Újratöltöttük az illegális kék keresztet

Hogy mi is az a kék kereszt? És miért illegális? És hogy, s mint töltöttük újra? Ez, kérem, egy nagyon hosszú mese lesz, amit próbálok minél rövidebben elmesélni. (Bár biztos nem koronázza siker eme igyekezetem...) Ne is gondoljunk itt semmilyen sutyiban főzött alkoholos itókára, hanem irány az erdő ízibe!

Egyszer volt, hol nem volt egy ember, aki sokat járván a Budai hegyeket, gondolt egyet, hogy jó lenne egy olyan turistajelzés, ami elvisz Budakeszitől egészen Nagykovácsiig. Ugyan a két település között eddig is volt turistaút, de jelzéseknek se szeri, se száma, ha útnak indult az egyszeri turista, ugyan résen kellett lennie, hogy a sok jelzésváltás miatt el ne kavarodjon az erdőben. Elment tehát a város tanácsosaihoz, hogy ugyan engedjék meg, hogy festhessen jeleket a fákra, hogy a két község között járók könnyebben eltalálhassanak céljukhoz. A város tanácsosai szépen meghallgatták, majd mondották, hogy mindez nagyon szép és jó ötlet, de sajnos hiába, mert nem elég az ő beleegyezésük. Elküldték tehát a nemzeti parkhoz avval a jókívánsággal, járjon ott is szerencsével. Az egyszeri turista elmondta az igazgató előtt is bánatát. Bólogatott sűrűn az igazgató úr, hogy érti-érti, de hiába, hogy van igazság a dologban, tovább kell, hogy küldje emberünket a parkerdőhöz, mert ott tudnak segíteni neki. A parkerdőtől elküldték a járáshivatalhoz, onnan meg a turistaszövetséghez. Hol hümmögve, hol fejcsóválva, hol meg helyeslően bólogatva fogadták, és mindenhol ígérték, hogy  megvetik-meghányják a dolgot és majd értesítik, mire jutottak. Telt-múlt az idő, és turistánk már nagyon szerette volna, hogy az új jelzések kikerüljenek a fákra. Egy szép napon úgy döntött, hogy immár nem várhat tovább. Fabrikált tehát otthon egy jelzésfestő sablont, kicsit tanulmányozta a jelzésfestők mindentudó könyvecskéjét, majd szépen fogta a festékes vödrét, kisétált az erdőbe és végigpingálta a fákra az általa kitalált kék kereszt jelzést Budakeszi határától egészen a Nagykovácsira vezető szekérútig. Mivel az emberünk ez idáig nem nagyon gyakorolta magát a jelzésfestésben, egyik ilyenre, másik olyanra sikeredett – hol jobbra, hol balra csúszott el a kereszt a fehér alapban, ne adj isten, egyik-másik renitensebb fán meg is folyt kissé a festék. A festékszóró használatával is nehezen boldogult – csak nem sikerült helyre kis nyilakat festenie vele, pont olyanokat, mint a többi turistajelzésen. Bánkódott ezen szerfelett, de avval vigasztalta magát, majd csak belejön, hisz hosszú még az út Nagykovácsiig. De a jelzések csak nem akartak úgy sikerülni, mint ahogy szerette volna. Már Nagykovácsi felé járt lassacskán, majd hipp-hopp elérkezett az az idő is, hogy kitegye az út végét jelző pontot – de ó jaj, az a fránya festék igen rusnya mód lefolyt megint csak. Szép vagy nem szép, a jelzés immár elkészült, végül is követhető volt, hisz jól sűrűn jelölgette a fákat – így dolga végeztével szépen hazaballagott. Telt-múlt az idő, egyszer csak híre ment, hogy új, meglehetősen csúnya jelzések jelentek meg az erdőben. A turisták meg egyre vakarják a fejüket, nem értik, hogy ezek a jelzések miért nincsenek rajta a térképen. Többen teljesen összezavarodva el is tévednek. A turistaszövetség sem volt rest, utánajárt a dolognak és hamar eljutottak a buzgó jelzésfestő emberhez. Jól megdorgálták, majd fogták a szürke festéket, és mind egy szálig lefestették a megtévesztő jeleket. Hisz nem járja az, hogy valaki gondol egyet, és engedélyük nélkül csak úgy mindenfélét pingál a fákra kedvire. Főleg, hogy olyan utakon teszi ezt, melyeket a biciklisták is igen gyakran használnak, akik könnyen kárt okozhatnak a gyalogosok testi épségében. Ezzel indokolták legfőképp időközben írásban is, miért nem alkalmas az emberünk által kitalált út. Majd mivel azért részben beismerték, hogy bizony kéne talán mégis az a két települést összekötő út, kifestettek szép míves sárga kereszt jelzéseket, melyek részben követték az emberünk által kifestett útvonalat, részben pediglen nem.

Megdühödött erre emberünk, fogta újra a festékes vödröt és visszafestette jelzéseit a fákra. De mit tesz isten, megint ugyanolyan csúnyára sikeredtek, mint először. Dúltak-fúltak a turisták hivatalában, tördelték kezüket erőst a többi elöljárók is. Megint elővették emberünket, még áristommal is fenyegették. Mit sem ért mindez, emberünk elment az újságíró barátaihoz, elmesélte bánatát és szépen megkérte őket, írnának olyan cikkeket az újságokba, melyek kicsit megtámogatják az ügyét. Majd elment ismerőséhez, akinek befolyása volt egy pártosulásnál is, mely híres volt arról, hogy szívesen tör borsot egyes hivatalok és más pártok orra alá. Elmesélte neki is szomorú történetét. Ismerőse megígérte, hogy szót emel érdekében. Nem kellett sokat várni, egyszer csak megjelentek újra az otromba, de egyesek szerint célszerű kék keresztek az erdőben… És így ment mindez az idők végezetéig, de legalábbis addig, míg mind kihaltak a turisták, a hivatalnokok, az újságírók, igazgatók és pártemberek is a világbul.

Így volt, nem így volt, nem tudni, hogy kinek volt igaza, azt sem, bár az is lehet, hogy mindenkinek a történetben megvolt a saját maga igazsága.

Igazságot tenni nem is próbáltunk, de szerettünk volna utánajárni a történetnek, és megnézni saját szemmel azokat a híres-nevezetes avagy hírhedt kék kereszt jelzéseket. Mert a fenti történet nem mese, hanem a közelmúltbeli turistáskodás egy igen sajátságos epizódja.

Meg is találtuk a felfestéseket, végig is mentünk az úton egyszer 2019 havas februárjában. Azonban szerettünk volna arról is megbizonyosodni, hogy a sok kusza híresztelés után vajon újból láthatóak-e mostanság is az illegálisan felfestett jelzések. Így újabb túrát szerveztem. A vírus utáni zavaros helyzetben volt egy kis halogatás mindenféle okok miatt, hagyjuk is ezt, nem lényeges. De nem ez volt az oka annak, hogy maga a túránk is majdnem olyan kalandosra sikeredett, mint a fenti mese.

Történt tehát, hogy álldogálván a 222-es buszt megállójában vártam túratársaimat, hogy végre megérkezzenek a túrakiírásban szereplő 9 órai találkozóra. De csak nem akartak megjönni. Már majdnem 9-et ütött az óra, mikor befutott Juci. Szinte egy időben csörgött a telefonom – Zsolt volt az. Kiderült, hogy ők bizony félreérthették a kiírást, mert Zsuzsival a Budakeszi szanatórium megállójához mentek a Széll Kálmán tér helyett. Közben Csiperkétől és érkezett egy SMS, hogy ő Solymárról indulván inkább lerakta autóját Hűvösvölgyben és gyalog közelíti meg a Korányi Intézetet, ahonnan indulni szándékozunk. Miatta nem aggódtam, gondoltam, biztosan meg fogja találni a kiindulópontot. Közben Kati is kétségbeesetten telefonált, hogy ő még csak most indul a Karolina út környékéről. Te jóságos ég, hogy lesz ebből túra és csapat???

Közben Jucival fölmaszkolódtunk és felszálltunk a buszra, hogy Zsoltéknak ne kelljen annyit várnunk ránk az egyre hűvösebbé váló időben. Több kósza túratársról nemigen tudtunk, és reménykedtünk, csak sikerül majd összeszedni előbb-utóbb mindenkit.

Zsolték hamar megkerültek a megállóban, mikor Kati még kb. 1 órányi távolságra volt tőlünk. Mindeközben Csiperke meg valahol a Hárs-hegy környékén kolbászolt, mert igencsak benézett valamit. Mindezt sok ide-oda telefonálgatás és hallózás után tudtam meg. Sajnos a telefonom valamiért nem volt csúcsformában, mert hol az egyik, hol a másik fél nem hallott semmit.

Mivel Zsolték már eleget vártak ránk fagyoskodva, nem szerettem volna tovább próbára tenni a mindössze 6 éves Zsuzsi türelmét, akit végül egybehangzóan a túra hősének kiáltottunk ki. Hogy hányan, az majd a történet végére ki is derül. Így tehát nekivágtunk az erdőnek, bízván abban, hogy majd csak a hiányzó társak is szerencsésen megkerülnek.

Hamar megbizonyosodhattunk arról, hogy könnyű lesz követni a nem létező, de a fákon mégis igen markánsan jelenlevő jelzést, mert a kék keresztek mind egy szálig megvoltak. Szebbek ugyan az idő előrehaladtával sem lettek, legfeljebb csak sűrűbbek.

Utat így nem is tévesztettem, még a kitérőknél sem, de kiderült, a karantén nem tett jót a túravezetői tudásomnak. Először is el kellett töprengenem azon, hogy elképzelhető, hogy valami hiba kerülhetett a kiírásba, hogy ilyen sokan nem találtak oda a starthoz. Bár csak bemásoltam a múltkori kiírást, akkor meg nem volt ilyen gond… Másodszor meg simán letagadtam Zsolték előtt, hogy érintjük a Csacsi-rétet. Váltig bizonygattam, hogy az máshol, a Normafa környékén van. Zsolték meg azt, hogy szerepel a kiírásban. Csak a túra esett le, hogy bizony van egy Csacsi-rét a Vadaspark közelében és el is mentünk mellette… A Csergezán-kilátó előtt meg hirtelen majdnem hátraarcot fújtam egy a fejemben támadt hirtelen zavar miatt.

Szerencsére ezekre fátylat borított a lenyűgöző, üde zöld természet, a sok eső után előbukkanó gombák és színpompás virágok garmadája. Hol tinóruk, pöfetegek, galambgombák és ehető galócák kerültek zsákunkba, hol kakukkfűre, gyűszűvirágra, nősziromra, sarkvirágra, egykor virágzó tavaszi héricsek levelére leltünk, hol szarvasbogár mászott az úton, majd kusza ágú fára csodálkozhattunk rá. Mindezek megkoronázásaként, egyszer csak egy jól megtermett borz kocogott át éppen előttünk a réten. Micsoda meglepetés, hiszen nappal igencsak ritkán látni őkelmét!

Nem is csoda, hogy nem haladtunk túl gyorsan, hiszen Zsuzsi érdeklődését minden felkeltette, legyen az virág, bogár vagy vadetető. Én meg lelkesen mutogattam mindent, ami elénk bukkant. Már a második kerítésen is átmásztunk majdnem, mikor kiderült, hogy Csiperke már mögöttünk jár és nincs is olyan messze, míg Katit meg sikeresen elirányítottam Nagykovácsiba, hogy szembetalálkozhassunk vele, mivel esélye arra, hogy utolérjen minket, még e viszonylag komótos tempó mellett se volt. Hogy hol is, azt még én se tudtam abban a pillanatban…

Aztán elérkeztünk arra a pontra, ahol úgy terveztem, hogy Csiga tanácsára letérünk a kék keresztről egy szép gerinc kedvéért. Aggódtam, hogy Csiperke megtalálja-e a jelzetlen ösvényt. De láttam, hogy erre semmi okom sincs már, mert a legjobb pillanatban egyszerre felbukkant a láthatáron.

Örültünk, hogy megkerült és már csak Kati miatt kellett aggódnunk. De úgy tűnt, ügyesen követi az általam megadott jelzéseket és instrukciókat és már úton volt a Csergezán-kilátó felé. Már csak az volt a kérdés, mi vajon mikor érünk oda. Reménykedtem, hogy sokat nem kell várnia ránk. A kilátó volt ugyanis a második tervezett kitérőnk. De először még el kellett jutnunk a Katonasírokhoz, majd az igen látványos Nagy-sziklafalhoz az egyre csak szemerkélő esőben és kellemetlenné váló szélben. Zsuzsi zsenge kora ellenére szerencsére szépen jött velünk és nem sokat panaszkodott. A szikláknál megpihentünk és megebédeltünk, majd folytattunk utunkat. A többiek nem ismerték a Budai-hegységnek ezen eldugott, de annál izgalmasabb látványosságait, így örültem, hogy mindenkinek tudtam újat mutatni. Zsuzsi is érdeklődve hallgatta a rémkecske történetét, mely nemrég még ezeken a bérceken riogatta a turistákat.

Az ebédszünet után a zöld kereszten igyekeztünk vissza a hevenyészetten felfestett kék keresztünkre. Tudom nem szép dolog, de néhol jókat mulattunk egy-egy csúnyára sikerült jelzésen. Némi idő múltán hirtelen elénk bukkant a kilátó a rengetegből és Kati is, akinek az egy óra várakozás kevésbé lehetett kellemes még a kilátó szélvédett tövében is. Gyorsan megkínáltam őt is a reggel sütött meggyes pitéből, aztán felmentünk a kilátó tetejére annak ellenére, hogy kilátással senki se nagyon kecsegtetett a kilátó alatt eszegető turisták közül. Csak a felhők alatt szomorkodó hegyek tárultak a szemünk elé, miközben dideregtünk a hideg szélben. Látogatásunk a kilátóban így nem is tartott soká, továbbindultunk a kék kereszt irányában. Katinak sem kellett csalódnia tehát az útvonalismétlés miatt.

A Nagy-Kopaszról lefelé jövet Juci talált egy méretes kukacmentes vargányát, majd megcsodáltunk egy erdészeknek emelt emlékoszlopot és egy lapra szerelt egykori kunyhót, melynek csak a kályhája árválkodott egyben egy fatönkön. Faképnél hagytunk egy képesfát, majd kies rétek láncolata mellett haladván eszegettük a szamócákat, csodáltuk a szebbnél-szebb virágokat. Egyik réten sok virágról többet is megtudhattunk egy viszonylag frissnek tűnő ismeretterjesztő tábla révén. Múltkori túránknál ezt a táblát még üresen találtuk. Mire elértük a Fehér-utat, majd a Zsuzsinak beígért forgóajtót, a kislány egyre jobban kezdett fáradni és nyűgösödni, emiatt néha rövid szünetre és lassabb tempóra kényszerültünk. Pedig nagyon vártuk már, hogy odaérjünk a túra végpontjában lévő cukrászdába, szemünk előtt már a forró kávé illata lebegett – micsoda képzavar!

Mi végül előresiettünk, és nagyon reméltük, hogy Zsoltnak is sikerül hamarosan becsalogatnia Zsuzsit a célba, ahol végül egy finom krémes lett a jutalma. Azt hiszem, egyöntetűen kijelenthetjük, hogy sokszorosan megérdemelte, hiszen majdnem 20 kilométert gyalogolt le mintegy 600 méter szint megtételével. Remélem, nem vettük el a kedvét a túrázástól és máskor is üdvözölhetjük majd csapatunkban.