Iszinik - szelek és emlékek szárnyán

 

Volt egy olyan kósza ötletem pár éve – pontosan 2021-ben – hogy nekem jubilálnom kell a Kinizsi 100-on. 2001-es az első és eddig egyetlen teljesítésem, szerettem volna duplázni. Igaz, azóta se mentem százast, maximum 60 és 74 km-t évente egy-egy alkalommal, így kíváncsi voltam arra, vagy inkább be akartam bizonyítani magamnak, hogy tudok még ekkora távon sikerrel szerepelni. Mindezen törekvésem elvitte a Covid, aztán a saját lustaságom. De az idei 2023-as évben beütött nálam valami újabb dili: nekem minden hónapban, de legalább kéthavonta kell mennem valami erősebb távot. Így aztán újra terítékre kerültek a százasok. Ha sikerül végigmennem az Isziniken (a fordított Kinizsin - nevében, útvonalban sőt még naptárügyileg is), ez lesz az idei harmadik százasom, illetve nyolcadik teljesítménytúrám (plusz volt egy 50-es instantom, a Vérmókus is). Pár hónap a számok alapján így is kimaradt... Tudom, másokhoz képest ez semmi, de nálam ez hatalmas szintbeli ugrás. És mindezzel együtt megtörténtnek tekinthetem a jubilálást is, hiszen ugyanazon a régi klasszikus útvonalon haladhatok Szárligettől Csillaghegyig, mint akkor 2001-ben. Most ugyanezt már nem tehetném meg a rendes Kinizsin.

- Te, mi ez a sok rokkant hátizsákos fiatal? - kérdezi az egyik mozdonyvezető társát a Déli pályaudvaron, látván a vonatról lekászálódó, magát csak éppen vonszolni tudó Kinizsi teljesítőket.

„Szeretettel köszöntünk azon „becsavarodott” emberek között, akik elindulnak az Iszinik 100 elnevezésű teljesítménytúrán.” - írja az itiner első mondata. Igen, kell ahhoz egy jó adagnyi flúgosság, hogy az ember ilyen vállalkozásokra adja a fejét, de szerencsére elég sokan vannak ilyenek, hiszen a szárligeti Faluház előtt elég sokan gyülekeznek. Itt a hibbant egyedek egy négyzetméterre eső száma most elég magas. Mivel a MÁV jelenleg ezen a viszonylaton (is) elég használhatatlan, sokan érkeztek autóval, lehetőleg telekocsi rendszerben. Mi is így utaztunk, az áldozat, azaz a sofőr Peti volt, aki cserébe szintén egy szárligeti túrát nyert előzékenységéért, csak kicsit rövidebbet, mint bármelyik utas. 

Vajon mit tartogat ez az út számomra?

Kisebb zombihadsereg vonszolja magát át a szárligeti felüljárón, majd fel a vonatra. Az üléseken elterpeszkedve sokan rögtön álomba merülnek. Egy idős bácsi kérdezi a még ébren levőktől: - Fiatalok, maguk mit csináltak, hogy így elfáradtak? - Túráztunk - feleli valaki. A bácsi csak néz lemondóan, ilyenek ezek a mai puhány fiatalok, egy kis erdei sétától úgy néznek ki, mintha háborúból jönnének. Azért megkérdezi: - Hány kilométert mentek?  - Százat. - feleli valaki megint a fáradtságtól szűkszavúan. A bácsinak hallhatóan esik le az álla.

Nagyegyházi trabi

Az indítás pikk-pakk megtörténik, névsor szerint vannak a nevezők felosztva. Én a Z betűmmel, ami ráadásul W-vel folytatódik jó eséllyel megkapom mindig az utolsó füzetet a sorban, ez most is így van. Tehát már 7:25-kor sikerül elrajtolni. Az ajtó előtt ismét összefutok Péterrel, aki egyben utasunk is volt, nyáron vele együtt szenvedtük végig a Kék Balatont (azaz lehet, hogy csak én szenvedtem, főleg a második felében). Nekiiramodunk és az első kilométerben tisztázzuk, hogy elég mások az időterveink, erőviszonyaink, így most inkább megy mindegyikünk a saját tempójában, lehetőleg végig. Neki 18 órán belüli az időkerete, én meg csak 22 órát lőttem be (első Iszinikem és úgy szól a fáma, hogy ez a fordított verzió jóval nehezebb, mint a klasszikus Kinizsi). A nem túl technikás Communitason ideális körülmények között 20 óra körüli időt mentem, szóval itt jó lesz ez is. Az ideális körülmények most elég kérdésesek, az élénk szél adott néha viharos lökésekkel, az idő egyelőre tiszta, de a távolban akadnak fenyegető sötét fellegek. Szóval ma bármi lehet a záportól kezdve a hózáporig, esőkabátot meg nem hoztam. Még a Mogyorósbányán depózott csomagomban sincs. Kicsit aggaszt a könnyelműségem, de cserébe van nálam vékony futókabát, sőt zsákomban a legnagyobb helyet egy pehelykabát foglalja. Emiatt nem tudtam jönni a még kényelmesebb futómellénnyel. Hiba volt-e - majd elválik a túra során. És vajon hiba volt-e a cipőválasztás? A Salomon Speedrossra esett ma a választásom, mivel nem tudtam, mennyire lesz locs-pocs. A Hoka Speedgoat lett volna a másik esélyes, most ő maradt otthon szomorkodni.

A rokonok nézik, hogy kik ezek a birkák itt

Daráljuk az első kilométereket, szuszogva kapaszkodunk a Zuppa-tető oldalbordájára, a Hajagos-tetőre. Itt még nagyjából együtt megyünk, de Péter az emelkedőn előnyt nyer. Mikor felérek végre a szintben haladó szakaszra, újból futásra váltok és egy másik futó túratársat érek utol. Így hárman haladunk elég sokáig nagyjából a Somlyóvárig egy bolyban, váltogatva gyaloglást és futást a terepviszonyoktól függően. Útközben csodálom a tájat és örülök a szabadságnak, önmagam társaságának. Most inkább zavar a csevegés, a hegyekkel-völgyekkel, az úttal magával szeretnék együtt lenni, figyelve befelé és kifelé. Teljesen megfelel ez a társas magány – tudom, és megnyugtat, hogy vannak úton rajtam kívül mások is, akikhez, ha szeretnék, szólhatok pár szót, de semmit se muszáj, ha nem akarom. Abban is megvan így a szabadságom, hogy futok-e vagy csak sétálok, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Átjár a szabadság szele, élvezem a színek tobzódását, ahogy a nap sugara rásüt egy-egy foltra, miközben a kellemesen hullámzó táj más részeire szürke felhők súlyos árnyéka vetül. Bennem régi, nagyon halovány emlékek ébrednek.

A Somlyóvár tetején

Keserves hajnal virrad a Gerecse peremét őrző dombok felett, még keservesebb a vánszorgás az utolsó kilométereken, de menni kell, mert már közel a cél. Nincs kegyelem!

Fotózom a Pes-kőt

A Somlyóvár tetején fogad az első pont, itt újból összeverődik hármas csapatunk. Pecsétet kapunk, elfogyasztjuk a kapott Sport szeletet és már megyünk is tovább. A két srác gyorsabban fut a lejtőn Tornyópuszta irányába, én leszek a sereghajtó. Hamarosan végleg szem elől vesztem őket, illetve kezdenek lehagyogatni a gyorsabb futók. Egyikük biztos komplett hülyének néz, ahogy a növényzet által biztosított ablakból éppen a Pes-kő szikláit fotózgatom, közben fennhangon dúdolva, hogy „Veszélyes az út, hazafelé...”. Na jó, itt úgyis csupa ketyósok vannak, talán nem botránkozik meg rajta.

A hosszú út a szenvedés mellett rengeteg szépséget tartogat mindig - ezért megyünk újra és újra

„Mint a promenádon!” - mondja elismerően minket látva egy a tornyópusztai aszfalton Szárliget irányába furcsa mozgással kígyózó sort zseblámpa segítségével monitorozó ember. Pár kilométerrel odébb, a Somlyóvár oldalában már kevésbé vidám a helyzet, mikor egy fatörzsben megbotolva hirtelen földet érek. Előtör belőlem a skizofrénia, sírok, közben magamon kacagva, hogy a hülye én vagyok, minek jöttem ide, hisz én akartam minden áron ezt a Kinizsit. Innen kell felállni, innen kell tovább menni...

Koldusszállás

Szemlélem a távoli Pes-kőt, pár óra múlva már ott haladok, jobb esetben futok. A haditerv a következő Lenin szavaival élve: Tanulni, tanulni, tanulni. Ez is de, főleg haladni, haladni, haladni, míg világos van, de főleg Mogyorósbányáig. Minél hosszabb távot letudni még világosban, hogy kevesebb éjszakai lámpás menet jusson osztályrészül. Ennek megfelelően kis megszakításokkal futok egészen a következő pontig, Koldusszállásig. Rakk Gyula fotóz minket egyenként, ahogy érkezünk a lejtőn a pontra, a mezőny e része többnyire még futva. Miután a vadászház előtt elhaladunk, ismét emelkedik a terep, így sétára váltok. Futókedvem a Pes-kő oldalában se nagyon jön meg, legfeljebb percekre. Hosszú ez a szakasz, közben kémlelem, hogy látom-e az eddigi enyhe időjárás miatt még elég sűrű színes lombok között a sziklákat. 

Vértestolna határában, kicsit Hotdogman autója is látszik a távolban

Lóri cukorkával kínál, hogy tartsa bennem a lelket a hosszú monoton menetelés közben ezen az unalmas éjszakai szakaszon. Jól esik ez a figyelmesség.

Bányahegy

Néhány kanyar és meglepetéééés! Hotdogman kocsija köszön rám a sorompó mögött. A pecsét mellé így egy finom hot-dogot is jóízűen elfogyasztok, miközben az aszfalton, majd a dombokon kanyargok Bányahegy irányába. Kezem közben a szeles időben szanaszét fagy, így előkerül a kesztyű az övtáskámból. A másik kötelező felszerelés a zsebkendő, nem amiatt, mert siralmasan rossz volt a hot-dog. Rájövök, hogy a hegymászás valamiért beindítja nálam egyidejűleg az orrfolyást is. Fura az emberi szervezet. Így sok futás továbbra sincs, viszont van izzadás ezerrel. Haditervem része az is volt, hogy próbálok nem nagyon leizzadni, hát ez a része máris nem jött össze, csuromvizes az aláöltözetem és az alatta lévő intimebb ruhadarab. Az utóbbi kezdi is kidörzsölni a bőröm, pedig már azt hittem, megtaláltam végre az ideális melltartót. A mögöttem jövő túrázó nagy örömére vagy bánatára próbálom szellőztetni a derekam, hátha szárad a ruhám. Aztán meg próbálom visszatűrni. Biztos nézi, mit matat ez a hülye perverz csaj magán annyit. Öltözködés közben lassan fel is kanyargok Bányahegyre, a bánya zajai már egy ideje kísérnek. 

Újabb akadály, egy vadkerítés létrával. Miközben próbálok átmászni, begörcsöl az egyik lábfejem. (Ez a jelenség azóta is kísért, ha fáradok.) Nem elég a lábamba álló görcs, a pechsorozat folytatódik... A szürke-fekete román gyártmányú kockás ingem beleakad a kerítésbe mászás közben és elszakad.

Végre látom magát a bányát is egy pillanatig. Fent újabb EP, újabb pecsét. Az erdészházat nagyon szépen kicsinosították, mióta utoljára itt jártam. Egyre többen hagynak le, de hiúságom legyezgeti, hogy mind futóruhás és mind férfi. 

A Nagy-Gerecse oldalában

Hihetetlen játék a fényekkel és színekkel, amit ma művel a természet

Dóri és Zsolt nem mennek tovább. Zsolt másfél évvel van csontvelőátültetés után, csoda, hogy eddig is eljött. Leheverednek a tábortűz mellé. Mi Lórival úgy döntünk, szenvedünk még tovább. Csak addig állunk, míg megesszük a csokit és elbúcsúzunk, különben baj lesz... Lóri előző évben 98 km-nél adta fel napszúrás miatt, most mindenféleképpen végig akar menni. Én is megyek, amíg csak tudok, bármeddig is jutok. Számomra egy tét nélküli kísérlet csak az egész, hiszen ez az első teljesítménytúrám.

Áhítat a bükkösben

És egy másfajta áhítat a Kis-Gerecse oldalában

A következő szakaszt Pusztamarótig felettébb élvezem. Hatalmas, katedrális érzetet keltő bükkösök tornyosulnak fölém színes lombjaikkal. Ha ez itt egy istentisztelet, akkor bizonyára egy vidám istenséget imádunk most áhítattal eme káprázatos színjáték közepette. Éjsötét, nehéz terhük nyakunkba zúdításával fenyegető fellegeket hajt a szél, miközben a napsugarak a tarka lombokra vetülnek. Próbálom megörökíteni, képekbe zárni ezt a megismételhetetlen élményt, de közben tudom, ezt igazából csak belülről lehet megtenni. A Serédi kastély előtt hagy le először két lány. Keményen tolják, néhol fölfele is futva, nekem itt esélyem sincs. De nem is versenyzem velük, ennek a menetnek nincs most semmi tétje. Nehéz, sziklás, de nem kevésbé látványos lejtő jön a Kis-Gerecse oldalában, amit próbálok megfutni. Egész jól megy, persze már nem először járok itt, köszönhetően a gerecsei Peaks duplázásomnak. A Vizválasztótól Pusztamarótig még kitart a lendületem, majd sétálok kicsit, mivel az út is megint emelkedőre vált. Szétnézek, hátha van pontőr ezen a nagyon alkalmas helyen, de sehol semmi, tehát egyszerűen tovább kell menni az itiner szerint. Így is teszek. 

Ránk sötétedett, mindenfelé a fűben heverő alakok. Tudjuk, megállni nem szabad, így csak megyünk tovább négyen, rójuk a kilométereket az éjszakában.

Pusztamaróton

Az emelkedő után hamarosan lejtő jön így, megint futásra váltok. Egy anya-lánya túrázó pár köszön ránk. Az idősebb kérdezi, hogy valami verseny van-e. Hú, ennyire jól nyomnánk? Mondom, ez most a fordított Kinizsi száz, nem verseny, Csillaghegyig megyünk és éppen 40 km van a lábunkban eddig. Kedvesen gratulálnak, drukkolnak, de szemükben szent borzalom. Szerencsére egy éles irányváltásnál megint turistákra találok, akik lelkesítenek és a helyes irányba terelnek. Nekünk ezen a túrán nincsenek szalagjaink, a jelzés, az itiner és a letöltött track alapján megyünk. És bőven elég is ez. Éjszaka majd nehezebb lesz a tájékozódás, de talán lámpával is boldogulok, még talán egyedül is.

Még néhány óra, és azokon a hegyeken vezet utunk

Kapu a bajóti Öreg-kőre

A Gete is előkandikál

Ez itt most egyébként is ismerős szakasz, viszonylag frissek az élmények, pár éve túráztunk erre Petivel, látogatást téve fiam cserkésztáborában a közeli Domoszló-forrásnál. Hamarosan leérek a Bika-völgyben lévő forgalmas országútra, ahol ellenőrzőponton jár egy újabb bélyegző a füzetembe. Mellé vehetek egy kis nápolyit is, kérek is egy citromosat. Lekanyarodván az aszfaltról újabb kemény, de nem túl hosszú emelkedő jön a Domonkos-hegyre, hogy átbukjunk a túloldalra, Péliföldszentkeresztre. Menet közben számolgatok, vajon hány óra lehet még hátra a túrából. A legrosszabb forgatókönyvet veszem, hogy innentől már csak gyaloglásra lesz erőm. 14 órát saccolok nem túl acélos 4 km/h átlagot alapul véve, így nyomasztóan nagy a szám. Nemsokára azonban féltávnál vagyok és még elég jó az állapotom. Lejtőn még tudok futni, ha van motivációm, síkon is. Amire szükség lesz biztosan a depózott holmiból, az a melltartó és egy másik, száraz aláöltözet. Útközben kicsit mérges voltam magamra, hogy váltócipőt nem küldtem Mogyorósbányára, mert a jobb lábamon az egyik talppárna kicsit sajgott egy darabig minden lépésnél ebben a kemény, kevés csillapítással rendelkező cipőben, de ez a nyűgöm időközben megszűnt, és már semmi bajom a lábammal. Szóval jók a hírek.

Barátságos paripák Péliföldszentkereszt határában

Borzasztóan fáj a jobb talpam. Lehámozom a Puma sportcipőm a lábamról, hatalmas, két tízforintosnyi vízhólyag látványa fogad. Errefelé semmi kiszállási lehetőség nincs, muszáj menni tovább, míg valami településre vagy pontra nem érek. Teszem egyik lábam a másik után gépiesen és igyekszem közben kímélni a hólyagot. Furcsa módon egy idő után erre sincs szükség, már rá tudok lépni anélkül, hogy minden egyes alkalommal csillagokat látnék. Talán mégsem kell feladnom?

Haladunk a féltáv felé

Végigtrappolok Péliföldszentkereszten, hatalmas a fejlődés, mióta utoljára itt jártam. Műfüves focipálya, csinos épületek. Igaz, akkor még fiam csak a 6 osztályos gimnáziumot kezdte, mikor itt volt gólyatáborban, idén már pedig leérettségizett és az egyetem padjait koptatja. Múlik az idő. Újból összetalálkozom a két futólánnyal, nem tudom, eddig hol rejtőztek, azt hittem, már árkon-bokron túl vannak. Az út melletti karámból egy gyönyörű fekete ló figyeli érdeklődve a dombra kapaszkodó társaságot – most páran összeverődtünk – mire odaérünk, odajön, kér egy kis simogatást. Társai is követik páran. Nem is leszünk adósaik. Hipp-hopp már ott is vagyunk Mogyorósbányán a zeneháznál. Egyre didergősebb az idő így árnyékban haladva, örülök, hogy már csak egy karnyújtásnyira van a váltóruhám. 

Mogyorósbánya, a pont a Zeneházban

A Zeneház mellett egy sátrat húztak fel nekünk, de bemehetünk melegedni magába a házba is. Nagyon jól esik, hogy van kulturált mosdó és tükör előtt kényelmesen és zavartalanul ragaszthatom le a sérüléseim és öltözhetek át, nem egy bokorban kell vacogva rejtegetnem magam. Szegény pontőrt kicsit megijesztem, ahogy az elsősegélyt és kötözést emlegetem, de próbálom megnyugtatni, hogy csak szimpla kidörzsölődésről van szó. Úgy ítélem meg, elég csak továbbra is a vékonyabb aláöltözet, nem kell a vastag merinó. A felső réteg is száraz maradt, így azt nem kell lecserélni. A vastagabb kesztyű, sapka, kapucnis pulcsi se kell. A Red bull se. Hibák sorozata? Majd elválik... A cseremelltartó vadonatúj, ez lehet, hogy probléma lesz, ugye olyat tilos, hogy felszerelést versenyen próbálunk ki. Ugyanaz az a számomra előnyös fazon, mint az előző, csak nem lesz gond... Ok, tisztálkodás, öltözködés, ápolás megvan, gyerünk táplálkozni. Tarnai Máté üdvözöl, most érkezett be, neki ez már a cél. Kicsit beszélgetünk. Közben Csipi is megérkezik, aki sárkányos sapkájában megint egy jelenség. Benyakalok egy sós paradicsomos Allrys gélt (Petit pont tegnap kértem, hozzon már egy adagot, mert ez az egyik kedvencem – ez itt a reklám helye), mellé egy utasellátó szeletet, amit máris felveszek a frissítés listámra. Sajnos forró teát nem merek kérni a kulacsomba, helyette egy fél lilahagymás zsíroskenyérre nyújtom be igényemet. Remélem, a gyomrom rendben megemészti ezt az ízkavalkádot. Két sráccal indulunk neki, hamarosan kiderül, egyikük Stravan ismerősöm is. Most végre élőben is megismerkedhetünk Kovács Andrással, ahogy átszaladunk a falun egészen a Kő-hegy lábáig. Itt hamar elválik, hogy bár ebből az irányból nem kedvelik a srácok ezt az emelkedőt, mégis ők vannak jobb kondiban, így elengedem őket. Marad a magányos menetelés, de így van ez jól most, ezt szeretném. Lefelé a meredek lejtőn futni próbálok, de az elém táruló táj, a távolban fenyegető Nagy-Getével nem enged.

Tokodi pincék

A Katlanban majd lefúj a szél a hegyről

Teljesen kész vagyok, nem megy tovább, pedig már közel a csúcs és közel a pont is. Ez már a sokadik kemény mászás sorozatban. Meleg is van nagyon itt a tűző napon. Muszáj leülnöm legalább pár percre a száraz fűbe. Zakatol a szívem, közben csodálom a tájat. Lassan ideje feltápászkodni, hiszen nagyon messze még a cél. Vajon fogom-e bírni?

Tokod és egy kis Gete

Aztán mégis nekiiramodom, azaz inkább a „próbálok nem hasra vagy seggre esni” betojt galamb mozgásformát követem. Már ott is vagyok a tokodi pincesoron. Ekkor hív a húgom, hogy merre járok. Férje ott volt sikeres teljesítőként az első megrendezett, nagyon kemény időjárási körülményeket tartogató Isziniken, így fel tudják mérni, hogy haladok. Mondják, hogy jó vagyok. Reménykedem én is, hogy a Getére még éppen világosban fogok felmászni. Ahogy a Kis-kő kaptatójára kapaszkodom, a zsákomra akasztott szélkabát vitorlává válik az ismét élénkké váló szélben. Sajnos nem repít egészen a Gete csúcsára, pedig jó lenne. Inkább csak beleakad az utat szegélyező tüskés bokrokba. A Hegyes-kő sziklakúpja alatt egy autó (vajon hogyan jött fel ide?), benne pontőr. Kiderül, ez az egyébként nagyon szép autó a Dakar rallyt is megjárta. Lekocogok Tokodra és amíg megy, a település utcáin is tartom a tempót. Előttem mumusként tornyosul a Gete tömbje. Valahogy muszáj lesz ide feljutni. Végül is sok éve télen, az akkor még kicsi fiammal is ment erről az oldalról. Most se szabad ennek máshogy lennie. Kikanyargok a városkából és már ott is vagyok a tövében, kezdődik a kemény menet. Az eleje még csak-csak, de a végjáték elég siralmasra jön ki. Utolérek egy túratársat, ő még jobban szenved. Lehagyni nem akarom, adok neki mindig kis egérutat, addig legalább kiszuszogom magam. De újból és újból beérem. Mikor vége a kőkemény sziklás mászásnak, inkább mégis kielőzöm a srácot és igyekszem a hegy tetején világító fények felé. Tán csak a hold az, de lehet, hogy a pont lámpái. Majdnem teljesen besötétedett, mire feltornásztam magam ide. A nap utolsó sugarai narancsszínű sávot vonnak a kereszt sziluettje mögé még, hamarosan az éjszaka az úr. Ideje elővenni a lámpámat. A hegy tetején kék-zöld hangulatosan kivilágított sátor, Csetneki Sanyi húzta fel itt az éjjelre a szállását, ő adja a pecsétet. Közben dermedt kezeimmel előkotrom a lámpám és sapkát veszek. Jó szeles ez a hegytető, nem irigylem Sanyit egyáltalán. Jó, minket se lehet irigyelni. 

Pontőrsátor a Getén

A Nagy-Gete, a nagy vízválasztó. Itt sokan feladják. Kicsit most szusszanunk, utoljára hosszabban a hegytetőn. Annyit most is tudunk már, hogy 40 km után tilos állni. Minket azonban nem olyan fából faragtak, hogy könnyedén feladjuk, mind a négyen folytatjuk a vándorlást. Hogy idáig is eljutottam, azt már jegyzik a krónikákban, hiszen ennyit még sosem gyalogoltam egyhuzamban. Mindössze 36 km, ennyi volt eddig a személyes rekordom. Most már több...

Az utolsó képek egyike, lassan elfogy a fény

Pár lépés után tempót is váltok, hiszen hosszú lejtő jön Dorogig. Haladni kell, ki kell használni a terepadottságokat. Az erdőből zöld szempár figyel viszonylag közelről. Vajon mi lehet? Vadmacska, netán róka? Utólag beszélgetve a túratársakkal többen is észrevettük, hogy szemmel tartanak minket az erdei vadak. Bár külön-külön haladunk, mégis támogatjuk egymást, én segítek eltenni egyik srác futóbotjait, egy másik túratárs meg nekem segít, hogy helyes irányba kanyarodjak. Dorogon meg az éppen felkapcsolt lámpám tereli egyik teljesítőt helyes irányba. Innentől együtt futunk a város utcáin egészen a Molnár sörözőig, sőt egészen a célig társulunk. Csak annyira, hogy együtt mozgunk, néha szólunk egymáshoz pár szót és figyelünk egymásra. Ez pont megfelelő így. Még nevét se tudom társamnak, csak annyit, hogy zenetanár (régi zenét tanít) és hogy elég komoly tapasztalattal rendelkezik futás és teljesítménytúrázás terén is. Egyre szélesedik a paletta, ami a túrázó ismerősök foglalkozását ismeri.

A sörözőben vételezek kávét és kólát, hogy ébren tudjam tartani magam. A Kék Balatonról kísért még az álmossággal való küzdelem hosszú órákon át, ezt most szeretném elkerülni. Pont annyi apróm van, amennyibe a két ital kerül, a pultos és jómagam nagy örömére. Mindenki nagyon kedves, nehéz távozni ebből a meleg miliőből. De mese nincs, menni kell tovább. Alkalmi túratársam is megitta a sörét, szóval indulás. Az órám rögzítését elfelejtettem visszakapcsolni, erre csak egy átkelésnél jövök rá. Szerencsére sok távot nem vesztettem. Kicsit kocogunk, kicsit sétálunk, váltogatva a tempót, ahogy Kesztölc felé haladunk a homokban. Megint számolgatok. Lassan értesíteni kell Petit, kb. mikorra futok (vánszorgok) be. Fura kimondani, de lassan csak 30 km van hátra, alig létezik, hogy ilyen közel van már Budapest ide. Pedig ahogy felfelé kapaszkodunk a szőlőhegyre, látszik is a nagy fényszennyeződés keleti irányban. És igen, még a legrosszabb eshetőségben is 2-3 óra lesz az érkezési időm, ami nagyon jó teljesítési időt jelent. Persze csak akkor, ha az előttem lévő távon nem akadályoz semmi tényező komolyabban. Ezt egy ilyen távon nem lehet előre kiszámítani (máskor sem.)

A kesztölci pont nagyon bőséges kínálattal rendelkezik, finom szörpök kavalkádja, alma és banán. Egy banán le is csúszik és vedelem mellé az itókákat sorba. Az a taktikám, hogy a két negyed literes softkulacsomból két pont közt egyet ki kell kötelezően üríteni. Ha lehet, kettőt is, ha már nagyon közel a pont. De tartalék is maradjon mindig valamennyi. Ponton mindent vissza kell pótolni, indulni csak két teli kulaccsal lehet. Most ugyebár van még kólám is, amit csak lassan iszogatok, így csak egy kulacsot kell teletölteni.

Húzós emelkedő jön, még a pontra érkezés előtt szemléltük a távolból, hogyan kígyózik felfele a hosszú lámpasor. Ez alapján elég magasra kell még kapaszkodni, fel a Kétágú-hegyre. Jól megizzaszt ez a hegy, de azért ide is felérünk, minden mászásnak egyszer vége szakad. A hűvös gerincen már csak sétálunk a Pilis-nyereg irányába. Meglehetősen sáros itt az út az eddigiekhez képest, lehet, hogy itt szakadt ki a Gerecsében látott felhőzsák. Most gyönyörű csillagos az ég, az éppen dagadni készülő hold is fent kukucskál a fák közt. Lent az égi tünemények tükörképeként a Pilis aljában meghúzódó települések fényei világítanak. Hiába szép ez a látvány, egyre fogvacogtatóbb az éjszaka. Rajtam még nincs kabát, de túratársam a Pilis-nyeregben lévő ponton felveszi vékony dzsekijét. Jól is teszi, bár én is megtettem volna... Csak egy kávés bonbont vételezek (hurrá, megint egy kis koffeinbevitel!) és már megyünk is tovább. A nem túl fiatal pontőr, a legendás Sistergő bringával jött fel ide, minden elismerésem!

Mászunk fel egy emelkedőn. Talán a Simon-halálán, bár én az éjszaka közepette nem regisztrálom, hogy ott vagyunk-e vagy máshol. (Nem, nem ott vagyunk.) Szerencsére könnyen veszem az akadályt még, a haldoklást meghagyom Simonnak, bárki legyen is ő (a névhez kötődő sztorikról korábban már írtam). Felérve majdnem elkavarunk egy kereszteződésben (kb. itt találkozik a túra útvonala a Simon-halálával jövő P+ jelzéssel), kijutva az egykori rakétakilövő bázis szervizútjára. Szerencsére bejelez az órám (életemben először használom rajta a navigációt, ami bizony hasznos). Megyünk is gyorsan vissza a jelzésre és megtaláljuk hamar a folytatást a zöldön, ami nagyon hosszan vezet a Pilis oldalában. Túlzottan hosszan ahhoz, hogy majdnem kockára fagyjak itt a magaslati levegőn. Kabát nyista, ott libeg továbbra is a táskámon, a vastagabb pehelydzseki meg benne pöffeszkedik dologtalanul. Pedig igazából most ő kéne. De ha bármit is előveszek, az a vékony kabát lesz, mert amíg kibontom a pehelykabátot a táskából, majd a saját zsebéből, elhagyom a fele cuccom a sötétben és lefagy a kezem is. 

Az a fránya gyűrű! Mi a fene van vele, miért szorítja úgy az ujjam? Úristen, teljesen bedagadt a kezem a nagy melegben, le se tudom venni az ékszert. Most mit csináljak? Nagy nehezen leoperálom, ahogy kanyargunk felfelé a Pilis szerpentinjén és elrejtem a pénztárcámba. Gyűrűt azóta se hordok...

Addig húzom-halasztom a dolgot, míg a szerpentin kezdetét jelző rétre érünk. Nincs több halogatás, muszáj megállni, hiszen már a kezem is fázik a kesztyűben is, úgy átfagytam. Kiérünk a szeles szerpentinre és már a vékonyka futókabát se segít. „Kegyetlen hajnal, jéghideg, arcomat friss szél csapja meg...” dúdolhatnám kocogó fogakkal, ha ilyenhez bármi kedvem lenne. A régi dal folytatása azonban megadja az útmutatást kicsit átköltve: „Csillaghegy felé indulok, maradni tovább nem tudok...” Menni, mozogni kell, akármennyire is fázom, csak ez segít. Reménykedem, hogy a Szántói-nyeregben lesz pont és ott végre felvehetem a másik kabátom is. A futás még segíthetne, de ezen a köves terepen gyalog is csak botladozom, jól le is maradtam túratársam mögött. Mikor végre szűnni látszanak a kőakadályok, utánadöcögök. Picit jobb most. Egy kereszteződésnél elő kell venni a telefont, de mihelyt ránézek a térképre, a telefon beadja a kulcsot. Próbálnám visszakapcsolni, de minden hiába. Pedig kell még töltésnek lennie rajta. Tovább nem is kísérletezek, mert az óra a fontosabb. Az is folyton merül rohamtempóban, míg célba érünk, kétszer is töltőre kell tennem. Ezek az akkus kütyük nem bírják a mínuszokat.

A szántói pont életmentő, van forró tea, zsíros kenyér és végre előkerül a nagykabát. Biztos, ami biztos a másikat se veszem le. Végre kezd visszatérni az üzemi hőmérsékletem, amíg a ponton vendégeskedünk. Aztán megint megyünk tovább, vár a végeláthatatlan Hosszú-hegy. Az az emelkedő, amit a régi Páloson mindig is utáltam, lefelé még rosszabb az apró bokaforgató köveivel. Megint lemaradozom. Jó sokára kiérünk a murvás útra, itt már kényelmesebb a járás. De már morcosan mered felénk a Kevély sötétlő csúcsa, a következő leküzdendő akadály, nem is olyan messze. Ide is fel kell még mászni. Jól biztos nem fog esni.

Annyira nem is rossz, mint amire számítottam, mert csak a nyeregbe kell először felkapaszkodni. Ott vár a pont tábortűzzel, túró rudival. Egyet elmajszolok és már megyünk is, nincs ok a hosszas időzésre. A cél már csak karnyújtásnyira van kilométerben számolva az eddigiekhez képest. De ami ezen a hegyen még ránk vár, minden képzeletet felülmúl. Köves, sziklás mászás jön először a Nagy-Kevély csúcsára, ami még a kisebb probléma. A nagyobb az, hogy ugyanilyen terepen kell lebotorkálni jó hosszú szakaszon. Csak az vigasztal, hogy fentről még így sötétben is bámulatos a panoráma. Sajnálom, hogy nem tudok képet csinálni.

A véghajrá nekem már csak merő szenvedés a köveken bukdácsolva. Alig várom, hogy simább terepre érkezzünk. De eljön az is, és szárnyakat kapunk. Páran megelőztek lefelé jövet, most mindenkit visszaelőzünk. Túratársam tempósan, hosszú léptekkel halad, amit én csak kocogva tudok tartani. De jól is esik ez a másfajta mozgásforma! Kisebb csoda, hogy így, 100 km-rel a lábamban is tudok futni. Bár ez, amit művelek, még nem annyira futás. De az lesz belőle, amint lejtőre kerülünk. Sorra előzünk mindenkit. Eddig megkíméltek az éjjeli hallucinációk ezen a túrán, na most azért a célig kapok rendesen belőle: kilométerhosszan terjeng az átható marihuánaszag a teljesen néptelen Csillaghegy utcáin. Nem tudom mire vélni az egészet, talán valami növény rohad hasonlóan, vagy tényleg csak az agyam játszik furcsa játékot velem megint. 

Túratársam fájlalja a térdét, így megint gyaloglásra váltunk. Igazából, mivel navigációt nem nézünk, csak a többieket követjük a célnak otthont adó gimnázium irányába. A végét majdnem el is vétjük az élre törve, két srác szól oda, hogy nem arra kell menni. És persze az órám is mondja a tutit. 

Már ott is vagyunk a célban, örömmel lépek be 1 óra után pár perccel, bármelyik jósolt időmnél korábban a Veres Péter gimnázium hátsó ajtaján evvel a hosszú, küzdelmekkel teli de mégis élménydús vándorlással mögöttem. Voltak gyötrelmek, de igazi mélypontok nem, és ennek borzasztóan örülök most. Az időm, amit mentem, számomra is hihetetlen: benne vagyok Péter célidejében, a 18 órában (17:49). Jó, ő meg igazi ufó időt ment, amit már akkor látok, mikor ránézek a Stravara. Minden elismerésem! Sorra érkeznek be a túrázók, köztük ismerős, Márton Dani is.

Hát nekiindultunk! Négyen, két lány, két fiú, barátok, ismerősök. Nálam ez egy kósza ötlet volt, csak azért vagyok itt, mert a két fiú, Zsolt és Lóri egymástól függetlenül meséltek nekem arról, hogy van ilyen, hogy teljesítménytúra, és hogy hamarosan rendezik az egyik legkeményebbet, a Kinizsi százat. És ők mennének. Hogyne csatlakoznék! Hiszen világéletemben szerettem gyalogolni, túrázni, nem hiába kalauzolom én a baráti társaságunkat mindenféle erdei ösvényeken. Valami ilyesmire vágytam titkon, próbára tenni magam, feszegetni a határaimat. Ha már többet megyek, mint az eddigi leghosszabb túrám, az is jó lesz. De lehet, hogy akár végig is tudok menni ezen az elsőre is rettenetesen hosszúnak tűnő távon?

Eszegetem a finom gulyást, és arra gondolok, hogy mekkora mázli, hogy se hólyagjaim nincsenek, a mozgásom is egész korrekt még, és előreláthatóan a regenerációval se lesz így nagyon gond. Minden szép és jó volt, a szervezők derekasan kitettek magukért. Köszönöm mindenkinek a testi és lelki támogatást, pontőröknek és túratársaknak egyetemben.

Idén újra elindultam egy úton, mely ugyan harcokkal van kikövezve, de rengeteg élményt lehet útközben szakítani. Hogy pontosan merre visz, még nem tudom, de a tervek már kezdenek kirajzolódni a jövő évre és akár hosszabb távra is. Az ilyen sikerek, mint a mostani újabb megerősítést adnak, hogy érdemes folytatni és menni a még nagyobb célok felé idővel. Azért csak idővel, mert most még ezen a távon kell sok-sok tapasztalatot szereznem, erősödnöm testben, lélekben, szívben, akaratban, mert ehhez a műfajhoz ezek közül mindegyik kell. Megismerkedni, megbarátkozni önmagammal, erősségeimmel, gyengeségeimmel – csak ilyen áron lehet előrébb lépni.

Visszatekintés

Valószínűleg már minden olvasó rájött a trükkre, hogy a dőlt betűs részeket végigolvasva fordított irányba kirajzolódik egy másik történet is, a Kinizsi 100-am, első teljesítménytúrám története 2001-ből. A fenti kép ezt a perspektívát mutatja. Itt léptem rá egy olyan útra, ami idáig, a jelen teljesítésig vezetett, miután elkapott a teljesítménytúrázás gépszíja akkor. Voltak kis szünetek, kevésbé intenzív évek, de talán olyan esztendő nem is nagyon volt, amikor egyáltalán nem voltam semmilyen túrán.

Fotó: Rakk Gyula - Koldusszállás

Strava link: 

A 11-es jegyében

11. hó 11-én (ami nem véletlenül egyben a 11. kerület napja is) vajon mit csináljon egy tősgyökeres 11. kerületi lakos, aki nem mellesleg szenvedélyes teljesítménytúrázó? Az egyetlen jó válasz erre a kérdésre valószínűleg az, hogy gyalogolja körbe a kerületet egy teljesítménytúra keretében, ha már rendeznek ilyet. Nem, a válasz nem helyes, mert emberünk szenvedélyes futó is, és már 10 napja minden nap a Gellérthegy tetejére futkos vagy sétál egy másik 11. kerületi rendezvény, a „Lépcsőn járj, tovább élsz!” keretében. És ennek a rendezvénynek a záróünnepsége éppen ugyanezen a napon, pontban 11 órakor kezdődik a Gellérthegy legtetején. És erre mindenféleképpen oda kellene érni, lehetőleg időben. Megoldhatatlan feladatnak tűnik?

Mielőtt nagy buzgalmunkban felhúzzuk a nyúlcipőt és irányba vesszük Gazdagrétet, azaz pontosabban a Szent Angyalok Plébániát, ahonnan a fent említett túra indul, kicsit felvázolnám az előzményeket is.

A Lépcsőn járj... felhívás, amit egy kerületi szervezet, a Ficsak karöltve rendezett egyik kedvenc versenyszervezőmmel, a Runaway egyesülettel, pont kapóra jött nekem, hiszen, mivel itt lakom a Gellérthegy szomszédságában, miért ne tehetném meg, hogy minden nap felszaladok vagy éppen csak felsétálok a tetejére. Kitűnő edzés az egyre közeledő Iszinikre. És ha már azon kevesek között voltam, aki minden nap teljesítette a pályát, szerettem volna feltétlenül részt venni a zárórendezvényen. Ez, mint említettem, nov. 11-én szombaton, éppen 11 órakor kezdődött a Kerület napja keretében. 

Kedden részt vettem egy nagyon motiváló előadáson, amit a kétszeres Kör teljesítő Takács Krisztián Csipi tartott (miről másról, mint a Kör duplázásról) és itt összefutottam általános iskolai osztálytársammal és futótársammal, Edittel. Ő máris ajánlott két másik programot is szombatra. Egyik a kórusuk koncertje volt, amire végül sajnos már nem maradt energiám elmenni – ezúton is bocsánat! A másik viszont egy teljesítménytúra volt a BEAC szervezésében, ami az elég hosszú XI. kerületi 11 km - 16 km - 32 km (kerület kerülete) névre hallgatott. Az első két távon gyorsan át is siklottam, mert igazából semmi újat és izgalmasat nem tartogattak számomra, annak ellenére, hogy azok legalább nagyrészt erdei terepen vezettek. Azonban a Kerület kerületének elmés fogalma igenis megfogott. (Arra azért majd kitérek még, hogy ez a táv valóban lefedi-e az egész kerülethatárt.) 

Ha jól emlékszem, Simonyi Balázs „Laza tízes”-ében hallgattam anno egy podcastot fura emberekről, akik még furább kihívásokat rónak ki maguknak, mint például felkeresni Magyarország összes települését vagy bejárni Budapest összes utcáját vagy éppen körülsétálni vagy -futni az összes kerületet a határvonalak mentén. Már akkor is úgy éreztem, tudnék közösséget vállalni e furcsaságokban bármelyikükkel, és pont a kerületek körbefutása volt az a pont, amire akár időt is tudnék szakítani. A kerületeket körbefutó srácnak éppen még a mi kerületünk volt az egyik, ami hiányzott, mivel az még kicsit nagy falat volt méretei miatt neki. Nem tudom, azóta sikerült-e körbefutnia.

Nekem teljesítménytúraként a 32 km elég kellemes táv. Futva nekem se annyira, de azért hétvégi hosszúnak néha bevállalhatok, be is kell vállalnom ennyit. Főleg, hogy maximum magam miatt muszáj futnom. Szóval kapóra jött a dolog, egyben fel is adta a leckét. Egyrészt amiatt, hogy hogyan tudom útba ejteni a másik rendezvényt is, ahol egy darabig, kb. egy óra hosszat el kell majd időznöm, majd továbbmenve a túra útvonalán 3 óráig valahogy mégis be kéne érnem. 8 órától lehetett volna indulni Gazdagrétről. Mivel futni szerettem volna, úgy számoltam, hogy nagyon kényelmes tempóban, fotózgatva, pontoknál megállva kb. 1 óra alatt fel tudok érni a Citadella mellé. Így teljesen felesleges ilyen korán elindulnom, megfelel a 10 órás start is. Viszont ha 12-kor tudok csak továbbindulni a hegytetőről, akkor 3 óra igen karcsú lesz a maradék több mint 20 km-re az én tempómmal. Főleg, hogy számítottam arra is, hogy kapok majd egy plusz csomagot is a Gellérthegyen, amitől valahol meg kell menet közben szabadulnom – és ez lehet, hogy további kitérőt jelent, ha nem tud senki érte jönni. A Gellérthegy csúcsán tett kitérőm inkább csak szintben jelentett többletet meg természetesen időben, mert a track pár száz méterre vezetett el onnan. A lakóhelyem viszont már majdnem plusz 1 km ide-oda a track legközelebbi pontjától (és majd kiderül, milyen mázlista vagyok, hogy csak ennyire van messze). Úgy agyaltam, hogy legfeljebb kifutok a szintidőből, de akkor is megcsinálom – hiszen valószínűleg kevesen mondhatják el, hogy körbefutották a 11. kerületet (pláne 11. hó 11-én) és én valamilyen fura késztetésből szeretnék ebbe a klubba tartozni.

Másrészt a meteorológiai előrejelzés okozott némi fejtörést. Mert esőt jósoltak erre a napra, nem is keveset. Kicsit reménykedtem ugyan, hogy tévedni fognak, mint oly sokszor, de nem és nem, most bejött a prognózis. Méghozzá annak legkedvezőtlenebb verziója, az egész napos eső. Viszont itt jön az a dolog, hogy jól tudom, hogy nekem edződnöm kell az ilyen körülményekhez is, tapasztalatokat kell szereznem pl. az esős hosszabb futásokban, ha szeretnék továbblépni, akármerre is visz a majdani utam. Tehát akkor tessék, itt a legremekebb alkalom erre!

Én ugyan készültem mindennel: esőkabát, cuccom egybe és külön-külön nejlonzacskózva a zsákomban. De mikor éppen nekiindultam a szintén futó szomszédunkkal együtt a háztól (ő csak vásárolni ment kényelmes futóruhában - amit tökre megértek, én is legszívesebben sportcuccokban lézengek), még csak nem is csöpörgött. Azonban mire kiértem a villamoshoz, ami az orrom előtt el is ment, úgy rendesen nekikezdett esni. No mindegy, ha már elszántam magam erre a kalandra, akkor lesz, ami lesz. Inkább azon mérgelődtem, hogy mivel a következő 1-es csak 8 perc múlva jön, tutira nem tudok elindulni 10-kor, így kétséges az is, hogy felérek 11-re az ünnepségre. Szerencsére Kelenföldön elcsíptem egy 8E-t, ami 1 perc múlva indult is, így talán sikerült mégis pár percet visszahoznom. 

Amíg áttébláboltam a gazdagréti lakótelepen a templomhoz, úgy gondoltam, fölösleges felvenni az esőkabátot, éppen olyan határeset volt az eső mennyisége. Úgyis futni fogok, és a kicsi víz nem számít, a kabát alatt kb. ugyanannyit izzadok is. De mire odaértem, kezdtem meggondolni magam az esőkabátos futást illetően. De mielőtt ennek nekikezdhettem volna, meg kellett birkóznom az indítás körüli őskáossszal.

Minden Pio atyánál kezdődött

A túra a templom egy külön helyiségéből rajtolt, talán eredetileg valami közösségi tér lehet pulttal, asztalokkal berendezve. Bent hemzsegtek a túrázni vágyó fiatalok, hiszen 10-kor egyben vezetett túra is indult. Inkább hasonlított az egész egyetemi túraklubra, mint egy teljesítménytúra rajtjára. Nem volt teljesen tiszta, hogy akkor kihez is menjek oda a pultnál, de szerencsére integetni kezdett egy srác, így aztán hozzá mentem. Kaptam is egy itinert a kezembe, amit előrelátóan már egy bugyiba helyeztek. És mondták, hogy mehetek is isten hírével (ha már templomban vagyunk). Én meg néztem ki bután a fejemből, hogy tényleg? Ennyi volt? Előnevezni nem kellett, szóval rólam igazából semmit se tudnak. Értem én, hogy adatvédelem, személyiségi jogok, de a túrákon minimum a szervező és a túrázó közös érdekéből, de legalább regisztrációs, nyilvántartási célokból fel szoktak venni néhány adatot, kap az ember általában egy sorszámot (például ez amiatt célszerű, ha az illető elveszik, észre tudják venni és fel tudják hívni, vagy hogy tudják, hogy hány embert várjon még az adott pont stb.). Az már nagy döbbenetemben eszembe se jutott, hogy elméletileg fizetni is kellett nevezési díjat a kiírás szerint. Mert azt senki se kért tőlem. Még egyszer rákérdeztem, hogy akkor most mehetek is és legalább felírattam a sráccal egy számot, amin a szervezőket fel tudom hívni, ha feladnám a túrát (azért erre is volt némi esély, valljuk be) vagy bármi kérdésem lenne. Azt szerencsére megtudtam, hogy 4-ig is itt lesznek, szóval az is jó, ha addig beérek. Hogy az is izgi lesz nekem, arra akkor még nem is gondoltam...

És nála is folytatódott...

Pio atya közvetlen szomszédságában felvettem esőköpenyem, aztán szépen neki is vágtam kocogva Gazdagrét már régóta ismerős emelkedőjének. A túra útvonalát böngészve rá kellett jöjjek arra, hogy a kerülethatár sem tartogat sok ismeretlen helyet számomra. Még futóként sem. Kis túlzással sok megszokott futóútvonalam éppen a kerülethatáron vezet. Úgy saccoltam, hogy a Sashegy környékén, valamint az Auchan előtt lesz pár aprócska fehér folt, illetve a Tűzkő-hegy felé menet még. De az útvonal kb. 90%-át ismerem, méghozzá elég jól. Tehát eltévedéstől nem kellett tartanom most se. Azt már a nevezés élményei alapján sejtettem, hogy sok útvonaljelzésre nem kell számítanom, de hogy ennyire nem lesz semmi, arra egyáltalán nem gondoltam. Tulajdonképpen csak néhol volt egy-egy festékkel felfújt jel az aszfalton (amiről nem is lehetett eldönteni, hogy egyáltalán ehhez a túrához és az adott távhoz tartozik-e), minden másban a kapott itinerre vagy az előzetesen letöltött Alltrails trackra kellett hagyatkozni. Nekem ez nem volt probléma, de másnak lehet, hogy igen. Még szerencse, hogy igenis rávettem magam túra előtt, hogy megküzdjek az Alltrails-szel és rávarázsoljam valahogy a gpx-fájlt a telefonomra.

Borongós kilátások

Már rögtön a Törökbálinti út kereszteződése előtt utolértem egy kisebb fiatalokból álló csapatot, akik egy térkép fölött tanakodtak. Kérdeztem, tudok-e segíteni. A csapat egyik felének megmutattam, hogy merre menjenek az Irhás-árok felé, a 32-es távos srácot meg jobbra kalauzoltam. Szóval volt, akinek már a túra elején is gondjai akadtak a tájékozódással. Nekem a telefont szinte csak a fehér foltjaimnál kellett elővennem, meg az esetleges irányváltásoknál. Így rutinosan fordultam be a Törökbálinti útra és kocogtam egészen a Farkasréti temetőig. Itt majdnem betévedtem egy virágárus boltba, ahol az eladó mérgesen rivallt rám, hogy már bezárt. Pont úgy néztem ki ázottan, talpig futóruházatban, mint akinek óriási szüksége van egy csokor virágra, ahogy majdnem nekifutottam az üzlet hátsó falának, ahol a virágpultok közti kijáratot sejtettem. 

Röpke virágbolti látogatás Rudolffal

Az aprócska virágüzletben tett kaland után találtam a villamossínek túloldalán egy kellemes kis ösvényt a bokrok és a házak között, aminek nagyon megörültem. Pont a héten futottam egy temetőlátogatás és egy Gellérthegyezés között erre, de akkor az út túloldalán, a járdán haladtam, és nem is sejtettem, hogy van itt egy ilyen kis gyöngyszem. Hamarosan egy újabb színes foltra leltem egy kedves kis játszótér (Törcsvár utcai játszótér) formájában, amiről – bár a telefonom nem szívesen bugyoláltam ki a nejlonból – készítettem pár képet, annyira helyes és különleges volt. Ezen a szakaszon néznem kellett a telefonom, de így is majdnem betévedtem egy olyan utcába, amerre nem kellett mennem. Szerencsére erre hamar rájöttem, így pár perc múlva már a Sas-hegy lábánál térhettem rá egy lejtős és csúszós ösvénykére. Örültem is meg nem is a terepnek, ebben a nedves időben azért sokkal kellemesebb és biztosabb volt aszfalton futni. A jó öreg Cloudultra pedig hiába terepcipő, ez a csúszós sár nem az ő világa. Én nem is tudom, Csipi hogy boldogult egy aszfaltos Onban a Börzsönyben, ráadásul részben esőben. Én a terepessel is szenvedek csak.

Tetszetős villamosmenti ösvény

És egy különleges játszótér

Leóvatoskodtam a lejtős korcsolyapályán, majd igyekeztem megtalálni az első kód helyét, amit tudtam, mert az indító srác elárulta nekem, hogy 24 lesz, mert nem biztos, hogy megtalálom. Mondjuk az eligazítótáblát (ami nem is annyira a megfelelő irányba mutatott) és a bóját hamarabb megtaláltam, de azért a tényleg nehezen látható kód is meglett. (És egyébként nem ez volt a legnehezebb igazolásszerzésem). Futottam-botorkáltam, ahogy éppen a terep adta a Sas-hegy színes fái közt, míg ki nem vergődtem végre-valahára az aszfaltra (fura, hogy egy vérbeli terepes ilyennek örülni tud). Áldottam is az eszem, hogy erre a távra neveztem, ami kb. 80%-ban aszfalton halad. Jó kérdés, mennyire van az ilyen aszfaltos túráknak létjogosultságuk, de szerintem pont az ilyen túráknál, melyek mögött van egy (jelen esetben elég erős) koncepció, nem kell ezt a szempontot nézni.

A Sas-hegy lábánál vezető ösvény volt az egyik legélvezetesebb rész (ha nem csúszott volna annyira)

Pirinyó kódocska elhelyezve az asztalon

Még így esős időben is szép

Próbáltam magam lenavigálni a BAH csomópontba, de nagy szerencsétlenségemre megint ráakadtam a Zólyomi útra, ami lecsábított már a múlt héten is helytelen irányba, a Budaörsi útra. Sajnos már későn vettem észre a tévedésem, így azzal próbáltam azzal szépíteni, hogy egy a kerülethatárral párhuzamos utcán futottam végig, csak kicsit lejjebb. 

Azért úton-útfélen akad némi fotóznivaló - városi miliő ide vagy oda

Sajnos ekkor már alig 10 percem maradt a Gellérthegy tetején való jelenésemig. Ugyan nem voltam messze, de ekkor már biztos volt, hogy késni fogok. És még egy ponton is igazolnom kell előtte. A Hegyalja úton, sőt a víztározó tetején is rutinból mentem, köszönhetően a Geogonak és a Pálos 70-nek. De hiába, mert mihelyt felértem a kilátóponthoz, mehettem is le a víztározó kapujához, mivel egy felirat hirdette, hogy a pont az eső elől oda költözött. Hát jó, bár megint pár perc veszteség, de igazából a pontőröket, meglátva, ahogy a kapuban ácsorogva egy nejlonszatyor társaságában cidriztek, inkább csak sajnálni tudtam. Kínáltak ropival és nápolyival (ez sokszor visszatérő momentum volt a túra során), de éhes nagyon nem voltam, így inkább csak a pecsét meglétére szorítkoztam és kitartást kívántam nekik.

Oda kéne feljutnom - sőt már ott is kéne lennem...

Figyeltem a telefonom, hol ésszerű leszöknöm a zöld jelzésről a Citadellához. Meg is találtam a lehető leggyorsabb útvonalat és hamarosan csatlakozhattam a Rakéta pavilon alatt gyülekező, a gyászos időjáráshoz képest egész népes társasághoz. Rövid beszéd után tettünk egy kisebb kört a hegyen, közben készült rólunk néhány fotó is. Majd eredményhirdetés és tombola következett. Mivel én voltam az egyik mindennapos teljesítő, kaptam egy Runaway versenynevezést (mivel a Coldra már neveztem, szerintem a BRZSNY lesz a befutó), sőt később nyertem egy papírzacskónyi ajándékcsomagot is. Szóval nem jöttem hiába, csak most már ezt a kényes portékát is haza kellett futtatnom az egyre jobban nekieredő esőben. Magam miatt nem biztos, hogy hazamentem volna átöltözni, pedig már mindenem átázott majdnem bugyiig, technikai esőkabát ide, vagy oda, de így már muszáj volt, hogy le tudjam tenni a csomagot. Szerintem a hegyen kószáló maroknyi turista egész biztos komplett őrültnek tartott, ahogy egy papírzacskóval a kezemben, állig esőkabátba burkolózva loholok le a hegyről. Futottam és futottam csak tovább, végig a rakparton, majd a Kopaszin, közben próbálva felhívni Petit, és Márkot. A telefonom valószínűleg beázott, mert még kicsöngeni se nagyon akart. Majd mikor végre valakit elértem, alig hallottam, mit mond. Így nem tudtam előre kérni egy forró kávét vagy teát. A MOL torony előtt sajnos észleltem, hogy a csomagom kezdi megadni magát, az ajándékcetlit már el is hagytam. Volt nálam még néhány nejlon, egybe nagy nehezen sikerült is az egész motyót betuszkolnom. Csak reméltem, hogy semmi ázékony dolog nincs benne, mert megnézni még nem volt időm, se alkalmam a tartalmát. Most már pont úgy néztem ki, mint egy betörő, ahogy fut egy nejlonzsáknyi zsákmánnyal az üldöző rendőrök elől.

Már a hegytetőn

Kis lépcsőzős intermezzó

Hiába siettem, pár fotót mindig muszáj készíteni innen

Innen már jól mutatja az irányt a MOL-torony

A track a Budafoki útra kanyarodott, innen nekem nagy szerencsére pár száz méter kitérő az otthon csábító melege. Nagy kérdés volt, hogy lesz-e innen még kedvem kimenni a szakadó esőbe, úgy, hogy még a négy órás beérkezés is nagy kérdés. Kb. 1 óra volt ekkor, tehát 3 órám van nagyjából 20 km-re. Biztos, hogy futni végig nem tudok, mert van néhány elég meredek szakasz, meg az is jó kérdés, meddig lesz energiám egyáltalán a futáshoz.

Itt már közel az átmeneti menedék és a depó

Csomag lerak, kávé rendel, vizes ruha le, száraz ruha, száraz cipő és zokni fel, sütemény bekap, aztán hajrá, ki az esőbe. Tutira nem vagyok komplett, hogy ezt még akarom. De akarom, nekem igenis ma körbe kell futnom a kerületet, mert ezt én vállaltam, ez a mai célom. Szóval nincs apelláta. Egyébként is a száraz ruha hatalmasat dob a motivációmon, főleg a száraz cipő és a melegebb felső. Meg Petinek az ötlete, hogy vegyek fel sildes sapkát az eső ellen. 

Ronggyá ázott ajándékcsomag biztonságba helyezve, lehet tovább menni

Haladok is szépen, és a száraz lábam egészen a Dunaparty megálló környékén lévő méretes pocsolyákig sikerül megőriznem. Az Auchanos pont miatt eléggé izgulok – vajon megvártak-e? Több mint egy órát vesztettem, mivel nem regisztráltak, valószínűleg gőzük sincs, hogy kik, mennyien lehetnek még pályán. Egyébként meg pontok és díjazás nélkül is körbe lehet futni a kerületet, maximum mindez csak a motiváció fenntartása miatt van. Különben valószínűleg eszembe se jutna ezt csinálni. De most ha már csinálom, akkor végigcsinálom, ha kapok a végén oklevelet, ha nem. 

Emeletes buszok a Duna-parton -ez a Dunaparty megálló

Ismeretlen kiserdőn haladok a nagy pláza felé

Íme az érdekfeszítő bója

A partról bekanyarodva egy számomra ismeretlen meglepetés-kiserdő fogad. Ide még soha nem vetődtem el, pedig rengetegszer futok a közelben. Önszántamból nem hinném, hogy célszerű idelátogatnom, hiszen hemzseghetnek itt a hajléktalanok. Szerencsére ebben a vacak időben senkinek se jut eszébe erre lófrálni, hamarosan oda is érek a Savoya park tömbjéhez. A bejáraton belépve a bal oldalon hamar észre is veszek egy bóját. Odamegyek, nézegetem, van-e valami pecsét, lyukasztó vagy zsírkréta vagy bármi, az igazolást elősegítő információ rajta. Sehol semmi, csak egy bója. Jó, akkor talán olvassuk el az itinert. Kibugyolálom a nejlonból, és olvasom, hogy emberes igazolópont. Akkor jól emlékeztem, kéne itt lennie valami pecsétes igazolási lehetőségnek. Mellettem a padon egy srác ül, nézem, hátha ő a pontőr. De ennek semmi jelét nem mutatja, pedig végignézi, ahogy behatóan tanulmányozom a bóját. Meg azt is, hogy előhalászok egy papírt a táskából néhány percnyi bójamustrálás és félhangos morfondírozás után. Ok, a srác (nem) kicsit fura. Lehet, hogy én is az vagyok, így ázottan, és hogy ekkora érdeklődést tanúsítok egy nem plázakörnyezetbe illő tárgy iránt. De ha ő a pontőr, annak azért fel kéne tűnnie neki, hogy meló van. Ő csak néz és néz. Már éppen nyomok egy fotót a bójáról bizonyítékul, hogy itt jártam és készülök menni. A pont bizonyára nem tudott megvárni, annak ellenére, hogy a bóját meg itt hagyták (de minek, ha már bezártak???) meg valaki ezt a szerencsétlen srácot is itt hagyta a padon. Ekkor szólalt meg vontatottan a srác, hogy nála van zsiráfos meg nem tudom milyen pecsét. Meg kérek-e ropit és nápolyit? Nem, nem kérek semmit, csak pecsétet, de azt gyorsan és akkor inkább ki is szolgálom magam és már itt se vagyok. Mert máris hosszas perceket vesztegettem fölöslegesen a szűkös időmből. A srácra nem tudtam mérges lenni, neki bizonyára ennyi a reakcióideje, de nem tudom, miért nem raktak mellé még valakit, aki segít neki? 

Ennyire abszurd helyen lévő ellenőrzőpontot még sosem láttam

Ázott verébként baktattam tovább a felüljáró irányába, ahol egy vargabetűt leírva átjutottam Rózsavölgybe majd Kelenvölgybe, azaz pontosan a Ringló utcába, a XI. és XXII. kerület határán vezető gerincre a Péterhegyen. Kényelmes tempóban kocogtam felfelé arra gondolva, hogy pár éve nekem ezen az utcán való feljutás még igazi kihívás volt. Most meg 20 km környékén is simán megmászom futva. Szerencsére a csúcsról még a felhők ellenére is volt kis panoráma, amit pár fotó erejéig meg is csodáltam, majd ereszkedni kezdtem a Péterhegyi út irányába. A Szent Szabina kápolna előtt elhaladva jutottam le ismét Rózsavölgybe, ahol ellenálltam a kísértésnek (ma már sokadszor), hogy felszálljak a villamosra és kivitessem magam Kamaraerdőbe. Inkább kapaszkodni kezdtem a Vöröskúti határsor igencsak meredek emelkedőjén. Egy piros-fekete kabátos srácot értem utol, akinek elég városias ruhája alapján nem tudtam eldönteni, hogy a túrán van-e vagy csak éppen erre van dolga. Mivel elkezdett egy bejáratot nézegetni, az utóbbira szavaztam és nem is foglalkoztam vele a továbbiakban (hiba volt). Felküzdöttem magam a sok lépcsőn a Panoráma kanyarig (hiába a rengeteg releváns gyakorlat), majd ismét futásnak eredtem, ügyelve arra, hogy ne üttessem el magam a forgalmas Balatoni úton a kevéssé belátható kanyarban. 

A Ringló utca tényleg a kerület határa és kifejezetten izgalmas épületek is vannak itt

A kilátás is csodaszép innen

Szent Szabina kápolna a Péterhegyi úton

Fel a Vöröskúti határsoron

Kicsit meredek, de látványos - és lám, a srác is jött tovább felfele

Lépcsők megint

A Kamaraerdő ismerős ösvényein otthonosan mozgok és szerencsére a sárhelyzet is jobb volt, mint amire számítottam. Hamarosan fent is találtam magam a Vadász-hegy tetején, ahonnan egy köves-gyökeres meredek ösvényen kell lejutni. Ez se volt vészes a tanösvény tábláig, onnan azonban olyan korcsolyapályává változott az ösvény, amivel a Hoka Challengerem is kevéssé bírt. Kb. lassabb tempóban haladtam most lefelé mint felfelé szoktam itt. Menet közben egy térképet nézegető középkorú párosra bukkantam. Megkérdeztem őket, tudok-e segíteni, de mondták, most már boldogulnak, így nem zaklattam őket tovább. Tűnődtem azon, hogy vajon ők is teljesítők-e – vajon ki más sétálna erre önszántából ebben a cudar időben? A Nagyrétre kibukkanva egy felirat mutatott a fedett pavilon irányába, mely alatt két pontőr didergett. Az egyik éppen nagy telefonálásban volt – úgy tűnt, nem nagyon tudja, hány embert várjanak még, mert már mennének nagyon. Én például lila ruhás lányként szerepeltem a lajstromukban (ha már indulási számom nem volt). Tök jó, mert induláskor még kék voltam, csak azóta teljes átalakuláson (ruhaváltó műtéten) estem át. Mondtam is nekik, hogy eredetileg egyébként kék voltam, ha ilyen színű egyént is keresnének. Kaptam pecsétet, kezembe nyomtak egy flakon vitamin vizet és felkínálták a már ismerős menüt (ropi, nápolyi), mellé még répát is Pár nápolyit elfogadtam. Panaszkodtak, hogy a ropi nem nagyon fogy, most mi legyen vele, kidobják? Mondtam, hogy a répának a vadak örülnek, de a szétszórt ropi és nápolyi miatt az erdészek nem nagyon lesznek lelkesek. Nem is értem, hogy ha idehozni tudták a vélhetően nagyobb készleteket, visszavinni a villamosig/autóig már nem tudják? Vagy otthon nem jön jól egy kis nasi? 

Bár azt hittem, a Vadász-hegy mégse tartozik a kerülethatárhoz, az a Tétényi-fennsík peremén vezet

EP a Nagyréten

Inkább szaladtam tovább a Susulyka utcán, majd a Muskétás utcára kanyarodtam és a volt honvédségi épületek mellett értem el a vasúti síneket. Szerencsére éppen fehérre váltott a villogó, így nem másztam meg a felüljárót. Hamarosan Budapest egyik legszebb panorámás útján vághattam át a Budaörsi repülőtér mellett, a Kőérberki úton. Szerencsére ekkorra már jelentősen csillapodott a csapadék intenzitása, jóformán kezdett elállni az eső. A futókedvem evvel párhuzamosan egyre csappant a Budaörsi úthoz közeledve, főleg, mikor már a Dobogó szomszédságában jártam. Olyannyira, hogy egy kis emelkedőt látva inkább sétára váltottam. Úgyis nemsokára kapaszkodhattam fel a Felsőhatár utcán (ugye-ugye, ez már a második utca, aminek a nevében benne van a határ szó...) a Tűzkő-hegy irányába. Érdekes, hogy ezekről az apró zöld foltokról Budaörs felett (Rupp-hegy, Tűzkő-hegy, Nap-hegy) is csak azóta szereztem tudomást, mióta futok és ide-ide tévedtem. A 4 óráig hátralévő időm már erősen megfogyatkozott, de még nem veszett el minden remény, hogy be tudok érni. Hiszen ha felérek a hegyre, megint tudok majd futni egészen a célig. Kb. fifty-fifty, hogy sikerül vagy sem. Úgy emlékeztem, hogy a hegy környékén lesz egy EP is. Mikor kiértem az aszfaltra, elővettem az itinerem és megdöbbenve láttam, hogy már el is hagytam azt. A közeli szaletliben lett volna a hegy tetején, de tutira nem láttam ott senkit, pedig közvetlen mellette haladtam el. OK, valószínűleg nem tudtak megvárni. A biztonság kedvéért visszamentem, megnézni nem hagytak-e ott valami információt vagy kódot. Nem volt semmi az asztallapra pingált szívecskén kívül, ami nem valószínű, hogy a túrázóknak szólt. A véghajrá előtt kicsit rendbe hoztam magam, szerencsére éppen időben végeztem evvel a művelettel, mert ahogy újból megiramodtam lefelé, sebbel-lobbal érkezett szembe egy neonsárga pólós, hosszú hajú srác és kérdezte én vagyok-e a 16-os. Hebegve-habogva feleltem, hogy én a 32-es távon vagyok és lövésem sincs, mi a számom és hogy kaptam-e egyáltalán. Mindenesetre nyomott velem egy szelfit majd rohant visszafelé elég rendes tempóban. Látótávolságban azért sikerült követnem. Igazából neki köszönhetem, hogy szintidőn belül beértem, mert húzott rendesen. A túra alatt itt futottam először 6 perces alatti tempót.

A Budapestet ölelő hegykoszorú a repülőtértől

A végső roham az Angyalka utcán fel a templomhoz inkább már csak séta volt, azért ez az emelkedő is elég combos, főleg így 33 km-el a lábamban. Közben persze láttam azt is, hogy maradt még vagy 5 percem 4 óráig, így nem kell már annyira igyekeznem.

Majdnem Budapestet is elhagytam (szóval itt tényleg a határon vagyok)

Ez is elég rongyrázós környék, szóval akad látnivaló

A Tűzkő-hegyen

Ez az apró, városba ékelődő zöld (?) folt is felüdíti az embert

És íme a következő zöldterület a Rupp-hegy

Odamentem ismét a pulthoz, ahol ismét rengeteg ember szorongott, bemutattam a pecséteim, mondtam, hogy az utolsónál már elment a pont. Kiderült, félkor hagyták el állásukat, így sokat nem is késtem. Megkaptam a díjazást. Közben azért félve rákérdeztem, hogy fizetni nem kellett volna-e. Ekkor derült ki, hogy igen, valójában kellett volna. Leperkáltam a kedvezményes kerületi áras nevezési díjat így utólag, a lakcímkártyámra nem is nagyon voltak kíváncsiak. Végül is készültek itinerrel, jelvénnyel, oklevéllel egy rahedli ropival és nápolyival, nem túl lelkes és kompetens személyzettel, bójákkal, azért a kedvezményes kerületi áras 2000 Ft-ot megérdemlik a szervezők cserébe. Legyen ez a tanulópénzük, hogy jövőre szervezzék meg jobban. Többet nagyon nem is érdemelnek ezért most. Okulásként nekem jók az ilyen csekély szervezettségű túrák is, mert az ember el van kényeztetve, ha csupa Kék Balatonra, Pálos 70-re, Vérkörre, Hétköznapi barangolásokra és Communitas Fidelissimára jár. Ehhez a mostani túrához képest  még az előbbieknél kaotikusabb Kitörés is elsőrangú szervezésnek számít. 

A rajnak és a célnak otthont adó Szent Angyalok Plébánia

Nem is beszélve arról, hogy a leírtakon kívül is voltak a koncepciónak gyenge pontjai. Egyrészt ha tényleg a kerülethatáron szerették volna vezetni a túrát, akkor viszonylag sok helyen másfelé kellett volna kijelölniük az útvonalat. Például egy hosszú szakaszon a Duna közepén barangolhattunk volna – sokkal nedvesebbek úgyse lettünk volna már. Emiatt nem is kárhoztatom a szervezőket, mert szerintem próbálták azt kihozni ebből a jórészt unalmas aszfaltgyaloglásból, amit lehetett, úgy, hogy azért beletűzdeltek, ahol csak lehetett zöldebb területeket is (Gellérthegy oldalán vezető zöld turistaút, Kamaraerdő, Vadász-hegy, Tűzkő-hegy, Rupp-hegy), még ha azok nem is estek egybe a konkrét kerülethatárral. Volt ahol sokkal látványosabb tájon vittek át, mint amit a konkrét kerülethatár nyújtani tudott volna – lásd a Budaörsi repülőtér esetét. Egész biztosan volt olyan szakasz, amire engedélyt se kaptak volna. Azért nagyjából ragaszkodtak a sziluetthez és ez nagyon szépen ki is rajzolódik a Stravan. 

Ha nem is ragaszkodtak a szervezők mindenhol a valós határokhoz, mégis kirajzolódik a sziluett

4 óra után bizony már hamar sötétedik - szerencsére lámpa most nem kellett

Sokkalta problémásabb az a tény, hogy tulajdonképpen a túra 3/4-ét el lehetett volna bliccelni úgy, hogy azért a pecséteket a végén simán be tudtam volna mutatni. 

Mutatom is, hogyan, íme a hopponálós változat: Benevezek, aztán repülőrajtot veszek, egészen a 8E busz megállójáig a Gazdagréti téren. Itt szépen felszállok a buszra és elvitetem magam... a Sánc utcáig, mert a Sas-hegyi kódot ugye tudom és szépen beírom az utazás alatt a megfelelő rubrikába. (Ha nem tudom, akkor azért 2 kilométert meg kellene tennem érte, de azért elég gyorsan vissza tudok szállni Zólyomi útnál a kényelmes BKV járatra.) Miután beüttettem a pontőrökkel a pecsétet a víztározónál, sajnos megint kell egészen 1 kilométert gyalogolnom a gellérthegyi zöld csíkon, de a Szent Gellért szobornál gyorsan leszaladhatok az 56-os villamos megállójához, amivel aztán főúri kényelemben, esőmentesen utazhatok egészen a következő pontig. Pár száz méter megtétele után csak be kell sétálnom az Auchan kapuján és meggyőznöm az ottani pontőrt, hogy adjon már egy pecsétet, legalább addig kicsit vizes leszek a látszat kedvéért. De ha ezzel se szeretnék fáradni, akkor érdemes átszállnom egy 17-esre, ami egészen a bevásárlóközpont kapujáig visz. Majd innen sajnos pár száz métert megint gyalogolnom kell a töltés túloldalán lévő 41-es villamosig, amivel aztán kizötyöghetek a kamaraerdei végállomásig. De ó jaj, innen szükség lesz egy kilométernyi erdei sétára. Ráadásul a viszontagságosabb felső ösvényen kell kezdeni, hogy a megfelelő irányból érkezzek a pontra. A lenti ösvényen igazolás után aztán szépen kigyalogolhatok a 87-es busz megállójába, ami elpöfög velem egészen a Budaörsi útig. Itt átszállok máris egy az ellenkező oldalon haladó nagyjából bármilyen járatra (pl. 40-es busz) és elvitetem magam 3 megállót még a Felsőhatár útig. A túra vége azért tartogat némi feketelevest, mert most már tényleg gyalogolni kell hosszabban, ráadásul felfelé. Bár itt is jár egy 289-es helyi járat, ami valószínűleg elég ritka, de ha szerencsénk van még egy kis mászást kibekkelhetünk vele. És még ebből az utolsó gyaloglós 5 km-ből is lecsíphetek egy kicsit, ha sikerül megcsípni egy 8E-t az Irhás-árok alján, amivel levitetem magam a Gazdagréti térig. Voilá, már itt is vagyok a templomnál, miután sikeresen körbeutaztam a kerületet és gyalogoltam 10 km-t se. 

Hoppá, most olvasom az itinert és látom, volt egy pont a Péterhegyi/Ringló út sarkán is. Szóval akkor csak le kellett szállni a 41-esről a Péterhegyi útnál és felsétálni érte és vissza a villamoshoz. (Plusz pár száz méter hozzáad). Egyébként sikeresen kihagytam, mert itinert túra közben nem szoktam olvasni (régi rossz szokásom) és ezen a részen térképes segítségre se volt szükségem. Ergo nem is láttam, hogy van itt pont és a bóját se vettem észre.

Így, hopponálva is lehetett volna simán teljesíteni - fel se tűnt volna senkinek

Vajon volt olyan túratárs aki élt ezzel a lehetőséggel? Nem tudom, nem is akarok senkit gyanúsítgatni, de például a Vöröskúti határsorról ismerős, piros-fekete kabátos fickót megint láttam a célban. Lehagyni nem hagyott le, ebben az öltözetben tuti nem futott. Persze az is lehet, hogy nem túrázó volt, hanem mondjuk ő volt a seprű az adott szakaszon, akit már nagyon vártak a nagyréti pontőrök (bár bizonyosak nem voltak afelől, hogy tényleg jön majd ilyen.) Vagy esetleg feladta a túrát és bejött azért a célba mert várták a haverok.

Mivel az egész úton alig találkoztam túrázógyanús egyénekkel, feltételezem, hogy nem vonzott sokakat ez a városi táv ebben a kedvezőtlen időjárásban. Szinte teljesen végig légüres térben haladtam, az a maroknyi ember, aki fennakadt árgus szemeim rostáján, se biztos, hogy mind teljesítő volt.

Elméletben mindenesetre lehetséges lett volna egy ilyen megúszós változat. Néha el is gondolkoztam azon, hogy élek a lehetőséggel (amikor már nagyon időzavarban voltam). A szervezők viszont egy kicsike erőbefektetéssel ki tudták volna zárni annak lehetőségét, hogy ekkora távot el lehessen bliccelni. Csak néhány önigazoló pontot kellett volna kihelyezni a megfelelő helyeken. Első körben például a Törökbálinti úthoz, majd a Farkasréti temető környékén tettem volna ki egyet-egyet, lehetőleg nem megállóba. Majd például tehettek volna a Kopaszira egyet, meg egyet a hosszú Duna-gátra vagy a Budafoki útra. Szintén elkelt volna egy a Ringló utcába, majd a Panoráma-kanyarhoz, mondjuk a lépcső tetejére, hogy tudjuk, biztosan felment-e a túrázó és nem villamosozott-e. Aztán a Susulyka út - Kőérberki út szakaszra is kellett volna legalább egyet kihelyezni. 6-8 darabnál biztos nem kellett volna több és evvel még nem bonyolították volna túl a túrát, ráadásul nem kellett volna önkénteseket se bevonni, maximum a kihelyezéshez és beszedéshez. Azt meg már tényleg meg lehet oldani BKV igénybevételével is.

Az ötlet tehát jó, az útvonal a városi miliő és a sok aszfaltgyaloglás miatt csak közepesen érdekes, de mivel a túra nem kerül minden évben megvalósításra, csak ha november 11. szombatra esik, így túrakülönlegességekre vadászóknak kifejezetten vonzó lehet. A megvalósítás viszont nem kapna túl jó érdemrendet nálam, mivel nagyon úgy tűnt, hogy a szervezők nem fektettek bele túl sok energiát. Nem is beszélve arról, hogy az önkiszolgáló célkaja is csak félszáraz kenyér volt némi nem túl gusztusos, már szanaszét kent lekvárral, zsírral és hagymával meg nutellával. A semminél mindenesetre ez is jobb volt, a turista ne legyen válogatós. Némi anomália a díjazásban is volt, mert a kitűzőre 33 km került, míg az oklevelemen csak 32 km áll. De ez már csak apróság, amin szívesen átsiklok, mert tulajdonképpen valamivel többet gyalogoltam, mint 33 km az órám szerint, az összes kitérőmmel együtt.

Aki mindezek után mégis rászánná magát, hogy induljon egyszer ezen a teljesítménytúrán, készüljön fel alaposan az útvonalból, főleg ha nem hazai pálya számára a XI. kerület. Másrészt ha 32 km-en nem tud megélni ropin, nápolyin és némi répán, vigyen magával elegendő fogára való frissítést. De hátha a szervezők a következő alkalomig felturbózzák magukat és nem lesz erre se szükség.

Strava link:

 

A város és a természet, valamint a kerület határán is egyben