 |
| Találó csillaghegyi utcanév |
Csörög a vekker, kelni kell, igaz, hogy még csak 4:15 van.
Cucc bepakolva, ruha kikészítve, a futókabát a szekrényből gyorsan be, hátha
jól jön majd. Gyors zabkása- és kávékészítés, majd indulás, vár a Piros.
 |
| Egy-egy momentum emlékeztet a Halottak napjára |
6:15-kor már itinerrel a kezemben kapaszkodom az Ürömi út
emelkedőjén. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Meglehetősen nehéz választ
adnom a kérdésre. Szűk egy hónapja a Pálos70-en
(beszámolóm lásd itt) a jobb térdem lesérült, de
ennek ellenére mégis beneveztem erre a túrára a sikeres teljesítés utáni
euforikus hangulatomban. Éljen a teljesítménykényszer: Ha már a 85-ös távról
lecsúsztam, akkor persze csakis a 65-ös jöhet szóba. Ugye, tök logikusan hangzik?
Gondoltam, 1 hónap csak elég lesz a gyógyulásra. Hát nem: szerdán kimerészkedtem
futni és 2 km után elég egyértelműen jelzett a térdem, 4 km után pedig annyira
éreztem a fájdalmat, hogy sétára kényszerültem. Sima gyaloglásnál,
biciklizésnél továbbra sem fájt, így bíztam abban, hogy okos stratégiával sikerül
mégis végigmennem.
Lássuk hát az általam felállított szabályokat:
- 1 Futni tilos!
- 2 Szép egyenletes 4-km/h-s tempó, síkon, lejtőn
lehet 5 körüli is.
- 3 Fotózni, beszélgetni szabad, sőt!
 |
| Előttünk a Nagy-Kevély |
 |
| Pecsét mellé panoráma |
A Kevélyekre kaptatván sikerül mindezt betartanom: sorra
készülnek a fotók, tempósan, de nem sebbel-lobbal haladok, ha futó halad el
mellettem, nem iramodom utána, sőt még egy kedves hölggyel is beszédbe elegyedem,
pedig lassabb a tempója az enyémnél. De miután bekerül az első pecsét az
itinerembe és meglátom a Kevély lejtőjét, vége mindennek. Nesze nektek szabályok! Mint a nyúl futok az
elhaladó terepfutók nyomában mit sem törődve az egyelőre még csak halk
sikolyokat hallató térdemmel. A Kevélyek lejtője pedig pont nem arról híres,
hogy kesztyűs kézzel bánik vele. A nyereg őszi színei annyira szépek, hogy
készítek pár fotót, közben meg benézem a pirost, ami itt szinte már
bűvészmutatvány, annyira alapos munkát végeztek a túra szervezői a jelzésekkel.
Végig neonszínű nyilak mutatják az irányt a szintén elég egyértelmű piros turistajelzések
mellett. Szerencsére hamar rájövök a hibámra és a helyes ösvényre térek.
 |
| Egyszerűen pompás! |
 |
| Útszéli pléhkrisztus Csobánkánál |
Csobánkáig nincs megállás, még az aszfaltos részeken se
nagyon. Felváltva gyalogolok és futok egészen a Csikóvár alatti első
ellenőrzőpontig. Közben azért kattintgatok jobbra-balra, annyi a látnivaló.
Bizony már jó régen jártam ezen az útvonalon, vagy 10 éve is annak, hogy András
barátommal teljesítettük a 35-ös távot. Az akkori időjárás inkább a telet
idézte: havazásban kapaszkodtunk fel Dobogókőre és mire felértünk, pár centis
friss hó ropogott a lábunk alatt. Most meg máris lekívánkozik rólam a hosszú
ujjú felső. Gyorsan meg is válok tőle.
 |
| Ellenőrzőpont a Csikóvár alatt |
 |
| Úton a Salabasina-kút felé |
 |
| Még a fa is pirosba öltözött! |
Az útvonal már akkor bekerült a kedvenc kategóriába, hiszen
a Sikárosi-rét már zsenge koromtól kezdve ellenállhatatlanul vonz, és az akkor
megismert Szőke-forrás völgye is rögtön elnyerte tetszésemet. Nem beszélve
arról, hogy Dobogókőre egy másik favorit útvonalamon, a Körtvélyesen keresztül
visz fel a piros. Mindezt akkor még megtoldottuk a Holdvilág-árokkal, nem
vagyunk mi pudingok felkiáltással – így majdnem orrunk előtt zárt be a
Tölgyikrek ellenőrző pontja.
Most is átsuhant agyamon a látványosabb kitérő a
Holdvilág-árokba, hiszen a szintidővel meglehetősen jól álltam, de a térdem
folyton figyelmeztetett, hogy semmi nagypistázás, maradjak csak a sztenderd
változatnál, még az is lehet, hogy sok lesz. Azért még futogattam
hellyel-közzel a Salabasina emelkedőjéig, majd tempós emelkedésre váltottam.
Itt-ott készült egy-egy kép meglepően színpompás fákról, a fakitermelőkről és
nem mellesleg magáról a névadó kútról, melynek állapota lassan kétségbeejtő.
Közben egy „óriási” felfedezésre tettem szert: a Salabasina név nem is törökből
jön igazából, hanem a szerbből, mármint a birtokos rag alapján: sala basina,
azaz a basa terme is lehet akár (eddig úgy tudtam, a basa helye a fordítás, ami
végül is majdnem ugyanaz. Most akkor adtunk is a basának meg a helyének egy jó nagy pofont ugye?). Kedves nyelvész ismerőseim itt biztosan tépik majd a
hajukat… Igaz is, a teljesítménytúrázó maradjon csak a teljesítménytúráknál. Mindenesetre ha valaha székelt itt bármilyen török kényúr, jó kis helyet választott magának.
 |
| A Salabasina kút táblája |
 |
| Őszi panoráma |
A Tölgyikreknél való csekkolás után gyors lejtmenet indul(na)
a Sikárosi-rét felé. Csak éppen nem megy. A térdem már trágár szavakkal
szitkozódva ordítja, hogy legyen elég ebből. És én hallgatok rá. Inkább képeket
készítek az előttem kitárulkozó csodaszép színes panorámáról. Közben sorra
hagynak el a futók: máris utolért a terepfutás mezőnye. De már nem foglalkozom
velük, inkább a Bükki-puszta kerítése felé veszem az irányt, mely ugyan nincs az
útvonalban, de most így Halottak napja táján jól esik ide egy kitérőt tenni.
Egyrészt megemlékezem a „szentendrei tömeggyilkosság” néven elhíresült eset e
helyszínen meggyilkolt áldozatairól
(itt olvashattok a történtekről), másrészt készítek pár őszi fotót a félbehagyott
hangulatos házikóról. Ezenkívül a pihenőnek praktikus oka is van: végre
megválok az egyre inkább nyűggé váló hosszú futónadrágomtól és bekapok egy
proteinszeletet. Öt percnél ez se tart tovább, máris indulok a rét irányába,
melynek látványa most se okoz csalódást. Egyedüli bánatom az, hogy most már
síkon se esik jól a járás, pedig idestova még 20 km-nél se tartok. Lehet, hogy
Dobogókőig se jutok el? Mire a völgy bejáratához érek, próbálom teljesen
elengedni ezt a futás dolgot, no meg az egyre szaporább számú futókat is. Igyekszem egy-egy vidám „Hajrá!” kiáltással biztatni őket, ha már ők is ezt
teszik, de sajnos nem túl őszinte a mosolyom. Ha tehetném, én is futnék, de még
a gyaloglás is olyan rosszul esik, hogy a túrázókból is egyre többet engedek
magam elé.
 |
| Egy engedély nélkül épített, jobb sorsra érdemes ház az egykori Bükki-puszta területén |
 |
| Bükki-puszta egykori tavacskája |
 |
| Az a csodálatos Sikáros most sem okozott csalódást |
Nos, akkor inkább élvezzük a gyönyörű őszi tájat és adjuk át
magunkat a tájképkészítésnek. Máris felfedezek a völgyben egy suvadást, mely
nagyon hajaz egy beomlott bányatáróra. A fantasztikusnál fantasztikusabb
színekkel, göcsörtös fákkal, sziklás oldalakkal, mohos kövekkel szegélyezett
patakmederrel meg egyszerűen lehetetlenség betelni. Belassulásom a lábamnak is
jót tesz: mire leérek a Szentfa-kápolnához, már alig érzem, hogy valami baj
lenne. A dömösi frissítőpontnál csemegézek egy kicsit a hatalmas kínálatból –
az olívabogyótól a csalamádés zsíros kenyérig van itt minden, még a vegánok se
maradnak hoppon. Ide is túlzás volt négy proteinszeletet hozni… de most már
késő bánat.
 |
| Út a Szőke-forrás-völgyében |
 |
| A piros mindent visz - ezzel a háttérrel egész biztosan! |
 |
| Úton a Szakó-nyeregbe |
 |
| Őszi színpompa |
Lassan elmaradoznak a falu házai és a régi temető és
kezdődik a túra legnagyobb megpróbáltatása, a Szakó-nyeregbe való
felkapaszkodás, ami meglepően jól megy. Simán tartom a tempót az előttem
haladókkal és a terepfutók (akik közül sokan itt terepgyaloglókká válnak) is csak akkor
hagynak le, ha éppen fényképezek. Dobogókőnél meg minket fényképeznek. A Rezső-kilátó
egy képet mégis csak megér, ide teszek egy kis kitérőt, aztán hamarosan el is
érem a pontot, ahol újabb terített asztal vár. Még egy palack izotóniás italt
is kapok a pecsétem mellé. Sokáig itt sem időzök, máris indulok
Pilisszentkereszt irányába. Egy elágazásnál majdnem sikerül elkavarnom, de
meglátom, hogy az utánam jövők másfelé kanyarodnak: megint benéztem a
szalagozást, mászhatok vissza az útra. Ez a lejtő se esik jól, de vigasztal,
hogy hamarosan egyenesbe kerülök.
 |
| Se a táv, se a futószerelés nem stimmel, de sebaj, irány Nagykovácsi! (Köszönte Szűcs Gézának a fotóért!) |
 |
| Körtvélyes, a másik nagy kedvenc |
 |
| Kilátás a Rezső-kilátóból |
A házak között összebarátkozom egy különös, stílszerűen vörös
színű cicussal, elhaladok egy Tótországot idéző Potraviny felirat alatt, majd egy
újabb cicás ablak előtt. Egy darabig az országút szélén kell haladnom. Ez
láthatólag néhány autóst nemigen zavar, alig húzódnak arrébb. Meglehetősen
mérgesen nézek, de szerencsére hamarosan lekanyarodik a turistaösvény a temető
mellé. Jön a Pálos túráról ismerős szakasz, amit mindig futni szoktam. Bár
kilométerben kb. ugyanott tartok, mint azon a túrán ilyenkor, futásra nem is
gondolhatok. Lebotorkálok az országútig, most szerencsére nem történik újabb
incidens az autósokkal. Visszaköszönnek sorra az egy hónappal ezelőtti
látnivalók: a Pilis kőfejtője, a Csillagösvény faragványai és a
Mészégetők-kútja. Nemsokára azonban számomra is vadonatúj ösvényekre vezérel a
piros egy éles balkanyarral. Gyéren jelzett réteken haladunk a Kopár-csárda
irányába, de szerencsére a szalagozás sokat segít. Aztán erdős részek jönnek és
szembe néhány jó barát. Egy jó negyedórás jóleső pihenő erejéig elbeszélgetünk,
majd ők indulnak a szántói kocsma felé, én pedig tovább a maradék kb. 25
km-emre. Kérdezik, hogy bírom? Azt válaszolom, hogy a 65 km nem olyan vészes.
És most úgy is érzem, lesz még erőm. Még meg is fordul a fejemben, hogy fel
kéne nevezni a plusz 20 km-re a célban.
 |
| Klastromkert |
 |
| Pilisszántó a távolból |
 |
| Immár búcsúzik az őszi színekbe öltözött Pilis |
 |
| Őszi út |
A csárda felé haladva kezd rám sötétedni, megint lejtős
részek jönnek és így kezdem azonnal el is vetni ezt a kósza ötletet. Néhány
percre leülök a pontnál, visszaveszem az aláöltözetet, előveszem a lámpást és
búcsút intek a gulyásnak – most egyáltalán nem esne jól és nem is szeretném az
időmet vesztegetni. Az út előtt egy pontőr figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a
lámpám az átkeléshez: tökéletesen igaza van, a szervezők még erre is gondoltak,
nem semmi!
Kígyózik a lámpasor a Kakukk-hegy irányába, az emelkedőn
utolérem a futókat, akik a síkon elhagytak. Nem hiába voltak a nyári magashegyi
túrák! Mihelyt újra síkká válik a terep, köddé válnak. Kivilágított ponton
kapom meg a pecsétem, majd hamarosan bevetem magam Pilisvörösvár házai közé.
Hamarosan feldereng, hogy ismerős környéken járok: visszaköszön a pár hete
látott focipálya. Még jó, mert rögtön le is térek véletlenül a pirosról, de
szerencsére így nem okoz gondot a korrigálás. A szervezők profizmusa megint
megmutatkozik, hol fényvisszaverő szalagok, hol pöttyök szegélyezik a helyes
utat, melyeken megcsillan lámpám fénye. Teljesen egyedül haladok, de
szerencsére minden egyértelmű. Néha mégis elbizonytalanodom, mikor már régóta
nem látok se pöttyöt, se szalagot. Homokos talajon taposnak sajgó talpaim, majd
belerúgok egy kiálló kőbe. Kis híján csillagokat látok – most nem a fákon fénylenek vagy
az égbolton. Jó darabig elkísér a sajgó lábam és egyre inkább megy el a kedvem
ettől az éjszakai muritól. Már nagyon várom, hogy legyen egy pont vagy egy
kanyar, vagy bármi, ami hoz egy kis változatosságot.
Egyszer csak mintha álmot látnék: egy vidám napocska
mosolyog rám, mögötte piros lámpásokkal szegélyezett út. Biztos hallucinálok,
de nem: megérkeztem a Hosszú-árok pontjához. Hála Istennek! Az ellátás is a
pontőrök kedvessége itt is pazar. Hamarosan beérkezik még néhány túratárs, majd
együtt indulunk neki a számomra utolsó nagy megpróbáltatásnak, a Hosszú-árok
kapaszkodójának.
 |
| Dömötör így biztat minket |
Nagy szerencse, hogy itt vannak velem, különben úgy érzem,
hogy úrrá lenne rajtam a kétségbeesés: a cudar emelkedőnek sose akar vége
lenni, sőt egyre meredekebb. Sokat segítenek azzal, hogy szóval tartjuk egymást
és a lámpájuk is sokkal erősebb fényű, mint az enyém. Nekik még sok van hátra,
egyikük mégis keményen diktálja a tempót, amit szerencsére ügyesen tartok.
Rémlik, hogy találkoztunk már a Szakó-nyereg előtt, csak ott megléptem előlük.
Profizmusra vall, hogy így a végén ennyi energiájuk van még. Magamban szidom az
emelkedőt, mint a bokrot, de hamarosan rám mosolyog Dömötör és Amanda. Ez azt
jelenti, hogy nemsokára itt a vége. Nem sejtem, hogy innen kezdődik még az
igazi keserves megpróbáltatásom: a Nagy-Szénásra nem elég csak tempósan
felkapaszkodni, le is kell jutni onnan. Tempóról már szó se lehet, kénytelen
vagyok búcsút inteni a túratársaimnak. Ők biztatnak, hogy találkozunk még a
Nagykovácsi ponton. Esélyes, hogy túlbecsülték a képességeimet, mert a
törmelékes, meredek lejtőn csak üggyel-bajjal, sajgó térddel botorkálok lefelé.
Néha az utat is keresgélnem kell. A mögöttem levő srác is megjegyzi, hogy ez
elég bizonytalan. Megnyugtatom, hogy hamarosan(?) célba érek. Mondja is, hogy
ilyen mozgással nem kell kísérteni a 85-öt. Teljesen igazat adok neki. Egyelőre
olyan képek jelennek meg lelki szemeim előtt, ahogy végig négykézlábazok
Nagykovácsi utcáin, csak hogy bejussak a célba. Szerencsére épségben elérem az
aszfaltot és innentől kezdem lassanként visszanyerni normál mozgásomat és
tempómat. Már a templom előtt haladok és bőszen nézelődöm, hogy merre is lehet
a cél, mert biztos, hogy valahol itt kell lennie. De sehol egy felirat, vagy
egy nyíl, így kénytelen vagyok megkérdezni a mögöttem jövőket, nehogy már
díjazás nélkül menjek haza. Ők szerencsére rutinosabbak, és rámutatnak a
szemben levő faluházra. Már az se zavar, hogy erősen lejtős füves területen kell
lejutnom oda, hiszen itt a vége, nincs tovább, megcsináltam!
Üdvözlöm újra a
kedves srácokat, akik még tényleg itt pihennek a ponton. A figyelmes pontőrök kávéval kínálnak. Bár ilyenkor már nem szoktam
inni, mégis elfogadom és elfogyasztok mellé egy újabb csalamádés zsíros deszkát.
Közben megkapom az oklevelem és a kitűzőm is. Úgy érzem, hogy mostani
küzdelmemmel különösen kiérdemeltem a díjazást, annak ellenére, hogy nem a teljes távon
indultam. De majd jövőre remélem, minden máshogy alakul!
 |
| A turistaház emlékfala a Nagy-Szénáson |
Már a buszmegállóban ücsörgök, mikor rájövök, hogy
elfelejtettem lenyomni a GPS-em, ráadásul nem írták rá az itineremre az
érkezési időmet. Így csak saccolom, hogy 13 óra 20 perc alatt tettem meg a számomra
mára kirótt 65 km-es távot, ami végül is rossz térddel, barátokkal való hosszabb
trécseléssel együtt nem rossz teljesítmény. Persze ahhoz még edzeni kell, hogy
a 15 órás terepfutó szintidőbe cipőkanállal beférjek (álmodozni mindig jó...), de talán az sem
lehetetlenség, ha nem küzdök éppen semmilyen hendikeppel. De ez csak akkor
derül ki, ha kipróbálom…
 |
| Jövőre újból megpróbálom, ha minden jól megy |
Ezek a fák még bizonyára látták a múlt század elején
virágkorát élő, gyönyörűséges virágos mezők ölelésében elhelyezkedő települést díszes
berendezésű kastéllyal, szerény cselédházakkal, kis tavacskával, fából ácsolt haranglábbal.
Manapság a szemfüles turista csak néhány cserepet találhat a valamikori házak
helyén, melyeket a második világháború után a gazdasági átrendeződés miatt
lassacskán mind elbontottak. Az egykori lakosok az építőanyagból a környező
településeken építettek új otthont maguknak. Az utolsó lakók a 60-as évek vége
felé hagyták el a települést. Ekkor még állt a falu területén található műemlék
tubusmagtár egyik tornya, melyet a védelem ellenére 1969-70 táján bontottak le.
Monostorpályiban, ill. Tiszadobon a most is láthatunk hasonló magtárépületeket.
A tubus jelző a magtár csőszerű alakjára utal. A falu kőkeresztjét a
borsosberényi vasútállomás közelébe helyezték át.
A kastély tulajdonosa a Benyovszky család volt, akik ide
temetkeztek. Az úttól jobbra, egy kisebb magaslaton elhelyezkedő családi sírkápolnát
könnyen észrevettük a ritkás téli erdőben. Nagyobb lombozat esetén, GPS nélkül
nehezebb dolgunk lett volna, de a telefonos alkalmazásba betölthető online
térképek többsége szerencsére jól jelzi a helyet. Sajnos az egykor szebb
napokat ért kápolna állapota elszomorító, teteje és az oldalai már beomlottak,
a sír feldúlva és kifosztva. A háború végén bevonuló orosz katonák se kímélték
a sírokat, a kápolnát, a házakat és a kastélyt kifosztották, a kiásott koponyákat,
szemtanúk elbeszélése alapján, az ágyúcsőre rakták, majd kilőtték.
