.post-body img { border: 3px solid green; padding: 3px; background: #043833; box-shadow: 1px 1px 4px rgba(0, 0, 0, 0.3); }

2026. november 18., szerda

Amikor az Iszinik nehezen adja magát


„Rosszul indul néha egy-egy nap.
Ilyenkor az aljas tárgyak ellenem vannak
A parancsnak mind ellenszegül
Gyűlöletük drótként feszül
Ha tehetnék, meggyilkolnának.”

És eljött az idei utolsó százas napja is a naptárban. Jó lenne nem lekésni a rajtot. Hiába keltem megint óracsörgés előtt, még mindig a klotyón rostokolok, pedig már rég ki kellett volna lépnem az ajtón. A változó kor nem a barátom. Most abban a stádiumban vagyok éppen, hogy nem tudja a szervezetem eldönteni, hogy nyílegyenest irány az öregkor, vagy még vissza kéne kacsintgatni a termékeny női lét felé. Senki ne gondolja, hogy ebben lenne bármiféle rendszer, így hát minden nap egy újabb meglepetés ér(het). Klimaxoló szervezetem megint sztrájkol, most éppen a menopauza ellen. Még nem tudjuk, mi lesz a mai napi fejlemény, kezdek hozzászokni ahhoz, hogy ezt előre megjósolni lehetetlenség. Állandó készültségben kell élni, mint egy keletnémet pionírnak. Baj most ideiglenesen elhárítva, lehet indulni, igaz, most már esélyes, hogy rohanni kell a vonathoz. 

Ma a november a szebbik arcát mutatta

A peronon máris összetalálkozok Viktorral és Gergővel. A túrázókkal tömött vonaton nehéz helyet találni, de azért sikerül egy szegletet lelnünk, ahol mindhárman elférünk, így az odaúton jót beszélgetünk, úgyis régen láttuk már egymást. Egy dolgot azért ma meg lehet jósolni: ez a vonat Szárligeten biztosan ki fog ürülni. És így is lesz. Hosszú sor kígyózik a felüljárón át, a menetoszlop a Faluházhoz tart. A vonaton ülő idegenek biztos kérdezgetik, mi ez a sok hátizsákos túrázónak és futónak öltözött ember, mi a csuda lesz itt Szárligeten, kettővel Mucsaröcsöge után. Mi más lenne, mint az egyre népszerűbb Iszinik 100, azaz a fordított Kinizsi százas, illetve annak a résztávjai. Mind itt sorakoznak a százasok, az ötvenesek és a huszonötösök.

Rajtra várva (fotó: Rakk Gyula)


Régebbi és újabb szekerek a nagyegyházi faluvégen

A sorban állás közben kiderül, hogy másnak se indult jobban a napja. Hajnit odacsukta a metró és a fele túrabotja beesett a metróalagútba, Erdős Tamás apukája meg otthon hagyta a cipőjét és most kölcsöncipőben kell indulnia százason, ami nem is az ő mérete. Mi lesz még itt? Nálam egyelőre nem üt be a krach, így boldogan feszítek a friss és ropogós Szántó 200 teljesítői pólómban, amit imént vettem át Gyulától. Hiába ömlenek már kifelé a technikai pólók a szekrényemből, ez az a póló, amit meg kellett feltétlenül rendelni. Valószínűleg nem az utolsó... 

Büszkén feszítek új pólómban Bányahegyen (fotó: Rakk Gyula)

Verával és Gáborral tervezek menni, akik saját bevallásuk szerint nem akarnak nagyon sietni (már tudjuk, milyen szokott lenni ez a nem sietés...) Én ma csak tesztelgetni merem magam, nem akarok megszakadni. Reggel erre intett a szervezetem, kéne rá néha hallgatni is. Ennek ellenére az első pár száz méter futás lesz 5:30-as tempóban, mert Veráék már elrajtoltak, amíg én Kovács Zsoltékkal önfeledten cseverésztem a rajtban.


Hamar utolérem őket, még jóval a felüljáró előtt. Innentől együtt haladunk, bele-belekocorászva, de néha elszólít túratársaimtól egy-egy fotótéma. Vannak kötelezők ezen a túrán, mint a matyómintás Trabi. Megtalálom a Bakancsos Szurikáták kabaláját is, amit később örömmel mutatok Csetneki Sanyinak. Végül a régi temetők iránti szenvedélyem vet véget közös haladásunknak: Vera mutat egyet a közelben, egy olyat, amit eddig még nem ismertem, holott számtalanszor haladtam el mellette. Még a közeli dűlőt is Pusztatemplom dűlőnek hívják, nem is értem, hogy nem fedeztem fel eddig. 

Régi temető Nagyegyháza határában a Mapy térképén, illetve a Pusztatemplom dűlő


Egyes források szerint a máig feltáratlan romos templom még az Árpád-korban épült és egy falu is létezett a szomszédságában. Még szív alakú sírkövet is találtam és az egyetlen általam megtalált olvasható feliraton a temetés 1924-ben történt. Tehát már elég régóta nem használják ezt a temetőt.

Bakancsosok és szurikáták

Kicsit még próbáltam kocogni, hogy utolérjem Verát és Gábort, de mindez csak hiábavaló próbálkozás volt. Hamarosan fel is adtam a dolgot, bár néha azért nekiiramodtam a Somlyóvárig menet. Sok ismerős volt úton-útfélen, mindig akadt beszélgetőpartner, például Csetneki Sanyi vagy Erdős Tamás. Éppen Tamással tárgyaltuk, hogy apukájának se indult szerencsésen a mai nap, majd közös erővel majdnem meglovasítottunk egy dekorációs vagy promóciós céllal kitett Turul trail érmet, amikor egy futó szólt, hogy nyitva van a zsákom. A fenébe, már a Mecsekben is ezt játszotta velem. Naná, hogy megint dugig tömtem. Ráadásul még nincs benne a pulcsi, amit mindjárt le fogok venni, mert kezdek belesülni a sok mászástól és az alkalmankénti kocogástól. A ponton egy asztalon próbálom újrapakolni a zsákot, hogy a külön kompressziós tasakba tett pulcsit is beletapossam, és ekkor beüt a krach: a táska cipzárja megadja magát. Akkor most vége a túrának? Még a 20-as táv sincs meg így...

Úton szétnyílt hátizsákkal - nincs lehetetlen! (fotó: Görbe Gabi)

Nem, egy ultrás a teljesítést nem adja ilyen könnyen! Főleg Szántó 200 teljesítői pólóban... Egy makacs rendetlenkedő cipzár nem babrál ki velem! Megpróbálom beigazítani, de csak tetézem a bajt. Végül kitalálom, hogy ha kellő helyre tolom a kocsit, akkor talán a depóig is kihúzhatom a zsákkal, csak ügyelnem kell arra, hogy a tempó miatt ne legyen potyogás. Főleg a lámpát vagy a pénztárcát a személyes dokumentumokkal nem lenne jó elveszteni. Még szerencse, hogy hallgattam a rendezőkre és jó kislányként a depós cuccom egy másik hátizsákba pakoltam. Így ott le tudom cserélni a defektes darabot és már csak egy másik szütyőt kell szereznem, amibe belerakom a felesleget. Ez a cél lebegett végig a szemem előtt Mogyorósbányáig. Szerencsére a depós zsákká züllött cserezsákot annak idején avval a titkos szándékkal turkáltam, hogy bár csak egy szebb napokat látott jópofa gyerekhátizsák, esetleg téli, sok felszereléses ultrákhoz is megfelelő lehet, mivel önsúlya alig van. Egy dolog hiányzik róla, de az nagyon, az első italtartó. Így Mogyorósbányától csak akkor lesz ivás, ha megállok.

Az első EP-n, a kulcsosháznál

Edinának panaszkodom ki magamat lefelé a kulcsosháztól, aztán jó tempóban haladtunk a tarjáni műúthoz átköltözött ellenőrzőpontig. (Így a 25-ös táv még 20 km sincs.) Edina még elidőzik az asztalnál, amire én már teleettem magam ropival és mogyoróval, így aztán egyedül indulok tovább. Egy lejtőn utolérem Borosnyay Palit és Börcsök Andrást, egy kicsit elbeszélgetünk, majd Kreiter Balázs is csatlakozik hozzánk. Pont ez a jó az Iszinikben, hogy nagyjából mindenki itt van, aki él és mozog ebben a sportágban.

Népszerű kecskék Tornyópusztán

Koldusszálláson új turistapihenőt építettek a korábbi pajta helyére, ahonnan a 25-ös teljesítésemkor 2024-ben elzavartak a vadászok, azóta se tudom, miért. És azt sem nagyon értem, miért tették ki innen a pontunk szűrét. Itt Jessicával és Vivivel találkozom, a Pes-kő alatti egyhangú szakaszon egy darabig együtt haladok a lányokkal. Jessica mesél az Atlasz-hegységben szerzett fagyos élményeiről (és fagyási sérüléseiről). Nagyon ügyesek a csajok, meglepően jó tempót mennek, többször meg is dicsérem őket menet közben. Ők már a fiatalabb generációt képviselik és jó látni, hogy női fronton is van utánpótlás, nem is akármilyen. 


Régi vs. új vityilló Koldusszálláson

Aztán Norbihoz társulok, akit otthagyott Gabi, mert előrement Krisztiánnal. Hirtelen azt hiszem, hogy a műútnál már kapunk hotdogot, de aztán rájövök, hogy ilyen csak egyszer volt Iszinikes múltamban, Bányahegyig még kell készíteni a gyomrot. Az egyik szép emelkedős, panorámás réten egy profi kamerával felszerelkezett fotós leselkedik ránk, és mindenkiről készít képet. Micsoda meglepetés! 

És az eredmény is szuper lett, pedig nem vagyok túl jó fényképalany!

Bányahegyen végül meglesz a hotdog és Gabiék is megkerülnek. Innen együtt megyünk négyesben tovább Norbival, Gabival és Krisztiánnal, kis megszakításokkal, egészen a célig. Gyula is készít rólunk képet, majd a lányokkal is összeállunk egy hotdogevős képre. 

Girlpower, ahogy Rakk Gyula mondaná

A Gerecse oldala Bányahegytől kezdve mindig hatalmas élmény, köszönhetően az itt még élénken ragyogó színeknek és a szépséges erdőnek. Hiába lassan november közepe, itt valahogyan tartják magukat a színes lombok. Ahogy a Sandl-hárs majd a Serényi-kastély felé haladunk, többször megállunk fotózni. Hol az őszi lombok, hol a zúzmarás falevelek, hol a Pisznice bányájára nyíló panoráma késztetnek ámulatra és megállásra. 




Pisznice és a hatalmas vörösmárvány bánya

Az elmúlt napok esőzései és a korábbi aszályos időszak megviselte a Gerecse fáit, a Mária kegyhely közelében az ELMŰ-sök dolgoznak egy friss fakidőlés okozta vezetékszakadás elhárításán. Hiába a sok eső, sár nincs, csak nyomokban és helyenként, pedig mindenki arra készült, hogy a túra végre úgy fogunk kinézni mint egy csapat dagonyázó vaddisznó. A talaj mind beitta a sok esőt. Éjjel pedig fagyni is fog jó eséllyel, tehát megússzuk száraz lábbal a túrát.


Leereszkedünk a köves hegyoldalban a Vízválasztóhoz, majd tovább csodáljuk az őszi lombokat Pusztamarót felé menet. Itt is beugrom az erdei temetőbe egy fotós körre, aztán sietek a többiek után. Itt egészen a 1970-ig volt egy falu, ahol eredetileg svábok laktak, akiket 1945-ben kitelepítettek és helyükre bányászok költöztek. Később ők is tovább költöztek Oroszlányba vagy Tatabányára. 

Pusztamaróton, színes lombok alatt

A pusztamaróti régi temető, mely egy 1970-ben elnéptelenedett falu emlékét őrzi

A Bika-völgyben szokás szerint nápolyikkal és szörpökkel várnak, fel is tankolunk a Péliföldszentkereszt előtti emelkedőre, ami még mindig nem a kedvencem. Azért ezen is túljutunk. Mire lefelé ereszkedünk, már erősen kezd lefelé menni a nap, távolban pedig kirajzolódik a Gete, ami vajon integet-e vagy fenyeget-e? Majd megtudjuk később, de addig még sokat kell gyalogolni.

Integet-e vagy fenyeget-e?

A péliföldszentkereszti fancy étteremnél ideje visszavenni a pulóvert, mert rohamosan hűl az idő. Amíg öltözködöm, a többiek pecsételnek a kéktúra bélyegzővel. Nekem anno még egész máshol volt az igazolóhely itt. Közben én is lefotózom a játszótér jópofa fordított házikóját.


Mire beérünk Mogyorósbányára, egészen besötétedik. Ez azt jelenti, hogy rosszabb időt megyek, mint eddig, de ez izgat a legkevésbé. A legfontosabb, hogy tudjak szerezni egy kukás zsákot vagy nejlonzacskót, amibe be tudom pakolni a holmijaim, miután magamhoz veszem a depós hátizsákom. Magamban már azt tervezgetem, mit viszek magammal és mi marad. Amikor a Gabiék benyomják a kéktúra pecsétet itt is, elüti a templom órája az 5 órát. Nagyjából 9 óra kellett 50 km-re, az nem is olyan rossz. De most jön csak a neheze.

Tokod panorámája a dombról mindig szép

A suliban rögtön kikérem a depós zsákom és második körben a pontőröktől próbálok egy zsákféleséget szerezni. Nagyon készségesek, máris adják sorra a nejlonzacskókat. Bár tilos abba depózni, de sanyarú sorsom még a legszabálykövetőbb szívű pontőrök szívét is meglágyítja. Persze a kapkodás együtt jár a szerencsétlenkedéssel. Leöntöm magam kávéval, az italom is kiöntöm a földre, ahogy áttölteném egy másik, túrahátizsák-kompatibilis palackba, aztán sikerül megmártanom a tócsában a vastagabb kesztyűmet is. A WC-n csekkolom az állapotom – szerencsére ez legalább egyelőre teljesen megnyugtató. Mehetünk is tovább. Ahogy kilépünk azonban, egyszerre kapjuk fel a kabátot, olyan hideg lett, amíg bent voltunk. A Kő-hegy emelkedőjén szerencsére elérjük újból az üzemi hőmérsékletet. Lejtők és emelkedők váltják egymást, néha a combosabb fajtából, amíg elérjük Tokodot, ahol egy kis pihenőt tartunk Scheidl Marciék társaságában. Páran közülünk betérnek a dohányboltba ezért-azért. Közben egy régi túravezető tanfolyamos ismerősöm érdeklődik egy ügyben, írom neki, hogy éppen megyek fel lassacskán a Getére. Csodálkozik, hogy pont ilyenkor? Normális emberek ekkortájt már aludni készülődnek. Vagy éppen Tokod utcáin trécselnek. Csodálkozunk is, hogy nem fagy beléjük a szó. Mert megint kezd nagyon hideg lenni. Azon filozofálok Norbinak, hogy kabátban vagy kabát nélkül kéne-e nekimenni a Getének. Végül arra jutok, hogy menet közben majd leveszem, ha úgy látom jónak. Nem látom jónak, a kabát marad mindvégig. 

Melegedés a Gete tetején, ahol az volt a kérdés, vedel-gete? (Fotó: Görbe Gabi)

Mindenki más tempóban mászik. Gabi piros villogója már messze fent pislákol, míg mi Norbival küzdünk középtájt, elhagyva Krisztiánt. Végül mindenki felér a pontra, ahol rendes leszállópályát építettek nekünk díszkivilágítással. És ami a legjobb, a pálinka. Bár eleinte ódzkodunk megkóstolni, de utólag nagyon bántuk volna, ha kihagyjuk. Lefelé kicsit elhúzok a többiektől és utolérem a Feri, Juli, Évi triót. Legalább kicsit velük is tudok beszélgetni.

Kocsmai életkép

Mire beérünk a Molnár sörözőbe, mindenki megkerül a négyesfogatból. Jól esik betérni a meleg helyiségbe, ahol vár egy kávé a pultnál némi ellenőrzőpontos csoki kíséretében. Ismét csekkolom az állapotom a mellékhelyiségben. Sajnos a rosszabb verzió kezd alakulni, felszerelkezem erre. (Minden eshetőségre fel van készítve a kis EÜ neszesszerem.) Gabi külön gyógyszert is felajánl, de az az egy, ami nem szokott kelleni – lám, még rosszabb esetek is vannak. Remélem, durvább ennél nagyon nem lesz menet közben. (De lesz...)

Fotó: Görbe Gabi

Amíg a többiek elkészülnek, kicsit írogatok Petinek, meg próbálok átmelegedni. Ezt jól is teszem, mert mihelyt kilépünk a dorogi éjszakába, egyszeriben belénk hasít a hideg acélfoga. A jéghideg aszfalton szaporán kopognak lépteink. Mi lesz itt hajnalban? Gabiéknak kell egy kitérőt tenniük az állomásra az OKT pecsétért. Addig mi Norbival tovább haladunk Kesztölc irányába. A faluban kis cirmos siet elénk (kicsit déjà vu érzésem van, mintha másik Isziniken is lett volna ugyanez ugyanitt – és tényleg), biztos simogatást vár. De minket már egy cuki macska se tud meghatni, annyira vacogunk. Csak annyit dörmög neki oda Norbi, hogy „Jó neked, te biztos nem fázol.” 

Végre jön a kiadós emelkedő a pontig. Szaporán figyelgetünk hátra, de nem látjuk Gabiékat. Éppen amikor befordulunk a ponthoz, ők is feltűnnek a láthatáron. Eszem egy banánt, pedig egy hazait már Dorogon is elmajszoltam a sörözőben. Sebaj, kell bőven az energia ebben a hidegben. Aztán nekiveselkedünk a Kétágú-hegy igen kellemetlen emelkedőjének. Mindenki a saját tempójában szigorúan. Norbival érünk fel elsőnek, de neki szüksége lesz egy technikai szünetre. Így egyedül haladok tovább, igyekszem nem tempózni. De hiába, a Pilis-nyereg pontjáig nem ér utol senki. Elképzelni nem tudom, hogy Sistergőbe hogy nem fagy itt bele a szusz, még hideg szél is súlyosbítja a helyzetét és a helyzetünket. Egy kávés cukorkát vételezek nála, hátha átsegít a körvonalazódni látszó mélyponton. Kicsit várok a többiekre, de nem jönnek, így mivel odafagyni nem akarok a nyereghez saját mementómként egy sokadik emlékműnek, nekivágok a folytatásnak. Addig még jó, amíg emelkedők vannak, de aztán jön a végtelenül unalmas, monoton zöld jelzés. Piszkálnak sűrűn az álommanók. Félálomban dülöngélek előre. Nem, nem, nem! Hagyjatok már békén! Nem kéne bealudni pont itt, aztán leszédülni a szerpentin meredek oldalán. Tessék koncentrálni! A nagy táska hátránya, hogy ha bármi kell belőle, akkor meg kell állni, így hát legközelebb a Szántói-nyeregben kerül elő ellenszerként a kólám. Idén annak köszönhetően, hogy alig egy hónapja a Szántón volt időm bőven feltérképezni fejben az itteni távolságokat, már nem is tűnik annyira hosszúnak a végső szakasz a szerpentintől, ami mindig egy örökkévalóság szokott lenni.

A ponton igyekszem a hősugárzó közelében helyet foglalni és közben pusztítok a körözöttes kenyerekből is, mellé vedelem a kólám. Bevárom a többieket, legalább addig kicsit átmelegszem. Sajnos van, aki itt már komoly fájdalmakkal küzd, vissza kellett fordulnia a pontra. Még egy kis pihenő és megyünk tovább. Már senkinek se hiányzik a maradék táv, még ha az oly kevés is valójában az eddig megtetthez képest. Hirtelen ötlettől vezérelve a hibrid kabátomra egy pehelykabátot is húzok. Jó döntés! Egyetlen hátránya, hogy a kellemes klíma megint kezd álomba ringatni. Lefelé menet a csupa kő úton az ráz vissza a valóságba, hogy megbotlom valamiben. Huhh, ideje lenne végre felébredni! Megállok, előkotrok egy koffeintablettát. Nem segít sokat, hasznosabb az, hogy utolér Pali és pár szót váltunk. Szerinte a dülöngélő járásomon is látszott már, hogy alszom.

Kiérve a Kevély előtti hosszú fedetlen placcra csontomig hatol a hideg, valamit azért segít a dupla télikabát. Jöjjön már az az emelkedő, hátha sikerül megválnom egytől legalább! Hát nem! Simán megmászom végig két kabátban, le se kerül már a túra végéig a felső réteg. Fent a pontőr panaszolja, hogy régen a Túró Rudi senkinek se kellett itt. Én most sokkal szívesebben ennék azt, mint holmi cukorkákat. Fel a hegyre ugyanis rendesen eléheztem. Elő is veszek egy hazai csokit. Kell az energia a maradék köves emelkedő megmászásához a Nagy-Kevély csúcsára. Aztán a bokatörő lejtőhöz, ami semmivel se jobb. Szépek a települések jéghidegen sziporkázó fényei, de ez ebben az állapotban kevéssé hat meg, elő se veszem a telefont. Már csak a célt óhajtom, de az még mindig 4-5 km innen. A murvás útig tartó kanyargós szakasznak sose akar vége lenni. Ezt mindenki így érzi most. Szerencsére időközben a társaság elalvósabb fele némileg magához tért. Mások beszámolóit hallgatva kiderült, hogy jó sokan megküzdöttünk evvel a problémával ezen a túrán. 

Már alig várom, hogy az aszfalra érjünk, onnan lehet tempózni. Kell is, mert még mindig farkasordító hideg van, bár lassan kivilágosodik. Vagy éppen azért van ilyen hideg, mert hajnal van. Mindegy, csak találjuk meg végre azt az iskolát a panelok között. Kicsit bolyongunk, de végül ott toporgunk a hátsó ajtó előtt, már csak be kell lépni és megvan ez a teljesítés is. 

Nem adta magát most könnyen az Iszinik, az az egy biztos, pedig ez egy „könnyű százas” a sokat menők mindentudó lexikona szerint. De éppen ez a szép ebben a sportágban, hogy néha a könnyűnek ígérkező menetek is kimondottan nehezek lehetnek és az is megesik, hogy egy nehéznek ítélt túrát teljesít az ember meglepően könnyedén. Sok múlik a külső és belső körülményeken is, nekem most egyik se volt a barátom, pedig a pálya szinte tökéletes állapotban volt a gyors haladáshoz. Aki ultratávokat teljesít, annak sokszor kell szembenéznie hirtelen keletkező akut problémákkal és helyben kell azokat menedzselnie meglehetősen gyorsan, hogy tovább tudjon menni. Most ez a túra egy lecke volt számomra ebből, illetve egy sorsszerű figyelmeztetés, hogy hiába a Szántó 200 teljesítői póló, ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ezután egy ilyen „sima liba” százast már mindig kacagva fogok teljesíteni. Még idejekorán történt, mielőtt elbíztam volna magam végleg, láttán azt, hogy milyen könnyen végig gyalogoltam a Mecseken is. Érdekes, ott a három egymás utáni túraévem felívelő tendenciát mutat, itt meg éppen ellenkezőleg. És pont nem kell ebből semmilyen következtetést levonni, mert annyi befolyásoló tényező lehet, legyen az egy tönkrement cipzár, egy szokásosnál erősebb menstruáció vagy bármi hátráltató tényező. Ha visszagondolok, annyi mindent „túléltem” már. Estem bele a Csörgő-patakba vállig merülve a vízbe 10-15 fokban. És még csak meg se fáztam. Áztam el esőkabát nélkül egy nem túl meleg éjszakán. Volt vízhólyagom és vérhólyagom egyszerre. Sokszor haladtam égő vagy hólyagos lábszárral. Volt, hogy alig tudtam lejutni a lejtőkön a fájós térdem miatt. Olyan is megtörtént, hogy majdnem lemerült a lámpám, ráadásul idegenben. Szintén nem is olyan régi külföldi élmény, amikor közel 0 fokban rövidnadrágban és egy szál aláöltözetben és nagyon vékony futókabátban haladtam hosszú kilométereken a cél felé. Annyi mindent átél és túlél az ember az évek alatt! Ami nem öl meg, az megerősít, mondják. (Kivéve a🐻, mert az megöl.) És ezek csak a saját gyenge repertoáromból való példák, mert a valódi nagy nevek sokkal durvább esetekről tudnak beszámolni. A legjobb példa Márton Dani története a Transylvania 100-on (erről a BEAC Maxin mesélt nekem), ahol igazi téli körülmények között kellett haladnia a magas hegyekben tavasszal, néha mély havas részeket keresztezve. És egy ilyen részen Dani egyszer csak azt vette észre, hogy nincs meg a cipője... Majd kereshette egy szál zokniban végig a nyomokban. Végül megtalálta. És túlélte, teljesítette a túrát és talán még fagyási sérülése se lett. Ehhez képest a hátizsákos sztorim csak egy apró kellemetlenség volt.

Csak úgy lobognak utánam a cuccaim

Ha éppen benne van az ember egy „nehéz teljesítésben” vagy egy mélypontot él át a túrán vagy az életben, jó visszanyúlni az ilyen élményekhez, hogy lám, ezt is sikerült megoldani. Csak mint tudjuk, mindig éppen az aktuális probléma tűnik a legnehezebbnek, a régi emlékek meg gyorsan megszépülnek.

Végső megoldásként beszereztem egy majdnem kétszeres térfogatú futóhátizsákot, de fogadjunk, hogy azt is sikerül majd degeszre tömni!



Strava-link:




 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése