Pünkösdi hetvenkedés

 

70 km-t egyhuzamban legyalogolni nem normális dolog. Mindezt lefutni egyenesen őrültség. Különösen akkor, ha a 70 nem is 70, hanem a valóságban jóval több. És még inkább akkor, ha mindehhez nyári kánikula is társul.

Hogy miféle apropóból ró az ember magára ekkora szenvedést? Nos, a válasz elég komplex. Egyrészt, 70 éves a kéktúra és ennek alkalmából lehet egy újabb plecsnit begyűjteni, ha 70 óra alatt 70 km-t legyalogol az ember a kéken. Önmagamat ismerve holmi kitűzők igen keveset nyomnak a latba. Sokkal inkább motivált, hogy Zoli futótársam is megcsinálta ezt a kihívást pár hónapja. Azaz igazából addig nem is tudtam erről a lehetőségről. Szóval ekkor került látókörömbe ez a jubileumi út és rögtön éreztem, hogy ez nekem való kihívás. 70 km megtételéhez nekem egyáltalán nem szükséges 70 óra, sőt még 20 se, és ha minden összejön, még 15 sem. Mivel mind a táv, mind a szint nagyon hasonló a Pálos 70 paramétereihez – kis részben még az útvonal is ugyanott halad – a teljesítés engedi felmérni, hogy fejlődtem-e a futással töltött szűk két év alatt, és ha igen, mennyit. Másrészt remek alkalom, hogy felülírjam a kaotikus pilisi pecsétjeimet, melyeket esélyes, hogy nem fogadna el a bíráló bizottság, majd ha nemsokára (reménykedjünk...) benyújtom a kész igazolófüzetemet, lassan 20 év gyümölcsét. (Persze ebből az okból kifolyólag lehetett volna teljesíteni a nagyjából 70 km-es még hiányzó csereháti szakaszon is... csak ne lenne olyan messze és ne lenne olyan rossz híre annak a környéknek, hogy egyedül nőként neki merjek vágni...)

Nyomtatott igazolófüzetem első pecsétje a Zsíros-hegynél

Egy ekkora út persze igényel némi előzetes tervezést, hogy minden rendben mehessen. Először is be kell lőni egy megfelelő időpontot. Adódott a pünkösdi hosszú hétvége ehhez, mivel családi kötelezettségek miatt nem tudtam Petivel utazni a szüleihez. Aztán jöttek a múlt hét eseményei, melyek alaposan összekavartak mindent. Édesapám kórházba került és egy komoly (kis híján életmentő) műtétre vár. Mindez úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Vasárnapra terveztem a futótúrát, hogy hétfőn még tudjak pihenni, de inkább bementem látogatni, mert úgy volt, hogy hétfőn lesz a műtét (és azóta is várunk...). Így kizárásos alapon maradt a hétfő. Csakhogy erre a napra zivatarokat jósoltak. Tovább azonban nem nagyon akartam halasztgatni ezt a nagy utat, mert jövő héten már versenyeim lesznek és addig még jó lenne kipihenni is a nem mindennapos megerőltetést. Bár a regenerációm meglepően gyors szokott lenni, de adódhatnak ekkora távon már váratlan sérülések is, amiknek idő kell a gyógyuláshoz. Addig nézegettem az előrejelzést, amíg le nem szűrtem, hogy itt a középső északi vidéken sokkal kisebb az esélye néminemű égiháborúnak mint innen nyugatabbra vagy délebbre. Ha mégis valami orbitális vihar kerekedne, még mindig otthon maradhatok vagy út közben meggondolhatom magam, hisz semmi se kötelez.

Hevenyészett kisokosom

Aztán be kell szerezni a szükséges dolgokat, amiket magamba táplálok útközben, el kell tervezni a ruházatot, írni kell egy rövidke itinert papíron, amiben benne vannak a pecsételőhelyek, vízvételi pontok, illetve lelki támogatásként az, hogy hol kb. hány kilométernél járok. Kiszállási pontokat, buszjáratokat most nem írtam fel, mivel ismerős terepen mozogtam.

Csak a szokásos futócucc kicsit felturbózva...

Mi is került tehát a futózsákomba? Váltás ruházat (zokni, alsónemű, nadrág, póló), egy lapra hajtható műanyag esőpelerin (esőriasztónak), 4 db gél/gyümölcspüré, fél liter izotóniás ital, 7 db mindenféle szelet (na ennek is a nagy része madárlátta lesz), 6 db sótabletta (előre tudtam, hogy bár kéne, úgysem fogok minden órában elfogyasztani egyet), néhány szem szőlőcukor, ill. kólás energia gumicukor, egy zacskó házi sajtos rúd, hogy valami sós is legyen nálam, 2x negyed liter víz softkulacsban. Aztán néhány szükséges cucc, meg egy kis neszesszerben hajgumi, sportkenőcs, magnézium, valamint biztosítótű - ha már úgyis benne van a versenyek miatt), valamennyi nedves törlőkendő és zsebkendő bokorban landolás esetére. Utólag még betettem egy labellót – na nem a számat akartam csinosítani vele, hanem a kidörzsölt helyeket ápolgatni menet közben, ha muszáj. Szerencsére nem volt túl súlyos pakk.

Az ébresztő 3:50-re volt állítva, ami engedélyezett bő 5 órányi alvást. Ez nem túl sok, tekintve azt is, hogy a közelmúlt eseményei miatt mostanában nem aludtam túl jól. Szerencsére most legalább ezt az időt sikerült alvással tölteni. Gyors zabkása, banán és kávé, majd indulás a megállóba bérletet és jegyet venni, mert a nagy előrelátásommal előző este vettem észre, hogy éppen lejár a bérletem. Sőt azt is, hogy kifogyott a készpénzem, de legalább a bankautomatát már vasárnap sikerült kirabolnom.

Hosszú útra megyek (csak nem éppen ezeken az utakon)

3/4 6 körül már ott is voltam Nagykovácsiban, de ott a temető egy eldugott sarkában hirtelen meg kellett szabadulnom... nos... néhány zsebkendőtől. Így nem pontosan a községházától indult a mérés, hanem a temetőtől, de az a pár száz méter nem már számít.

Itt kerül az igazolófüzetbe az első pecsét

Rutinosan kocogtam felfelé a zöld jelzésen a turistaházrom irányába. Sokkal könnyebben vettem most ezt az emelkedőt, mint nemrég az Alpin trail instant teljesítése alkalmából. Igaz, most igyekeztem pihenni és nem futottam egy héttel korábban kínkeserves maratont... Mire feleszméltem, már fent is voltam az elágazásban, ahol – mivel hiányoztak a táblák – gőzöm se volt, merre menjek tovább a Muflon itatóhoz pecsételni. De éppen ezért van az online térkép, így hamarosan, pontosan 6:15-kor az igazolólapomra került az első pecsét. Az erdőben a röpdöső és csivitelő madarakon kívül még nem volt semmi mozgás, az első turistákkal, egy idősebb párral, a Remete-szurdoknál találkoztam. Olajozottan ment minden a második bélyegzőmig, mely Hűvösvölgyben került a lapra. 

Kilátás a Remete-hegyről

A Remete szurdok vadregényes hely a főváros közvetlen szomszédságában

Úgy tűnt, ezen az ünnepnapon éppen, hogy csak éledezik a város fél nyolc tájban, kezdenek megjelenni a biciklisek és a kutyasétáltatók, illetve a frissebb terepfutók, ahogy a Határ-nyereghez kaptattam felfele. Ment a futás, nem volt gond, hogy emelkedőket is kell futnom – igaz, ezt a részt rengetegszer végigfutottam a közelmúltban. Egy szelfi a kőoroszlánnal, majd hamarosan lenézhettem az álmoskás városra az Árpád-kilátóból és már lent is voltam Fenyőgyöngyénél. Itt pótoltam a hiányzó vízkészletet, majd nekikezdtem a Hármashatár-hegy emelkedőjének. Sétálva, nem futva, mert pont egy csúnya emelkedővel indít ez a szakasz, és spórolni akartam az energiámmal (bár egyébként fel tudok futni az utolsó rövidke siratófal kivételével a csúcsig). Tulajdonképpen végig sétálni terveztem itt, de vannak laposabb szakaszok, és mivel pont egyiken beért két terepfutó, én is kedvet kaptam a futáshoz. Nagyrészt tehát sétáltam, itt-ott pedig belekocogtam. Örültem, hogy 20-25 km-ig kitartott a lendületem. Pecsételtem ismét a villanyoszlopnál, majd felmásztam a kilátóba egy kis panorámáért. Hálát adtam, hogy a nyugatabbra tornyosuló felhők ezt a részt elkerülték, viszont eddig legalább nem engedtek utat a perzselő napsütésnek. Éppen csak elindultam a kilátótól, mikor átfutott előttem egy nyuszi. Amióta rendszeresen futok a Budai-hegységben, rá kellett jönnöm, hogy az állatos találkozások nem is olyan ritkák az erdőben (hiába a nagyváros közelsége) – szinte minden hétre jut egy delikvens, legyen az mókus, őzike vagy éppen nyuszi. Turistaként szinte luxusszámba ment az ilyen. Lehetséges, hogy a gyorsabb tempó és a hajnali időpont a titka mindennek? Ekkor még csendes az erdő, embert elvétve látni, viszont az állatok talán jobban mozognak és könnyű meglepni őket gyorsan közeledve. Rettenetesen érdekes epizódokat lehet meglesni az állatok életéből, persze csak kutyafuttában, rövidke pillanatokra.

A Guckler-kilátónál, ahol a nyúl az úr

A Virágos-nyeregig az út egy kellemetlen hullámvasút, állítom, hogy ide esik az egész útvonal legcudarabb, ámbár rövid, kaptatója. Sajnos itt a lefelék is elég bokatörőek, de azokat legalább szeretem valamennyire. A nyeregben a helyére került a szám szerint negyedik pecsét is. Nem állok túl jól, még kilenc hátra van. Az, hogy ennyire sok stemplit kell benyomnom a füzetkémbe, tetemes időveszteséget jelent, hisz mindenhol elő kell túrni a lapot és a pecsétpárnát, majd vissza kell pakolni. Pedig minden a legkézenfekvőbb helyen van a zsákban. A frissítést is ezekhez a megállókhoz kötöm, ha már úgyis muszáj állni. No sebaj, innentől lejtő jön szinte végig a következő kötelező megállóig a Rozália téglagyárnál. Mire odaérek, előbújt a napocska a szerteoszlott felhők közül és igyekszik ezerrel behozni a lemaradását. Lecserélem az amúgy is átizzadt fejpántom sildes sapkára, még csak egy napszúrás hiányzik. Pár métert elmegyek tévúton a vasút túloldalára, amikor is rájövök, hogy a kék a vasúttal párhuzamosan halad, de a sínek másik oldalán. Mehetek vissza. Legalább árnyas, bokros ösvényen vezet az utam az eperföldig, ahol már szorgosan gyűjtik az emberek a lekvárnak valót. Egy hét múlva én is ezt fogom tenni ugyanitt, így szemrevételezem a termést és próbálok hírt adni anyukámnak az eperszemek érettségi állapotáról. A Bécsi úton nem egyszerű átkelni, inkább várok, mintsem kockázatos szituációkat vállaljak. Közben átváltok a következő Geogo szakaszra is, mert menet közben a Kékúton sorozat négy részét is igyekszem abszolválni. Az igazolópontok persze nem mindig esnek egybe a pecsételőhelyekkel, így ez is okoz néha némi fennakadást. 

Tájkép eprészekkel

Legelésző lovacska Pilisborosjenő határában

Innen úgyis kemény mászás jön a Pilisborosjenő előtti buckára először aszfalton, majd köves, gyökerekkel teli kellemetlen úton. Jön szembe lefelé néhány biciklis, de ők is inkább jobbnak látják, ha leszállnak. Itt Pilisborosjenő környékén is már felébredtek a futók, a srácok félmeztelenül izzadnak az emelkedőn. A településen kis híján megint elkavarok, de csak megint egy százméternyit. Igencsak elapadt a vízkészletem, kéne egy kút, vagy inkább egy büfé. Ismerek is egyet lent a főúton, csak az letérést jelent a kékről meg valamennyi plusz utat. Sebaj, most a folyadék fontosabb. 

Ebben a melegben az egyik legfontosabb az elegendő folyadék

Levendulás a Kevély alatt

A teve kikandikál

A büfé szerencsére nyitva az ünnep ellenére, kérek is egy hideg kólát. Az üres kulacsokat is sikerül újratöltenem. Nézem, hogy kis híján már a papírforma szerinti féltávnál járok, 33 km-t mutat a Strava. Posztolok néhányat az utamról, majd újult erővel indulok a mászós Kevély-nyereg előtti, számomra futható szakasznak. Megint egy aprócska letérő egy Teve-sziklás fotó miatt (ha már nem a szabályos kéken megyek), majd megkeresem az egri várhoz vezető levezető utat. Azt hiszem ugyanis, hogy a várnál kell igazolni a következő Geogos pontot. Bosszankodtam is emiatt előzetesen, hiszen az jó sok szintveszteséget és plusz utat jelent és a várat is számtalanszor láttam már. Szerencsére idejekorán ránézek a telefonomra és látom, mégsem kell lemenni a várhoz. Hatalmas megkönnyebbülés, megspórolhatok egy kis kapaszkodást. Persze már elindultam a lejtőn, így mászhatok vissza. Szerencsére jól megy az emelkedő egyelőre, le is körözök egy turistát a Szódás-barlang táján. Aztán hipp-hopp ott is a pecsételőhely. Kíváncsi turisták érdeklődnek, hogy hol lehet füzetet szerezni, én meg elmesélem, milyen járatban vagyok, meg hol kaphatnak Kéktúrás igazolófüzetet. Sajnos a négy éves kislány számára egyelőre nincsenek jó híreim. Majd nekiindulok a Kevélyről levezető lejtőnek, ami szerencsére a csobánkai műútig kitart. Úgy érzem, sokkal jobb állapotban vannak a lábaim, mint ugyanitt a Páloson szoktak, pedig ott talán még nincs is ennyi kilométer a futóművemben. Ennyit ér tehát a rendszeres edzés. Kedvenc temetőmnél lövök pár  képet, majd felváltva futva és gyalogolva elérem a Szentkutat is. Itt rövidke szünetet tartok, vizet vételezek, illetve imádkozom apukám gyógyulásáért.

Pihenő egy ima erejéig

Hangulatos temető pazar kilátással Csobánka fölött

Aztán haladni kell tovább a következő pecséthez Pilisszentkeresztre – jó messze van még. Miután leértem a hegy aljába, máris mászhatok felfelé, de hát ilyen ez a popszakma. Aztán jönnek lejtők is, ahol futnék, ha nem éreznék egyre inkább egy kellemetlen fájdalmat a bal combom, vagy inkább csípőm táján. Ez megint egy olyan fájás, amivel még nem találkoztam eddigi pályafutásom során, pedig ezen az oldalamon szokott jelentkezni a combom „kiakadása” meg a random fájós csípőm is. De ez most megint más és nem jó vele futni. Igaz, sétálni sem. Akkor most mi legyen? El kéne jutni a szurdok bejárata előtti pihenőig, ott majd lehet esetleg nyújtani vagy bekenni a fájós fertályt sportkenőccsel. De mire odajutok az amúgy is sétálós emelkedőkön, már nem érzem a fájdalmat, a gyógyeszközöket meg lusta vagyok előbányászni. Inkább frissítek kicsit egy szelettel és gyümölcspürével, majd igyekszem elhagyni ezt a tömegturizmus által kedvelt, és emiatt meglehetősen zajos helyet. 

Gyökerek a Szurdokban

A szurdokban is hemzsegnek a népek, de ott legalább jobban szétszóródnak. Futásról már szó sincs, inkább próbálom élvezni a vadregényes patakvölgy szépségeit. A futáshoz később se jön meg a kedvem, Pilisszentkeresztnek szinte végig emelkednek az utcái, ráadásul a nap is tűz kegyetlenül. Ideje megint vizet találni. A pecsétnél lévő italdiszkont zárva, de eszembe jut, hogy a nem túl messzi központban van valami vízvételi lehetőség.

Szentkereszti kőkutya kövirózsával (vagy fene tudja mi)

 

Hamar megtalálom az ivókutat, teletöltöm a kulacsokat, a sapkámra és a vállamra is spriccelek vizet. Az utóbbit úgyis kicsit már megkapta a nap, hiszen ujjatlanban vagyok. A faluból kivezető utcában egy kék kutat találok. Megpróbálom ezt is szóra bírni, de sikertelenül. No sebaj, úgyis tele vannak a kulacsaim még, aztán itt a tempót se lehet túlzásba vinni, nagyjából egészen Dobogókőig. A Zsivány-sziklák felé kapaszkodva kielőzök két turistát. Nincs sok ember errefelé, inkább csak a szikláktól felfele nagyobb a népsűrűség, ami aztán a települést elérve egészen zavaró lesz. 

A Zsivány-szikláknál

Kapaszkodás közben áldom az eszem, hogy hoztam magammal váltóruhát, mert annyira lucskosra izzadtam mindent, hogy legalább az alsó részt muszáj lecserélnem, hogy ne csípje ki az alfelemet teljesen. Keresek egy alkalmas eldugott helyet, amit a turisták növekvő száma miatt igen nehéz találni, aztán megejtem a műveletet. Az újonnan felvett laza szárú nadrág amúgy is sokkal kellemesebb viselet, mint az előbbi feszülős. Azért jó lesz már felérni, itt is fog járni magamnak egy rövidebb vendégség a turistaházban.

A telefonom éppúgy kipurcant mint ez a szegény zöld gyík az egri várnál

Ami aztán beláthatatlanul hosszúra nyúlik... Amikor előveszem a telefonom, hogy leigazoljam a Geogo pontot, látom, hogy alig van szufla benne. Így a pultnál a meggysöröm és az almás rétesem mellé próbálok egy telefontöltést is kérni. Siker, van a személyzetnek USB-C töltője és hajlandóak a műveletre is. Örök hálám nekik emiatt! Fontolgatom, vajon mennyi időbe telhet, amíg minimum 50%-ra töltődik a ketyere. Úgy saccolom, egy óra is lehet. Ennyi töltés számításom szerint még a legvisszafogottabb használat mellett is neccesen, de kitarthat Visegrádig – már ha a tervezett tempóban tudok haladni. Legalább még egy motiváció, hogy siessek. Innen úgy sincs semmi posztolgatás, térképnézegetés, Geogozás is csak a pontokon, fotó is csak elvétve készülhet. Evvel se megy az idő. 

Töltődünk tehát mindketten, a telefonom a pult alatt, én meg egy félreeső szegletben, hogy ne zavarja oroszlánszagom a betérőket nagyon. Lassan csordogálnak a percek és az energia is az akkumulátorba, így kikérek egy cappucinot is. mellé elmajszolom a hazai sajtos rudat. Időben úgysem leszek már jó, már az is eredmény, ha a legjobb Pálos szintidőmet hozom. Avval szórakoztatom magam, hogy a cipőjük alapján próbálom megsaccolni a bejövő vendégek habitusát. Van itt repedezett túrabakancs, viseltes terepfutó cipő, de ennél sokkal több a motoros csizma. Mégsem ez a legmeglepőbb számomra, hanem egy pár makulátlanul fekete, ill. fehér lábbelije. Olyannyira újak és tiszták a csukák, mintha most húzták volna elő a skatulyából. Na ezek se tehettek meg sok kilométert az autótól! 

Dobogőkői kilátás - sokan csak emiatt és ide jönnek fel (meg a büfébe)

A házban óriási a pörgés, de egy rövid üresjáratban elkérem az immár fele töltettel rendelkező telefonom és újfent nekivágok a maradék szakasznak. Mintegy 25 km van még hátra. Szerencsére se az eddigi út, se a kényszerű állás nem viselte meg az izmaimat és a tagjaimat, tudok újult erővel futni, bár nem túl gyorsan. Sikárosig visz a lejtő. A csupazöld mezők láncolata láttán gyaloglásra váltok, az ilyen nagyszerű tájképet jobb minél tovább csodálni, főleg ha az ember egy világvárosból menekül. Már biztosan írtam arról, hogy gyerekkorom óta kedvencem ez a csodaszép rét, ami most sem okoz csalódást. Sajnos a forrás környéke még mindig elhanyagolt, de legalább a napsütéses mezők után enyhet adóan árnyékos. Hamarosan újabb pecsételés jön az erdészház kerítésénél.

Sikárosi-rét

Majdnem az egész Bükkös-patak völgyét végigfutom. Ugyan sokféle cipellőt nézegettem fent a turistaházban, de a legkülönösebbet itt látom egy, a patakon éppen átkelni próbáló hölgyemény lábán. Messziről csak azt észlelem, hogy meglepően sokáig tart neki az átkelés a nem túlságosan bővízű vízfolyáson. Mikor közelebb érek, meglepődve látom a lassúság feltehető okát, ami egy térdig érő aranyszínű csizma. Szinte vele egyszerre érek át a köveken, Hokámat nem kímélve nekem néhány másodperc az extra képességeket nem követelő művelet kőről kőre ugrándozva. Eszembe jut Aszú szállóigéje: „Papucsban jössz, mész haza!”. Esetleg a következő túrakiírásba be lehetne tenni, hogy azt is, hogy csizmás kandúrok és kandúrnék kíméljenek. (Túravezetőként nekem is volt már szerencsém (inkább szerencsétlenségem) ilyen túratársakhoz.)

Pilisszentlászló icipici temploma

A telefon, ami verseket mond (most nem próbáltam ki)

Sajnos megint érzem a bal combom (vagy csípőm – nehéz eldönteni, mit is sajog), így jól jön, hogy végiggyalogolhatom az emelkedőt Pilisszentlászlóig. Nyúlfarknyi szakaszokat futok is, amikor éppen lejtősre vagy síkra vált a kék. A Kis Rigó előtt újabb pecsét, majd irány a faluközpont, ahol a Geogo teljesítést is igazolhatom és indíthatom az új etapot. Szerencsére találok egy nyomós kutat, melynél felfrissíthetem magam a kíméletlen emelkedő előtt, ami a Pap-rétig vár rám. Valahogy még meredekebb lett, amióta pár éve egy túrán erre jártam. Mikor végre felérek az aszfaltos útra, újból futni kezdek és vigyázat, megint csalok! Maradok a lejtős aszfalton, nem térek rá a kék buckájára, holott tudok a letérés létezéséről. Csak semmi emelkedő, most már remélhetőleg lejt a pálya végig Visegrádig.

A Pap-réten

Az erdészház kerítésénél benyomom füzetkémbe a pecsétet, de a Geogot hiába próbálom lenyomni, csak tölt és tölt – nem talál mobilnetet. Később se járok sikerrel az esőháznál. Így vaktában azt se tudom, hogy itt kell-e igazolni, de ez igen esélyes. A telefonom töltöttsége már megint vészesen alacsony tartományba került, így felhagyok a próbálkozással és imádkozom, hogy kitartson Visegrádig. Akkor ezt a  szakaszt buktam Geogon, de ez a legkisebb gond. Nagyobbnak tűnik, hogy még mindig emelkedik az út a Pálóczki-rét mellett haladván is. Csak próbálkozom néhol a futással. Az Urak-asztala oldalában haladó single tracken azonban nincs irgalom! Itt futni kell és kész, hiszen annyira jó(?) kis hullámvasutas ösvény. Pont olyan, ami máskor nagyon tetszene, de most inkább már a pokolba kívánom a hullámok felszálló ágát. Hanyagolom is a futást. Egyre csak várom, mikor érek már a Vízverés-nyergébe, de utolsó emlékképeim erről a szakaszról nagyjából egyetemista koromba nyúlnak már vissza, így igen homályosak. Szóval fogalmam sincs, mikor jön az a rét és miért lesz az jó nekem. Talán onnan már végleg lejt az út, azért.

Vízverés-nyerge, Madas László emlékkő

Hát nem, vannak még hátra olyan buckák, mint a Moli-pihenő kúpja, ahonnan egyébként mesés kilátás nyílik. Egy éppen érkező bringás srác társaságában próbálom röpke ideig élvezni is a látottakat, de aztán menni, azaz futni kell tovább. Kívántam a lejtőt, most nesze, megkaptam telibe! Olyan meredek, alattomos gyökerekkel, kövekkel szabdalt az út, hogy inkább csak evickélek, mintsem futok. Még szerencse, hogy ebből az irányból jövök, keserves lehet itt felmászni. Pedig vannak, akik inkább választják ezt az irányt ezen a fővároshoz való közelsége miatt méltán népszerű Visegrád-Nagykovácsi szakaszon, sőt egyesek egész hihetetlen időkkel teljesítenek. Az én időm már csak tűrhető lesz, még akkor is, ha leszámítjuk azt az egy órányi ácsorgást. De a lényeg a teljesítés, és ahhoz kétség nem férhet, hogy az a két hiányzó pecsét hamarosan meglesz.

Kilátás a Moli-pihenőtől (ez a szakasz is a kék fénypontjai közé tartozik)

Igaz, eljön az a fázis, ahol már a lejtőn sincs kedvem futni, már az oldalam is szúr. Hol van már az a Nagy-Villám? Rémlenek valami tetszetős rétek ifjúkorom kirándulgatós emlékei közt kutatva. Aztán meglátok egyet, majd még egyet és aztán a panorámautat és a Zsitvay-kilátót is. De hol van vajon az a pecsét? Oda a kilátóba fel nincs az az isten, hogy felmenjek. Van egy bélyegző még valahol egy étteremben, ahhoz emlékeim szerint nem kell annyit mászni. De hol lehet? Nem jelzi a szokásos pecsétes jelzés, hogy használni kell a bélyegzőt. lehet, hogy még nem értem oda hozzá? Böngészem a telefonon a térképet, de nem ad semmi támpontot, viszont tartok attól, hogy nyomban lemerül a gép és fuccs a rögzítésnek. Elindulok lefelé a vár irányába, hátha lesz valami jelzés. Semmi... Okoskodom magamban, hogy a pecsét neve nem Fellegvár, hanem Nagy-Villám. Akkor tehát nem lehet a vár közelében, hanem itt kell lennie a hegy alatt. Szóval mászhatok vissza. Kerülgetem a bobpálya környékét, mint a forró kását, semmi segítő információmorzsa. Már a személyzet is eltávozott, nincs kit megkérdezni, csak egy szintén tanácstalan autós jár arra, aki tőlem kérne segítséget a Visegrádra való lejutáshoz. Találok egy Panoráma étterem táblát az út túloldalán, ami a Silvanus hotel irányába mutat. Valószínűtlennek tűnik az irány, de nem találok jobb megoldást. Aztán észreveszek még egy éttermes táblát, ami az ellenkező irányba, a bobpálya melletti szervizútra terel. Ez lesz az! Muszáj megszerezni azt a pecsétet, bár semmi kedvem a plusz méterekhez és emelkedőkhöz. Benyomom a bélyegzőt és futááás, most már hamarosan itt a cél és nem merülhet le az a fránya telefon! Ugye aki nem visz magával külső akksit, mert nem akarja cipelni... az vessen jól magára.

Kálváriám utolsó kilométerei pont egy kálvárián haladnak

A lejtő most se tiszta lejtő, például ott vannak azok a vár előtti lépcsőfokok, amiken alig bírom már feltornászni magam. De onnan aztán nincs megállás, le végig a kálvárián, ami egyébként megint csak egy technikásabb lejtő, tele botlasztó kövekkel, de kit érdekel ez most. Fura, hogy még valamennyire élvezem is... Milyen jót lehetne itt futni épkézláb állapotban! Azért egy Strava 9-ik helyet sikerül így is összelapátolnom, de ez csak akkor derül ki, amikor már bent vagyok a célban és lenyomom a telefonom. Meglepve látom, hogy 81 km-t mutat a számláló, nem 71-et. Valóban annyi utat megtettem, vagy túlmért megint? Ezek most egyébként is tök lényegtelen dolgok, melyek eltörpülnek amellett, hogy megszereztem az utolsó pecsétet, itt vagyok a Dunánál Visegrádon és éppen lemenni készül a nap, melynek sugarai aranyhidat rajzolnak az indulni készülődő komp mögé.

És révbe értem (szó szerint)

Megmosakszom a Dunában, felveszem az eddig féltve őrzött tiszta pólóm. Sajnos a csatakosra izzadt melltartóm nem tudom lecserélni ezen a népszerű helyen, no meg nem is hoztam magammal másikat. Pedig ha valamit kellett volna, ez az a ruhadarab, mert szinte körbe véresre dörzsölt az egyetlen abszolút tuti melltartóm is. A labellozás Dobogókő előtt egy csöppnyit talán segített a helyzeten, mert legalább nem okoztak a sebek túl nagy fájdalmat út közben. A hátam is kirojtozta a hátizsákom pántja már igazából az első 20 kilométertől kezdve, pedig sosem csinált ilyet és hordtam már hosszabb versenyen is evvel a felsővel. Ez a kidörzsölődéses dolog még mindig egy hatalmas talány a számomra, amit talán sosem fogok megfejteni. Mikor mit dob éppen. Legalább csütörtökön lesz min szörnyülködnie a dokinak a vizsgálaton. (A múltkor megkérdezték valami futósérülés kapcsán, hogy engem bántalmaznak-e...) Itt csak én „bántom” magam, mert ilyen hülye mazochista vagyok és egyébként se így nézne ki, ha engem egy kétméteres „vadállat” bántalmazna. Na persze ezt ők nem tudhatják...

A végére jár egy naplementés kompos kép (emlékezvén a Pálos túrára is átkelés nélkül)

13 óra 41 percbe tellett, szigorúan pecséttől pecsétig nézve 13 óra 22 percbe, míg sikerült lerónom tiszteletemet az Országos Kéktúra megálmodói, dr. Vízkelety László, Bokody József, Forgó János és Thuróczy Lajos előtt Nagykovácsitól (azaz a Zsíros-hegytől) a visegrádi révig. Ez körülbelül azonos a Pálos rekordommal, és ebből az időből levonhatok egy órát a dobogókői rostokolás miatt. Szóval a futóedzések annyit érnek, hogy egy komppal beljebb leszek a Páloson (remélhetőleg) – esetleg gulyás nélkül kettővel is. Lehetne jobb is, de evvel a tempóval, ennyi edzéssel (ami kb. a maratoni szinthez elegendő) és ilyen gyatra fejmunkával örülhetek, ha cipőkanállal beférek egyelőre egy hasonló távú és emelkedésű ultrafutóverseny szintidejébe. De mivel még nem tartok azon a ponton, ki sem próbálom élesben, milyen lenne indulni egy ilyenen. A fantáziámat piszkáló ultrafekete ördögfióka azonban nyugodtan ébren maradhat, mert két nap távlatából nézve úgy tűnik, nem annyira viselt meg ez a kiruccanás. (Leszámítva a masszív izomlázat – de azt nehezen lehet megúszni.)

Bírták a strapát mindannyian

Strava link:

Időközben nemhogy csökkent volna a táv, hanem nőtt 82 km-re, miután Zoli javasolta, hogy végezzek egy újraértékelést az adatok javítása miatt. :-) Szerintem valahol 73 (térkép szerinti adat) és 81 km (eredeti Strava mérés) között lesz az igazság – csak kérdés, hogy éppen hol, mert ez egy elég tág tartomány.

Fogyasztásom 70-80 kilométeren érdekességként: 2 energia- vagy müzliszelet, 2 gyümölcspép, 2 kólás energia gumicukor, 4 sótabletta, egy zacskó sajtos rúd, 1 almás rétes, 3/4 liter kóla, fél liter izotóniás ital, 1 korsó belga meggysör, 1 csésze cappucino és rengeteg víz

Széllel szemben

A ráckevei HÉV-en utazni egészen retro érzés, a ki tudja hány évtizedes kaszni komótosan zakatol-csörömpöl a végállomás irányába, jobbra a szántókon legelésző őzek, balra a sváb, majd rác ősökről mesélő házak vagy éppen a kortárs építészet gyöngyszemei sorakoznak, melyeket kietlen gyártelep követ. Később rózsaszín virágokat lobogtató bokrok tarkítják a talán éppen kucsmagombákat rejtegető nyárfaligetet. Ilyen korai órában még alig van utas, az öltözeteket mustrálva úgy tűnik, valószínűleg egyedül én utazom a ráckevei futóversenyre. Bár ki tudja, mit rejt a szemben ülő szemüveges, túrázónak látszó lány méretes hátizsákja. Jó néhány óra leforgása múlva kiderül, a maratoni női harmadik helyezett felszerelését! De ekkor még mit sem sejtek arról, milyen meglepetéseket és élményeket tartogat számomra a versenyzés, sokkal inkább aggódom azon, miért hallat a vonat olyan furcsa hangokat és miért álltunk meg a semmi közepén, miért száll ki a vezető és nézi végig tüzetesen a szerelvény oldalát.

Ódon ráckevei házikó - bemelegítés közben lencsevégre kapva

Életem első maratonja felé utazom, csak nem azon fog elszállni a verseny, hogy már oda sem érek? Mert ahogy így lassan-lassan belezötykölődöm a maratonom valóságába, úgy döntök, hogy ebben a ragyogó napsütésben élvezni fogom a verseny minden percét, már amennyire lehet. A Csepel-sziget tavaszi ruhás folyóparti díszlete egész biztos megtesz majd mindent ezért.

Savoyai-kastély

Szerencsére hamarosan a vezető is visszaszáll és a vonat egy nagy zökkenéssel tovább indul a végállomás felé. Két kilométer a versenyközpont a HÉV-től, ha nem lenne rajtam a teletömött hátizsák, akár futhatnék is rögtön egy bemelegítést. Így viszont inkább nyomába eredek egy idősebb, szintén futónak öltözött hölgynek, akit alig bírok követni. Le is maradok fényképezgetni, hiszen annyi a látnivaló. Kastély, városháza, Árpád-szobor, templomok, csónak a Duna mellett, csupa képre kívánkozó részlet.

Csónak a Kelemen parkban a versenyközpontba menet

Így is viszonylag hamar odaérek a Szent Imre Katolikus Általános Iskolában berendezett versenyközpontba. Gyorsan kitöltöm a kötelező felelősségvállalási nyilatkozatot, aztán beállok a rajtcsomagomért. Szerencsére nincs is nagyon sor, és egy versenyes kitűző is üti mindjárt a markomat, mindenféle teljesítmény felmutatása nélkül. Elpakolom a felesleges dolgokat, feltűzöm a kapott rajtszámom, ami a szimpatikus 747-es, majd megkeresem a mellékhelyiséget. Szerencsére a tanári mosdóba is beengednek, ahol sorba sem kell állni. Egyetlen egy dolgot nem találok csak, a ruhatárt. Kiírva sehol nincs, a mosdót kinyitó hölgy meg azt mondja, nincs ilyen. Ezen nagyon elcsodálkozom, már azon agyalok, hol fogom észrevétlenül elhelyezni a zsákom. Márpedig egy futóversenyen biztos kell lennie ruhatárnak, így lemegyek a Duna-partra, úgyis érdemes a rajtzónát is szemügyre venni indulás előtt. Sajnos, amit keresek, itt sem találom, így inkább visszatérek a központba, hogy véglegesítsem a szerkómat a tapasztalt időjárási viszonyok alapján. Lent minden jó, ahogy van, fentre elég lesz az aláöltözet és a póló, a kabát nem kell. Persze naná, hogy nem azt a felsőt gondolom jónak, amit reggel felvettem, így a szürkét lecserélem a szellősebb fehérre, felhúzom a pólómra. Közben lenyomok a torkomon egy adag gyümölcspürét és szorgosan kortyolgatom a vizemet - kell az energia és a hidratáció. Készenlétbe helyezek egy banánt is.

Ideje elkezdeni a bemelegítést, de ehhez jó lenne leadni a cuccokat. Megkérdezem hát a legközelebbi rajtszámkiadó csapatot - és lám, a ruhatár pont náluk van! Probléma megoldva, irány a Duna-part a bemelegítéshez. Előtte persze még nyomok néhány szelfit a közeli stégen. A városka utcáin futkározok ide-oda kényelmes tempóban, hasonlóan másokhoz. Utána kicsit futóiskolázom még a parton, a hajómalom közelében. Micsoda festői helyszín egy futóversenyhez! A bemelegítés egyben ruhapróba is, melynek eredménye most az, hogy a felszerelés jó, de mégsem tökéletes. Így harmadszor is nekiállok öltözködni: az élénk szél miatt kicsi az esélye, hogy az aláöltözet menet közben lekerül majd, így menjen inkább a póló alá. A csősál maradhat, ha sok lesz, majd mehet az öv zsebébe. Négy-öt óra nem kevés idő, előreláthatólag ennyit fogok a pályán tölteni. Nehéz, talán éppen lehetetlen is mindenre felkészülni. De amit lehet, igyekszek megtenni még most az indulás előtt. Gimnasztikázok, melegítek, lassan kezdik is beszólítani a futókat a rajtzónába. Én meg annyira elbambultam, hogy csak jó sokára veszem észre, hogy a rajtkapu túloldalán állok. Nosza gyorsan átsorolok, beállok olyan középtájra, melegíteni ott is lehet. 

Gyülekeznek a futók a Duna-parton

A mai verseny nem a tempóról, hanem a túlélésről szól. Most ezt még jól tudom, de ezt akkor is észben kell majd tartanom, ha már visz magával a tömeg irama. Ennyit még egyben sosem futottam, mindenféleképpen egy nagy utazás lesz. Vagy Presser helyett Charliet idézve egy utazás az ismeretlenbe. Útvonalügyileg és távolságügyileg is. A felkészülést szerencsére majdnem sérülésmentesen átvészeltem, bőven lefutottam a szükséges kilométereket, ráadásul rengeteg szinttel egyetemben. Két hete még futottam a VTM-en egy számomra egész tisztességes terepfélmaratont (2:18:03), utána kezdtem lazítani az edzéseken minőségben és mennyiségben is. Leginkább, amivel gond lehet, az talán a jobb combomban hátul valami, ami még a VTM előtt pár nappal sprintelés közben elég fájdalmasan meghúzódott. Utána szerencsére csak néha és nagyon haloványan jelentkezett, de pont a héten megint éreztem fájdalmat ott az utolsó előtti futásomon. Aznap persze minden létező és addig nem létező problémám előjött, de hát ilyen a maraton mumusa. Hogy mi okozhat még esetleges fejvakarást? A néha fájdogáló csípőm? Esetleg a bokámon az új bakancsom által dörzsölt sebek, mivel múlt vasárnap a buliban muszáj volt abban parádéznom. Leragasztani a kompressziós szár miatt csak az egyiket sikerült rendesen. Vagy ugyanebben a buliban megivott alkohol mennyisége, ami az amúgy is érzékeny bélrendszeremet egy kicsit megint megkavarta? Vagy talán a kidörzsölődés – az szinte mindig teljesen random módon jelentkezik. Az egyetlen bevált melltartóm alatt a kritikus részt most le is ragasztottam, meg jó erősen átkentem, ha ez nem segít, akkor semmi sem. A másik kényes helyet, a póló ujját pedig az aláöltözettel egyszerűen kiiktattam.

Miközben ezen tépelődöm, az első maratonozókat név szerint is megemlítik, így szinte már úgy érzem, elindulni is dicsőség ezen a versenyen. Milyen lesz akkor célba érni? Kétség most semmi nincs bennem, hogy ez néhány óra múlva megtörténik annak rendje és módja szerint. Nem létezik olyan erő, ami hátráltasson! Ha meg létezik, arról itt és most nem tudok és nem is akarok tudni! Nehéz lesz, küzdelmes lesz, de menni fog, most már nincs visszaút. Hamarosan megszólal a duda, indulás! A telefonomon is lenyomom a Strava start gombját, dolgozzon ő is az övtáskámban, amíg én futok.

Hajómalom – a legjobb háttér a verseny előtti bemelegítéshez

Az első métereken nagy a torlódás, a hídra feljutni elég lassacskán lehet a nagy embertömegben. Legalábbis ahhoz képest, ahogy szeretnék. A közelben egy sramlizenekar játssza a ritmusos talpalávalót, azaz az induláshoz az indulót. Mars a hídra! Itt már jobban meglódul a nép, de aztán a szemközti oldal parkos sétányának keskeny csíkján megint összetömörül, néha szinte csak lépni lehet. Sokan kerülnek inkább a füvön. Egy idő után már én sem ragaszkodom az aszfalthoz, jó nekem a terep is, csak haladjunk! Az első kilométerek lendülete hamar elvisz az első frissítőpontig, ami még túl korán van nekem, így ki is hagyom. A következőnél viszont vételezek egy poharat, amiben a tervezett víz helyett izotóniás ital van. Hát így jártam, akkor majd fordítottan frissítek a továbbiakban. Pörögnek a kilométerek, lassan kijutunk a településről és az első 10 kilométeres futók jönnek is már visszafelé. A fordító után szerencsére valamelyest ritkul a mezőny. Miután a félmaratoni táv is visszafordul, még kevesebben maradunk. A személyzet profi, a pontokon terülj-terülj asztalkám, de egyelőre csak főleg iszom, vizet és izot felváltva, csak egyetlen helyen veszek egy csipet mazsolát és mogyorót, hogy só és cukor is kerüljön a szervezetbe. Egyelőre a futás is jól megy, az egyetlen aggasztó dolog a bal combomban egy pont, ami időről időre hallat magáról. Olyan érzés, mintha kiakadna valami. De csak egy pillanatra, utána minden megy tovább annak rendje és módja szerint. Ismerem ezt az érzést, nagyon ritkán szoktam érezni, de inkább a jobb combomban ugyanott, és nem is kimondottan futásnál. De miután előjön, hamar el is múlik, sőt akár évekre el is tűnik. És inkább aggasztó, mintsem fájdalmas. Emiatt is, meg mivel már amúgy is fáradok, lassítok egy árnyalatnyit a tempón. És már egy jó ideje, igazából már a rajt óta, egyre inkább pisilhetnékem van. Szóval meg kell majd állni valahol, ezért is vártam ki, hogy ritkuljon a mezőny. Szerencsére a balatoni WC-kálváriám itt nem ismétlődhet meg, jobbnál-jobb helyek kínálkoznak mindkét oldalon, de még várok. Egyszer csak egy bezárt horgászcsárda mögött meglátom a nagybetűs (vagy inkább kétbetűs) helyet, ahol jól el lehet bújni. Legalább erre az időre szemügyre tudom venni a tájat is, ahol futok. Eddig csak elsuhantak mellettem váltakozva a hétvégi házak, erdők, mezők, a horgászstégek, csónakkikötők, büfék, a vízparti miliő kellékei. 

Engyel Gábor fotója

Aztán minden folytatódik, felveszem újra az iramot. Azaz csak próbálom, a tizennegyedik kilométeremben járok, és érezhetően lassulok már. Páran a mögöttem lévők közül előznek is. De evvel nincs gond most, későbbre is kell tartalékolni. Nagyon nem észlelem, merre járunk, meg a környéket sem ismerem, de mintha a távolban feltűnne egy kék zsilipszerűség. Lehet, hogy megérkeztem a szigetcsúcshoz? Hamarosan egy fahídon kelünk át, bal lábfejem a rámpára való fellépéskor megfogja a görcs. Ha fáradok, ez mindig egy jel akár túrázáskor, akár futásnál. Szerencsére hamar távozik a görcs, de sajnos az a tulajdonsága megvan, hogy elég egy rossz lépés, és vissza is tud jönni azonnal. Mindenesetre a következő pontnál be kell vennem egy sótablettát, nem elég az izotónia. Úgy tűnik, valami fordítóhoz értünk, mert egy hosszú szakaszon megint szembe is jönnek a futók, a frissítőpont viszont a szembefutóknak esik kézre. Így hát futok inkább tovább és reménykedek, hogy a fordító nem lesz túl hosszú. Ide ékelték hát be a szervezők a városi útfelújítás miatt kimaradt métereket, amit az angol királynőnek köszönhetnek a maratonisták.

A 2. frissítőpont előtt - Engyel Gábor fotója

Most már kezdem érezni a kilométerek súlyát a tagjaimban, hiszen a féltáv környékén járunk. Pontosan nem tudom hol, mert még nem jöttem rá, hogy a pontsátrakon fel van tüntetve a kilométerszám, okosórám meg nincs. A Stravat meg nem nézem meg már csak babonából sem, nehogy eltűnjön a vétel. Mert pont ilyen alkalmakkor, a hosszú és fontos futásaimnál szokott ez megtörténni. És mint utólag kiderült, pont ezekben a pillanatokban döntött a drágalátos alkalmazás éppen úgy, hogy köszöni, neki az első félmaratonom elég is volt, a másodikhoz már nem kíván asszisztálni. Talán már tudta, mi vár rám, és gyáván megfutamodott a megpróbáltatások elől vagy éppen előre látta, hogy értékelhető tempót ma már nem nagyon futok.

Az utolsó mosolygós pillanatok a szigetcsúcsnál

A ponton be is kaptam a kiérdemelt sótablettámat, aztán ahogy felkanyarodtam a Kis-Duna valóban kék korlátos hídjára, még magamba gyömöszöltem egy kólás energia gumicukrot. Jó kombó volt, haladtam is szépen tovább egy újabb fordítós helyhez, ahol előbb ki kellett futni a Csepel-sziget csúcsáig ott megkerülve egy oszlopot. Az oszlop mögött álló lányok amellett, hogy az áthaladó futók számait is feljegyezték, hangosan biztattak mindenkit. Ez nagyon jól esett, itt már bizony elkelt a segítség. Mert az utolsó métereket futottam, melyek még valamilyen szinten élvezhetőek voltak. Ami innentől jött, az nettó szenvedés volt.

Már a hídon áthaladva is néha belém kapaszkodott a szél, meg már a körülöttem futók odafelé is rebesgették, hogy vissza Ráckeve felé "kellemes" lesz majd a szélben futni, de ennek akkor nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Inkább a biciklis kísérőket sajnáltam, mert magam is rettenetesen utálok szélben bringázni. Hogy futni milyen nagy szélben? Nos, eddig ez az élmény kimaradt. Futottam a felkészülésem alatt mindenféle időjárási körülmények között, esőben, hóban, kánikulában, sárban, fagyban – ami kimaradt, az a viharos szél. Hát most kiderült, hogy erre is lehetett volna készülni. Mert futni nagy szélben legalább olyan rossz, mint tekerni. Vagy még rosszabb. Tulajdonképpen egy szélmalomharc az egész, amiből nem jöhetsz ki győztesen: a tempód eleve csökken, mert hátráltat, visszadob a szembeszél, viszont hogy egyáltalán haladhasson az ember, az rettenetesen sok energiát felemészt. De mégis futni kell, mert egyrészt messze még a cél, másrészt gyalogolni szélben ugyanolyan rossz és sokkalta kevésbé haladós, harmadszor meg maratont futok és nem gyaloglok. Azt már tudom, hogy végig tudom gyalogolni ennek a távnak akár a kétszeresét is, de most azt szeretném megtudni, hogy le tudok-e futni 42,195 km-t. Sétálni tehát egyszerűen nem ér! Legyen bármennyire szélnek kitett terep a hosszan elnyúló gát, amin haladnunk kell, és legyenek bármekkora széllökések. Az sem érdekes már, hogy tempóm leginkább egy reumás csiga vánszorgásához hasonlít. De futok és haladok előre. Közben meg próbálok tájékozódni, merre járhatok és fejben beosztani, szakaszolgatni a hátralevő részt. Tessék, ott a túloldalon az az adótorony, vagy mi, azt már ügyesen el is hagytam. Pedig onnan még sok volt a hídig idefelé. Vagy ott van az a Dunán átívelő vezeték. Addig kell elfutni. Az mondjuk egy Kopaszi-kör. És a Kopaszi-kört még betegen is lefutottad. Menni fog ez. Aztán még lesz pár Kopaszi-kör, de az mindig megy, mert az olyan, hogy nem fog ki rajtad.

Már megváltás minden frissítőpont, ahol meg lehet kicsit állni. Nem a frissítés miatt, hanem inkább amiatt a néhány másodperc állás miatt. Addig sem kell a széllel küzdeni. És addig sem fájnak a tagjaim. Mert már fáj lassan mindenhol, minden létező és nem is létező porcikám. Eddig például sosem tudtam, hogy nekem futás közben tud fájni a hátam, derekam vagy éppen a hasizmom. Most ez is kiderül. Szerencsére minden egyes frissítőponton nemcsak energiával lehet töltekezni, hanem be lehet zsebelni egy adag lelki muníciót is a személyzettől, olyan lelkesek és aranyosak, ahogy szurkolnak minden egyes befutónak.

Az előbb említett vezeték után rövid szakaszon balra fordul a gát, talán így egy picit jobb szél, vagy legalább már ez a pici változatosság is enyhítő körülmény. De a megkönnyebbülés csak néhány percig tart, ami ezután jön, azt nehéz leírni. Eddig is a gáton haladtunk, de legalább balról általában védett picit az erdő. De innentől teljesen nyílt terep jön, ahol a szélnek a futók teljesen ki vannak szolgáltatva. És kiderül, hogy lehet még überelni az eddigi megpróbáltatásokat! Az eddiginél még erősebb lökések, érezhetően hűl a levegő, lassan fagynak el a kezeim. Most jól jönne, hogy a másik aláöltözetemnek, amit ugye a versenyközpontban lecseréltem, van kézre húzós funkciója... Szerencsére megoldom a helyzetet úgy, hogy kézfejemre húzom a felső ujját, ez is segít. A gát viszont még rettentő hosszú. Ott a végén van valami fehér, ami talán egy frissítő sátor. Az imént egy lány megelőzött, látszik, hogy ő is küzd, de azért gyorsabban halad nálam. Mindegy, csak gyerünk előre. Francba, az egy autó, nem sátor. De legalább az út lekanyarodik a töltés mögé, picit védve leszünk. Ez a tény ad még egy kis löketet. Megint házak jönnek jobbról. Egy lány már gyalogol, kezében telefon. Úgy tűnik, feladta és segítséget hív. Nekem viszont menni kell tovább, hiába fáj minden lépés. A feladás még nem opció. Hirtelen fura inger jelentkezik, ami a töltés túloldalára kerget. Fene tudja, honnan jött, már egy ideje szelekkel se küzdöttem, pedig idefelé úton előfordult ez is. Engedni kell a hívó szónak, különben baj lesz. A művelet közben előveszem a telefonom, hogy végre megnézzem, hogy mennyi lehet még hátra. Még kb. egy bő tízes. 10 km-t meg le tudok futni, rutinfeladat. Igaz, most kicsit nehezebb lesz, mint általában... Közben konstatálom, hogy a Strava felmondta a szolgálatot. De nekem vele ellentétben akkor is menni kell tovább.

Pár száz méternyire a kényszerű megállótól újabb frissítés vár. A biztonság kedvéért kérek egy adag zsepit, mert mind elhasználtam. Csigalassúsággal morzsolom a hátralévő szakaszt. 200-as szám fölött kezdődő utcák, egymás után vagy három. Az utolsó a Keszeg utca, sosem fogom elfelejteni a nevét. Örök ellensége leszek mindenféle keszegnek, élőknek és holtaknak is. Csak legyen már vége! Megelőznek, még az a srác is a biciklis kísérőjével, aki már sokkal korábban is néha belegyalogolt. De én csak futok rendületlenül. Már ha ezt a mozgásformát futásnak hívják és nem inkább ortopédiai esetnek számít. Számolok visszafelé minden házszámmal, hogy fogyjon az út. Mennyi lehet még hátra? Kb. két kilométer? Ugye, akinek nincs okosórája... 

Ez a fránya Ráckeve csak nem jön közelebb. Mi van, talán ellopták? Sehol egy templomtorony a messzeségben vagy házak balról. Na végre megint egy sátor. Letaglózó, amit látok, még 4 km a célig. Én csak azt hittem, kb. kettő lehet még vissza. Na tuti nem leszek benne a négy és fél órában sem, hiszen már elmúlt a prognisztizált célbaérkezésem legrosszabb verziójának ideje is. De ez most mindegy is, a szintidőben még bőven benne vagyok, iszok egy vizet és magnéziumot, markolok néhány darabka ananászt – még bírni kell azt, ami hátra van, és lehetőleg futva. Mivel gyalog 4 km egy óra is lenne, talán jobban járok, ha megpróbálok futni. Hát gyerünk! Úgy nagyjából fél óra alatt meglehet a cél!

Azért lassan csak bekanyargunk a házak közé, aztán ki a Duna mellé. Már hallatszik a verseny kommentátora, ahogy sorolja a befutókat. Akkor már nem lehet sok hátra! Igaz, lépésről-lépésre nehezebb, de az érmet nem hagyjuk csak úgy ott. Már látom is a célkaput, de előtte néhány száz méterrel balról ott integet Peti. Ez annyi lelkesedést ad, hogy a kapu előtt még van erőm egy rövid hajrára. Persze azokat, akik nemrég megelőztek, de nagyon nem húztak el tőlem, már nem tudom visszaelőzni. Ez egyébként is tök mindegy itt és most. Meg az is, mi az időeredményem. 

A speaker mondja a nevem, mint első maratonistáét, átlépem a célkaput, magasban a kéz, nyakamban az érem. Megcsináltam!

Emögött az érem mögött most valódi küzdelem van

És a befutó... (Jakab Gergely képe)

Amíg Peti odaér, kicsit nyújtok, még fáj mindenem, de legalább már nem kell futni. Ez az egészben a legjobb. Az biztos, hogy egy jó darabig hallani sem akarok maratonról. Ez sokkal keményebb menet bármilyen teljesítménytúránál, amit eddig csináltam, egyáltalán nem volt sétagalopp. Ha egyáltalán valaha még fogok maratont futni, biztos, hogy szükség lesz hosszabb futásokra, harminc kilométer felettiekre is. Bár nehezen tudom őket beépíteni az életembe, de evvel lehet szokni a távot. Ezek kimaradtak, valószínű, hogy a szél mellett evvel is küzdöttem. Elsősorban a kitartásom vitt végig, nem a fájós lábaim. Ultráról meg egyelőre ne is álmodjak!

A szerb ortodox templom

Viszont kárpótlásul ott az ellenállhatatlan és nagyon finom zöldséges lasagne, kár, hogy Petinek nem jut belőle. Az eddigi legfinomabb versenyebédem elfogyasztása után elindulunk az autó felé, de mivel éppen útba esik, megnézzük a szerb templomot. Kár lett volna kihagyni! Érdekes, már szinte semmi bajom, teljesen flottul megy a járás, a lépcsőzést is beleértve. (A regenerációs képességem még számomra is egy talány.) Petinek is jár egy ebéd a közeli étteremben, én meg befalok egy tiramisut, hogy komplett legyen az olasz étrend. Hozzá még egy-egy fekete is jár. Megérdemeltem, megérdemeltük mindketten. És megérdemeltük a rég vágyott termálfürdőzést is, amit még Ráckeve aznap tartogatott számunkra. Így legalább az egyébként kötelező izomláz is nagyjából teljesen le lett fújva másnapra.

Az érmen a ráckevei Tűztorony látható

Amit a Strava mért:

 

És ami a valóság: 

Elindul a lejtő!

 

Még nincs 7 óra, a kinti hőmérséklethez képest lenge öltözékemben vacogva kuporgok a busz ülésén, mely lassan vánszorog a Normafa irányába. Más ilyenkor éppen a másik oldalára fordul a meleg paplan alatt vagy éppen borzas fejjel, köntösben főzi a reggeli kávéját. Én meg a kávén túl is alig látok ki a fejemből, legszívesebben bekuckózva olvasgatnék inkább vagy nyomkodnám csak a telefonom. Vagy innék egy második kávét a meleg konyhában. Bármi jobb lenne ennél. De nekem a terep kell! Szuszogva izzadás meredek emelkedőkön, botorkálás göröngyös lejtőkön, trappolás poros utakon, cuppogás a sárban, latyakos hóban, csak erdő-mező legyen. Meg lehetőleg hegyek. Mit nekem a Kopaszi-gát, vagy a Bikás park, pedig ott is lehet futni. Vagy a Gellérthegy, az is emelkedő és lejtő, nem is olyan könnyű. És mindegyik szép a maga módján. Túl egyszerű, túl kézenfekvő, túl közel van, nem terep, tehát nem pálya. Néha beérem velük, de ma más a helyzet. Nekem ma a Normafa kell! Vagy inkább a KFKI, mert egy odáig menő buszra sikerült éppen átszállnom és tervezésben se vagyok túl jó, ami az edzéseimet illeti. Legyen a piros és a Sorrento-gerinc vagy inkább a sárga? Vagy vissza fel a Normafához? Na azt nem, ebben a zombi állapotban csak vánszorognék. Csakis lejtő, legalább addig, amíg fel nem ébredek. Rendben, akkor sárga, utána jöhet akár a Sorrento-gerinc. Már csapatok is lefelé a sárga kereszten, szedem a lábaim, visz a lendület lefelé. Kezd ez jó lenni, csak hajrá! Egyedül vagyok, enyém az egész erdő! Egy rigó cserregve menekül az őrülten robogó futó elöl. A Sorrento-gerinchez vivő utat persze benézem, így marad a sárga út. Egy single track! Mindennél jobban imádom a single trackeket! De a végén ott figyel a mumus, a sárga siratófala. Megérkezem alá, nem is tűnik annyira félelmetesnek. Utolsó ittjártam óta lehet, hogy elvitték a kaptató felét az erdei manók? Még mindig futólépésben megyek, bár nem túl tempósan, és már a háromnegyedénél járok. Na jó, innen már tényleg gyaloglok, nem vagyok én kőprofi. A technikás, köves platón pár lépés elejéig kifújom magam, éppen visszanyerem a tempóm és már ott is vagyok a szikláknál. Fotózás nélkül ma sem ússza meg a Sorrento. Pár lépésre jobbra egy kökörcsinekkel teli dombocska üdvözöl ismerősként. Itt is készül pár kép, aztán már távolodok is az ösvényen. Léptem nyomán lila keltikék hajladoznak, a múlt héten még nem voltak itt. Előttem egy harkály húz el. A lejtő már rég emelkedőbe váltott, de szinte észre se veszem, pedig egymás után marad el mellettem a Szekrényes- majd a Szállás-hegy tömbje. Már fent is vagyok a sorompónál, éééés: Elindul a lejtő! Tiszta rock'n roll érzés, együtt ordít egy hang a fejemben Csipával, arcomon széles vigyor. Ha most szembe jönne valaki, biztos azt gondolná, lökött ez a lány. Nagyot nem is tévedne. De amióta elindultam, egy emberfiával nem találkoztam. Már rég a házak között szaladok, mikor jön egy autó. Régen nem fázom már, egy póló is elég lenne. Ideje lassan visszarázódni a civilizációba. Egyelőre nehezen sikerül. Egy hang azt sugallja, hogy ennyi ma nem lesz elég, így még az Odvas-hegy mögötti gerincre is felkapaszkodom és a piros ösvényének bokazúzós köveit is kipróbálom. Aztán még néhány kisebb emelkedő és lejtő a főút mentén, és ott is vagyok a közigazgatási határnál. Fél kilenc, éppen egy órát futottam, még pont visszaérek munkakezdésre. Mennyivel könnyebb lesz így... Most már meg is érdemlem azt a második kávét is.

Pontosan erre jártam:

Strava link:

Élre törünk!

 

Ha közeleg a február, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy ideje nevezni a Kitörés teljesítmény- és emléktúrára. Idén nem sokat gondolkoztam a távon, azonnal a hatvanasat jelöltem be az űrlapon. Ha kihívás, akkor legyen igazi, ráadásul nagyon kíváncsi voltam, mire jó ez a sok futkározás, mennyit ad hozzá az állóképességemhez, erőnlétemhez. Azaz mennyivel gyorsabban tudok eljutni Szomorig mint eddig. Persze ebben a dologban nem csak ez az egyetlen tényező játszik közre, elég rendesen befolyásolni szokták az előrehaladás sebességét többek között a terepviszonyok is. 

Mivel nem rendelkeztem erre a célra használható membrános terepfutó cipővel, a túra előtt pár héttel gyorsan vennem kellett egyet, hogy az esetleges locspocsban is biztosan (és viszonylag száraz lábbal) tudjak előre haladni. Egy újabb Salomon Speedcrossra (Vario 2 GTX) esett a választásom, hiszen ezeket az ösvényeket nem egyszer róttam a hozzá hasonló elődjében (Speedcross GTX 3) gond nélkül. Aztán mire felvirradt a túra napja, elolvadt az összes jég és hó, a sár felszáradt, így tulajdonképpen kis túlzással bármiben neki lehetett vágni az útnak. Így szegény Salomon csalódottan nézhette végig, hogy az istállóból a Hokát vezetem ki. De hát ez az a cipőm, amiben a legjobban megbízom, legyen akármilyen köves, saras, csúszós vagy nehéz terepről szó, így szombat este ő volt a soros. Azért a Salamonra is vár majd biztosan sok szép élmény - hiszen már eddig is jól szerepelt a Vértesben és a Budai-hegység felváltva hóban taposós és sártól cuppogós ösvényein a cipőavató futásokon.

Mivel úgy terveztem, hogy amennyire a terep és a kitartásom engedi, végig fogom futni a teljes távot, tetőtől talpig terepfutó szerelésben indultam: futómellény, softkulacsok (egy izo egy víz), szeletek és sótabletták, kóla, 1 vékony és egy vastagabb futókabát, sapka, sál, pótcsősál, kesztyű, zsebkendő és egy bögre, 2 lámpa, valamint némi pénz és igazolvány, valamint az elmaradhatatlan maszk volt a felszerelésem. Derekamon meg egy övtáska a telefonomnak, ami nem fért be sehova úgy, hogy kéznél legyen. Abszolút a minimálisan szükséges dolgok csak. A tervezett tempó miatt nem is öltöztem túl: 1 aláöltözet, 1 vékony kapucnis felső réteg és egy póló fönt. Stílszerűen Berlin Marathon Finisher (ööö milyen ciki már megvenni egy verseny pólóját, amin nem vettem részt, de sajnos annyira olcsó és tetszetős és medvés volt, hogy nem hagyhattam ott és egyébként is azóta az egyik kedvenc darabom. Még inkább menthetetlen a dolog amiatt is, hogy ugye ekkora távot sem futottam sosem egyben...) Igaz, nem terveztem egészen a német fővárosig futni a Vörös Hadsereg elől. Alul egy normál futónadrág, kompressziós harisnya, szoknyanadrág. És természetesen a kedvenc csősálam és a fejpántom is felkerült a nyakamra, illetve a fejemre. Ezt nem is ragoznám tovább, szerintem remekül sikerült felöltöznöm a jelen, nem túl hideg és teljesen száraz időjárási körülményekhez, egyedül a hajnali mínuszok bizonyultak kicsit harapósnak, de azon meg átsegített a tempó.

Ez volt tehát a terv, de általában úgy szokott lenni, hogy Berni tervez, Isten meg végez. És ahogy végez, az nem mindig rossz, még akkor sem, ha az eredmény nem éppen vág össze az eredeti tervvel.

Próbáltam megsaccolni, mennyi idő alatt jutok végig - a női rekord 7 óra körül van a tavalyelőtti, szintén tökszáraz terepen. Abban az egyben biztos voltam, hogy én ilyen jót nem tudok menni, mert ehhez még fel kell nőnöm. 8 óra, 9 óra, 10 óra vagy még több? Melyik buszt érhetem el vajon Szomoron? És vajon mikorra időzítsem az indulást, hogy a pontokat már nyitva találjam, de ne kelljen azért rengeteg embert kerülgetnem se? Csupa dilemma és lehet, hogy csupa felesleges kérdés. Már csak amiatt is, mert ez az a túra, ahol nem sok beleszólásom van abba, mikor tudok nekiindulni.

Irdatlan embertömegek várakoznak

Ha idegen embereket összeköt egy olyan közös hobbi, mint a teljesítménytúrázás, egész biztosan hosszasan tudnak miről értekezni. Erre az elméletemre ez a túra újabb ékes bizonyítékokat szolgáltatott. Miközben felfelé baktattam a várba, szóba elegyedtem két másik kitörővel. A lánynak ez volt az első alkalom, a férfinak szintén a harmadik, pont úgy mint nekem. Szóba kerültek az élmények, a tervek a mostani túrára vonatkozóan, mindenki hüledezett a tervezett időmön. Gyorsan fel is értünk a Kapisztrán térre, ahol, mint legutoljára is, áttereltek minket a Hadtörténeti Múzeum elé. Itt már hosszú sorok várakoztak, hogy hozzájussanak az itinerjükhöz és végre-valahára nekivághassanak a Szomorig vagy éppen a Virágos-nyeregig tartó vándorútnak. Az indítóbizottság meg padokon kuporogva próbálta kezelni a nevezési díjat, az előnevezéskor kapott kódokat és az irdatlan embertömeget. Teljesen az se volt biztos, vajon melyik 60-as sorba kell állni, volt olyan sor, ahol már csak fizetni kellett, az itinert már korábban megkapták, de sokkal többen voltak azok, akiknek csak szimpla előnevezésük volt. Biztos, ami biztos, némi kavargás után belőttem egy rövidebb 60-as táblával jelzett sort, hátha onnan hamarabb sikerül elstartolni. Eltelt negyed óra, fél óra, háromnegyed óra, és csak néha pár métert haladtunk előre. Kezdtem elbizonytalanodni meg fázni is a nem nagyon túlgondolt szerkóban. Előttem bezzeg a katonaruhás leányzónak két pótbakancs is fityegett a jókora katonai hátizsákján. 

Már egy órája álltam sorban, mikor szólt egy rendező, hogy 50 ember előremehet a padokhoz. Én is belefértem a keretbe. Mivel viszonylag gyorsan sikerült előtúrnom a kódom a telefonomból, hamar meg is kaptam az itinert. Pontosan fél 6-kor megindulhattam végre Szomor irányába. Kezdődjön hát a Kitörés, immár a harmadik a sorban! Ha végig tartom az iramot, a felvarróm mellé megkapom az "első ultrám" képzeletbeli plecsnit is! Még az "első maratonom" virtuális kitüntetés előtt! Lelkesülten, futóléptekkel haladtam át a Bécsi kapu alatt, ahol most egész csöndesek voltak az ellentüntetők. Idefelé azért kaptunk egy kis ízelítőt a cigány himnuszból. De hát mi ezzel a baj, nem amiatt vagyunk itt, legalábbis az emberek egy jó része, mert bajunk van a kisebbségekkel. Részemről nagyon is jól megvagyok a roma zenei hagyományokkal, majdnem táncra is perdültem. Van itt mindenféle ember a német katonai hagyományőrzőtől a Kárpátia rajongókon, valamint a megszállott teljesítménytúrázókon át az elszánt terepfutókig, és arról se vagyok meggyőződve, hogy mind az egyik oldalra szavaz majd áprilisban... már ha egyáltalán szavaz. De hagyjuk is a politikát, erről az egyről biztosan nem szeretnék írni.

Annál többet szeretnék írni a futásról magáról, de sokkal kevesebbet fogok, mint amennyit eredetileg szerettem volna. De itt még csak törtem bőszen előrefelé a Száll Kálmán tér irányába, kerülgetve jobbról-balról az áramló tömeget és a szinte minden sarkon tétlenül ácsorgó rendőröket. Annak köszönhetően, hogy a zsákomon kegyetlenül csörömpölt a karabinerrel odaakasztott bögre, többnyire sikerrel haladtam előre. Persze volt akitől megkaptam azt a jó tanácsot, hogy jobban be kellett volna olajozni a végtagjaim indulás előtt, de szerencsére a túratársakat általában nem sokáig zaklattam a kéretlen hangoktól kísért közlekedésemmel. Magamat viszont annál kitartóbban. Megállni persze nem akartam csak emiatt. Ahogy emelkedni kezdett a Diós-árok, még igyekeztem tartani az elánt, de egyre inkább az úttestre kényszerültem, ha tervezett tempóban szerettem volna előrejutni. Mivel itt azért néha buszok, autók és egyebek is el-elhaladnak, kénytelen voltam beállni a menetsorba. Aztán meg gyorsan kisorolni és előzni, előzni, előzni. Előzni, még akkor is, mikor már régen csak gyalogolok az egyre cudarabb emelkedőn. Néha persze engem is előznek, de az ritkaságszámba megy. És amikor végre felérek síkabb terepre, megint csak futni, legalább pár száz méter erejéig. 

Három katona sírja a Csacsi-rét fölött

Ellenőrzőpont korabeli rádióval

Végre itt a Svábhegy megálló, majd a lépcső alja is, egész sokáig fel lehet jutni, mielőtt beleütközöm az ellenőrző pont előtt kígyózó sorba. Sok német szót hallok körülöttem. A sor szerencsére gyorsan halad, az irányító ember flottul kezeli a tömeget magyarul és németül is. Bár az indítás is ennyire penge lenne! Első pecsét az itineremben, nincs más hátra, csak csörömpölni tovább a Normafa irányába. Húzódnak is mind félre előlem, aki meg nem, azt ügyesen kikerülöm. Az erdőbe érve rájövök, hogy véletlenül a gyengébb lámpát tettem a fejemre az indulásnál. Most már marad így, majd ha nagyon zavar, korrigálok. A csacsi-réti pecsét után megpróbálom begyömöszölni a fránya bögrét a hálóba, de nem fér be, így hát klepetálok továbbra is a Virág-völgy irányába. Legalább néha elengednek, mikor meg nem, beállok a sorba. Kicsit bosszantó, mert mostanában ezen a lejtőn sokat gyakoroltam, és lehetne jó tempósan haladni. A jános-hegyi emelkedőn úgyse fogok, bár azért pont itt mégis megmutatkozik, hogy a futólépés valójában gyorsabb haladást jelent egy nem túl combos emelkedőn, hiába táplálok efelől néha erős kétségeket. Sorra előzöm ki az embereket, csak egy nálam erősebb terepfutó srác előz engem. 

A második kanyar előtt puding üzemmódba váltok, ami erős gyaloglást jelent most. Kell tartalékolni is,

hiába tudok futva is felmenni a kilátóig. A játszótérnél kapok egy sport szeletet a pecsét mellé, egy falatnyit a hasamba, a maradékot a hasitasimba a gyűröm. Eszembe sem jut futni a kilátóig, pedig már ez sem lehetetlenség, annak ellenére, hogy két éve még az volt. Előttem szenved pár német hölgy, csak azért is megmutatom nekik, lehet ezt másképp is, így az utolsó métereket megfutom, hogy a hátam mögött szenvedjenek tovább. Készítek pár fotót a kivilágított kilátóról, sajnálom, hogy az emelkedőről látott görögtűznek már vége. De nem akartam megállni néhány fénykép miatt csak. A lábtörő köves lejtőn szidom magam a lámpaválasztás elhamarkodása miatt. Kicsit több fénnyel sokkal magabiztosabban haladhatnék lefelé, hiszen a Hoka és a boka is bírja. De hát ez van, ezt kell szeretni, emiatt nem állunk meg. A Hárs-hegyet is gyalogolva mászom meg, ez futva nekem erről az oldalról még egyelőre egy következő szint. Pecsét és fotók az ellenőrzőpontnál, botorkálás lefelé a köveken a barlangig, majd tovairamodás a később barátságosabbá váló lejtőn. 

A város fényei a Hárshegy kilátópontjáról

Német ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Ahogy haladok előre, egyre ritkul a nép, és a szélesebb utakon lehet ügyesen szlalomozni a hézagos mezőnyben. A Nyéki-hegyre fel megint gyalogtempó, hol én előzök, hol engem előznek. Még egy kutya is. A sárgát egy rögtönzött frissítőpontnál szalagozás váltja a katonasír után, régi bunkerek és lövészárkok mentén. Lelkes nyugdíjas pár a pont kiszolgáló személyzete, hoztak narancsot, almát, csokit és még pálinkát is kínálnak! Jól is esik a falat alma, a pálinkát hagyjuk inkább majd máskorra. Meglep ez a terelt szakasz, nem is tudtam, hogy ilyen objektumokat rejt a hegy oldala. Hosszasan kúszunk felfelé egy komplex árokrendszer szomszédságában, a két végén mécsesekkel kivilágított bunker. Kapaszkodás közben elhagy egy profi (a szerelése alapján lefogadtam volna, hogy Csipi az), ő még itt is fut. Én csak akkor, ha egyenesbe jutottam. 

Lámpák imbolyognak felfelé, mögöttünk a város fényei

Pózolás a vörös zászló előtt

Néhány perc múlva megakaszt az Újlaki-hegy és a túra egyben egyik legkegyetlenebb emelkedője. Mikor nagy szuszogva felérek, balra már látom is az ellenőrzőpontot, ahol a szovjet katonák vertek tábort. Egyikük puskát nyom a kezembe és már készül is a fotó. Tovairamodom, csak éppen rossz irányba, utánam meg egy szakasznyi ember. Kiabálom, hogy hátraarc, vissza a sárgára, rossz ösvényen vagyunk. Szerencsére csak pár száz métert kavirnyáltunk el, nem sok veszteség. Mászom felfelé a sziklás emelkedőn, a csúcson készítek pár képet a város fényeiről és a felfelé imbolygó lámpafényekről. Aztán spuri lefelé, már amennyire a lámpám tompa fénye engedi. Szerencsére itt mások is világítanak, például egy világos nadrágos, kék felsős fickó, akitől annak ellenére szinte képtelen vagyok leszakadni, hogy ő csak gyalogtempóban nyomja. Egyszer csak tompa puffanást hallok, mintha valami leesett volna. Nem a bögre az, hiszen a csörömpölés megmaradt. Kutatok a hiányosságaim után - az egyik kulacsom veszett el. Visszafordulok, szerencsére pár lépésnyire megtalálom a földön. Visszagyömöszölöm a zsebébe és irány a Virágos-nyereg. Az elágazásoknál próbálok nem elkavarni - szerencsére ebben segít az egyre közelebb kerülő lámpafény is, ami természetesen a kék felsős fickóé. A nyeregig sikerül leráznom. 

A németek támaszpontja a Virágos-nyeregben 

Ha már itt zavarog ez a bögre, akkor legyen haszna is, kérek egy adag forró teát a mosolygós szanitéc lánytól pecsételés után. Ideje megpihenni és rendezni a soraimat, így letelepszem kis időre a sátorba. Elmajszolom a maradék Sport szeletem, benyomok egy adag gyümölcspürét, majd még egy gyümölcsszeletet, és hírt adok magamról Petinek és a szüleimnek. 8 óra múlt, soha ilyen jól nem álltam időben. A bögrét sikerül benyomorítanom a zsákba, így többé már a csingilingi sem zavar, a lámpám lecserélem a jobbikra - jön úgyis a Csúcs-hegy alatti rizikós szakasz. Rézsűs is, keskeny is, alattomos kövekkel és lehet, hogy csúszik is. Kérdéses, mennyire tudok majd itt haladni, hiszen ez egy single track, előzni nem nagyon lehet, alattam a szakadék. De szerencsére semmi gond, alig halad valaki az ösvényen most, akiket meg utolérek, udvariasan elengednek. Jól haladok, futok egészen Solymárig, csak egy helyen kell egy jókora kidőlt fát nagy ívben kerülni a susnyásban.

Az EP után futok tovább a Rózsika-forrás irányába. Előzök, előzök, már a kanyargós völgy vége felé járok, mikor emberemre akadok. Megint az az idegesítő fajta, aki gyalog is szinte olyan tempót megy, mint én futva. Le tudnám előzni, csak éppen akkor hosszasan a nyakamba lihegne. Hát inkább én szuszogok mögötte, gyalogtempóra váltok és felveszem a ritmusát. Úgyis jön az emelkedő, ott gyorsan be is érne, mekkora blamázs már! Ahogy elhaladunk a solymári benzinkút előtt, szóba elegyedünk. Szépen megyünk egy tempóban, tartjuk az emelkedőn is a 9-11 perces kilométereket. Úgy tűnik, egy hardcore teljesítménytúrázóra akadtam. Jani, mert így hívják a srácot, reggel már lenyomott egy negyvenest a Margitán, most itt szerepel a Kitörésen, holnap meg még minimum egy 25-ös vár rá a Normafánál. Nem semmi, ehhez képest én kisnyúl vagyok az évi 1-2 ultratávommal. Elképesztő, amiket mesél: Kazinczy 200, 3 Vérkör egymás után, meg hasonlók, de az a szép, hogy tempójából ítélve ez teljesen hihető is. A sárga kanyarját levágjuk rutinosan, neki is harmadik, tudja fejből az útvonal minden szegletét. A Muflonnál kis pihenőt tartunk, vizet vételezünk és már megyünk is tovább rohamtempóban. Egyszer csak beér egy ember minket és odaszól Janinak, akinek valahogy ismerősnek találja a hangját. Hamar kiderül, hogy volt egy közös túrájuk az Őrvidéken. Aztán az is kiderül, hogy mi is ismerjük egymást. Gombos Zoli az Szombathelyről, bár én elsőre azt hiszem a remek arcmemóriámat a sötéttel tetézve, hogy a testvére, Kálmán az. Hamar tisztázzuk a tévedésem. Csatlakozik hozzánk, hiszen ő is bírja az őrült tempónkat. Bár eddig gondolkoztam azon, hol, mikor szakadjak majd le Janiról, hogy újra futni tudjak, innentől nem kérdés, maradok. Remek csapat jött össze, repkednek az élmények, különböző sztorik, közben faljuk a kilométereket.

A Kutya-hegy és a Fehér-út kitűnő lejtőjén való futást kicsit sajnálom, de egy helyen azért mégis hosszasan belefutok, diktálom a tempót a többieknek. Majd egy nagyobb csapatba ütközöm, akiket képtelenség kikerülni, így bevárom inkább a fiúkat. Kerítésmászás, patakátkelés, pecsét a Malom-földeken, hamarosan már Perbál főutcáján haladunk. A kocsmánál megint kis szünetet tartunk, teát vételezünk, de előrelátóan kint telepedünk meg a fűtetlen udvaron. Elindulni így is kegyetlen, a hideg a combunkba, karunkba mar. Lehet mínusz 5 fok is, az autók mindenhol tiszta deresek. A vastagabb kabátot már a szellős Szerdahelyi-vágásnál felvettem, mivel már ott vacogni kezdtem. Lassacskán bemelegedünk, ahogy a Perbál utáni földeken hullámvasutazunk. Szerencsére jól ki van szalagozva ez a könnyen benézhető, összevissza kanyargós szakasz, meg mi is fejből tudjuk Janival már a kanyarokat. Jó, hogy tavasszal nappal is lefutottam oda-vissza ezt a részt, így rögzült az útvonal. 

Anyácsapusztán megcsodáljuk a működőképes Zündapp motort, Zoli teázik is, majd morzsoljuk a kilométereket tovább. Már nincs sok hátra, kb. 5-6 kilométer, csak éppen ott magasodik előttünk egy kevésbé barátságos Kakukk-hegy is. Szerencsére nem csúszik, csak szimplán nagyon meredek, le is maradok Jani és Zoli mögött. Aztán mikor enyhül a kaptató, utolérem őket.

Már a végét járjuk, de szerencsére abszolút pozitív értelemben, mert mindegyikünk remek állapotban van. Fél 4 körül be is érünk a szomori sportcsarnokba. 10 óra 10 perc körüli időt mentem, kicsit ennél azért jobbat szerettem volna, merész álmaimban sokkal jobbat, de így is messze ez az eddigi leggyorsabb Kitörésem. Nem tudom, mi lett volna, ha futok, meddig bírtam volna, hogy mentek volna fáradtabban az emelkedők, de ez az egyenletes gyors gyalogtempó is bevitt a célba. Méghozzá remekül és meglepően gyorsan.

A Strava nem is bírta az iramot, valahol a Szerdahelyi-vágás környéki szeles gerincen sebtiben távozott, vagy az is lehet, hogy kilőtték alólam a környező ormokon leselkedő oroszok. 40 km-ig azért szépen megvan a track, ami utána van, az kuka. Kicsit bosszant a dolog, de hát nincs mit tenni, inkább átadom magam a teljesítés fölötti örömködésnek, a virslievésnek és teaivásnak, majd fotózkodunk egyet a szelfitáblánál. Zoltánnak akad fuvar a szombathelyi vonat irányába, Jani alszik egyet a 6 órás busz előtt, én pedig elmegyek majd az 5 óra előttivel, így lassacskán ideje is készülődni.

Ultra nem lett, az első 5 női helyezettből is kimaradtam, de helyette megint szereztem egy szép élményt elsőrangú társaságban. Annyira nem is bánom, nem kerget a tatár, lesz még idén Pálos, meg reményeim szerint Vérkör is, lehet újra és újra próbálkozni. És időközben jó eséllyel a maraton lépcsőfokát is megugrom. Persze jó lenne egy kis átmenet és fokozatosság, mielőtt bekebelez végleg az ultrák világa (is), pont erre jók az ilyen tapasztalatok, ahol van már bőven futás, de jut szerep a gyaloglásnak is még. Majd az arányokon kell még csiszolni jócskán. 

Lényeg az, hogy az egész mókából most annyira jól jöttem ki, hogy csak két apró fura véraláfutás szerű hólyagot szereztem a jobb sarkamra, amit nem is lehet kiszúrni. (Jani mesélte, hogy vannak belső hólyagok, amikről én még nem is hallottam eddig - na most szereztem kettőt kapásból.) Izomláz alig, mozgás rendben, vasárnap délután már simán nekiindultam volna futni, ha nem vár rám egy kiadós családi trakta és utána egy küzdelmes 3 órás Hobo koncert állva a küzdőtéren. De ezeket is szerencsésen túléltem. :-)

Csoportkép a perbáli Kis Kaiser sörözőben

Strava track: (Strava, te gyáva!)

Édesburgonya és karfiol gombaöntettel csőben sütve

 Kétségbeesve kerestem a neten valami főfogásféleséget, amiben van karfiol, édesburgonya, esetleg még gomba is. Sajnos hiába, nem leltem kedvemre valót. Így elővettem az improvizációs készségemet megalkottam a saját rakottasomat. Igazából a befejezésen addig vacilláltam, míg ehhez a lépéshez nem jutottam. Vajon próbálkozzak szószként egy gombapörkölttel vagy tegyem rá a zöldségekre a jól bevált tejfölös-tojásos-lisztes-sajtos keveréket?

Végül az extrább gombaszósz mellett döntöttem - és be kell vallanom, jó választás volt.

Hozzávalók:

1 közepes karfiol

3 nagyobb édesburgonya

kb. fél kiló gomba

1 fej hagyma

(esetleg szalonna)

15-20 dkg reszelt trappista sajt

zsír

Fűszerek: só, pirospaprika, borsikafű, kakukkfű

A karfiolt rózsáira bontjuk, az édesburgonyát meghámozzuk, vastagabb karikákra vágjuk. Párolóedénybe rakjuk, víz fölött, fedő alatt megpároljuk. A zöldségeket kicsit meg is sózzuk. Közben elkészítjük a gombapörköltet a szokásos módon: zsíron üvegesre párolunk egy közepes fej, hagymát felkockázva- Mikor kész a hagyma, pirospaprikát keverünk hozzá, majd hozzáadjuk a megpucolt, felvágott gombát.Kis vizet öntünk alá, megsózzuk, fedő alatt pároljuk negyed órát. Ízlés szerint fűszerezzük. Mikor a gomba kellően megpuhult, liszttel kevert tejföllel behabarjuk a pörköltet.

Amikor a zöldségek is megpuhultak, egy tűzálló tálat kizsírozunk. Alulra letesszük az édesburgonyakarikákat, majd ezekre a karfiolrózsákat. Fűszerrel megszórjuk a zöldségeket, majd nyakon öntjük a gombapörkölttel. A tetejére sajtot reszelünk.

Én most húsos változatot csináltam, volt itthon egy adag előzőleg lepirított (Peti szerint szarrá sütött ☺) abált szalonna. OK, muszáj volt valahogy megmenteni, ha már máshogy nem kelt el. Szóval én ezt a pirított szalonnát is beletettem és nem vált az étel kárára.