2019. január 14., hétfő

Úttalan utakon egy eltűnt falu nyomában



A január eleji rövid nappalok kitűnő lehetőséget nyújtanak, hogy előszedjük a fiók mélyéről és megvalósítsuk a régebbi, de rövidségük miatt mellőzött túraterveket. Most is egy már régóta porosodó és majdnem feledésbe merült tervem húztam elő, mely stílszerűen egy mára már jóformán teljesen eltűnt Rétság melletti falu helyére kalauzol, bemutatva a környék pár további érdekességét is.

E völgy végében található az egykori falu helye

Jásztelekpusztáról néhány éve olvastam először és rögtön felkeltette érdeklődésemet ez az egyszervolt falu, melynek ma még látható sírkápolnája és temetője az erdő mélyén rejtőzik. Még egy túratervet is összeállítottam, de talán pont amiatt, hogy a rövidke tervet nehezen lehetett ésszerűen összekapcsolni bármivel is, hogy egy valamirevaló egynapos túrát kitegyen, nem vágtunk rögtön neki a hely felkeresésének.

Rétság környéke tipikus peremvidék, a Börzsöny csúcsaitól már meglehetősen távol helyezkedik el, de a Cserhát turistaútjai sem érintik. „Az utazó, aki az emelkedőkkel nehezen küszködő, zörgő vicinálisok ablakából, vagy kevély, benzinszagú autóbuszok üvege mögül szemléli ezt a tájat, ritkán hatódik meg itt s idegent nem visznek, egy-két divatos hely kivételével, erre a vidékre.” – írja Szabó Zoltán Cifra nyomorúság könyvében az átmeneti vidékekről a 30-as évek végén. Éppen így tesz a mai modern turista is: csak egy tankolásra vagy kávészünetre áll meg a rétsági benzinkútnál a Tátra vagy más felvidéki hegységek felé tartva.

Az új évet szeretem sosem járt, új utakkal kezdeni, tehát Jásztelekpuszta és környéke ehhez remek helyszínnek bizonyult az idei első túránkhoz. Mivel turistautaknak errefelé se híre, se hamva, négy túratársammal a GPS segítségére hagyatkoztunk, miután elmaradtak mögöttünk Rétság házai.


Egy szeles gerincen haladtunk szántók és legelők mellett, szemben velünk a téli ködből előderengtek a Börzsöny csúcsai. Ha már újévköszöntő túra, gyorsan előkerültek a hátizsákból a laposüvegek, a finom házi pálinka mellé pogácsát is falatoztunk. Innen már képzeletünkben (és ha túlzottan meghúztuk az üveget) láthattuk is úti célunkat az alattunk lévő erdő szélén, a völgyben haladó út kanyarulatánál. Hamarosan le is tértünk a tőlünk jobbra húzódó védettebb völgybe. Az utat néhány öreg tölgy szegélyezte jobbról, melyek valaha Jásztelekpuszta mezsgyéjén álltak.

Öreg tölgy a falu határában

Ezek a fák még bizonyára látták a múlt század elején virágkorát élő, gyönyörűséges virágos mezők ölelésében elhelyezkedő települést díszes berendezésű kastéllyal, szerény cselédházakkal, kis tavacskával, fából ácsolt haranglábbal. Manapság a szemfüles turista csak néhány cserepet találhat a valamikori házak helyén, melyeket a második világháború után a gazdasági átrendeződés miatt lassacskán mind elbontottak. Az egykori lakosok az építőanyagból a környező településeken építettek új otthont maguknak. Az utolsó lakók a 60-as évek vége felé hagyták el a települést. Ekkor még állt a falu területén található műemlék tubusmagtár egyik tornya, melyet a védelem ellenére 1969-70 táján bontottak le. Monostorpályiban, ill. Tiszadobon a most is láthatunk hasonló magtárépületeket. A tubus jelző a magtár csőszerű alakjára utal. A falu kőkeresztjét a borsosberényi vasútállomás közelébe helyezték át.

Benyovszky sírkápolna

A kastély tulajdonosa a Benyovszky család volt, akik ide temetkeztek. Az úttól jobbra, egy kisebb magaslaton elhelyezkedő családi sírkápolnát könnyen észrevettük a ritkás téli erdőben. Nagyobb lombozat esetén, GPS nélkül nehezebb dolgunk lett volna, de a telefonos alkalmazásba betölthető online térképek többsége szerencsére jól jelzi a helyet. Sajnos az egykor szebb napokat ért kápolna állapota elszomorító, teteje és az oldalai már beomlottak, a sír feldúlva és kifosztva. A háború végén bevonuló orosz katonák se kímélték a sírokat, a kápolnát, a házakat és a kastélyt kifosztották, a kiásott koponyákat, szemtanúk elbeszélése alapján, az ágyúcsőre rakták, majd kilőtték.

Jásztelekpuszta régi temetője
A kápolnadomb tövében található a település temetője. Az ilyen elhagyott erdei temetőkben, düledező keresztek között járva mindig különös hangulat kerít hatalmába. Azonban most meglepetten tapasztaltuk a viszonylag friss virágokat szemlélve, hogy néhány sírt a közelmúltban, talán Halottak napja alkalmából meglátogattak a hozzátartozók.


Még mindig jól kivehetőek a sáncok
Következő úti célunk az egykori falutól északkeletre, egy földnyelven elhelyezkedő, feltehetőleg középkori földvár volt. A dombocskára fölkapaszkodva szemügyre vettük a három, egymással párhuzamos körkörös sáncot, melyek még mindig nagyon egyértelműen kivehetők. A várból kitűnő kilátás nyílik az egykori Jásztelekpusztára és a falu helyét övező mezőkre, szántókra is. A vár kútját is megtaláltuk: helyét egy mélyedés jelzi, nagyságát a hó miatt nehezen tudtuk megbecsülni.

Kilátás a sáncvárból
A várból északi irányba ereszkedtünk le és hamarosan rátaláltunk egy a vadászok által használt földútra. Ezt a területet a néhány idevetődő kósza turistán kívül ők meg az erdészek járják. Bár a túrát tervezve kissé féltem attól, hogy nekünk kell utat taposnunk a szűz hóban, mindenhol jól kijárt autónyomokban gyalogolhattunk – már ahol nem tértünk le szándékosan az útról. A nyomokból és a magaslesek számából ítélve vadban igen gazdag ez a vidék, a túra során volt, hogy halálra ijesztett egy mellettünk felrepülő fácán, vagy mi rémítettünk halálra egy gyanútlan őzikét. Találtunk egy szokatlan formájú vadetetőt is, amire hirtelenjében azt hittem, hogy egy emlékmű.

Hószúnyog
Az online térképeken részben jelölt úthálózatot követve visszakanyarodtunk Rétság felé. Hamarosan kiértünk az erdő szélére, ahonnan bánatunkra már a 2-es út zaja is idehallatszott. Annak viszont örültünk, hogy végre kisütött a nap és megcsodálhattuk a havon megcsillanó sugarait néhány sütkérező hószúnyoggal egyetemben. Egy kisebb magaslatra felérve visszatekintettünk a Jásztelekpuszta irányába vezető völgyre, a másik irányból meg a Naszály púpjai bukkantak elő a horizonton.


Kis idő múlva már újból Rétság házai között kanyarogtunk a túra végpontjában elhelyezkedő pizzéria felé. Teljesítménytúrákon edződött lábamnak volt egy kis kilométerhiánya, de mikor elhelyezkedtünk az asztaloknál, de gyorsan kárpótolt a svédasztalos ebéd.

Jellegzetes rétsági ház - „Tiszta udvar, rendes ház”

2018. november 6., kedd

A piros árnyalatai és árnyai

Találó csillaghegyi utcanév


Csörög a vekker, kelni kell, igaz, hogy még csak 4:15 van. Cucc bepakolva, ruha kikészítve, a futókabát a szekrényből gyorsan be, hátha jól jön majd. Gyors zabkása- és kávékészítés, majd indulás, vár a Piros.

Egy-egy momentum emlékeztet a Halottak napjára
6:15-kor már itinerrel a kezemben kapaszkodom az Ürömi út emelkedőjén. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Meglehetősen nehéz választ adnom a kérdésre. Szűk egy hónapja a Pálos70-en (beszámolóm lásd itt) a jobb térdem lesérült, de ennek ellenére mégis beneveztem erre a túrára a sikeres teljesítés utáni euforikus hangulatomban. Éljen a teljesítménykényszer: Ha már a 85-ös távról lecsúsztam, akkor persze csakis a 65-ös jöhet szóba. Ugye, tök logikusan hangzik? Gondoltam, 1 hónap csak elég lesz a gyógyulásra. Hát nem: szerdán kimerészkedtem futni és 2 km után elég egyértelműen jelzett a térdem, 4 km után pedig annyira éreztem a fájdalmat, hogy sétára kényszerültem. Sima gyaloglásnál, biciklizésnél továbbra sem fájt, így bíztam abban, hogy okos stratégiával sikerül mégis végigmennem.

Lássuk hát az általam felállított szabályokat:



  • 1       Futni tilos!
  • 2       Szép egyenletes 4-km/h-s tempó, síkon, lejtőn lehet 5 körüli is.
  • 3       Fotózni, beszélgetni szabad, sőt!

Előttünk a Nagy-Kevély


Pecsét mellé panoráma
A Kevélyekre kaptatván sikerül mindezt betartanom: sorra készülnek a fotók, tempósan, de nem sebbel-lobbal haladok, ha futó halad el mellettem, nem iramodom utána, sőt még egy kedves hölggyel is beszédbe elegyedem, pedig lassabb a tempója az enyémnél. De miután bekerül az első pecsét az itinerembe és meglátom a Kevély lejtőjét, vége mindennek. Nesze nektek szabályok! Mint a nyúl futok az elhaladó terepfutók nyomában mit sem törődve az egyelőre még csak halk sikolyokat hallató térdemmel. A Kevélyek lejtője pedig pont nem arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánik vele. A nyereg őszi színei annyira szépek, hogy készítek pár fotót, közben meg benézem a pirost, ami itt szinte már bűvészmutatvány, annyira alapos munkát végeztek a túra szervezői a jelzésekkel. Végig neonszínű nyilak mutatják az irányt a szintén elég egyértelmű piros turistajelzések mellett. Szerencsére hamar rájövök a hibámra és a helyes ösvényre térek.


Egyszerűen pompás!

Útszéli pléhkrisztus Csobánkánál
Csobánkáig nincs megállás, még az aszfaltos részeken se nagyon. Felváltva gyalogolok és futok egészen a Csikóvár alatti első ellenőrzőpontig. Közben azért kattintgatok jobbra-balra, annyi a látnivaló. Bizony már jó régen jártam ezen az útvonalon, vagy 10 éve is annak, hogy András barátommal teljesítettük a 35-ös távot. Az akkori időjárás inkább a telet idézte: havazásban kapaszkodtunk fel Dobogókőre és mire felértünk, pár centis friss hó ropogott a lábunk alatt. Most meg máris lekívánkozik rólam a hosszú ujjú felső. Gyorsan meg is válok tőle.

Ellenőrzőpont a Csikóvár alatt

Úton a Salabasina-kút felé
Még a fa is pirosba öltözött!
Az útvonal már akkor bekerült a kedvenc kategóriába, hiszen a Sikárosi-rét már zsenge koromtól kezdve ellenállhatatlanul vonz, és az akkor megismert Szőke-forrás völgye is rögtön elnyerte tetszésemet. Nem beszélve arról, hogy Dobogókőre egy másik favorit útvonalamon, a Körtvélyesen keresztül visz fel a piros. Mindezt akkor még megtoldottuk a Holdvilág-árokkal, nem vagyunk mi pudingok felkiáltással – így majdnem orrunk előtt zárt be a Tölgyikrek ellenőrző pontja.


Most is átsuhant agyamon a látványosabb kitérő a Holdvilág-árokba, hiszen a szintidővel meglehetősen jól álltam, de a térdem folyton figyelmeztetett, hogy semmi nagypistázás, maradjak csak a sztenderd változatnál, még az is lehet, hogy sok lesz. Azért még futogattam hellyel-közzel a Salabasina emelkedőjéig, majd tempós emelkedésre váltottam. Itt-ott készült egy-egy kép meglepően színpompás fákról, a fakitermelőkről és nem mellesleg magáról a névadó kútról, melynek állapota lassan kétségbeejtő. Közben egy „óriási” felfedezésre tettem szert: a Salabasina név nem is törökből jön igazából, hanem a szerbből, mármint a birtokos rag alapján: sala basina, azaz a basa terme is lehet akár (eddig úgy tudtam, a basa helye a fordítás, ami végül is majdnem ugyanaz. Most akkor adtunk is a basának meg a helyének egy jó nagy pofont ugye?). Kedves nyelvész ismerőseim itt biztosan tépik majd a hajukat… Igaz is, a teljesítménytúrázó maradjon csak a teljesítménytúráknál. Mindenesetre ha valaha székelt itt bármilyen török kényúr, jó kis helyet választott magának.

A Salabasina kút táblája
Őszi panoráma
A Tölgyikreknél való csekkolás után gyors lejtmenet indul(na) a Sikárosi-rét felé. Csak éppen nem megy. A térdem már trágár szavakkal szitkozódva ordítja, hogy legyen elég ebből. És én hallgatok rá. Inkább képeket készítek az előttem kitárulkozó csodaszép színes panorámáról. Közben sorra hagynak el a futók: máris utolért a terepfutás mezőnye. De már nem foglalkozom velük, inkább a Bükki-puszta kerítése felé veszem az irányt, mely ugyan nincs az útvonalban, de most így Halottak napja táján jól esik ide egy kitérőt tenni. Egyrészt megemlékezem a „szentendrei tömeggyilkosság” néven elhíresült eset e helyszínen meggyilkolt áldozatairól (itt olvashattok a történtekről), másrészt készítek pár őszi fotót a félbehagyott hangulatos házikóról. Ezenkívül a pihenőnek praktikus oka is van: végre megválok az egyre inkább nyűggé váló hosszú futónadrágomtól és bekapok egy proteinszeletet. Öt percnél ez se tart tovább, máris indulok a rét irányába, melynek látványa most se okoz csalódást. Egyedüli bánatom az, hogy most már síkon se esik jól a járás, pedig idestova még 20 km-nél se tartok. Lehet, hogy Dobogókőig se jutok el? Mire a völgy bejáratához érek, próbálom teljesen elengedni ezt a futás dolgot, no meg az egyre szaporább számú futókat is. Igyekszem egy-egy vidám „Hajrá!” kiáltással biztatni őket, ha már ők is ezt teszik, de sajnos nem túl őszinte a mosolyom. Ha tehetném, én is futnék, de még a gyaloglás is olyan rosszul esik, hogy a túrázókból is egyre többet engedek magam elé.

Egy engedély nélkül épített, jobb sorsra érdemes ház az egykori Bükki-puszta területén
Bükki-puszta egykori tavacskája
Az a csodálatos Sikáros most sem okozott csalódást



Nos, akkor inkább élvezzük a gyönyörű őszi tájat és adjuk át magunkat a tájképkészítésnek. Máris felfedezek a völgyben egy suvadást, mely nagyon hajaz egy beomlott bányatáróra. A fantasztikusnál fantasztikusabb színekkel, göcsörtös fákkal, sziklás oldalakkal, mohos kövekkel szegélyezett patakmederrel meg egyszerűen lehetetlenség betelni. Belassulásom a lábamnak is jót tesz: mire leérek a Szentfa-kápolnához, már alig érzem, hogy valami baj lenne. A dömösi frissítőpontnál csemegézek egy kicsit a hatalmas kínálatból – az olívabogyótól a csalamádés zsíros kenyérig van itt minden, még a vegánok se maradnak hoppon. Ide is túlzás volt négy proteinszeletet hozni… de most már késő bánat.

Út a Szőke-forrás-völgyében
A piros mindent visz - ezzel a háttérrel egész biztosan!

Úton a Szakó-nyeregbe
Őszi színpompa
Lassan elmaradoznak a falu házai és a régi temető és kezdődik a túra legnagyobb megpróbáltatása, a Szakó-nyeregbe való felkapaszkodás, ami meglepően jól megy. Simán tartom a tempót az előttem haladókkal és a terepfutók (akik közül sokan itt terepgyaloglókká válnak) is csak akkor hagynak le, ha éppen fényképezek. Dobogókőnél meg minket fényképeznek. A Rezső-kilátó egy képet mégis csak megér, ide teszek egy kis kitérőt, aztán hamarosan el is érem a pontot, ahol újabb terített asztal vár. Még egy palack izotóniás italt is kapok a pecsétem mellé. Sokáig itt sem időzök, máris indulok Pilisszentkereszt irányába. Egy elágazásnál majdnem sikerül elkavarnom, de meglátom, hogy az utánam jövők másfelé kanyarodnak: megint benéztem a szalagozást, mászhatok vissza az útra. Ez a lejtő se esik jól, de vigasztal, hogy hamarosan egyenesbe kerülök.

Se a táv, se a futószerelés nem stimmel, de sebaj, irány Nagykovácsi! (Köszönte Szűcs Gézának a fotóért!)

Körtvélyes, a másik nagy kedvenc
Kilátás a Rezső-kilátóból

A házak között összebarátkozom egy különös, stílszerűen vörös színű cicussal, elhaladok egy Tótországot idéző Potraviny felirat alatt, majd egy újabb cicás ablak előtt. Egy darabig az országút szélén kell haladnom. Ez láthatólag néhány autóst nemigen zavar, alig húzódnak arrébb. Meglehetősen mérgesen nézek, de szerencsére hamarosan lekanyarodik a turistaösvény a temető mellé. Jön a Pálos túráról ismerős szakasz, amit mindig futni szoktam. Bár kilométerben kb. ugyanott tartok, mint azon a túrán ilyenkor, futásra nem is gondolhatok. Lebotorkálok az országútig, most szerencsére nem történik újabb incidens az autósokkal. Visszaköszönnek sorra az egy hónappal ezelőtti látnivalók: a Pilis kőfejtője, a Csillagösvény faragványai és a Mészégetők-kútja. Nemsokára azonban számomra is vadonatúj ösvényekre vezérel a piros egy éles balkanyarral. Gyéren jelzett réteken haladunk a Kopár-csárda irányába, de szerencsére a szalagozás sokat segít. Aztán erdős részek jönnek és szembe néhány jó barát. Egy jó negyedórás jóleső pihenő erejéig elbeszélgetünk, majd ők indulnak a szántói kocsma felé, én pedig tovább a maradék kb. 25 km-emre. Kérdezik, hogy bírom? Azt válaszolom, hogy a 65 km nem olyan vészes. És most úgy is érzem, lesz még erőm. Még meg is fordul a fejemben, hogy fel kéne nevezni a plusz 20 km-re a célban.
Klastromkert
Pilisszántó a távolból
Immár búcsúzik az őszi színekbe öltözött Pilis

Őszi út
A csárda felé haladva kezd rám sötétedni, megint lejtős részek jönnek és így kezdem azonnal el is vetni ezt a kósza ötletet. Néhány percre leülök a pontnál, visszaveszem az aláöltözetet, előveszem a lámpást és búcsút intek a gulyásnak – most egyáltalán nem esne jól és nem is szeretném az időmet vesztegetni. Az út előtt egy pontőr figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a lámpám az átkeléshez: tökéletesen igaza van, a szervezők még erre is gondoltak, nem semmi!


Kígyózik a lámpasor a Kakukk-hegy irányába, az emelkedőn utolérem a futókat, akik a síkon elhagytak. Nem hiába voltak a nyári magashegyi túrák! Mihelyt újra síkká válik a terep, köddé válnak. Kivilágított ponton kapom meg a pecsétem, majd hamarosan bevetem magam Pilisvörösvár házai közé. Hamarosan feldereng, hogy ismerős környéken járok: visszaköszön a pár hete látott focipálya. Még jó, mert rögtön le is térek véletlenül a pirosról, de szerencsére így nem okoz gondot a korrigálás. A szervezők profizmusa megint megmutatkozik, hol fényvisszaverő szalagok, hol pöttyök szegélyezik a helyes utat, melyeken megcsillan lámpám fénye. Teljesen egyedül haladok, de szerencsére minden egyértelmű. Néha mégis elbizonytalanodom, mikor már régóta nem látok se pöttyöt, se szalagot. Homokos talajon taposnak sajgó talpaim, majd belerúgok egy kiálló kőbe. Kis híján csillagokat látok – most nem a fákon fénylenek vagy az égbolton. Jó darabig elkísér a sajgó lábam és egyre inkább megy el a kedvem ettől az éjszakai muritól. Már nagyon várom, hogy legyen egy pont vagy egy kanyar, vagy bármi, ami hoz egy kis változatosságot.


Egyszer csak mintha álmot látnék: egy vidám napocska mosolyog rám, mögötte piros lámpásokkal szegélyezett út. Biztos hallucinálok, de nem: megérkeztem a Hosszú-árok pontjához. Hála Istennek! Az ellátás is a pontőrök kedvessége itt is pazar. Hamarosan beérkezik még néhány túratárs, majd együtt indulunk neki a számomra utolsó nagy megpróbáltatásnak, a Hosszú-árok kapaszkodójának.
Dömötör így biztat minket

Nagy szerencse, hogy itt vannak velem, különben úgy érzem, hogy úrrá lenne rajtam a kétségbeesés: a cudar emelkedőnek sose akar vége lenni, sőt egyre meredekebb. Sokat segítenek azzal, hogy szóval tartjuk egymást és a lámpájuk is sokkal erősebb fényű, mint az enyém. Nekik még sok van hátra, egyikük mégis keményen diktálja a tempót, amit szerencsére ügyesen tartok. Rémlik, hogy találkoztunk már a Szakó-nyereg előtt, csak ott megléptem előlük. Profizmusra vall, hogy így a végén ennyi energiájuk van még. Magamban szidom az emelkedőt, mint a bokrot, de hamarosan rám mosolyog Dömötör és Amanda. Ez azt jelenti, hogy nemsokára itt a vége. Nem sejtem, hogy innen kezdődik még az igazi keserves megpróbáltatásom: a Nagy-Szénásra nem elég csak tempósan felkapaszkodni, le is kell jutni onnan. Tempóról már szó se lehet, kénytelen vagyok búcsút inteni a túratársaimnak. Ők biztatnak, hogy találkozunk még a Nagykovácsi ponton. Esélyes, hogy túlbecsülték a képességeimet, mert a törmelékes, meredek lejtőn csak üggyel-bajjal, sajgó térddel botorkálok lefelé. Néha az utat is keresgélnem kell. A mögöttem levő srác is megjegyzi, hogy ez elég bizonytalan. Megnyugtatom, hogy hamarosan(?) célba érek. Mondja is, hogy ilyen mozgással nem kell kísérteni a 85-öt. Teljesen igazat adok neki. Egyelőre olyan képek jelennek meg lelki szemeim előtt, ahogy végig négykézlábazok Nagykovácsi utcáin, csak hogy bejussak a célba. Szerencsére épségben elérem az aszfaltot és innentől kezdem lassanként visszanyerni normál mozgásomat és tempómat. Már a templom előtt haladok és bőszen nézelődöm, hogy merre is lehet a cél, mert biztos, hogy valahol itt kell lennie. De sehol egy felirat, vagy egy nyíl, így kénytelen vagyok megkérdezni a mögöttem jövőket, nehogy már díjazás nélkül menjek haza. Ők szerencsére rutinosabbak, és rámutatnak a szemben levő faluházra. Már az se zavar, hogy erősen lejtős füves területen kell lejutnom oda, hiszen itt a vége, nincs tovább, megcsináltam!

Üdvözlöm újra a kedves srácokat, akik még tényleg itt pihennek a ponton. A figyelmes pontőrök kávéval kínálnak. Bár ilyenkor már nem szoktam inni, mégis elfogadom és elfogyasztok mellé egy újabb csalamádés zsíros deszkát. Közben megkapom az oklevelem és a kitűzőm is. Úgy érzem, hogy mostani küzdelmemmel különösen kiérdemeltem a díjazást, annak ellenére, hogy nem a teljes távon indultam. De majd jövőre remélem, minden máshogy alakul!

A turistaház emlékfala a Nagy-Szénáson

Már a buszmegállóban ücsörgök, mikor rájövök, hogy elfelejtettem lenyomni a GPS-em, ráadásul nem írták rá az itineremre az érkezési időmet. Így csak saccolom, hogy 13 óra 20 perc alatt tettem meg a számomra mára kirótt 65 km-es távot, ami végül is rossz térddel, barátokkal való hosszabb trécseléssel együtt nem rossz teljesítmény. Persze ahhoz még edzeni kell, hogy a 15 órás terepfutó szintidőbe cipőkanállal beférjek (álmodozni mindig jó...), de talán az sem lehetetlenség, ha nem küzdök éppen semmilyen hendikeppel. De ez csak akkor derül ki, ha kipróbálom…

Jövőre újból megpróbálom, ha minden jól megy

2018. október 10., szerda

Hegyen-völgyön járogatok vala

A blog címadó dala egy moldvai népdal. Íme egy feldolgozás Sebestyén Márta előadásában az 1985-ben megjelent Szerelmeslemezről: