2023. március 27., hétfő

Cukkinis-gombás medvehagymás quiche

Tészta:

  • 12 dkg vaj/margarin
  • 25 dkg liszt (fele lehet teljes kiőrlésű)
  • fél teáskanál só
  • csipet cukor
  • 1 tojás


Töltelék:

  • 2 kisebb cukkini
  • negyed kiló gomba
  • 50 dkg juhtúró
  • 2 dl tejföl
  • 1 tojás
  • bors
  • fűszerek (kakukkfű, borsikafű)
  • medvehagyma egy csokorral apróra vágva
  • olívaolaj
  • valamennyi reszelt trappista a tetejére

A tésztához elmorzsoljuk a margarint, sót, cukrot, lisztet, majd hozzáadjuk a tojást. Összegyúrjuk, ha nem áll össze, kevés vizet adhatunk hozzá. A tésztát alufóliába csomagolva a hűtőben pihentetjük egy órát.

A töltelékhez felvágjuk vékonyabb szeletekre a cukkinit és a gombát, kis olívaolajon megpároljuk egy serpenyőben. Nem muszáj teljesen puhára párolni, de kicsit fonnyadjon meg. Kicsit sózzuk, borsozzuk, fűszerezzük ízlés szerint. És kakukkfüvet, borsikafüvet adtam hozzá. 
A juhtúrót egy mély tálban összekeverjük a tejföllel és a tojással. Botmixerrel beleturmixoltam a medvehagymát is a masszába.

A kinyújtott pitetésztát kivajazott piteformába tesszük, megszurkáljuk villával. 180 °C-ra előmelegített sütőben 10 percet sütjük. Ezután elosztjuk az elősütött tésztán a gombát és cukkinit, az egészet leöntjük a juhtúrós masszával. Kb. fél óra sütés után, ha már nagyjából megszilárdult a massza, a pitét megszórjuk reszelt sajttal. Még 5-10 percet sütjük, míg a sajt pirulni nem kezd.



Medvehagymás-sütőtökös kenyér

 


Hozzávalók:

  • 50 dkg liszt
  • 3 szelet sütőtök (megsülve)
  • 2 kiskanál só
  • 2 kiskanál cukor
  • 1 tasak szárított élesztő
  • 2 dl víz
  • 2 ek olívaolaj
  • napraforgómag
  • egy csokor medvehagyma apróra vágva


A lisztet kelesztőtálba szitáljuk, hozzáadjuk a többi száraz hozzávalót. 

A sütőtököt a héjából belekanalazzuk a tálba. A víz lassú hozzáadagolásával kidagasztjuk a tésztát. A napraforgómag egy részét és az apróra vágott medvehagymát is beledagasztjuk a tésztába.

Ezután fél órát kelesztjük. A tésztát lisztezett felületen átgyúrjuk, miután megkelt, majd egy olívaolajjal kikent formába tesszük. A tetejét megkenjük olívaolajjal és megszórjuk a maradék napraforgómaggal.  Előremelegített sütőben (180 °C) háromnegyed órát sütjük a kenyeret, úgy, hogy egy kis fémtálban egy kevés vizet párologtatunk a kenyér alatt. Miután kivettük, meghintjük hideg vízzel.



2023. március 17., péntek

Vér és mókusok

 


Úgy tűnik, a véres dolgokkal hadilábon állok. Hiába szerepelt a Vérmókus kör már nagyon régóta a bakancslistámon és hiába neveztem már be az ősz folyamán rá, úgy tűnt, ez egyszerűen nem akar nekem összejönni. Egyrészt borzasztóan nehezen szánom rá magam, hogy elinduljak egy-egy instant körön – ugye mint tudjuk, a Vérkört már több éve halogatom (de most végre elérkezett a pillanat és ha instantban nem is, de teljesítménytúraként végre majd megcsinálom, ha minden összejön). Másrészt meg pont mindig akkor leszek beteg, ha végre eljutok odáig, hogy most akkor nekiindulok. 

Először egy futóismerősömmel, Vilivel mentünk volna ketten december elején, de elkapott valami tüsszögős, orrfolyós, hidegrázós nyavalya, így nem mertem ennyit bevállalni, pedig már a szabim is kivettem. Persze mire eljött a nap, kicsit már jobban lettem, így végül mégis elindultam futni, de csak egy 1.0-ás Budai peaks verziót mertem végigfutni, amit kb. feleakkora távra (26 km) ki tudtam hozni. Igaz, menet közben még bőszen küzdöttem az orrfolyással, de szerencsére nem ártott meg a kiruccanás. Vilit persze nem értem utol, pedig részben majdnem ugyanarra mozogtunk, egész biztosan kereszteztük egymás útjait.

Most, hogy megint végre elhatározásra jutottam a Vérmókust illetően és ki is vettem a szabim, ismételten kezdtem magam ramatyul érezni az előző nap délutánján. Kapart a torkom, és mintha a hideg is borzongatta volna a hátam. Ilyen az én szerencsém... Azért még adtam egy esélyt annak, hogy éjjel majd kialszom magamból a kórt, így mindent szépen összekészítettem – legfeljebb majd visszapakolom a cókmókot a helyére, ha mégsem mennék. Így is lett, ugyan jól megizzadtam éjjel, de reggelre kimondottan jobban éreztem magam. Irány akkor a Szépjuhászné!

Már 7 óra előtt ott virítottam a büfé előtt és mivel a kezdőkód helyét már ismertem, gyors szerelvényigazítás után tudtam is rögtön startolni. Az első kilométereken már régi ismerősként szaladtam végig, hiszen mostanában hétköznaponként is gyakran edzegetek erre. Szeretem a Vadaspark környékét, kevesen járnak hajnalonként arra, valamint az ösvények és a terepviszonyok is izgalmasak, változatosak. Egyik legviccesebb élményem az volt, mikor még fejlámpával indultam neki a hajnali sárga/kék keresztnek, szembe pedig szintén egy fejlámpás futó érkezett – alig akartam hinni a szememnek. Ezek szerint másokat is ilyen korán kivet az ágy! Hiába azonban a rutin, az ellenőrzőkóddal az Erdő fohásza táblán megint megküzdöttem. Valamiért nincs a 20-asoknak ezen a helyen mobilnet vagy nem tudom, mi lehet a probléma. A Szilfa-tisztás környékén sikerült végre beolvasnom a kódom, igaz kétszer, így csak egy hibaüzenetet kaptam. Kicsit izgultam, de nem volt szívem ilyen korán felcsörgetni Mátét. Végül is az az üzenet, hogy „ezt a kódot már beolvastad”, azt jelenti, hogy egyszer sikeresen megtörtént a dolog – legalábbis mertem ezt remélni.

Haladtam hát előre, amennyire a mostanában szokásos lassúcska tempóm engedte – úgy voltam vele, inkább tartalékon megyek, csak bírjam jól végig, hogy a végén is maradjon még erőm futni is – főleg, ha muszáj lesz a szintidő miatt. A második kód a villanyoszlopon gyorsan meglett és fel is töltődött, és a mumus Kecske-hátat is viszonylag könnyedén leküzdöttem. Fura, de ez az emelkedő is egyre könnyebb minden egyes alkalommal. Egy jó fej bringással kerülgettük egymást, jó utat kívánva kölcsönösen. Ő is meglehetősen nézelődős tempóban nyomta, mert majdnem utolértem a Vöröspocsolyásnál. 

A vörös pocsolya - a vaddisznók kedvenc dagonyája

A piros háromszög elágazásától komolyabb elánt vett az emelkedő, de úgy voltam vele, hogy ezt még kifutom, majd legfeljebb a Csergezán-kilátó előtti kaptatón lazsálok kicsit, hátha látok kökörcsineket. Így is lett, bár sajnos a virágok egyelőre még didergősen elbújtak. A platóra felérve célba vettem a kilátót, ahol most a kódok (ráadásul mindkettő) sitty-sutty meglett. Pedig mennyit kerestem őket hiába a Mókus-körön! 

Kicsit borongós a kilátás

Sajnos a kilátás egyelőre elég borongós volt, így lehúzódtam a közeli padra, hogy elfogyasszam a magammal hozott banánt. Aztán újból nyakamba vettem a lábam és meg sem álltam a hegy aljáig, az elágazásig, ahol megint emelkedésnek indult az éppen aktuális zöld turistaút. Kicsit belepihentem a menetbe, majd a zöld négyzetet elérve nekiiramodtam a lejtőn. Innen egy jelzetlen útra kell letérni, megmászva a Peaksről ismerős Zsíros-hegy nyergét, majd egy szintén jelzetlen, kellemesen lejtő úton futhat a teljesítő az Ilona-lak irányába egy hosszan elnyúló gerincen. Vele párhuzamosan egy másik, szintén szép gerinc húzódik. Futás közben volt energiám a festői látvány élvezésére is. Éppen egy csuszka mutatványozott egy közeli cserjén, illegette-billegette magát, majd gyorsan eltűnt veszélyt sejtve. Hamarosan tűleveleken tapodtak a lábaim és eszembe jutott, hogy akár egy mókus is előbukkanhatna ebben a fenyvesekkel tarkított miliőben, ha már múltkor, a Mókus-körön volt olyan szerencsém, hogy láthattam egyet. A találka elmaradt, de a pihenő nem, hiszen megérkeztem a csinos vadászházikóhoz. A kódot gyorsan leolvastam, majd leültem egy farönkre, hogy élvezzem az itteni végtelen nyugalmat. Közben persze gondoskodtam az energiautántöltésről is.

Ilona-lak, egy igazi idilli hely - főleg hétköznap


Bár órákat el lehetne időzni itt, mégis indulni kell, hiszen ketyeg nekem a szintidő – remélhetőleg a futó. Igaz, a futással nem sokáig jutok, pár lépést teszek meg a lejtőn, máris megállásra csábít egy hóvirág, majd rengeteg társa. Igyekeznék tovább, de a keskeny ösvény hirtelen, szinte a semmiből sárossá válik, jobb oldalamon meg egy villanypásztor őrzi az újulatot. A csúszós lejtő kicsit rézsűs is, így komoly esély van arra, hogy ha elesek, nemcsak egy szép sárpakolás lesz a jutalom, hanem egy jókora áramütés is. Inkább kioldalazok az ösvény melletti giz-gazba, aztán ott próbálok előreevickélni. A villanypásztort elhagyva akkora lesz a dzsindzsás, hogy muszáj maradnom a korcsolyapályának is beillő úton. Sajnos nincs sok esélyem menet közben gyönyörködni a szemközti Meszes-hegy sziklás oldalában. Végül a sárfürdőt sikerül megúsznom. 


Hiába tűnik a Nike Pegasus trail változata az eddigi legkényelmesebb cipőmnek, ekkora sár eléggé ki tud rajta fogni. De szerencsére az egész útvonalon szinte ez az egyetlen sáros szakasz akad, így a cipőválasztás elég jónak bizonyul. A sunyin emelkedő, ámde igen látványos Hosszú-völgyön felfelé haladva semmi kedvem futni, inkább átadom magam a hóvirág- és sziklafotózásnak és az ébredő tavaszi táj élvezetének. Azért a gyaloglásom is meglehetősen tempós, közel 10 perces átlagokat megyek. Favágók zaja hallatszik, majd elhagyva őket igazán meredekbe kapcsol az ösvény. Végre felérve a sárga keresztre újból futok hellyel-közzel, még a forgóajtót elhagyva is. Közben a napocska is kisüt, ideje nekivetkőzni. Keresem a virágokat, de úgy tűnik, korai még az igyekezetem. Megint egy kellemetlen emelkedő visz fel a Kutya-hegyre, de tudom, hogy felérve majd újból futhatok, hiszen a nemrég teljesített Kitörés túrán mindez emelkedő szokott lenni szemből. A Nagy-Szénás végső kaptatójáig nincs is megállás. Számolgatok – most járok félúton. Ugyan most egy hosszas lejtmenet jön, de az út vége felé bizony akad néhány bosszantó hupli, mint például a Kálvária, Vihar-hegy, Hármashatár-hegy és további társaik. Idővel jól állok, még 11 óra sincs. Kicsit kifújom magam, körbefotózom a páratlan körpanorámát, majd indulok is tovább.

Hóvirágok a Hosszú-völgyben

A Hosszú-völgy legfestőibb szakasz

Az esést a Meszes-hegy alatt sikerült megúsznom, de ami meg van írva a nagy könyvben, elkerülni lehetetlen: a sorompó előtti irdatlanul köves lejtőn kimegy a jobb bokám, én meg eldőlök balra mint egy krumpliszsák. Bal tenyeremből, amivel hárítottam az esést, csordogál a vér, a sajgó bal combomat inkább meg sem nézem, lényeg az, hogy a fancy hópehelymintás pink-fekete nadrágom nem szakadt ki. Újraindítom a gépezetet, ami kicsit döcögősen, fájdalmasan indul, majd aztán belelendül. Menet közben próbálom egy zsebkendővel kúrálni a sebesülésem. Hát persze – kapcsolok – Vérmókus körön vagyok – vér kipipálva, már csak a mókusok hiányoznak. Úgy döntök, hogy a Muflon-itatónál muszáj beiktatnom egy rövidke táplálkozással egybekötött pihenőt a kódolvasás mellé. Miközben keresgélem (hiába) a ragtapaszt a táskámban, nézem, micsoda műsort csapnak a harkályok a közeli fákon. Mindenhol őket hallani, próbálják a fiúk minél nagyobb kopácsolással elcsavarni a csajok fejét. Az a fránya ragtapasz nem kerül elő, pedig van itt minden: sótabletta, szőlőcukor, hajgumi, hólyagtapasz, magnézium. Na mindegy, akkor marad a zsepis gyógymód, bár jó volna valahol vizet is keríteni. Az ivóvizem nem akarom pazarolni, mert már rendesen fogytán van. 

A Nagy-Szénás felé

Az útvonal felezőpontja, minden szempontból csúcspontja stb. stb.: a Nagy-Szénás

Mókus körös pólóban természetesen
Feltápászkodom és indulok Solymár irányába, de pár méter múlva hirtelen mozgást észlelek az egyik közeli fán. Nicsak, egy mókus igyekszik felfelé a törzsön. Menekülés közben utánozhatatlan mókushangot hallat. Megállok és figyelem mókus pajtást, ő is ugyanezt teszi. Közben készítek pár portrét róla, ha már ilyen szépen beállt pózolni. Hirtelen észreveszem, hogy nincs egyedül, haverja ott figyel a fa túloldalán. Oké, konstatálom, hogy sima Mókus-körhöz egy, Vérmókus-körhöz két mókus jár, ha már a táv is duplaannyi. A vér már úgyis megvan, a hiányzó mókust is sikerült begyűjtenem hozzá. Kényelmesen lejt az út egészen Solymárig, nem spórolom meg a trackből az ugyan felesleges kitérőjét a sárgának sem, ha már egyszer benne van. Kitörésen mindig kihagyjuk, most akkor nézzük meg világosban, mit veszítünk vele. A nagy igazság, hogy semmit, azaz egy kis szintet lefelé és fölfelé is, ami sok kilométer megtétele után a fenének hiányzik. Miközben ezen morfondirozok, egy helikopter berreg a fejem felett, majd a települések közelébe érve néhány kutyással találkozom. Csorgok lefelé a Jegenye-völgy felső szakaszába, aztán a műútra kiérve gondolok egyet és betérek a benzinkútra, hogy végre kezet mossak és kitisztítsam a sebem. Sajnos a művelet eredeti ára 200 magyar forint lenne, de a kutasok rendesek és megkímélnek engem a pénzköltéstől, mivel a sebemet mutatva biztosítom őket, hogy tényleg csak kezet mosnék, meg fogyasztanék is a hűtőpultból. Már csak egy fél üveg kólám van és úgy tűnik, ma még a Dunát is kiinnám, úgyhogy egy buborékos vízre esik a választásom. 

Még mindig a Szénás - nem lehet betelni vele

A Muflon-itató, ahova a legenda szerint Sétafikások nem térnek be (egyébként már igen)

Vérbeli mókusok

Haladok tovább az Alsó-Jegenye-völgyben, egyre több a ráérős kutyasétáltató. Itt-ott fotózok, balról mellettem az Aszkéta nevezetű németjuhász öklendezik. Próbálok elszakadni fejben az igen kellemetlen látványtól és inkább a következő emelkedőkre koncentrálni. Futás ezeken már nem lesz, de azért illene jó tempót menni. Úgy tűnik, a Kálvária emelkedője végtelen, ami nem meglepő, mert a Kitörésen lefelé is elég hosszúnak tűnik. Végre fent vagyok a villanypásztánál, innen már kicsit hullámvasutazik az ösvény és, néhol futni is tudok. Egy katonasírt hagyok el, ami egy, a várból való kitörés során életét vesztett német katona emlékét őrzi. A Kötők padjához megint egy alamuszi emelkedő vezet. Újdonságként csodálkozok rá a sárga háromszög jelzést viselő sziklára, pedig nem először járok erre. Innen válik csak igazán meredekké az út! Felszenvedem magam, majd próbálok futni a gerincen. Mire elérem a stációkat az erőm is kifúj, sőt gyaloglás helyett is csak vánszorgok felfele. Ez egyben az én kálváriám is, képletesen és valóban is, hiszen pici gyerekkorom óta gyakorlom magam eme hegy megmászásában. Évről-évre ide jártunk nagypénteken keresztutat járni, és felsejlik bennem a sok meghitt pillanat. Kisgyerekként igazi kalandnak tűnt a gyertyafényes erdei szertartás, a kereszteknél elmondott ima. Most is elrebegek egy hálafohászt, hogy végre feljutottam a hegy tetejére és sikerült rendben leolvasnom a kódot. Sokat nem időzhetek, indulok a távolban sorakozó csúcsok irányába – sajnos mind meg kell őket mászni, bár ki tudja, mennyire futja majd az erőmből.

Vízesés az Alsó-Jegenye-völgyben - valaha itt fürdőzött nagymamám

A pesthidegkúti kálvária

A Virágos-nyeregig nem sokat futok, utána meg esély sincs erre, hiszen máris a Vihar-hegy köves kaptatóján találom magam. Lefelé is csak inkább botorkálni lehet, mintsem szaladni a nagy köveken, aztán már mászhatom is a következő domborulatot, a Hármashatár-hegyet. Azért, hogy valami tempót is mutassak, berobogok a turistacentrum udvarába a kódért, amit megint nem tudok leolvasni internet híján. Tanácstalanul téblábolok, odamegyek egy a közelben pakoló sráchoz, hátha tud tanácsot adni. Azt monda, húszasoknak elég problémás a dolog, de fönt a kilátónál lehet próbálkozni. Felkapaszkodom, útközben a kód beolvasódik, megint duplán. Kocogok bőszen lefelé az utat keresgélve. Elrobog mellettem két gyorslábú srác, őket valószínűleg nem zavarja az erősen kövekkel szabdalt terep. Én meg folyton arra koncentrálok, hogy ne törjem ki a bokám feleakkora tempó mellett. A nagy összpontosításban el is felejtem, hogy az Újlaki-hegy is benne van az útvonalban. Már alatta állok, mikor erre rádöbbenek erre a tényre. Kispistázás nincs, mehetek vissza azon a ronda köves emelkedőn. Még jó, hogy a meredek sárgán nem mentem le a Határ-nyeregig. Onnan már biztos nem másztam volna vissza. Szusszanok egyet a csúcs alatti padon, aztán visszabotladozom a korábbi útvonal kövein, majd leereszkedem ama rettenetes lejtőn, aminek csak az a szerencséje, hogy most nem emelkedő, mert különben ezer átok sújtaná.

Gückler Károly kilátó

Pad az Újlaki-hegy alatt

A Nyéki-hegy rövid, ámde húzós emelkedője megvisel rendesen, de legalább utána tudok megint hosszabban futni le Hűvösvölgyig. Már sokadszor számolom át, benne leszek-e a futó szintidőben. Bevallom, nem vagyok nagy matekos, először, még a Kálváriánál, arra jutottam, hogy éppen ki fogok csúszni a 10 órából, aztán minél többször átkalkuláltam a dolgot, annál inkább megbizonyosodtam róla, hogy bizony benne leszek, sőt jócskán hagyok is benne. Így innentől már nem nagyon iparkodtam, nem nagyon kínoztam magam futással, legfeljebb a lejtőkön iramodtam meg. A Hárs-hegy oldalában még kicsit erőt is gyűjtöttem az utolsó csúcsmászáshoz. Igaz, erre sok szükség nem volt, mert még olyan korán volt, hogy a büfét is biztosan nyitva találom. A csúcs előtt kielőztem két turistát miheztartás végett, ha már futószerkóban vagyok, aztán uzsgyi lefelé a büféig beolvasni a zárókódot.

A hűvösvölgyi Nagy-rét - régi majálisok színhelye

Kaán Károly kilátó a Hárs-hegyen

Kicsit izgultam, mikor 3 óra után a pulthoz léptem, hogy vajon sikerült-e tényleg beolvasnom mindent a hibaüzenetek ellenére, de a büfés hölgy megerősített abban, hogy az összes kód rendben felment és átadta az érmet. Mellé jól esett a kávé, palacsinta, üdítő kombó most is. Mivel elhatároztam, hogy kicsit belehúzok az ultratávokon való fejlődésbe és nagyjából havi szinten futok-gyaloglok valami ilyesmit (valamiért azt érzem, ez az én igazi világom, bár se gyors, se különösen jó futó nem vagyok, sőt még a maratoni távot is csak pedzegetem, egyedüli „erényem”, ami előrevisz ebben a törekvésben, hogy makacs vagyok mint az öszvér), azt hiszem, leszek még vendége a Vérmókusnak.

A túra utóélete annyiban nyilvánult meg, hogy a másnapra betervezett termálfürdős lazulás közben-után úgy elkapott a torokfájásos influenza, hogy egy bő hétig alig tudtam kimászni belőle. Szóval ezért se érdemes nagyon betegen nekiindulni (igaz, aznap tényleg nem éreztem semmi jelét annak, hogy beteg lennék, de hát ahogy a mellékelt ábra mutatta, még jócskán benne voltam).


Strava link a Vérmókus körömhöz:


2023. február 13., hétfő

Szomor felé félúton

Várnak, hívnak megint a hegyek

Így az emberélet útjának felén, valamint a Kitörés emléktúra 60 km-es távjának célja felé félúton, a Jegenye-völgy felső szakaszán hegynek fel baktatva sok mindenről gondolkozik az ember. Ilyenkor már maga mögött hagyta a Budai-hegység minden szempontból technikásabb részeit, búcsút intett a Diós-árok, a János-hegy, Hárs-hegy, valamint az Újlaki-hegy embert próbáló emelkedőinek, tükörjeges, csúszós szakaszainak vagy éppen a Virágos-nyereg előtti embert marasztaló sártengernek, letudott pár nyaktörő köves jégpályát lejtmenetben, a jégjáró alkalmatosságának köszönhetően szerencsére nagyobb nehézségek nélkül, kiállt megannyi sort először is az indulásnál uralkodó őskáosz közepette, majd utána szinte minden egyes ellenőrzőpontnál, sőt még a Virág-völgy egyszemélyes ösvényén araszolva is, hogy végre valahára saját tempójában haladhasson. Ilyenkorra nagyjából már kiderül, hogy az aktuális kondíció mire elég, az izmok már jól bejáratódtak, de egyben már fáradnak is, hamarosan eljön az az idő, amikor már nem lesz jó megállni, 10 percekre sem, mert nehéz lesz újból útnak indulni. Ha közbe nem jön valami váratlan esemény, akár célidő is prognosztizálható kis túlzással. Kiderült, hogy megfelelő-e az öltözet, elég-e az útravaló, megvan-e szükséges kitartás, ami egyre csak visz előre.

Vajon megfelelő-e az öltözet?

 Lassan a 10-szeres teljesítés felé is félúton járok, ha sikerül a mostani küldetés, ez lesz a negyedik a sorban, így a tarsolyomban van már valamennyi rutin, előre tudom az útvonal lassan összes kanyarját fejből. Úgy érzem, úgy tapasztalom, utam szüntelenül felfelé ível, szinte végeláthatatlanul, nem gondolva azzal, hogy a Kutya-hegy csúcspontja után után már jön az elkerülhetetlen lejtmenet. Bár még lesz egy-egy kisebb magaslat, a célba érés után utam véget ér végérvényesen. Az az élmény lesz az enyém, amit út közben tapasztaltam, amit magamnak szereztem. Ha csak végigrohantam, akkor az, ha próbáltam mindent magamba szívni szépen komótosan, amit lehetett, amit az út kínált, akkor az. Hogy melyik változat a jobb, afölött ítélkezni nincs semmilyen hivatottságom, nem is teszem, hiszen bár minden út egyedi, mégis egy helyre visz. Lehet, hogy mécses fogja jelezni, hogy itt voltam, végigküzdöttem, megcsináltam, amit kellett, de az is lehet, hogy nevem, létem örökre feledésbe merül majd, mint megannyi katonáé, akik itt nyugszanak a környező hegyekben. 

Rengeteg katona talált végső nyughelyet a környező hegyekben
 
Egy-egy mécses meggyújtásával is megemlékezünk a kitörés áldozatairól (fotó: Gombos Zoltán)

Kapaszkodunk tehát útitársammal, Zolival felfelé a Zsíros-hegy emelkedőjén bízva abban, hogy idén is célba fogunk érni. Neki az ötödik, nekem a negyedik teljesítésem. Még néhány óra gyaloglás, és elérjük a szomori sportcsarnokot. Hagyjuk sorban magunk mögött a túratársakat, bár nem futunk, tempónk meglehetősen húzós, kevés túrázó tud velünk lépést tartani. Még emelkedőkön felfelé is. Most nincs rajtunk a hómacska, így ahogy egyre feljebb érünk a hegy magasabb régióiba, egyre több figyelmet kell fordítani a talajviszonyokra. Hiába azonban a fokozott óvatosság, a Muflon itató előtt pár méterrel mégis sikerül hatalmasat zakóznom. Zoli is túl van már egy esésen, ő az Újlaki-hegy lejtőjén fogott nyulat. A hóhatár fölött sok itt is az eljegesedett szakasz, bár annyira még nem akut a helyzet, mint amivel a Normafa után szembesültünk. Onnan tulajdonképpen a Hárs-hegy vasútállomásig nem volt semmi értelme levenni a hómacskát, mert néhány vagy néhány száz méter múlva vehettük volna vissza. Mivel előző nap egy jókora részt lefutottam a túra Budai-hegységben vezető útvonalából, tudtam mire készüljünk. 

Imbolygó fénycsóvák felfelé a Nagy-Szénáson 

Távolban a város és az agglomeráció fényei

Megbeszéltük, hogy együtt megyünk, hiszen utoljára a tavalyi Kitörésen találkoztunk - akkor kb. pont ezen a részen köszöntünk egymásra. Zoli ugyan rendkívül gyorslábú túrázó, mégsem futó, nem kényszeríthettem arra, hogy végigfussa velem legalább a sík és lejtős szakaszokat. Emiatt el is engedtem eredeti tervemet, hogy idén nagyjából végig megpróbálom tartani a futótempót és összehozok egy 10 óra alatti eredményt, ami számomra rekordteljesítmény lenne. Tavaly alig volt az időm 10 óra felett (10 óra 10 perc), így ez korántsem lenne lehetetlen számomra ez az időeredmény. Egyedül annyi volt a kikötésem, hogy ha a Szénás környékén benne vagyunk még a 7 órában, akkor elfutok előre, mert van még esélyem a rekorddöntésre. 

Ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Azonban pont ezekben a percekben átlépte a csuklómon ketyegő okosóra ezt a kiszabott időtartamot. Tehát alig, mintegy fél-háromnegyed órával csúsztunk ki a limitből. Pedig mindent megtettünk azért, hogy benne legyünk, a lejtőket, ahol lehetett megfutottuk, lehetőleg gyorsan végeztük a grödli fel-le vételét és még emelkedőknek is bámulatos tempót mentünk. Ami egyértelműen hátráltatott minket, az az egyes pontokon uralkodó szervezetlenség és az ennek köszönhetően feltorlódó, lassan előrehaladó sorok voltak. Sokan az emléktúra jellegéhez méltatlan viselkedést tanúsítva a sorok mellett előretolakodtak és hátráltatták a sort becsületesen és türelmesen kiváró túrázókat (akik azért többségben voltak). Azokon az útszakaszokon, ahol az ösvény egyemberesre szűkült, például a Virág-völgyben, szintén képtelenek voltunk saját tempónkban haladni, ha nem akartunk tolakodni, be kellett állni a lassan előrefelé araszoló sorba. Nem mindenki készült előre a csúszós útviszonyokra, így néha egy-egy kritikusabb résznél várni kellett. Az előző heti szélvihar néhány fát is az útra döntött, ezeket is vagy át kellett mászni, vagy ki kellett kerülni. Az ilyen útakadályoknál is feltorlódott a nép. 

Tábortűz az Újlaki-hegy alatt

Összességében nézve a vártól a Virágos-nyeregig megtett 22 km alatt sokkal kevesebb volt az ideálisnak mondható szakasz, mint a valamilyen oknál fogva viszontagságos. Nem várt körülmény volt az Újlaki-hegy és a nyereg között a cipőleszedő állagú sár. Bár a jégen viszonylag gyorsan és biztonságosan tudtunk haladni a macskáinknak köszönhetően, ezen semmilyen eszköz nem segített. Maradt tehát a cuppogva tapicskolás. Csak az egyre közelebbről hallatszó lónyerítés adott némi biztatást, hogy hamarosan vége szakad a szenvedésnek, megérkezünk az ellenőrzőpontra, ahol forró teával és szendviccsel várnak és egy picit megpihenhetünk az ismét nehéznek ígérkező Csúcs-hegy alatti szintösvény előtt. 

Az Újlaki-hegy már a szovjeteké

 A pihenő közben fontolgattuk a jégkarmok visszavételét, illetve azt is, hogy kerülünk a kéken. Végül, mivel semmi nehézséget nem tapasztaltunk a katonasírnál lévő leágazásig, vállaltuk a rendes útvonalon való, hómacskamentes haladást. És jól is tettük, egy-két kisebb kifagyáson kívül nagyon jól lehetett előre haladni. Ekkorra már fogyatkozott a sosem látott tömeg is, hiszen sokan csak 25-ös távra jöttek, a 35-ösök ekkorra, 10 óra tájban már mind elrajtoltak. Nagyjából a saját tempónkat mehettünk, csak néha kellett beállni mások háta mögé - előzni ugye itt se nagyon lehet. Solymárt meghaladva pedig jó ideig már-már azt hihettük, ma éjjel egyedül kapaszkodunk felfelé a Jegenye-völgy felső szakaszán. Azonban ez a csalóka érzés nem tartott sokáig, nemsokára újabb és újabb csapatnyi túrázót hagytunk le, többnyire katonaruhás németeket és civil öltözetes magyarokat vegyesen. Bár legtöbbször csak akkor tudtuk eldönteni, kikhez van szerencsénk, ha beszélni is hallottuk őket. 

Közel a féltávhoz - a solymári ellenőrzőponton

 De most éppen már túl 30 km-en, azaz a túratáv felén, tápászkodom felfelé egy gödörből a jeges talajon, kicsit fájlalva a tenyerem és a könyököm. A rekordkísérlet füstbe ment, semmi reményem már 10 órán belül beérni Szomorra, hiszen még az aktuális emelkedőből is jócskán van még hátra. Ráadásul mihelyt elérjük a kocsmát, a jégtalpakat is vissza kell venni, fogyasztunk is valamit a táskánkból és a büfé kínálatából, ezzel is megy majd az idő. Az ember folyton kerget bizonyos álmokat, ezek között rengeteg hiúságot is. Vajon számomra az ultrafutás is ilyen? Ha így haladok, sosem fogom megtapasztalni... De mi van ha nem tapasztalom meg soha? Veszítek vajon bármit is? Ha 6 percesekben végigfutom, ha 24 óra alatt végigvánszorgom ezt a 60-as távot, akkor is Szomorra érek és megkapom, amit érdemlek. 

Egy-egy síron mécsest is gyújtottunk, annyira azért nem siettünk, hogy ez ne férjen bele

 Nézzük inkább úgy, hogy mi az amit nyerek a lassabb tempóval. Ami egyébként korántsem lassú - 10-11 perces kilométereket megyünk, ha nem állunk meg közben kényszerűségből vagy szükségszerűen. Közben rengeteget társalgunk túraélményekről, családról, világról, közben megemlékezve a túra apropójáról is. Zoli még a Kutya-hegyről lefelé futva a háta mögött elszaladó őzcsapatot is észreveszi. Van időnk minden ponton fotózni, teázni, eszegetni, felszerelést igazítani, cserélni, ha ez szükséges, de arról továbbra sem kell lemondanunk, hogy ha haladunk, akkor a gyalogtempóba beleférő lehető leggyorsabban tegyük azt. Nem kell dideregnem az erdőmentes részeken feltámadt hideg szélben, mert fel tudom venni bátran a pehelykabátom és nem kell félnem attól, hogy rögtön bele is izzadok a futás miatt. Több idő van feltérképezni a csúszós részeket, úthibákat is, nincs is több esés ennek köszönhetően, akkor sem, mikor jócskán már a forgóajtó után megszabadultunk a hómacskáinktól - immár végleg. És ami a legfontosabb: a 60 km sokkal kevésbé gyötör meg, mint tavaly, amikor egy részét futottam a távnak. A Kakukk-hegyet lehet, hogy idén legyalulták, mindenesetre mire fáradni kezdek, már fent is vagyok a csúcson lévő ellenőrzőpontnál. És igen, a legeslegvégén, a csarnok előtti emelkedőn még egyet sprintelni is kedvem támad. A túrázók valószínűleg döbbent arccal nézik a bizonyára bolond lányt, aki azért a kapuban megvárja a túratársát, hogy együtt vegyék át a díjazást, ha már végig együtt rótták a kilométereket. 

Nekem negyedik, Zolinak ötödik teljesítése, lassan régi motorosnak számítunk itt.

 12 óra 10 perc, ennyi idő alatt értünk célba, ennyi idő jutott nekünk, hogy a budai vártól Szomorig szembesüljünk avval, amit ez a túra valamint egymás társasága adott, adni tudott. Kicsit ugyan csalódás, hogy ebből a nettó gyaloglási idő mindössze 10 óra 30 perc volt, és nem feltétlenül avval ment el az időnk, hogy a frissítőpontokon töltekeztünk, fotózkodtunk és a hómacskát veszegettük fel és le. De hát ez van, az idei körülmények erre adtak most lehetőséget. 

Sok időt vesztettünk a pecsétekre várva

Örüljünk tehát a sikeres teljesítésnek, a célban kapott gratuláció mellé a pálinkának, amivel koccinthatunk, valamint a finom virslinek és a teának. A szervezők ugyanis arra mindig ügyelnek, hogy ne valami kommersz változatot kapjunk. Csak magamat tudom ismételni: Szomoron ne szomorkodjunk! Kár, hogy évről-évre nem tudnak mit kezdeni az indításnál és a látogatottabb ellenőrzőpontoknál uralkodó káosszal. Márpedig ez magától jobb nem lesz, mert így a pandémiás időszak utáni szabadságban az eddigieknél is jóval több résztvevőt vonzott ez a túra. 

Pálinkával ünnepeljük az újabb sikeres teljesítésünk a célban (fotó: Gombos Zoltán)

 És az egyik legnagyobb öröm az ürömben, hogy idén minden eddiginél kevesebb erőfeszítésbe kerül a hazaút, Peti ugyanis eljött értünk autóval a hajnali 5 óra körüli időpont ellenére is. A Budai-hegység egyre közelebb kerülő ormai felett mindenféle színekben körvonalazódik a napfelkelte, és mire a napocska felkapaszkodik a csúcsok fölé, haza is jutunk, illetve Zoli is vonatra szállhat Kelenföldön.

Végeláthatatlan sorok várnak az indulásra, évről évre többen vagyunk.




Strava link: 




2022. november 23., szerda

Hétköznapi terepeink 2. - Gombanevű utcákon




 „Őzláb, csiperke, pereszkegomba:

Vesszőkosárba szedd bele sorba!

Pettyes galóca, susulykagomba:

Mérges, ne szedd le, hagyd a bokorba!”

Gryllus Vilmos gyermekdala még mai napig a fülembe cseng, mikor a Kamaraerdőn futva az utcaneveket olvasom. Pedig már régen volt akkora a mostanra már felnőttkorba lépett fiam, hogy együtt hallgattuk az ominózus nótát. 

Persze volt az az idő, amikor még nem voltam közelebbi barátja a mikológiának, azaz a gombák tudományának (persze most is csak afféle csapnivaló hasgombász vagyok), és az olyan utcanevek, mint a Fülőke, Susulyka, Pereszke, felettébb mulatságosnak tűntek. Ezek a gombák, azaz a róluk elnevezett utcák pedig mind előbukkannak a Kamaraerdő lankáin vagy éppen a tövükben. Ott, ahol tovazakatol a 41-es villamos, ha éppen nem építik a pályát, mint most. Idestova lassan 20 éve is van annak, hogy egy jó barátommal, Pistával villamosoztunk arra, olyan munkamegosztásban, hogy ő a villamost vezette, én meg az utcaneveket mondtam be. A Fülőke utcát nem bírtam felkonferálni nevetés nélkül – talán így az utasoknak is lett egy jó napja.

Gombanevű utcák találkozása nem tilos

Most azonban futni jöttünk a Kamaraerdőre, nem villamosozgatni, szóval szálljunk is gyorsan le a végállomásnál, a Kamaraerdei Ifjúsági parknál, és egy gyors bemelegítés után vágjunk bele a virtuális gombagyűjtésbe. Mire befejezzük a kört, lesz susulykánk, pereszkénk, fülőkénk, tinórunk és még pöfetegünk is. Ha esetleg szorgalmi feladatot is végzünk, vagy telhetetlen gombászok vagyunk és a tökéletes munkára hajtunk, akkor akár csiperkét is szedhetünk egy kicsit odébb, már a Tétényi-fennsíkon túl, Budatétény lejtőjén, de én ezt a lehetőséget most inkább kihagyom az útvonalból. Gombákon kívül is be fogunk gyűjteni még más különlegességeket is utcanévfronton (meg a fronton is) a mintegy 10 km szaladgálás alatt. Igazi terep ebből a klasszikus útvonalon valamivel több mint 2 km lesz, de ha nem elégszünk meg evvel, bele tudunk tenni többet is. Ami meg nem terep, ott se minden aszfalt, szóval az aktuális téli alapozáshoz talán jó is lesz ez az útvonal. Szint nélkül sem maradunk: 148 métert kell megmásznunk összesen, ennek nagy részét a Fülőke utcában tesszük meg.

Megvolt a bemelegítés, indulhatunk is, haladjunk előre a Kamaraerdei úton az első kereszteződésig, ami bingo! máris a Susulyka utca. Első gombánk a kosárban. Ha már itt vagyunk, örömünkben forduljunk balra és haladjunk tovább az erdő és az ifjúsági park kerítése közötti hangulatos aszfaltcsíkon. Járda nincs, de általában forgalom sincs nagy, kivéve a reggel 7 és 8 óra közötti időszakot, mert akkor a környékbeliek pont erre igyekszenek munkába, iskolába meg mindenfelé. De egyébként egész nyugis hely, például találkoztam már itt is mókussal, meg cuki madárkák szoktak röpdösni előlem, ha éppen itt tempózom (szerintem tök jó erre ez a kellemes árnyékos szakasz). Az utat egyébként a futókon kívül a bringások is kedvelik. Feltételezem, hogy délután is van egy csúcsidőszak itt, de mivel akkor jórészt az íróasztal mögött ülök, nincs konkrét tapasztalatom. Viszont ha mégis csak ilyen időpontban érnénk rá, hogy errefelé szaladgáljunk, ki lehet bekkelni az aszfalt egy részét úgy, hogy az első adandó ösvényen (nagyjából a curlingpálya felé félúton) letérünk egy kis erdei csapáson egy az aszfalttal párhuzamos útra, ami sajnos nem megy végig a Kamaraerdei útig, tehát csak itt tudunk áttérni erre. Azoknak a futóknak, akik abszolút ki szeretnék hagyni az aszfaltot, viszont nem riadnak vissza a keményebb kezdéstől, azt tudom javasolni, hogy mihelyt elérjük az erdő sarkát, a sorompótól balra kezdődő erősen emelkedő úton vágjanak neki, ami egyben egy tanösvény is, majd az első nagyobb kereszteződésnél balra tartva, a tanösvényt elhagyva kerülgetjük a lefutó árkokat és egyben a helyi downhillpályákat. Az utolsó völgyecske után visszaereszkedünk egy lejtős ösvényen az aszfaltcsík mellett futó erdei útra és hamarosan ki is érünk a curlingpályánál a Susulyka utcába, ahol a standard útvonal szerint haladunk tovább. Ez a kicsit hullámvasutazó ösvény egyik személyes kedvencem, de nem árt észnél lenni, főleg akkor, ha kint vannak a bringások, vagy ha csúszik a terep.


Vissza tehát a Susulyka utcába, a curlingesek szent csarnokához, amit ha elhagyunk, olvashatjuk máris a második gombaneves utcatáblát: a Pereszke utca kapaszkodik fel itt a hegyoldalba. Még ne csábuljunk el mondjuk egy ízletes lilatönkű pereszkére, mert egyelőre kénytelenek vagyunk élvezni az amúgy mérgező susulykák kiadós vendégszeretetét, egészen addig, míg meg nem kezdjük a hosszan elhúzódó emelkedőt a Fülőke utcán. De alighogy elindulunk következő gombánk begyűjtésere, bal kéz felől egy meglepő utcatábla kacsint ránk már az első kereszteződésnél: Elvis Presley boulevard. Éppen így, teljesen hivatalos formában. Mikor tavaly először megláttam, nem akartam hinni a szememnek.

Nem csalás, nem ámítás, tényleg létezik.


És tényleg ott van a Google térképén is...

Pedig az utcatábla már egy jó ideje ki van helyezve, 2014 óta biztosan, mint ahogy ez a cikk is tanúsítja. Sőt, az utcanév már a 90-es évek közepétől létezik. De vajon hogy került a Király a Kamaraerdőbe? A különös utcanevet egyrészt a közelben lakó Komár László lobbijának, másrészt a szintén Elvis rajongó korábbi polgármesternek, Tarlós Istvánnak köszönhetjük. Valamint annak is, hogy Elvis nyíltan kiállt az 56-os forradalom mellett és ezzel kiérdemelte a Budapest díszpolgára címet, valamint azt is, hogy utcát nevezzenek el róla. Bővebben a Blikk cikke ír erről.

Igazi peremvidéki miliő



Néha állatokkal is lehet találkozni - és nem csak háziállatokkal

Kilátás a Budai-hegységre

Kicsit már megint elkalandoztunk, de ne engedjünk holmi szirénhangok csábításának, veselkedjünk csak neki az előttünk álló emelkedőnek derekasan. Egy darabig aszfalton haladhatunk, de aztán jön a terep fel a zöld kereszt jelzésen, a 224 méter magas Vadász-hegy nyergébe. Ha van időnk hátrapillantani és jó az idő, pont ráláthatunk a Budai-hegység tömbjére, mellettünk jobbról és balról is víkendházak, üres telkek vagy éppen állandóan lakott vityillók. Ez is egy tipikus peremvidéke a fővárosnak annak minden bájával és bajával. Az egyik legnagyobb bája a természet közelsége, a baja meg az, hogy sok itt lakó vagy erre járó nem tiszteli azt és szemétlerakónak használja az erdőt. De semmiféleképpen ne lepődjünk meg, ha éppen kakaskukorékolást vagy kecskemekegést hallunk, ez itt teljesen rendben van. Meg az is, ha esetleg egy őz, róka vagy éppen egy ritkán látható borz bukkan fel. Az utóbbiak pont a közelben laknak.

Erdő mélyén borzcsalád (egy másik Gryllus dalt átköltve)

Ha sikeresen felszuszogtunk a zöld kereszten és elértük a gerincen futó zöld jelzést, akkor forduljunk jobbra azon. Balról házak kísérnek, jobbról az erdő. Sajnos a kellemes, de egyben még mindig emelkedő erdei utat az első adandó alkalommal el kell hagynunk jobbra, a Pereszke utcán. Hurrá, megvan a harmadik gombánk is! Igaz, itt ezt még nem tudjuk, mert az erdőben nincsenek utcatáblák. Az erősen lejtős úton azonban nemsokára beérünk a házak közé. Érdemes jól megnyomni a tempót, mert éppen egy lejtős szegmens kellős közepén vagyunk, mint szinte mindenhol a környéken! Aki szívesebben nézelődne és barátkozna négylábúakkal, akár lovakat is simogathat, mert az utcában egy lovarda is található.

Reptér... lobog a szélben a légzsák... (bár ezt nem Komár László követte el)

Ha már elértük az ismerős Susulyka utcánál lévő kereszteződést, haladjunk előre egyenesen át a villamossíneken a Muskétás utcába. Most egy ideig búcsút kell mondanunk a gombászásnak fegyveres erők kényszerítésére. A közelben van ugyanis Puskapor és Löveg utca is – a Legényes nem tudom, hogy jött a képbe, de lehet, hogy szabadidejükben a bakák nagy táncmulatságot csapnak. Az utcanévadók inspirációt az egykor itt található laktanyákból meríthették, gyerekkoromban a villamosból még mi is megcsodáltuk az udvaron sorakozó katonai járműveket.

Fullpanorámás útszakasz a reptér mentén

Mintha nem is a főváros szomszédságában edzenénk

Akadnak valóban gombák a Pöfeteg utcában


Itt kell letérni a Pöfeteg utcába
A forgalmas vasútvonalon elővigyázatosan keljünk át, inkább használjuk a felüljárót! A Repülőtéri utat keresztezve térjünk rá a Kőérberki út mellett haladó kerékpárútra. Talán kis túlzással Budapest egyik legszebb panorámáját nyújtó futóterepén haladhatunk keresztezve a főváros egykori repülőterét, amit jelenleg is használnak a vitorlázórepülők és a kisebb gépek. Jobbra a városra látunk rá, szemből és balról a Budai-hegység déli vonulatai, a Törökugrató, a Budaörsi kopárok, a Frankhegy és a Budaörsi-hegy és a Széchenyi-hegy tömbje kísérnek minket. 700-800 méter megtétele után el kell hagynunk jobbra a bicikliutat (ahol egyben a kék színű Mária út jelzése is halad), hogy pöfetegünket is beleszedhessük a kosarunkba. Mikor elértük a szántó utáni bokros területet és jobbról egy sorompót látunk egy nehezen kivehető utcaszerűséggel, meg is érkeztünk a Pöfeteg utcához. Miután jobbra fordultunk, haladjunk előre egyenesen a bokros rész és a szántó közötti füves úton. Hamarosan balról egy-egy ház is megjelenik. Ha fordított irányból teljesítjük a kört, innen is gyönyörű a rálátás a hegyekre, de egyben a Kamaraerdőre is. Mintha nem is a főváros szomszédságában edzenénk!



Hajnali ragyogás

Az Egér úttal párhuzamos Pöfeteg utcán végighaladva megint mintegy 700 métert teszünk meg, és egy újabb sorompó után elérjük ismét a forgalmas Repülőtéri utat. A magánterület tábla ne rémítsen meg senkit, a másik oldalról, ahonnan jöttünk, úgysincs kirakva. Óvatosan átkelve a főúton egy kis hídon haladunk át a vasútvonal fölött, és máris a Tóváros lakóparkban találjuk magunkat. Maradjunk is a Tóváros utcában, amit majd egy jobbkanyar után hagyunk el, hogy megkeressük az utolsó gombánkat, a tinórut is. Ki akarna otthagyni egy ilyen finom gombát? 

Tinóru utcai miliő

Töredelmesen bevallom, én eddig még nem szedtem le, mivel az útvonalat így egészben még sosem jártam be, és a Tinóru utcát még nem mustráltam meg közelebbről. De ami késik, nem múlik! Ha minden igaz, nem lesz egyszerű kaland, mert a Balatoni útról nézve nem tűnt annyira barátságos terepnek. Onnan senki se próbálja megközelíteni a nagy forgalom miatt, egyáltalán nincsenek se zebrák, se lámpák.

Ha már az összes gomba bekerült a kosarunkba, haza is mehetünk, ugye? Természetesen, de akkor tegyük ezt egy látványos úton, végig a Hosszúréti-patakból duzzasztott Kána-tó mentén, ahol sajnos már épül egy újabb lakópark. Ha szerencsénk van szürke gémeket, tőkés récéket és egyéb vízimadarakat is láthatunk. A tó egy itteni Árpád-kori falu után kapta a nevét, fent az erdőben volt egy úgynevezett kánai apátság is, melynek mai napig láthatók a romjai. Ide majd legközelebb zarándokolunk el. Egyes elméletek szerint maga az erdő is a falu után kapta a nevét a német Kanaer Wald tükörfordításával. Van másik elmélet is, erről majd legközelebb írok.

A Kána-tó

A Muskétás utcánál a villamossíneken átkelve térjünk vissza a Susulyka utcába repetázni. (Sajnálom, hogy pont egy mérgező gombából kell, de így sikerült összehozni.) Ha eddig nem tettük, akár ki is próbálhatjuk az erdei alternatívákat. Ha megszomjaztunk volna a Susulyka utca/Kamaraerdei út kereszteződésnél egy vízcsapnál tankolhatunk. (ezt megtehetjük már a futásunk elején is.) Ha kevés lenne 10 km, akkor pedig pótolhatjuk a kilométerhiányt a Kamaraerdő ösvényein, amikkel nemsokára alaposabban is megismerkedünk.

Az útvonal adatai:

Táv: kb. 10 km
Szintemelkedés: 148 m
Kalandfaktor: egy átkelés forgalmas úton zebra nélkül, egy zebrával, egy illetéktelen behatolás magánterületre (amiről egyébként nem tudunk). Az erdőben fokozottan figyeljünk, ha kint vannak a bringások. 
Futóknak: Az útvonal kisebb része terep, a többi aszfalt, illetve murvás út. A szintemelkedés 90%-át tulajdonképpen a Fülőke utcával le is tudjuk, de utána még lesz egy kis mászás a Pereszke utca torkolatáig. Szegmensvadászok figyelmébe: Elég sok Strava szegmens abszolválható az útvonalon.
Link az útvonalhoz: itiner



Ha valakit nem elégítene ki a képzeletbeli gombászás, van egy jó hírem: a Kamaraerdő, annak ellenére, hogy a lakott terület tőszomszédságában van, meglepően jó gombászterep. Találtam már itt téli laskagombától kezdve a téli fülőkén át nagy őzlábgombáig sokféle ehető gombát, idén ősszel egyik hajnali kiruccanásomon megszedtem a másnapi ebédrevalót (nagyrészt erdőszéli csiperke és nagy őzlábgomba volt a zsákmány). Szóval talán nem véletlen, hogy az utcanevek mesterei pont ide biggyesztették a gombaneves utcákat. 

Álljon itt egy csokor az itteni ehető és nem ehető gombákból:

Nagy őzlábgomba

Erdőszéli csiperke

Gyűrűs tuskógomba

Petrezselyemgomba

Kerti őzlábgombák

Széleslemezű fülőke


Utóirat, avagy a puding próbája:

Mókus Nr. 1
Ma becsületesen végigfutottam az egész útvonalat, még a Tinóru utcába is eljutottam. Nem volt könnyű megtalálnom, egy darabig kavarogtam a lakópark melletti murvás területen, majdnem egy magánterületre is betévedtem. Aki elég elszánt, hogy felkeresse ezt a szomorúbb valóságot mutató területet, annak azt tudom tanácsolni, hogy a vasút mellett induljon el. Itt tényleg van minden: hétvégi ház, nyomortanya, lakókocsi egy üres placcon, sőt egész rendezett lakóház is, meg sajnos sok-sok hulladék. Mindez egy elegáns lakópark közvetlen szomszédságában...



Mókus Nr. 2


A reggeli futásom során két mókussal is összefutottam (mindegyik szépen bele is rondított az aktuális szegmenseredménybe, de ezt most nem bántam), egyikkel jól el is cseverésztem, a sok eső ellenére a terepes rész se csúszott nagyon. Odafelé a combosabb tereputat választottam, visszafelé az aszfalton jöttem, hogy mindkét változat be legyen mutatva. Érdemes akkor végigfutni az útvonalat, amikor szép idő van, hogy gyönyörködhessünk a kilátásban. Bár a kritikus időszakban voltam kint, a forgalom most nem volt vészes. Bringások helyett az erdőben csak kutyásokkal találkoztam. Készítettem pár plusz fotót is menet közben a hiányzó részekről.

A Tinóru utcában

Strava link: