Őrvidék 100

Utólag visszatekintve miben is lehetne a hétvégén teljesített Őrvidék 100 a legek túrája?

• a helyszín az egyik legkedvesebb hegységem, a Kőszegi-hegység magyar és osztrák oldala
• a legfinomabb ellátmány kategóriában esélyes nevező a bozsoki vargányaleves, illetve a legtöbb leves egy túrán kategóriában is sikeresen nevezhetne a túra (közben kettő, utána egy gulyás is)
• a legfélelmetesebb vaddisznókalandom evör történt meg velem a velemi éjszakában
• a legtriviálisabb eséseim egyikét követtem el Rohoncon
• a legszebb, legkellemesebb, legideálisabb túraidőt is sikerült megrendelniük a rendezőknek a rendezvényükhöz
• a legkomfortosabb bivakhely címet viheti el az indító- és célpont (van tiszta mosdó, WC, sőt, még látogató macska is) - sajnos legjobb kint alvásaim egyikét mégsem sikerült véghez vinni

Napfelkelte a csömötei szőlőhegyen

Szeretném azt írni, hogy leutazásunk Péterrel a Bakony IC-n eseménytelen volt, de a MÁV jóvoltából a vonatunk már induláskor összeszedett 30 pernyi késést, amit Szombathelyig sem sikerült ledolgoznia. Péter Szombathelyen szállt meg egy panelszálláson, emiatt biciklit is hozott, illetve amiatt is, hogy idejekorán el tudjon tekerni másnap reggel a Csömötei kilátóhoz, a rajt helyszínére. A pályaudvaron búcsút vettünk a másnapi viszontlátás reményében, majd igyekeztem felderíteni, honnan is indul egy jó fél óra múlva a buszom Lukácsházára. Az egyetlen volánbusz megállón, amit találtam, valamiért nem volt feltüntetve a buszom indulási időpontja, így még elnéztem az állomás túloldalára is, de ott csak vonatpótló megállókat találtam, szemben pedig a helyi buszokét. Így nem tudtam teljes léleknyugalommal kivárni az indulási időt. Rossz sejtésem beigazolódott, mikor a hirtelen megjelenő busz élesen jobbra kanyarodva egy több száz méterre lévő megállóban állt meg. Aki futó, az legyen akkor is az, ha bármilyenek is a körülmények: súlyos, 60 literes hátizsákkal ki kellett nyomnom egy sprintet, hogy esélyem legyen felszállni. 

A Csömötei-kilátó

A tömegközlekedés további szépségeit is megtapasztalhattam, mikor is az online jegyleolvasó se működött. Szerencsére a sofőrt ez nem túlzottan izgatta, elhitte, hogy vettem jegyet. És persze a busz állomáskijelzője se működött (lehet, hogy az egész egy rendszeren futott), így leshettem a térképet, mikor érek Lukácsházára. Így is sikerült eggyel előbb leszállnom, ami nagy bajt nem jelentett, mert innen tulajdonképpen még jobb úton sétálhattam a kilátó irányába. Utazás közben lehetett egy kisebb zápor, mert minden nedves volt körülöttem, pedig Szombathelyen még csontszáraz volt az aszfalt. Teljesen ismeretlen terepen haladtam a semmiben egy aszfaltúton, mikor lefékezett mellettem egy autó. Frisch Laci volt az, aki megmentett a még kb. 1 km-nyi zsákos hegymenettől. Rögtön meg is mutatta, hogy hol tudok aludni sátor nélkül is. 

Nekem ez a verzió tökéletesen meg is felelt, hiszen nem sok kedvem volt még bajlódni az éjjeli sátorveréssel. Mivel a másik sarokban aludtak valakik, igyekeztem csendben, kis lámpafénynél ki-be pakolgatni a zsákom, míg mindent megtalálok. Mikor nagyjából már mindennel kész voltam, tiszteletét tette egy helyi macska is a házikóban. Sajnos simogatni nem nagyon engedte magát, esélyes, hogy csak a hátizsákom tartalma érdekelte. Engem meg csak az, hogy mielőbb nyugovóra tudjak térni. De mindhiába, egyre csak szaporodtak a zavaró tényezők. Valami helyi bulizók bizonyos időközönként tűzijátékokat lőttek ki, majd egy rakat mentő, tűzoltó vagy ki tudja milyen szirénázó jármű haladt el a főúton, ráadásul a Hold is besütött a tetőablakon. Mikor meg Laci (ő és Anna aludtak még bent) kiment a WC-re, folyton felkapcsolt az automatikus világítás. Azt meg mondanom se kell, hogy az eddig párszor használt matracom máris megadta magát, reggelre eléggé leeresztett. Mindennek ellenére azért valamennyit sikerült aludnom, de reggel nem voltam valami üde és kipihent. Mivel a túra előtt 3 napig masszív hasmenés kínzott, egy nápolyin és némi abonetten kívül nem is nagyon mertem mást enni. Azért a rendezők által biztosított kávét ki nem hagytam volna.

Rohammenetben a Kőszegi-hegység irányába

Mikor mindennel készen voltam és üdvözöltem a fellelhető összes ismerőst (itt tényleg szinte mindenki ismer mindenkit, hiszen szinte mindig ugyanazok a résztvevők ezeken a nagy távokon), elkértem az itinerem, aláírtam mindenféle nyilatkozatot, aztán rajtra készen kivonultunk a ház elé. A rajt körül volt egy kis zavar, egyszer visszarendeltek minket valami miatt, aztán utána nem tudtuk, hogy mehetünk-e vagy sem. Mivel talpunk alatt nagyon égett már a föld, fogtuk magunkat és egyszeriben nekilendültünk a csömötei lejtőnek és a hosszú, határokon is átívelő vándorlásnak. Bár eleinte inkább úgy nézett ki, valami ultratrail rajtjához van szerencsénk, mert az első kilométereket futólépésben tettük meg. Talán pár gyorsabb futó került csak elénk, sorra hagytuk el a mezőnyt. Mikor át kellett másznunk egy fán, Péter lábát egy gonosz lódarázs támadta meg, jól meg is csípte. Csak reménykedtünk, hogy nincs allergiája. Lefelé a dombról Helga csatlakozott még hozzánk, így hárman haladtunk Cák, majd Velem irányába, hol futva, hol gyalogolva.

Cák utcáin

Sajnos éreztem, hogy a TPSZ előtti sajnálatos sérülésem még mindig hallat magáról, így a sok futás lehet, hogy nem fog neki jót tenni és jó lenne az egészet inkább kényelmesebb tempóban letolni. De most csak haladtunk rohamtempóban, közben azért időt engedve a körülöttünk lévő nevezetességek megcsodálására és lefotózására, hiszen elhaladtunk például a nevezetes műemlék cáki pincék mellett, ahol igazolnunk is kellett, vagy a velemi Hősök kapuja alatt. Közben meséltem a többieknek pár itteni érdekességről (gesztenyeünnep, pogácsaalmák, lábtipró borjúk és egyebek), sőt felhívtam figyelmüket arra is, hogy hol lehet most lakodalomban potyázni, ha esetleg úgy hozza a sors. (Elvégre használja ki az ember, ha ismerősen mozog egy helyen, nem?) Annak, hogy rutinosan, már-már emlékezetből mozgok egy helyen, például akkor élveztem az előnyét, mikor másztunk felfelé az Írott-kőre. Péternek és Helgának sokkal jobban ment az emelkedő, én lemaradtam. Hiába figyelgettem jobbra, nem vettem észre a letérőt a Kalapos-kői-barlanghoz. Már mikor megpillantottam balra fent a Széles-kőt, döbbentem rá, hogy bizony fordulhatok vissza. Hiába kiabáltam a többieknek, ők csak mentek tovább. A barlangnál találkoztam többekkel, például Kreiter Balázzsal (az igazival) és Botos Istvánnal és többekkel, valamint Őrsi Annáék is érkezőben voltak. A gyorsak el is húztak az emelkedőn, én csak szépen komótosan ballagtam felfelé, mikor jött szembe Péter. Ő valamivel később jött rá a tévedésre. Aztán megint lehagyott jól az emelkedőn. Viszont rendes volt, valamivel később bevárt, így együtt kocogtunk a lejtőkön és együtt is vétettük el az irányt a zöld lekanyarodásánál, mikor is a kéken maradtunk. Felfelé azonban megint gyorsabb volt, annyira, hogy ezután többet már nem is találkoztunk.

A műemlék cáki pincesor

A velemi Hősök kapuja

Azt hittem, már minden létező irányból megmásztam a Dunántúl legmagasabb pontjának számító Írott-kőt, hát most kiderült, hogy nem. A Vasfüggöny túraúton eddig csak lefelé jöttem onnan. Rajtam most aztán jól kifogott ez a nyugati, hatátmenti zöld, mely méltán lehetne a Kazinczyról ismert északi zöld párja. Emelkedik mint a csuda, emellett a gyanútlan vándort még némi bozótharccal is szórakoztatja. Közben, mivel kivágták a környező fákat, a nap is tűz le kegyetlenül a fejünkre. Páran megint el is hagynak, köztük Szabó Juci és Lutring Márk is. Biztatnak, hogy már nincs sok hátra. Közeledve a csúcs felé néha már azt hiszem, letértem a trackről, annyira sűrű a szederinda, amin átgázolok. Jó sokára megjelenik a láthatáron a kilátó. Persze mire felérek, már fújhatom, hogy találkozok is bárkivel. Az ismerősök helyett egy népes osztrák biciklisbanda időzik fent, nézegetik a környező tájat. Pici, szusszanásnyi időre körbefotózom a kilátást, aztán indul a hajsza lefelé, már amennyire a köves-gyökeres lejtő a piros-kéken engedi. Hátha van még esélyem utolérni valakit. Valószínűleg csak hiú ábránd, hiszen hozzám hasonlóan biztosan ők is kocognak, ahol lehet. Szerencsére annyira ismerem és kedvelem ezt a terepet, hogy fejből tudom, hol kell figyelni a letérésekre, hol tudok majd tempósabban haladni. Egy ideig számolgattam, hányszor is másztam meg ezt a hegyet, de mostanra már teljesen elvesztettem a fonalat. Most is hiába maradtam egyedül, nem félek, nem izgulok, mert tudom, baj esetén hol van bivakkunyhó, merre található ismerős a közelben, hol tudok vizet venni, hol van esélyem ehető gombára, szederre, málnára, áfonyára, különböző gyümölcsökre. Persze erre a B tervre sose legyen szükség! 

A Kalapos-kői-barlang

Vasfüggöny túraút fel az Írott-kőre az egykori határsávon

Kilátás a kilátóból

A Péterics-völgyben haladó piroson sokan kirándulnak felfelé a csúcsra. Van aki kérdezi is, mennyi van még hátra. Én meg szívesen segítek, örülök, hogy most tudok érdemben. Velem határában egy kék kútnál töltök egy kis vizet és bevizezem a fejpántom. Bár hamarosan egy frissítőállomásnál a játszótéren is vehetek magamhoz egy egész csomag mogyorót-mazsolát és kérhetek még utántöltést. Innen hamarosan jó meredeken mászhatok felfelé a Borha-forrás irányába, keresztezve néhányszor a Szent Vid kápolnához vezető szerpentint. Persze erre most számítottam, hiszen megvan a helyismeretem. A forráshoz vezető szerpentinnél kisvonat várakozik, mely újabb turistákat hozott. Tényleg sokan kihasználják ezt a kitűnő, nem túl meleg, de ragyogóan napos túraidőt, még népesebb csapatok is úton vannak. A terep is teljesen ideális, alig akad sárosabb rész vagy pocsolya. Mindennek örülve haladok az Enikő-forrás felé, szívemben is napsütés van. Azt hiszem, ez az arcomon is látszik, néha szinte már vigyorgok mint a vadalma. Élvezem, hogy itt lehetek, hogy mehetek ki a világból megint. Peti szokta is mondani nekem, hogy megtaláltam a sportomat. És tényleg! 

Vaskori és bronzkori házikó a velemi játszótér szomszédságában

Kisvasút az erdei szerpentinen

Az Enikő-forrásnál meglepetésemre Botos Istvánt találom, pedig már azt hittem, árkon-bokron túl jár. Együtt indulunk tovább, pedig erőst más a tempónk. Nálam ő egyértelműen gyorsabb lábú, én viszont gyakran belekocogok, így tulajdonképpen ha együtt nem is, de fej-fej mellett tudunk haladni. Persze az Óház felé még két srác lehagy, de ha gyorsabbak, menjenek csak, nesze neki fapapucs. Hiába a rutin, egy kereszteződésben majdnem a kék másik ágán indulok el, de erre van a GPS track, amit eddig nem sokat kellett elővennem. Majd most a Szulejmán-kilátóhoz menet, mert innentől jóformán idegen vizekre evezek. 

Óház-tető

Ördögtányér-szikla

Kilátás a Pintér-tetőről

Kőszegi szőlők - nem véletlenül született itt a Szőlő jövésének a könyve

Elkészítem a kötelező szelfit, amit, mivel nem olvasom az itinert, nem küldöm el a szervezőknek. Inkább elindulok István nyomába, le a szerpentinező lépcsőkön. Nem tudok betelni a táj szépségével, kedvenc városom és szeretett hegyeim látványával. Anno annyira megfogta ez a vidék az egész családunkat, hogy terveztük, hogy ideköltözünk. Aztán nem lett belőle semmi. Ki tudja, hogyan lett volna jobb... 

De nincs idő ezen filozofálni, mert máris vár a Chernel-kertnél a trakta a run man levessel, amiről most kiderül, pontosan mi is az. Egy egyszerű tésztaleves, ami most persze nagyon jól esik, meg utána a lekváros keksz is. A szelfit persze amiatt kellett volna elküldeni SMS-ben, hogy tudják, mikor kezdjék el a levest csinálni, hogy megpuhuljon a tészta, de a leves még ne hűljön ki, mire odaérünk. A pontőrök munkája nem egyszerű, ezt néhány hete én is pontosan jól tudom. Istvánnak se sikerült a szelfis trükk, mert elfelejtette kivenni a telefonját repülő üzemmódból. Ezt nekem is javasolta, és így tényleg kevésbé merül. Nem is kellett rátöltenem egészen a túra végéig, pedig az osztrák oldalon sokat térképeztem. Mindig tanulok új trükköket az öreg rókáktól. Ő javasolja a Coopba való betérést is. Péterrel mondjuk a Ponci borozóra is lett volna esély, de mivel bottal üthetem a nyomát (azaz jelenleg éppen Botos Istvánnal), ez a frissítő most kimarad. Helyette a citromos sör is jó lesz. Sajnos más is kell még onnan, mert női szervezetem most így a klimax felé kezd fura dolgokat produkálni. De az is lehet, hogy mindezt a túlterhelés számlájára kéne inkább írni. Fene tudja... Mindenesetre emiatt kilátásba kerül majd egy technikai megálló is. Engedem is Istvánt, hagy siessen. A Szent korona bunkert azért sikerül neki megmutatnom. Itt találkozunk egy kedves párral is, akivel előzőleg a Pintér-tetőn futottam össze és kérdezték, mit csinálunk. Már tudják, hogy hosszú út áll még előttünk és örömmel konstatálják, hogy megvan már hozzá a frissítő is. Egyébként többen érdeklődtek, hogy valami verseny van-e, mert látják, hogy nagy sebbel-lobbal igyekszünk egy irányba többen is. 

Kőszegi anzix

Szulejmán-kilátó

A legkülönösebb érdeklődőről Kovács Zsolték számoltak be, akik valamivel utánunk voltak, de már bőven az osztrák oldalon történt az eset. Őket a Großer Hirschenstein felé vezető gerincen állította meg egy vadőr, aki kíváncsian firtatta, hogy mi járatban vannak, idevalósiak-e és hova igyekeznek. Mikor mondták, hogy egy 100 km-es túrát teljesítenek és még fel kell menniük a Hirschenstein magaslatára, aztán le Rohoncra és ez csak az osztrák rész, mivel még a magyar oldalon is lesz menni és mászni való, nem beszélve az addig megtett több mint 50 km-ről, teljesen paff lett. 

Mivel a szervezők kérték, hogy hívjuk fel figyelmüket a túrával kapcsolatos minden hibára, én most ezt megteszem, megemlítve az egyetlen komolyabb kifogásom az itiner tartalmával kapcsolatban: (Nézzék el nekem, az egy egykori germanisztika szakosnak, jelenlegi lektornak a szőrszálhasogatását.) Van benne egy német mondat, amit valószínűleg az osztrákoknak kéne mondani, vagy német nyelvtudás hiányában megmutatni, ha nagyon érdeklődnének, mi járatban vagyunk: „Ich bin ein Tourist, der an der "Őrvidék" teilnihmt”. Ez helyesen úgy íródik, hogy Ich bin ein Tourist, der an der Őrvidék teilnimmt. Azt meg ne is firtassuk, hogy a Tourist nem olyan turista, mint mi (inkább olyan Hello tourist féle), meg a lányok esetében minden más, a végződés meg a ragozás is, de most ez nem az az eset, amikor perfekcionistának kell lenni. Ja meg annyi még, hogy egy kíváncsi sógornak az Őrvidék, főleg így magyarul, semmit se fog mondani. Majd hosszas magyarázkodásba kell kezdenünk, mi is az pontosan. És akkor lásd fent Zsolték esetét a vadőrrel.

Kőszegi vár

Szent korona bunker - itt őrizték valaha a Szent koronát

Vértezzük is magunkat a német nyelvtudással, mert bizony jön mindjárt a hosszú osztrák szakasz. Én erre csak amolyan Touristként jártam, Wanderin üzemmódban nem annyira. Bár most nézem a Dudent, hogy az osztrákok talán inkább a Tourengänger(in) verziót használják a magunkfajtára. Voltam már kétszer is a lékai várban, Rőtfalván és Rohoncon is egyszer-egyszer előfordultam, főleg a rohonci tó környékén, a Hirschensteinra/re is feltúráztam egyszer még valamivel ifjabb koromban. Szóval nem teljesen ismeretlen a vidék. De azért lesz jó sok újdonság és ezt szeretem csak igazán! Ilyenkor semmit se bánok, azt se, hogy egyedül vagyok idegen földön, és hamarosan rám is sötétedik majd a vadonban.

Sokan teljesen megrökönyödnek azon, hogy nőként egyedül bóklászom az erdőben, ráadásul ismeretlen terepen, éjszaka is, sőt ne adj Isten, még külföldön is, de hát aki ezt a műfajt űzi vagy akarja űzni, annak evvel meg kell barátkoznia, ha eddig még nem tette volna. Sokszor kapok olyan kérdéseket, hogy nem félek-e. Nem, nekem eszembe se jut, hogy kéne. Egyszer hallgattam Csipi egyik előadását, ő említette, hogy ha ezt a sportot akarod űzni, nagyon jóban kell lenned magaddal. Nos, én valószínűleg jóban vagyok magammal, azaz inkább elvagyok a saját társaságomban. Megbocsátom magamnak a hülyeségeim, elnézem a hibáim, gyengeségeim, botlásaim, és ha kell, el is szórakoztatom magam. Biztos számít az is, hogy erősen introvertált személyiség vagyok: nos ez itt valószínűleg nagy előny, ha máshol az életben nem is. 

Hubertuskapelle

Színes rajzok a járdán egy iskola előtt - itt nem az úthibákat festi ki a MKKP

Sok interakcióm az osztrákokkal nem volt, minden kimerült egy Servusban, Grüß Gottban, esetleg egy Halloban. Egyébként kivétel nélkül mindenki köszönt, és ezt illett is viszonozni. Azt tapasztaltam, hogy még mindig hatalmas a kontraszt a két ország között, főleg a rendezettség, szeméttelenség és tiptopság területén. Hát igen, a mentalitáson és az életszínvonalon sok múlik! Jellemzően az utolsó vagy első tábla (nézőpont kérdése), ami visszafelé a magyar határ előtt búcsúztatott és a belépő magyar utazókat is fogadja, az volt, hogy „Ne szemetelj!” Valamit tudnak rólunk ezek a nem véletlenül rátarti sógorok. Szerintük ugyanis mi vagyunk a Dreckschleuderek, azaz a koszdobálók. Kicsit szégyelltem is magam honfitársaim nevében is és próbáltam ott tartózkodásom során nem elmélyíteni a sztereotípiákat. Azt hiszem, ezt hívják szekunder szégyenérzetnek.

Liebing temploma

Grün, grün grün ist, alles was ich hab', weil mein Schatz ein Jäger ist...

Osztrák táj magyar ecsettel

De most mint egy fröhliche Ultrawanderin, csak mentem át a majdnem kihalt, de annál snájdigabb falvakon keresztül, név szerint Rőtfalván (Rechnitz), Rendeken (Liebing), Kisostoroson (Hochstraß). Majd később Lékára (Lockenhaus) is elértem az alig kijelzett, de nagyon haladós Mária úton, közeledve a megtett 50 km-hez. Utamon kísértek a magaslesek mindenféle fajtái, jelezve, hogy a Jägermeisterek hazájában vagyunk, a szebbnél-szebb kilátások az Alpok alacsonyabb nyúlványaira, a Buckelige Weltre, valamint a Günser Gebirgére, ami a Kőszegi-hegység, csak osztrákul. Voltak vicces momentumok is, mint például a Rotes Kreuz nevű kegyhelyen (ami a magyar Vörös-kereszt párja) Jézus hóna alatt megbúvó méretes lódarázsfészek, jelezve, hogy ők is Isten teremtményei, akikre vigyáz, bármennyire is gyűlöljük őket. Ezen a túrán Péter gyűlölheti őket a legjobban. A másik vicces dolog az egyik fára kézzel felfestett piros és sárga M betű volt, ami a Mária utat hívatott jelezni, de kivitelezéséből kifolyólag inkább hasonlított egy McDonalds reklámra. Sajnos fotót nem csináltam, majd legközelebb. Hochstraß szélén egy helyi üzem falán meg ott állt, hogy It's possible!, mintegy biztatásként, hogy meg tudod ezt csinálni, bármi is jöjjön. 

Ez a csarabféleség gyakran szegélyezte a vándorutat

Jézus oltalmazza a lódarazsakat

Ez lehetséges, meg tudod csinálni!

Annak rendje és módja szerint meg is találtam a kódot a falu ellenkező szélén, ahol nem tudom, mit gyűjthetett az osztrák néni a mezőn, aki az imént biciklizett el mellettem. Megkocogva egy hosszabb lejtőt a várnál lévő ponthoz is eljutottam nemsokára, hol máris két előre csomagolt zsemle lett az enyém egy alma társaságában. Egyet rögvest el is fogyasztottam, miután megint búcsút vettem Istvántól, aki éppen kiindulni készült a pontról, mikor érkeztem. Megtudtam azt is, hogy Péter már kb. 1 órát vert rám. Az alma is elfogyasztásra került felfelé csordogálva a hosszú emelkedőn Léka után. 

Léka vára a láthatáron

Léka temploma egy fateleppel

Figyelni kellett a tracket, annak ellenére, hogy itt már elég jól jelezve voltak az utak. Csak a logikára kellett rájönni, meg arra, melyik színek a mieink. Mert volt fehér-piros, piros-sárga meg még bringaút is. Lassan kezdett lemenni a nap is, csak azt sajnáltam, hogy a gerincről nem volt kilátás, hogy megcsodálhassam az utolsó sugarakat. Azt meg sejtettem, hogy a Nagy Szarvaskőre sehogy nem érek fel naplemente előtt. Nekem tetszett ez a szakasz, voltak lankásabb és igen meredek részei is, sok volt benne a jó minőségű dózerút, de néha akadtak kalandosabb részek is. A gerincút beletorkollott az Írott-kőről, azaz ha már Ausztriában vagyunk, Geschriebenstein tetejéről lejövő ösvénybe, amin egyébként a legkönnyebb feljutni a szerpentin egy parkolójából. Innen hosszú kihagyás után kocogni kezdtem és hamar el is értem a parkolót. Persze ekkorra már bőven lámpát kellett gyújtanom. A Szarvaskőhöz vezető ösvény túlontúl kényelmes, főleg az eleje, kezdtem is dideregni rendesen az egy szál pólómban. Majd gondoltam, felveszem a karszárat a tetőn, de annyira lekötött a szelfikészítés (ami borzalmasra sikeredett), hogy el is feledkeztem róla. Lefelé menet párszor még rám jött az öltözködhetnék, de húztam halasztottam a dolgot egészen Rohoncig. Csak egyszer akartam rossz útra térni egy árokba, de aztán kiderült, hogy az is belevezetett volna a rendes útba. A végén volt egy irdatlanul hosszú patakvölgy, aminek azt hittem, sose lesz vége. Egy helyen valami fura hangú madár? szórakoztatott, máshol meg bőgtek a szarvasok. Mikor beértem Rohoncra, az első legalkalmasabb helyen leültem egy lámpa alá, és elővettem a neonsárga karszárakat, valamint a turkált cipzáras és szerintem tök profi láthatósági mellényem (egy stockholmi futóversenyről származik) és mindent magamra húztam. Hát még így se volt melegem. De hamarosan aztán volt egy elég meleg helyzetben részem, így egy darabig megfeledkeztem arról, hogy még mindig fázom. Egy helyen jobbra egy szimpatikus lejtő kínálkozott, ami úgy tűnt, levezet a főútra, amerre haladt a track. Hogy biztosra menjek, elővettem a telefonom. Közben a másik kezemben a töltőm volt az órámmal, ami ráadásul elég bajosan csatlakozik és folyton rá kell nézni. Szóval a figyelmemet sok minden lekötötte, és így az útra magára kevésbé tudtam koncentrálni. Nyilván, ha egy 100 km hosszú túrán el kell valamiben esni, akkor az a legtriviálisabb városbéli padka lesz. El is hasaltam mint egy gyalogbéka, lenyúzva a térdem és a lábszáram, a töltőm és a szinte vadiúj telefonom nagyot koccant az aszfalton. Szerencsére ezek az eszközök viszonylag jól megúszták, de a lábamból ömlött a vér és fájt is rendesen az ütés helye. Ülhettem le megint egy kerítésre, közben ugattak bőszen a helybéli ebek. hogy verpiss dich, du blöde Kuh. Én meg gondoltam, hogy ebcsont beforr, ezen nem fog múlni a túrám sikeressége. Előkutattam két hevenyészett, de még használható ragtapasz csíkot és ráapplikáltam a lábamra. A nadrágom persze csurom vér volt, de nem volt cseredarab Rohoncon se, ezzel kellett beérnem. Örüljek, ha ki nem lyukadt. Jó lett volna a másik lábam kisebb sebére is valami, de neki már nem jutott flaszter. 

Véget vetettem az önápolásnak tehát és kikanyarodtam a főútra. A kutat a főtéren nem találtam, de szerencsére vizem még volt elég, ebben a hidegben úgysem iszom annyit. A tempómat kicsit visszavetette a sérülésem egy darabig, pedig most jó haladós részek jöttek megint. A határ előtt egy helyi borozóban akkora buli volt, hogy még messze a határon túlra is elkísért a hangos ordibálás és röhögcsélés. Nekem megnyugtató érzés volt hazaérni, úgy, ahogy a kíváncsiságtól vezetve kellemesen bizsergető érzés volt átlépni az idegenbe is.

Bozsokon a tűzoltóknál ráadásul olyan volt a vendéglátás, amiről álmodni sem mertem. Választhattam kétféle levesből, az egyikük vargányás volt. Mint amatőr gombász, persze, hogy ezt választottam, nem is bántam meg. Szerencsére az elkövetőjének is sikerült személyesen gratulálnom. Mellé még meleg kávé is járt, sőt a depós csomagom is ott figyelt az autóban, valamint jókat beszélgettünk a főszervezővel. Ki is használtam a lehetőséget, magamhoz vettem az aláöltözetem, az energiaitalom, a fölösleges ballasztoktól meg megszabadultam. Mikor indulni készültem, érkezett be Zsolt és Adri a pontra. Átadtam nekik a terepet gyorsan, hogy letudjam a maradék 25 km-t. Az út nagyjából fele nagyon is ismerős terep, a többire meg ott a track. Mondtam is a szervezőnek, hogy nem félek tőle, mert számtalanszor bejártam, például gombát keresve a sűrű fenyvesekben, szinte kanyaronként el tudom mondani az útvonalat például a Hörmann-forrás parkolójáig. Majdnem, úgy, mintha hazai pálya lenne, mintha itt laknék. Kicsit sajnálom most is, hogy nem így alakult ez mégse, mint mindig, mikor megcsap a Kőszegi-hegység fenyőillatú fuvallata.

Szép emlékek még 2012-ből: októberi tél az Írott-kőn és a Kendig felé vezető gerincen

Hófúvásban, küzdelmesen

Menet közben gyorsan még hírt adtam magamról Petinek, ne aggódjon miattam. Majd másztam át a szarvasbőgéstől hangos, hűvös leheletű rengetegen Velembe. Utamat kísérte a vadak lámpámtól szikrázó rémült tekintete, valamint csörtető menekülése. Ismerős utcákon haladtam át a falun, melyben annyiszor töltöttem nyári szabadságom. A falu legvégén, a jobb sorsot érdemlő Avar szálló előtt viszont ért némi meglepetés. Egy állat állt az út közepén, amolyan kóbor kutyának tűnt messziről az én vaksi szemeimmel. Csak mikor egész közel értem, és hallottam horkantását, derült ki, hogy ez bizony egy süldőforma vaddisznó. És nincs is egyedül, mert kb. hárman-négyen nagy zajt keltve kétfelé menekültek. Volt köztük egy megtermett kifejlett koca is. Huhh, ez bizony meleg helyzet volt! Már-már hálát rebegtem volna csodás megmenekülésem miatt, amikor bal oldalamon visongva elhúzott egy csapatnyi kölyökmalac. Uramisten! Még megijedni sem volt időm, csak belegondoltam abba, hogy ez a vaddisznókaland sokkal csúnyábban is végződhetett volna. Nyomtam is neki a tempót felfelé a Szent Vid kápolnához, ahol talán leróhatom a tartozásom az égieknek. Olyannyira jól sikerült mindez, hogy el is hoztam a koronát a Stravan ezen a szegmensen. A parkolóhoz is gyorsan felértem. Útközben az egyik fenyvesben volt valami mozgás, agancsok csapódtak az ágakhoz. A kódot mindenhol kerestem, csak ott nem, ahol volt. De végül az is meglett és folytattam vándorlásom a Kendig felé. Miközben azon gondolkodtam, hogy oly sokszor jártam itt, mindenféle, néha extrém időjárási körülmények között, jobb oldalamon a bozótból mintegy 100 méterre harsant fel egy szarvasbika kedvesét hívó, szerelmesen vágyódó hangja. Tartogat ez az ismerős gerinc is sokféle meglepetést és kedves emléket. Az egyik legkedvesebb, mikor a túracsapatommal egy október végi hófúvásban küzdöttünk itt végig, szinte úgy, mint a Delta főcímzenéjében. Hirtelen esett le a hó a színes lombokra, ami egyben csodálatosan látványos volt, de a fákat biztosan nem kímélte. Olyan mennyiség esett, hogy a szél a Kendig alatt hatalmas hótorlaszt épített az útra, ami nekünk lábszárig, akkor kb. 8 éves fiamnak a derekáig ért. 

A Hörmann parkolóban, kód után kutatva

Most nincsen semmi extrém tényező, csak a csillagos égbolt és a szarvasbikák bőgése ebben a csodálatos fenyőillatú éjszakában. Igaz is, éjjel még sosem jártam ezt az erdőt! Hát majd most! Ismerős utakon kanyargok a Vörös-kereszthez, majd a Zeiger-nyeregbe, onnan a Hétforrás irányába. Kezdem érezni az álmosság ólomsúlyát a szempilláimon. Jó lenne valami frissítő vagy valami hirtelen dolog, ami kizökkent ebből. Az energiaitalhoz még nem akarok nyúlni. A forrásvízben bízom inkább. De a kíméletlen lejtő lefelé végre felráz, no meg a kedves pontőr fiúk teája is. Mondják, ha felmegyek az emelkedőn, onnan már nem lesz nehéz. A hurokban jönnek lefelé Adriék, egy másik fiú is csapódott hozzájuk, már hárman vannak. Biztatjuk egymást és megyünk tovább a magunk útján, ők lefelé, én felfelé a derekas emelkedőn, ismét az Óház-tetőre. Onnan pedig lefelé a zöld jelzésen, ami nehezebbnek bizonyul, mint amire számítottam. Néhol meredek, köves, gyökeres, de nagyobb baj, hogy nehezen követhető. Folyton a trackhez kell folyamodnom, hogy le ne menjek róla. Néhol meg kidőlt fák is nehezítik a haladást. Keresztezünk egy aszfaltcsíkot, kettőt is, majdnem elmegyek valami downhill pályára, amit fehér szalagok jelölnek. Aztán van valami erdei tornapálya, sok-sok kidőlt fa, meg urbánusabb részek. Egyszer csak arra ébredek a Szabó-hegy kellős közepén, hogy nem is a tracken vagyok. Atyaég, már régóta nem! 

Már vagy egy kilométert is elhaladtam, mióta elhagytam, semmi értelme visszamászni a szintet. Szerencsére az online térképen máris látom a megoldást: ha egy picit visszamegyek, egy úton átcsaphatok egy sárga-piros jelzésre, amin vissza tudok evickélni a trackre, úgy, hogy nagy kerülő se lesz, de levágásnak se minősül a dolog. Mikor már rajta vagyok a turistaúton, pedzegetem, hogy valaha jártam is én erre Kőszeg felé haladva. Szépen el is érem az útvonalunkat, ami megint engedi a tempósabb vándorlást. Nem is gond ez, már alig várom, hogy megérkezzek. Néha-néha visszapillantok a hegyekre, a városka és a falvak pislákoló fényeire. Szeretek itt lenni, de fáradok, fáradnak lábaim, bár most talán a gondosabb ápolásnak köszönhetően a talpaim sokkal jobb állapotban vannak, mint ennyi kilométernél lenni szoktak. Jó lenne már ott lenni a kilátónál, örülni a teljesítésnek, a többieknek. Utána még nincs vége, vár egy rövidebb út a vonathoz is, nagy zsákkal.

Hívogat a cél

Elérem lassacskán Kőszegdoroszlót, kapaszkodom felfelé Szent Márton útján a Csömötei-hegyre, szoborrá meredt őzek riadt tekintetei kísérnek. Mintha sose akarna véget érni a vándorlásom. Ezek az utolsó kilométerek mindig ilyenek, hiába egy karnyújtásnyira a cél, ezek múlnak a leglassabban. Mintha csigák vontatnák őket. Egy évezred eltelik, mire megpillantom végre a kivilágított kilátót. Az utolsó métereket megkocogom, hagy szóljon. Majdnem 22 óra telt el, mire belépek újra a házikóba, ahol megkapom a gyönyörű oklevelet és jelvényt. Van fűtött helyiség is, ahol levessel is várnak. Mindenki gratulál mindenkinek, aki jelen van a „kis családból”. Nagy szó, hogy van lehetőség arra, hogy nyugodtan meg tudjak mosakodni és át tudjak öltözni. Ilyenkor ez kincseket ér. Az asztalnál mindenki élménybeszámolót tart, egyre többen csatlakoznak az érkezők közül. Sikerül fuvart is találni, Szabó Juci hazavisz Budapestre engem és Borosnyay Palit is. Örülök, hogy nem kell lekeccsölnöm a vonathoz vagy a buszhoz a nagy zsákommal. 

A szeptembernek még nincs vége, a 3 tervezett 100-as túrából eddig kettő megvan, a harmadik kihívás, a Palipista jövő hétvégén vár még rám. Az összes közül talán ez lesz a legnehezebb, szintügyileg biztosan.

Gondolkoztam azon, milyen zeneszámot tegyek be ehhez a beszámolóhoz. Több között vacillálok, túra előtt a Ghymes együttes Állatfarm című száma járt az eszemben amiatt a sor miatt, hogy „Sírhattok keleten és nyugaton”, a nyugaton való sírás már összejött, jövő héten lehet nyavajogni keleten is. Aztán a sok vadászos dolog miatt az osztrák oldalon eszembe jutott a Rammstein Waidmanns Heil című száma is. De végül a sok éjjeli vaddal való találka miatt Nemes Levente Bánat című számát fogom megosztani, ami egy József Attila versnek kitűnő feldolgozása:

Strava-link: 

Stovka Podyjím

 

A kocka el volt vetve már régóta azzal a tervemmel, hogy végre bepróbálom a sorozatos terhelést. Szeptemberben három százast is tervezek: a BEAC maxit, ami mostanság Turista kékszalagként fut, az Őrvidéket és a Palipistát. Aztán addig nézegettem fintorogva a BEAC untig ismert útvonalát, hogy szemet szúrt a TT naptárban egy másik, csehországi százas a Podyjím. Picit beleolvasva a kiírásba hamar kiderült, hogy ez az a százas, aminek útvonala azon a dél-morvaországi vidéken, a Dyje folyó mentén (németül Thaya, Márkék kedvéért Dálya) kanyarog, ahová nagyon szívesen el- és visszamennék. 10 éve fiammal és akkori párommal, Lapival nyaraltunk és kempingeztünk errefelé, elautózva egészen a Sumaváig. Lapi igazi Csehország-guru, így általa nagyon megkedveltem ezt az országot és igen nagy kedvem volt visszatérni erre a csodaszép vidékre.

A kiutazás megszervezésében, valamint a kijutásban Lutring Márk segített, neki már nagy tapasztalata van a cseh százasozásban. Mivel Szlovákiából vonatozva az út sokkal olcsóbb, mint budapesti nemzetközi jeggyel, Érsekújvárig autóztunk Tatabányától, ahol engem Márk felvett. A nevezési listán volt még pár ismerős magyar név, Őrsi Bálinté, Lajos Dórié. Szabó Jucit még nem ismertem, ő egyébként neves hazai ultrafutó, részt vett és dobogóra is állt komoly magashegyi versenyeken is. Szóval egész más kategória mint jómagam, a viszonylag strapabíró túrázó. Számomra az is kérdés volt, hogy Márkékkal majd tudok-e együtt haladni, ismerve tempójukat. Nekem azért jó egy perccel lassabb kilométerek szoktak kényelmesek lenni és a sikeres teljesítés egyik kulcsa a saját tempóban való haladás ebben a sportban.

Érsekújvár állomása a szocreál stílus kedvelőinek maga a mennyország

No de itt még nem tartunk, egyelőre břeclavi (azaz Bálinték kedvéért leventevári) átszállással érkezzünk meg Znojmoba, a regisztráció helyszínére. egy szabadidőközpontba. Itt már nagy élet van, de nekünk most gyorsan össze kell kapni magunkat, mert hamarosan indul a buszunk a rajt helyszínére Uherčicébe. A zsákomat a vonaton már összeállítottam, most csak be kell nevezni és el kell végezni az utolsó simításokat, azaz a vazelinezést és a lábkenést, valamint izotóniát kell készíteni.

Ez volt a számom, ezt kellett bemondani az emberes pontokon

A buszra várva megállapítottam, hogy Kreiter Balázsnak van cseh hasonmása, ami nem egyedi eset, mert Dóriék is azt szokták játszani, hogy cseh ultrásokat magyar túrázóknak feleltetnek meg. Jan (Johnny) a buszon nem zenél, de rövid tájékoztatót ad, amit angolul is röviden elmond nekünk, magyaroknak.

Johnny (Jan), a főszervező zenél nekünk

A buszról leszállva első utunk a helyi kocsmába vezet, hová máshova Csehországban. Itt lehet inni sört, amivel élünk is, közben meghallgathatjuk Janék (ő a főszervező, egyben rockzenész is) rögtönzött koncertjét. Közös csoportfotó készül, majd máris útjára indítják 9 órakor a nagy csapatot. Minket követ majd egy másik busz két óra múlva a gyorsabbakkal. Szerencsére a vonatunk alig késett (Bálint a túra előtt jól beparáztatott minket, hogy sok késés van ezen a vonalon), így az volt a B terv, hogy ezzel utazunk a rajthoz.

Mivel indulhatna a túra Csehországban mással?

A magyar különítmény együtt indul, majd Juci elszakad előre kocogva tőlünk. Én is megyek egy darabon vele a kellemes szintben haladó dózerúton, de a combhajlító izmom jelez, nem lesz ez így jó neki  meghúzódás után 2 nappal. Hát igaz, tényleg, le volnék sérülve vagy mi. Utálom ezeket a triviális lesérüléseket. Még ha mondjuk edzés vagy verseny közben történt volna, akkor felírom a túledzés, kevés nyújtás stb. számlájára, de itt csak szimplán el akartam érni a villamost, és jól meghúzódott az izom. Szóval örüljek, ha végig tudom járni a túrát gyalogosan. Meg bírom a tempót a többiekkel, akik kezdik mutogatni oroszlánkörmeiket. Dórira se várunk, ha pisilni megy, Bálintra se, ha kicsit eltéved a létrázás után, szóval itt nem lehet lemaradozni.

Rögtön az erdőbe térve egy kilátóhelynél lévő igazolópont után volt ugyanis egy választási lehetőség, mehetett az ember egy létrán vagy egy csúszdának jelzett lejtőn. A létra nem tudom, milyen, így maradok a csúszós lejtőnél, utóbbi időben úgyis több ilyenhez volt szerencsém. Csak Bálint választja a létrázást közülünk. A folyóhoz vezető lejtő annyira nem vészes, utána úgyis jön egy kisebb mászás.

Kis idő múlva Pohradí na Dyjíbe érkezünk, ami így éjjel egy aprócska nyaralótelepnek tűnik. Igazából sajnálom, hogy éjszaka kell áthaladnunk néhány látványosabb részen, de mivel nagyon kellemes túraidő van, talán nem akkora baj ez mégsem. A kérdésre a választ majd megadja a jövő, hogy mi lesz az éjjeli indulás és egyben a nem alvás következménye. A délelőtt még dolgoztam ugye, utána meg utaztam, az utat meg végigcsevegtük.

Kis éji zene fogad ismét az ódon romos falak közt

A településről egy letérőnél meredeken kell felkapaszkodni Frejštein várába. Márk igazít útba néhány rossz útra térő cseh túratársat. Elmondása szerint nem egyedi eset ez, hogy ő, az idegen jobban képben van vagy figyel. A technikásabb emelkedő picit jobban lelassít, kezdek elmaradni a többiektől. A csúcson Janék gitárszóval várnak. Igazolunk, majd ismét igazolni kell egy obeliszknél is az út túloldalán. Erre Bálinték figyelmeztetnek. Ha nem lennének, ki tudja, mi lenne, hogyan boldogulnék. Na erre nem sokára fény is derül, mert úgy tűnik, most már végleg elmaradtam tőlük, sehogy se érek nyomukba. Kétségbe azért nem esem, bár most már innentől egyedül kell küzdenem a cseh éjszaka démonaival, a hely és a helyi szokások nem ismeretével, valamint jómagam korlátaival és hülyeségeivel. Azért még némi reményem van arra, hogy kocogva utolérem a díszes magyar különítményt, például egy éles útkanyarnál tisztán hallom még a hangjukat. Azonban pont itt elvisz egy kellemes lejtő rossz irányba, és csak jó sokára jövök erre rá. Ez a tévedésem pont elég volt arra, hogy most már végleg elmenjen az a vonat, hogy valamikor majd nyomukba érek.

Oslnovice településen való áthaladás után ráadásul jön egy általam tiszta horrornak megélt patakvölgy, ahol a zöld jelzés először baromi meredeken ereszkedik le a patakhoz egy rézsűs, morzsalékos lejtőn. Szerencsére van körülöttem egy nagyobb cseh társaság, így az iránnyal legalább nincs gond. Leérve a patakhoz egyre gyakrabban hallom, hogy „kontrolní bod”, gyanús lesz, hogy valahol kéne itt lennie ellenőrző pontnak. De sehol nem látok semmit, a többieket se látom, hogy megállnának igazolni. Megyek tovább, átmászok pár keskeny, morzsalékos peremet a völgy túloldalán, majd átkúszok, mászok jó sok kidőlt fán, illetve alattuk. Pont sehol, megnézem hát az itinert. Az pedig azt mondja, volt itt pont. Szóval akármennyire nem tetszik, vissza kell menni és meg kell keresni. Lámpámmal jó sok csehet szemen szúrok a hevenyészett keskeny ösvényen. Küzdök ezerrel a dzsungelben, a jelzések ráadásul hiányosak és fogalmam sincs, hol kéne lennie a pontnak. Kb. minden szembe jövőt megkérdezek, ők meg mondják, 200 méter, 100 méter stb. Totálisan elveszettnek érzem magam. Már ott tartok, hagyom a fenébe az egészet, mire rátalálok egy fán a papírlapra és behúzhatom a strigulát az igazolólapon és a karkötőn is lehúzhatok egy betűt a színes filccel.

Na jól van, akkor folytatódhat a dzsungelharc: vissza a sötétben veszélyesnek tűnő peremeken, lejtőkön és a kidőlt fák alatt. Lassan úgy nézek ki, mint Krtek, a kisvakond, elöl-hátul földes vagyok. Leérek végre-valahára egy nyaralótelepre, kellemes, sima útra. Kocogni kezdek. A folyóparton egy helyen többen piknikeznek-iszogatnak, egyik társaságból egy srác gyanúsan túl vidáman integet, hogy menjek oda, ők az ellenőrzőpont. Nekem inkább tűnnek egy kissé már kapatos társaságnak, de hát fene tudja, milyen egy cseh EP. Ez itt Bohémia, szóval miért ne lehetne az EP egy bohém társaság. Kicsit beszélgetni próbálunk a hibás angolunkkal, majd megkínál pálinkával is. De se kódot nem kér, se pecsétet nem ad, így még egyszer rákérdezek, ők voltak-e az EP valóban. A srác sűrűn bólogat. Furcsa, igen furcsa. De hát külhonban vagyok, ahol külhoni szokások uralkodnak. A többiek egyöntetűen azt mondták, hogy jó errefelé általában a kaja, erre meg kiszúrják a szemem egy felessel. A hidacskán átkelve még mérgelődöm magamban, de megyek tovább az egyre technikásabbá váló és emiatt a figyelmemet egyre jobban lekötő ösvényen. Sokszor elő kell vennem a telefonomon is a tracket, mert jelzések hiányában nehéz tartanom a helyes irányt. Egy helyen kis lánc is segít egy nagyobb sziklán való felkapaszkodásban. Kezdenek utolérni a második busz futói. Félreállok, elengedem őket. A következő EP-t egy kilátóhelyen is simán kihagynám, ha nem figyelmeztetne egyikük. Végre-valahára kezdek rájönni a fényvisszaverő pöttyök logikájára. Sok közülük nem is pötty, hanem irányt mutató nyíl, a piros meg EP-t jelent.

Így a következő EP-t már nem nézem be Cornštejn romjánál, ahol egy különálló bástyához kell felkapaszkodni. Közben átélem a sokadik és egyben nem utolsó lódarázs-támadást is a túra során. A lámpám fénye egyre odavonzza őket. Újabb átkelés következik egy hídon, megérkeztünk Bítovhoz. Utolér a hosszú hajú rocker formájú cseh Kreiter Balázs, a következő szakaszon egy darabig együtt megyünk. Váltunk is pár szót, valamennyit ő is beszél angolul. Felérve egy magaslatra, őzeket pillantok meg. Hiába közeledünk és beszélgetünk, nem nagyon akaródzik nekik odébb menni. Pár méter távolságra vannak tőlünk, lehet, hogy oda is mehetnénk megsimogatni őket. Kicsit fitogtatom az őzekkel kapcsolatos cseh nemtudásom a cseh nem is annyira Kreiter Balázsnak, aki korántsem olyan gyorslábú, mint magyar hasonmása. Itthon ugyanis rájöttem, hogy szerbül mondtam neki, hogy őz, azaz srna. Mondjuk akkora hülyeséget nem mondhattam neki, mert azt mondta, az a nőstény, azaz a suta. Lefelé szerpentinezve a számomra már ismerős bítovi kempinghez újabb lódarázsattakot vészelünk át, majd nemsokára odaérünk egy nagyobb etetőpontra. Kezdődjön hát a sütikből és palacsintából álló lakoma, amit kofolával öblíthetek le.

Szelíd őzikék

A pontról minden tekintetben nehéz kiindulni – egyrészt ott kell hagyni a terített asztalt és a kedélyes cseheket, másrészt nem nagyon tudom megtalálni a helyes irányt, többször is útba igazítanak. A hajas Balázs végül utolér, aztán megint együtt megyünk. Ezen a szakaszon sok túrázó szemből jön a Bítovnál leírt körön – lehet valami kavar a térképben – ott és akkor pontosan nem tudom mi az. Márk szerint az idei és a tavalyi track közötti eltérés okozza. Nekünk ez az irány tűnik helyesnek a track alapján, ezt követjük fel a vár kapujánál elhelyezett kódhoz is. Anno ezt a várat is megnéztük, van is bítovi medvés hűtőmágnesem otthon. Mesélem a srácnak – ő mondja, hogy utoljára gyerekkorában járt erre, holott ugye ő képviseli a helyi erőket. Addig kanyargunk körbe-karikába, míg vissza nem érünk Bítovba. Majd újabb erdei szakasz jön, ahol útközben egy romot (rotunda Heinrichsruhe - csodás német neve van) érintünk. Chvalatice utcáin masírozunk által, majd borzasztóan unalmas, a Kőszeg-Tömörd OKT szakaszra hajazó erdei szakasz következik. Utána meg út, nyílegyenes mezőn. Ez nincs jó hatással rám, hiába haladós a terep, kezdek bealudni, holott éppen virradni készül. Egy jobbkanyar után muszáj elővennem a koffeines gélt, reménykedve, hogy segít majd rajtam. Aztán újabb kanyar és a körülöttem lévő csehek figyelmeztetnek, hogy nehogy kihagyjam a nekünk kihelyezett vízdepót, ha már van. Aztán szólnak, nehogy rossz felé induljak tovább. Tök kedves tőlük, hogy figyelnek rám az idetévedt idegenre. 

Vízdepó a semmi közepén, rajta a túra jelzése

Hamarosan érintem az Eduárdová skála kilátóhelyet, ahol természetesen pont is van, majd hamarosan, immár a maratoni távot elérve, leérek az ezen a helyen tavacskává szélesedő, felduzzasztott folyóhoz. A körülöttem lévő cseh csajok örvendeznek is, hogy megvan a maraton, jön az ultra. Egy látványos hídon kelek át a túloldalra, élvezve a hajnali napsugarak fényeit. Innen kapaszkodás következik fel a Cláryho kriz nevű sziklás kilátóhelyhez, ahonnan meg lehet pillantani Bítov várát. 

Hídon át az ultratáv felé

Bítov vára a Claryho križ kilátóponttól

A túra alatt szebbnél szebb kilátópontokat érintettünk, talán hívhatnánk ezt a túrát a nagy kilátó, csehül vyhlídka-túrának is. De mind közül talán ez tetszett a legjobban. Éreztem, hogy talán a gélnek köszönhetően megint jó erőben vagyok, a cseh társaságot is jócskán magam mögött hagytam immár véglegesen, pedig sokáig kerülgettük egymást. Ennek örömére a lejtőn kocogni kezdtem, le az Onšov nevű falucskába. Hajnali napfény ragyogta be az erdőt és boldog voltam, hogy itt lehetek. Az előző éjszaka szertefoszlott az összes rémségével. Na de persze nem tudtam, mit tartogat még számomra a mai nap. Sokat nem kellett várni, máris kiderült. A faluból kikocogva, a lejtőnek örülve ereszkedtem az erdőben – egyszer csak egy meredek leszakadás, rajta egy lánc állja az utamat. 

Agonizálásom helyszínei a Stribřné vodopádynál

Azt a mindenit! Nem vagyok a láncos részek nagy barátja, lefelé meg főleg nem. Felfelé kimászom, amit kell, bár ott is jobban bízom a saját fogásomban, mint holmi láncokban. No de lefele... Bár nem szabályosan, seggel és a lánc segítségével lejöttem, keresve lábammal és kezemmel a további kapaszkodási lehetőségeket. Azt hittem, meg is vagyunk. De a túra útját a világosban jelző nyilak újabb lánc felé mutogattak, ami egy vízesés mellett vezetett le a végén egy hatalmas nedves csúszdával. Éppen egy cseh csajszi szenvedett lefelé. Ha ő ennyire be van tojva, én még inkább, főleg úgy, hogy egyáltalán nem bízom abban, hogy biztonsággal le tudok menni ilyen helyeken. Előre engedtem Kreiter Balázs hasonmását. Nem hatottam meg azzal, hogy nekem segítség kéne. Picit bepróbáltam a lépéskeresést, de máris láttam, hogy szenvedős menet lenne, még akkor is, ha épségben lejutok. Ha meg nem... nos arra gondolni se akartam. Ha elveszik a teljesítést emiatt, hát vegyék, de én itt le nem megyek. A Balázs alteregó mondta, van kikerülő út, akkor én ezt használni is fogom. Igaz, abba kerül, hogy az előző láncon vissza kell mászni, de én azt nem bánom, felfelé úgysincs gond. Mivel éppen valaki a láncon lógott és láttam, ez nála is eltart majd egy darabig, kb. foggal-körömmel felkapaszkodtam a morzsalékos rohadtul meredek részen, használva a kiálló fagyökereket. Aztán irány az elkerülő szerpentin, le a ponthoz. Senki nem szólt semmit, behúztam a rubrikákat, lőttem pár fotót és már ott se voltam a helyen, ahol csúfosan leszerepeltem. Mindennek jutalmául a völgyben mégis várt egy klassz etetőpont, ahol ettem hermelint paradicsommal (ne ijedjetek meg, nem az állatkára kell gondolni, hanem camembert sajtra) meg finom mazsolás muffint. 

Vranov nad Dyjí

Indulnak a 60-asok

A nepomuki muki és a vár esete

Bunkerek mellett, kálvárián keresztül ereszkedtem innen Vranov nad Dyjíbe. Eközben végigkísért a vár nagyszerű látványa. A főtérre érve nagyobb csoportosulást pillantottam meg. Úgy tűnt, ők is túrázók és pont Jan magyaráz nekik bőszen. Azt hittem, ellenőrzőpontra értem, de kis kérdezősködés árán kiderült, ők a 60-as indulók. Így gyorsan faképnél hagytam őket, folytatva a túrát. Derekas mászás következett fel a bunkerekhez, ahol majd igazolás is lesz. De egyelőre csak bégettek utánam a birkák, hogy beh, meg ultrabeh. :-) (Ami csehül futást, meg ultrafutást jelent). Na jó embernek mondják! A bunkereknél eleinte hiába kerestem a papirost, se az elsőnél, se a másodiknál nem volt semmi, pedig mind alaposan körüljártam, sőt a másodikba be is néztem. Persze, mert volt egy harmadik is, ami előtt ott is volt a keresett pont. 

A második bunker, ahol nem volt papír

Márk szerint pisztrángot horgásznak így, a folyóban állva

Ta Dyje

Át a függőhídon

Lefelé innen elkocogott mellettem egy leányzó, így kicsit én is kedvet kaptam megint a gyorsabb tempóhoz. A városka túlfelére sikerült kikanyarodni az erdőből, éppen a vár árnyékába. Egy függőhídon vezetett át a track a folyó túloldalára, ahol napfényes mezőkön haladtam a pontig, ahol a track meredeken felvitt egy völgy mellett. Egy forrásnál újabb igazolás volt, majd egy kilátóhelyet érintve, ahol természetesen megint volt igazolni való. Egy helyen meglepődve láttam, hogy egy fiatal fickó kapával tisztítja a vízelvezető árkokat. Lám, itt erre is gondot fordítanak. Nem mellesleg eddig egy fia szemetet nem láttam az erdőben. Eléggé más itt a kultúra... Látványos sziklatornyok mellett, keskeny ösvényen vitt az út tovább. Nálunk egy-egy ilyen szikla is hatalmas látványosság lenne, itt meg, a sziklák hazájában olyan futottak még kategória lehet. Nemhiába érzem ezt a túrát nehéznek a sok könnyű és haladós rész ellenére. Magyar földhöz szokott lábamnak ez a terep bizony jócskán technikás, mások a kihívások is. Az erdőt elhagyva műútra kanyarodnék, de néhány gépkocsi mögött megpillantok egy remek frissítőpontot és az aszfalton egy 59 km feliratot. Az órám kicsit többet mutat, de hát ez nem szokatlan jelenség. Kódleolvasás után szemrevételeztem a kínálatot, rögtön áldozatul is esett étvágyamnak néhány házi sütemény, paradicsom és uborka. Kofolából is kértem persze utánatöltést, abból sosem elég. Az aszfaltos útról volt még egy kitérő a Hardeggská vyhlídka nevű kilátóponthoz, aztán szerpentinezhettem le Hardegg mellé a folyópartra. Igen vártam már, hogy átléphessem az osztrák határt. Igazából csak amiatt, mert ez egy mérföldkövet jelentett számomra, meg ugye a szívemnek is kedves volt, hogy olyan országban vagyok végre, aminek beszélem a nyelvét. Sok hasznát ugyan nem vettem a nyelvtudásomnak, maximum elolvastam néhány feliratot és ismertetőt. A sors fintora, hogy németül végül a cseh hnanicei kocsma tulajával sikerült beszélgetnem.

Nem hiába a sok vyhlídka

Semmicske sziklatorony az ösvény mellett

Osztrák földre egy újabb függőhídról léptem, ahol rögtön le kellett igazolnom egy pontot az ottani Remete-barlangnál, azaz az Einsiedlerhöhle nevű helynél. Innen felkapaszkodtam egy újabb kilátóponthoz, ahol csodák csodája, nem volt igazolás. Egész sok turista jött szembe ezen a szakaszon. Tarnai Máté a lelkemre kötötte, hogy Hardeggben az életem árán is szerezzek vizet, sőt Márk is mondta, hogy tavaly ezt elrontotta, így mikor a legkisebb osztrák város közepén egy nyomós kútra bukkantam, nem voltam rest és feltöltöttem kulacsaim. Megint kezdett utolérni az álBalázs, így úgy döntöttem, felfelé a Maxplateauhoz megmutatom, mit tudnak a magyar lányok, jól megnyomtam a tempót. Ezt aztán kompenzálta, hogy igazolás után nem igazán tudtam eldönteni, a sok úton melyiken is menjek tovább. Így aztán megint együtt mentünk ki a következő kilátóhelyre, a Reginafelsenhez. Otthon is néztem, hogy itt mutatja a szintmetszet a legtöbb emelkedést. Ennek megfelelően mihelyt visszaértünk a kisvárosba, máris mászhattunk újból felfelé. Láttam, hogy nemBalázs kezd már fáradni, nehezen megy neki a mászás. Így kicsit pihengettem mögötte. Mivel a telefonomon a régi track volt, kanyarodtam volna el, de emberünk szerint egyenesen kellett menni tovább, meg jött is szembe Blanka, az egyik cseh túrázó. Szóval kimentünk a parkolóba egy fakapun át. Nem is hiába, egy frissítőpontot találtunk ott. Itt megbizonyosodtam arról, hogy tovább valóban arra kell menni, amit a régi trackem mutat. Kicsit belehúztam, amíg ki nem értem a kilátó- és igazolópontra, ami jelen esetben nem vyhlídka. Sajnos láttam, hogy az órám merülőben van, így egy padnál elővettem a külső akksit, hogy töltsek rá. Kaja váráig a folyóparton való kanyargást szépsége ellenére nagyon untam, alig vártam, hogy elérjek a várig és kapjak ott kaját. Persze előtte még felmászattak egy újabb, Übersteig (átkelő - itt tényleg elvékonyodik a folyó által képzett földnyelv) nevű kilátópontra, nehogy már innen ne nézzünk le a folyóra.

Hardegg messziről

A második függőhíd

A legkisebb osztrák város egy terecskéje

A várat az összes létező kilátópontról végigfotózhattam

A várhoz haladva egy kanyarban eléggé elbizonytalanodtam, mert a mapy nem akarta bevenni, de aztán kiderült, hogy mégis ez a jó irány. Fent volt is bőven kaja, a vár neve nem hiába ez. Kipróbáltam végre az utopencit, a hagymás ecetben pácolt virslit, aminek neve azt jelenti, vízbe fulladt. Mellette a finom házi sütikből is szemezgettem. Egyre fáradt a talpam, meg én is kezdtem eléggé alapjáratban funkcionálni, így úgy éreztem, kijár egy kis pihenő cipőkirázással, lábszellőztetéssel, telefontöltéssel és energiaital-fogyasztással – pedig messze kerülöm egyébként ezeket az itókákat. Már nem tudom, ki ajánlotta a grépfrútos Hellt, de ennek íze és illata se volt számomra taszító, és tényleg hatott. Ismét dögunalmas szakasz (ld. Kőszeg-Tömörd OKT) következett, így ez nem jött rosszul. Na jó, pár kanyar azért volt, meg később, azaz inkább jó sokára egy műutat is kellett keresztezni, ahová a kikanyarodást benéztem, így kicsit hosszabb úton érkeztem. Blanka szépen be is előzött messziről hallható botos klepetálásával és gyors lépteivel. Sajnos angolul nem tudott, így kevés kommunikációnk úgy zajlott, hogy ő mondta csehül én meg angolul, reménykedve abban, hogy a másik majd megérti, mire gondolunk. Mindenesetre kiderült, hogy a Galgen (azaz akasztófák) nevű hely még nem ott lesz az út mellett, ahol én sejtettem, hanem odébb. Persze mikor odaértem, Blanka már látótávolságon kívül került, az ott lévő nyíl meg erősen különbözött az eddigi, általam végtelennek titulált, de valóban folyókanyarokat rajzoló túrajelzésünktől. Egyedül a mapy tudott megerősíteni abban, hogy itt bizony kitérő lesz, meg később Blanka, aki visszatérőben volt éppen. Szólt is, hogy kontroll van. A téglaoszlopok, amik elméletileg akasztófák, tövében ott is volt a papírdarab. 

Sziklák a Dyje mellett

Kilátás az Übersteig nevű helyről

Kaja, ahol volt kaja

Eléggé fáradtam már, most azt vártam, kerüljek vissza a csehekhez, mert ha netalán feladásra kényszerülnék, onnan talán egyszerűbb lesz visszavergődni Znojmoba. No de ha visznek még a lábaim, miért kéne feladni, nem? Egy tekintélyes ház mellett majdnem túrajelzésnek néztem egy márkajelzést, vagy mit egy kerítésen, és majdnem elmentem a dzsindzsásba szidva a rendezőket. De aztán vaksi szemem közelebbről látta, hogy tévúton járok. Műúton átkelve közelítettem meg egy határmenti ivót, ahol sokan élvezték a szombat délutánt és a kitűnő időt. Megnyugodtam, hogy az értelmetlen kilátók gyártása nem csak magyar hobbi, a hanyatló nyugaton is dívik. Bár lehet, hogy az építmény nem kilátó volt, hanem más, mivel a térkép alapján itt valami templomrom is van, amit észre se vettem. Egyébként a szőlőültetvényekkel teli dombokat kilátó nélkül is remekül meg lehetett csodálni innen. 

Az akasztófák

Vidám osztrákok a határszéli kocsmában

Szőlőültetvények amerre a szem ellát

Hamarosan újból a csehek országába értem, kicsit még kellett kanyarogni Hnanicéig, az első településig. (Valamiért Hraniceként memorizáltam, ami ugye szláv nyelvekben határt jelent – nem is értem, miért.). Megint összezavarodtam, mikor a trackem egy falunéző sétát javasolt jó nagy karikában, míg a túra nyíljelzése direkt átvágást javasolt a közeli tó mellett. Egyszer vissza is mentem, hogy jól láttam-e, pedig éppen kocogásba kezdtem már a lejtőn. De hát ez volt a helyes irány. Az ellenőrzőpont neve valami U ještěrky (a gyíkhoz címzett) kocsma volt. A mapyn végig is nézegettem az összes helyi kocsma nevét, de egyik se ez volt. Na ez szívás. Mobilnetem meg nincs, hogy rákeressek, az mind elszállt még a vonaton, amikor letöltöttem az új tracket (hiába) meg az osztrák térképeket (hiába mondta Máté, elfelejtettem otthon). A telefonom se szándékoztam nézegetni, mert a powerbank éppen csak szinten tudta tartani, mivel a folyamatos térképhasználat nagyon leszívta. Több túrajelzést nem láttam, a sárga meg már vitt is ki a faluból, tehát kezdeni kellett valamit, hogy mentsem a helyzetet. Kapóra jött egy szemből érkező pár, ahol a férfi szerencsére beszélt angolul és készségesen kiguglizta nekem, hogy olyan közel van, hogy látszik is ez a kocsma egy párhuzamos kis utcában. Ha ők nincsenek, szerintem az életben nem találom meg a gyíkról nevezett vendéglátóhelyet, pedig itt leveses frissítőpont is várt minket. Kicsit eltűnődtem, hogy Márk két levest mondott, ez meg csak az első, pedig innen már nem sok van hátra, vajon hol lehetett a másik. Megnyugtattam magam, hogy biztos a túra végén várnak majd meleg étellel. A nagyon finom, de kevésbé tartalmas fokhagymalevest választottam. A pontőr nagyon jó fej volt, tudott angolul és próbált a térképpel is segíteni. De ennek az lett a vége, hogy a régi trackem is eltűnt. Na gondoltam, most aztán igazán szarban vagyok. Se internetem, se térképem, az órám is megint merülőben, nem mellesleg a lámpám, ami már hajnalban villogni kezdett, jelezve, hogy az akksi már nem sokáig bírja. Szóval bele kéne húzni az utolsó 16 km-re, hogy sokáig ne menjek sötétben. Szerencsére kicsit javított a helyzeten, hogy a pontőr hirtelen mégis megtalálta a 2024-es tracket és feltette nekem. 

Ekkor még azt gondoltam, hogy 25 óra a szintidő, ebben is éppen még elég jól bent tudok lenni. De mivel láttam, hogy sokan vannak mögöttem, akik az első busszal jöttek és annyira nem szedik a lábukat, így nem gondoltam, hogy nagy baj lesz, ha kicsit esetleg kések is. A leves mellé kikértem egy Radlert, de nem bontottam fel, eltettem az útra. Az út egy 9 malmos igazolópont után kikanyargott ismét a folyópartra. Először kellemesen mellette haladt, de sajnos egyre sötétedett. Nyomtam neki a tempót, hogy minél később kelljen lámpát kapcsolni. Én balga otthon hagytam a töltőt, pótelemet se hoztam. Persze normál esetben ennek a lámpának nevetve ki kéne bírnia egy éjszakát, de valószínűleg bekapcsolhatott még a zsákban. Ez hibája ennek a konstrukciónak, mint az is, hogy elég nehezen lehet az akksit ki- és betenni. 

Hnanicére visszapillantva

Kápolna a falu fölötti dombon

Malomrom a Dyje mellett

Később a folyópartról elkanyarodott az út egy malomrom után, majd erős emelkedőbe váltott. Igyekeztem felfelé, még volt éppen annyi fény, hogy lássam az utat. Fent azonban sűrűbb lett az erdő, muszáj volt lámpát kapcsolnom. Úgy tűnt, a pihentetés jót tett neki, ment a kettes fokozat is villogás nélkül. Ez az a fokozat, amivel már jól látok. Volt még egy emelkedő, ahol beértem két cseh kollégát. Nekik már nagyon nehezen ment a felfelé. Ezt cseppet se bántam, mert éreztem, tudtam, hamarosan egész biztos szükségem lesz egy Luciferre (azaz fényvivőre), aki új utakra vezet. A Sielsfilduv kamen nevű sziklaoromnál még minden ok volt, amikor igazoltunk, talán még a későbbi dinnyeevős pontnál is. De aztán jött a villogás és az alacsonyabb fokozatba kapcsolás. Pont egy olyan helyen, ahol egy folyó menti egy emberes peremösvényen egyensúlyoztunk végig, néhol még köveket, sziklákat is átmászva, fel és le. Szóval ha valahol kellett volna látni rendesen, az itt volt. Én meg attól is retteghettem, hogy hamarosan a maradék fényem is odalesz, annyira még nem ismerem ezt a lámpát, hogy tudjam, melyik fokozaton mit bír villogás után. Ugye eddig sose hagytam, hogy eljusson ide. Erősen gondolkoztam, hogy mit tudok csinálni, ha kialszik a lámpám. Fény nélkül továbbmenni itt istenkísértés. A végén még lehet, hogy belőlem is könnyen utopenci lenne. Például le lehet ülni az út fölé és sírdogálni, hátha megszán egy turista és ad egy lámpát. Vagy leülni és kivárni a másnapot. Az meg messze van és nyilván akkor annyi a teljesítésnek. Esetleg loholni más után, aki világít. Ez utóbbit választottam. Nagy sietségemben még be is nyeltem valami bogarat és jó ideig össze-vissza krehácsoltam. Biztos terhére lehettem szegény cseh srácnak, akit kiválasztottam áldozatul. Ő szerencsére elég jól haladt, leszámítva az emelkedőket, ahol néha eléggé kínlódott. Noszogattam magam, hogy ne legyek szégyenlős, mondjam meg neki mi a szitu, ez a saját érdekem is. Számolgattam a visszalévő kilométereket, de az órám jelentősen túlmért, így lassan már ki is volt a kiírt 109 km. A városig el kéne jutni, ott már lesz fény, de ugye lesz a fel-le mászókás városnéző séta, ami megint erdei terep és ott ismét kell majd a lámpa. Imádkozhatok ezerrel, de ez nem garancia semmire. Tehát a tettek mezejére léptem és szépen megkértem a srácot, hogy merül a lámpám és ha lehet, haladjon előttem. Semmi más kérésem nincs, nem szeretnék ismerkedni, nem akarom fárasztani, noszogatni vagy beszélgetőtárs lenni, csak világítson nekem. Én meg próbálok vele lépést tartani, mert azért nem technikás síkon elég jó tempót ment. Egy nyűg megoldódott, jött a másik: megint a teljesen lemerült állapot közelébe került az órám. Választhattam azt, hogy köszönöm szépen eddigi szolgálatát, mentse el az eddigi tracket a többit meg majd hozzágondoljuk, vagy megint előszedem a töltőt. Közben meg próbálok lépést tartani a cseh úrral. Szerencsére gyorsan ráakadtam a zsákban a töltőre, így az óra és a track meg volt mentve. Kis kocogást imitálva meg beértem az emberem. A furfangos szervezők persze nem valami lámpafényes partmenti sétányon vezették ám a túrát, hanem feltereltek megint valami magaslati zergeösvényre, ahonnan remekül lehetett hallani a parton mulatozók ricsaját. Zenebona, hangos röhögcsélés és mindez magyarul, jól hallom? Most hallucinálok vagy mi van? Persze közelebb érve kiderült, hogy a retro zenékhez vonzódó társaság inkább csehül hablatyol és olasz számokat hallgat meg Modern talking szerű zenéket. Még jó, hogy csapódtam valakihez, mert az utolsó pontokat rendre kihagytam volna. Egy volt egy forrásnál, másik fent a vár alatt, ahova temérdek lépcsőn kellett felmászni. Aztán innen le a völgybe és egy jó sziklás szerpentinen fel valami kápolnaféleséghez. Itt újabb pont várt. Ha már felmentünk, nosza másszunk is le mihamarabb, majd kapaszkodjunk vissza az ellenkező oldalra a köves, görgeteges terepen, ami a fájós talpaknak már kínszenvedés. Ha fellélegeztünk volna, hogy végre kiértünk az erdőből egy közvilágításos utcára, aszfaltfelületre és le lehet kapcsolni a lámpát, aminek gyenge fénye ugyan jelezte, hogy hamarosan vége a bulinak, de mégis kitartott a végsőkig, ne örüljünk túl korán. Egy rekord meredekségű utcára értünk és pont itt kell felmásznunk a cél irányába. Útitársammal meg is beszéltük problémáinkat, de innen már karnyújtásnyira volt a siker, így hát nem volt más dolgunk, csak kitartani a célig. Azt láttam, hogy a 25 óra már nem lesz meg, de hát ő se igyekszik, így rá se kérdeztem, hogy is van ez. Beérve elkérték a salátává gyűrődött itinerem, amit aztán sikeresen ott is hagytam. Oklevelet se kaptam, de betudtam annak, hogy kicsúsztam a szintidőből meg esetleg pontot is kihagytam, így az nem jár. Sebaj, a lényeg az, hogy teljesítettem az első cseh százasom 26 óra 17 perc alatt (hivatalosan 26 óra 22 perc alatt). Hogy utolsót is-e egyben, merem remélni nem, de vannak hiányosságok, amiket ideje pótolni, amíg belevágok a következőbe. Mert azért a cseh terep feladja a leckét a magyar hegyekhez szokott turistának, ahol a maximum technikásságot egy Holdvilág-árok beli létra vagy egy Rám-szakadék jelenti. Szóval meg kell tanulnom láncon közlekedni rendesen, főleg bízni benne. A többivel nincs gond, maximum a sebességen kéne még csiszolni. 

Bár komplett hulla voltam, pont jött szembe Bálint és mondta, ki ne hagyjam a kaját, ami bent van a főépületben, így kértem még egy adag utopencit és spenótos palacsintát. Az oklevélre Márk segítségével másnap sikerült rákérdezni és kiderült jár, sőt ki is állították, csak éppen rosszul, a férfiaknak valót írták meg nekem, aztán most meg aztán szépen kiderült, hogy még a csehek számára is egy fura nevű csaj vagyok. Pedig elméletileg cseh felmenőim is lennének. Meg nem is 25 óra a szintidő, hanem sokkal több, 33 óra. És ráadásul 9. beérkező nő voltam, ami azért annyira nem is rossz; 18 finisher csajból pont a középmezőny (4 csaj meg feladta). Bálinték végül 2 órát vertek rám.

Éjjeli nyugovóhelyem

Valamennyit eszegettem, aztán igyekeztem lezuhanyozni és eltenni magam másnapra a focikapu mellett, hogy ne zavarjam a többi szobában alvót a zajongásommal.  Most nézem az eredménylistán, hogy a lámpásommal, azaz Martinnal meg neve alapján lehet, hogy inkább németül kellett volna próbálkoznom, hiszen akár németül is tudhat. Angolul meglehetősen túl jól beszélt ahhoz, hogy megértsek mindent, amit mond. Mindenesetre utólag itt is köszönöm neki, hogy megmentett a folyóparton rekedéstől, bár olvasni úgyse fogja. Márknak pedig a kalauzolást és a fuvart, valamint a Billa kitérőt köszönöm és a söröket, amiből csak egyet adtam vissza, egy még jár.

Nehezítésként Tatabányától még egy rekesznyi kofolát és egy szatyornyi szlovák édességet és sört cipelhettem haza, de hát ami jár, az jár az otthoniaknak, cserébe, hogy elviselik a hülye hobbim és a vele járó gyakori távollétem. 

Ez a túra most nagyon is jó lecke volt, szembesültem több hiányosságommal és felkészületlenségemmel, kaptam nagyon jó tippeket például a vérprofi Jucitól, amit szintén hálásan köszönök. Olyan magasságokba, ahol ő járt és jár, elérni nem akarok, nem is tudok, nem is fogok, de vannak dolgok, amik megkönnyítik az életét egy egyszerű túrázónak, hobbifutónak is. És még egy pozitívum, hogy az ismerős bőrgyógyász doki, akihez fordultam, ugyan nem tudott rájönni, mi történt a lábammal, de a szteroidos kenőcs, amit kaptam, egy hét alatt rendbe tette. Így ezen a túrán már nem kellett küzdenem vele (helyette küzdhettem más dolgokkal).

A túra másnapján még kaptunk ebből a nagyon finom mézes sütiből, aminek felirata egy cseh szójáték: JETADYTADYJE. Ez szerepel Johnnyék dalában is és a következő elemekből tevődik össze. Je tady (itt van), illetve ta Dyje (azaz ez a Dyje /folyó/). Sajnos nem tudok csehül, így nem tudom, pontosan írtam-e le, csak próbáltam megjegyezni, amit az egyik szervező mondott nekünk.

Első cseh diplomám, amire nagyon is büszke vagyok

Johnnyék dala: 

Strava-link: