2023. április 4., kedd

Esetem a Vérkörrel

 

A Vérkörrel már 2020 óta kerülgetjük egymást. Azaz jobban mondva én kerülgetem néhanap a Vértes táját, de sosem futottunk össze a vészterhes nevű, nem túl sok jót ígérő teljesítménytúrával. Pedig csak szimplán egy kör a Vértes körül. A 2020-as nevezésem elvitték a Coviddal súlyosbított vérzivataros idők és hiába tevődött át a túra 2021-re, nekem akkor fontosabb volt egy félmaraton lefutása. Így lett a befizetett pénzemből egy instant nevezés, amit azóta sem sikerült halogatásom és kényelmességem folytán beváltani. Mivel elhatároztam, hogy ebben az évben nagyjából minden hónapban futok/járok egy ultratávot, nagyon kapóra jött az április 1-re hirdetett Vérkör teljesítménytúra. 

A Gém-hegyen
Eddig a fogadalmammal egész jól állok: januárban ugyan nem volt semmi teljesítésem, de februárban megvolt egy Kitörés (60 km), márciusban a Vérmókus (50 km), áprilisra meg itt van a maga véres valóságában a Vérkör. 77 km lehet, hogy nagy falat lesz futásügyileg, de semmit se muszáj véresen komolyan venni, hiszen ez „csak” egy teljesítménytúra, ahol a hivatalos kiírás szerint nincs is futó szintidő. Ami persze valójában létezik, méghozzá 12 óra a fordított irányba haladó instant változaton. Vérmes reményeket azért nem fűztem ahhoz, hogy sikerül beérnem ennyi idő alatt, hiszen a legjobb eredményem 70-es távon (állásidő nélkül) 12 órán felüli a tavaly tavaszi OKT 70-en, aminél azóta sem tudom, pontosan mennyi volt az össztáv. 77 km-nél azonban biztosan rövidebb volt. A 74 km hosszú Pálos 70-en legjobb időm is 13 óra feletti. Persze a legutolsó Pálosom óta rengeteget edzettem, hát itt az idő ismét tesztelni, fejlődtem-e. Biztató volt, hogy az 50 km-es Vérmókus körön is már befértem a futók közé, pedig ott is gyalogoltam jócskán. Itt meg még lesz plusz 27 km, ahol valószínűleg még kevesebb kedvem lesz futni. A Vértes azért nem az a hegység, ahol vért kell izzadni hosszas kaptatókon. Szint akad, de csak módjával (összesen 1760 métert kell felfelé mászni), az emelkedők is általában hamar véget érnek. Szerethető táj, barátságos futóterep, az a tipikus semmi extra, de mégis könnyen belopja magát az ember szívébe vidék.

Nálam már ez tizenéves koromban megtörtént, hiszen többször voltam osztálykiránduláson a csákányospusztai turistaházban, majd plébániai kirándulásokon is gyakran gombásztunk a Birka-csárda, Mária-szakadék és a Vitányvár közti erdőségekben. Cserkészportyán egyszer aludtunk az akkor még turistaszállásként üzemelő gesztesi várban. Később ezekből az élményekből (is) profitálva már én vezetgettem túracsapatokat errefelé, de akadt olyan is, hogy engem kalauzoltak más, rátermett túravezetők, gyalogosan és drótszamár hátán is. A kéktúra ideeső részét már talán többszörösen is végigjártam, sőt a Vérkör nem is az első teljesítménytúrám ebben a hegységben, hiszen azt leszámítva, hogy a Kinizsi 100 Szárligeten ér véget, az Iszkiri meg ott kezdődik (itt csak 45-ös távon mentem, ami nem érinti a Vértest), még 2002 környékén Zsolt barátommal, valamint néhány ismerősével nekivágtunk a Mórból induló Vértes 50-nek, és sikeresen teljesítettük azt. Aztán legújabb terepfutó korszakomból futó benyomásokat is szereztem a Vértes lankái közt, elsősorban a VTM különböző távjain (félmaraton és maraton), illetve a Gánt trailen. Nem is beszélve a tavaly kétszer is, kétféleképpen végigfutott Peaks of Vértes kihívásról.

Mindez természetesen nem azt jelenti hogy tökéletesen ismerem a Vértes minden zegét-zugát, hiszen a Vérkör útvonalán is akadtak fehér és majdnem fehér foltok számomra. Mindenesetre kíváncsi lettem volna, hogy ha velünk néhol párhuzamosan haladó Black Hole verseny mezőnyében lettem volna futó, mennyit ismertem volna fel az útvonalból bármi külső információ nélkül (tilos bármilyen térkép-, GPS- vagy telefonhasználat, még azt sem tudja az ember, hány óra van éppen). Azokon a részeken, ahol találkoztam velük, szerintem végig tudtam volna, hol járok.

Hipp-hopp a rajtban
Április 1-jén, hosszas várakozás után, amolyan vérbeli futóbolondként nekivághattam végre ennek a túrának is. Sikeresen megugrottam a 3:30-as kelés akadályát, amit csak annak köszönhettem, hogy ráfeszülve a másnapi túrára elég rosszul aludtam és 3:28-kor spontán felébredtem, mert egyébként a telefonom olyan halkan csengett, hogy tutira nem hallottam volna meg az ébresztőt. Egy kávét még sikerült nagy nehezen magamba préselnem, aztán irány Kelenföld – természetesen gyalog, mivel ilyen korán még semmi sem jár. Bemelegítés pipa. A peronon már lézengett egy-két hasonszőrű, aludni nem tudó futó- vagy túraruhás emberke. Tatabányán majdnem sikerült sokadmagunkkal elszalasztani a csatlakozást, mert az oroszlányi vonat valami külső vágányon álldogált. És semmi kiírás nem jelezte, hogy a szerelvény ott lesz valahol a peron túlsó végén, az meg nehezen volt értelmezhető kiírás híján, hogy melyik is az a bizonyos A vágány, amit a hangosbemondó hajtogatott.

A vonaton már kisebb csapat verődött össze a futónak és túrázónak öltözött egyénekből, akik a vonatról leszállva mind megindultak a helyi sportcsarnok felé. Innen a flott szervezőgárdának köszönhetően már csak percek kérdése volt, hogy rajtcsomagot átvéve (aminek legkülönösebb darabja egy injekciós tűre hajazó, piros folyadékkal teli Vérkörös toll volt – gondoltam az önellenőrző ponthoz kell majd), váltóruhás csomagot leadva máris a rajtban találjam magam. 


Az ellenőrzőlapon található vonalkód beolvasásával el is rajtoltam, neki a vakvilágnak. Mikor észrevételeztem, hogy már az első métereken sikerült eltévednem és az adott irányba senki se halad, csak azok, akik az autójukból szeretnének még cuccokat előhalászni, kicsit jobban is körülnéztem. Láttam, hogy az emberek zöme talán inkább északnak tart a stadionból. Csatlakoztam tehát a menethez. Ekkorra az órám is megtalálta végre a GPS-jelet. Azért biztonság kedvéért megkérdeztem egy szintén futó küllemű hölgyet, hogy erre kell-e menni. Ő se nagyon tudta, de itt azért már kezdett elég markánsan kirajzolódni a Vértes magaslatai felé kígyózó, hosszúra nyúlt menetoszlop. Szóval elrontani nem lehetett, utánairamodtam tehát az előbb megkérdezett hölgynek, nagyon úgy tűnt, hogy egy tempót megyünk. Szépen előzgettük a túrázókat, mire Majkra értünk, kezdett elfogyni a tömeg. A nap éppen még csak álmosan előbújt a felhőpaplan alól, aztán meglátta a dátumot és úgy döntött, ma a bolondját járatja velünk. Azaz kedve szerint bújócskázik, hol ragyogóan sütve, hol megrángatva icipicit a szél bajszát, hol pedig a felhőket facsargatva. De túlzásba egyiket se vitte, ami tulajdonképpen ideális túraidőt eredményezett.
Álmos kökörcsinek

Várgesztes felé tartva körülöttünk még csak ébredezett a táj, kissé viharvert kökörcsinek végezték reggeli mosdásukat a harmatcseppekben. Sajnos virágokat fotózgatni alig volt idő, lopva készítettem egy-egy képet, mivel a szintidő – még a gyalogosoké is – igencsak karcsú, nézelődni nincs nagyon mód. Én pedig a 6 órával rövidebb futó szintidőt céloztam meg. Legfeljebb ha nem sikerül, akkor üsse kő, egyébként sincs hivatalosan ilyen. Igyekeztem hát, ahogy csak tudtam, persze csak úgy, hogy bele azért ne szakadjak, mert 77 km, az 77 km. A gyorsabb futók rendre előztek, meg persze azok, akik gyorsabb tempóban tolták az emelkedőket nálam. Az viszont tényleg blamázs, mikor gyalogos előz engem a futót, beérve, mikor éppen nem futok. És van ilyen, van például egy rendkívül gyors lábú copfos srác, aki folyton utolér. Szerencsére a várgesztesi ellenőrző pont után hosszabb, ámde meglehetősen viszontagságos, kidőlt fákkal teli saras, technikás lejtő jött, amit végigloholva végre búcsút mondtam a turistamezőnynek. Itt áldottam az eszem a cipőválasztást illetően, mert eredetileg a kényelmes Nike Pegazust vittem volna, vagy esetleg az Ont, kipróbálva hosszabb távon, de végül az előző napi esők miatt mégis a Salamon Speedcrossra szavaztam. (Sajnos a Hoka Speedgoat most nem jött szóba, holott a mezőnynek nagy része Hokát használ, nem véletlenül. Jelenleg egy nyugdíjas és egy nem bejáratott darabbal rendelkezem, szóval nagy duzzogva otthon maradtak a Hokák.) Innen már csak futók előztek, én viszont nem nagyon előztem meg senkit, hiszen nem vagyok gyors futónak mondható. Néha fel-fel bukkantak többször is látott ismerős arcok, például a hölgy, akivel együtt indultunk. Ők aztán rendre le is hagytak előbb vagy utóbb, főleg, ahogy csökkent a futókedvem.

Mindszentpuszta

Otthon még kiszámoltam, hogy minden egyes 10 kilométerrel másfél óra alatt végeznem kell, hogy tartani tudjam a szintidőt. Az első néhány tízesen még számon tartottam, hogy haladok, aztán ahogy fáradtam, egyre kevésbé kergettem ábrándokat. Lesz, ahogy lesz, annyi a fontos, hogy haladjak folyamatosan. Elhagytam az idilli környezetben lévő Mindszentpusztát, majd a szentgyörgypusztai ellenőrzőpontot (szeretnék ilyen helyen élni...), ahol pálinkával és dianás cukorral kínáltak. Mivel futás közben nem iszom alkoholt, maradt az utóbbi frissítő. Egy hosszasabb kaptató megmászása után ott is voltam a Peaks sorozatból (is) visszaköszönő Géza-pihenőnél. Innen kitartó futás jött egészen Gánt határáig. Az utolsó métereken a faluban inkább már lazsáltam kicsit, míg a lejtőn összeverődött futóbandából az alkalmi futótársaim továbbrobogtak. Az EP-re rendeltem magamnak egy banánt, amit menet közben el is fogyasztottam, még mielőtt felkapaszkodtam volna a Gém-hegy oldalában kanyargó meredek ösvényen. A csúcs közelében lesifotós ólálkodott, aki remek képeket készített rólam.

Szentgyörgyvár

Géza-pihenő

A kopár fennsíkon olyan kevés szalag volt, hogy kezdtem teljesen elbizonytalanodni az útvonalat illetően. A Gánt trailről és túrákról is ismerősnek kellett volna lennie az útvonalnak pedig. Már-már elővettem a telefonom, mikor beért egy lány, akit megkérdeztem, hogy jó helyen vagyunk-e. Ő bezzeg az óráján pillanatok alatt látta, hogy fent vagyunk a tracken. Mentem hát utána bőszen, amíg aztán egy ponton letért hirtelen a bozótosba. Gondoltam, mégis benézhetett valamit, így én mentem szépen utána. Ekkor derült ki, mit is keresett odabent. Sűrű elnézések közepette kihátráltam és inkább hagyatkoztam a telefonomra, amíg egyértelmű nem lett a jelölés. Lejtett a pálya szinte egészen Csákvárig, ahova szépen bekocogtam némi fura muzsikaszó közepette. Olyan volt, mintha valaki a rádióját próbálgatná vagy egy fúvósbanda hangolna. Az EP persze a település túlsó felén volt, addig jócskán kellett még menni. Persze nem mindenki számára volt annyira egyértelmű, hogy a vadászkápolna egy picike templom kint az erdőben, így egyik előttem futó túratárs majdnem rajtaütött a nagytemplom mellé kitett agapés asztalon. Aztán valószínűleg neki is gyanús lett, hogy itt nincs hot dog. 

Fel a Gém-hegyre

Ezen a ponton majdnem összefutottunk egy volt kollégámmal, aki éppen arra motorozott. Sanyi még meg is ismert, csak sajnos nem mert leszólítani mert azt hitte versenyben vagyok. Magammal és az idővel valóban versenyben voltam, de azért egy kis cseverészés egy rég nem látott ismerőssel (utólag nézve egész biztosan) biztosan belefért volna. Ráadásul eddigre jutottam el arra a pontra, ahol már alig buzgott bennem a futókedv. Innentől maximum lejtőn voltam hajlandó futni, tehát Sanyi nem nagyon hátráltatott volna. (És a Sétafikás Oszi se, akivel már szintén ezer éve nem találkoztam – ő is végigtúrázta idén is a Vérkört, csak éppen már esélyes, hogy Majkpuszta előtt észrevétlenül elhagytam.)

Csákvár határában

Megérkezve a vadászkápolnához tapssal, kereplővel, hot doggal vártak minket, így az inspiráló közegnek köszönhetően mégis rávettem magam, hogy az utolsó métereket fussam az EP-ig. Aztán hot dogostól, rendelt kólástól lerogytam egy sörpadra. A finom hot dog mellé járt sült hagyma és uborka is, ami nagyon kapós volt. Ennél a fogyasztással töltött negyed óránál többet nem is nagyon vesztegeltem az egész túra alatt, legfeljebb még annyit, ami a többi pontból összeadódott. 

Vérteskozma felé tetszetős, csupa sárga héricses, kankalinos rétekkel szabdalt ismeretlen tájakon haladtam. Menet közben az egyik futó srác megdobott egy banánnal, mert neki már herótja volt a sok berendelt banánból. Így ezt is gyorsan elmajszoltam, ahogy felfelé haladtam az egyre meredekebb hegyoldalban. Kezdtem ráeszmélni, hogy öreg hiba volt így telepakolni frissítéssel a zsákom, hiszen eddig csak a vonaton fogyasztottam el belőle az otthon elmaradt reggelit. Na jó, egy árva sótablettát még bekaptam, mikor úgy éreztem a fakerülgetés közben, hogy kezd begörcsölni a lábfejem. Szóval erősen túllőttem a dolgot, feleslegesen cipekedtem. Szerencsére az erős kaptató a falu előtt lejtőre váltott, így a Sárkánylyuk-völgy bejáratáig ismét sokáig futottam az aszfalton.

Azok a híres hot dogok

Készülnek a hot dogok

Ez a völgy mindig is nagy kedvencem volt, de utoljára talán húszas éveimben túráztam erre, így nem emlékeztem már arra, hogy tulajdonképpen nem is olyan meredek. Ha nem lenne majdnem 50 km a lábamban, akár futhatnék is... De hát volt, így nem futottam, inkább arra koncentráltam, hogy hol tudnék elmenni pisilni. Az, hogy jelenleg egyedül vagyok, egy ilyen versenyen rövid illúzió, mert előbb-utóbb a semmiből mindig felbukkan egy gyorsabb túratárs. Engem éppen Ambrózy báró idősebb kiadása üldözött. A fess öregúr szintén az a fajta turista volt, aki ugyan alig futott, de emelkedőkön és síkon is gyalogosan is kenterbe vert. Már a vadászkápolna után felbukkant őkelme. Viszonyunk elég viharosra sikeredett: hol én hagytam el, hol ő hagyott el, míg a Fáni-völgyi futásomnak köszönhetően azt hittem, végleg kereket oldottam előle. Már rettegve vártam, hogy feltűnik egyszer csak neonsárga felsője, de meglepetésképpen a Sárkánylyuk-völgyben mégis egy másik, fehér pólós férfi ért utol. Méghozzá egy FUTÓ, a nagybetűs, aki emelkedőn is fut. Annak ellenére, hogy bevallása szerint pár hete esett át egy Covid fertőzésen, így formában sincs. Rövidebb beszélgetés után nekiiramodott, hisz azt a játékot játssza, hogy mindig utoléri az előző túrázót. Jó kis móka, csak bírja az ember szusszal. Pisilésnek fuccs, mert Ambrózy báró már ott is termett, mikor a völgy előre beharangozott faakadályokkal nehezített részébe értem. Tulajdonképpen csak itt döbbentem rá, hogy ő a báró (igen, mostanság rákattantam a Böszörményi Gyula féle századfordulós nyomozós történetekre), hiszen megláttam, hogy egyik keze félig hiányzik. De az úr e hendikep ellenére rendületlenül haladt, még emelkedőkön is, ráadásul fénysebességgel. Futó kapcsolatunk végére végül is éppen a futás tett pontot – az Új-osztás ellenőrzőpontja után végleg elbúcsúztunk. Az ellenőrzőponton hájas sütivel traktáltak. Azóta nem ettem ilyet, amióta nagymamám többet nem süt, azaz sajnos igen régóta. Így lehetetlenség volt ellenállni ennek a finomságnak. Eztán jött a VTM-ről ismerős hullámvasút jól futható szakaszokkal, mikor is sikeresen megléptem a báró elől. Persze fel kellett mászni a Macska-bükkhöz a Gráciák-bérce mentén, ami az útvonal egyik leghúzósabb emelkedője volt, de hosszú ez sem volt. Utána megint futás Körtvélyespusztáig. Petinek küldözgettem a képeket, hogy már ismerős tájakon járok, hiszen előző hétvégén is éppen erre medvehagymázgattunk. 

Hirczy-emlékmű a Sárkánylyuk-völgy bejáratánál egy itt elhunyt turista emlékére

Ahogy a Mária-szakadék mentén vezető aszfaltúthoz értem, láttam, hogy onnan is érkeznek futók. Azt tudtam, hogy mi terelve vagyunk és nem érintjük a szakadékot, de a terv szerint a kilátó irányába kellett mennünk oda és vissza is. Szóval ezek biztosan nem a Vérkörösök. Csak kérdés, milyen verseny lehet. Futók, gyaloglók is jöttek, volt, akin rajtszám is volt. A Vérteskozma Rock 'n Rollra gondoltam első körben, de az ennyire nem hosszú, szóval másik verseny lehet. Szívem szerint megkérdeztem volna valakit, de nem akartam zavarni őket, lehet, jó néven se vették volna. No mindegy, ráérek megnézni otthon, addig is meg kell még járnom Csákányospusztát az ottani ellenőrzőponttal. (Aztán a vonaton hazafelé már megszületett a megfejtés: a legendás Black Hole ultra mezőnyével találkoztunk.)

IFA az Új-osztás előtt

Mászóka a Gráciák-bérce mellett

Két hete még felfutottam erre a magaslatra, most éppen csak felsétáltam, hogy aztán az ismét kidőlt fákkal teli bújócskázós lejtőn learaszoljak a pontig a szakadékba. Kaptam remek házi sportszeletet meg egy citromos sört is rendeltem ide, amit kicseréltem a már üres kólásüvegemmel. Jó lesz majd a vonaton, túra után! Felmászni a meredélyen nem volt egyszerű mutatvány, talán fáradságomnak köszönhetően véletlenül lenyomtam az órám egyik gombját, amivel el is mentettem az eddigi menetet. Átkoztam magam az óvatlan mozdulatért, de csak azt tehettem, hogy indítok egy új vételt. Közben igyekeztem a katonatemető felé hol futva, hol gyalogolva. A Vitányvár felé együtt haladtunk a másik rendezvénnyel, ami sokkal sűrűbben, már-már hülyebiztosan ki volt szalagozva. De nem volt merszem senkit se megkérdezni, hogy min futnak... A mezőny elég felkészültnek tűnt, persze nem tudtam, kilométerben hol tarthatnak. Én már 60-on is túl...

Terelés a Mária-szakadéknál

A vár előtt mi maradtunk a kéken, ők mentek le a völgybe egyenesen a jelzetlenen. Aztán a Rockenbauer-fa után újra felbukkantak a zöldön. A kékről a piros irányába távoztam, ami kisebb emelkedővel indult, majd lejtőben folytatódott. Itt-ott bele is futottam. Ezek a futások már nem voltak tartósak, hiszen ennyi kilométernél már a hátam is borsódzott attól, hogy kitartóan, hosszas kilométereket egyben lefussak. Még lejtőn is alig megy az iram. A lábam még talán bírná, de fejben nincs meg a dolog. 

Rockenbauer-fa

Megint jóformán ismeretlen tájakon haladtam Vértessomló irányába, talán egyszer vezettem erre túrát. Mindenesetre nem köszönt vissza a táj. A falu, melynek utcáin követtem a piros jelzést, persze már egész más tészta. Az egyik kanyarban a kerítésen egy A4-es lap virított, melyről kiderült, hogy a mi önellenőrző kódunk. Egy kódot kellett felírni a lap mellett lógó tollal. A kis „vérrel teli” injekciós tű tehát ajándék – de milyen ötletes!

Vértessomló

Egy vízmosáson és egy kisebb dombon keresztül elhagytam a falut, hogy aztán szántókon áthaladva búcsúzzak a Vértestől és látványától. Már 5 km-en belül vagyok, csak gyalogolok rendületlenül a célom felé. Megint futók hagynak el több csoportban is. Bámulatos, hogy egyesek ennyi kilométerrel lábukban is mire képesek. Mielőtt ismét megérkeznék Majkpusztára, egy polgárőr kalauzol át a forgalmas úton. Rendezésből csillagos ötös, mást nem is lehet adni erre. De az útvonal vége is szolgál még fénypontokkal: íme a tavacska, melynek vizében bodros felhők tükröződnek, beljebb az erdőben romantikus kápolna bújik meg, majd az Oroszlány irányába vezető aszfaltcsík mentén mindenhol keltikék tündökölnek az ellenfényben. Ide Majkpusztára muszáj lesz ellátogatnom úgy, hogy nem sietek sehova...

Tavacska Majkpusztán

Bányászmotívumos ház Vértessomlón

Örülök, hogy hamarosan beérek, a városban megtáltosodom, újra futni kezdek. Látom, hogy a 12 órába még bőven beleférek, hiszen még este 6 óra sincs és ugye reggel 6 után indultam pár perccel. Izgulni, sietni most már felesleges, a futásom már inkább csak levezetés, avagy a nap méltó lezárása, keretbe foglalása. Ennek megfelelően a sportcsarnok előtt megint elkavarok, és a parkolót találom meg először. De most már ismerem a járást, így jócskán szintidőn belül betalálok a sportcsarnokba is. Kolompszó, hajrázás, gratuláció fogad, mint egy igazi versenyen, holott ez csak egy teljesítménytúra. Lányos zavaromban alig tudom előkotorni az itinerem, sőt az érmem is majdnem elfelejtem átvenni. 11 óra 34 perc alatt sikerült körbejárnom (részben futnom) a Vértest. El sem hiszem!
Keltikék az út mellett

Közben üdvözöl Mária, a hölgy, a kivel majdnem együtt indultunk, és nagyjából fej-fej mellett haladtunk végig. Ő pár perccel előbb robogott be. Megbeszéljük, hogy együtt vonatozunk haza. Közben még megkeressük a leadott csomagom is – átöltözni már nem lesz idő, mert sietni kell a vonathoz. A vonaton összebandázunk két teljesítő sráccal is. Útközben már azon tanakodunk, vajon mi lesz a következő nagy túránk. Mert hiába sajognak még az izmok, izzanak a talpak, már mennénk újra. A Sárga 70-ben állapodunk meg, de én nemsokára rájövök, hogy az sajnos nem fog menni, hiszen majdnem aznap futom a WTF Börzsöny 33 km-ét (menet közben már azon filóztam persze, hogy az túl kemény lesz nekem, át kéne neveznem valami rövidebb távra). De már otthon addig böngészem az internetet, amíg rá nem találok a Gombos testvérek május végi egyszeri rendezésű túrájára, a Communitas Fidelissimára, és már tudom, ez lesz az enyém. Régóta ígérem már nekik, hogy egyszer elmegyek hozzájuk túrázni Szombathely környékére – most ideje beváltani az ígéretet. Kis dilemma még, hogy százas legyen vagy maraton, mert ugye ezt a kevés szintes maratont lehetne nagyjából végigfutni, százast viszont már régen, több mint 20 éve csináltam (egyszer a Kinizsin, az első teljesítménytúrámon még). Sőt a hosszabb távban a kedvenc Kőszegi-hegységem is benne van. De szerencsére van időm még gondolkozni.


Strava-link (amit végül sikerült egybepakolnom két mérésből): 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése