Denke Lajos emléktúra – egy szomorú pilisi történet nyomában

Egy kedves régi túratársamtól, Csiperkétől kaptam egy cikket a „Szentendrei tömeggyilkosság” néven (a linken a vonatkozó Wikipédia cikk érhető el) elhíresült bűnügyi esetről, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha felkelti az érdeklődésem, és szervezek ebben a témában egy túrát. A csel bejött, gyorsan ráharaptam a csalira, és pár nap múlva már készen is volt a túrakiírás Csiperke nagy meglepetésére.

Úgy terveztem, hogy egy emléktúra keretében végiglátogatjuk a gyilkossághoz kapcsolódó helyszíneket: Bükki-pusztát, a Denke Lajos emlékkövet, a Helyiipari-forrást, a Kékvízű-forrást, valamint a Salabasina-kutat és a Macskalyuk-barlangot. Ezenkívül érintünk más nevezetes helyeket is, mint pl. a Lenkó Ede emlékoszlop, Lajos-forrás, a Bölcső- és a Lom-hegy. Az ilyen tematika komoly előkészületet is jelent a túravezető részéről, főleg, hogy népes hallgatóság kezdett összegyűlni az eseményhez – hiszen egy gyilkosság kinyomozása mindig meglehetősen izgalmas dolog. Elkezdtem tehát a témában böngészni az interneten, valamint az emlékeim között. Az utóbbi meglehetősen homályos és lim-lomos területen két, már-már igen poros emlék akadt a kezembe:

Sok turista nem is sejti, hogy a kerítés mögött szomorú történetek rejlenek

Emlékeztem, hogy kb. 10-15 éve, láttam egy túrázással kapcsolatos ismeretterjesztő filmet, melyben szó esett Bükki-puszta szomorú történetéről. Már akkor felfigyeltem erre, az egyik kedvenc pilisi kirándulóhelyemhez kapcsolódó történetre és annyi rémlett, hogy az oroszok követtek el valami nagy gaztettet itt, amit az Index cikk is igazolt valamelyest. A filmben azonban valószínű, hogy több mindenről is szó esett, így lázas kutatásba kezdtem, mi is lehetett a pontos címe a műsornak. Hamarosan ráakadtam, hogy a Szent István Vándorlás „Visegrádtól Dobogókőig” epizódjában esett szó az itt történtekről. Azonban sehonnan se sikerült letöltenem, se online verzióra nem akadtam. Egy másik kedves ismerősöm sietett segítségemre, és megszerezte a filmet a videótárból, amit még a túra előtt sikerült megnéznem. Így helyére került a Pilis és Visegrádi-hegység túrakalauz rövid leírása a majorság egy hadgyakorlat során történt pusztulásáról. Ebből, és a többi apró mozaikdarabkából kezdett összeállni a kép.

Denke Lajos emlékkő téves évszámmal – a gyilkosság valójában 1947-ben történt

Egy még porosabb emlék, a gyilkosság másik helyszínéhez, a Denke Lajos emlékkőhöz fűződik, és sajnos máig sem sikerült megszabadítanom teljesen a képletes pókhálóktól. Valaha a plébániai közösségünkkel rendszeresen eljártunk piknikezni a Szilágyi Bernát-forráshoz, és amikor hazafelé menet a Lajos-forrás irányába tartottunk, mindig letértünk jobb kéz felé egy helyre, ahol imádkoztunk. Dereng, hogy lehetett ott valamiféle fakereszt vagy sír, esetleg katonasír, de nem sikerült utánajárnom se korabeli térképek, se más tapasztalt túrázók/túravezetők segítségével se, hogy volt-e arrafelé valóban ilyesmi. Miután a Denke Lajos emlékkövet csak 2003-ban állították, mi meg legalább egy évtizeddel korábban, a 90-es években látogattuk meg szinte minden évben a közvetlen környéken (vagy akár ugyanitt) elhelyezkedő (emlék?)helyet, nem tudni, hogy az akkor felkeresett helynek lehetett-e köze ehhez az esethez.

A túra kezdetéig végigböngésztem jó pár korabeli újságcikket, az esetet, valamint annak utóéletét taglaló internetes cikket, átlapoztam néhány régi és új túrakalauzt, és kerestem pár, a pilisi turistáskodással kapcsolatos korabeli képet a Fortepan gyűjteményéből, mellyel szemléltetni kívántam, milyen felszerelésben vágtak neki akkoriban a turisták a rengetegnek.

Szeptember 9-én, szombaton felvirradt a túra napja, és végül 12-en indultunk a rejtélyes gyilkosság felderítésére. Pilisszentlászlót választottam kiinduló helynek, mert egyben innen lehet a legszebb és legegyszerűbb módon, a vadregényes Bükkös-patak völgyében megközelíteni Bükki-pusztát és innen származott a gyilkosság 3 fiatalkorú áldozata is.

Kifejezetten kellemes túraidőt fogtunk ki, se túl meleg, se kellemetlenül hűvös nem volt, a réteken meg kikericsek milliói pompáztak. A kedvező idő a biciklistákat is kicsalta az erdőbe, tömegével találkoztunk velük a völgyben, talán azért is, mert egyidejűleg zajlott egy kerékpáros rendezvény.

A Kárpát-forrásnál ejtettem pár szót a forrás névváltozásairól (a rendszerváltozás előtt egy darabig Schubert János, a TTE egyik alapító tagjának nevét viselte a forrás, korábbi térképeken így szerepel), majd mikor indultunk volna tovább, döbbenten vettük észre, hogy a túra ötletgazdája, Csiperke, hiányzik. Néhányan mondták, hogy látták, hogy a tábor utáni patakátkelésnél megállt cipőt kötni, de az nem lehet, hogy ilyen sokáig kösse a cipőjét. Páran keresésére indultunk, de nem lett meg és térerő hiányában telefonon se értük el. Úgy gondoltuk, hogy rutinos túrázó, és ha el is ment rossz irányba, előbb-utóbb rájön, hogy téves ösvényen halad. Esetleg mi is hiányozni kezdünk neki. Sőt az is lehetséges, hogy megállás nélkül továbbment a turistaúton, miközben mi kicsit letértünk a forrást közelebbről megnézni, és nem vettük őt észre. Így továbbindultunk és megkérdeztünk két szembejövő lányt, hogy nem láttak-e egy ilyen és ilyen kinézető úriembert szembejönni. Azt mondták, hogy láttak egy ősz hajú urat egy lánnyal, de neki hosszú haja volt. Úgy gondoltuk, hogy Csiperke bár szert tehet egy túratársra, de ennyi idő alatt a haját biztosan nem növeszti meg, így sajnos nem róla lehet szó. Igen aggódtunk, hogy megtaláljuk-e egymást, így küldtem neki egy SMS-t a további útvonallal és a pozíciónkkal, hátha segít neki abban, hogy merre keressen minket, ha majd megkapja.

Lassan továbbhaladtunk egy másik tragédiát idéző Lenkó emlékmű felé, mely egy 1917-ben, egy szilveszteri túrán rosszul lett és elhunyt túrázó emlékét őrzi kissé megkopott, töredezett, de máig szép, havasi rózsát, avagy rododendront ábrázoló mozaikjával, mely a munkás turistáknak volt egykor a jelképe. Lenkó Ede szintén a Természetbarátok Turista Egyesület (TTE) alapító és vezetőségi tagja volt. Sajnálatos, hogy ezt az igen szép emlékművet hagyják így tönkremenni. A törött táblán a szöveg is alig olvasható már és a mozaikból is jócskán hiányoznak a darabkák. A túra során több jobb sorsra érdemes „tereptárggyal” találkoztunk, reménykedem, hogy előbb-utóbb ezek felújítására, rendbetételére is jut majd pénz. A sikárosi őrház sarkánál megálltunk növényeket, többek között a rétnek is nevet adó mezei zsurlót fotózni. A zsurlót magas kovasavtartalma miatt használták edények sikálására. Miközben a szebbnél-szebb kikericseket kaptuk lencsevégre, hirtelen az eltűnt Csiperke jelent meg az erdő irányából. Nagy örömujjongásban törtünk ki megkerült túratársunk láttán. Kiderült, hogy mint sejtettem, rossz irányba ment tovább, majd mikor tévedésére rájött, visszafordult és a megkérdezett lányokkal is találkozva, a segítségükkel immár a jó úton eredt a nyomunkba.

Lenkó emlékmű havasi rózsával

Együtt indultunk tovább a Szilágyi Bernát-forráshoz, melynek elhanyagoltsága sajnos igen lehangoló. Szilágyi Bernát orvosi műszerész és kötszerész szintén a TTE vezetőségi tagja volt a 20-as, 30-as években. Azt még csak-csak megértem, hogy a tájidegen, de egyben nagyon hangulatos sűrű fenyves nagy részét ki kellett vágni, de hogy a forrást és az egykor rendezett pihenőhelyet miért hagyták így sorsára… A padok közül több kidőlt, az esőházak eltűntek. A Pilis egyik leghangulatosabb, sokak által kedvelt, és az OKT miatt is sűrűn látogatott részéről van szó.

Pihenő a Szilágyi Bernát-forrásnál

Csodaszép, vadvirágokkal és kikericsekkel teli réteken áthaladva értünk túránk egyik legvéresebb és legtragikusabb emlékeket őrző helyszínére, a Bükki-pusztához. A pusztát körbevevő fakerítés mögött nem csak egyetlen szomorú történet rejlik.

Valószínűleg 1947. augusztus 17-én vagy 18-án – a gyilkosság pontos idejét nem ismerjük – 5 tizenéves fiút, (a 17 éves Zboray Kálmánt, a 14 éves Zboray Pétert, a pilisszentlászlói illetőségű 16 éves Szlovák Józsefet, a 14 éves Hornyák Jánost és 14 esztendős Kocskovszki Dezsőt) gyilkolt meg az itteni tanyán egy ismeretlen személy. A tanya idősebb Zboray Kálmáné volt, ő talált a vérbe fagyott holttestekre, mikor ebédet vitt az állatokat őrző fiúknak. A fiúkat különös kegyetlenséggel, fejszecsapásokkal ölték meg, valamint lőtt sebeket is találtak rajtuk. Az idősebb Zboray fiú, Kálmán még élt, mikor apja rájuk talált. Miközben a Margit kórházba szállították, el tudta mondani a tettes személyleírását, akit vélhetően ismerhetett. Azonban hamarosan ő is eltávozott az élők sorából. Elmondása szerint az elkövető egy 22 év körüli, szőke, kék szemű, sportos alkatú, kb. 170 cm magas férfi volt, valószínűleg egy szökött orosz katona. (A tettes nemzetisége az ügy utóéletében fontos szerepet játszik.)

A gyilkosság indítékaira csak feltételezések vannak. Lehetséges, hogy az egykori katonának nem sikerült ép elmével átvészelnie a háború borzalmait és bomlott elméje sarkallta a tettekre, de az is elképzelhető, hogy a fiúkkal különböző üzletekbe bocsátkozott és valamin összekülönböztek. Egy további lehetséges szál a gyilkosnak a fiúk nevelőanyjához fűződő szerelmi viszonya, melyet egy korabeli újságcikk is megemlít. Feltételezhető, hogy a gyilkos nem akarta, hogy a fiúk beárulják az apjuknak és igyekezett minden további tanútól is megszabadulni.

Idősebb Zboray Kálmán, az apa története nemkülönben tragikus. Miután 6 fia közül kettőt elvesztett, az oroszok hurcolták el egy lágerba, ahonnan sose tért vissza.

A korábbi Dreher birtok, később, 1910 körül, a Zboray család tulajdonába került. Ugyan átvészelte a háború utáni szomorú történéseket, de az 50-es években egy hadgyakorlat során súlyos belövéseket kapott és leégett. A hadgyakorlat során a lakókat kitelepítették pár órára, és mikor visszatértek, már csak a füstölgő romokat láthatták. Hogy mindez pontosan mikor történt, a Peták István által megszólaltatott hozzátartozók se tudták elmondani. Az tény, hogy az 1955-ben kiadott Pilis turistakalauz nem romokat, hanem házakat említ.

Azonban a tanya tragikus története még mindig nem ért véget ezzel. Ugyan a 60-as években az állam tulajdonába került a terület, a hozzátartozók a 90-es években visszaigényelték, majd 2007-ben engedély nélkül egy házat építettek rá. Miután az építkezés természetvédelmi szabályokba ütközött, a házat bontásra ítélték. Ennek ellenére a mai napig áll, bár lassan kezd eluralkodni az épületen az enyészet.

Akár turistaszállás is lehetne, ha már nem bontották le

Úgy gondolom, hogy az igen csinos házat jó lenne, ha nem hagynák összedőlni, hanem pl. kitűnően lehetne hasznosítani akár turistaháznak, ha már az Országos Kéktúra nyomvonalán áll, vagy akár emlékhelyként, ahol a turisták megismerhetnék a hely történetét.

A tanya emlékét a házon kívül egy békanyálas tavacska, egy illemhely és pár gyümölcsfa jelzi. A kerítést ismét átlépve búcsúztunk el a tanyától és a sajnos már szintén kidőlt Tölgyikrek felé vettük az utunkat. Innen a S jelzésen haladtunk tovább a Lom-hegy oldalában, hogy megkeressük a gyilkos további két áldozatának, Denke Lajosnak és feleségének az emlékhelyét.

Az emlékmű egy igen eldugott helyen, egy nyiladékban vezető jelzetlen szekérút mellett áll. A GPS és a térkép együttesen segített a megtalálásában.

A Helyiipari-forrás

Denke Lajos és felesége hatodmagával hétvégi kirándulásra indult a Lajos-forrás környékére 1947. aug. 17-én. A vidám baráti társaság a Helyiipari- vagy a Kékvízű-forrás környékén délelőtt 9-10 óra tájban megpihent. Se a pontos idő, se a helyszín nem tisztázott, az újságcikkek eltérő módon írják le az esetet. Érdekes, hogy az emléktábla a Helyiipari-forrás közelében áll, de a cikkek a Kékvízű-forrást említik. Hirtelen előbukkant egy szőke, kékszemű, bakancsot és térdnadrágot viselő férfi és tört németséggel beszédbe elegyedett a társasággal, valószínűleg még cigarettát is kért. Az egyik hölgy, Palánkai Ilona tudott egy keveset németül, ő beszélt az idegennel. Egyes beszámolók szerint a férfi el is távozott, majd később, délután tért vissza, más beszámolók szerint azonnal elővette a fegyverét, és több emberre is rálőtt. Denke Lajos rögtön életét vesztette, felesége is élettelenül borult férje holttestére. Bár először azt hitték, szívszélhűdés végzett vele, a boncolás azonban az ő szívében is golyót talált. A társaságból, volt, aki fokossal próbált védekezni, de aztán jobbnak látták, ha kereket oldanak és a szentendrei rendőrségre sietnek.
Valószínű, hogy a viszonylag nagy távolság miatt nem lehetett könnyen és gyorsan eljutni oda, busz is csak Dömörkapuig járhatott, ha járt egyáltalán akkoriban. A rendőrség kihallgatta az életben maradt turistákat, akik ugyanolyan személyleírást adtak a tettesről, mint a másik, akkor még felderítetlen gyilkosságnál írtam. Valószínű, hogy eredetileg ők is orosz katonaként írták le az elkövetőt. Mindenesetre másnap az esetet taglaló újságcikkek már társaival a pilisi erdőkben bujkáló szökött SS-katonát gyanúsítanak, akiket rendőrök és katonák ezrei vesznek üldözőbe. Erről és ennek okairól nagy alapossággal ír az Index cikke, így érdemes ott utánanézni a részleteknek. A korabeli újságcikkeket olvasván sok apró tévedésre és eltérésre lehetünk figyelmesek, pl. sokszor a nevek se egyeznek. Az áldozat hol Denke, hol Benke, hol Tenke Lajos, néha meg László és a többi turista neve se azonos mindig. Egy cikkben megemlítik a Lajos-forrás és az egykori Dreher vadászkastély (a mostani turistaház) közelében lévő, az országúttól 800 méterre fekvő Macskalyuk-barlangot, ahol megtalálták az állítólagos elkövetők állítólagos fegyvereit. Azonban Macskalyuk nevű barlang legközelebb Szentendre határában van, az Álló-rétre vezető S jelzés mellett. A távolabbi, Csobánka közelében lévő Macska-barlangot is hívják Macskalyuknak.

A pusztuló turistaház

Érdekesség az is, hogy Denke Lajos emlékkövén téves évszám, 1917. szerepel, így az esetet nem ismerő erdőjáró akár I. világháborús áldozatoknak is gondolhatja az elhunytakat.

A sípálya nyiladéka

A megemlékezés után felkerestük a két közeli foglalatlan forrást, melynek egyikénél a turisták pihentek. A Helyiipari-forrásból csörgedezett valamennyi víz, a Kékvízű-forrás azonban teljesen száraz volt, pedig a térkép pont ezt jelöli működőnek a másikkal ellentétben. Lajos-forrásnál tartottunk egy kis ebédszünetet és elszomorodva szemléltük az egyre romló állapotú, egykor 83 személynek is szállást adó turistaházat. Teli hassal kicsit talán nehezebb volt megmászni a Bölcső-hegyet, de a csúcsán lévő kilátó romjai közül egész szép panoráma tárult szemeink elé, így megérte a fáradozás. A kilátó már állt a 30-as években, sőt még 1979-ben is megvolt, nem tudom, miért hagyták összedőlni, mint ahogy azt sem tudom, hogy a Bölcső-hegyre álmodott sípályát miért nem készítették el végül, pedig a helyén még mindig látható a nyiladék. A sípályáért talán nem olyan nagy kár, bár ha üzemelne, akkor valószínűleg a turistaház se állna parlagon, viszont a kilátót valóban nagyon sajnálom. Több értelme lett volna ezt újjáépíteni, mint újakat létrehozni olyan helyeken, ahonnan kilátó nélkül is gyönyörű panorámát élvezhetünk.

A Bölcső-hegy tetején

A bázis ma

A Bölcső-hegy után a Lom-hegyet, közelebbről az ottani elhagyott légvédelmi bázist kerestük fel, majd egy szederindákkal nehezített ösvényen jutottunk újra a Tölgyikrekhez. Innen P jelzésen érintettük a Salabasina-kutat, mely úgy kapcsolódik a gyilkossághoz, hogy egy tanú beszámolója szerint itt találkozott a véres ruháit mosó gyilkossal. Sajnos a kút környéke igencsak elhanyagolt, magából a forrásból se folyik víz. Bezzeg a 30-as években sokkal rendezettebb volt a forrás a Fortepan képei szerint. Különösen érdekes volt látni a korabeli turistaviseletet, főleg a nőkét. Ezekben a ruhákban már a körúton is elegánsnak számítanának, nemhogy az erdőben. Azért szívesen kipróbáltam volna, milyen rakott szoknyában, blúzban, ballonkabátban és magas sarkú cipőben gyalogolni az egyenetlen erdei terepen. A forrás és a közelben húzódó Salabasina-árok egzotikus hangzású nevének eredetére több elmélet is létezik. Egyesek szerint török eredetű és a név annyit tesz, hogy a basa helye. Mások szerint a hamuzsírfőzéssel (szalalkáli, népiesen szalajka) van kapcsolatban.

Az elhanyagolt Salabasina-kút táblája

Utoljára a csobánkai Macskalyuk-barlang maradt, mely tévedésem folytán került a túratervbe. A szentendrei barlangot, mely sokkal inkább kapcsolódhat az esethez, ha egyáltalán találtak ott a rendőrök valamit, és nem a közellenségnek számító visszaszökött SS-katonák ellen uszító álhírről van szó, sajnos a túraterv összeállításakor nem ismertem. Macskalyukként így csak a Csobánka melletti barlang jött számításba. Később jöttem rá arra, hogy a cikk valószínűleg a Szentendre melletti barlangról írt. Emiatt nem esett nehezünkre ennek a látványosságnak a kihagyása, inkább a pomázi buszra szavazott a csapatunk.

Bükki-puszta közelében

Kellemesen elfáradva, sok izgalmas és érdekes információ birtokában indultunk haza és talán sikerült hazavinnünk a nem éppen felhőtlen múltunk egy aprócska szeletét is.

A túra előkészítéséhez használt források: 

• Kolozsi Ádám: Pótnyomozás 70 év után: tömeggyilkosság a Pilisben; index.hu, 2017.augusztus 17.
• Szentendrei tömeggyilkosság Wikipédia szócikk, ill. a szócikk irodalomjegyzékében felsorolt korabeli, interneten szabadon elérhető cikkek
• www.fortepan.hu online fotóarchívum
• Dr. Mezei István, Pálfi Tivadar: Pilis útikalauz, Sport Lap- és Könyvkiadó (Budapest), 1955
• Dr. Mezei István: Pilis portyavezető, Sport Lap- és Könyvkiadó (Budapest), 1953
• Pilis és Visegrádi-hegység turistakalauz, Cartographia Kft. (Budapest), 2014
• Peták István: Szent István Vándorlás - Az Országos Kéktúra mentén, ismeretterjesztő filmsorozat, Visegrádtól Dobogókőig epizód
• Olvasónk tényfeltáró írása: engedély nélküli építkezés védett területen, Szálasi egykori ügyvédjének birtokán + hozzászólás, https://kuruc.info, Olvasói levelek, 2008. október 20.

Tejszínes-medvehagymás tészta

Jelentem, újra küszöbén állunk a medvehagymaszezonnak, sőt a növényke már be is tette – képzavarral élve – a lábát a konyhámba testvéremék gerecsei gyűjtése révén. Bár még a tavalyi szedésből származó csomagok java is ott fagyoskodik a mélyhűtőmben, hamarosan mi is friss zsákmány után nézünk a Bakonyban.

Itt van tehát az időszak, amikor a konyhában is minden szó szerint zöldell – jelen esetben a medvehagyma jóvoltából, legyen az sütemény, tojásrántotta vagy hús- és tésztaétel.

Most az első zacskóból juhtúrós-medvehagymás perec és egy sebtiben összeütött tésztaétel készült. Először nem volt nagy bizodalmam benne, de miután párom szerint finomra sikeredett, én is megkóstoltam, és lássunk csodát: az étek valóban egyszerű, de nagyszerű lett, így bátran meg is osztom a receptet:

Hozzávalók:

Tetszés szerinti mennyiségű tészta (fodros nagykocka vagy szélesmetélt párti vagyok ebben az esetben)
Kolozsvári szalonna (ízlés szerint, kb. 4 csík)
Egy marék (20-25 levél) medvehagyma
200 ml főzőtejszín

Elkészítés:

A tésztát megfőzzük.
A szalonnát felkockázzuk és megpirítjuk közepes tűzön. Közben felaprózzuk a medvehagymát, majd rádobjuk a már megpirult szalonnára. Hagyjuk megfonnyadni, majd felöntjük tejszínnel. Kb. 10-15 percet főzzük, amíg kissé krémes állaga nem lesz.
A megfőtt tésztát máris tálalhatjuk a medvehagymás-tejszínes szósszal.

Kép egyelőre nincs, mivel nem akartam az igénytelen munkahelyi műanyagdobozban telefonnal fotózni. Ami késik, nem múlik: mivel tényleg finom volt és szezon van, biztos lesz még alkalom a fényképezkedésre.

Szedres-csokis torta

Tészta:

Hozzávalók:
100 g liszt
25 g kakaópor (cukrozatlan)
3 tojás
fél teáskanál szódabikarbóna
3,5 ek. olaj
125 g cukor

A 3 tojás sárgáját és fehérjét különválasztjuk. A tojásfehérjét a cukorral kemény habbá verjük. (A cukrot lehetőleg a végén, kis adagokban adjuk hozzá.) Ezután belekeverjük a habba a tojássárgájákat, a szódabikarbónát és az olajat, majd a liszt-kakaó keveréket is. Kivajazunk és kilisztezünk egy tortaformát, beletöltjük a tésztát. 200 °C-ra előmelegített sütőben 5 percig sütjük, majd levesszük a hőfokot 180 °C-ra. Kb. 30-40 perc alatt sül készre.

Szedres pudingos réteg:

Hozzávalók:

1 epres pudingpor
2 ek. cukor
kb. 100 g szeder
500 ml szederlé (vagy vízzel kombinálva, ha nem elég, vagy bármilyen piros színű szörp (pl. feketeribizli, áfonya).

A pudingport kikeverjük simára a cukorral és kevés szederlével, majd hozzáöntjük a maradék folyadékot és feltesszük főni. Amikor már kezd sűrűsödni a puding, hozzáöntjük a szedret is. Zselés állagúra főzzük.

Csokihab:

Hozzávalók:

200 ml habtejszín
2 tojás
2 ek. cukor
200 g étcsokoládé (jó minőségű)
1 zacskó zselatin fix

Felverjük a tejszínhabot. (Felverés előtt érdemes 5 percre mélyhűtőbe tenni.) Szétválasztjuk a tojásokat. A tojássárgájákat a cukorral vízgőz fölött habosra verjük, majd hozzáöntjük a szintén vízgőz fölött felolvasztott csokoládét. Mikor kihűlt, hozzákeverjük a tejszínhabot, majd a felvert tojásfehérjét is. Ha nem elég kemény a hab, hozzáadunk egy zselatin fixet is.

Szederzselé

Hozzávalók
Valamennyi szeder díszítéshez
2 zacskó tortazselé
500 ml piros gyümölcslé
4 ek. cukor

A zselét a leírás szerint elkészítjük a cukorral és a szörppel.

A torta összeállítása: A kisütött tortalap köré teszünk egy tortagyűrűt, majd egyenletesen ráöntjük a még meg nem szilárdult pudingos réteget. Miután a puding kihűlt és megszilárdult, tesszük rá a csokihabot (a zselatint csak éppen előtte keverjük bele, hogy ne legyen még túl kemény és tudjunk vele dolgozni.), amit szintén egyenletesen elosztunk, majd lesimítunk. A torta tetejét kidíszítjük szederrel, majd ráöntjük egyenletesen a zselét szép óvatosan.)

Pálosokkal a Pilisen keresztül

A cím annyiban sántít, hogy a Pálos 70 teljesítménytúra 74 km-es útvonala a Budai-hegységben kezdődik és a Börzsönyben ér véget, azonban a túrázó az útvonal nagyobb részét, mintegy 40 km-t, valóban a Pilisben és a Visegrádi-hegységben teszi meg.

Idén vajon sikerül-e?

A túra maga számos változatban – akár vezetett zarándoklatként vagy teljesítménytúraként – és résztávon teljesíthető, így mindenki megtalálhatja a „sajátját”. A paletta a rövid távú gyermekzarándoklattól a 20, 22, 35, 40 és 74 km-es teljesítménytúrákon át az 1 és 3 napos zarándoklatokig terjed, magaménak természetesen az 1 napos teljes távú teljesítménytúrát éreztem tavaly és idén is. Annyit érdemes még elmondani a túráról, hogy nem csak fizikai kihívással szembesül az ember, hanem komoly lelki útravalót is kaphat, ha vevő erre, mivel a túra szorosan kapcsolódik az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendhez, a pálosokhoz és ezzel a római katolikus valláshoz. Mindezt azonban nem tolakodó módon kínálják a szervezők, tehát más vallásúak, vagy akár valláshoz nem kötődőek is bátran elindulhatnak.

Már több éve szemezgettem ezzel a teljesítménytúrával, mire tavaly először sikerült teljesítenem. Az akkori pozitív élményeim idén repetázásra késztettek. (Tavalyi képeim galériája.)

Tavaly is megküzdöttem az indulásért és idén sem volt ez másképp. Akkor egy szalagsérülésből sikerült éppen felgyógyulnom, idén meg egy hosszabb lefolyású betegség (meg a lustaságom és a nagy meleg) hátráltatott a felkészülésben. Pont egy hónappal az indulás előtt merészkedtem először a futópályára és rögtön össze is szedtem egy izomhúzódást a nagy buzgalmamban. Ezenkívül pár nappal a túra előtt a torkom is vacakolni kezdett. Az időjárás-előrejelzést is bőszen figyelgettem, mert nagy lehűlést és elég változékony időt jósoltak arra a hétre. Szerencsére a túra szombatjára száraz, napos, de hűvös idő érkezett és elszántságom folytán a torkom is jobb belátásra tért arra az egy napra. 

Jöjjön tehát az idei túra krónikája:

A hajnali város fényei

Hajnali öt előtt már sorban állok a Sziklatemplom előtt az itineremért és a chipes karkötőmért. Pontban ötkor el is rajtolok, miután leadtam a Márianosztrára szállítandó csomagomat a hálózsákkal és a derékaljjal. Ekkor még legmerészebb álmaimban sem merem gondolni, hogy nem lesz rájuk majd szükség...

Rövid kapaszkodás után a hajnali város fényei mindig megállítanak egy fotószünet erejéig, majd a lépcsők után indul a bemelegítő futás, egészen az első ellenőrző pontig, a gellérthegyi víztározó tetejéig. 

Itt elgondolkodhatok azon, mit is viszek a hátizsákomban. Nos, idén, a tavalyi tapasztalatok alapján igyekeztem minél kevésbé túlpakolni a zsákomat és csak a lényeges felszerelésre koncentrálni. Néhány csokoládé- és müzli szelet meg természetesen elegendő víz, személyes okmányok, 2 fejlámpa, sebtapasz, sportkrém és egy vadonatúj egész kicsire összehajtható pehelykabát, valamint kesztyű és sál pont belefér egy 10 literes zsákba és még soknak is bizonyult erre a túrára, hiszen az idén is kitűnő ellátásnak köszönhetően a vizem mellett csak egy csoki szeletet fogyasztottam el ebből az egész túra folyamán.

Rendben, de mi a helyzet a lelki hátizsákommal? Idén a kihívás mellett a gyógyulásom iránt érzett hála és a szeretteim kerültek bele. Miután behúzom a strigulákat a molinón, továbbfutok a Tabán, majd az Alagút irányába, ahol munkába igyekvő kedvesemmel beszéltem meg egy randit, de mivel csúszásban van, inkább sietek tovább a Vérmező, majd a Városmajor felé.

Mária-kút

A templomnál idén is megkapom a lelki terheimet szimbolizáló kis kavicsot, amit később a Normafán, az Anna kápolnánál tehetek le, miközben megbocsáthatok valakinek, aki korábban megbántott. Idén, felfelé kapaszkodás közben valahogy tényleg megfog ez a momentum, és elgondolkodom, milyen terheket is cipelek magammal.

Közben viszont még útba ejti a túra a Kútvölgyi kápolnát is, mint ellenőrző pontot. Itt a Mária-kútból kapunk frissítő útravalót. Mire felkapaszkodok innen a Normafára, éppen kivirrad és csodálatos napfelkeltét fotózhatok a hajnali várossal és hegyekkel egyetemben. 

Az Anna kápolnánál lévő ellenőrzőpontnál egyben terített asztal is vár kávéval, teával és egy kis pogácsával. Miután vízszintbe kerülök, újból a futólépésre váltok a következő ellenőrzőpontig, a budaszentlőrinci kolostorromig. 

Napfelkelte a Normafánál

Hajnali fénysugár

A hajnali fényekben gyönyörködve sikerül kicsit elkavarnom, és betévednem egy magánterületre, de szerencsére gyorsan korrigálom a tévedésemet és a romoktól egy almával és szentképpel távozhatok. Tévedésem annak is köszönhető, hogy idén valakik előszeretettel tépkedték le a túra egyébként nagyon sűrűn és egyértelműen útvonalát jelző fehér szalagokat. Olyan helyeken is, ahol turisták alig-alig járnak. Sosem fogom megérteni, hogy mi motiválja az ilyen embereket… Nekem ez szerencsére nem okoz gondot, mert emlékezetből megyek és azért biztonság kedvéért ott lapul zsebemben a telefonos GPS, de a kevésbé gyakorlottak néha bajban lehetnek.

A Hárshegy oldalában haladva idén is találkozom egy régi túratársammal, aki éppen a Budai Kilátók teljesítménytúrán pontőrködik, ahol én is szoktam. Kicsit sajnálom is, hogy egy napra esik a két túra.

Deres Nagyrét

Visz a lendület tovább a Nagyrét felé, bár küszködök a rosszul vett levegővel és a szúró oldalammal. Érdekes módon a meghúzódott izmom alig-alig okoz gondot. Bizony errefelé hajnalban fagyott, deres réten árválkodik a gyerekkoromból jól ismert körhinta és céllövölde. Elhaladok a mindig csodaszép kirakattal gyönyörködtető virágárus mellett, majd lekanyarodok a Zsíroshegyi útra, mely idén újabb meglepetésekkel szolgál. Felfedezek egy érdekes házat és egy kis templomot, az úgynevezett Szeleczky-kápolnát.

Szeleczky-kápolna

Már a máriaremetei templomnál

Szemmel tartanak

Útközben utolér egy hölgy, akit még a Nagyrét előtt hagytam le és hamar kiderül, hogy ő az, akinek a túra előtt chaten tanácsokat adtam a túrával kapcsolatban. A máriaremetei templomig, az ellenőrzőpontig együtt megyünk, és egy jót beszélgetünk. Ezután elbúcsúzom tőle és ismét gyorsabb tempóra váltok.
Idén a Solymár tábláig 4 órára volt csak szükségem a tavalyi 5-höz képest és itt már látom, hogy ha minden jól megy továbbra is, idén jobb időt mehetek. Általában sose szoktam foglalkozni teljesítménytúrán az idővel, de valahogy ez a chipes időmérés arra késztet, hogy törekedjek az egyre jobb eredményre. Meg hát jó volna esetleg azt az utolsó buszt 19:30-kor elérni…

Solymár határában

A Jegenye-völgyben megint szúrni kezd az oldalam, csak hellyel-közzel futok már, majd felkapaszkodom a Szarkavárba. Itt idén se jelölték külön, hogy a várban van az ep., ez okoz némi konfúziót (vagy csak én voltam figyelmetlen…). Csippantás után vételezek egy csokit, vizet nem, mert van még bőven (hmm, ha idén is fanta vagy kóla lenne a frissítő…) és már indulok is a solymári állomás felé.

Szarkavár (egyesek szerint pálos kolostor volt valóban)

A körforgalom és a sínek útvesztőjéből kikerülve látókörömbe kerülnek immár a Kevélyek, majd a szántóföldről visszatekinthetek a vár és az állomás irányába. Ez a szakasz mindig megfog, készül megint pár fotó. A 11-es út után leszaladok a nyaralós részig, hiszen igencsak nyakamban vannak már a srácok, akikkel jó ideje kerülgetjük egymást. Valahogy úgy néz ki, mintha néhány emberrel egy furcsa játékot játszanánk, hol egyikünk előzi le a másikat, hol fordítva. Van természetesen olyan résztvevő is, akivel hiába versenyeznék, ha a teljesítménytúra egyáltalán verseny volna. De nem az.

Nyakamban a srácok!

Temető Csobánka határában

Szentkúti trakta

A Solymári-fal után egy keserves, de szerencsére rövid emelkedő következik, idén is rendesen kifullaszt. Innen megint lehetne futni lefelé, de valahogy a bal térdem egyre kevésbé akarja. Inkább fotózom néhányat és visszaveszek a tempóból. Persze megint elhagy a fickó, akit futva is alig tudok leelőzni. Nem bánom, hiszen hamarosan elérem a csobánkai szentkutat, és ezzel majdnem a fele távot, ahol már vár a hihetetlenül kedves fogadóbizottság és a zseniális zsíros kenyerek és sütemények hada.

A pontőr lányoktól megtudom, hogy a 18. befutó és ebből a 2. hölgy vagyok. Nem akarom elhinni. Gondolom, lesz ez még rosszabb is... Mindenesetre pusztítok rendesen a terülj-terülj asztalkámról, de azért ügyelek arra, hogy ne egyem túl magam, mint tavaly és elinduljak időben.

Kilátás a Hosszú-hegyről

Klastrompusztai almák

Jön a végeláthatatlan Hosszú-hegy és egy nem túl meredek, de annál szívósabb emelkedő. Idén kevésbé visel meg, mint tavaly és lefelé egészen sokat tudok futni, bár már a jobb térdem is kezdi beadni a kulcsot. Egyelőre szerencsére csak futva érzem a fájdalmat.

Idén két almát is kapok Pilisszántó határában, elteszem őket ínségesebb időkre. Meggondolom magam, és a nyeregig mégis eltüntetem az egyiket. Onnantól meg a nyakamba veszem újból a lábamat, egészen a kőfejtőig. Útba igazítok két rövidebb távos leányzót, aztán megint elhagy a gyors lábú ember, akit futva mégis lehagytam még valahol a Hosszú-hegyen.

Klastrompuszta előtt elmarad mögöttem a zarándokcsapat utóvédje, majd hosszabb sorban állás után sikerül újabb pecsétet szereznem, mert a zarándokcsapat éppen itt tart pihenőt. Tavaly már az Enyedi-halála után, sötétben kerülgettem őket – most látom igazán, mennyivel jobb időt megyek, mint akkor.

Az idei kikericsek kicsit mások...

Molnárkalács

Zserbószelet

Még bőven világosban kapaszkodom fel a Pilis-nyeregbe és jövök le onnan a tavaly oly csodálatos kikericses mező mentén. Idén azonban nagyítóval kell keresni a virágokat, az eheti esős napok miatt elfeküdtek a réten. Azon gondolkodom, hogy az út ugyanaz, de részleteiben mégis más, mint tavaly. Sose unalmas vagy hiábavaló újból elindulni… Őzlábgombákkal idén is összeakadok, igaz kissé távolabb már, mint tavaly. Közben szóba elegyedek a srácokkal, akikkel már oly régóta fogócskázok. A gulyást kár lenne kihagyni Szentléleken – a srácoknak is ez a véleménye - de szerintük minél kevesebb időt kell szánni a vendégségre. Nekem ez nem sikerül, hiszen a szívesen kínált bort is meg kell kóstolni és a mosdót is útba kell ejtenem.

Szőlőcukor darzsakkal

Enyedi-halála

A kolostorromnál már várnak a süteményestálak, idén azonban darazsak is társulnak hozzájuk körítésként. Sikerül megúsznom a támadást, gyorsan el is ügetek az Égett-hárs irányába, majd felmászom az Alsó-Ecset-hegyre. Közben felhívom a 22-es távon induló húgomat, kiderül, hogy épp a kompot várja. Bízott benne, hogy utolérem – ez nagyon kedves és meglehetősen optimista gondolat tőle. Odáig még nekem 2-3 óra utam van legalább. Ez már behozhatatlan.

Újból próbálkozom futással, az első lépések kellemetlenek, majd szűnik a fájdalom és belelendülök. Eddigi fogócskatársaim tovatűntek, most egy zöld pólós srác az új játszótárs. Aztán találkozom egy kedves házaspárral, ők a 40-es változatot teljesítik, beszédbe elegyedünk. Együtt haladunk a Szent Jakab töltőállomásig, ami idén túl van nem csak az Enyedi-halálán (a történetéről itt olvashattok), hanem a Képesfán is. Tavaly itt már sötétben haladtam, de idén valahogy nem akar besötétedni.

Őszi színek az Alsó-Ecset-hegyen

Szent Jakab töltőállomás

Finomságokkal és magvas gondolatokkal való töltekezés után megtudom, hogy még több, mint 4 km innen a basaharci rév, és így gyalog éppen, hogy lekésném az 5 óra 50-es kompot. Nincs kedvem ¾ órát ácsorogni újból. Tehát nincs mese, akkor innen futni kell. Búcsút intek a pontőröknek és az éppen megismert házaspárnak, nekiindulok és a lejtőn meglepően olajozottan megy a futás.

A lendület tart egészen a rév közvetlen közeléig – itt már látom, hogy meglesz a komp. Az 500 m-es táblánál azért biztonság kedvéért újból belehúzok. Még kényelmesen van időm átvenni a kompjegyemet és a Pálos 70 csokimat. A pontőrök meleg teával is kínálnak és már lobognak a melegedőül szolgáló tüzek, igaz, még világos van. Meglepetésemre a fogócskapartnereimet is újra üdvözölhetem, pedig azt hittem, rég elmentek az előző komppal. Két óra előnyben vagyok a tavalyi időmhöz képest, elégedetten lépek a kompra, ahol körbefotózom, ahogy éppen bealkonyul a Dunakanyar fölött.

Naplemente a Dunakanyarnál

Vár a túlpart

A parton

Elég kellemetlen élmény leszállni a kompról, meglehetősen beálltak az izmaim, pedig igyekeztem az átkelés közben is ide-oda sétálni. A jobb sarkamon úgy érzem, egy hólyag is érlelődik. A térdeim most már gyaloglás közben is fájnak, de talán a hátralévő 8 km-t még kibírják.

A Sukola-keresztnél

„Már közel a vég”

Mikrobimozgással nekivágok hát a Szob utáni kellemetlenül köves és emelkedő útnak. Hiába foglalkoztatnak az ultratávok, ha most valaki visszaküldene a Sziklakápolnáig, nagyon mérgesen néznék rá... Lassan teljesen besötétedik. Belassultam, a rövidebb távos túratársak simán elhagynak. Azért amennyire bírom, tartom a tempót. A Sukola-keresztnél a pontőrök idén ismét megkapó dekorációval készültek - kereszt mécsesből és lampionok a fán. Pocsolyákat kell egyfolytában kerülgetni, a lámpa ismét jó szolgálatot tesz. Az eddig jóformán tiszta cipőm kap a sárból rendesen.

Lassacskán felérek a dombtetőre és itt egy mögöttem érkező futótól ismét kedvet kapok a kocogáshoz. Fájdalmas minden mozdulat, de még megyeget, és így legalább a Márianosztra táblánál beérem a srácokat, akik ismét elhagytak az emelkedőn. Együtt poroszkálunk most már a célig és vesszük át a megérdemelt emléklapot és jelvényt, majd az iskolában elfogyasztjuk közösen a vacsorát. Idén finom borsólevessel rukkoltak ki a szervezők.

Cééééél!!!

Az egyik szervező, Mazsi, akit egy korábbi túrámról ismerek, intéz nekünk különbuszt is, amivel lemehetünk a 9 órás szobi vonathoz, így bár későn érek haza, de mindennél nagyobb jutalom, hogy a saját ágyamban aludhatok. Annyira már nem is bánkódom, hogy éppen csak, hogy lekéstem az utolsó menetrend szerinti buszt, aminek elérésében a startnál még nem is reménykedtem. Két és fél órát vertem a tavalyi eredményemre, a mezőny 27.-jeként és egyben 2. női teljesítőjeként végeztem, és ezzel az eredménnyel teljesen elégedett lehetek. 

Jövőre pont ez a negyed óra mínusz lehet a cél. Mert az nem kérdés, hogy jövőre is indulok.