A hetedik te magad légy

 

Van egy túra, ami minden évben vastag betűvel előre be van vésve a naptáramba. Ez a Pálos 70. Ha éppen nem potyognak cigánygyerekek az égből vagy nem házasodik a húgom, akkor ott vagyok biztosan valamelyik távon, valamilyen formában október első hétvégéjén. Ha lehet, ha kondim engedi, a leghosszabb megmérettetésen, a 70-esen.

Idén nem volt esküvő, szóval semmi akadálya annak, hogy egy nagyon sűrű szeptember után (cseh százas, Őrvidék 100, Palipista 100) ott legyek, ha épségben átvészelem az előzményeket. Hogy sértetlenül átvészeltem-e, azt döntse el mindenki a következők ismeretében: húzódás a jobb lábamban, valószínűsíthető bordarepedés, bevert térd és sípcsont mindenféle esésekből és sajnálatos véletlenekből kifolyólag. Szerencsére mire elérkezett a nagy nap, már minden nagyjából múlóban és a héten először végre sikerült a már kellemes hőmérsékletnek és a javuló kondimnak köszönhetően normális tempókat futnom és nem csak nyugdíjas csigabiga módra vánszorognom, mint az utóbbi hónapokban. A legutóbbi túrákon nem nagyon remekeltem az időkkel, a legutóbbit, a Palipistát például szinte teljesen szintidő-kihasználósan teljesítettem. (Ugye aki a teljes távot kifizette...)

Mivel a megpróbáltatások sora még nem ért véget, és a Pálos utáni hétvégén futok egy maratonváltót, ami ugyan csak 11 km lesz (mi az nekem...), de nem akarom cserben hagyni a többieket mondjuk úgy, hogy megint lesérülök, a terv az volt, hogy most kivételesen nem törekszem egyéni rekordra, sőt, még csak nem is futok. Pedig nekem a Pálos általában arról szól, hogy rohamra fel, minél gyorsabban beveszem Márianosztrát. Tehát vissza a régi szép időkbe, mikor cipeltem magammal a fényképezőgépet, szépen elsétálgattam, aztán ha kedvem volt (illetve ha sürgetett a komppara), kocogtam, valamint mindent lefotóztam, ami csak az utamba akadt. De levetkőzni mostani önmagam már nem tudom, úgyhogy gyorsan dőlt a terv, és nem amiatt, mert nem vittem a fényképezőgépem.

Néhány perccel 5 óra után sikerült elrajtolnom a Sziklatemplomtól – azért ilyen korán, mert ekkor még nem sejtettem, hogy pár perc múlva rám jön a futhatnék a Gellérthegy oldalában, aztán jó lett volna még minél korábban saját ágyba kerülni a tervezett lassabb tempó ellenére is. Minden nagyon olajozottan ment a rajtoltatásnál, ugyan a korai indulásom miatt kisebb sort ki kellett várni most. No meg aztán nehéz volt előzgetni a szűk, köves és a kiadós esőzések miatt némileg csúszós ösvényen. A Városmajor volt az a pont, ahol nagyjából már úgy éreztem, hogy a menet élére verekedtem magam, előttem csak az extra gyors lábúak lehetnek. Ismerőssel már addig is találkoztam, Csornai Edináékat hagytam el még a Vérmező sarkánál. Aztán voltak még egyéb nem várt találkozások is: a rendőrőrs előtt két várakozó zsaru köszönt ránk barátságosan, szerencsére nem igazoltatás végett. A Városmajorban pedig róka koma végezte hajnali felderítő sétáját, de nagy bánatára jó falatok helyett csak a vakum fénye akadt útjába.

A Kútvölgyi kápolnába is az elsők között értem fel. Kis vizet merítettem a szentkútból, hogy felfrissítsem, felkészítsem magam az előttem álló emelkedőkre. Így aztán zökkenőmentesen sikerült is felkapaszkodnom a meredek utcákon, az egyetlen meglepetés az volt, hogy az utolsó kaptatón felérve nem jobbra, a megszokott hangulatos gesztenyesorra tereltek a szalagok, hanem balra a Normafa út végére, hogy aztán a zöld/Mária út közös jelzésen haladjunk az Anna-rét irányába. Ahogy nézem, a hivatalos jelzés is itt vezet most, valószínűleg ez a változás oka. Sajnos a szép kilátásból, felkelő nap látványából még sejteni sem lehetett semmit, olyan sűrű köd fogadott fent. Kis híja volt, hogy nem szemerkélt hozzá az eső is. 

Az Anna-kápolnánál a szokásos barátságos fogadtatás Mazsiéktól pogácsával, forró teával kedves szavakkal. Ide mindig jó megérkezni. Ezután vicces versenyfutás kezdődött néhány bohókás túratárssal: két srác, egyikük szandálban zokniban, eldöntötte, hogy őket ma nem fogom leelőzni juszt se. Mikor kocogva utolértem őket, mint a róka által űzött nyúl, kilőttek, hogy esélyem se legyen lefutni őket. Belemenni a játékba nem akartam, nekem megfelelt a kényelmes kocogás gyaloglással felváltva, mikor hogy adta a terep és a kedvem, hisz elterveztem, nem döntögetek ma rekordokat. Kifingatni magam meg főleg nem volt kedvem a maratonváltó előtt, főleg itt a túra elején. A sokadik utoléréskor már én kértem meg őket, hogy fussanak, mert itt vagyok megint. :-) „Fussatok bolondok!” (Bár ezt ők mondták, nem én.) A két srácon kívül volt még egy harmadik, velem együtt negyedik versenyző is: egy nagy piros hátizsákkal vándorló túratárs, aki nagyon jó tempót gyalogolt-kocogott. Később, mikor már Botos Istvánnal együtt róttuk a kilométereket, megtárgyaltuk, hogy el nem tudjuk képzelni, mit cipelhet abban a nagy zsákban egy olyan túrán, ahol elsőrangú ellátás van, tempójából ítélve a hazajutással se lesz gondja. (Nem is lett, mert éppen jött már szembe ki a buszhoz, mikor az utolsó métereket kocogtam Márianosztrán.) Lehet, hogy valami magashegyi túrára edz? Mindenesetre ő nem tette le a terheit.

Kedvenc, mindig gyönyörűen berendezett virágüzletem eladója is barátságosan köszöntött ma reggel a Nagyrét utcában, mikor körbefotóztam az őszi díszleteket boszorkányostól, Halloween tököstől, őszirózsástól. Egyedül a napocska nem mosolygott az égen, inkább visszabújt aludni vastag felhőpaplanjába. A máriaremetei templom környékén legszívesebben mindig elidőznék egy darabig, hogy végre rendes fényképeket készítsek az őszi színekben pompázó gesztenyefákról és a szép épületekről, szobrokról, de sajnos erre sosincs idő. 

Pecsételni kell, majd válogatni a finom zsíros kenyerek közül és lehetőleg gyorsan el is fogyasztani azt, mert hosszú az út még előttem. Újabb ismerősöket találok a ponton: Tarnai Mátét és Botos Istvánt. Máté siet is tovább hosszú léptekkel, holott az imént mesélte, hogy nemrég egy Covid gyanús betegségen esett át és ez amolyan lábadozós túra. István az, akivel inkább lépést tudok tartani (már amikor), így együtt haladunk tovább. Egész sokan vannak itt a százasokra járók közül. Egy embert hiányolunk nagyon, Márton Danit, aki sajnos még a Vadrózsán lesérült. Tudjuk, ide biztos nem jön emiatt, de a másik párhuzamosan rendezett szombati Rendezők a Rengetegben túrán, melynek útvonala néha azonos a mi túránkkal, ő is ott van. Reménykedünk, hátha összefutunk. Erre a szombati napra igazi túradömpinget mutat a ttt naptár: Zala 100 és Less Nándor, valamint Őszi Mátra és Lokomotív 424, meg még jó pár más túra a kínálatban. Jaj, de nehéz a választás! Az első kettő miatt igazán fáj a szívem, hogy egy napra esik a Pálos 70-nel, de ezt már megszokhattam, hogy erre a hétvégére mindig nehéz a döntés, csak általában a Budapest Maraton szokott lenni a másik versenytárs. Most, hogy fanatikus százas teljesítővé avanzsáltam, leginkább az első rendezésű Zala 100 vonzott: a teljesítő ismerősök gyönyörű képei alapján sajnálhatom is, hogy kihagytam. De ha egy ilyen erős konkurens van játékban mint a Pálos 70? Márpedig elhatároztam, hogy 10-szeres teljesítő leszek, és ehhez nagyon jó úton haladok, még 3x kell visszajönnöm biztosan, ha ez most sikerül.

Istvánnal is megtárgyaljuk, hogy mindketten kicsit sajnáljuk, hogy elengedtük ezt a Zala 100 dolgot, miközben jó párszor átkelünk a Jegenye-völgyben a Paprikás-patakon. A várból Máté már lefelé tart és Vékony Gyuri is vele van: újabb ismerős a láthatáron. Fent az ellenőrzőponton igazi performanszban van részünk: a szandálos túratárs fennhangon énekli a „Csütörtökön virradóra” című betyárnótát. Mindehhez még egy játékpisztolyt is meglóbál a kezében néhány lövést leadva. Közben megkóstoljuk, milyen a citromos Balaton szelet (nem különösebben jó, de azért most jól esik) és konstatálom, hogy a srácnak inkább a Sisa Pistán kellett volna indulnia ezzel az attitűddel. Mondjuk lehet, hogy ott is betyárkodott.

A Solymári falig még párszor felbosszantanak minket a vicces kedvükben lévő sietős srácok az előreszaladgálásukkal, de mivel a Pálos 70-en különösen nem illik gonosz gondolatokat dédelgetni, hagyjuk, hadd szaladjanak, ha ehhez van kedvük. Azért reménykedünk, előbb-utóbb elfáradnak majd a nagy rohanásban. Számításunk be is jön nemsokára: az egyik srác az Ürge-malom utáni emelkedőn kezd lemaradozgatni. A Kevély oldalába való felkapaszkodást én is szívből utálom minden egyes alkalommal, de szerencsére valójában sosem annyira nehéz, mint előzetesen várom. Csobánkáig innen már alig kell gyalogolni és még dél sincs, sőt még 11 se, máris kis híján a túratáv feléhez érkeztünk. Milyen jó érzés ez a százasokhoz viszonyítva, ahol az ember ugyanebben a periódusban még sehol sem jár.

Megnyílt a Zarándokfogadó

Csobánkán az Élet házánál felirat hirdeti, hogy megérkeztünk a Zarándokfogadóba. Mindenféle finomság az asztalokon, első körben persze a narancssárga zsíros kenyereket kell megkóstolni, ami elmaradhatatlan ezen a túrán. Asszisztál hozzá megint az őszes vizsla, kikunyerálva egy kis simogatást. Kicsit elidőzünk itt, aztán indulunk is tovább a Csikóvárak irányába.

Szorgos kezek kenik szendvicseinket

A parkoló környékén két hölgybe futunk, akikről először azt hiszem, mozgó pontőrök, de aztán kiderül, hogy látogatókat számolnak. Néhány kérdést feltesznek, amire szívesen válaszolok, bár sietek, ha már teljesítménytúrán vagyok. Ezzel szerencsére ők is tisztában vannak. Másnap azért kitöltöm a kérdőívüket is, amihez kaptam egy QR-kódot, no meg biztatásul egy csokit. Ezután még párszor megszámoltak minket a Lajos-forrásnál, a Kisrigónál meg az Apátkúti-völgyben. Utoljára, mivel éppen futásban voltam, már csak integettem a számlálóbiztosoknak odakiabálva, hogy Pálos 70.

A Lajos-forrás felé kell leküzdenünk a túra legnagyobb emelkedőjét, de ebben a kellemesen hűvös időben ez is sokkal könnyebben megy, mint tavaly. Igaz, egyedül nyüstölöm a kaptatót a vártnál sokkal kevésbé sáros úton, mert István az emelkedőn mindig gyorsabb nálam. A forrásnál találkozunk újra, ahonnan újból együtt megyünk egy darabig. Itt kicsit hiányolom az almás pontot, így a forrásvízzel vigasztalódom. A Bükkös-patak völgyébe vezető kék kereszt markáns lejtője volt az, amitől sárügyileg legjobban tartottam, de ez is kellemes csalódás, csak a végén van egy kis csúszkálás. Egész jól megússzuk, mint a lódarazsakat is. Eme ádáz rovarok másokat itt halálra rémítettek és jól megcsíptek, mi meg nem is találkoztunk velük. Lehet, hogy egy bizonyos számú turistát tolerálnak csak, utána már támadólag lépnek fel. Fura, hogy még ebben az esőre álló hűvös időben is aktívkodnak.

Felfelé kapaszkodva érintjük a szépen foglalt Gyopár-forrást is

Felfelé kapaszkodva Pilisszentlászló irányába Vékony Gyuri is társul hozzánk. Azaz társulna, mert én vérszemet kapok, hogy már megint egy női túrázó előzött meg, és a parkolótól rohanni kezdek. Holott ez most nem verseny, a túra üzenete egészen más, mégpedig: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” A turistákat számláló lelkes fiatalok meg akarják mutatni nekem az útvonalat, de ezzel csak elbizonytalanítanak, holott pontosan ismerem a járást. Nézem is, hogy mi lehet a változás a tavalyi útvonalhoz képest? Hát persze, hogy nincs semmi, futok is a többiek nyomában. A főtértől a másik lánnyal együtt tempózunk az enyhén emelkedő zöldön. Ha már lúd, legyen kövér alapon a templom előtti erősebb emelkedőt is kifutom. Nem, nem akarok még mindig extra jó időt menni, az tulajdonképpen már el is úszott itt, de eldöntöm, hogy miheztartás végett az Apátkúti-völgyet végigfutom. Ha augusztus végén, a WTF versenyen ment, akkor annak most is kell, közel 50 km-rel a lábamban, punktum. Jelen esetben amúgy sem kell 4 perces kilométerekben tolni a végét, jó lesz a 7 perces lötyögés is. Tavaly itt valamiért nehezen esett volna a futás – hát majd most bepótolom. 

Sajnos a cipőmmel már ezen a ponton kezd meggyűlni a bajom. Erre az útra a Speedcrosst választottam a sár miatt, amiben idestova egy éve (Iszinik) nem túráztam hasonló távot. Ez ugye egy jóval keményebb konstrukció, mint a Hoka Speedgoat vagy a Salomon UltraGlide, amikben mostanában rendre járom a százasokat. Érzem a sarkaim rendesen, lassan olyan, mintha tojáshéjakon lépdelnék. Emellett a jobb bokacsontom is oda-oda ütődik a lábbelihez. Futás közben valamivel jobb a helyzet, így nem kérdés, innen hajtani kell a tempót egy darabig.

Végre belülről is látom a pilisszentlászlói templomot

Megjöttek a zarándokok

A pontról sajnos hiányzik a tavaly megismert aranyos vörös cicus. Nem csak nekem, a pontőröknek is feltűnt a pecsételő segédlet hiánya. Végre alkalom nyílik, hogy megnézzem a templomot belülről is. Éppen jövök kifelé, mikor énekszóval megérkeznek a zarándokok. Tegnap, a nagy esőben húgomék is velük tartottak. Most is jó sárosak szegények a tegnapi ázás és a mai sárdagasztás után, de továbbra is kitartanak útjukon. Gyorsan készítek magamnak egy magnéziumos italt, aztán elbúcsúzom Istvántól, és Gyuritól jelezve futási szándékomat. A számos patakátkelés és az elenyésző emelkedők csak kissé akasztanak meg, így viszonylag hamar odaérek a vadászházhoz, ahol most jóféle tartalmas gulyáslevessel várnak. Máté éppen kanyarodik ki a kapun, hogy elérje a következő vezetést. Nem csatlakozom hozzá, idén szeretném minden áron megkóstolni a levest, ha már tavaly kihagytam ezt az élvezetet, hiszen az idei jelszó az, hogy „nem sietek”. Csak „egyik lábam itt, másik lábam ott” önmagamnak valahogy nem akar sikeredni, hogy tartsam is magam ehhez. A túrának azonban pont ez az a pontja, ahol mégis csak sikerül az idei szlogenemhez igazodnom. Annyira lassan tudom kanalazni az ízletes, de forró étket, hogy még csak pár kanállal sikerült elfogyasztanom, mikor megérkezik a Pilisszentlászlón megismert lány, majd Istvánék is. Közben Petrával, egy régi ismerőssel is összetalálkozom. Innék egy kávét is, de arra egy kicsit várni kell. Így nagyjából a sokkal gyorsabban evő fiúkkal sikerül együtt végeznem. 

Megcélozzuk a 15 óra 20-as vezetést a közműalagútban, de ehhez még át kell kapaszkodnunk a Visegrád előtti dombon. Kissé kilépünk, hogy biztosan odaérjünk. Menet közben dolgozni kezd bennem a leves és a kávé egyvelege, kicsit izgulok, nehogy az alagútban jöjjön majd rám a szapora. A Duna mellett haladunk egy gáton, ahonnan távolra ellátva szemlélhetjük, hogy a környező fák már kezdenek tarka ruhába öltözni. Még a sűrű felhőtakaró ellenére is csodás látvány az őszi Dunakanyar. Van még idő szerencsére őshonos cikta, cigája meg racka juhokat fotózni, meg cipőt takarítani, idézeteket húzni és átvenni a Pálos csokit. Mindössze a süteményes néniket hiányoljuk (a jót könnyű megszokni és természetesnek venni) – ők idén hiányoztak, holott húgomtól tudom, hogy a tegnapi zarándokok megkóstolhatták a molnárkalácsot.

A vadregényes Szent László-völgyben

Vendégség a vadászháznál

Jár viszont más: Az idén igazi kuriózummal rukkoltak ki a szervezők. Kompozás helyett most a Duna alatti közműalagúton mehetünk át. Igaz, ez némileg a tavalyi változtatáshoz képest is megszaporítja a kilométereket, de nekünk, nem százas egyedeknek ez nem probléma, lényeg az, hogy megint olyan helyet látogathatunk meg a múlt heti Nemzeti Összetartozás Hídja után, ami ritka látványosságnak számít. Még rövid ismertetőt is meghallgathatunk a DMRV Zrt. munkatársától egy kis múzeumnak berendezett előtérben, mielőtt megkezdjük a felszín alatt 17 m-rel fekvő, 550 m hosszú, 3 méter széles alagútban való sétát. Ami egyébként nem túl izgalmas, mert az ismertetőben is elhangzott, hogy halakat látni nem fogunk, ez nem a Tropicarium, mindössze egy-egy oldalt futó cső és vezeték, néhány lámpa és a palló, amin haladunk a látványosság végig. A tudat, hogy fölöttünk egy folyó folyik, viszont egészen izgalmas. Mikor kikapaszkodunk a túlparton lévő lépcsőkön, átvehetünk egy emléklapot is, annak emlékére, hogy száraz lábbal átkeltünk a Duna alatt. 

Átkelés Visegrádra

Borúsan is csodálatos a Dunakanyar

Egyik kihúzott idézetem: „Az Úr küldi a villámot, és adja az esőt; kenyeret ad az embernek és füvet a juhoknak. (Zak 10,1)

Alagútlátogatás előtt kötelező a cipőtakarítás

A nagymarosi oldal nagyon hangulatos, a Duna-parti sétányon végigkísér a fellegvár és a környező borongós hegyek látványa. A településtől a tavaly már megismert új útvonalon kapaszkodunk fel a Köves-mezőre. Nem maradhat el most sem a nagymarosi cicák simogatása és a panoráma megcsodálása. 

Itt bújtunk be a föld (és a Duna) alá

Már a túlparton

Valahogy átérni innen Törökmezőre mindig egy küzdelem egyre fáradó önmagammal, pedig messze sincs, ráadásul túl sok szintet se kell megmászni addig. Mégis mindig alig várom, hogy elérjem a turistaházat, majd odaérjek Toronyaljára is, a pálos kolostorromhoz. Onnan már csak 8 km van hátra az egészből. De mivel nyom a cipőm és rossz állapotban vannak a sarkaim, mégsem lesz ez egy könnyű menet. Szeretem ezt a börzsönyi szakaszt (nem úgy, mint a régit), mégis folyton azt várom, hogy vége legyen már, hogy célba érjek. Amerre megyek, a borongós idő ellenére a szemet gyönyörködtető táj nyugtatgat: őszi kikericsekkel teleszórt rétek, kellemes erdő, a Magas-Börzsöny távoli ormai, melyek hívogatnák még a vándort, ha akaródzna még neki menni. 

De már nem nagyon akaródzik. A megérkezést vágyom, a cél biztonsága hívogat. Most boldog vagyok evvel a hetven-nyolcvan kilométerrel és örülök, hogy egy bő hónapon belül ez az első hétvége,  mikor a százon belül maradhatok. Aztán kis pihenés, mielőtt befejezem az idei szezont még két reménybeli százassal (Mecseki Láthatatlanok Nyomában és Iszinik).

Törökmező után azért itt-ott belekocogok, fogyjanak már gyorsabban azok a kilométerek. Toronyalján egy kis szusszanás a ponton és az utolsó vízutánpótlást is magamhoz veszem. A pontőrök készségesen segítenek a kulacstöltésben. Még világos van,  de hamarosan elő kell majd venni a lámpát az utolsó etapra. Az éles jobbkanyart bele a bozótosba most is benézik páran, köztük István is, de ők már messze járnak a széles, emiatt kínálkozó szekérúton,  nem tudok utánuk kiabálni. Én megyek a szalagok után. Ahol bírok, kocogok, hogy haladjak. A Bell Sándor kopjafa után (örülök, hogy végre láttam) kis csapatot hagyok le, akik udvariasan elengednek és érdeklődnek, hogy hetvenes távon vagyok-e. Azon bizony, és hozzájuk hasonlóan én is meg vagyok lepődve, hogy ilyen jól megy most a futómozgás. Amit lehet, megkocogok, csak érjek már be. Azt látom, hogy rekordidő ebből már nem lesz, de hát nem is számítottam erre. Ennek ellenére úgy tűnik, rossz időt nem fogok most se menni.

Visszapillantás a Dunakanyarra

Őszi kikericsek

Amott hívogat a Magas-Börzsöny

Az utolsó emelkedők jönnek, amiket már a fenébe kíván az ember, de mégis ott vannak megúszhatatlanul. Ráadásul az egész úton itt van a legnagyobb sár. Néhol csúszós, alig lehet talpon maradni, máshol meg leszedné a cipőmet is. De haladni kell, a cél bizonyossága húz magával előre, mindig csak előre. Hol gyorsabban, hol lassabban. Az utolsó nagy emelkedő is megvan, lehet kocogni lefelé. Egy másik túrázó mögött haladok, majd egy adandó alkalommal kielőzöm. Innen szabad a pálya előttem, egyedül haladok tovább. Sajnos lehet, hogy emiatt is, nem veszem észre a szalagozást a kálvária felé, lemegyek egyenesen a piros jelzésen. 

Lent már csak csodálkozni tudok, hogy hogy lehet, hogy máris itt vagyok a faluban. Vajon hol maradt a kálváriahegy? Most már késő bánat, ezt csúnyán elkispistáztam. Olyan közel a cél, hogy innen már csak előre van, a világító mécsesek mutatják a biztos utat, mert amíg az utolsó kilométereket faltam, szépen be is sötétedett. Néhol a fiatal segítők még dolgoznak a hangulatvilágításon, és kitartást kívánnak az utolsó méterekhez. Itt, ezen a túrán tényleg mindenki ilyen kedves és segítőkész. A célban még rá is kérdeznek, hogy itt vezetem-e le a Palipistát. Úgy tűnik már hírhedt nagymenő lettem én is. 

13 óra 44 perc alatt sikerült idén beérnem, tavaly ennél több mint egy órával mentem jobbat (12:28), de tulajdonképpen ez a második legjobb eredményem ezen a túrán, holott a 2019-es távhoz képest, ahol 13 óra 58 percet mentem (harmadik legjobb időm), időközben a kilométerek száma is megszaporodott, még a tavalyihoz képest is hivatalosan. De most nem bánkódom emiatt, hogy csak ötödik nő lettem, hiszen az elején megtárgyaltam magammal, hogy elengedem a tempót e kivételes alkalommal. És ennek ellenére is sikerült viszonylag jó eredményt menni.

Időközben Gyuri is beérkezik, egy másik befutó túrázóval, Ádámmal megbeszéljük, hogy hazavisz minket. Ő még átöltözik, így addig van bőven idő megenni a finom ragulevest borsóval és gombával, valamint a kakaós csigát. Közben Hajni és István is társul hozzánk, kellemes hangulatban zajlik a vacsora.

Örülök, hogy idén is részem lehetett ebben a rendkívüli élményben, eme utazásban fizikai és lelki értelemben, amit a Pálos 70 jelent és remélem, jövőre megismételhetem újból, hogy a város zajából eljussak a márianosztrai bazilika csendjéhez. Köszönöm a szervezők részéről azt a sok áldozatos munkát, ami hozzájárul ahhoz, hogy mindenki ilyen jól érezhesse magát.

„Az út csak kanyarog egyre bennem.” (Remélem, még jó sokáig...)

Strava link:

Pali és Pista

(Fotó: Kiss Eszter)

 „Sírhattok keleten és nyugaton” - nagyjából evvel fejeztem be az előző bejegyzésem az Őrvidék túráról. Jelentem, a keleti sírás is meglett, méghozzá fájdalmas zokogással. Mondhatnám, hogy még az ég is siratott minket a Palipista túra elég jelentős hányadában, mintegy 8 órán keresztül.

Mint egy Jedi fénykard az éjszakában

Már előző este leutaztam, de munkahelyem jóvoltából csak este fél 11 körül értem oda a Kovács-villába. Megint villalakó lettem, egy olyan valóságshow szereplője, ahol merőben mások a feladatok, mint a kereskedelmi csatornák műsoraiban szokás. Gyaloglás, ameddig visz a lábad, esőben, ködben, szélben sárban, lódarazsak támadása közepette. Mi, a mazochista banda ezt szeretjük. :-)

Ekkorra már nagyjából az összes hely foglalt volt a matracokon, sátrat meg inkább nem hoztam a várható eső miatt. Géza vakarta is a fejét, hol találhatna nekem helyet. Mondtam neki, én nem válogatok, ahol van egy matracnak való hely, az nekem jó lesz. Végül Aszú (azaz Pista) megmutatta a tuti alvóhelyet a teraszon, a kanapén. Éppen kicuccoltam, mikor Géza is pont ezt akarta nekem megmutatni. :-) Jobb helyet nem is ajánlhattak volna.

Buli felülnézetből

Az esti bulin csak szolidan vettem részt, inkább azon voltam, minél előbb (Nagy-)nyugodóra hajtsam a fejem. A buli egyik fénypontja volt, mikor is egy közös képre összeállt (Borosnyay) Pali és (Parai) Pista. Sajnos közzétenni a képet kettejük érdekében inkább nem fogom. 

Sajnos még viszonylag sokáig folyt a dajdajozás, csak akkor tudtam elaludni, mikor mindenki be lett zavarva a házba végre. Innentől szokásomtól eltérően egész jól aludtam, mikor felébredtem két álom között is csak azt hallottam, hogy a szarvasok bőgnek. Na tessék, ők is! Egyébként meg panaszra semmi ok, tiszta idilli dolog, szarvasbőgést hallgatni a csillagos ég alatt.

Reggel gyorsan összecuccoltam a túrához, aztán már mentem is a sorakozóra, hogy megkapjam a kódom. Amit aztán nem is kellett használni, elég volt mindenhol csak bemondani a számom. Úgy tűnt, az időjárás-előrejelzésben valami fatális tévedés történt, hiszen reggel szakadó eső helyett ragyogó napsütés fogadta a túrázókat, mikor is a legtöbben a Nemzeti Összetartozás Hídja felé vettük az irányt a villa rozoga hátsó lépcsősorán. Ez volt a túra idei fő attrakciója, hiszen a szervezők a sátoraljaújhelyi önkormányzattól engedélyt kaptak, hogy a nyitás előtt áthaladhassunk rajta a túra keretében. Ugyan ki hagyta volna ki ezt a lehetőséget? 

Nagy élmény volt megcsodálni a reggeli fényeket és a környező, már lassan őszies színeket öltő ormokat a szédítő magasságból. A Szárhegy és a Várhegy között egyre kattantak a fényképezőgépek, senki se tudott betelni a kilátással. Itt nem lehetett sietni. De nem is akartam, nagyjából egy kényelmes, (a beígért eső ellenére) élvezkedős, tisztes teljesítős túrát terveztem most a sérüléseim miatt. Ugye ott az a fránya húzódás a jobb lábamban, ami néha még mindig kísért, aztán csúnyán leütöttem mindkét lábam múlt hétvégén, Rohoncon. Ha ez nem lenne elég, az Őrvidék vége felé kezdtem érezni egy furcsa fájdalmat jobb oldalon, a tüdőm környékén. Ilyen még soha nem volt, nem is tudtam hova tenni. Gondoltam, biztos megfáztam. De mivel más megfázásra való tünetem nem volt, a fájdalom viszont makacsul kitartott, és főleg bizonyos mozdulatoknál, például felkelésnél éreztem, kezdtem arra gyanakodni, hogy a bordámmal történt valami az esésnél. Valószínűleg el nem törött, mert az sokkal durvább tüneteket produkálna, hanem csak megrepedt. Mindenesetre rá még egyszer nem szabad esnem mostanában, így kétszer olyan figyelmesnek kell lennem. Igazából semmiben nem akadályoz, még futni is tudok, csak néha az az aprócska kellemetlen fájás jön elő. No meg ráadásul a sok sérülés miatti kevés edzésből kifolyólag elég ramaty az állóképességem, ha ilyet mondhat egy sorozatban ultratávokat teljesítő. Mégpedig mondhat, mert van mihez viszonyítani. Lényeg az, hogy nem mostanában fogok sebességrekordokat döntögetni.

Koncentráció ide vagy oda, már a túra második kilométerénél sikerült egy nagyot zakóznom egy kiálló alattomos kőben vagy gyökérben, lefelé a Várhegyről. Pár percig kilátásba került a mielőbbi feladás, annyira bevertem most a bal sípcsontom. De aztán mentem mégis rendületlenül tovább, fel a Nagy-nyugodóhoz. Onnantól csatlakoztam Ferihez, Mariannához és Évához. 

Rákóczi-fa

Átkeltünk a Bányi-nyereg műútján, folytattuk utunkat az Országos kék jelzésén, mikor is egy előttünk haladó túratárs hanyatt-homlok menekülni kezdett visszafelé egy bokorhoz érve. Nem értettük, mi történt, talán azt hiszi, eltévedt? Nem, nem, mutatja, hogy azonnal menjünk fel a fenti gázpászta szélesebb útjára az ösvényünkről, ha kedves az életünk. A bokornál ugyanis harcias lódarazsak honolnak és őt össze-vissza csípték. Szerencsére tudja folytatni az utat. Nagy mázlink van, ugyanis ezen a helyen a mezőny nagy része áldozatul esett a darazsaknak. Volt akinek fel is kellett adnia a túrát, annyi csípést kapott. Más fel is dagadt a csípésektől. Még szerencse, hogy néhány túratársnál volt gyógyszer, ami segített azokon, akik hajlamosak erre.

Cirkáló-tanya

És az őre

A Rákóczi-fánál igazoltunk, aztán mentünk tovább a Cirkáló-tanya felé. Itt a tanya gazdája fogadott és kért tőlünk aláírást az emlékkönyvébe. Kicsit előresiettem egy másik túratárs nyomában, aki mesélt a jövendő téli bükki LeFaGySz túráról. A Makkoshotyka előtti rétnél aztán lemaradtam, mert megint elbűvölt a kilátás. Hamarosan eszem-iszom, dínom-dánom pontra értünk a Meczner-kúria szomszédságában. Itt bevágtam pár margarinos, csalamádés, uborkás, paradicsomos kenyeret, töltöttem egy kis szörpöt. Még kávét is kaptam. Aztán sebbel-lobbal távoztam, olyannyira, hogy csak jó pár száz méter megtétele után vettem észre, hogy a botom nélkül. Rohanhattam vissza, akinek nincs az eszében, legyen a lábában jeligére. (A túrán nem először és utoljára.) De most ehhez a túrához nem volt hiba elhozni a botokat, bár jobban szeretek nélkülük menetelni.

Kedvenc rétem Makkoshotyka előtt

Ezzel a manőverrel búcsút is inthettem Mariannáéknak. Kicsit ugyan kocogtam utánuk, de beláttam, fölösleges és bajos is mostanság a nagy sietség. Igazából boldog voltam, hogy nem kell senki tempójához se igazodnom. A Felső-Szilvás-kútnál egyik túrázó javaslatára töltöttem a hűs vízből, aztán betrappoltam a nagyon látványos, a világörökség részét képező Kőporosi pincesoron keresztül Hercegkútra. Itt újabb ellenőrzőpontra tértünk be, ahol némi nasi is volt megint. Innen szőlőültetvények mentén másztunk fel a falu és Komlóska közti nyeregbe. 

Hercegkút felé még tiszta az égbolt

Kezdtek az égen sokasodni a fellegek, és ahogy haladtam felfele, úgy tűnt, mintha csöpörögni akarna. Éppen utolértem Inczédi Zolit és Csornai Edinát. Szimpatikus tempóban haladtak, így túratársak lettünk több-kevesebb időre, kivel meddig. Amíg elértük Komlóskát, többször is rákezdett, de nem annyira, hogy elővegyük a kabátot. A falu feletti mezőkről azonban egyáltalán nem volt rózsás a kilátásunk, ami az időjárást illette. Egyébként a tájkép semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Maga a Komlóska egy kis ékszerdoboznak beillő zsákfalu: ide bármikor szívesen ellátogatnék újra. 

Azonban Komlóska irányába már borúsabbak a kilátások

Csepergő esőben

Reménykedtünk, hogy a Pusztavárba történő felmászáshoz még nem akar asszisztálni az eső. Így is lett: felértünk a csúcsra, igazoltunk, elindultunk lefelé. A meredek lejtő előtt bevártuk Edinát, aki kicsit lemaradt tőlünk. Éppen ekkor kezdett rákapcsolni az égi áldás, így be is öltöztünk esőruházatba. Edina is megjött, folytattuk az utunkat a szerencsére még nem csúszós meredélyen. A ritkásabb hegyoldalból szemlélve sajnos úgy tűnt, a csapadék hű útitársunk marad a mai napon. „Szomorú az idő, nem akar változni” - egyre ez a népdal járt a fejemben. Mire beértünk Erdőhorvátiba, a kocsmába, alaposan el is áztunk, ahol a kabát nem takart. Hiába az egyszer használatos nejlonponyva-esőkabát, mégis nedves volt a cuccom alatta. A kocsmában kicsit szárítkoztunk meg táplálkoztunk. Edina, akinek kabátja sem volt, itt feladta a túrát. Nézegettük az Időképen, mik a kilátásaink: eső egészen hajnali négyig... Szép kilátások... Kezdtem afelé hajlani, hogy bár rengeteg motiváció hajt, hogy ezt a túrát most végigjárjam, ebben az esetben a feladás az észszerű döntés mégis. Zoli is erősen hajlott ebbe az irányba. 

A Pusztaváron - még éppen nem esik

Lefelé szakadó esőben

Erdőhorvátiban a kocsmában az elázott sereg

Hogy mi miatt is szerettem volna minden áron behúzni a Palipista teljesítését?

- Ez lenne összeségében a 10. százasom

- Ez lenne idén a 6. százasom, ami duplája lenne a tavalyi 3 százas teljesítésemnek.

- 3 százast vállaltam szeptemberre, ez lenne a harmadik a sorban - lehetnék 3/3-as ügynök.

- Evvel is szolidarítanék a Spartathlon-teljesítőkkel.

- Ez megint egy olyan érdekes útvonal, aminek a nagy részét még nem láttam.

- Nem létezik, nem létezhet, hogy az összes Wehner túrámat feladom.

- Még ITRA pontok is járnak érte.

- Nem mellesleg ugye már részt veszek a Giga Túra Ligában is.

- És utoljára, de nem utolsósorban azoknak, akik megnehezítették, hogy megcsináljam, megmutatom, hogy így is lehet...

Viszont minden észérv amellett szólt, hogy ebben az időben semmi értelme továbbmenni. Ha van is valamennyi, maximum csak Telkibányáig érdemes, ahol vár a teljes váltócuccom és a 60-as táv biztos teljesítése. Innen valószínűleg kisbusszal vissza is tudnak vinni minket bizonyos időközönként Sátoraljaújhelyre. Összeszorítottam a fogam és azt mondtam, addig elmegyek, ha a fene fenét eszik is, potyogjanak akár cigánygyerekek az égből eső helyett. (Ők még Makkoshotykán kérdezősködtek, hogy sokat megy-e még a szép turista néni :-) Bejöhetett nekik a rikító zöld Kazinczys pólóm.) Valószínűleg Zoli is így volt evvel. Ő tavaly is megcsinálta a 60-ast és azt mondta, hogy most sokkal jobban állunk időben. Bár nála már eddigre nagyjából eldöntött tény volt, hogy 60-nál befejezi idén is.

Ezen morfondíroztunk, miközben másztunk és tapicskoltunk felfelé a hosszasan elnyúló hegyhátra Regéc irányába. Az eső meg csak hullott és hullott szakadatlanul. Péntek délután számtalan előrejelzést megnéztem, mindegyik mondott esőt és mindegyik kicsit másmilyet és máshogyan, más-más intervallumra. Igaza egyiknek se lett teljesen. A norvégoknak egész biztosan nem, mert ők egy órára lebontva maximum 2 mm esőt mondtak, az meg csekélység a magunkfajtának. Itt azonban nem 2 mm esik, sőt talán nem is a duplája, hanem még több. A kiadós esőt jósoló MET-es meteorológusok nyertek. Kezd a talaj is csatakossá válni, egyre több a csúszós rész. Jól jönnek bizony a botok, kár lett volna őket Makkoshotykán hagyni. 

A mindent eldöntő regéci vár

Mire Regécre érünk, jól átfáztunk, mindenünk vizes-nedves még a kabát alatt is. Jól esik bemenni a várbüfé melegébe. Minden érkező hasonló gondokkal küzd. Fogy rendesen a büfé meleg kávéja és teája. Már nálam is kb. eldöntött tény, hogy csak Telkibányáig megyek, slussz-passz. 

De akkor jött Eszter. Eszter, az aprócska lány, hatalmas akaraterővel. Aki minden áron meg akarja csinálni a túrát. De szüksége lenne hozzá egy társra, akinek van trackje és akivel tud együtt haladni. mert akivel jött, nagyon lemaradt, jó eséllyel fel is adja a túrát. Zoli nem vállalkozik, ő Telkibányánál kiszáll. Szóval maradok én. Tulajdonképpen én is végig szeretnék menni. Ismét éledezik bennem a vágy, hogy teljesítsek, hogy behúzzam ezt a túrát is. Nekem van trackem, tudok egy tempót menni Eszterrel, jól tájékozódom térképpel a kezemben, szívesen segítek neki. Végül is van váltóruhám, két plusz esőkabátom, száraz cipőm, ami mondjuk további esőzés esetén 5 perc alatt csuromvizes lesz. Meg Eszternél valamivel több tapasztalatom százasozásban. Akaraterőben viszont jócskán alulmaradok. De ha Eszter váltóruha nélkül végigmegy, akkor én mit kényeskedek? Megiszom a forró kávét, sokkal jobban érzem máris magamban a tettvágyat. Tudod mit Eszter, megcsinálom veled a túrát!

És ezen a ponton mintha kicseréltek volna, már szóba se jött többé a feladás. Eldöntött kérdés volt, hogy végigcsinálom, bármit is hozzon a sors vagy az időjárás. Feladatom lett, nálam van Eszter trackje is. Ez felelősség, innentől nincs pardon, nincs kibúvó.

És az időjárás persze továbbra se kímélt minket. Esett, mintha dézsából öntenék. Még a várat se volt kedvünk lefotózni a távolból, pedig Zoli külön felhívta rá a figyelmünket, hogy a villanypásztortól jó lesz a rálátás. Egykedvűen másszuk az emelkedőket a Fehér-kút irányába, csak egy térben és időben nagyon eltévedt szarvasbika bőg viszonylag közel hozzánk és Zoli tartja bennünk a lelket érdekes történeteket mesélve mindenféléről. Arról, hogy mi volt az oka a zempléni falvak látványos fejlődésének, miért erdősült be az egri Nagy-Eged-hegy, miért laknak ennyiféle felekezetű emberek a helyi falvakban és még sok minden másról, például a jövő heti Pálos 70-ről, ahol mindketten ott leszünk.

A távolban valami biztató derengés a vadászház teraszáról

Nagy nehezen felérünk a vadászházhoz, ahol a pontőr srácok rezignáltan néznek valami meccset a ház hűvös teraszán. A távolban viszont mintha derengene a naplemente. Ez reményt ad, mint az is, hogy menet közben többfelé láttuk, hogy pipálnak a hegyek. Ez pedig a szilvásváradiak szerint azt jelenti, hogy az eső el fog állni. Viszont induláskor muszáj felvenni a lámpákat, ehhez azonban le kell venni az esőponyvát. Ekkor érzem, mennyire hideg lett. Gyorsan vissza is veszem. A kis vékony műanyag hihetetlenül jól szigetel, még ha nem is túl tartós – már telis-tele van lyukakkal, köszönhetően a sok tüskés bozótnak a Szondin és itt. 

Innentől sötétben bandukolunk. Felmászunk a Sólyom-kő mellé, majd kiérünk egy platóra, ahol sűrű köd fogad. Keressük egyenként a jelzéseket. De mindhiába, mert egy ponton elveszítjük a fonalat és elmegyünk egy kerítés mellett rossz irányba. Egyre gyanúsabb, hogy tévúton járunk, de nem nagyon szeretné senki se eláztatni a telefonját. Jó sokára tisztázódik a tévedésünk. Talán egy kilométert is mentünk fölöslegesen. Visszaevickélünk az útra, kezdődik az egyelőre még nem annyira küzdelmes ereszkedés. Az Amádé-vártól viszont kimondottan nemszeretem lesz a terep. Térdeket nem kímélően meredek, emellett rettenetesen csúszós az ösvény. Sok helyen inkább az út mellett, a bozótban, erdőben haladok. Így is kétszer fenékre huppanok – legalább nem a bordámra. És sosem akar vége lenni. A többiek hozzám képest is belassulnak. Viszont egy pozitívum van: mintha kezdene elállni az eső. Ja és a ködből is kijutottunk végre. Az általunk már jó régóta követett piros Rákóczi-út azonban tartogat még nehézségeket számunkra. A következő ide-oda kanyargó szakaszon sok a csúszós rész és a fakidőlés. A küzdelmeink jutalma az lesz, hogy látunk egy aranyos kis szalamandrát. 

A kolostorromot kéne elérnünk, az viszont mintha elveszett volna az éjszakában. Sehogy se jutunk oda, pedig már rengeteget mentünk, lejártuk a lábunk, mint a bőrszedő zsidó. Persze, mert megint eltévedtünk, ráadásul már egy kilométert is rossz irányba gyalogoltunk. Benéztük, hogy a piros letér a romhoz. És mivel a piros kereszt jelzéseket többnyire csak a fák ellenkező oldalára festették fel, csak jó sokára ébredtünk rá a tévedésre. Fordulhatunk vissza, nincs logikusnak tűnő átkötés a piros jelzésre. Termetes varangyok pattognak lomhán ide-oda az út közepén, megörülve a nedvesebb időjárásnak. Mi kevésbé vagyunk boldogok tőle. Nagy nehezen meglesz a kolostor, haladunk tovább. Már fellélegeznénk, mivel elérünk egy házikót. Azt hisszük, végre a faluban vagyunk. De csak Potácsházát érintjük, ahol élesen jobbra kanyarodik az út. Az aranygombos Telkibánya továbbra is sehol, mintha a föld nyelte el volna az egykori aranybányák beomlása következtében. Pedig mintha fényeket is láttunk volna a távolban. Lehet, hogy azok túl távoliak voltak nekünk. Még jó pár magaslatot megmászunk, mire végre valahára kutyacsaholást hallunk, és elérjük az első házakat.

Már azt hittük, nem is létezik a pálosok kolostora

Innentől már vidámabban lépkedünk, hiszen közel a Palipista ház melege, vendégváró szeretete és természetesen a száraz váltóruhám is. És az eső se esik már! Ez bizony azt jelenti, hogy semmi akadálya a teljesítésnek!

A Palipista egy pálinka, illetve a szilva neve, amiből készül

Zoli felszáll az éppen induló buszra, én gyorsan átöltözöm száraz, melegebb kapucnis felsőbe és egy hibrid kabátba, száraz cipőt és zoknit húzok, hisz vár a jéghideg éjszaka. Mennyivel jobb így! A kesztyűt is magamhoz veszem. Eszter eszik meleg ételt, majd én is megkóstolom a diós tésztát. Mikor elkészülünk, megyünk tovább. Innentől eldőlt a dolog végérvényesen, teljesítők leszünk. Hosszan kanyargó patakvölgyben hagyjuk el a falut a sárga jelzésen. Innen kell áttérnünk a kék keresztre. Bizonyos időközönként ránézek a térképre, de néhol szalagok is segítenek megint. Már ahol segítenek... Nekünk ugyan semmi gondunk nem akad, fel sem tűnik, hogy valakik, valószínűleg favágók,  átszalagozták a terepet. Mi jóformán a térképre támaszkodunk csak, így nem tévedünk el, mint a tanakodó fiúkból álló csoport egy nagy farakás mellett. Igazából nem is értem, mi a gondjuk. Magabiztosan megyek tovább a kék kereszten. A fiúk is követnek minket. Hamarosan elérjük az országos kéket. 

A kék jelzésről három kitérőnk is lesz, egy a Pengő-kőhöz, ahol nincs pont, de mivel a tracken rajta van, kimegyünk, csak semmi kispistázás a Palipistán. Miközben mászunk felfelé, viharos, hideg szél támad. Magamra húzom a kapucnit is. Majd következik a vizitálás a Nagy-Péter-mennykőnél, később a Kerek-kőnél is. A sátorban dideregnek a pontőrök, egyikük eléggé belassulva veszi tudomásul a számokat. Hát azt hiszem, nekik se sokkal jobb, mint nekünk. Az Istvánkúti erdészháznál megint némi kaja cidriző pontőr társaságában. Monoton nagyon az út a Kerek-kőnél tett látogatás után, mindketten kezdünk álmosodni. Már nagyon várom, hogy elérjük a Repka-völgy előtti nyerget, de legalább az Eszkállát vagy a Gerendás-rétet. Úgy tűnik, mind túl távol van, pedig ezektől kezdve végre ismerős lenne a terep nagyrészt.

Sok-sok, szinte végeláthatatlanul hosszú idő telik el, mire mindez megtörténik, és végre a Repka-völgy ismerős, de viszontagságos útját taposom, amit pár éve végigfutottam. Most csak evickélek előre sötétben. Eszternek a lejtők nehezebben mennek, jócskán elmarad mögöttem. A ponton viszonylag sokat várok rá, de mivel el nem hagyhatom, kutya kötelességem bevárni őt. Miközben kekszet, ropit falatozom, számolgatom, hogy be tudunk érni szintidőn belül biztosan. Már csak 17 km van hátra, a következő pont Vágáshután 5 km ide. Beér Eszter, gyorsan tölt kólát és indulunk is. Azaz indulnánk, mert futhatok vissza a botomért. Jé, egész jól tudok még futni... 

Vágáshuta temploma végre világosban

A nyeregben van egy kis technikai megállóm, aztán nekikezdünk az ereszkedésnek a módfelett csúszós völgyben. Szerencsére jól ismerem ezt a szakaszt és biztatom Esztert, hogy nemsokára vége, kényelmes aszfalton haladhatunk majd. Közben ki is világosodott, hurrá! A pontra beérve hiába a sok jó falat, sajnos konstatálom, hogy a softkulacsom elhagytam, lehet, hogy még mikor megálltam a nyeregben. Egy éhes cica próbál vigasztalni meg májkrémes kenyeret kunyerálni.

Pont kósza kapirgáló tyúkokkal és kunyeráns macskával

Nekiveselkedünk a mászásnak a Cseréptói-rétig. Szerencsére az emelkedőket mindketten jól bírjuk még. Innentől már haladós a pálya, meg persze ismerős is a Kazinczy emléktúráról és az OKT-ről. Aztán levisznek a szalagok az ismerős ösvényről a Smaradgvölgybe, ahol újabb pont vár. Eszegetünk és közben reménykedünk, hogy az utolsó nagy mászás sem fog ki rajtunk. Innentől már csak 5 km van hátra, be fogunk érni szintidőn belül, bár sokat nem hagyunk benne. Eszter reménykedik, hogy nem olyan lesz az emelkedő, mint a Tolvaj-hegy. Megnyugtatom, bár teljes egészében én sem ismerem. A szintvonalak azt súgják, hogy annyira nem kell félni ezektől a végső időktől. Kimásszuk tehát, amit ki kell, nem is olyan csiga tempóban, aztán nekifogunk az ereszkedésnek, ami egyébként sokkal kellemetlenebb a Bandalaktól abban a csúf árokban, tele fadarabokkal és kövekkel. Még egy kicsi emelkedőt le kell küzdenünk egy dózerúton, aztán célegyenesbe fordulunk a már reggel is megtett szakaszon. Eszter egy kis mókuskát vesz észre. Sajnos mire feleszmélek, már fel is szaladt a fára.

Az utolsó hegyek a láthatáron, miket még le kell küzdenünk

Még az utolsó lépések azokon a rettenetes hiányos, girbegurba lépcsőfokokon a villához és már ott is vagyok, Eszter is követ egy perc múlva. Neki a lefelék már lényegesen nehezebben mennek. De mindketten még bőven szintidőn belül (26 óra 35 perc) végzünk, át is vehetjük a megérdemelt jutalmunkat, a szép kitűzőt. Nagyon finom tárkonyos raguleves és sajtos tészta is jár. Megelégszem a levessel meg egy kis kávéval most.

A Smaragdvölgy tava

Rudabányácska temploma

Azt hiszem, mindketten hálásak lehetünk egymásnak most, mert egyedül lehet, hogy egyikünk se ért volna célba. Eszterben azért nem vagyok annyira biztos. :-)

A lakoma után lezuhanyzom, átöltözöm, aztán felpakolva búcsút veszek a villától. Jövőre nem kérdés, hogy visszatérek ide szeptemberben (is), hiszen mennyire más élmény lehet ezt a szép útvonalat jó időben bejárni. Hátha jövőre több szerencsénk lesz. Hazafelé fuvarom is akad, amit ezúton is köszönök Marcinak.

Viszlát villa jövőre!

És megint tanultam valamit magamról. Azt, hogy mennyiféle személyiség lakozik az emberben, és egy pillanat műve csak, hogy az egyik felülkerekedjen a másikon. 

Itt van Pali és Pista, a két túrázótípus. (Bocs Pali és Pista, semmi célzatosság nincs a nevekben, csak adta magát a túra elnevezése.) Az egyik, Pali, a megfontolt, mindent mérlegelő, extremitásokra nem annyira kapható, könnyen elkedvetlenedő, a könnyebb út felé hajló, az, aki nem teljesít minden áron.

A másik, Pista, a fanatikus. Nincs az a körülmény, időjárás, sérülés, ami hátráltatná. Ahhoz minimum el kell hagynia a lábait, hogy ő ne menjen be a célba, de még lehet, hogy így is megteszi hason csúszva. Vasakarata van, de ki tudja, milyen áron lesz sikeres teljesítő, mert neki első helyen a célba jutás áll, bármi áron.

Mindkét szándékosan kicsit kisarkított személyiség ott van bennem. És sokszor egy hajszálon múlik, hogy melyik győz. És egy jelentéktelen pillanat alatt (jelen esetben egy jó kávé hatására) átkapcsolhat az ember agya az egyikről a másikra. Milyen fontos, mennyire segít az, ha az embernek van küldetéstudata, feladata, illetve társa, aki motiválja!

Nem mondom azt, hogy egyik típus jobb mint a másik. Talán Pista sikeresebb Palinál és több túrán végigmegy, de hosszú távon lehet, hogy Pali jár mégis jobban, és hosszabb ideig túrázhat egészségesen és sokkal jobb élményekről számolhat be. Pista viszont dicsekedhet a haveroknak rengeteget, miféle kalandokban volt része.

A Zemplén és az ősz közös halmaza ez a Republic dal: 

Strava-link: