Turista kékszalag

A mesterséges intelligencia segítségével újraépítettem a Kevély-nyergi turistaházat és benépesítettem az erdőt korabeli kirándulókkal és teljesítménytúrázókkal. Vajon a valóság tényleg hasonló volt?

Ha az ember egy olyan patinás túrára készülődik, ami már a 80-as években is létezett, könnyen felül arra a retrovonatra, ami mostanság nagy divatnak számít internetes berkekben. Annyira nem is nehéz, ha az ember 1988-ban, amikor a BEAC Maxi 110, azaz mai nevén a Turista Kékszalag története elindult (az átnevezés 2012-ben történt), már nagyban ismerkedett a természetjárás alapjaival. Sőt osztálytársai többségéhez képest, szülei jóvoltából, már az átlagdiáknál tapasztaltabb természetjárónak számított. Végeztem egy kis fejszámolást: 88 őszén, a rendszerváltás küszöbén, hatodikos kisdiák voltam, aki testvéreivel együtt egy vacsora alatt befalta volna apukám nyugatnémet kollégája révén érkezett Nutellás üveg tartalmát, ha anyukám nincs résen. Kirándulni akkortájt viseltes pólóban, évszaktól függően mackó- vagy kordnadrágban, valamilyen bejáratott utcai cipőben mentünk, túrabakancsra nem tellett, mint ahogy sok minden másra se. Télen felvettük a hótaposó csizmánkat, a nadrág alá harisnyát húztunk, ha nagy volt a hó, sínadrágot viseltünk. Nem azokat az időket éltük, amikor indulás előtt azon töprengünk, hogy a Hokát (a Speedgoatot vagy a Challengert?), a Salomont (és melyiket az immár 4 db egyforma Ultraflow 2 közül?) vagy a kicsit már szakadt, de még használható New Balance-ot húzzuk-e fel és az 5 db (csak) ultrás zsákból melyiket vigyük az útra. Mert egyetlen hátizsákom volt, egy műbőrpántos zöld orkánanyagból készült csehszlovák csoda, ami nagyon is megfelelt a célra, bár túl kényelmes nem volt. A szüleim pedig kis oldaltáskákkal rótták az erdőt, amibe belefért az elengedhetetlenül szükséges papírtérkép, turistakalauz, kulacs és szendvics. 

Cikk  a második rendezésről Rakk Gyula archívumából

Kicsit én is nosztalgiával gondolok ezekre az időkre, amikor még sehol se volt a nyári hőkupola, a  Velencei-tó se akart kiszáradni, valamint a mesterséges intelligencia áldását és átkát se élveztük, ami nemsokára tényleg elveszi a munkámat, sőt még az internet is valahol messze, távol, amerikai katonai berkekben létezett csak. Okosóráról, okostelefonról GPS-ről még csak nem is álmodtunk, esetleg egy Commodore 64 volt a legfőbb vágyunk. És mindennek ellenére vagy éppen emiatt is éltünk, tanultunk, kirándultunk, valamint nagyon is jól éreztük magunkat egymás társaságában, csak úgy kütyümentesen. Arra koncentráltunk, amire kell, az emberi kapcsolatokra és a természetre, ha úton voltunk az erdőben. Bőven elég lett volna, ha itt megáll a technika exponenciális fejlődése, már így is klasszisokkal jobban éltünk, mint nagyszüleink gyerekkorunkban. Mennyit elemezgettük ezt túrákon ismerősökkel a 2000-es évek elején is. És hol voltunk még a mai fejlettségi foktól mind akkor!

Ez egy retro jellegű teljesítménytúra, ennek megfelelően az itiner és az igazolólap, valamint a díjazás se sokat változott a régi verzióhoz képest (Rakk Gyula archívumából)

1988-at írunk, a hatodik osztályt nyűttem. Nagy szerencsénkre egymás után két lelkes fiatal osztályfőnököt kaptunk, Etelka nénit és Gyuri bácsit, akiket nagyon szerettünk. Gyuri bácsi elhívatott turista volt és velünk, az osztályával is meg szerette volna ismertetni a természet szépségeit, így gyakran vitt minket kirándulni a környező hegyekbe, illetve szervezett nekünk nyári erdei tábort, ami meghatározó élmény volt szerintem mindenkinek. Így a Kevély-nyeregbe is eljutottunk általa, ahol akkoriban még állt a turistaház, amiben még teát is ittam, mielőtt 1992-ben leégett volna. Amiatt választottam illusztrációként ezt a helyet, amit a túra is érint, mert hűen tükrözi, mennyi minden megváltozott körülöttünk azóta az erdőkben is.

Már ekkor, a polcon lévő turistakalauzokat elcsenő és titkon tankönyvei mögött olvasó gyerekként is volt egy nagy álmom: átvágni a Pilisen és a Visegrádi-hegységen délről északra, útba ejtve a Holdvilág-árkot, a kedvenc Sikárosi-rétemet, Dobogókőt és a Rám-szakadékot. Micsoda grandiózus túrának tűnt ez a mintegy 20 km-es útvonal gyerekfejjel! Sok akkori vágyam nem sikerült megvalósítani így utólag nézve, de ezt az egyet szinte maradéktalanul. Sőt rendesen túl is szárnyaltam, mert a hegységet (és nem csak ezt a hegységet) ezúttal is, immár sokadszorra sikerült átszelnem, most éppen a kék jelzés mentén.

A kis-Dacia nem bírt el a Piroskával

Persze ekkoriban még a létezéséről se tudtam a teljesítménytúráknak, csak úgy kedvünkre kirándulgattunk a családdal, az osztállyal, majd később a barátokkal. Mikor már jó egy évtizeddel később, 2001-ben a Kinizsi száz teljesítésével nagy hirtelen rátörtem az ajtót a teljesítménytúrázás világára, még nem annyira sok minden változott a körülményekben – gondolok itt a túrázás mikéntjére, valamint az infrastruktúrára. Aztán sikeres Kinizsi teljesítőként jött el a pillanat, hogy ez a túra is szemet szúrt az akkori, még fizikális, könyvszerű TTT túranaptárban, Dani szóhasználatával „a Bibliában”. És várt a kivitelezésre mintegy 25 évet. Talán nem is voltam tudatában sokáig, hogy én most már elég régóta át-átszelegetem a Pilist és a Visegrádi-hegységet időről időre egy-egy hosszabb túra alkalmával, megvalósítva gyerekkori képzelgésem.

Teljesítményúrázók és vasútrajongók várakoznak arra Vácott, hogy végre elinduljon velük a retro szerelvény a diósjenői vonalon

A retrovonatról most szálljunk gyorsan le és üljünk fel arra, ami a Börzsöny irányába visz szombat hajnalban. Bár izgalmas a múltba visszarévedni, de a mai nap sokkal több izgalmat fog tartogatni, kicsit talán többet is a kelleténél. A 7 óra 8 perces vonatot néztem ki a Nyugatiból, aminek 7:38-kor van a csatlakozása Magyarkút irányába, és amivel a 8 óra 15 perces rajt még kényelmesen elérhető. Lehetett volna a biztonság kedvéért az eggyel korábbi, azaz a 6 óra 8 perces vonatot is választani 6 óra 38 perces váci csatlakozással, de ennek nem láttam feltétlen szükségességét. (És utólag nézve jobban se jártam volna, inkább csak rosszabbul.) Társaságot hamar találtam magamnak a nagy zsákkal szintén a vonathoz igyekvő Fűrész Andi személyében. Neki most más volt a túraterve, kint aludni készült a barátjával. Csatlakozott hozzánk két idősebb úr is, akik a mi túránkon szándékoztak pontőrködni és hoztak magukkal csintalan p...-kat, azaz palacsintákat, amiket majd mi fogunk később megenni Nógrádon. Mikor a kalauznak bemutattuk intergalaktikus bérletünket, azaz a vármegyebérletet (köszi Andi, megint újat tanultam), még nem is sejtettük, hogy ez az utazás minimum annyira kalandos lesz, mintha törülközővel próbálnánk űrhajót stoppolni Douglas Adams regényében. Andi utazott tovább, a pontőrökkel és más túrázókkal egyetemben mi pedig leszálltunk Vácott. Be is lőttünk egy másik peronnál messze várakozó Bzmot szerelvényt, elvégre ilyenen szoktunk zötykölődni Diósjenő felé. Most azonban senki se volt se a vonaton, se körülötte és ez felettébb gyanús lett társaságunknak. Kiszúrtunk viszont egy másik peront, ahol egy üres vonat mellett nagyobb társaság várakozott, köztük sok ismerős arc. Akkor ez lesz a miénk. Üdvözöltük egymást a túrázós ismerősökkel és a nagy eszmecsere közepette szinte fel se tűnt, hogy a vonatnak lassan indulni kéne. Azonban szemet szúrt, hogy a kijelzőn a vonatunk mellett 30 perc késés felirat jelent meg. A MÁV alkalmazásban meg szerelvényhiba miatti késés. Szokás szerint más egyéb tájékoztatás nem történt, mi meg találgathattunk. Meg gondolkodhattunk egyéb módozatokon, hogy jutunk el majd Magyarkútra. Annyi biztos volt, hogy a 8:15-ös rajtot bukjuk, és így lehet, hogy a nagymarosi átjutást is a Duna túloldalára. Nagyrészt ugye hosszútávos indulók várakoztak a peronon. Elindultunk páran a pénztár felé, hogy kapjunk valami bővebb információt, de a pénztáros hölgy még nálunk is kevesebbet tudott. Megdöbbenten kérdezte, hogy a 7:38-as vonat nem indult el? Nem volt mit tenni, a forgalmi iroda felé vettük az irányt. Ott Szabó Attilának már sikerült megtudnia, hogy lesz pótlás, illetve az is kiderült, hogy az előző vonat akadt el még az első állomás előtt és amiatt nem tud új szerelvény indulni, mivel csak egy sínpár van. Szóval azok se jártak jobban, akik korábban indultak el a túrára. Hamarosan aztán visszaérkezett a meghibásodott szerelvény, rajta a sok csalódott túrázó és vasútbarát. Az utóbbiak az ezen a vonalon zajló retrohétvégére érkeztek volna. Ők legalább nagy szakértelemmel tudták kommentálni az eseményeket, mi meg kíváncsian hallgattuk. A MÁV meg megint bemutatkozott, hogy ők retrohétvége nélkül is tudják hozni a 21. században nagyon retro érzést. A meghibásodott, azaz a súllyal és a pálya sajátosságaival nem bíró kis-Dacia mozdonyt aztán kiiktatták a forgalomból és elhárult az akadály az elől, hogy a nagy-Dacia fél kilenc után útnak induljon a hoppon maradt túrázók és vasutasok által felszaporított utazóközönséggel. Kis késés a pesti csatlakozás késlekedése miatt pluszban még összejött. Volt akinek az egész sok volt és úgy döntött, inkább hazafelé veszi az irányt a Börzsöny csúcsai helyett. Bővebben itt lehet olvasni a vasúti vonalon történt fennakadásokról.

Végül aztán éppen még fél 10 előtt, kézben az itinerrel, Márton Dani társaságában nekilódulhattunk a kék jelzés Máriaremetéig tartó felgöngyölítésének. Kapott az egész százas mezőny egy engedményt: nem feltétlenül szükséges érintenünk a Hegyes-tetőt, hogy biztosan el tudjuk érni az utolsó 7 órás kompot. Bár saját bevallásunk szerint semelyikünknek se használt a két hónapnyi kihagyás a Kék Balaton óta, elég szép tempót vettünk fel. Sejtettem is, hogy a nem formában lévő Dani tempójában én hamarosan bekrepálok. Amit lehetett, megkocogtuk, de azért a kilátást igazolópont híján is megcsodáltuk apró kitérővel a Lokó-pihenőnél a Nagy-Kő-hegyen. Aztán lerobogtunk a hegy tövébe, ahol olyan szerencsénk volt, hogy Ács Gáborral egyetemben végignézhettük, hogy vontatja visszafelé a nagy-Dacia a két kocsinkat.

A két fiútól kezdtem lemaradozni, viszont utolért Wagner András, majd egy UTH pólós futó srác, aki az 50 km-es táv keretében az OKT-t is teljesíteni szándékozott, majd holnap folytatta volna tovább a Duna túloldalán. Sietnie kell, mert október 10-én, a Kéktúrázás napján már a Bakonyban kell tartania és csak hétvégenként ér rá. Az alig csordogáló Csurgó-forrásnál vártak valóban a csintalan palacsinták és az ismerős pontőrök, majd mindennemű töltekezés után nekiindultunk a Kálvária-domb enyhe emelkedőjének. A réten Danival egy narancssárga polisztirolrepülőre leltünk, amit ki is próbáltunk. Nem repült túl jól, így ott maradt, hátha keresni fogják a falusi gyerekek. 

Töltekezés a Csurgó-forrásnál

Dani aztán nálam sokkal jobb tempót vett fel Királyrét felé igyekezve, el is tűnt a látótávolságomból. Neki ez a 19. teljesítése már, így minden kanyart ismer, tőlem eltérően, aki az Országos kék eme szakaszán jó sok éve jártam már, akkor is ellenkező irányból. Így nem csoda, hogy elvétettem egy kanyart és egy helyen találtam magam, ami még a rémálmaimban visszatérő esős Szondi 85 teljesítésről lehetett ismerős. (Ahol nem kellett volna akkor se járnunk.) Ács Gábor meg követett hűen a rossz irányba. Szerencsére még nem távolodtunk el sokat a valós utunktól, így néhány másodperc múlva mi igazítottunk útba két szintén tanácstalan kéktúrázót.

Gáborral egészen Királyrétig együtt haladtunk, sokat csevegve a hamarosan megrendezésre kerülő Pénteki poroszkáló százasról. Egészen a helyig, ami úgy tűnik, Királyrét közelében van, mert lövésem se volt, merre járunk. Mikor Gábor szerint már megkezdtük a Csóványos mászását, kezdett csak derengeni a terep még a Runaway börzsönyi versenyeiről. Most azonban nem voltam futóversenyhez illő formában, le is maradtam jócskán Gábortól is. Hagytak el sorra az emberek, például Török Daniék és más, kevésbé ismerős túrázók is hegyre felfelé. A Saj-kút-bérc balról magasodó tömbje már egészen ismerős volt, de jól tudtam, innen még van mit mászni a Foltán-keresztig. Nem is beszélve a Csóványosról. Azért a kereszt és a csúcs közti szakaszon nekem is sikerült pár embert utolérnem, például Baranyai Zsókáékat. A lassabb tempó kicsit engedte, hogy a táj szépségére és a sok lila őszi kikericsre is rácsodálkozzak, valamint arra, hogy ez a kevés eső is milyen jótékony hatással volt a természetre a nagy szárazság után. Sok kéne még belőle, ami persze nekünk túrázóknak nem lenne annyira pozitív, de nem a mi kívánságaink az elsődlegesek hosszú távon. 

A nógrádi vár egyre távolabbról

Zsókáékat is elhagytam, sőt egészen már a csúcs közelében jártam, mikor két szembe jövő turistára lettem figyelmes, akik nagyon néztek befelé az erdőbe és mutogattak valamit. Esélyes, hogy valami állatot pillantottak meg. Mutatták nekem is, hogy nézzek gyorsan a közeli fekvő fatörzs irányába. Nem akartam hinni a szememnek, sőt elsőre azt hittem, hogy vadmacskát látok, ami szintén kuriózum lenne: hosszú csíkos farok, egy hosszú hát - ez nem macska, de ilyet már láttam valahol... Kutattam bőszen a memóriámban a tájidegen állat után: megvan, nem is olyan messze Törökmezőn a kisállatkertben vannak ilyen ormányos medvék. Lehet, hogy onnan szökött meg ez a példány is, mely meglehetősen otthonosan mozog az erdei környezetben. 

Zsókáék nyomában a Csóványosra kapaszkodva

Egy ormányos medve a Csóványoson!

És bezárt kollégája Törökmezőn

A Börzsönyben szokatlan állatot egy futó is észlelte a Hárombarát-nyeregről, aki videót is osztott meg róla: https://www.facebook.com/reel/1451182997061287

A kilátó alatt egy fél alma ütötte a markomat, amit lefelé botladozva a köveken jóízűen el is fogyasztottam. Ahol a terep megengedte, igyekeztem erősebb tempóra váltani. Úgy gondoltam, a Nagy-hideg-hegyen mindenféleképpen beiktatok egy rövidebb pihenőt, hátha egy kávé majd helyre ráz. Ez így is lett. A mosdóban készítettem egy újabb izotóniás italt, valamint vettem is egyet nem túl olcsón, mert a kólám is éppen elfogyott. A teraszon rövid eszmecserét folytattunk a kéktúrázó futósráccal és arra lyukadtunk ki, hogy egyikünk sincs nagyon elemében. Mondtam neki, hogy azért olyan „öregesen” majd lekocogok a hegyről Kisinócra, mert ugye a komp az megy, ha rajta vagyok, ha nem. Ő meg mondta, hogy már semmi kedve futni. No ebből az lett, hogy elkezdtem élvezni a leszáguldást nosztalgikusan felidézve a WTF BRZSNY versenyeket, aminek I love BRZSNY mintás pólóját éppen viseltem is, mikor éppen láttam, hogy valaki érkezik hátulról. Csak nem a fehér pólós futó? Mondta is, hogy ez éppen nem öreges tempó... én meg kérdeztem tőle, hogy akkor ezek szerint mégis megjött a kedve? Szóval kvittek voltunk...

A turistaház teraszán gyümölcslevessel vártak, olyan finommal, amit ritkán eszem. A különleges alkalomhoz gyerektányérral tálaltak és lelkemre kötötték, hogy meg kell mondani, mi van az alján. Nos nem volt nehéz rábukkannom Micimackóra. Szívem szerint repetáztam is volna, de éppen beszédbe elegyedtem Ferivel és Évivel, akik szintén itt pihentek és sörözgettek. Gondoltam, akkor inkább társulok hozzájuk és kérek én is egy sört. Aztán hamarosan Éviék már indultak tovább, mondva, hogy úgyis utolérem őket. Így is lett. A kóspallagi kálváriáig meg is kerültek. Innentől egészen Törökmezőig együtt haladtunk hármasban. Törökmezőnél a pecsét megszerzése után úgy éreztem, van még bennem némi kraft, így elbúcsúztam a többiektől az állatkerti ormányos medve kollégák megtekintése után. Már a komplexum után, a lejtő elején találkoztam Fűrész Andiékkal, akik esti sátorozóhelyükre tartottak és szembe jöttek a mezőnnyel. Amit csak bírtam, kifutottam a Köves-mezőig, ahol mindössze 30 percem maradt a 6 órás kompig. Menet közben mérlegeltem, hogy Hegyes-tető és 7 órás komp vagy kék kereszt és 6 órás komp. Az utóbbi irányába dőlt el a mérleg. Még bevágtam pár dinnyeszeletet, amit nagyon kínálgattak a nem túl józan srácok, majd lenyomtam a sprintet a révig.

Búcsúzik a Börzsöny

A kikötőt nem találtam meg elsőre, így a többiek már messziről kiabáltak, hogy hova menjek. Ott volt már Dani, Gábor, Attila, Rita, András és Csaba is az ismerősök közül. Kevés idő még enni is maradt. Kiderült, Dani a Hegyes-tetőt se hagyta ki, ő nem is szokott ilyet, mert nála ez becsületbeli ügy. Az eddig mintegy 50 km-t maga mögé utasító társaság kicsit megpihent végre a kompon, hogy újult erővel induljon neki a Visegrádi-hegység emelkedőinek és a hátralévő 60 km-nek. Első körben a kálvária következett, Csaba szerint a „mi kálváriánk". A nagy mászás előtt jó lett volna bekapni egy lángost, de sajnos az étterem már bezárt addigra, mire átértünk. Itt konstatáltam, hogy a depós csomagom a túlparton maradt, megint csak bontatlanul. (Ügyesen összekevertem Visegrádot és Nagymarost, én a nagy térképbúvár...) Se kabát, se kóla, se töltő. Ez utóbbit talán csak kibekkelem, kis szerencsével kólát vagy egyéb koffeint is szerezhetek, de mi lesz a hidegnek ígérkező éjszakával? Elég lesz vajon a pulóver és a vékonyka futókabát? 

Fáradt túrázók a komp fedélzetén

Egyelőre felfelé a kálvárián kevéssé főtt emiatt a fejem, inkább izzasztott rendesen az emelkedő. Közben próbáltam magyarázgatni a stációkat a többieknek több-kevesebb sikerrel. A stációk lassan elfogytak, az emelkedő sajnos velünk maradt. A fellegvár környékén hagyott egy kis szusszanót, itt tudtunk vizet is tölteni. A bobpálya melletti parkolónál kértem a pontőrtől kis teát, így valamennyi koffeinnel is sikeresen felvérteztem magam az egyre közeledő éjszakához. Ritáék kicsit megálltak pihenni az egyik asztalnál, Danival mi ezt nem láttuk szükségesnek, így tovább mentünk a Borjú-fő irányába. Bár addig még sokat kellett menetelni, főleg mászni a visegrádi szüreti mulatság hangjaira... A Nagy-villám melletti hatalmas réten láttunk kint sátrazókat, ugyanúgy, mint később a Bükkös-patak völgyében, biztos szarvasbőgést jöttek hallgatni.

A „mi kálváriánk”

A Moli-pihenőnél még elkaptuk a nap utolsó sugarait, ahogy narancsos bíborra festik a Duna szalagját. Egy rövid ideje már lámpával mentünk. A Pap-rét felé menet meséltem Daninak Horthy itteni magánútjáról és vadászterületéről, meg a fenti katonai objektumról, ajánlottam, hogy nézze meg ezeket. Az aszfaltos úton azt láttuk, hogy közeledik valami fény, kiderült, fényről kevésbé van szó, inkább egy nagyobb társaságról, amit felnőttek és gyerekek alkottak, és akiknek egy közös jellemzőjük volt: lámpa nélkül, síri csendben gyalogoltak befelé az erdőbe az éjszakában. Tűnődtünk is, mi a fészkes fenét akarnak így csinálni. Talán az erdészházban laknak vagy szarvasbőgést akartak hallgatni? Mindenesetre nem csak nekünk szúrtak szemet, az előttünk járó Gábor is kérdezte később az étteremben, láttuk-e őket. Végül is az ő dolguk, de akkor is furák voltak... 

Egyébként a szarvasokra kitérve itt-ott már hallottuk a hangjukat, de az intenzívebb szarvasbőgéses élményt csak bőven később kínálta ez az éjszaka. Őzeket is néha észrevett Dani az út mentén, én, a vakegér kevésbé. Végül leértünk Pilisszentlászlóra, ahol egyenest megcéloztuk a Kis Rigó vendéglőt. Máris hozta nekünk a finom babgulyást a pincér, ráadásul igencsak bőséges adagot. A pincér srác bónuszként bűvészmutatványokkal is szórakoztatott minket. Ilyen sincs minden túrán! Aztán berakták nekünk az „Indulj el egy útont” a Muzsikás együttestől, ami ugye a kéktúra himnusza lehetne. Sőt az is kiderült, hogy egyik túratársunkat személyesen is ismerik. És a következő ponton pont ez a túratársunk, Gál Viktor volt az egyik pontőr – micsoda véletlenek! Én meg elmeséltem nekik, hogy a régi időkben egyetemistaként pont ez az étterem volt a túratársaságunknak a törzshelye, amit viccesen Rigolettonak becéztünk. Búcsúzóul megittam még egy kávét, hogy biztosan fel tudjak menni Dobogókőre. Erre is majdnem meghívtak, mikor megtudták, mennyit gyaloglok, nekem kellett lebeszélnem őket avval, hogy akkor mindenki más betérőnek ma éjjel járna itt az ingyen kávé.

Leereszkedtünk a Bükkös-patak völgyébe, ami mindig nosztalgikus élményeket ébreszt bennem, hiszen annyit jártam erre gyerekként, fiatalként és felnőttként is. Meséltem is Daninak jó sokat mindenről. A szentendrei tömeggyilkosságos sztorihoz még a szarvasok is bőgtek a Sikárosi-réten valahol, annyira szívszorító volt. A lámpám hirtelen vacakolni kezdett, jól rám ijesztett, pedig fullra töltöttem előző este. Szerencsére a ki-bekapcsolás segített. A Bükkös-patak medre mentén aztán igen meredek úton felkapaszkodtunk Dobogókőre. Az Öreg-vágásnál az előttünk haladó Gábort is utolértük. Szegény annyira álmos volt, hogy egy jó nagyot botlott valahol a leégett Nimród hotel előtt. A régi turistaház teraszán Viktorék vártak minket szőlővel és szilvával, meg ásványvízzel. Sokat nem időztünk, mentünk tovább, amerre vitt a kék csík, bele az éjszakába.

A házak közötti parkban Dani két kis nyuszit vett észre, ahogy össze--vissza ugrabugráltak. Nagyon nem is féltek tőlünk, nem szaladtak el közeledtünkre, még akkor se, amikor megálltunk nézni őket egy darabig. Aztán a legelésző nyulakat ott hagytuk a többieknek Dobogókőn, mi meg nekifogtunk az ereszkedésnek a Zsivány-sziklák irányába. Egy helyen talányos módon le volt húzva a sárga kereszt jelzés, egy darabig azt hittük, hogy a tavalyi Szántó 200 óta megszűnt esetleg. De nem, mert egy másik fán ott virított teljes épségben. Végül beértünk Pilisszentkereszt házai közé. Ha Dani nem tudja, merre van a pont, én egyedül biztos nem találom meg. Mert nem a kék jelzésen, hanem a főúton volt egy kihelyezett sátorban. Meleg fogadtatásban részesültünk: kaptunk teát, kávét, süteményt és zsíros vagy májkrémes kenyeret is. Az egy szál pulóver kezdett határeset lenni, így jól jött a pihenő a kellemesebb klímájú sátorban.

De sajnos hosszú volt még innen a hátralévő út, mintegy 30 km várt ránk összesen. Ez ilyenkor már senkinek se esik jól. Én ezen a ponton meglepően fittnek éreztem magam még a folytatáshoz, talpfájás is alig-alig mutatkozott, pedig a túrák ezen stádiumában az már rendre kínozni szokott. A kedvem is egész jó volt. Elaludni az elkövetkező viszonylag unalmas szakaszon meg nem hagytak a lódarazsak és a szarvasok. A pilisszentkereszti Szurdok egyik kanyarjában volt egy lódarazsakra figyelmeztető kiírás, amit Dani látott meg. Én ugye olyan vaksi vagyok, hogy se a szöveget nem látom és mellé süket vagyok, mint a nagyágyú, így a döngésüket se hallottam. Csak Dani kiabált, hogy kapcsoljam le gyorsan a lámpát. Ez még egyszer-kétszer előfordult az út során. 

A szarvasok valószínűleg nagyon kedvelik a főút és a kék jelzés közti mezőket, mert egyfolytában hallatták a hangjukat, miután kijutottunk a Szurdok bugyraiból. Az erdő mélyéről, a Hosszú-hegy irányából pedig egyre érkezett a válasz. Az egyik bika vicces Aú-aú hangot hallatott, gondoltuk, biztos neki is fáj már... Előkerültek történetek Jancsi kocsijáról a Kevély-nyeregben, ami egyébként egy pocsolya volt, de Dani már csak akkor tudta meg, hogy félrehallotta a dolgot, amikor nyakig benne volt, meg Csutoráról, akit Géza keresett bőszen egyszer pont itt a Szentkút környékén az egyik régebbi Kékszalagon, szembe menve a mezőnnyel. Csutora meg nagyban barátkozott valami turistákkal a kápolnánál. Szóval a körülményekhez képest egész jól viseltük magunkat és a távolról Dani szerint hatalmas tortának vagy esetleg Havas-alteregónak tűnő Kevély kapaszkodója se fogyasztott el minket végleg, csak az egyik kanyarban leselkedő lódarazsak majdnem, ha Dani nincs megint résen.

Újabb pecsételés után nekikezdtünk a keserves lejtőnek a Szódás-barlang felé. A lefele bukdácsolást a köveken még nehezítette az is, hogy próbáltam nem viszontlátni az I:am új sós karamellás géljét az éles sziklákon, amit igyekeztem lekényszeríteni a torkomon részletekben. Ha Dani nincs velem, egyedül elég bajosan találtam volna el Pilisborosjenőre a Kevély-nyeregből, mert sok helyen jelzésnek se híre, se hamva nem volt a nyílt részeken. Túratársam viszont ismer minden kanyart és letérőt lassan már becsukott szemmel is. Utoljára bizony erre is az OKT 70 alkalmából jártam, immár lassan 5 éve, mert jövőre már az OKT 75-öt rendezik. 

Bocs, Pultrafutó, lopnom kellett, hiszen a történtek kapcsán Daninak is elmondtam ezt a viccet, amit jó eséllyel csak ultrások értenek...

A Köves-bérccel lassan elfogytak az emelkedők, már csak a Csúcs-hegy leselkedett ránk orvul egy másik Havas-alteregóként az Aranyhegyi-patakon túl. Mellőztük a most puszta eperföldeket és a kukoricásokat. Dani szerint örülhetünk, hogy mostanra már nem bennük vezet az út, mert voltak ilyen évek is. Két vonat is elment mellettünk, mire odaértünk a Rozália téglagyárhoz. Egy padra leültünk eszegetni kicsit és nézni, ahogy lassan hajnalodik a város széle felett. A városba azonban egyelőre még be nem engedtek minket, a kék szigorúan mellette szerpentinezik fel, keresztezve sokszor a bicikliutat, ami remek lehetőséget kínál a kispistázó kedvűeknek. Mi azonban nem ilyenek vagyunk, mint a mögöttünk jövő fények gazdái sem. Próbáltunk szökni előlük, amennyire az egyre kegyetlenebbé váló meredekség engedte. Mire nagy lihegve végre felértünk a kék utolsó kanyarjába, szem elől tévesztettük őket. Találgattuk, kik lehetnek, Ritáékra tippeltünk.

Ébredezik a táj a Virágos-nyereg alatt

Azonban a Virágos-nyeregben a ponton minket nem ők követnek, hanem Nagy Jani. Pedig őt eddig sehol se láttuk... Kis nasizás után megyünk is tovább, tudjuk le azt a kevéske maradékot a célig. Innentől már a kék kereszt lesz a társunk, mely ide-oda kanyarog Pesthidegkút utcáin, újabb levágási lehetőséget biztosítva az erre vevőknek. Dani szerint ezt a túrát ki lehet hozni sokkal rövidebből is, és szoktak is evvel a lehetőséggel élni. Mi azonban most nem a Kispistázót csináljuk, így szépen megyünk a kék jelzés után. Mesélem Daninak, hogy a kék kereszt egyébként a Szív kör instant útvonala is egyben, sok tetszetős, viszont eléggé urbánus II. kerületi részt nemrég ismertem meg ott, így a szép, de igen hosszú Mosbach-parkot is, amin áthaladtunk.

Az utolsó kilométerek a város peremén

Ezek az utolsó kilométerek mindig a legnyűgösebbek, de most meglepően könnyedén viselem őket, nem nézegetem másodpercenként az órám, sőt a másik eshetőség, a futhatnék se jön rám, hogy túl legyek gyorsan az egészen. Tudom, egyszer biztosan vége lesz, nem is olyan sokára már. Még néhány kanyar és megleszünk a kékszalag felgöngyölítésével 22 órán belül, ami annyira nem is rossz eredmény. Ugyan Dani fénykorában ennél sokkal gyorsabb Kékszalagokat is ment. Persze most is többet ment nálam 4 és fél km-rel, hiszen ő a nem kötelező Hegyes-tetőt is megjárta...

Az oklevél legelső változata a nyolcvanas évek végén az akkor még létező MÁV Jegynyomdában készült (Köszönöm, Máté István az információt)

Belépünk a Cserkészház ajtaján, mienk már a kitűző az oklevél, mint ahogy a kékszalag felgöngyölített gombolyagjába tűzött összes élmény is. Mint gombostűk a tűpárnában, kaland sorakozik kaland hátán feltűzve vagy éppen feltűzve mind a kékszalagra. Nem is lesz még egy ilyen túra biztosan, hisz egyik se megismételhető, még ha az útvonal ugyanaz is. Bár volt néhány változtatás a sok-sok év alatt a BEAC maxi avagy a Turista (és nem (Túrista, mint ahogy az emléklapon szerepel) Kékszalag története folyamán.

Mi más szólhatna, mint a Vad Fruttik új dala, aminek példaértékű, Fortepan képekből összefűzött retro klipje van, ráadásul szövegének kiragadott részletei kitűnően ráhúzhatók a terepultrák világára is, mint például a következők (tudom, ilyet nem illik csinálni, hogy csak úgy mazsolázgatunk kedvünk szerint...):

„nem kérdezik, hová megyünk

megszoktuk már a ráncokat

…

elindulunk a sötétbe

ugráltunk, inkább nem vágtunk

eret, ha nehéz volt hánytunk

néha csak egymás nyakába borultunk,

hogy annyira szeretlek b+

…

ugyanúgy fáj a fej reggel

ugyanúgy kéne egy gyógyszer

ugyanúgy szeretlek még

messze még a vége,

messze még a vég”

És aki azt gondolja, hogy a történetnek itt vége, az nagyot téved. Mert többedmagammal szépen hazautaztunk, ki-ki a maga lakóhelyére. Már éppen azokat a pillanatokat éltem, amik túrán a leghőbb vágyálmaim között szerepelnek: értsd, a zuhany alatt álltam, mikor hirtelen berobbant a tudatomba valami, méghozzá az elátkozott depós csomagom. Az bizony ott maradt Máriaremetén. Két választásom volt: hagyom a francba az egészet, aztán majd hét elején utánajárok, hogy szerezhetem vissza. Igazából értékes dolog benne csak a powerbank és a töltőkábelek voltak, de azokat viszont sajnáltam volna. Vagy most azonnal indulok vissza Máriaremetére, ami majdnem egy órás utazás a lakásomtól, csak oda. Gyorsan rátelefonáltam a főszervezőre, aki mondta, hogy 12-ig biztosan ott lesznek. Így hát nekiindultam újra a városnak, ne okozzak fölösleges kalamajkát, bár szívem szerint azonmód bevetettem volna magam az ágyba. A csomag is meglett, újabb teljesítőknek is gratulálhattam, mint Zsókáéknak és Török Daniéknak, ráadásul még beszerezhettem az ajándékokat a délutáni vendégségbe, ami előtt aztán pár órát azért még sikerült aludnom.

A következő százasig most egy hét sincs, pénteken jön ugyanis a Pénteki poroszkáló.

Strava-link: 

Elvesztem az erdőn

„Elvesztem az erdőn,

de csak elrejteztem,

három egész napig,

nem ittam, nem ettem,

s olyan álmot láttam

boszorkányok jönnek,

széjjelszakajtanak,

s nagy üstben megfőznek,

s mikor összeraktak,

új életre keltem

világ bölcsessége,

itt éled már bennem.”

(Itinera: Mindentlátó - vajon véletlen-e, hogy ennek az elekronikus zenét játszó sámánfolk együttesnek még a neve is szorosan kapcsolódik a teljesítménytúrák világához?)

Minden egyes hosszú túra egy beavatási szertartás számomra. Minden egyes alkalommal meg kell küzdenem a testi, lelki és gondolkodásbéli korlátaimmal, a démonaimmal, félelmeimmel, saját magammal, és természetesen azzal is, ami kézenfekvő: a tereppel, a szintekkel, a veszélyekkel, az időjárás viszontagságaival. Mint egy táltos, a saját bőröm viszem a vásárra, amikor felkapaszkodom a hegyek életfáján a felső világba, vagy merülök alá a völgyek alvilágába, hogy megküzdjek bármivel, amire ott találok. Sosem tudom előre, hogy mi vár rám. Lehet készülni, de felkészülni sosem. Vannak segítőim, úgy, mint egy sámánnak, van lélekállatom 🐾, ami ugyan gyengének tűnő és kicsi mint én is, de mégis erős és harcias a maga módján, ott lóg egy kis mókus kabalaként a zsákomon. És adja az erőt ha kell, de adja még sok minden más is: a mellettem ugyanúgy önmagukért önmagukkal küzdők példamutatása, az otthoniak szurkolása, a hitem.

Minden egyes hosszú túra ízekre szed (képletesen és néha valójában is), és újból összerak. Mindig szerzek harci sérüléseket. Nem biztos, hogy jobb ember leszek általa, de az biztos, hogy más ember leszek. Minden út tanít, minden út ad valamit, de minden út el is vesz. Azonban a legfontosabb, hogy minden út gyógyít is egyben. Önmagam gyógyító táltosa vagyok, önmagamért is küzdök óriásokkal, boszorkányokkal, fenevadakkal, sátáni lényekkel, bármivel, amivel kell. Mindig elgondolkodom, mi is gyógyul bennem ezáltal: A gyógyíthatatlannak mondott betegségem? Gyerekkori vélt vagy valós sérelmeim kompenzálom? Meg akarom mutatni, hogy az egykori fogszabályzós, szemüveges, gyógytornás, szörnyen gátlásos kislány is tud valami különlegeset? Próbálom magam lebontani darabokra, elemekre, atomokra, hogy lássam, mi is az, ami miatt itt bolyongok egy egész hétvégén keresztül a Pilis és a Visegrádi-hegység ösvényein, éjt nappallá téve. Elveszek az erdőn, elrejtezem, elbujdosom, hogy megtudjam az indítékokat. Valamint azt is, hol lakozik az az erő, ami végigvisz az úton.

„Túl a hegyen van egy forrás,

Véremben van a kóborlás ajnanna.

Az a forrás sose apad,

Az én lábam sose marad ajnanna.”

Talán eleve erre születtem. Meg lettem jelölve a hegyek és erdők által egész kicsike koromban, mint a hat ujjal, vagy foggal született sámánok. „Erdőn bolygó, jeleket hordó” vagyok. Talán nem véletlenül írta édesanyám a rólam írt naplójába, hogy ez a gyerek, bármennyit is kutyagolunk városnézés közben, nem panaszkodik, nem fárad. Ez az ötvözet, ami esetleg más korban egy kémet, felfedezőt, egy hírvivő futárt, esetleg egy erdőt gyógynövényekért tűvé tevő füvesasszonyt szült volna, a mai steril és modern korban egy öncélú hobbijának élő teljesítménytúrázót eredményezett. Bár könnyen lehet az is, hogy régen megégettek volna, mint boszorkányt egy sémákba nem illő, atipikus nőként. Született kalandor vagyok, vár az ismeretlen, hív az új, hajt a kihívás, vonz a természet. Ahogy a párom mondja: patron van a seggemben. Pedig az asszonynak otthon, pontosabban a konyhában lenne a helye a széles körben elfogadott viselkedésminták alapján. Főzzön, mosson, takarítson, nevelje a gyerekeket és persze még dolgozzon is. Még manapság is sokan így gondolják...Csak az a kár, hogy rossz helyen álltam sorban, amikor a tálentumokat osztogatták.

A Pilis ködbe vesző legendákkal, többé-kevésbé zavaros és tudományosan kevéssé alátámasztott, de mindenesetre titokzatos és izgalmas őstörténeti fejtegetésekkel teli múltja pont ideális helyszíne az én nagy beavatásomnak. Az eddigi legnagyobbnak. Sámándobok dobbannak Dobogókő alatt a szívcsakra ütemére, és én ügyelve a ritmusra, minden szívdobbanással eddiginél magasabbra próbálok kapaszkodni a világfán most. Babba Mária, a Boldogasszony vigyázza lépteim. Túl az üveghegyen, túl az Óperenciás tengeren, 150 km-en is távolabbra vezet a Pilisben tekergő égig érő paszuly indája. Nem tudom, mivel kell majd megküzdenem odaát és odakint. Melyik vicsorgó rém kerül majd elém. A fojtogató álmosság engedni nem akaró óriáskígyója? A talpakat tüzes vasként égető fájdalom? Az éhség gyomrot mardosó farkasa? A rosszkedv, türelmetlenség, borúlátás mindent feketébe borító sötétsége? A csontokba hatoló hideg éles pengéje? A rókaképű hamis hallucinációk? Vagy mindegyik egyszerre? Lehet, hogy egy eddig ismeretlen ellenség lesz az ellenfelem?

Készen állok a küzdelemre. Várom, vágyom a nehézségeket, a megpróbáltatásokat, az út porát. Úgy, mint a körülöttem álló indulók bármelyike. Legyenek nők vagy férfiak, rövidebb vagy hosszabb távon indulók. „A beavatásra készen áll, száz élet és száz halál...” Még néhány perc van addig hátra, hogy elüsse az óra a hetet és Gyula monológja után nekivágjon a maroknyi, mindentávos vegyesfelvágott csapat a pálosoknak is menedéket adó Pilis pozitív és negatív pólusának. (Pilis, pálos, pólus, állítólag egykutya, a váz ugyanaz, csak a töltelék más. Bár mondják azt is, kutyából nem lesz szalonna... Hát higgyen mindenki abban amiben akar, csak ne akarja, hogy én is higgyek benne.)

Három a kislány a 150B távon (Fotó: Rakk Gyula)

Hárman vagyunk a 150B távon, mind a hárman csajok, három grácia. Hibák a mintázatban. És mégis mind a hárman célba jutunk. A lányok szívósak, sok mindent bírnak és elviselnek, még ha fizikailag gyengébbek is a férfiaknál. Ez ebben a műfajban bizony előny. Mint ahogy a kor is – a képen is látszik, hogy az ultratávok darálása nem annyira a huszonévesek játéka, inkább azoké, akik már régebb óta fiatalok.

Az első kilométeren

Mégis nem Andiékhoz csapódom, hanem az 50 km-es távon induló Verához. Verával jól passzolunk, mint ahogy a Palipistás beszámolómban is írtam, így amíg együtt visz a két táv, útitársak leszünk. Első utunk most a Boldogasszony lábaihoz vezet, fel a neki szentelt kápolnához. Ami máris mutatja az irányt a jövőbe. Ahogy olvasom a templom építészeti szimbolikáját, máris rábukkanok a reménybeli következő túrámmal lévő kapocsra: a templom két tornya, két előrehajló pálos szerzetest jelképez, és a toronyba befalaztak egy-egy követ a Jakab-hegyi pálos kolostor romjaiból. Laci, aki merő jófejségből elhozott, éppen útközben mondta, hogy idén is lesz Mecseki Láthatatlanok 100, aminek útvonala érinti a Jakab-hegyi romot. Hát nem csodálatos egybeesés? 

Két csuklyás pálos remete áll őrt a Pilis szirtjei alatt

A mezőny a pont érintése után kezd szétszakadni, mindenki megy a neki kényelmes tempóban. Ekkora távokon ezt nem is lehet máshogyan. Mi Verával kicsit tempósabban kezdünk, de egyelőre nem kocogunk. Annyira azért nem sietünk, hogy az elénk táruló szépségeket ne örökítsük meg képen. A Mészégetők-kútja, valamint a kilátás a Hosszúhegy felé, majd a Dorogi-medencére és a Nagy-Getére mind egy-egy pillanatnyi megállásra csábít. Aztán már ott is vagyunk Klastrompusztán, ahol a büfében finom szendvicsek és szörpök várnak. Kell az erőgyűjtés, mert innen hosszasan, egészen Dobogókőig mászni fogunk.

Túl sok a szépség, ami mellett nem lehet csak úgy elhaladni

Itt a rövid visszafordító szakaszon találkozom utoljára a másik két lánnyal, akikkel egy távon vagyunk, de aztán később szinte minden ponton rajtam keresik őket. Én meg elmondhatom például az Eszperantó-forrásnál, vagy a Nagy-Kopasz alatt, hogy utoljára több mint egy napja láttam őket. Igen, még több mint egy napig folyamatosan úton leszek. Nehéz ezt felfogni...Legjobb, ha bele se gondol az ember, egyelőre csak élvezi az ezer színben játszó őszi erdőben tett kellemes kirándulást. Mert most még csak itt tartunk, kirándulgatunk a Pilis oldalában, éppen fel a Kémény-sziklához. Máshogy nem lehet kezelni ezt fejben. Vera a büfé után előrement, így Évához társulok jó darabon, aki szintén nagyjából az én tempómban gyalogol. Egyikünk se sajnálja arra az időt, hogy kikukkantson a szikláról. A szintidő bőséges és a látottak megérik azt a kevéske plusz időt.

Innen meglepően gyorsan odaérünk a Pilis-nyeregbe, igaz, egy helyen benézzük a piros csíkot, korrigálnunk kell. Később a zöld kereszten, amikor laposabbra vált az emelkedő, Éva elenged, hagy fussak. Reménykedem, hogy sikerül Verát valahol utolérnem. Ez már csak a Rezső-kilátónál történik meg.

Itt néhány percre megint megálljt parancsol a sólyommadár módjára repülni kívánó lélek. Magam is madárrá válok, a szelek szárnyán, az áramlatokat meglovagolva vitorlázom a pazar látványt nyújtó őszi táj felett. Árnyékom súrolja a kitüremkedő sziklákat, leköveti az alattam elterülő terepasztal minden domborulatát és homorulatát. Pont ezt a látványt, ezt a tájat képzeltem magam elé, amikor kamaszkoromban annyit hallgattam a következő dalt:

„Hosszú ideje repülök már sólyomszárnyakon

Most elfáradtam, minden vagyonom egyetlen dal,

azt is rád hagyom

Az örök hatalom háza vár, onnan üzenek majd...” 

(Bonanza Banzai: Csak a dal)

Most megélhetem végre ezt az élményt, hiszen a táltosok képesek más-más (állat)alakot ölteni. De egyszer véget kell vetni a lebegésnek, ideje útnak indulni immár Vera társaságában, akivel egy darabig kocogunk a Szakó-nyereg felé, majd inkább gyaloglásra váltunk, hogy tovább, intenzívebben élvezhessük a szépséget, ami mindenhol körülvesz. Mindig van egy őszi hétvége, amikor a legnagyszerűbb, legváltozatosabb színeket nyújtja tálcán a bőkezű természet és az MOST van! Kár lenne átszaladni ezen a gyönyörűségen, élvezzük a látványt, ameddig lehet!

Apropó, kamaszkor. Turistakalauzokat, térképeket bújó természetkedvelő fiatalként volt egy nagy túraálmom, minden túraötletnek a netovábbja (legalább is akkoriban nekem az volt az „ultimate hiking route”) – átszelni a Visegrádi-hegységet: elindulni a Holdvilág-árkon, Lajos-forráson, Sikárosi-réten keresztül Dobogókőre, majd onnan leereszkedni a Rám-szakadékon keresztül Dömösre. Vagy fordítva. Micsoda grandiózus, nehéz túrának tűnt ez akkoriban! Pedig még 30 km sincs összességében. Az egykori kamasz még csak nem is sejtette, nagyjából harminc évvel később milyen dolgokra vállalkozik. Pedig már akkor kódolva volt belém mindez. Ha sejtette volna, vajon elégedett és büszke lett-e volna?

Egyes kódok felírásánál kicsit bosszankodom, hogy előre ki lehet találni őket, a Júlia-forrásos egyik tippem is bejött: Lukács a megfejtés. Persze nem árt ehhez ismerni jól a környező helyneveket, de nálam ez a tudás elég jól megvan (tehát eleget néztem a térképet kamaszként és később is). Ahogy lefele ereszkedünk a forrástól, ismerős csapatba botlunk: Juli és Feri haladnak előttünk hősiesen, immár 70 km-rel a lábukban. Hamarosan Évi is megkerül. Nagy kontraszt mutatkozik most a mozgásunk között, de nem lesz ez mindig így...Mi még viszonylag frissek és üdék vagyunk hozzájuk képest, hiszen eddig mindössze nagyjából 20 km-t tettünk meg.

A Kaintz György-forrásnál lévő Sanyi féle EP-ig együtt visz az utunk. Itt töltekezünk, mielőtt elmegyünk a ...ba. Mert minket nem érdekel se a busz, se a sör, se a komp. Szívni akarunk, mint a torkosborz. Ehhez a verzióhoz Károly bácsi mutatja az irányt a Vadállókövek felé. 2,5 km-en 465 méter szintkülönbség Magyarország viszonylatban elég figyelemreméltó szívást eredményez és a terep milyenségét még nem is néztük hozzá. Verával nem lacafacázunk, már indulunk is. Sorra hagyjuk el a többé-kevésbé túrázáshoz öltözött „muglikat”, és igen, megint megkapjuk azokat az elismerő pillantásokat és szavakat, amitől mostanában gyakran hízik a májam: „Gyertek, kövessük a profikat!” - mondja egy a sziklás emelkedő tövében utat kereső, bizonytalankodó csapat egyik férfitagja. Mi nagyjából megállás nélkül, botjainkkal toljuk fel magunkat a köves, sziklás, igen meredek hegyoldalban, majd, amikor már ez is kifogy alólunk, kézzel-lábbal kapaszkodunk ki a kövek mellé. Nem tartom ügyes mászónak magam. Vannak félelmeim, főleg lefelé menet. De immár sokadszor rá kell döbbennem, hogy más túrázókhoz képest kimondottan bátor vagyok a sziklás terepen, amolyan zergeféle. Újabb állat bőrébe bújtam most, ahogy kiérve a hatalmas sziklák tövébe szél borzolja sörényem, ahogy bámulom a táj csodálatos színeit és formáit. Verának néha mutatom és mondom, merre érdemes jönni, ő lassabban jut fel valamivel. Bennem felsejlik az emlék, hogy tízen-huszonéves fiatalként lefelé ugyanitt rohanok mint egy flúgos. A család többi tagja csak néz döbbenten. A vér nem válik vízzé...

A Prédikálószékig beér Vera. Egy fényképnyi időt szusszanunk, majd nekiindulunk kocogva a hosszú lejtőnek Pilisszentlászlóig. Elég nehéz egyben folyóügyeinket is elintézni ezen a népszerű turistaúton. Már majdnem a pontnál vagyunk, mire találunk egy megfelelő embermentes kitérőt. Sajnos a pontra való megérkezésünkkel együtt véget ér közös utunk is, el kell búcsúznunk egymástól. 30 km-t tettünk eddig a lábainkba. Vera ezzel már túl van a féltávján. Én ezt nehezen mondhatom el magamról. Még egy combosabb 120 km-es túra vár rám. Nem is merek belegondolni, nem is szabad ilyenkor.

Inkább az jár a fejemben, milyen jó volt ugyanitt a Pálos 100-on bandukolni, és milyen szép és élvezetes most is minden körülöttem: az idő tökéletes, szinte már sok is a póló és az aláöltözet együtt. Nemsokára a Visegrádi-hegység egyik legszebb és legvadregényesebb útvonalán kanyaroghatok, a Spartacus-ösvényen. Hát nem irigylésre méltó? Vidámságomat mindössze egy dolog árnyékolja be: nem tudok nem gondolni Kaszás Nikolettre és arra, ami vele itt történt/történhetett. Az út mellé kitett koszorúról is ő jut eszembe, talán miatta, az ő emlékére van itt. Majdani túratársaimmal is többször szóba kerül a neve, pedig egyikünk se ismerte.

Talán Nikire emlékezve tették ki ezt a koszorút

Komor gondolataimból megint a táj szépsége zökkent ki, illetve a tempó, amit egyre inkább magaménak érzek ezen az arany, bíbor és mélybarna lombok közt kanyargó kis vadászösvényen, mely sokáig egy titkosan megbújó, jelzetlen utacska volt, amit csak bennfentesek ismertek. Volt olyan szerencsém, hogy közéjük tartozhattam. És mindmáig tudnék a környéken mutatni dolgokat, amiről egy átlagturista még csak nem is hallott. Van köztük olyan felfedezés, amit egy eltévedésnek köszönhetek, van ami alapos kutatómunka eredménye. És vannak helyek, amiket egykori tapasztaltabb túravezető társaim mutattak (pl. a Spartacus-ösvény is pont ilyen). Ezek a dolgok járnak a fejemben, ahogyan a Szarvas-lyuk felett szökellek mint egy erdei vad, amit egyre űznek előre a hátralévő súlyos kilométerek. Ez most egy igazi fun part az egész túrában. Elrévülök a tempóban, emlékeimbe révedve nézem a suhanó tájat. Egyre haladok a rév, az átkelő, az átjáró felé. (Igazi rave feeling😄)

Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.
 

Aggancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.
 

Farkas leszek, takaros.
Varázs-üttön megállok,
ordas társam mind habos;
mosolyogni próbálok.
 

S ünőszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.

(József Attila: Bánat - Nemes Levente előadásában)

Igyekezetemet látva az úton sétálók félrehúzódnak, barátságosan köszönnek, drukkolnak, illetve van olyan is, aki kérdezi, mennyi lesz még az út. Félve, szinte szégyenkezve, magam előtt is hitetlenkedve vallom be, hogy éppen egy maratonnál tartok, de még egy százasnál is hosszabb lesz innen a menet, mire reményeim szerint célba érek. Most még jó erőben vagyok és futok, de ez nem lesz mindig így. Nagy fába vágtam a fejszém... sikerülni fog? Sikerülhet-e? Én ezt most nagyon akarom...

A Jenő-kunyhónál bemutatok a nagyérdemű közönségnek egy sztriptízszámot, ahogy az egyre melegebb időjáráshoz igazítom a szerelésemet, majd űz tovább a rengeteg ismerős utakon. Igen, alig egy hónapja jártam itt az Új-osztás felé a Pálos 100-on. És nem tudom megunni. Mennyi emlék kavarog körülöttem a közeli hegyek szívemhez közel álló tájékain! Családjával kiránduló gyerekként, barátait kalauzoló fiatalként, majd túravezetőként, terepfutóként és végül teljesítménytúrázóként is megfordultam erre. A természetjárásnak szinte a teljes palettáját végigjártam. Szerencsésnek mondhatom magam.

Visegrád utcáit taposom már, mikor egy előttem haladó pár kér segítséget: az Apátkúti-völgyet keresik. Megmutatom nekik a helyes irányt. Hamarosan újabb pont vár az Áprily parknál, ahol megint 200 km-es teljesítőkre találok. Láng Rita, Megyesi Balázs és Somogyi Laci ápolják lábaikat a padokon. Majdnem száz km van bennük. És még több mint ugyanennyi vár rájuk. Rossz kimondani. És rossz ízlelgetni azt is, hogy rám is pont ugyanennyi vár, csak van 50 km előnyöm hozzájuk képest, ami frissességben, éberségben mérhető.

Sokáig nem is időzök, búcsút intek az ismerős arcoknak és fel is út, le is út. Bár most inkább egyértelműen felfelé vezet egy darabig, elég kellemetlenül a visegrádi kálvárián az utam. Igazi, kővel teli via dolorosa, a fájdalmak útja. Csak a kilátás vigasztal, az is csak addig, amíg van. Meg az, hogy a mezei, felfelé kapaszkodó turistákat még mindig kenterbe verem a tempómmal. Pedig kezdek már fáradni én is. Most még magasan ragyog a napkorong, de hamarosan leszáll az éj az árnyaival. Nem szabad megriadnom tőlük, csak mennem tovább rendületlenül. Egyik lépés a másik után. Nem is olyan bonyolult. Azért jó lenne egy társat találni éjszakára. 

Az országos kéktúra útvonala is régi ismerősöm, legutoljára pár éve az OKT70 keretében jöttem itt el szemből. Akkor még elképzelhetetlen volt számomra, hogy annak a távnak jócskán a dupláját fogom gyalogolni pár évre rá. És most három év elteltével itt vagyok, ragyogok. Ha elcsüggedne az ember, arra kell gondolni: mindig visz az út tovább. Az árnyakat le lehet győzni, el lehet űzni. Az ember sokkal többre képes, mint gondolja.

Imáim is meghallgattatásra találnak: ahogy éppen azon bosszankodom, hogy egy elágazást benézve az OKT nyomvonala alá kerültem egy úttal, és mászhatok fel a Vízverés-nyergébe a kódért, egy maroknyi 200-as csapat érkezik szemből: Adri, Zsolt és Attila. Nekik persze már megvan a kódjuk. Én még küzdhetek egy kicsit érte egy kidőlt fát átmászva és a nyeregig felkapaszkodva. Aztán uccu neki, lehet szaladni, és utolérni a többieket, ha már így megörültünk egymásnak az előbb.

Míg utolsót lobban a hegyek színkavalkádja az éj leszállta előtt, vidáman trécselve haladunk az Apátkúti-völgy pontjáig. Kezd erősen hűlni a levegő, ahogy egyre sötétedik, fel kell venni szinte mindent, ami a táskában van. Visszakerül az aláöltözet, a vékony pulóver, a sál, a sapka és a kesztyű is felkívánkozik. A ponton kínálnak sokféle finomsággal, még egy csomagolt kifli is jut mindenkinek. Elteszem ínségesebb időkre. Ez a spájzolásos taktika bejön most, ha nem kell per pillanat az ellátmány, akkor is elteszem. El is fogy útközben szinte minden, a hideg eteti az embert. Adriék hamarabb végeztek a szerelvényigazítással, pár száz méter előnyben vannak hozzám képest, de mindvégig látótávolságban. Igyekszem utánuk, de futni már semmi kedvem. Aztán olyan dolog történik, ami meg is hiúsítja, hogy egyhamar utolérjem a csapatom.

„Úgy mint régen, mindig ébren, nyitott szemmel járj
Lángot gyújtok a mély sötétben, hogy az útra rátalálj”

Lassacskán közeledem ahhoz a ponthoz, amikor a piros jelzés elhagyja az aszfaltos utat, amikor két hölgy fordul hozzám, hogy tudnék-e nekik segíteni abban, hogy merre van Pilisszentlászló. Persze, nagyon szívesen, mutatom is az irányt befelé az erdőbe, pont amerre haladok. A hölgyek láthatóan nem örülnek: hiszen eddig ellenkező irányba haladtak, sőt kiderül, még lámpájuk sincs. És már majdnem teljesen sötét van a fák között. Megkérdezik, jöhetnének-e velem. Mondom, semmi akadálya, ha bírják a tempómat. Elmondom nekik, hogy egy teljesítménytúrán vagyok, eddig mintegy 60 km-t gyalogoltam és több mint ugyanennyit fogok még. Néznek, mint az a bizonyos Rozi a moziban. Nagyon nem kell kilépnünk, mert jól állok a szintidővel, tehát nem gond, ha kicsit visszafognak. Viszont készüljenek fel pár nehézségre: lesz jó sok patakátkelés, meg néhány hely, ahol a források miatt vizenyősebb a talaj. Ja és szinte végig felfelé megyünk, még ha enyhén is. Utcai cipőben, farmerben, telefonvilágítással igencsak megnehezítették a saját dolgukat, főleg úgy, hogy semmilyen térképük sincs. Mondhatnám nekik azt is, felelőtlenség így az erdőbe elindulni, de inkább nem teszem. Hanem vezetem őket át a sötét erdőn, felhívva mindig a figyelmüket a következő „rizikósabb” részre. Elmondom azt is, hogy találják meg az autójukat a falun belül. Szemükben egyfajta isten küldötte csodalény vagyok, egy lány, aki félelem nélkül egyedül kószál éjjel az erdőn, méghozzá pont erre. Ráadásul felfoghatatlanul sokat gyalogol és ki is ismeri magát a vadonban. Pedig nem vagyok csodalény, legfeljebb csak csodabogár, mert ez számomra teljesen természetes, megszokott tevékenység. Mint az is magától értetődik, hogy nem hagyom őket cserben, próbálok világítani nekik a lámpámmal a patakátkeléseknél, a botom is felajánlom. Szerencsére ügyes a két nő, jól veszik az akadályokat. Lelkükre kötöm, hogy ha szeretnének még túrázni, legalább egy lámpát érdemes beszerezniük. Bármikor történhet ilyen, hogy elszámítják magukat. Legyen a mostani eset tanulópénz, nem biztos, hogy mindig ilyen szerencséjük lesz, hogy küld az ég egy segítőangyalt. 

Közös utunk át az Apátkúti- majd a Szent László-völgyön akár eseménytelenül is telhetne, de nem így történik. Ahogy bevetjük magunkat az aszfaltról a rengetegbe, egyszerre csak hátborzongató üvöltés zavarja meg az erdő kora esti csöndjét, ami bizonyos időközönként ismétlődik. A pilisi rém hallatja hangját? Egy vérfarkas hangol a Halloweenra? Vagy valaki segítségért kiabál? Embertől származik a hang, az biztos, méghozzá egy férfitól, aki egy a völgy fölötti magaslaton óbégathat. Fülelünk, hátha kihallunk belőle valami értelmeset, például egy segélykiáltást, de semmi ilyet nem sikerül dekódolni az artikulálatlan üvöltésből. Mert ha észlelnénk valami ilyesmit, segíteni kéne valahogy. Végül arra jutok, hogy az ordibáló jóember lehet, hogy egy sajátságos terápiát gyakorol, világgá kiáltja minden frusztrációját. Ahogy haladunk a falu felé, halkul a hang, majd meg is szűnik. A két hölgyet megnyugtatom: már csak percek kérdése és elérjük a falut, amint elhagyjuk a Zen templomot. Onnan már csak az autójukhoz kell eljutniuk, de még az odaúton is jó darabon elkísérem őket, amíg a saját követendő útvonalam el nem ágazik a Honvéd utcában. Itt elbúcsúzom, szerencsés hazautat kívánok nekik. Ők is sikeres teljesítést nekem. Bár itt máris csúszik egy hiba a gépezetbe: sehol se lelem a Honvéd utcai kódot az elágazásban. Visszamenni már nem akarok, így lefotózom a kéktúrás táblát az erdőbe vezető út elején és kapaszkodom tovább a nemszeretem emelkedőn.

Az apátkúti üvöltőnek sajtóvisszhangja is volt, mivel a mögöttünk jövő Laci kihívta a rendőröket. Ajánlom mindenki figyelmébe ezt az újságírói bravúrt, hogy lehet minél kattintásvadászabb cikket összeollózni a tényeket felturbózva.

Most nem is olyan kellemetlen, mint utolsó emlékeimben. Érkezik szemből két szintén elcsigázott turista, akik kérdezik, mennyi még a falu. A kissé lemaradt lány már alig vonszolja magát. Megnyugtatom őket, hogy néhány lépés múlva már a fények is látszódnak, 5-10 perc, és elérik Pilisszentlászló utcáit. Szerencsére nekik legalább van lámpájuk. Szaporázom a lépteim az aszfaltútra érve és figyelek, nehogy elkispistázzam a letérőt az erdészházig. Majdnem így is sikerül. Adriék jó nagy egérutat nyertek, mert nem érem utol őket még így kocogva se. A réten azonban fényeket látok, ők azok, pihenőt tartanak. Mögöttem Balázs lámpája is feltűnik, érkezik ő is az erdőből. Pont ezt magyaráztam az eltévedt hölgyeknek, hogy előttem és mögöttem is vannak, erős férfiak is, biztos pontok, nincs mitől félnem. Összeáll a kis csapat és együtt indulunk bele az éjszakába, a Vörös-kő csúcsára. Kellemesek és hasznosak is egyben ezek az éjjeli beszélgetések, egyrészt ébren tartanak, másrészt elterelik a figyelmet az egyre szaporodó és egyre akutabb bajokról. Sokkal vidámabb így a kedélyünk, még az obeliszkhez is van erőnk kimenni, pedig pár méter kitérő. De én minden áron le akarom fotózni a kis rókát, háttérben a települések pislákoló fényeivel. Még sosem jártam itt éjjel. Mindig kell egy első alkalom.

Röpke pihenő után indulunk tovább az Álló-rétnek, majd tovább a Sztaravoda-forrás felé. Adrinak megmutatom a romos kommunista emlékművet a réten. A forrásig meglepően hosszúnak tűnik az éjszakában a lefelé kanyargás. A nyílt részeken meg igencsak támad a hideg, feljebb húzom kabátomon a cipzárt és lejjebb húzom a sapkát a fejemen. Nagy sokára elérjük az aszfaltot, azonban kissé ijesztő, október végén igen szokatlan időjárási jelenségnek leszünk tanúja. Egyre csak villámlik a távolból. Felettünk csillagok milliárdja ragyog, de távolabb már narancssárgán derengő felhők terpeszkednek az égbolton, megvilágítva a városok fényei által. Bizonyos időközönként hatalmas villámok csapkodnak belőlük. Könyörgünk az égiekhez, nehogy ideérjen a vihar. Lassan már minden oldalról villámlik, ahogy felfelé keressük az utat a kő-hegyi dűlők útvesztőjében. Ha a nyakunkba szakadna most az ég, akár végzetes is lehetne. 

Szerencsére a vihar lent marad a városban, mi meg a tűzijáték rettegve való csodálása közben felértünk a hegy tetejére. Remélem, Adrinak sikerült valamit megörökítenie ebből a nem mindennapi élményből videón. A turistaháznál már várnak minket levessel, kávéval és teával. Mindent kérünk, nagy szükségünk van rá. A padon Vári Gábor próbál szunyókálni, valószínűleg sikertelenül, mert mindig van jövés-menés, beszélgetés. Hogy van-e ezeknek a kényszeredett alvásoknak bármi haszna, nem tudom, de annyi biztos, sokszor az az egyetlen végső megoldás, ha bárhol és bármikor ledől egy kicsit az ember. Bár nekem még ehhez nagyon fiatal most az idő. Mégis kerülget már az álommanó, hiszen éjjel az ember normális esetben alszik, nem hegyet mászik. 

Aztán történik egy eset a kő-hegyi kőlevessel (ami valójában bő lére eresztett paprikáskrumpli vagy kolbászos félkrumplileves?), ami jó időre mély nyomokat hagy bennem és a ruházatomon és az engem körüllengő levegőben is – az utóbbiban többféle módon. Zsolt véletlenül rám löttyinti a maradék levesemet, ahogy megkínálná az egyik körülöttünk sündörgő kutyát. A nadrágom jól elázik, egyetlen szerencsém, hogy a leves egyelőre langyos és inkább melegít, mint hűt. Buksi kutya sem rest, nekiáll nyalogatni rólam a számára valószínűleg finom eledelt. Szorgosan letisztítja a nadrágom, sőt még a cipőm is, ahova szintén jutott biztosan pár csepp. Úgy látszik nemcsak esésben, hanem elázásban is profi vagyok: a Csörgő-patakban való fürdés után sikerül kutyanyállal kevert levesben is megfürdenem. És már érkezik Buksi kutya fekete haverja is, aki Zsolt szerint szintén Buksi névre hallgat. A túlméretes labradorszerű Buksi 1 aztán jönne velünk, a terjengő levesillat nyomában, de végül sikerül a lelkére hatnunk, valószínűleg azzal, hogy sok lesz neki a hátralévő 75 km. Ez azt jelenti, pont most vagyok a fele távomnál.

Ideje tehát számot vetni: egy álmoskás, fáradó, kissé fázó túrázó egyre sajgóbb talpakkal, egy leves- és kutyanyálszagú jéghideg érzetet keltő nedves nadrág és egy a levesnek nem túl hálás bélrendszer. És sajnos a 100 km-es befutóig rengeteg kemény emelkedő még: Lajos-forrás, Bölcső-hegy, Csikóvár (kicsi és nagy, ráadásul milyen lejtővel... jobb rá nem is gondolni), Dobogókő. És ami talán a számításban nincs, a talajviszonyok. Mázlisták vagyunk, az előző napokban pont annyit ázott az erdő, hogy sár nincs, de görgeteg se, minden megfelelően tapad, viszont a pilisi köveket sokáig (még mindig) emlegetni fogják a talpaim. A köveknek van sokféle fajtája: avar alatt alattomosan megbúvó, botlasztó kövek, talp alól kigördülő Rolling Stones rajongók, masszívan talpat rongáló durva murva, szinte láthatatlanul támadó kavicskák, aztán az elpusztíthatatlan sziklák. És a Pilis mindenhol tele van ezekkel. Egy szimpla kiránduláson ez fel sem tűnik, de amikor az ember vállát naphosszat húzza a kilométerek súlya, bizony már megérzi az ember talpa a törődést. A második nap végére megérett bennünk a felismerés, hogy Gyula valószínűleg talicskával, amiből egy, a túra még későbbi időpontjában már platós teherautó lett, direkt köveket hord ki a turistautakra, majd egy bokorban elbújva, arcán kaján vigyorral figyeli a túrázók szenvedéseit. Ez a tény immár tagadhatatlan, Rita mindennek bizonyítékait lefotózta a Basa-hegy oldalában. Kövek zsákokba rejtve, amik még nem kerültek kiszórásra. 

Önjelölt, megtépázott sámán mivoltomból mindössze az utazás maradt: vonszolom magam tovább előre, minden egyes lépéssel közelebb a célhoz. A Bölcső-hegynél eszembe jut a társasházi sámán szomszédunk, aki nem az ötödiken, hanem a negyediken dobolt és olyan sztorikat mesélt a Holdvilág-árokról, hogy ott valami sötét, negatív női energiák lakoznak, de miután kimászott onnan az ember, feltétlenül fel kell menni a Bölcsö-hegyre, ami az újjászületést jelképezi. Nem tudom, milyen ezo-őko-bio hiedelemhez kapcsolódó sámánrítus ez, de mi felküzdjük magunkat az újjászületés hegyére, ha már előírja az útvonal. Úgy érzem, pozitív és negatív női energiáimtól is megszabadulok végleg, mire felérek. Pedig a Holdvilág-árokban nem is jártam előtte. Az újjászületés katarzisa sajnos elmarad.

„Báttya, báttya, mely az út hegy kerekére?
Hosszú-e még az az út hegy kerekére?
Igen hosszú, nem látom, hegy kerekére,
Hová rohan, nem bánom, hegy kerekére.”

70-80 km pont az a lélektani és fizikai határ nálam, ahonnan már minden egyöntetűen nehézzé válik. Csúszok bele a végtelen apátiába és kezdem számolni mennyi van hátra még az útból. Innentől már egyértelműen nem „kellemes erdei kiruccanás” a történet. Azt, hogy a körülöttem haladó, 50 km-rel már többet gyaloglók mit érezhetnek most, holnapra már én is tudni fogom, ha minden jól megy. Most nem szeretném tudni. De azt tisztán látom, hogy nem lesz könnyű dolgom. Hiába a rutin, ezt nem lehet megszokni. Tűrni kell az álmosságot, fájdalmakat, az egyre fojtogató kilátástalanságot, azt, az illúziót, hogy a gyaloglásnak sosem lesz vége. Nagy példaképek haladnak mellettem, lehet róluk mintát venni. Az egész távot nézni ilyenkor szigorúan tilos, egyelőre csak 100 km-ig számolok most vissza, a Szántóra való visszaérkezésem belátható és vonzó opció. Tiszta ruha, meleg, esetleg valami ennivaló is, kulturált mellékhelyiség és egy kis pihenő végre. Mindez nagyon felértékelődik, ahogy közeleg a hajnal és egyre hidegebb lesz, ahogy kapaszkodunk felfelé a Dobogókőre másodszor is a mai nap folyamán. Csökken a koncentráció, Adrival kicsit megint mellémegyünk a tracknek, de nincs nagy gond.

Még egy kegyetlenül köves-sziklás emelkedő és fent vagyunk a ponton, ahol nagyon jól esik leülni és eszegetni kicsit, pont úgy, mint az előzőnél is Csobánka határában. Még ha nehezen is csúszik bármi ebben a hidegben, de muszáj valamit betáplálni. Néhány szem ropi, egy kis nápolyi, egy csoki, bármi jó. Már a vizem is alig fogy, a sótablettaszedéssel is csehül állok, főleg, hogy csak 50 km környékén jutott eszembe először, hogy azt is kéne beszedni. Muszáj figyelnem erre is jobban, mert meglesz a böjtje. 

Kövek, kövek és kövek lefelé a Mária-pad felé. „Járom az utam, a macskaköves utam.” Ismerős támpontok köszönnek rám, mint a Szopláki-ördöglyuk barlang, majd a Döme halála keresztje. Mesélem a nem túl szívderítő, leginkább horrorisztikus történetét a többieknek, hát nem dobja fel a hangulatot. Egy egy ilyen ismerős hely a hazai pályán egy-egy nagy jelentőségű mérföldkő, amivel egyre közelebb vagyok a szántói célomhoz. Az ideigleneshez, de ezt nem vesszük számításba most. A Pilis tömbje alatt már nagyon hosszúra nyúlnak a kilométerek, a távolban kezd hajnalodni. A nadrágom már rég megszáradt, csak a levesszag csóváját hurcolom magam után kitartóan, a hideg mégsem kímél, pedig az esőkabátom kivételével már az összes ruhám rajtam van. Jó lenne már odaérni a Kék házhoz. 

Eszkimó asszony fázik, avagy a fagyosszent (Fotó: Rakk Gyula)

Nagy sokára megérkezünk. Első dolog az adminisztráció. Aláírom a bajnokságos papírt, beírom az időmet, a bajnokság idei idénye számomra véget is ért ezzel a százassal, amit most sikeresen teljesítettem. Azonban mára még nincs itt az út vége. A feladás lehetősége meg sem fordul a fejemben, egyértelmű, hogy megyek tovább a mai 50 km-es szakaszra a többiekkel. Most azonban sok a feladat: nadrág- és zoknicsere, izotónia készítés, BCAA tankolás, evés, mosakodás, láb- és popsikenés. Próbálok a kő-hegyi leves egyre a felszínre törő emlékétől is megszabadulni, de nem megy. A levesparfümös nadrágtól szerencsére sikerül. A többi ruha marad, csak felveszek egy vastagabb felsőt még. Igazi fagyosszentnek érzem magam, még bent a teremben is alig tudok megszabadulni a kesztyű-sapka-csősál kombótól. (A szüleim biztos boldogok most.)

Szüreti bál némi ultrás felhangokkal

Mindenkinek más a stratégiája: az időközben szintén beérkező Rita és Zsolt próbálnak aludni, de akkora a jövés-menés, hogy nem nagyon tudnak ebben az elég bizarr szüreti bálban, amihez a Kék ház be van rendezkedve. Nekem már rég kiment az álom a szememből a sok feladat miatt és próbálok megbirkózni a felmelegített konzerv babgulyásommal, további nehéz feladat elé állítva a bélrendszeremet. A túra folyamán az egyik legnehezebb feladat, amit meg kell lépni, most következik: elindulni újra ki a hidegbe a megérkezés biztos melegéből, ráadásul egy nagyon szemét körre. Mert a Sasfészek 50 rögtön avval kezdődik, hogy a vízmosásos és meredek sárga kereszten, majd annak folytatásán felmászunk a Pilis panorámaútjára, majd onnan még a hegy tetejére is a Boldog Özséb kilátóhoz. Aztán a továbbiakban is lesznek még gyöngyszemek, olyanok is, amikről most nem is tudok. Ebben a körben vannak számomra fehér foltok ugyanis. Ilyen a Basa-hegy, illetve esélyes, hogy a Nagy-Kopasz környékén is lesz számomra útvonalbéli újdonság. Amelyik viszontagságos szakaszt ismerem, az se tölt el sok reménységgel. Nehéz is összekapni a csapatot, mi lányok már rég teljes harci díszben toporgunk, mire a fiúk előkerülnek. A késlekedésen Adri és Zsolt kicsit össze is kap, bár nem hiszem, hogy emiatt alakul ki az a felállás, hogy Adri előrehúz Attilával, én meg kullogok hátul Zsolttal. Ez inkább az erőviszonyainkat tükrözi. A túra végéig már csak üldözzük őket, utol nem érjük. 

Zsolt és a távlatok

A szerpentinen szembe találkozunk Borosnyai Palival is, aki szerint a pihenő alatt evett pogácsáim vitték fel ide. Jó neki, rajtam nem sokat segítettek. Azt, hogy döcögősen megy a mászás, próbálja feledtetni a panoráma több-kevesebb sikerrel. Kitárul mára is a Pilis ajtaja, gyere vándor, lépj be! Nézd ezt a sok csodát! Feledkezz el bennem!

Őszi lombok

Így hát megyünk csak előre Zsolttal a magunk tempójában, jókat beszélgetünk, közben próbálunk nem bealudni. Egyik fő témánk mi más lehetne, mint a hallucinációk túra közben. Zsolt most is lát olyan jelzéseket, amik nincsenek ott, de én kontrollálom az 50 km-rel frissebb agyammal. Szentlélekig valahogy ki kell bírni. Ott talán lesz valami áloműző frissítő. A Hrebeny sziklaormán megint kitalálható a kódszó: mi más lenne, mint Hrebeny. Egy futó lány kerülget minket az 50-es távról, el is engedjük a Pilis-nyereg irányába. Ahogy ereszkedünk óvatosan lépkedve a köves, bokaforgató lejtőn a nyeregből, másik 50-es távos futó robog el mellettünk, akit ráadásul Stravaról ismerek is. Micsoda tempó! Még nézni is veszélyes! Mi csak vánszorgunk előre, ahogy tudunk. Aztán végre befordulunk a kocsma kertjébe, ahol hideg sörökkel várnak. Ezt jól benézték! Mondjuk valami forró csoki vagy egy forralt bor sokkal jobb döntés lett volna. A kesztyű lassan hozzánőtt a kezemhez, sőt, pályáznék egy vastagabbra. Bemegyek az ivóba, inkább iszom egy kávét a bónra, amit kapok. A hétvégén már a sokadikat, és még nincs itt a vége. Kicsit helyre ráz, több késztetést érzek máris ahhoz, ami ránk vár. Úttalan utakon kavargás a Ráró-hegy aljában, majd telibe kapjuk a Háromszázgarádicsot. Zsolttal megállapítjuk, hogy a kalapos turista, aki mögöttünk jön és mindketten látjuk (bár ez sem mindet eldöntő tényező, hiszen Zsolt mesélt olyan esetet, hogy ketten hallucinálták ugyanazt), valós személy. Viszont ez a valós személy egészen valószínűtlen irányból kerül ismét mögénk, miután végigszenvedtük magunkat a gyönyörűen kijelzett, de utat nem tartalmazó patakvölgyön. Tán csak nem Kiss István személyesen? Gyanúnk még erősebb lesz, amikor már-már utolér a meredek kaptatón, aztán hirtelen nyoma vész. Nem tudok rá is koncentrálni, elég itt a magam baja. Igyekszem lépésről lépésre biztosan megvetni a lábam, és nem leszédülni vagy lecsúszni a meredek és síkos hegyoldalban. Követem Zsoltot, látom, ő is küzd rendesen. Valószínűleg nagyobb súllyal még nehezebb talpon maradni, ő többször majdnem kicsúszik. Viszont a hosszabb lábakkal ő át tud mászni minden kidőlt fatörzsön, míg nekem sokszor muszáj a laposkúszást választanom. Sok parás helyzet után kiérünk végre valahára a keresztező murvás útra, de ami utána következik, se sokkal szívderítőbb. Még meredekebben fel a Sasfészek turistaházhoz. Tán nem véletlen, hogy több túrázó megint egész más irányból kerül elő mint mi, akik mindvégig a tracken haladtunk. Legyen ez az ő dolguk... Vagy ők járnak jó helyen és mi nem?

Pajkaszeg, Pajkarét, Szentlélek, egyre megy

Mi meg ott fogunk mindjárt felmenni

Fent vagyunk a ház előtti tisztáson. Egy darabig fellélegezhetünk, ami a szinteket és nehézségeket illeti. Kényelmes séta a hegyháton, majd le a Postás úton... Postás úton? Akkor most miért megyünk a zöldön? Meg a Postás út nem is ilyen... Kezd beállni nálam a teljes képzavar, Zsoltnak is csupa zöldséget hablatyolok továbbra is hűen a zöld jelzésen haladva. Kezd összeállni a kép, hogy ez az Iszinik fordítva, nincsenek erre postások. Segítve a tájékozódásom teljesítménytúra útvonalsémákban gondolkodok, mint például Téry 50, Iszinik, régi és új Pálos 70, 100 katona, OKT70, Jókai 25, mikor éppen melyik útvonalát érintjük. Ez segít a track memorizálásában is. Csak akkor van gond, ha teljesen ismeretlen terepre tévedek. Most egy darabig még ezzel nem lesz gond. A követendő útvonalunk kivisz az Öreg-szirt csúcsára, ahol engedélyezünk magunknak néhány percnyi rácsodálkozást a tájra. Éppen ideje egy kicsit leülni, mert kerülget az beborulás, az előbbi gondolkodásbeli zavar is ennek volt a jele. 125 km: lassan közelítem eddigi leghosszabb túráim távját. Az Ország közepén 120 km-nél már finiseltem. A Kohász kéken itt pont átvehettem a díjazásom. A Kazinczyn erősen haladtam a 130 km-nél történő végső összeomlás felé. Most vajon sikerül kezelni a mélypontot? Mert mihelyt leérek a Klastrom-szirtek alá, bizony ott találom magam. Zsoltnak se könnyebb, látom rajta a konok küzdelmet. Sőt neki valószínűleg még nehezebb, le is marad tőlem kicsit. Egyetlen dolog, ami visz tovább, a bámulatos táj, ami elém tárul. Számolom a kilométereket. Ez rossz jel. Ilyet nem szabad. De Klastrompusztáig, ami most egyfajta végső mentsvárként tűnik fel, sajnos ez van terítéken. Alig fogynak a méterek is. De egyszer csak odaérünk a Tölgyfa büféhez.

Pihenő a hegytetőn

A Kétágú-hegy alatt, mélyponton

Szendvicsek az asztalon, valamint szörp mellé a menü. Időközben beér egy szakállas srác és Rita is. Rita egyedül van, de nem szeretne a harmadik éjjel is egyedül haladni. Hozzánk bátran csatlakozhat, örülünk a társaságának. A szakállas srác sült krumplit rendel, minket is megkínál, Zsolt meg hoz egy kávét, ami nagy hasznomra van. Az az egy szál krumpli és a kávé, valamint a jó társaság elindít tovább a cél felé. Sok már nincs a következő éjszakáig és az a hátralévő 20 km se sok... egy normál túraként. De 180 vagy 130 km megtétele után? Kár is ezen tépelődni, haladjunk tovább, ez az egy esélyünk. Vár Vincze Zoli az Eszperantó-forrásnál, aztán jön az ismeretlen Basa-hegy. Lássuk hát! 

Meglepetés kilátópont a Basa-hegyen, még naplemente előtt

Az időjárásnak is még vannak meglepetések a tarsolyában, nemcsak a Pilisnek. Pont odaérünk Zoli pontjához, amikor elkezd először cseperegni, majd kis híján szakadni az eső. Elő az esőkabátokkal, de gyorsan! Nagy igyekezetemben még a botom is majdnem a ponton hagyom, ami a völgyből kivezető lépcsőn szerencsére hiányozni kezd, sok időt tehát nem vesztek a visszaszerzésével. Mi sárga esőkabátos lányok megyünk elől, utánunk jön Zsolt, aki többet beszélgetett Zolival. A Basa-hegyre (ami más néven Basina) felfelé szerencsére szűnik az eső, amíg a csúcsra érünk, el is áll. Lefelé megint jelentkezik a leves és a babgulyás elegye, most úgy tűnik, már eleget látott belőlem és búcsúzni készül. Ez örömteli. Aztán Piliscsév határában megint ismerős vizekre evezek, a vicces nevű Studenka-forrásnál jártam már párszor. Valahogy mindig egy Bzmot motorvonatra asszociálok, amikor a nevét olvasom. Pedig csak annyit jelent szlovákul, hogy forrás. Ez egy tök jó tautológia, azaz egy olyan nyelvi jelenség, amikor ugyanazt kétféleképpen mondjuk egymás után fölöslegesen. 

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

(Pilinszky János: Tiltott csillagon - Nemes Levente előadásában)

Rita picit el is kavar, jön éppen visszafelé, én meg mutatom neki merre kell továbbmenni a forráshoz. Nem egyszerű, össze-vissza kanyarog a turistaút, néha egész valószínűtlen irányba. Aztán miután leszáll az éj, éppen Rita jó tájékozódási képességeit fogom csodálni majd. Annyira ügyesen, magabiztosan halad, pedig még órát se használ. Igen, van mit tanulni a nagymenő „öreg” rókáktól. Mentalitást, önfegyelmet mindenféleképp. A forrást szerencsésen megtaláljuk, Zsolt is jön mögöttünk kicsit lemaradva, előttünk meg a gyorsabb léptű szakállas srác menetel. Külön-külön, mégis együtt és vállvetve rójuk az utolsó kilométereket. Elég közhelyesen hangzik, hogy egységben az erő, de itt most ezt élőben tapasztalhatjuk. Egy röpke beszélgetés, néhány jó szó, a tudat, hogy nem szenvedek egyedül, kihúz a csávából időről-időre, újból és újból. Elűzi az út menti bozótban már lesben álló látomásokat. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül és figyelnek rám a többiek, ez segít, bármilyen nehézséggel is szembesüljek. Ennek ellenére lesokkol a Nagy-Kopaszról levezető kék kör jelzés. Csak éppen most derült ki, hogy szüleim nem tudnak értem jönni, és akkor még ez is... Pont megkapom Messengeren Fiala Peti szurkoló üzenetét, erre megírom neki az út helyett talált vízmosás közepéről, hogy most már harakirit tudnék elkövetni. Már minden bosszant. És már alig tudok örülni a meglepetéspontnak, amit a Szuperkatlan főszervezője varázsolt a rusnya árok mellé. Hiába kínálnak egyre kedvesen, alig csipegetek valamit. Hirtelen valószínűtlenül nagy lesz az érdeklődés irántam a telefonomon, Peti is bejelentkezik. Ő legalább hajlandó elhozni: ez a probléma legalább megoldódott. Eddigre már ezerszer megbántam, hogy még az Öreg-szirten, 125 km-nél kiposztoltam egy képet, mert valahogy most kezd viselt dolgaimon sopánkodni a rokonság, meglehetős fáziskéséssel. Mert most már 10 km sincs hátra az egészből. Ez itt leírva ugye elég jól hangzik. De ugyanez ott a túrán inkább úgy tűnik, hogy van még majdnem 10 nagyon hosszú kilométer hátra. És egyáltalán nem mindegy, hogy a majdnem az 9-et vagy 8-at, netalán 7-et jelent. Már egy km pluszban is óriási letargiára ad okot.

Boldog teljesítők

Bennünk az elhatározás azonban megvan: amit elkezdtünk, azt be is fejezzük, most már bármi áron. Lassan elfogynak a kilométerek és már a túrának szinte a legvégén jövök rá, hogy tudom az órámon beállítani a kilométer-visszaszámlálást. Így legalább Petinek is meg tudom írni, mennyit kell még várnia rám a Kék háznál. Persze a sötétben, gémberedett kézzel és vaksi szemmel sikerül valami teljesen fals adatot írnom. Akad egy nagyon reményteli felfedezésem is itt a finisben: még 150 km megtétele után is tudok futni. Mikor valami miatt lemaradok Zsoltéktól (például ha üzenetet írok, vagy eszem), még egész jól tudok utánuk kocogni. Sőt az utolsó egy kilométeren felcsillan annak a reménye is, hogy beérhetünk 9 óra előtt még. Hát miért ne próbálnánk meg? Én még hajlandó lennék futni ezért, de a többiekben, érthető módon, nem buzog a sietség már. Így is még 9 előtt belépünk a Kék ház ajtaján. 

Az órám 156 km-t mutat ekkor. Meghaladtam az árnyékomat, legyőztem a mumusomat, áttörtem a belső gátamat, ami nem engedte eddig, hogy belépjek a 150 km fölötti távok világába. Most már nincs akadálya a folytatásnak, magamnak is bebizonyítottam (talán tényleg csak magamnak kellett), hogy képes vagyok rá. A beavatás sikeres volt. A hétvégére elvesztem az erdőn, de győztesként bukkantam elő. Mint mindig, tanultam, de most úgy érzem, minden eddiginél nagyobb tudást szereztem.

Aláfestő zeneként igyekeztem elég szuggesztív (sámánizmushoz kapcsolódó) darabokat választani, amik kifejezik az adott hangulatot, remélem, sikerült, még ha a zenei világom nem igazán a mainstream kategóriába tartozik is.(Még az se...)

Strava-link: