Dunán innen Dunán túl

Február utolsó hétvégéjére kerestem egy, nálam 40+ km-nél kezdődő, kicsit hosszabb túrát az elmaradt Kitörés helyett. A zempléni Lefagysz túl messze esett kényelmes énemnek, így a vértesi Katonasírok volt a legszimpatikusabb, mindaddig, míg meg nem láttam a Pentele TE által szervezett Dunán innen Dunán túl kiírását. Elsőre átsiklottam ugyan felette, de mikor megláttam, hogy Adonyból indul, máris tudtam, hogy már csak a családi kötelékek miatt is erre kell elmennem. Nekem ugyanis innen származik egyik nagymamám. Egyúttal kicsit be is csapódtam, mert elsőre azt hittem, hogy az ilyenkor hóvirágokkal teli, méltán híres adonyi ártéri erdőben kezdődik a túra, ahova minket ovis koromban még busszal is elvittek hóvirágot szedni (akkor ugye még lehetett szabadon garázdálkodni). Reménybeli túrám az adonyi szőlőhegyeken folytatódott, ahol utoljára iskolás koromban jártam egy rokon pincéjénél. De amint letöltöttem a tracket, szertefoszlottak az iránti ábrándjaim, hogy bejárhatom gyerekkorom nevezetes helyszíneit újra. 

A túra védjegye - a hóvirág

A tényleges túra ugyanis inkább Kulcs, semmint Adony határában kezdődött, még ha a start helyszíne (Adony Vízi fogadó) közigazgatásilag valószínűleg Adonyhoz tartozik is. Nem tántorított el ez a tény se, hogy szombat hajnalban tiszteletemet tegyem a dunaújvárosi Szent Pantaleimon Görögkatolikus Általános Iskolában, ahol a nevezés és indítás zajlott. Hiszen ezek szerint a túra útvonalában számomra minden újdonság lesz! És én ezt szeretem csak igazán!

Ez egyben megint feladja nekem a leckét, hogy a teljesítés során hogyan járjak el. Futni kéne a közelgő BSZM miatt legalább a választott versenyem távját, azaz valamivel több mint 43 kilométert, csak hogy lássam, min kell még dolgozni. Viszont rengeteg lesz a látnivaló, ami mellett nem fogok tudni csak úgy elrohanni. Na mindegy, ez most nem a véresen komoly verseny, ahol a szintidővel fogok küzdeni meg a szörnyen lomha és fejben nem túl erős önmagammal, szóval engedélyt adtam minden látványosság megtekintésére, lefotózására magamnak, elvégre ezért (is) jövök erre a túrára. És arra is, hogy néha azért (de nem túl sokszor) belesétálhatok.

Külöbusz vitte a túrázókat a rajthelyre a nevezés helyéről

A hajnali csepergő esőben sikerült elérnem az 5 órás dunaújvárosi buszt, így Tarnai Mátéék személyében társaságom is lett az odaútra. Mire leszálltunk, szerencsére már elállt és a szocreál építészet remekei között haladva az iskolát is hamar sikerült megtalálnunk, ahol gyorsan átvettük az itinereket és hamarosan már szállhattunk is fel az érkező különbuszunkra, ami majdnem teljesen meg is telt. 

Mire lekászálódtam a buszról az adonyi Vízi fogadónál és beindítottam a GPS-vételt, Mátéék huss, el is tűntek. Úgyse terveztünk egy tempót, így ez kevésbé volt baj. A fő gond az volt, hogy a Szentmihályi-erdő keskeny, dombok között kanyargó hangulatos ösvényén máris hosszabb gyalogos-menetoszlop alakult ki, amit futóként szinte lehetetlenség volt kielőzgetni. Nem szeretek tolakodni, így inkább én is csak gyalogolgattam. Mikor jött egy másik futó srác, vérszemet kaptam, beálltam a vonatba előzgetni és innen már tudtam magam a terveimhez tartani. De az első kilométereken sajnos így nem nagyon volt futás. Már csak azért se, mert máris szerencsénk volt első hóvirágtengerünkhöz – ameddig szem ellát, az erdő alját mindenhol fehér-zöld szőnyeg borította.

Hóvirágszőnyeg az erdő alján

Az ösvény aztán szép lassan kikanyargott a kulcsi Duna-parti nyaralós övezetbe, ahol a túra során már másodjára üthettem pecsétet itinerembe. Házak között vezetett utunk, hol közelebb a folyóhoz, hol távolabb tőle. Lassan-lassan ki is előzgettem szinte az egész mezőnyt, egyedül a másik futó srác lépett meg nagyon. Tőle eltérően biztosan nem kellett félnem attól, hogy odaérek majd a 12 órás dunavecsei célnyitásra, hiszen lassú vagyok mint egy göthös nyugdíjas csiga. Ráadásul az ilyen üdülősorok elég sok fotótémával szoktak kecsegtetni és ez most se volt másképp. Szaladtam hát fotótémától fotótémáig bőszen.

Ötletes házszámtáblák és feliratok mindenhol

Az első emberes ellenőrzőpont Kulcs másik szélén, a Hajós utcában volt, ahol bezsebeltem egy nutellás kekszet, kicsit beszélgettem a pontőrökkel, majd máris spuriztam tovább. Egy kanyarban csillagvirágokra lettem figyelmes, aminek különösképp megörültem. Még nem is sejtettem, hogy a rácalmási Nagy-sziget, amihez egyre csak közeledtem, még több ilyen virág látványával örvendeztet meg. Mielőtt odaértem volna a szigetre átvezető hídhoz, egy tetszetős réten haladtam végig. A hídnál megint találkoztam túrázókkal, kiderült, ők a 15-ös távon vannak. Mikor már a sziget déli csúcsához közelítettem, egy idősebb házaspárral beszélgetésbe elegyedtünk. Pár száz méteren velük haladtam, majd kilőttem a sziget északi csúcsán lévő pont irányába. A teméntelen mennyiségű hó-és csillagvirágon kívül a szigeten volt még néhány madárvárta és egy tanösvény is táblákkal. Külön figyelmeztettek arra is, hogy a kis vadmalacok már megszülettek, így viselkedjünk körültekintően. Mivel mentálisan kezdtem már fáradni, táblától tábláig futottam, mindig elolvasva az ismertetőket. Közben próbáltam magam emlékeztetni, hogy a BSZM-en erre nem lesz lehetőség... Sajnos az északi csúcsnál lévő holtágnál pont elriasztottam egy szürke gémet, pedig jó lett volna lencsevégre kapni. Más nevezetesebb madarat nem láttam sajnos, csak az tűnt fel, hogy rengeteg harkály kopácsol mindenfele és röpköd ide-oda. Náluk is nászidőszak van. Előzetesen kicsit tartottam a szigetkörtől, mert a korábbi beszámolók visszatérő eleme volt a hatalmas sár és a múlt szombati Kiss Péter emléktúra élménye is elevenen élt bennem. Idén szerencsére közel ideális úton haladhattunk, a sarasabb, pocsolyásabb részeket jól ki lehetett kerülni. Így örültem, hogy reggel végül a lila Nike Pegasus mellett tettem le a voksom, amibe ma a hivatalos ezredik kilométere is belekerült. (És másnap sikerült végre megvennem a régen áhított utódját is, ami mentazöld lesz.) Valamint jó ötlet volt a háromnegyedes nadrág és a póló is – a felső pulcsi a szigeten végleg lekerült.

Egy izgalmas kerítés-kompozíció

Duna menti csendélet

Újabb hóvirágmezőkön

 A csillagvirágok is előbújtak

Amint kifelé haladtam a hídról, mint sejtettem, beért lassan a szigetre a túra mezőnye. Ők még csak most kezdik meg a mintegy 7,5 kilométeres körüket. Hamarosan egy igen komoly etetőponthoz értem a rácalmási evezős sporttelepen. Sütemények hada várt rám egyéb finomságok mellett, de csak spórolósan válogattam. Egy linzer és egy kókuszgolyó lett az áldozatom. Bamba fejjel elfutottam az útvonal egyik legnagyobb látványossága, az alpakák (vagy lámák?) mellett, így ők nem kerültek lencsevégre. Viszont találkoztam egy barátságos fekete cicával, aminek hamarosan megjelent félősebb tarka haverja is. Egyszer csak érkezett egy másik tarka cica is és az út túloldalán várt a negyedik delikvens is. A tarkák mindössze csak kíváncsiak voltak, a simogatásból nem kértek. Egyedül a fekete fogadta a kényeztetést dorombolva. Na így fusson az ember! 

Hegyek nincsenek, csak sütihegyek

Itt a tavasz!

Kezdődik a cicaparádé!

És a cicatánc!

A barka is kivirágzott már

Néhány érdekesebb házszámtábla szintén megállásra késztet – már kisebb gyűjteményt fotóztam össze ezekből utam során. Közben már át is szaladok a településhatárt jelző táblák mellett. Innentől Dunaújváros útjait tapodom már. Még egy darabig egyenesen haladok, majd egy, a táv irányát mutató felirat figyelmeztet arra, hogy balra kell fordulnom a Szalki-szigetre. Örülök, hogy vége az aszfaltozásnak és egy kellemes parkban futhatok tovább. A városi futók csak most szállingóznak ki egy hétvégi hosszúra vagy rövidre, már a sokadikat köszöntöm. Hamarosan egy szép öbölhöz érek, kis híd vezet át egy vízfolyáson mellette. Egy kempinget kerülök meg a szigeten, közben egy öreg tölgy mellett egy pontőr hölgy is vár egy pecsétre. Egy halászcsárda mellett futok a vasúti kereszteződésig, ahol felkanyargok a Magyar út mellé. Egy újabb kanyar után megint egy ellenőrzőpont fogad hatalmas választékkal. Csokik, sütik, valamint mindenféle itókák (még kávé is van) várnak arra, hogy a túrázók felhabzsolják őket. Nekem se kell kétszer mondani, veszek a fantás szeletből és a csokigolyókból. Innen igen kanyargósan vezet a piros turistajelzés és vele a túra útvonala – először a rác templomot érintem a közeli dombtetőn, ahonnan átkukkanthatok a következő dombra, oda, ahol a lakótelepi iskola áll, ahonnan a különbuszunk indult. Mindez valószínűleg fel sem tűnne, ha nem jelezné a helyet egy gigantikus víztorony. Erősen emelkedik a terep, inkább belesétálok kicsit, míg fel nem érek a dombtetőre. Ezt a részt római városrésznek hívják, mivel itt volt a hajdani Intercisa katonai fürdője. Egy római kőtár is van a közelben, de sajnos a kövek mind be vannak dobozolva, így nem látni őket. 

A Szalki-sziget mellett

Újabb kajahegyek a láthatáron

A rác templom

Annyi minden elvonja a figyelmem, így a szalagokat se veszem észre, amik az iskolához vezetnek. Felveszek egy irányt a track alapján, hogy beszerezzem az ottani pecsétet és a zsíros- és májkrémes kenyereket némi teával. Tiszteletem teszem szent Pantaleimon avagy Pantaleon képe előtt is. De vajon hogy kerül ő, a 200-as évek vége felé a kisázsiai Nikodémiában született orvos és vértanúszent az iparvárosi lakótelep közepére? Ráadásul Dunaújváros falusias elődjének a neve Dunapentele volt, ez is hajaz némileg a Pantaleon névre. Mindössze véletlen egybeesés lenne ez? Most az egyszer nem hiába kezdtem el nyelvészkedni, mert van megoldás és összefüggés. Nemrég tettem egy kanyart a Szalki-szigeten, melynek az északi végétől északkeletre volt egy Duna-sziget. Ezen pedig állt egy szent Pantaleonnal szentelt monostor. Sajnos a sziget és a XI. században épített monostor romjai is semmivé lettek, mikor 1903-ban felrobbantották a rommezőt és kikotorták ezt a részt a Duna szabályozása végett. A közeli falu nevét a kolostor védőszentjéről kapta, ami Pentelére magyarosodott. A vas és acél városának történelme tehát sokkal régebbre tekint vissza és sokkal gazdagabb mint gondoltam. Nem beszélve arról, hogy az egész várost úgy képzeltem, mint egy lapályon álló panel- és gyárrengeteget. Ehhez képest meg egy dimbes-dombos vidéken álló változatos képet mutató városkáról van szó, ahol tényleg vannak gyárak és panelek is, de nem csak azok.

Szent Pantaleimon - neve annyit jelent, hogy mindenkihez könyörületes

A római városrész valóban egy panelrengeteg

Visszafelé meglelem a szalagokat. Irány vissza a Dunára és a kikötőre szép kilátást nyújtó magaspartra, ahol a piros jelzés egy sétányon kanyarog furcsa modern acélszobrok között. A sok nézelődés közepette elvétem a piros lekanyarodását, csak azt veszem észre, hogy már nincs sehol. Szerencsére egy közeli lépcsőn tudok korrigálni. Az utak több szinten vezetnek és szobrokból az alsóbb szinteken sincs hiány. 

A kikötő a magaspartról

Egy látványos acélszobor a sok közül

Ez nem tudom mi, de jó a graffiti

Duna-parti Poszeidón a falon

Innen egy forgalmasabb műúton kell haladni, egy az úttestre felfestett bicikliúton kocogok. Testi épségem megmaradása felől nem vagyok nagyon nyugodt, főleg mikor egy GT is elszáguld a túloldalon. Bal oldalamon Poszeidón néz engem egy összegraffitizett falon. Ez már a sokadik ötletes graffiti ma, amit lefotózok, jók az itteni mesterek. Kellemetlen emelkedőn visz az út, inkább kicsit spórolok az energiával és gyalogtempóra váltok, míg rá nem kanyarodom a szivattyúházhoz vezető útra. Itt újabb bója nyomdákkal és megint fényképezni valókkal szolgál az indusztriális környezet. Hamarosan erdei ösvényre kanyarog ki a piros. Ha nem nézek a lábam elé, akkor baj lesz – tessék, már ki is feküdtem, mint egy gyalogbéka. Mindkét kezem tiszta sár, remélhetőleg bőrhiány nincsen a vastag réteg alatt. Egyelőre megnézni és lemosni nem tudom, mert csak palack kólám, illetve egy fura izotónia-kóla-víz-tea keverékem van a softkulacsomban. Egy kis földnyelven vezet az ösvény a nagy Duna és tavak vagy holtágak között, egyelőre úgy tűnik, a nagy semmibe vagy egyenesen bele a vízbe. De ez legalább ad némi reményt arra, hogy idővel kicsit közelebb kerülök a vízhez és lemoshatom a kezemről a nem odavaló dolgokat. Ez nemsokára meg is történik egy kis öbölben. Aztán az út kikanyarog a tavacskák mellől egy bánya vagy iparterület mellé, ahol nagy tábla is figyelmeztet, hogy tilos oda betérni. 

A szivattyúház

A nagy Duna-ág és kis tavacskák mellett vezető ösvényen

Bár nem számítok rá, a túra egyik legnagyobb attrakciója csak most jön, ezen az elég jellegtelen területen. Vízcsobogás hangjára leszek figyelmes és már látom is annak forrását: egy szűk betonmederben rohan a víz meredeken lefelé, kis fémpalló vezet át rajta. Ez a vasmű hűtővízkifolyója. A turistaút egy jó darabon mellette vezet a Duna irányába, de valami mindig arra ösztökél, hogy jobbra haladjak. Így újra és újra vissza kell navigálnom az alig létező ösvényre. Utána egy bozótos erdőben kell keresgélnem az utat a bokrok között. Nem kimondottan futóterep, kötelező a magas lábemelés. Szemből egy anyuka érkezik két lánycsemetéjével. A lányok már kicsit fáradtak, szeretnének visszafordulni, de lehetőleg valami más úton haladnának. Kérdezik, jobbra tőlünk adódik-e valami lehetőség (ugye balra a Duna van). Mondom, hogy valami bányaterületnek tűnik a jobb oldali rész, ráadásul ki is volt írva, hogy tilos oda bemenni, úgyhogy vagy mennek még tovább kicsit vagy visszafordulnak. Gondoltam, a lányoknak hátha érdekes lesz a kifolyó. A család a továbbhaladás mellett dönt. Én meg bekavarodom valami irdatlan susnyásba, pedig még jelzés is akad itt-ott a fákon. Nem lesz ez így jó. Nézem a tracket, az pár száz méterrel odébb valami értelmesebb úton már elment. Megyek én is utána, arrafelé tényleg haladósabb a pálya. Egyre közelebb az autóút zaja, már látszik is a Pentele-híd, ami alatt később át is megyek. Pirosról kék Mária-útra vált a jelzés, ami nyílegyenesen halad egy elhagyott turistaháznak vagy erdészlaknak kinéző épület (ami valójában a hajógyáros Scharbert család kúriája) irányába. A réten két kihasználatlan romos budi árválkodik. Itt egy kanyarulattal Kisapostag felé fordulok. Még egy kanyar és az útvonal legsárosabb, de legalább rövid szakasza következik a következő ellenőrzőpontig, ami a falu határában fogad. Ismét nagyon finom házi meggyes-mákos sütivel rukkoltak ki és egy mopsszal, aki valószínűleg csak a potyakaja és a társaság miatt jött ki egy közeli házból. El is kísér egészen a rétről kivezető löszmélyút, a szurdik tetejéig, ahol futásra váltok, mert a süti és az emelkedő is elfogyott. A kutyus kurta lábainak valószínűleg sok lesz ez a tempó.

A hűtővízcsatorna

Scharbert kúria

Meggyes-mákos remekmű

Mopsszal a szurdikban

Szaladok végig Kisapostag utcáin, aztán ki a faluból az út mellé. Egyszer csak ott állok szó szerint, ahol a part szakad: nincs tovább. Az út elfogyott, én fent a magasparton, alattam a szakadék. Valamit nagyon elrontottam. Lássuk a tracket: a bicikliút és az útvonal bizony egyenesen átment az autóút alatt. Tartoztam fél kilométernyi kitérővel és egy fölösleges emelkedővel az ördögnek. Visszakocogok az átjáróhoz. A túloldalon egy sokkal kellemesebb bicikliút visz a hídra, ami végig lejt. Így jó tempóban haladok át a Duna túloldalára. Már a Dunán túl, Dunavecse határában egy töltésre térek rá, ami bevisz egészen a faluba. Szaladok a házak között, hiszen egyre fogynak a kilométerek, majd már csak a száz méterek a célig. Így észre se veszem a Petőfi emlékhelyeket. Csak a főtéren állok meg fotózni. Hiába közlekedem szabályosan a zebrán, majdnem elcsap egy kék furgon, ahogy átkelek. Pont arra akar kanyarodni, ahol én még egyszer átkelek – szerencsére addigra sikerült már lelassítania. Megérkezem az iskolához a célba kicsit több mint 7 órányi futás és némi gyaloglás után. A célban a hölgyek gratulálnak a teljesítéshez, főleg, hogy ma én vagyok a második befutó. Átvezetnek a konyhába, ahol ismét átadhatom magam a zsíros, kenőmájas és szilvalekváros kenyerek élvezetének. 

Falusi életkép

A Pentele-hídon

Dunavecse központja

Pont elment a busz, amikor megnézem az órám, így van még egy órám a következőig. Közben érkezik még egy futó, aki sikeresen teljesítette a távot. Kicsit beszélgetünk, aztán ők mennek a párjával haza. Nézegetem a statisztikákat: ez a teljesítmény a BSZM-en nem lesz elég ahhoz, hogy sikeresen célba érjek. Ha az 1 óra állásidőt leszámítjuk, még akkor is fél órával a szintidő felett vagyok - igaz 47 kilométeren, nem 43-on. Szóval akármi lehet még. Nekem mindenesetre a tempón és az akaraton kell dolgoznom addig, főleg azon, hogy futásra tudjam ösztökélni magam, akkor is, amikor még néha a 10 métereket is számolom. A lábam már úgy szólva kész: azaz a kilométerek bennük vannak, most is alig érzem fáradtnak magam, semmi izomláz vagy ilyesmi, sőt másnap is inkább csak a vállamban érzek ilyesmit, mikor a törökbálinti Anna-hegy környékén már ismét futok. Meg kell ismerni a Szerdai szédelgő útvonalát is. :-)

Az emléklapon és a kitűzőn is hóvirág van

Strava link: 

57 km Kiss Péter emlékére

 Utolért engem is valamilyen mostanság forgalomban lévő nyavalya, így mire eljött a Kitörés napja, még éppen, hogy csak a gyógyulás útjára léptem és kezdtem visszaállni az edzésbe. Semmiféleképpen nem tűnt jó ötletnek, hogy ilyen állapotban nekivágjak 60 km-nek – valószínűleg jó eséllyel kockáztattam volna a visszaesést. Ezt meg nem engedhettem meg magamnak, mert a következő hétvégén várt a Mátra egy Kiss Péter emléktúrával. Ami majdnem ugyanannyi kilométerben, mint egy Kitörés, viszont szintemelkedésben sokkal neccesebb. Ha az embernek céljai vannak, amik prioritást élveznek (ami nálam most a BSZM legrövidebb napi távjának lefutása), akkor muszáj hosszú távon (is) gondolkodni. Így a Kitörést inkább elengedtem most, pedig már az ötödik teljesítésem lett volna a 60-as távon. Idén jó esélyem lett volna itt egy 10 óra alatti személyes rekord elérésére, de még nem teljesen gyógyult állapotban nem tudtam volna apait-anyait beleadni úgyse.

Inkább már a Kiss Péter emléktúrára koncentráltam. Tarnai Máté előzetesen jól „beijesztett”, hogy ez szerinte nehezebb mint a Mátrabérc. Én ugye meg még sose mertem Mátrabércen elindulni, mert annak meg olyan híre van, hogy nehezebb mint a Kinizsi. Sőt, a Mátrában még sose teljesítménytúráztam, túrázóként is viszonylag rövid időre, 10-15 évre rúg ismeretségem a hegységgel. Ennek köszönhetően a túra útvonalában is bőven vannak még fehér foltok. De pont amiatt is jöttem, hogy tovább ismerkedhessek a hegységgel, és mellette becsülettel végig járjam a túrát a fiatalon elhunyt hegymászónk emlékére, közben nézelődve, a tájat csodálva, minden teljesítménykényszer nélkül. Még időeredményt se tűztem ki magam elé, de titkon azért szemeztem egy 12 órán belüli teljesítéssel.

Nagy szerencse volt, hogy sikerült telekocsis fuvart szereznem a rajtba, mert különben legkésőbb fél 3-kor kellett volna felkelnem ahhoz, hogy elérjem a 3 óra 2 perckor induló éjszakai járatot a Keletibe, ott meg a 4 órás vonatot, aminek segítségével még 2 átszállással 7 óra előtt oda lehetett volna érni a Sástó melletti kalandparkhoz, ahonnan a túra elrajtolt. Mivel a taxi szinte házhoz jött, elég volt a 4:30-as kelés is. Ezúton is köszönet Lászlónak a kényelmes utazásért.

Mikor a Hoka még patika (Délvidéken egyébként sáros állapotban is az :-) )

A rajtban már hosszú sor kígyózott. Aszú is felbukkant, de ő most nem túrázni, hanem pontőrködni jött. Elég titokzatosan írta körül, hol fogok vele találkozni, mint kiderült, okkal, szóval tovább nem is firtattam a dolgot, hanem visszaálltam a sorba az itineremért. Amit lányos zavaromban és az órám körüli teendők közepette majdnem el is felejtettem felvenni. 7 óra 10 perckor sikerült megtalálnia a GPS-nek a vételt, amikor is futásnak eredtem a Mátrafüred irányába vezető hosszú lépcsősor irányába. Ekkor még nem gondoltam avval, hogy ennek a lépcsőnek visszafelé is lesz szerepe a túra krónikájában, pedig Máté ezt külön ki is emelte. Ugyan nem nagyon terveztem ma futni, most mégis ez a gyorsabb tempó tűnt ideálisnak – vitt lefelé a lábam és a kezdeti lelkesedésem. Még talán a lépcsősornál köszönt rám régi túrás ismerősöm, Zsolt. Bár ő talán egy lépést se futott, mégis szinte fej-fej mellett haladtunk. Neki az emelkedő volt a barátja, nekem a megfutott lejtők. Ez azt eredményezte, hogy rövidebb szakaszokon néhol együtt is haladtunk jókat beszélgetve, de a túra nagyobb részét külön-külön teljesítettük saját tempóban, újra és újra egymásra köszönve.

A haladós tempónak köszönhetően hamarosan szembejött a mátrafüredi ellenőrzőpont, majd neki is vághattam a Kékestető felé vezető hosszas emelkedőnek a Csatorna-patak bájos, bővizű patakokkal és mohás sziklákkal teli völgyében, ahol eddig még sosem jártam. Itt egy lánnyal elegyedtünk szóba a megszólalásig hasonló cipőnk kapcsán. Kiderült, hogy az övé is őrzi a BHTCS sarának emlékét, szóval ez is egy további közös vonás a küllem mellett. Az ő Hokája ma a 37-es távon vitézkedett, megcélozva egy viszonylag jó célidőt, így el is eresztettem az egyre kiadósabbá váló emelkedőn őt is, a Hokám ikertestvérét is, majd Zsoltot is. Szerpentineztünk felfelé többször keresztezve a Kékes műútját és tulajdonképpen már csak a Jávoros-kútnál döbbentem rá, hogy a csúcs szinte már csak egy karnyújtásnyira van. Elhaladtunk a jellegzetes elefántormányos fa mellett is, ahol sok évvel ezelőtt az akkor még kiskamasz fiamról készült egy jópofa fotó. Mennyi szép emléket idéz ez a hegység is, pedig itt viszonylag keveset jártam!

Bővízű patakok csobogása kísér mindenfelé

A csúcson lőttem néhány fotót, aztán begyűjtöttem egy pecsétet és egy csalamádés, lilahagymás zsírosdeszkát a síházban. Miután elmajszoltam, ismét futásnak eredtem a látnivalókban gazdag gerincúton. Az Erzsébet-sziklánál és a Sas-kőnél készítettem egy-egy képet, majd felváltva futottam, gyalogoltam, ahogy éppen kényelmes volt. A Markazi-kaputól egy kiadósabb lejtő jött az Ilona-völgyi vízesés felé és vele együtt megérkezett a túrán mindvégig hűséges barátunk, a sár is. Cipő nem maradt szárazon garantáltan! Az előrelátó túraszervezők a vízesés előtti patakátkeléshez még köteleket is kifeszítettek, de szerencsére annyira nem volt vészes a lejtő mint amilyennek elsőre kinézett. Hamarosan kiderült, miért titkolózott a rajtban Aszú annyira: ő volt a feltételes pontőr, aki a vízesés alatt posztolt. Kaptam is tőle egy kisebb fejmosást, hogy máskor gyorsabban készítsem elő az itinerem. Persze, szeleburdi fejem már megint inkább a fotózásra koncentrált, hogy aztán végül egyetlen használható képem se legyen. 

Kékes először

A vízesés utáni szakaszon megint egymásra találtunk Zsolttal. A Szent István csevicénél pecsételtünk és feltöltöttük készleteinket, majd nekieredtünk az emelkedőnek Rózsaszállás irányába. Itt aztán elég hamar útnak eresztettem őt, jócskán lemaradva mögötte. Meg ideje is volt végre levennem a pulóverem, aminek máris tiszta sár volt az ujja, és rákötni a futómellényemre. Még szerencse, mert pár cókmókom eléggé kifelé tendált a zsákból, így szerencsésen megakadályoztam, hogy elhagyjam őket. Ez párszor még megismétlődött, így erre a pontra a továbbiakban muszáj lesz koncentrálnom. Máris úgy tűnt, hogy a remek nyuszis fejpántom már el is hagytam valahol még a Kékes környékén.

Kékestető az Erzsébet-sziklától, hátul a Galyatető

Sas-kő

Távolban egy hőerőmű fehér füstje

Viszontagságos lejtőn le a vízesés mellett kötelekbe kapaszkodva

Időm nem nagyon volt bánkódni efelett, mert az emelkedőre kellett inkább koncentrálni, meg a néha-néha a környező ormokra a fák közt kilátást engedő ablakra. Az útvonal teli volt szebbnél-szebb kilátásokkal, meseszép völgyekben rohanó patakokkal. Talán ilyen szépnek még sosem láttam a Mátrát. Ebben az is segédkezett, hogy elsőrangú kora tavaszias túraidő volt ragyogó napsütéssel, hiába mutatott február közepét a naptár. Egyedül az egyre gyakrabban felbukkanó latyakos, vizes sár volt bosszantó tényező. Eddigre már teljesen elengedtem, hogy vigyázok a zoknim szárazságára. A beázást lehetetlenség volt megúszni és a nedvesség a Hokában szerencsére jön-megy, hideg meg nem volt. Szerintem jól sikerült cipőt választanom.

Ablak a Kékesre

Útban a Pisztrángos-tó felé

Rózsaszállástól nagyjából egy vízszintes aszfaltos szakasz jött a hangulatos Pisztrángos-tóig, lehetett (volna) hasítani, de inkább csak a gyalogtempómat kapcsoltam kicsit magasabb fokozatba, a futást nem erőltettem, nem is esett jól. A tótól megint a sár volt az úr szinte egészen a Sombokorig. Még nem értem el a remekbeszabott ellenőrzőpontot, mikor egy szomorú menetoszlopot pillantottam meg: tűzoltók és hegyimentők cipeltek le egy fóliákkal betakart hordágyat a meredélyről. Ekkor még nem tudtam mi történt, azt hittem, esetleg egy túratársat ért baleset kapaszkodás közben. Kicsit felemás hangulatban eszegettem a bőséges kínálatú asztalról mindenfélét, hiszen itt ropitól a gumicukron, sajton, uborkán, olívabogyón át az aszalt és konzervbarackig volt minden. És felsorolásom, valamint figyelmem korántsem terjedt ki mindenre. Még betűrtem a mellényem zsebébe néhány tartalék gumicukrot, aztán neki is iramodtam a lejtős, számomra teljesen ismeretlen szakasznak Lajosházáig. Jól haladtam, de ez nem azt jelenti, hogy akadálymentes volt a pálya: hol a tetemes mértékű sár (néhány futó srác még videózta is azt a feledhetetlen élményt, amit az iszappakolásos wellness nyújtott), hol a patakok nehezítették meg a haladást. Az első néhány átkelést még sikerült megoldanom a kövek segítségével, de a sokadiknál már elügyetlenkedtem a dolgot és belecsúszott az egyik lábam. Tapicskolhattam tehát a következőig, ahol egy döntési helyzet elé kerültem: vagy „száraz lábbal” átegyensúlyozom egy több méter magasságban áthidaló keskeny pallón vagy átgázolok a vízfolyáson. Nekem a kötéltáncos mutatványhoz kellett a nagyobb bátorság, így inkább a boka fölött érő jéghideg vizet választottam. Mire kicsit kifutottam a cipőmből a locspocsot, máris jött a következő gázló még kétszer is. Láttam, hogy néhány okosabb túrázó marad a patak túloldalán, hogy majd az első adandó alkalommal száraz lábbal átkeljen. Így is lehetett volna...

Megemlékezés Kiss Péterről (mi barlangászás nélkül is ennyire sarasak lettünk)

Kőtenger

Hamarosan meg is érkeztem Lajosházára a pontra, ahonnan már ismerős útvonalon kapaszkodhattam a Kékes felé. Bár annak ellenére, hogy fiammal az ominózus elefántos fás túrán itt jöttünk le, a Bükkfa-kutat, és az éppen akkor rendezett Decathlon teljesítménytúra mezőnyét Aszúval egyetemben érintve, semmi se tűnt ismerősnek a kutat kivéve. 

De mielőtt nekiduráljuk magunkat az emberes kaptatónak, ejtsünk pár szót az ellenőrzőpontról. Megint elképesztő kínálat, amiből most a házi brownie-t emelném ki. Ebből muszáj volt repetáznom. Egy másik dicséret jár a szervezőknek amiatt, hogy sehol se feledkeztek meg arról, hogy ez egy emléktúra, mindenhol volt egy kis mementó molinók formájában Kiss Péterről, a tragikusan fiatalon elhunyt sokoldalú sportemberről, aki egyben volt kitűnő barlangász, hegymászó, futó és teljesítménytúrázó is. Mindenhol más-más sportág szereplőjeként láthattunk egy-egy képet róla. Sajnos személyesen nem ismerhettem őt.

Egy sporttárstól megtudtam, hogy milyen baleset történt: egy kislány esett le a Sombokor meredek hegyoldalán és csúnyán összetörte magát. Emiatt továbbra is kicsit borús hangulatban kapaszkodtunk felfelé Zsolttal, akit a ponton ismét utolértem, de csak azért, hogy aztán eltérő tempónknak köszönhetően megint szétváljunk. Bal oldalt egy hatalmas kőtenger zöld mohájára vetült a tavaszias napfény, kicsit megpihenve muszáj volt megörökítenem. Volt még az emelkedőből jócskán, és a Bükkfa-kút után a tapicskolásból is megint hatványozottan kijutott mindenkinek. Mátraháza közelében végre véget ért a dagonya. Egy idősekből álló barátságos túracsapat mellett haladtunk el, köztük egy hajlott hátú bácsi is araszolgatott felfelé egy erősebb emelkedőn. Lassan, de biztosan haladt. Ők kedvesen érdeklődtek a megtett kilométereink után és bámulatuknak is hangot adtak egyben, csodáltak minket, az 57 km-t, tetemes szinteket rohamtempóban legyűrő sportembereket, én meg őket, akik jócskán túl a 70-en is még járják az erdőt. Valahogy én is így szeretném majd, ha megadja az ég.

Elértem a büféket, a Sombokor markáns hegyoldala egyre közelebbről fenyegetett. Közben öcsém telefonált, tanácsot kért, hogy a Kétágú hegyet meg merje-e megmászni öt gyerekkel. Az itteni szomorú baleset fényében is inkább az országos kéket javasoltam, bár sejtettem, hogy majd úgyis megy a saját feje után, szokásához híven. (Mindebből lett egy kiadós túra a Kétágú-hegy tetejére, majd le a még nekem is nehezebb terepnek számító Postás úton, cipelve egy másfél évest is a hátán. (Elvégre nemhiába vagyunk testvérek...) Szerencsére a gyerekek is jól bírták és élvezték is a mászást, még a kiscsoportos ovis is.)

A frissítőasztal egy csekély szeletkéje

A Sombokor bejáratát egy rendőr őrizte, nem tudom, miattunk vagy a baleset miatt vagy egyéb okból volt ott. Kicsit dilemmáztam az emelkedő kezdetén lévő elágazásnál, merre is menjek, de szerencsére néhány sporttárs segítségével sikerült belőni a helyes irányt az ellenőrzőpont felé a sárgán. Újabb töltekezés az egyik kedvenc pontomon, aztán irány a hírhedt emelkedő. Valahogy hosszabb most, mint a Kékes csúcsfutáson. Hamar rájövök a turpisságra: ott csak a felétől, az Alsó-Pince-úttól kell felkapaszkodni. Mászás közben emlékek keringenek a fejemben a kellemesek közül: most ugyanazt az utat járom be éppen, mint amikor néhány éve Peti megkérte a kezem a csúcskőnél. Ma már hányadszor járom azokat az ösvényeket, és helyeket mint akkor a kis csapatunkkal! Az emlékek újra meg újra előköszönnek a fák közül. Minél többet járok valahol, annál többen integetnek felém. Van egy saját erdőm teli a saját emlékeimmel. Vagy inkább vannak saját erdeim. Mekkora gazdagság! Persze mindenkinek van ilyen, aki túrázásra adja a fejét, és mindenkié másmilyen, pedig tulajdonképpen ugyanazokról a helyekről van szó.

A Sombokor gondolatokat ébresztő szépségei

A csúcson a tévétorony mögött már kevésbé kék az ég mint először. Megint igyekszem a síházba. Próbálom agyamba vésni, hogy érdeklődjek az elveszett fejpántom iránt, de a pecsételés és zsíroskenyerezés közepette mindez feledésbe merül. (Még jó, hogy nem csináltam hülyét magamból...) Lefelé tartva bosszankodom egy sort, hogy lehetek ilyen dinka. Az útvonalat a szanatórium közelségében csak telefonos segítséggel tudom követni, de aztán az erdőben már minden egyértelművé válik. A piros jelzést is megjártam már fölfelé és lefelé is. Mikor egyértelműbbé válik a lejtő, futásra váltok, megelőzve néhány túratársat (van akivel már szintén az Ilona-völgy óta kerülgetjük egymást váltva mindig néhány szót egymással). 

Kékes másodszor

Itt is van habzsi-dőzsi

Borús kilátások a Hidas-bérc oldalából

Annyira megzergülök a Négyeshatár irányába robogván, hogy egyik túra- és futótárs csodálkozva néz, honnan bukkant elő ez a zergelány. Beszélgetünk vele is kicsit a Kis-kő irányába tempózva. Mesélem, hogy van egy kattanásom (valójában nem csak egy...). Márpedig az, hogy imádok lejtőkön rohangászni. Ha meg éppen olyanom van (most van), akkor ízületeket, térdet, bokát nem kímélve szívesen kipróbálom magam a technikásabbakon, emberesebbeken is. Akkor most tessék, máris itt a lehetőség az ellenőrzőpont utáni derekas lejtőn! A túra folyamán erről a szakaszról sok jót nem hallottam a rutinos résztvevőkről. Én csak annyit tudtam, hogy egy meglehetősen szintes oda-vissza szakasz ez a betétkör, amit ha akar, Kiss Péter emlékére külön jelvény fejében megismételhet az egyszeri túrázó. Én nem terveztem ilyen mutatványt, főleg így elsőre. Hát lássuk azt a lejtőt, ami visszafelé emelkedő lesz! Aha! Tiszta középkor (nemhiába tartunk a markazi vár patinás romjai felé), amikor az elítéltet körbevezették a kínzókamrában, bemutatva részletesen a repertoárt, hátha már a látvány elég ahhoz, hogy bevalljon töredelmesen mindent. Most így lefelé még futok és többnyire élvezem is, de visszafelé itt sírás, rimánkodás és fogcsikorgatás lesz, az biztos! A Sombokor ehhez képest egy nagy smafu! Ereszkedés közben az ég is sírni kezd a borús kilátások miatt, egyre jobban elered a könnye. Az erdészeti útra kiérve újra megjelenik a sár. Megint egy kacifántos patakátkelés néhány keresztbe fektetett korhadt rönkön és fán. Szerencsére gond nélkül átérek. A vár felé kanyarodva egyre cuppogósabb a terep a dombra felfelé. Minden szembejövőnek kijár egy szia vagy hajrá, hiszen mindannyian ugyanazon a szenvedésen megyünk keresztül, csak éppen különböző stádiumokban vagyunk – ki előrébb, ki hátrább. A várból a kilátás még így esős időben is lenyűgöző, készül is jó sok kép. A ponton kérek egy kis utántöltést a kólásüvegembe, remélve, hogy a Pepsi és a Coca nem veszik majd össze. Majd hátraarc és lássuk milyen a pálya ellenkező irányban. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Az időjárás meg egyre asszisztált ehhez az érzéshez még nagyobb sarat készítve, hogy érezzük a gondoskodást. Ahogy közelítem a siratófalat, úgy tűnik, a mezőny is megfogyatkozott. Nem érdekelt eddig, merre és hol helyezkedem el benne, de azért reménykedem, hogy nem a legvégén, még ha nem is erőltettem meg magam eddig nagyon. Két elég erős tempót nyomó lány hagy el szinte nulla felszereléssel. Számítok arra, hogy mások is le fognak hagyni, Köztük Zsolt is, aki mögöttem van most, annyira béna csigának érzem magam. De sehol senki. Pedig egyre többször kell megállnom pisilni meg aztán fényképezni, természetesen alibiből, mintsem valós látnivalók miatt. Mikor már majdnem elértem a sziklákat, egy Csörgő plakátja vigyorgott szembe (amit persze szintén lefotóztam, hiszen újabb ok a megállásra). Tutira azért tették ide, mert már olyan hangokat hallatok mint ez a mozdony. Szerintem egy Hörgő képe még találóbb lett volna. (Ha a szervezők tették ide poénból, jövőre egy ilyet kérünk, vagy egy gőzmozdonyt.) 

A minden problémát megoldó lejtő, amin Peti lemenne (én meg nem)

...és mindezért ilyen jelvényt lehetne szerezni.

Kis-kő

Esős dagonyázás indusztriális kilátással

A Markazi-várból bármikor szép a kilátás

EP várfallal

Egy alibifotó a sok közül

A Csörgő (aki még 50 éves sincs, de már ilyen hangokat hallat)

Sokszorosan adtam hálát, hogy innen a pont már tényleg csak pár lépés volt. A pontőrök kedvesen érdeklődtek, hogy vajon én leszek az első lány-e, aki csinál egy betétkört. De ez a kérdés körülbelül olyan reakciót váltott ki belőlem, mint Trianon a revizionistákból: Nem, nem, soha! Azért kaptam tőlük egy Chocapic szeletet a pecsét mellé. (Van egy aranyos történet Kiss Péterről és a 2 Chocapic szeletéről a túra oldalán.)

Egy mátrai naplemente

Szinte ezt a kijelentésem megcáfolva iramodtam neki a kényelmes murvás erdészeti útnak Mátrafüred felé. A futásban mindössze az akadályozott, hogy megint egy ámulatos-bámulatos mátrai naplementének lehettem tanúja, miután az eső szinte észrevétlenül elállt, miközben felfelé szenvedtem. Nem lehetett fotózás nélkül elmenni mellette. Futókedvem még megvolt a piros jelzésre lekanyarodva is, de egyre fogyatkozott a dagonya újbóli megjelenésével. Közben kezdett sötétedni is. A túratársak, akiket éppen utolértem, már elő is vették a lámpát. Én még világítás nélkül araszolgattam lefele a saras-sziklás úton. Mikor végre egy széles erdészeti útra kanyarodtam, előástam a zsákomból. Már azt hittem, sose érek be Mátrafüredre, pedig egyre közelebbről hallottam a kutyaugatást, a műút zaját, valamint a fények is egyre közelebb kúsztak. De egyre csak valami istentelen csúszós, köves lejtőn próbálkoztam lefelé. Aztán egyszerre egy hídon kijutottam a település szélére, pont a parkolóba, ahol a csúcsfutásnál szoktunk megállni. Még jó, hogy ismertem a járást, így nem kavartam el a ponthoz menet. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem a pontőröket, merre kell tovább menni. Mondták, hogy azt a két kilométert már ki fogom bírni a sárga körön. Hát, nem túl biztató válasz. 

Eleinte minden istenes volt, kényelmes aszfaltos gyaloglás a főút mellett, majd bekanyarodván az erdőbe is csk kellemesen emelkedett az út jó sokáig. Még sár is csak mutatóba volt. Na de ami ezután jött, az mindent überelt. Először csak a masszív sár jelent meg újra, majd az út vályújában egy patak csörgedezett. A vékonyka ösvény csupa csúszásnyomból állt a nem túl magas, de annál meredekebb parton, sokszor nem is lehetett eldönteni, hogy jobb vagy bal oldalon haladjak-e. Néhol bozót és sziklák is nehezítették a haladást. Azt hiszem, a cipőmnek és a ruházatomnak mindez megadta a kegyelemdöfést, legfeljebb arra tudtam már csak figyelni, hogy nagyobb felületen azért már ne ismerkedjek meg a Mátra talajával mint eddig. A buszra így a jó ég tudja, hogy engednek majd fel. Egyszer csak szerencsére vége szakadt az ároknak, de nem sokáig érezhettem azt, hogy mekkora a mázlim. Máté külön felhívta a figyelmem a célba vezető lépcsőfokok számára. Naivan azt hittem, hogy pár lépcsőfok csak nem okozhat gondot, még ha a túra végén is helyezkednek el. Mondjuk azt, hogy gondot valóban nem okoztak, mert feljutottam rajtuk, csak inkább később mint előbb, sokszor igénybe véve a korlát által kínált segítséget.

Felérve végre a parkolóba kicsit izgultam, hogy a sok épület között meg fogom-e találni a célt, de szerencsére voltak fényvisszaverős szalagok itt is, meg aztán csak sikerült felismernem az épületet, ahonnan elrajtoltunk. Tartalmas 11 óra 17 perc elteltével így büszke teljesítőként léphettem be az ajtón az összes pecsét birtokában. Elsőre talán nem is olyan rossz idő!

Levezetésként még várt a szemközti étteremben egy finom gulyás. Zsolt is beérkezett, meg még néhány túratárs. Márton Dani valószínűleg már jó ideje a szomszéd asztalnál múlatta az időt, remek menetidejéből ítélve. Gratuláltunk kölcsönösen egymásnak. Jókat sztorizgattunk az asztaltársasággal, majd az is kiderült, hogy nem kell buszoznom hazafelé, mert Zsolt autóval van és el tud vinni az Örsig. Ennek nagyon megörültem, ezúton is köszönöm neki, hogy megengedte, hogy összesarazzam az autóját. És ráadásul még a fejpántom is megkerült, mikor mindent tételesen kirámoltam a zsákból, ellenőrizve, hogy nem hagytam-e el semmit. (Ezt a rituálét volt muszáj bevezetnem, hogy a beérkezés kótyagos örömmámorában ne hagyjam el a cuccaim, mint eddig.)

Az elmaradt Kitörés helyetti jövő hétvégi program is megvan: a Dunán innen, Dunán túl 50 km-es sík, ámde látnivalókban gazdag távját fogom teljesíteni – tőlem telhetően lehetőleg futva, mintegy edzésként a BSZM maraton+-ra.

Amikor a Hoka már csak a Délvidéken patika :-)

Strava link: