Mókuska, mókuska

Fotó egy 2017-es túrámról a Börzsönyből (Kismaros)

Néha szükséges, hogy kiszakadjunk a mindennapos mókuskerekünkből. Sajnos erre felgyorsult világunkban borzasztó nehéz a legtöbbször alkalmat találni. Most kapóra jött megint, hogy az év vége felé közeledve a felhalmozódott szabadságaim számát fogyasztani kell, ráadásul a húgom is férjhez megy (azóta már meg is történt), így ezt az esküvőre készülődős időszakot ki is vettem. Persze non-stop pörgős, ide-oda szaladgáló, folyton tevékeny mókuskaként a megszokott mókuskerekem helyett sikerült rögvest egy kevésbé pihentető másikat találnom egy házi cukrászüzem formájában – de legalább egyik hobbimnak, a sütésnek hódolhattam pár napig. És igen, készült valódi mókuscsemege, egy csupa dió Eszterházy torta is!

Házi tortaműhely (ez éppen az esküvői torta)

Már nagyon régóta szemeztem a Mókus instantokkal, közülük leginkább a legnagyobb testvérrel, a Vérmókussal. Mikor meghirdették a Mókus körök szülinapját, nem is volt kérdés, hogy kihasználom az alkalmat – főleg, hogy cuki mókusos pólót is lehet szerezni, nekem meg feltétlenül kell egy olyan, mert nincs vagy félszáz mindenféle színű és mintájú futópólóm otthon. Egy biztos, mókusos még nincs! (És a Runaway-es pólók, pulcsik, zsákok amúgy is nagy kedvenceim mind.) Mivel az esküvőre való sütéssel is haladnom kellett, meg kicsit még edződnöm is, hogy egy valódi Vérmókussal (50 km) randevúzzak, első körben egy mezei (azaz erdei, 25 km-es) mókust céloztam meg. Úgy gondoltam, mire túl leszek egy VTM-en is (remélhetően sikeresen), készen fogok állni a nagy találkozásra.

És volt még egy apropó – az esküvő miatt lemaradtam a Pálos 70-ről (és bármilyen hétvégi alternatív programról, pl. Budapest Maraton bármilyen távja), így más kihívások után kellett néznem.

Kedvenc fám a Szilfa-tisztás mellett

Szerdán reggel – ha nem is annyira korán, mint eredetileg terveztem – már zötykölődtem is a villamoson, majd a buszon a Szépjuhászné felé, ahonnan indul a kör. Az étterem előtt szépen elrendeztem a holmimat. A kabát máris mehetett a zsákba, hiszen igazi október eleji indián nyárat idéző napnak néztünk elébe. Aztán felkerekedtem megkeresni az első kódot. Kicsit izgultam a QR-kódok beolvasása miatt, hiszen ilyen jellegű kódos instantot még sosem teljesítettem. Most azonban úgy tűnt, nem is a beolvasással lesz a legnagyobb baj, hanem a Rajt kód megtalálásával. Tudtam, hogy valahol egy oldalsó üvegablakon kell keresnem a büfénél, de ilyet valahogy sehol sem találtam. Mikor már mint egy kerge mókus, a sokadik kört teljesítettem a büfé körül, feltűntem a büfé gazdájának, és megkérdezte, mit keresek (a következő pont nálam is az lett volna, hogy odamegyek hozzá, csak még bíztam abban, hogy végre rálelek). Így végül kiderült, hogy az ablakot a kóddal némileg hátrébb kellett volna keresnem. Végre tehát beolvashattam az induló kódot, beírtam a számomat és voilá! – indulhattam is. Ez volt az első órás hosszabb futásom, így azt is tesztelhettem, hogy működik az óra-telefon páros, kell-e félnem attól, hogy az egyre kevésbé penge telefonakkum lemerül-e menet közben, úgy, hogy a rögzítés már az órán fut, viszont a térképet a telefonom nézem (ami szerintem, begyöpösödött, maradi túravezetőként sokkal jobban áttekinthető, mint egy vonal az órán), és azzal készítek képeket is. 

Régi határkő

Az első kilométerek ismerős terepen vezettek, hiszen gyakran edzek a Budai-hegyekben és mostanában pont többször vetődtem el a Budakeszi úttal párhuzamos piros kereszt irányába is. Igaz, általában az ellenkező irányból szoktam érkezni. A főúton való átkelés után a jelzés sárga kereszt/kék keresztre váltott, de erre is ismerős vagyok, hiszen nem is olyan rég futottam erre (végig az illegális kék kereszten majdnem a piros háromszög kereszteződésig), mivel igencsak kedvelem ezt a részt, túrát is vezetettem erre párszor és ne feledkezzünk meg a Gyertek ki a Vadasparkba teljesítménytúrákról se, ahol vagy pontőrként vagy söprűként vagy mindkettőként vettem részt és vezetett erre az utam. Szóval eltévedéstől kevésbé kellett tartanom, egészen más volt az, amivel tapasztalatlan instantozóként meg kellett küzdenem.

Kutyatár, kutyatár...

A Petneházy-rét közelében egész különleges perspektívából látszik a Budai-hegység

A harmadik kódnál

Ahogy közeledtem az első beolvasandó kódot rejtő Erdő fohásza táblához, a rét közelében favágókkal találkoztam, akik barátságosan köszöntöttek. Úgy tűnt, annak ellenére, hogy hétköznap van, viszonylag sokakat kicsalt a természetbe a remek idő, hiszen annak ellenére, hogy még csak az első kilométereket tapostam, már egy jókora nyugdíjas túracsoporttal is összeakadtam, a turistaút mellett meg többen kerestek gombát, fonott kosárral a kezükben hajladozva. A táblánál szerencsére azonnal megtaláltam a kódot, viszont a beolvasás nem és nem sikerült. A telefonom valahogy nem tudott internetkapcsolatot csiholni. Kicsit köröztem a parkolóban, hátha sikerül hálózatra lelni, de aztán végül feladtam. Lefotóztam a kódot bizonyítékként és haladtam tovább, hiszen még jócskán volt út előttem. Gondoltam, hátha sikerül később netre találni  és feltölteni a kódomat. Ha meg nem, majd elküldöm a fotót. Végül egy határkő közelében, fotózás közben kisebb csodaképpen lett net és feltöltődött a kód is. Probléma tehát megoldva, most már lehet majd a többi kódra koncentrálni. Eközben olyan tetszetős őszi díszbe öltözött (ráadásul lejtős) utakon haladtam a Petneházy rét irányába, ahol már talán évtizedek óta nem túráztam. A rétnél sajnos éppen nem legeltek lovak, de a panoráma most is a régi formáját hozta, így kénytelen voltam megállni és néhány képet lőni. A következő megállómat a villanyoszlopnál lévő kód beolvasásához ütemeztem be. Szerencsére nem is olyan régen futottam erre, így tudtam, hol vannak azok az ominózus oszlopok. A kódot is viszonylag hamar megtaláltam és beolvastam, így már trappolhattam is fel a Kecske-hátra. Kicsit tartottam ettől a kissé köves emelkedőtől, mivel úgy emlékeztem, itt elég jó kis flowban lehet ellenkező irányból lefelé száguldozni, kerülgetve a köveket, buckákat, de szerencsére annyira nem bizonyosodott emberesnek. A Vöröspocsolyásnál szintén fotózgattam kicsit, majd tovább haladva egyre több gombász jött szembe. Egyiküket meg is kérdeztem, mit gyűjt. Kiderült, errefelé is az őzlábnak és a pöfetegnek van mostanában a szezonja. Sajnos a tempóm miatt én most nem nagyon tudtam a gombákkal foglalkozni, valószínűleg ennek köszönhetően nem is láttam semmi ehetőt, pedig terveztem, hogy ha végeztem majd a körrel, visszamegyek szorgalmas mókuskaként még gombát keresni (ők is kedvelik a gombákat, sőt, meglepő módon még néha a nekünk mérgezőket is jóízűen, gond nélkül elfogyasztják). De aztán úgy elment az idő és volt még a napra rengeteg feladat és nem akartam a reménybeli gombák feldolgozásával ezeket még szaporítani.

Vöröspocsolyás

Nagykovácsi főterén

Gót betűs feliratú kereszt a határban

A Nagy-Szénás a falu határából

Hamarosan kikanyarodtam az erdőből egy igen lejtős utcára, Nagykovácsi első házai közé. Pár perc múlva már kereshettem is az újabb kódot a buszfordulónál. De sajnos hiába. Pedig tudtam, hogy a biciklitárolón lesz. Körbejártam egyszer, kétszer, de kód nem lett. Biztonság kedvéért egy cetlire felírtam, hol vannak a kódok, így a tároló tetejét még külön megvizslattam, de az a fránya kód sehol sem volt. Na jó, akkor lássuk a pótkódot, az talán megkerül. A mozgássérült parkoló tábláját is körbejártam, kód itt sincs. De hoppá, van még egy tábla, hátha ott több szerencsével járok. Már készítettem is biztonság kedvéért egy fotót táblástól, templomostól, hogy igazolni tudjam, hogy itt jártam, mikor végre megláttam a kódot a másik tábla hátulján. A beolvasás most pillanatok alatt ment, irány tehát a zöld kereszt jelzés a falu túlsó végénél.

Vajon hová tűnt a mókus?

Mikor kiértem a faluból, kezdtem érezni, hogy egyre inkább fáradok, így hát szívesen álltam meg itt-ott fotót készíteni a színesedő Szénás-csoportról. Aztán bekanyarodtam az erdőbe, ahol rá kellett térnem a Sisakvirág tanösvényre. Már éppen az első lépéseket tapodtam a lekanyarodás után, mikor egyszer csak huss – a kör névadó állatkája suhant el előttem egy tobozzal a szájában. Az út szélén, mikor már biztonságban érezte magát valamennyire, megállt. Próbáltam lefotózni, de vajmi kevés sikerrel, szerintem a képemen maximum egy mókust rejtő bozót látszik, semmint egy fürge mókuska. 

Egy viszonylag friss, idei mókus a Vértesből (bocsánat, de a telefon csak erre képes)

Pedig az alatt a pár év alatt, mióta rendszeresen terepen futok, számtalanszor találkoztam mókussal, legalább annyiszor, mint több évtizedes turista pályafutásom alatt. Sőt mókus típusú találkozásaim meglehetősen érdekesen szoktak alakulni. Általában a szokásos forgatókönyv szerint az szokott történni, hogy miközben szaladok, a földön megpillantom az állatkát, mely nem ritkán szájában vagy mancsában - a szokásos mókusábrázolásoknak pont megfelelően - tart valami tárgyat, ami általában valami mókuseledel (toboz, dió, makk, véletlenül sem sült kolbász vagy egy fél csülök). Közeledtemre a mókus megrémül és futásnak ered. Azt már általában én sem észlelem, hogy zsákmányát ijedtében otthagyja-e vagy magával viszi. A mókus a fán érzi magát biztonságban (biztos gondolja, hogy ekkora böszme, fújtató lény nem tud fára mászni), ergo gyorsan felszalad egy fára. Itt aztán csúfondárosan lekiált valamit (egyértelműen érzek valami szemtelen konnotációt). Hogy mit, azt ne kérdezze senki, mert mókusnyelven nem értek, sőt, a mókusnak olyan fura hangja van, hogy utánozni sem tudnám (pedig nem vagyok rossz állathang-utánzásban). De valószínűnek tartom, hogy nem túl barátságos, amit mond, politikailag korrekt változatban ilyesmi lehet: "Na most kapj el és vedd el tőlem a kajám!" Aztán vagy fut felfelé tovább, vagy megáll a fán valahol és nézzük egy darabig egymást. Én próbálok neki mondani valami kedveskedőt, például "Milyen aranyos kis mókus vagy!" vagy olyan nyelven valamit, amit az emberek mókushangnak tulajdonítanak: mak-mak meg hasonlók, ő meg gondolja, hogy ekkora hülyét se látott még, tehát érdemes tovább bámulnia. De az is lehet, hogy az ember-mókus közti világbékéről szeretne tárgyalni vagy az is, hogy ő valójában egy vérmókus, vagy annak képzeli magát, és azt ordibálja, hogy "Ha nem tágítasz, szépen a nyakadba ugrok és ripityára szaggatlak!" Aztán nekem egy idő után eszembe szokott jutni, hogy futni jöttem ki, nem mókusokkal vitatkozni, meg a munkaidőm is kezdődik hamarosan, így hát megyek a dolgomra. De általában még gyorsan lövök egy béna képet a telefonommal a delikvensről.

Egy tipikus januári futó mókusrandi 

Közben rájöttem, hogy egyszer errefelé is futottam egy Geogo instantot, tehát ismerős utakon kapaszkodhattam egyre meredekebben a Nagy-Kopasz csúcsa felé. Igyekeztem mindenhol futni, ami sikerült is, ennek különösképpen örültem. Bár könnyűnek nem volt nevezhető a kilátóhoz vezető kaptató, ebből az irányból is futhatónak bizonyult számomra. Egyedül egy ponton álltam meg, méghozzá egy padnál, ahol beszédbe elegyedtem egy pihenő turistával – természetesen a futás kapcsán. Kiderült, a fia is fut terepen, bár ennek ellenére mi egy kicsit így is ufók vagyunk a számára, persze jó értelemben. Még úgy is, hogy én egy kevésbé fénysebességgel közlekedő űrmókus vagyok. Szóba került még sok minden, gombák, terepfutóvádlik és -combok vs. ruhavásárlás stb. Sajnos hiába az idilli időjárás és környezet, a mindenhol hallható, látható favágók kapcsán az egyre aggasztóbb irányba száguldó világunk ide a Nagy-Kopasz oldalába is beférkőzött, ahonnan kiszakadni próbáltam néhány órára. Ennek ellenére egész jól eldiskuráltunk, így azon kaptam magam, hogy bizony nekem ketyeg az órám a szintidő miatt és még a fele utam nagyjából hátra van, így ideje indulni.

A Nagy-Kopasz oldalában a tanösvényen

A kilátóval

Kódok hűlt helye (vagy csak nem voltam elég szemfüles)

Páratlan panoráma

A Csergezán-kilátóhoz vezető út sikeres leküzdése után gyorsan fel is másztam megkeresni a kódot a felső emeleten. De mindhiába, a kód nem volt sehol. Köröztem bőszen, mustrálgattam az építmény deszkáit, léceit, de arra jutottam, hogy a kódot vagy meglovasították, vagy magától leléphetett. maradt tehát a fotós bizonyítás. Annak ellenére, hogy az alsóbb szinteken is árgus szemekkel fürkésztem a falakat, de kódot vagy pótkódot továbbra sem találtam. Apropó, Csergezán Pál! Egyszer, még ifjú titán pontőr koromban strázsáltam itt a kilátón harmadmagammal a Budai kilátók teljesítménytúra keretében, és ha már ilyen remek erődítményünk volt, gyorsan rendeztem is a kilátóban egy ad-hoc Csergezán Pál kiállítást a képeiből. Természetesen a túrázóknak fel kellett mászniuk a pecsétért a kilátó tetejébe (a mi nagy örömünkre és az ő nagy bánatukra), de így a képeket is végignézhették és megismerkedhettek a festő életével is. És ha már mókus és Csergezán Pál, akkor talán az sem meglepő, hogy van közös halmaz remek gyermekköny-illusztrációk formájában. 

Lobog a Sétafika zászlaja a kilátóban, várjuk a teljesítőket egy harlekin katica támadás közepette (Budai kilátók, 2013)

Csukás István: Erdőben jártam leporelló is Csergezán képeket tartalmaz, mint megannyi gyerekkönyv

Mikor leértem, éppen befutott egy másik futólány. Ugyan átsuhant az agyamon, hogy hátha ismerős errefelé vagy csinált már Mókus-kört és tudná, hogy van-e jelenleg kód, és ha igen, akkor pontosan hol, de aztán mégse kérdeztem meg. Aztán meg szégyenszemre jól elkavartam és alig találtam meg a helyes irányba vezető zöld keresztet, majdnem visszafutottam Nagykovácsiba. Mire átvergődtem a rendes irányba, megint elpocsékoltam néhány értékes percet. De legalább innen (nagyrészt) már lefelé vezetett az út. Errefelé már nem is voltak turisták, pedig a Budai-hegység számomra egyik legkedvesebb szeglete a Vadaspark és a Nagy-Kopasz közti rész, az ún. Fekete-hegyek, tele olyan izgalmas látnivalókkal mint a Nagy- és a Kis-sziklafal a Szarvas-árok mentén, egy egykor volt vízesés lépcsője bent az árokban, illetve egy alig járt (mára mér részben járhatatlan) Spartacusra hajazó szintösvény az árok oldalában tele sombokrokkal, tavasszal meg kosborokkal, a hegyoldalakban megbújó vadászkunyhók. Aztán nem kevésbé izgalmas a Julianna-major területén a Cserkészpark se, ahova az Alpin trail teljesítése alatt betévedtem, vagy a Vadaspark turistautas bekerített része. És természetesen az illegális kék kereszt jelzés, a nagy kedvencem, amin most is haladhattam és amiről még mindig nem tudom, hogy végül bekerült-e a kánonba. Csak azt tapasztaltam, hogy a Vadasparkhoz közelebbi részen az út már rendesen, szabványos jelzésekkel ki van jelezve, viszont a Nagy-Kopasz irányába továbbra is a régi, illegálisan felfestett csúnyácska jelzések láthatók.

Ilyenek és még ilyenebbek (fotó egy 2019-es túrámról)

Még nem értem el a vadkerítést, amin egy létrán át kell másznom, de muszáj volt néhány percre megállnom a nagy rohanásban, mert kezdtem teljesen eléhezni. Sajnos jellemző rám, hogy ha futok, akkor se nem látok, se nem hallok, se nem iszom, se nem eszem. Bár mostanában az folyadékbevitelre már igyekszem odafigyelni, a kajálással még mindig hadilábon állok és ugye holmi energiagumicukrok és sótabletták szárnyán nem lehet messzire jutni. Mert eddig csak ilyeneket ettem. Most tehát egy alamuszi emelkedő utáni tisztáson magamba tuszkoltam egy ostyás gyümölcsszeletet valamennyi izotóniás itallal, aztán újra felvettem a fonalat. Kerítést másztam, majd újabb kódot olvastam teljes sikerrel, majd némi kerítésen belüli tekergés után elhagytam a vadasparkot. Itt már megint voltak gombászok, a vadaknak élelmet hordó erdészek, kutyasétáltatók is. A Szilfa-tisztáson lyukadtam ki, ahonnan már ismerős járt úton juthattam vissza a Szépjuhásznéhoz, ahol sikeresen beolvashattam a Cél kódot is. Ekkor konstatáltam, hogy még kb. egy negyed órám van a 4 órás futó szintidőből – tehát jól kihasználtam, annak ellenére, hogy tényleg mindent végigfutottam. Szóval megint egy megdönthető eredmény...

Munkás gyermekkel – szobor a célban

Amíg kipihentem magam egy padnál, azon agyaltam, van-e értelme jelentkeznem a büfében az éremért, hiszen hiányzik egy kódom. De a kóla-kávé-palacsinta kombó még érem nélkül is nagyon csábító volt, így beálltam a sorba. A büfés kicsit megijedt, mikor kiderült, hogy már megint egy teljesítő kuncsorog az ablaknál (meg főleg látta a mögöttem kígyózó sort), de mondtam, hogy én ráérek, meg az 1000 forinton felül is szívesen fogyasztok. Így hamarosan kiderült, hogy a köröm a hiátus ellenére leigazolásra került és nagyon cuki mókusos érem is ütötte a markomat. Ugyan a pólómhoz még mindig nem tudom, hogy fogok hozzájutni, pedig majd a Vérmókust szeretném már ebben nyomni (ha a turiban már elszalasztottam a mókusos futókabátot gondolván, hogy annyi pénzért tutira nem kell senkinek – ja és egyébként is Polar feliratú volt, így egy Garmin által szponzorált körre nem illene ebben menni – főleg egy Garmin órával felvértezve). És persze amiatt is lehet majd izgulni, hogy ott sikerül-e majd beleférnem a futó szintidőbe.

Update: időközben a mókusos pólóm is megérkezett, így ha a Vérmókus még várat is magára, a WTF-en a hétvégén már futhatok ebben.

Strava link:

Kalaton, a milnai minimaraton

 

Futó (és futással kacérkodó) ismerőseim figyelmébe ajánlom az augusztus első hétvégéjén a Brac szigetén található Milna városka Kalaton nevű versenyét, amin idén volt szerencsém részt venni.

Indulás előtt

Mivel ez volt életem első külföldi (és horvát) versenye, számomra különleges volt. Nem szerepeltem különösebben jól (33 nőből 14. lettem, ha leszámítjuk a nőként regisztrált és előttem végzett Josip nevű versenyzőt 😃, illetve 92 indulóból 50.), de nem is amiatt indultam, hogy életem legjobbját fussam, hiszen ez az egész éjszakás utazás, pár óra alvás és hirtelen klímaváltás mellett (a már-már megszokott hőség mellé a párás tengeri levegő is társult) talán csak keveseknek lehetséges. Ez a verseny nem is kimondottan a gyors futásról szól, mivel az 5,4 km-es pálya 90 m szintemelkedést is tartalmaz, és ahol lejt az útvonal, a szűk sikátorok lépcsőin se mindig lehet gyorsan haladni. Főleg, ha az ember elé hirtelen kiugrik egy-egy helyi kóbor macska 🐈 - mert itt ilyen is megtörténik.

Azok a ódon hangulatú milnai sikátorok egyike

Milnai versenynehezítő cicamicák

De pont ez adja a verseny sava-borsát, ami tulajdonképpen egy futó városnézéssel ér fel - először végig a tengerparton a part menti sétányon, majd ki a város szélére, fel a város fölé, aztán vissza az apró köves, lépcsős sikátorok sűrűjébe, majd megint fel és le a kikötőbe vissza. A verseny tulajdonképpen ezekről a tengerhez vezető kövezett utcákról (Kala, milnarska kala), valamint a maraton szó összeolvasztásából kapta a nevét. A hamisítatlan adriai mediterrán hangulathoz a város látványosságai mellett hozzájárult a sok szurkoló, akik vagy szervezőként, vagy csak úgy spontán drukkoltak minden futónak, sőt még helyenként slaggal is locsolták őket, ami a rekkenő hőségben kimondottan jól esett. Ezen a rövid távon is számtalan frissítőponton kínáltak vizet a futóknak, amit a végén már inkább csak a fejemre öntöttem.

Peti segített nekem a rajtszámom felvételénél - így a nyelvi problémák esélye is nullára csökkent

Amiatt hogy nem beszélem a horvát nyelvet, semmilyen problémám nem volt, a szervezőkkel sikerült angolul leleveleznem az indulásom, a rajtszámfelvételnél meg Peti segített (de szerintem angolul vagy akár németül is boldogultam volna). A legnagyobb parám egyébként az útvonal követhetősége volt - a lent látható légifelvétel állt csak rendelkezésre a verseny előtt (semmi GPX vagy Alltrails track vagy hasonló). Próbáltam átvinni térképre, de nem sok sikerrel, hogy mégis lássam, mi vár rám, meg esetleg feltöltsem telefonra. Aztán a helyszínen kiderült, kár volt emiatt izgulni, hiszen számtalan irányítóember és festékkel felfújt jelölés segített minket a tájékozódásban. Egy helyen rossz irányba akartam menni, amikor is meglehetősen szédelegve felértem egy keményebb emelkedőn. Ekkor az irányító harsány dole - dole vezényléssel küldött lejtőre.

A pályarajz

A célban banán, víz és Cedevita (ez egy a volt jugoszláv országokban kapható vitaminos ital, ami hígítható porként is kapható) várt (meg még lehet, hogy más is, csak nem voltam elég élelmes). A kb. 6000 Ft-os nevezési díjban benne volt a rajtszám, chipes időmérés, frissítés, valamint a versenypóló, ami nagy bánatomra nem technikai, de ennyi baj legyen! Valamint a bejegyzésben látható ingyenes befutófotók is járnak - minden versenyzőről készült kép. A pálya biztosítása is elsőrangú volt,  a rendőrök és a tűzoltók szigorúan odébbterelték a pályára behajtani szándékozó türelmetlenebb autósokat. Valószínűleg nem én voltam az egyedüli külföldi induló, hiszen a rendezvény az éppen a szigeten nyaraló turistáknak is szól, na meg persze a helyieknek, akik között számos nagyon jó futó van, még a gyerekek közt is (a felnőtt verseny előtt volt gyerekfutam is). Ez nem is csoda, ha a sziget adottságait nézzük, hiszen szinte alig van sík szakasz, szóval szinte muszáj hegyen edzeni.

És szintek vannak ám bőven, meg köves, technikás terep, amit nekem is megadatott kipróbálni. Szóval ha augusztus eleje és Brac-sziget, valamint megvan a futókedv, akkor irány a Kalaton!

Pünkösdi hetvenkedés

 

70 km-t egyhuzamban legyalogolni nem normális dolog. Mindezt lefutni egyenesen őrültség. Különösen akkor, ha a 70 nem is 70, hanem a valóságban jóval több. És még inkább akkor, ha mindehhez nyári kánikula is társul.

Hogy miféle apropóból ró az ember magára ekkora szenvedést? Nos, a válasz elég komplex. Egyrészt, 70 éves a kéktúra és ennek alkalmából lehet egy újabb plecsnit begyűjteni, ha 70 óra alatt 70 km-t legyalogol az ember a kéken. Önmagamat ismerve holmi kitűzők igen keveset nyomnak a latba. Sokkal inkább motivált, hogy Zoli futótársam is megcsinálta ezt a kihívást pár hónapja. Azaz igazából addig nem is tudtam erről a lehetőségről. Szóval ekkor került látókörömbe ez a jubileumi út és rögtön éreztem, hogy ez nekem való kihívás. 70 km megtételéhez nekem egyáltalán nem szükséges 70 óra, sőt még 20 se, és ha minden összejön, még 15 sem. Mivel mind a táv, mind a szint nagyon hasonló a Pálos 70 paramétereihez – kis részben még az útvonal is ugyanott halad – a teljesítés engedi felmérni, hogy fejlődtem-e a futással töltött szűk két év alatt, és ha igen, mennyit. Másrészt remek alkalom, hogy felülírjam a kaotikus pilisi pecsétjeimet, melyeket esélyes, hogy nem fogadna el a bíráló bizottság, majd ha nemsokára (reménykedjünk...) benyújtom a kész igazolófüzetemet, lassan 20 év gyümölcsét. (Persze ebből az okból kifolyólag lehetett volna teljesíteni a nagyjából 70 km-es még hiányzó csereháti szakaszon is... csak ne lenne olyan messze és ne lenne olyan rossz híre annak a környéknek, hogy egyedül nőként neki merjek vágni...)

Nyomtatott igazolófüzetem első pecsétje a Zsíros-hegynél

Egy ekkora út persze igényel némi előzetes tervezést, hogy minden rendben mehessen. Először is be kell lőni egy megfelelő időpontot. Adódott a pünkösdi hosszú hétvége ehhez, mivel családi kötelezettségek miatt nem tudtam Petivel utazni a szüleihez. Aztán jöttek a múlt hét eseményei, melyek alaposan összekavartak mindent. Édesapám kórházba került és egy komoly (kis híján életmentő) műtétre vár. Mindez úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Vasárnapra terveztem a futótúrát, hogy hétfőn még tudjak pihenni, de inkább bementem látogatni, mert úgy volt, hogy hétfőn lesz a műtét (és azóta is várunk...). Így kizárásos alapon maradt a hétfő. Csakhogy erre a napra zivatarokat jósoltak. Tovább azonban nem nagyon akartam halasztgatni ezt a nagy utat, mert jövő héten már versenyeim lesznek és addig még jó lenne kipihenni is a nem mindennapos megerőltetést. Bár a regenerációm meglepően gyors szokott lenni, de adódhatnak ekkora távon már váratlan sérülések is, amiknek idő kell a gyógyuláshoz. Addig nézegettem az előrejelzést, amíg le nem szűrtem, hogy itt a középső északi vidéken sokkal kisebb az esélye néminemű égiháborúnak mint innen nyugatabbra vagy délebbre. Ha mégis valami orbitális vihar kerekedne, még mindig otthon maradhatok vagy út közben meggondolhatom magam, hisz semmi se kötelez.

Hevenyészett kisokosom

Aztán be kell szerezni a szükséges dolgokat, amiket magamba táplálok útközben, el kell tervezni a ruházatot, írni kell egy rövidke itinert papíron, amiben benne vannak a pecsételőhelyek, vízvételi pontok, illetve lelki támogatásként az, hogy hol kb. hány kilométernél járok. Kiszállási pontokat, buszjáratokat most nem írtam fel, mivel ismerős terepen mozogtam.

Csak a szokásos futócucc kicsit felturbózva...

Mi is került tehát a futózsákomba? Váltás ruházat (zokni, alsónemű, nadrág, póló), egy lapra hajtható műanyag esőpelerin (esőriasztónak), 4 db gél/gyümölcspüré, fél liter izotóniás ital, 7 db mindenféle szelet (na ennek is a nagy része madárlátta lesz), 6 db sótabletta (előre tudtam, hogy bár kéne, úgysem fogok minden órában elfogyasztani egyet), néhány szem szőlőcukor, ill. kólás energia gumicukor, egy zacskó házi sajtos rúd, hogy valami sós is legyen nálam, 2x negyed liter víz softkulacsban. Aztán néhány szükséges cucc, meg egy kis neszesszerben hajgumi, sportkenőcs, magnézium, valamint biztosítótű - ha már úgyis benne van a versenyek miatt), valamennyi nedves törlőkendő és zsebkendő bokorban landolás esetére. Utólag még betettem egy labellót – na nem a számat akartam csinosítani vele, hanem a kidörzsölt helyeket ápolgatni menet közben, ha muszáj. Szerencsére nem volt túl súlyos pakk.

Az ébresztő 3:50-re volt állítva, ami engedélyezett bő 5 órányi alvást. Ez nem túl sok, tekintve azt is, hogy a közelmúlt eseményei miatt mostanában nem aludtam túl jól. Szerencsére most legalább ezt az időt sikerült alvással tölteni. Gyors zabkása, banán és kávé, majd indulás a megállóba bérletet és jegyet venni, mert a nagy előrelátásommal előző este vettem észre, hogy éppen lejár a bérletem. Sőt azt is, hogy kifogyott a készpénzem, de legalább a bankautomatát már vasárnap sikerült kirabolnom.

Hosszú útra megyek (csak nem éppen ezeken az utakon)

3/4 6 körül már ott is voltam Nagykovácsiban, de ott a temető egy eldugott sarkában hirtelen meg kellett szabadulnom... nos... néhány zsebkendőtől. Így nem pontosan a községházától indult a mérés, hanem a temetőtől, de az a pár száz méter nem már számít.

Itt kerül az igazolófüzetbe az első pecsét

Rutinosan kocogtam felfelé a zöld jelzésen a turistaházrom irányába. Sokkal könnyebben vettem most ezt az emelkedőt, mint nemrég az Alpin trail instant teljesítése alkalmából. Igaz, most igyekeztem pihenni és nem futottam egy héttel korábban kínkeserves maratont... Mire feleszméltem, már fent is voltam az elágazásban, ahol – mivel hiányoztak a táblák – gőzöm se volt, merre menjek tovább a Muflon itatóhoz pecsételni. De éppen ezért van az online térkép, így hamarosan, pontosan 6:15-kor az igazolólapomra került az első pecsét. Az erdőben a röpdöső és csivitelő madarakon kívül még nem volt semmi mozgás, az első turistákkal, egy idősebb párral, a Remete-szurdoknál találkoztam. Olajozottan ment minden a második bélyegzőmig, mely Hűvösvölgyben került a lapra. 

Kilátás a Remete-hegyről

A Remete szurdok vadregényes hely a főváros közvetlen szomszédságában

Úgy tűnt, ezen az ünnepnapon éppen, hogy csak éledezik a város fél nyolc tájban, kezdenek megjelenni a biciklisek és a kutyasétáltatók, illetve a frissebb terepfutók, ahogy a Határ-nyereghez kaptattam felfele. Ment a futás, nem volt gond, hogy emelkedőket is kell futnom – igaz, ezt a részt rengetegszer végigfutottam a közelmúltban. Egy szelfi a kőoroszlánnal, majd hamarosan lenézhettem az álmoskás városra az Árpád-kilátóból és már lent is voltam Fenyőgyöngyénél. Itt pótoltam a hiányzó vízkészletet, majd nekikezdtem a Hármashatár-hegy emelkedőjének. Sétálva, nem futva, mert pont egy csúnya emelkedővel indít ez a szakasz, és spórolni akartam az energiámmal (bár egyébként fel tudok futni az utolsó rövidke siratófal kivételével a csúcsig). Tulajdonképpen végig sétálni terveztem itt, de vannak laposabb szakaszok, és mivel pont egyiken beért két terepfutó, én is kedvet kaptam a futáshoz. Nagyrészt tehát sétáltam, itt-ott pedig belekocogtam. Örültem, hogy 20-25 km-ig kitartott a lendületem. Pecsételtem ismét a villanyoszlopnál, majd felmásztam a kilátóba egy kis panorámáért. Hálát adtam, hogy a nyugatabbra tornyosuló felhők ezt a részt elkerülték, viszont eddig legalább nem engedtek utat a perzselő napsütésnek. Éppen csak elindultam a kilátótól, mikor átfutott előttem egy nyuszi. Amióta rendszeresen futok a Budai-hegységben, rá kellett jönnöm, hogy az állatos találkozások nem is olyan ritkák az erdőben (hiába a nagyváros közelsége) – szinte minden hétre jut egy delikvens, legyen az mókus, őzike vagy éppen nyuszi. Turistaként szinte luxusszámba ment az ilyen. Lehetséges, hogy a gyorsabb tempó és a hajnali időpont a titka mindennek? Ekkor még csendes az erdő, embert elvétve látni, viszont az állatok talán jobban mozognak és könnyű meglepni őket gyorsan közeledve. Rettenetesen érdekes epizódokat lehet meglesni az állatok életéből, persze csak kutyafuttában, rövidke pillanatokra.

A Guckler-kilátónál, ahol a nyúl az úr

A Virágos-nyeregig az út egy kellemetlen hullámvasút, állítom, hogy ide esik az egész útvonal legcudarabb, ámbár rövid, kaptatója. Sajnos itt a lefelék is elég bokatörőek, de azokat legalább szeretem valamennyire. A nyeregben a helyére került a szám szerint negyedik pecsét is. Nem állok túl jól, még kilenc hátra van. Az, hogy ennyire sok stemplit kell benyomnom a füzetkémbe, tetemes időveszteséget jelent, hisz mindenhol elő kell túrni a lapot és a pecsétpárnát, majd vissza kell pakolni. Pedig minden a legkézenfekvőbb helyen van a zsákban. A frissítést is ezekhez a megállókhoz kötöm, ha már úgyis muszáj állni. No sebaj, innentől lejtő jön szinte végig a következő kötelező megállóig a Rozália téglagyárnál. Mire odaérek, előbújt a napocska a szerteoszlott felhők közül és igyekszik ezerrel behozni a lemaradását. Lecserélem az amúgy is átizzadt fejpántom sildes sapkára, még csak egy napszúrás hiányzik. Pár métert elmegyek tévúton a vasút túloldalára, amikor is rájövök, hogy a kék a vasúttal párhuzamosan halad, de a sínek másik oldalán. Mehetek vissza. Legalább árnyas, bokros ösvényen vezet az utam az eperföldig, ahol már szorgosan gyűjtik az emberek a lekvárnak valót. Egy hét múlva én is ezt fogom tenni ugyanitt, így szemrevételezem a termést és próbálok hírt adni anyukámnak az eperszemek érettségi állapotáról. A Bécsi úton nem egyszerű átkelni, inkább várok, mintsem kockázatos szituációkat vállaljak. Közben átváltok a következő Geogo szakaszra is, mert menet közben a Kékúton sorozat négy részét is igyekszem abszolválni. Az igazolópontok persze nem mindig esnek egybe a pecsételőhelyekkel, így ez is okoz néha némi fennakadást. 

Tájkép eprészekkel

Legelésző lovacska Pilisborosjenő határában

Innen úgyis kemény mászás jön a Pilisborosjenő előtti buckára először aszfalton, majd köves, gyökerekkel teli kellemetlen úton. Jön szembe lefelé néhány biciklis, de ők is inkább jobbnak látják, ha leszállnak. Itt Pilisborosjenő környékén is már felébredtek a futók, a srácok félmeztelenül izzadnak az emelkedőn. A településen kis híján megint elkavarok, de csak megint egy százméternyit. Igencsak elapadt a vízkészletem, kéne egy kút, vagy inkább egy büfé. Ismerek is egyet lent a főúton, csak az letérést jelent a kékről meg valamennyi plusz utat. Sebaj, most a folyadék fontosabb. 

Ebben a melegben az egyik legfontosabb az elegendő folyadék

Levendulás a Kevély alatt

A teve kikandikál

A büfé szerencsére nyitva az ünnep ellenére, kérek is egy hideg kólát. Az üres kulacsokat is sikerül újratöltenem. Nézem, hogy kis híján már a papírforma szerinti féltávnál járok, 33 km-t mutat a Strava. Posztolok néhányat az utamról, majd újult erővel indulok a mászós Kevély-nyereg előtti, számomra futható szakasznak. Megint egy aprócska letérő egy Teve-sziklás fotó miatt (ha már nem a szabályos kéken megyek), majd megkeresem az egri várhoz vezető levezető utat. Azt hiszem ugyanis, hogy a várnál kell igazolni a következő Geogos pontot. Bosszankodtam is emiatt előzetesen, hiszen az jó sok szintveszteséget és plusz utat jelent és a várat is számtalanszor láttam már. Szerencsére idejekorán ránézek a telefonomra és látom, mégsem kell lemenni a várhoz. Hatalmas megkönnyebbülés, megspórolhatok egy kis kapaszkodást. Persze már elindultam a lejtőn, így mászhatok vissza. Szerencsére jól megy az emelkedő egyelőre, le is körözök egy turistát a Szódás-barlang táján. Aztán hipp-hopp ott is a pecsételőhely. Kíváncsi turisták érdeklődnek, hogy hol lehet füzetet szerezni, én meg elmesélem, milyen járatban vagyok, meg hol kaphatnak Kéktúrás igazolófüzetet. Sajnos a négy éves kislány számára egyelőre nincsenek jó híreim. Majd nekiindulok a Kevélyről levezető lejtőnek, ami szerencsére a csobánkai műútig kitart. Úgy érzem, sokkal jobb állapotban vannak a lábaim, mint ugyanitt a Páloson szoktak, pedig ott talán még nincs is ennyi kilométer a futóművemben. Ennyit ér tehát a rendszeres edzés. Kedvenc temetőmnél lövök pár  képet, majd felváltva futva és gyalogolva elérem a Szentkutat is. Itt rövidke szünetet tartok, vizet vételezek, illetve imádkozom apukám gyógyulásáért.

Pihenő egy ima erejéig

Hangulatos temető pazar kilátással Csobánka fölött

Aztán haladni kell tovább a következő pecséthez Pilisszentkeresztre – jó messze van még. Miután leértem a hegy aljába, máris mászhatok felfelé, de hát ilyen ez a popszakma. Aztán jönnek lejtők is, ahol futnék, ha nem éreznék egyre inkább egy kellemetlen fájdalmat a bal combom, vagy inkább csípőm táján. Ez megint egy olyan fájás, amivel még nem találkoztam eddigi pályafutásom során, pedig ezen az oldalamon szokott jelentkezni a combom „kiakadása” meg a random fájós csípőm is. De ez most megint más és nem jó vele futni. Igaz, sétálni sem. Akkor most mi legyen? El kéne jutni a szurdok bejárata előtti pihenőig, ott majd lehet esetleg nyújtani vagy bekenni a fájós fertályt sportkenőccsel. De mire odajutok az amúgy is sétálós emelkedőkön, már nem érzem a fájdalmat, a gyógyeszközöket meg lusta vagyok előbányászni. Inkább frissítek kicsit egy szelettel és gyümölcspürével, majd igyekszem elhagyni ezt a tömegturizmus által kedvelt, és emiatt meglehetősen zajos helyet. 

Gyökerek a Szurdokban

A szurdokban is hemzsegnek a népek, de ott legalább jobban szétszóródnak. Futásról már szó sincs, inkább próbálom élvezni a vadregényes patakvölgy szépségeit. A futáshoz később se jön meg a kedvem, Pilisszentkeresztnek szinte végig emelkednek az utcái, ráadásul a nap is tűz kegyetlenül. Ideje megint vizet találni. A pecsétnél lévő italdiszkont zárva, de eszembe jut, hogy a nem túl messzi központban van valami vízvételi lehetőség.

Szentkereszti kőkutya kövirózsával (vagy fene tudja mi)

 

Hamar megtalálom az ivókutat, teletöltöm a kulacsokat, a sapkámra és a vállamra is spriccelek vizet. Az utóbbit úgyis kicsit már megkapta a nap, hiszen ujjatlanban vagyok. A faluból kivezető utcában egy kék kutat találok. Megpróbálom ezt is szóra bírni, de sikertelenül. No sebaj, úgyis tele vannak a kulacsaim még, aztán itt a tempót se lehet túlzásba vinni, nagyjából egészen Dobogókőig. A Zsivány-sziklák felé kapaszkodva kielőzök két turistát. Nincs sok ember errefelé, inkább csak a szikláktól felfele nagyobb a népsűrűség, ami aztán a települést elérve egészen zavaró lesz. 

A Zsivány-szikláknál

Kapaszkodás közben áldom az eszem, hogy hoztam magammal váltóruhát, mert annyira lucskosra izzadtam mindent, hogy legalább az alsó részt muszáj lecserélnem, hogy ne csípje ki az alfelemet teljesen. Keresek egy alkalmas eldugott helyet, amit a turisták növekvő száma miatt igen nehéz találni, aztán megejtem a műveletet. Az újonnan felvett laza szárú nadrág amúgy is sokkal kellemesebb viselet, mint az előbbi feszülős. Azért jó lesz már felérni, itt is fog járni magamnak egy rövidebb vendégség a turistaházban.

A telefonom éppúgy kipurcant mint ez a szegény zöld gyík az egri várnál

Ami aztán beláthatatlanul hosszúra nyúlik... Amikor előveszem a telefonom, hogy leigazoljam a Geogo pontot, látom, hogy alig van szufla benne. Így a pultnál a meggysöröm és az almás rétesem mellé próbálok egy telefontöltést is kérni. Siker, van a személyzetnek USB-C töltője és hajlandóak a műveletre is. Örök hálám nekik emiatt! Fontolgatom, vajon mennyi időbe telhet, amíg minimum 50%-ra töltődik a ketyere. Úgy saccolom, egy óra is lehet. Ennyi töltés számításom szerint még a legvisszafogottabb használat mellett is neccesen, de kitarthat Visegrádig – már ha a tervezett tempóban tudok haladni. Legalább még egy motiváció, hogy siessek. Innen úgy sincs semmi posztolgatás, térképnézegetés, Geogozás is csak a pontokon, fotó is csak elvétve készülhet. Evvel se megy az idő. 

Töltődünk tehát mindketten, a telefonom a pult alatt, én meg egy félreeső szegletben, hogy ne zavarja oroszlánszagom a betérőket nagyon. Lassan csordogálnak a percek és az energia is az akkumulátorba, így kikérek egy cappucinot is. mellé elmajszolom a hazai sajtos rudat. Időben úgysem leszek már jó, már az is eredmény, ha a legjobb Pálos szintidőmet hozom. Avval szórakoztatom magam, hogy a cipőjük alapján próbálom megsaccolni a bejövő vendégek habitusát. Van itt repedezett túrabakancs, viseltes terepfutó cipő, de ennél sokkal több a motoros csizma. Mégsem ez a legmeglepőbb számomra, hanem egy pár makulátlanul fekete, ill. fehér lábbelije. Olyannyira újak és tiszták a csukák, mintha most húzták volna elő a skatulyából. Na ezek se tehettek meg sok kilométert az autótól! 

Dobogőkői kilátás - sokan csak emiatt és ide jönnek fel (meg a büfébe)

A házban óriási a pörgés, de egy rövid üresjáratban elkérem az immár fele töltettel rendelkező telefonom és újfent nekivágok a maradék szakasznak. Mintegy 25 km van még hátra. Szerencsére se az eddigi út, se a kényszerű állás nem viselte meg az izmaimat és a tagjaimat, tudok újult erővel futni, bár nem túl gyorsan. Sikárosig visz a lejtő. A csupazöld mezők láncolata láttán gyaloglásra váltok, az ilyen nagyszerű tájképet jobb minél tovább csodálni, főleg ha az ember egy világvárosból menekül. Már biztosan írtam arról, hogy gyerekkorom óta kedvencem ez a csodaszép rét, ami most sem okoz csalódást. Sajnos a forrás környéke még mindig elhanyagolt, de legalább a napsütéses mezők után enyhet adóan árnyékos. Hamarosan újabb pecsételés jön az erdészház kerítésénél.

Sikárosi-rét

Majdnem az egész Bükkös-patak völgyét végigfutom. Ugyan sokféle cipellőt nézegettem fent a turistaházban, de a legkülönösebbet itt látom egy, a patakon éppen átkelni próbáló hölgyemény lábán. Messziről csak azt észlelem, hogy meglepően sokáig tart neki az átkelés a nem túlságosan bővízű vízfolyáson. Mikor közelebb érek, meglepődve látom a lassúság feltehető okát, ami egy térdig érő aranyszínű csizma. Szinte vele egyszerre érek át a köveken, Hokámat nem kímélve nekem néhány másodperc az extra képességeket nem követelő művelet kőről kőre ugrándozva. Eszembe jut Aszú szállóigéje: „Papucsban jössz, mész haza!”. Esetleg a következő túrakiírásba be lehetne tenni, hogy azt is, hogy csizmás kandúrok és kandúrnék kíméljenek. (Túravezetőként nekem is volt már szerencsém (inkább szerencsétlenségem) ilyen túratársakhoz.)

Pilisszentlászló icipici temploma

A telefon, ami verseket mond (most nem próbáltam ki)

Sajnos megint érzem a bal combom (vagy csípőm – nehéz eldönteni, mit is sajog), így jól jön, hogy végiggyalogolhatom az emelkedőt Pilisszentlászlóig. Nyúlfarknyi szakaszokat futok is, amikor éppen lejtősre vagy síkra vált a kék. A Kis Rigó előtt újabb pecsét, majd irány a faluközpont, ahol a Geogo teljesítést is igazolhatom és indíthatom az új etapot. Szerencsére találok egy nyomós kutat, melynél felfrissíthetem magam a kíméletlen emelkedő előtt, ami a Pap-rétig vár rám. Valahogy még meredekebb lett, amióta pár éve egy túrán erre jártam. Mikor végre felérek az aszfaltos útra, újból futni kezdek és vigyázat, megint csalok! Maradok a lejtős aszfalton, nem térek rá a kék buckájára, holott tudok a letérés létezéséről. Csak semmi emelkedő, most már remélhetőleg lejt a pálya végig Visegrádig.

A Pap-réten

Az erdészház kerítésénél benyomom füzetkémbe a pecsétet, de a Geogot hiába próbálom lenyomni, csak tölt és tölt – nem talál mobilnetet. Később se járok sikerrel az esőháznál. Így vaktában azt se tudom, hogy itt kell-e igazolni, de ez igen esélyes. A telefonom töltöttsége már megint vészesen alacsony tartományba került, így felhagyok a próbálkozással és imádkozom, hogy kitartson Visegrádig. Akkor ezt a  szakaszt buktam Geogon, de ez a legkisebb gond. Nagyobbnak tűnik, hogy még mindig emelkedik az út a Pálóczki-rét mellett haladván is. Csak próbálkozom néhol a futással. Az Urak-asztala oldalában haladó single tracken azonban nincs irgalom! Itt futni kell és kész, hiszen annyira jó(?) kis hullámvasutas ösvény. Pont olyan, ami máskor nagyon tetszene, de most inkább már a pokolba kívánom a hullámok felszálló ágát. Hanyagolom is a futást. Egyre csak várom, mikor érek már a Vízverés-nyergébe, de utolsó emlékképeim erről a szakaszról nagyjából egyetemista koromba nyúlnak már vissza, így igen homályosak. Szóval fogalmam sincs, mikor jön az a rét és miért lesz az jó nekem. Talán onnan már végleg lejt az út, azért.

Vízverés-nyerge, Madas László emlékkő

Hát nem, vannak még hátra olyan buckák, mint a Moli-pihenő kúpja, ahonnan egyébként mesés kilátás nyílik. Egy éppen érkező bringás srác társaságában próbálom röpke ideig élvezni is a látottakat, de aztán menni, azaz futni kell tovább. Kívántam a lejtőt, most nesze, megkaptam telibe! Olyan meredek, alattomos gyökerekkel, kövekkel szabdalt az út, hogy inkább csak evickélek, mintsem futok. Még szerencse, hogy ebből az irányból jövök, keserves lehet itt felmászni. Pedig vannak, akik inkább választják ezt az irányt ezen a fővároshoz való közelsége miatt méltán népszerű Visegrád-Nagykovácsi szakaszon, sőt egyesek egész hihetetlen időkkel teljesítenek. Az én időm már csak tűrhető lesz, még akkor is, ha leszámítjuk azt az egy órányi ácsorgást. De a lényeg a teljesítés, és ahhoz kétség nem férhet, hogy az a két hiányzó pecsét hamarosan meglesz.

Kilátás a Moli-pihenőtől (ez a szakasz is a kék fénypontjai közé tartozik)

Igaz, eljön az a fázis, ahol már a lejtőn sincs kedvem futni, már az oldalam is szúr. Hol van már az a Nagy-Villám? Rémlenek valami tetszetős rétek ifjúkorom kirándulgatós emlékei közt kutatva. Aztán meglátok egyet, majd még egyet és aztán a panorámautat és a Zsitvay-kilátót is. De hol van vajon az a pecsét? Oda a kilátóba fel nincs az az isten, hogy felmenjek. Van egy bélyegző még valahol egy étteremben, ahhoz emlékeim szerint nem kell annyit mászni. De hol lehet? Nem jelzi a szokásos pecsétes jelzés, hogy használni kell a bélyegzőt. lehet, hogy még nem értem oda hozzá? Böngészem a telefonon a térképet, de nem ad semmi támpontot, viszont tartok attól, hogy nyomban lemerül a gép és fuccs a rögzítésnek. Elindulok lefelé a vár irányába, hátha lesz valami jelzés. Semmi... Okoskodom magamban, hogy a pecsét neve nem Fellegvár, hanem Nagy-Villám. Akkor tehát nem lehet a vár közelében, hanem itt kell lennie a hegy alatt. Szóval mászhatok vissza. Kerülgetem a bobpálya környékét, mint a forró kását, semmi segítő információmorzsa. Már a személyzet is eltávozott, nincs kit megkérdezni, csak egy szintén tanácstalan autós jár arra, aki tőlem kérne segítséget a Visegrádra való lejutáshoz. Találok egy Panoráma étterem táblát az út túloldalán, ami a Silvanus hotel irányába mutat. Valószínűtlennek tűnik az irány, de nem találok jobb megoldást. Aztán észreveszek még egy éttermes táblát, ami az ellenkező irányba, a bobpálya melletti szervizútra terel. Ez lesz az! Muszáj megszerezni azt a pecsétet, bár semmi kedvem a plusz méterekhez és emelkedőkhöz. Benyomom a bélyegzőt és futááás, most már hamarosan itt a cél és nem merülhet le az a fránya telefon! Ugye aki nem visz magával külső akksit, mert nem akarja cipelni... az vessen jól magára.

Kálváriám utolsó kilométerei pont egy kálvárián haladnak

A lejtő most se tiszta lejtő, például ott vannak azok a vár előtti lépcsőfokok, amiken alig bírom már feltornászni magam. De onnan aztán nincs megállás, le végig a kálvárián, ami egyébként megint csak egy technikásabb lejtő, tele botlasztó kövekkel, de kit érdekel ez most. Fura, hogy még valamennyire élvezem is... Milyen jót lehetne itt futni épkézláb állapotban! Azért egy Strava 9-ik helyet sikerül így is összelapátolnom, de ez csak akkor derül ki, amikor már bent vagyok a célban és lenyomom a telefonom. Meglepve látom, hogy 81 km-t mutat a számláló, nem 71-et. Valóban annyi utat megtettem, vagy túlmért megint? Ezek most egyébként is tök lényegtelen dolgok, melyek eltörpülnek amellett, hogy megszereztem az utolsó pecsétet, itt vagyok a Dunánál Visegrádon és éppen lemenni készül a nap, melynek sugarai aranyhidat rajzolnak az indulni készülődő komp mögé.

És révbe értem (szó szerint)

Megmosakszom a Dunában, felveszem az eddig féltve őrzött tiszta pólóm. Sajnos a csatakosra izzadt melltartóm nem tudom lecserélni ezen a népszerű helyen, no meg nem is hoztam magammal másikat. Pedig ha valamit kellett volna, ez az a ruhadarab, mert szinte körbe véresre dörzsölt az egyetlen abszolút tuti melltartóm is. A labellozás Dobogókő előtt egy csöppnyit talán segített a helyzeten, mert legalább nem okoztak a sebek túl nagy fájdalmat út közben. A hátam is kirojtozta a hátizsákom pántja már igazából az első 20 kilométertől kezdve, pedig sosem csinált ilyet és hordtam már hosszabb versenyen is evvel a felsővel. Ez a kidörzsölődéses dolog még mindig egy hatalmas talány a számomra, amit talán sosem fogok megfejteni. Mikor mit dob éppen. Legalább csütörtökön lesz min szörnyülködnie a dokinak a vizsgálaton. (A múltkor megkérdezték valami futósérülés kapcsán, hogy engem bántalmaznak-e...) Itt csak én „bántom” magam, mert ilyen hülye mazochista vagyok és egyébként se így nézne ki, ha engem egy kétméteres „vadállat” bántalmazna. Na persze ezt ők nem tudhatják...

A végére jár egy naplementés kompos kép (emlékezvén a Pálos túrára is átkelés nélkül)

13 óra 41 percbe tellett, szigorúan pecséttől pecsétig nézve 13 óra 22 percbe, míg sikerült lerónom tiszteletemet az Országos Kéktúra megálmodói, dr. Vízkelety László, Bokody József, Forgó János és Thuróczy Lajos előtt Nagykovácsitól (azaz a Zsíros-hegytől) a visegrádi révig. Ez körülbelül azonos a Pálos rekordommal, és ebből az időből levonhatok egy órát a dobogókői rostokolás miatt. Szóval a futóedzések annyit érnek, hogy egy komppal beljebb leszek a Páloson (remélhetőleg) – esetleg gulyás nélkül kettővel is. Lehetne jobb is, de evvel a tempóval, ennyi edzéssel (ami kb. a maratoni szinthez elegendő) és ilyen gyatra fejmunkával örülhetek, ha cipőkanállal beférek egyelőre egy hasonló távú és emelkedésű ultrafutóverseny szintidejébe. De mivel még nem tartok azon a ponton, ki sem próbálom élesben, milyen lenne indulni egy ilyenen. A fantáziámat piszkáló ultrafekete ördögfióka azonban nyugodtan ébren maradhat, mert két nap távlatából nézve úgy tűnik, nem annyira viselt meg ez a kiruccanás. (Leszámítva a masszív izomlázat – de azt nehezen lehet megúszni.)

Bírták a strapát mindannyian

Strava link:

Időközben nemhogy csökkent volna a táv, hanem nőtt 82 km-re, miután Zoli javasolta, hogy végezzek egy újraértékelést az adatok javítása miatt. :-) Szerintem valahol 73 (térkép szerinti adat) és 81 km (eredeti Strava mérés) között lesz az igazság – csak kérdés, hogy éppen hol, mert ez egy elég tág tartomány.

Fogyasztásom 70-80 kilométeren érdekességként: 2 energia- vagy müzliszelet, 2 gyümölcspép, 2 kólás energia gumicukor, 4 sótabletta, egy zacskó sajtos rúd, 1 almás rétes, 3/4 liter kóla, fél liter izotóniás ital, 1 korsó belga meggysör, 1 csésze cappucino és rengeteg víz