A piros árnyalatai és árnyai

Találó csillaghegyi utcanév

Csörög a vekker, kelni kell, igaz, hogy még csak 4:15 van. Cucc bepakolva, ruha kikészítve, a futókabát a szekrényből gyorsan be, hátha jól jön majd. Gyors zabkása- és kávékészítés, majd indulás, vár a Piros.

Egy-egy momentum emlékeztet a Halottak napjára

6:15-kor már itinerrel a kezemben kapaszkodom az Ürömi út emelkedőjén. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Meglehetősen nehéz választ adnom a kérdésre. Szűk egy hónapja a Pálos70-en (beszámolóm lásd itt) a jobb térdem lesérült, de ennek ellenére mégis beneveztem erre a túrára a sikeres teljesítés utáni euforikus hangulatomban. Éljen a teljesítménykényszer: Ha már a 85-ös távról lecsúsztam, akkor persze csakis a 65-ös jöhet szóba. Ugye, tök logikusan hangzik? Gondoltam, 1 hónap csak elég lesz a gyógyulásra. Hát nem: szerdán kimerészkedtem futni és 2 km után elég egyértelműen jelzett a térdem, 4 km után pedig annyira éreztem a fájdalmat, hogy sétára kényszerültem. Sima gyaloglásnál, biciklizésnél továbbra sem fájt, így bíztam abban, hogy okos stratégiával sikerül mégis végigmennem.

Lássuk hát az általam felállított szabályokat:

• 1       Futni tilos!
• 2       Szép egyenletes 4-km/h-s tempó, síkon, lejtőn lehet 5 körüli is.
• 3       Fotózni, beszélgetni szabad, sőt!

Előttünk a Nagy-Kevély

Pecsét mellé panoráma

A Kevélyekre kaptatván sikerül mindezt betartanom: sorra készülnek a fotók, tempósan, de nem sebbel-lobbal haladok, ha futó halad el mellettem, nem iramodom utána, sőt még egy kedves hölggyel is beszédbe elegyedem, pedig lassabb a tempója az enyémnél. De miután bekerül az első pecsét az itinerembe és meglátom a Kevély lejtőjét, vége mindennek. Nesze nektek szabályok! Mint a nyúl futok az elhaladó terepfutók nyomában mit sem törődve az egyelőre még csak halk sikolyokat hallató térdemmel. A Kevélyek lejtője pedig pont nem arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánik vele. A nyereg őszi színei annyira szépek, hogy készítek pár fotót, közben meg benézem a pirost, ami itt szinte már bűvészmutatvány, annyira alapos munkát végeztek a túra szervezői a jelzésekkel. Végig neonszínű nyilak mutatják az irányt a szintén elég egyértelmű piros turistajelzések mellett. Szerencsére hamar rájövök a hibámra és a helyes ösvényre térek.

Egyszerűen pompás!

Útszéli pléhkrisztus Csobánkánál

Csobánkáig nincs megállás, még az aszfaltos részeken se nagyon. Felváltva gyalogolok és futok egészen a Csikóvár alatti első ellenőrzőpontig. Közben azért kattintgatok jobbra-balra, annyi a látnivaló. Bizony már jó régen jártam ezen az útvonalon, vagy 10 éve is annak, hogy András barátommal teljesítettük a 35-ös távot. Az akkori időjárás inkább a telet idézte: havazásban kapaszkodtunk fel Dobogókőre és mire felértünk, pár centis friss hó ropogott a lábunk alatt. Most meg máris lekívánkozik rólam a hosszú ujjú felső. Gyorsan meg is válok tőle.

Ellenőrzőpont a Csikóvár alatt

Úton a Salabasina-kút felé

Még a fa is pirosba öltözött!

Az útvonal már akkor bekerült a kedvenc kategóriába, hiszen a Sikárosi-rét már zsenge koromtól kezdve ellenállhatatlanul vonz, és az akkor megismert Szőke-forrás völgye is rögtön elnyerte tetszésemet. Nem beszélve arról, hogy Dobogókőre egy másik favorit útvonalamon, a Körtvélyesen keresztül visz fel a piros. Mindezt akkor még megtoldottuk a Holdvilág-árokkal, nem vagyunk mi pudingok felkiáltással – így majdnem orrunk előtt zárt be a Tölgyikrek ellenőrző pontja.

Most is átsuhant agyamon a látványosabb kitérő a Holdvilág-árokba, hiszen a szintidővel meglehetősen jól álltam, de a térdem folyton figyelmeztetett, hogy semmi nagypistázás, maradjak csak a sztenderd változatnál, még az is lehet, hogy sok lesz. Azért még futogattam hellyel-közzel a Salabasina emelkedőjéig, majd tempós emelkedésre váltottam. Itt-ott készült egy-egy kép meglepően színpompás fákról, a fakitermelőkről és nem mellesleg magáról a névadó kútról, melynek állapota lassan kétségbeejtő. Közben egy „óriási” felfedezésre tettem szert: a Salabasina név nem is törökből jön igazából, hanem a szerbből, mármint a birtokos rag alapján: sala basina, azaz a basa terme is lehet akár (eddig úgy tudtam, a basa helye a fordítás, ami végül is majdnem ugyanaz. Most akkor adtunk is a basának meg a helyének egy jó nagy pofont ugye?). Kedves nyelvész ismerőseim itt biztosan tépik majd a hajukat… Igaz is, a teljesítménytúrázó maradjon csak a teljesítménytúráknál. Mindenesetre ha valaha székelt itt bármilyen török kényúr, jó kis helyet választott magának.

A Salabasina kút táblája

Őszi panoráma

A Tölgyikreknél való csekkolás után gyors lejtmenet indul(na) a Sikárosi-rét felé. Csak éppen nem megy. A térdem már trágár szavakkal szitkozódva ordítja, hogy legyen elég ebből. És én hallgatok rá. Inkább képeket készítek az előttem kitárulkozó csodaszép színes panorámáról. Közben sorra hagynak el a futók: máris utolért a terepfutás mezőnye. De már nem foglalkozom velük, inkább a Bükki-puszta kerítése felé veszem az irányt, mely ugyan nincs az útvonalban, de most így Halottak napja táján jól esik ide egy kitérőt tenni. Egyrészt megemlékezem a „szentendrei tömeggyilkosság” néven elhíresült eset e helyszínen meggyilkolt áldozatairól (itt olvashattok a történtekről), másrészt készítek pár őszi fotót a félbehagyott hangulatos házikóról. Ezenkívül a pihenőnek praktikus oka is van: végre megválok az egyre inkább nyűggé váló hosszú futónadrágomtól és bekapok egy proteinszeletet. Öt percnél ez se tart tovább, máris indulok a rét irányába, melynek látványa most se okoz csalódást. Egyedüli bánatom az, hogy most már síkon se esik jól a járás, pedig idestova még 20 km-nél se tartok. Lehet, hogy Dobogókőig se jutok el? Mire a völgy bejáratához érek, próbálom teljesen elengedni ezt a futás dolgot, no meg az egyre szaporább számú futókat is. Igyekszem egy-egy vidám „Hajrá!” kiáltással biztatni őket, ha már ők is ezt teszik, de sajnos nem túl őszinte a mosolyom. Ha tehetném, én is futnék, de még a gyaloglás is olyan rosszul esik, hogy a túrázókból is egyre többet engedek magam elé.

Egy engedély nélkül épített, jobb sorsra érdemes ház az egykori Bükki-puszta területén

Bükki-puszta egykori tavacskája

Az a csodálatos Sikáros most sem okozott csalódást

Nos, akkor inkább élvezzük a gyönyörű őszi tájat és adjuk át magunkat a tájképkészítésnek. Máris felfedezek a völgyben egy suvadást, mely nagyon hajaz egy beomlott bányatáróra. A fantasztikusnál fantasztikusabb színekkel, göcsörtös fákkal, sziklás oldalakkal, mohos kövekkel szegélyezett patakmederrel meg egyszerűen lehetetlenség betelni. Belassulásom a lábamnak is jót tesz: mire leérek a Szentfa-kápolnához, már alig érzem, hogy valami baj lenne. A dömösi frissítőpontnál csemegézek egy kicsit a hatalmas kínálatból – az olívabogyótól a csalamádés zsíros kenyérig van itt minden, még a vegánok se maradnak hoppon. Ide is túlzás volt négy proteinszeletet hozni… de most már késő bánat.

Út a Szőke-forrás-völgyében

A piros mindent visz - ezzel a háttérrel egész biztosan!

Úton a Szakó-nyeregbe

Őszi színpompa

Lassan elmaradoznak a falu házai és a régi temető és kezdődik a túra legnagyobb megpróbáltatása, a Szakó-nyeregbe való felkapaszkodás, ami meglepően jól megy. Simán tartom a tempót az előttem haladókkal és a terepfutók (akik közül sokan itt terepgyaloglókká válnak) is csak akkor hagynak le, ha éppen fényképezek. Dobogókőnél meg minket fényképeznek. A Rezső-kilátó egy képet mégis csak megér, ide teszek egy kis kitérőt, aztán hamarosan el is érem a pontot, ahol újabb terített asztal vár. Még egy palack izotóniás italt is kapok a pecsétem mellé. Sokáig itt sem időzök, máris indulok Pilisszentkereszt irányába. Egy elágazásnál majdnem sikerül elkavarnom, de meglátom, hogy az utánam jövők másfelé kanyarodnak: megint benéztem a szalagozást, mászhatok vissza az útra. Ez a lejtő se esik jól, de vigasztal, hogy hamarosan egyenesbe kerülök.

Se a táv, se a futószerelés nem stimmel, de sebaj, irány Nagykovácsi! (Köszönte Szűcs Gézának a fotóért!)

Körtvélyes, a másik nagy kedvenc

Kilátás a Rezső-kilátóból

A házak között összebarátkozom egy különös, stílszerűen vörös színű cicussal, elhaladok egy Tótországot idéző Potraviny felirat alatt, majd egy újabb cicás ablak előtt. Egy darabig az országút szélén kell haladnom. Ez láthatólag néhány autóst nemigen zavar, alig húzódnak arrébb. Meglehetősen mérgesen nézek, de szerencsére hamarosan lekanyarodik a turistaösvény a temető mellé. Jön a Pálos túráról ismerős szakasz, amit mindig futni szoktam. Bár kilométerben kb. ugyanott tartok, mint azon a túrán ilyenkor, futásra nem is gondolhatok. Lebotorkálok az országútig, most szerencsére nem történik újabb incidens az autósokkal. Visszaköszönnek sorra az egy hónappal ezelőtti látnivalók: a Pilis kőfejtője, a Csillagösvény faragványai és a Mészégetők-kútja. Nemsokára azonban számomra is vadonatúj ösvényekre vezérel a piros egy éles balkanyarral. Gyéren jelzett réteken haladunk a Kopár-csárda irányába, de szerencsére a szalagozás sokat segít. Aztán erdős részek jönnek és szembe néhány jó barát. Egy jó negyedórás jóleső pihenő erejéig elbeszélgetünk, majd ők indulnak a szántói kocsma felé, én pedig tovább a maradék kb. 25 km-emre. Kérdezik, hogy bírom? Azt válaszolom, hogy a 65 km nem olyan vészes. És most úgy is érzem, lesz még erőm. Még meg is fordul a fejemben, hogy fel kéne nevezni a plusz 20 km-re a célban.

Klastromkert

Pilisszántó a távolból

Immár búcsúzik az őszi színekbe öltözött Pilis

Őszi út

A csárda felé haladva kezd rám sötétedni, megint lejtős részek jönnek és így kezdem azonnal el is vetni ezt a kósza ötletet. Néhány percre leülök a pontnál, visszaveszem az aláöltözetet, előveszem a lámpást és búcsút intek a gulyásnak – most egyáltalán nem esne jól és nem is szeretném az időmet vesztegetni. Az út előtt egy pontőr figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a lámpám az átkeléshez: tökéletesen igaza van, a szervezők még erre is gondoltak, nem semmi!

Kígyózik a lámpasor a Kakukk-hegy irányába, az emelkedőn utolérem a futókat, akik a síkon elhagytak. Nem hiába voltak a nyári magashegyi túrák! Mihelyt újra síkká válik a terep, köddé válnak. Kivilágított ponton kapom meg a pecsétem, majd hamarosan bevetem magam Pilisvörösvár házai közé. Hamarosan feldereng, hogy ismerős környéken járok: visszaköszön a pár hete látott focipálya. Még jó, mert rögtön le is térek véletlenül a pirosról, de szerencsére így nem okoz gondot a korrigálás. A szervezők profizmusa megint megmutatkozik, hol fényvisszaverő szalagok, hol pöttyök szegélyezik a helyes utat, melyeken megcsillan lámpám fénye. Teljesen egyedül haladok, de szerencsére minden egyértelmű. Néha mégis elbizonytalanodom, mikor már régóta nem látok se pöttyöt, se szalagot. Homokos talajon taposnak sajgó talpaim, majd belerúgok egy kiálló kőbe. Kis híján csillagokat látok – most nem a fákon fénylenek vagy az égbolton. Jó darabig elkísér a sajgó lábam és egyre inkább megy el a kedvem ettől az éjszakai muritól. Már nagyon várom, hogy legyen egy pont vagy egy kanyar, vagy bármi, ami hoz egy kis változatosságot.

Egyszer csak mintha álmot látnék: egy vidám napocska mosolyog rám, mögötte piros lámpásokkal szegélyezett út. Biztos hallucinálok, de nem: megérkeztem a Hosszú-árok pontjához. Hála Istennek! Az ellátás is a pontőrök kedvessége itt is pazar. Hamarosan beérkezik még néhány túratárs, majd együtt indulunk neki a számomra utolsó nagy megpróbáltatásnak, a Hosszú-árok kapaszkodójának.

Dömötör így biztat minket

Nagy szerencse, hogy itt vannak velem, különben úgy érzem, hogy úrrá lenne rajtam a kétségbeesés: a cudar emelkedőnek sose akar vége lenni, sőt egyre meredekebb. Sokat segítenek azzal, hogy szóval tartjuk egymást és a lámpájuk is sokkal erősebb fényű, mint az enyém. Nekik még sok van hátra, egyikük mégis keményen diktálja a tempót, amit szerencsére ügyesen tartok. Rémlik, hogy találkoztunk már a Szakó-nyereg előtt, csak ott megléptem előlük. Profizmusra vall, hogy így a végén ennyi energiájuk van még. Magamban szidom az emelkedőt, mint a bokrot, de hamarosan rám mosolyog Dömötör és Amanda. Ez azt jelenti, hogy nemsokára itt a vége. Nem sejtem, hogy innen kezdődik még az igazi keserves megpróbáltatásom: a Nagy-Szénásra nem elég csak tempósan felkapaszkodni, le is kell jutni onnan. Tempóról már szó se lehet, kénytelen vagyok búcsút inteni a túratársaimnak. Ők biztatnak, hogy találkozunk még a Nagykovácsi ponton. Esélyes, hogy túlbecsülték a képességeimet, mert a törmelékes, meredek lejtőn csak üggyel-bajjal, sajgó térddel botorkálok lefelé. Néha az utat is keresgélnem kell. A mögöttem levő srác is megjegyzi, hogy ez elég bizonytalan. Megnyugtatom, hogy hamarosan(?) célba érek. Mondja is, hogy ilyen mozgással nem kell kísérteni a 85-öt. Teljesen igazat adok neki. Egyelőre olyan képek jelennek meg lelki szemeim előtt, ahogy végig négykézlábazok Nagykovácsi utcáin, csak hogy bejussak a célba. Szerencsére épségben elérem az aszfaltot és innentől kezdem lassanként visszanyerni normál mozgásomat és tempómat. Már a templom előtt haladok és bőszen nézelődöm, hogy merre is lehet a cél, mert biztos, hogy valahol itt kell lennie. De sehol egy felirat, vagy egy nyíl, így kénytelen vagyok megkérdezni a mögöttem jövőket, nehogy már díjazás nélkül menjek haza. Ők szerencsére rutinosabbak, és rámutatnak a szemben levő faluházra. Már az se zavar, hogy erősen lejtős füves területen kell lejutnom oda, hiszen itt a vége, nincs tovább, megcsináltam!

Üdvözlöm újra a kedves srácokat, akik még tényleg itt pihennek a ponton. A figyelmes pontőrök kávéval kínálnak. Bár ilyenkor már nem szoktam inni, mégis elfogadom és elfogyasztok mellé egy újabb csalamádés zsíros deszkát. Közben megkapom az oklevelem és a kitűzőm is. Úgy érzem, hogy mostani küzdelmemmel különösen kiérdemeltem a díjazást, annak ellenére, hogy nem a teljes távon indultam. De majd jövőre remélem, minden máshogy alakul!

A turistaház emlékfala a Nagy-Szénáson

Már a buszmegállóban ücsörgök, mikor rájövök, hogy elfelejtettem lenyomni a GPS-em, ráadásul nem írták rá az itineremre az érkezési időmet. Így csak saccolom, hogy 13 óra 20 perc alatt tettem meg a számomra mára kirótt 65 km-es távot, ami végül is rossz térddel, barátokkal való hosszabb trécseléssel együtt nem rossz teljesítmény. Persze ahhoz még edzeni kell, hogy a 15 órás terepfutó szintidőbe cipőkanállal beférjek (álmodozni mindig jó...), de talán az sem lehetetlenség, ha nem küzdök éppen semmilyen hendikeppel. De ez csak akkor derül ki, ha kipróbálom…

Jövőre újból megpróbálom, ha minden jól megy

Képeim: https://photos.app.goo.gl/DL4WydHUWTY6e39X9

Körtvélyestől Körtvélyesig

Avagy kilátóhelyek és lejtaknák nyomában a Vértesben

Az utcánkban már virágzik a bodza, így egy hirtelen ötlettől vezérelve szerveztem egy túrát kedvenc bodzázóhelyemre a Vértes-hegységbe, hátha szerencsével járunk. Mivel nemrég olvastam a Turista Magazin cikkét a nemrég épített Körtvélyesi-kilátóról és a közeli medvehagyma-tanösvényről, úgy gondoltam, ideje meglátogatni az új nevezetességeket. Bár ugyan a medvehagymaszezonnak már lassan vége, de a virágzó medvehagymaszőnyeg látványát kár lenne kihagyni. És egyébként se gondoltam volna, hogy a Vértesben egyáltalán van medvehagyma, pedig nem először járok errefelé...

A Vinya-bükk völgy elején

gumós kőtörőfű

Hamar összeverbuválódott maroknyi csapatom és mivel ilyen kevesen voltunk, úgy gondoltam, hogy bátran beiktathatunk az útitervbe néhány kisebb kitérőt egy-egy látványos helyre. 

Az útiterv alapján a kietlen szári vasúti megállóhelyről indultunk, amit mindkét oldalon egy-egy peron plusz egy esőbeállónak hívatott konténer fémjelez csak, majd a falun áthaladva értük el az ún. Terv-utat.  

enyvecske vagy szurokszegfű

Úgy terveztem, hogy majd a Terv-út mentén szedünk bodzát, de a bokrokon még nem jelentek meg a virágok, valószínűleg egy-két hét kell még nekik, míg virágba borulnak.

Eztán a csodaszép, virágokkal teli és harsányzöld, valamint az őzsalátától sárgálló Vinya-bükk völgy miatt elhagytuk a P jelzést, majd a völgyből kievickélve visszamásztunk P jelzésre. Természetesen nem hagytuk ki a geodéziai tornyot se a Körtvélyes tetején,  a tiltás ellenére Csabával fel is másztunk, hogy megcsodálhassuk a kilátást.

Olocsán csillaghúr

Így kipipálhattuk az első számú Körtvélyest, mint kilátóhelyet. A kiltó alatt egy kidőlt fatörzs mellett egy érdekes gombára bukkantam. Mártával, a botanikusunkkal megállapítottuk, hogy valószínűleg papsapkagomba, így otthagytuk. Bár ne tettük volna...

Őzsaláta

Innen a Macska-bükkön keresztül ereszkedtünk le a szépen felújított Szép Ilonka-forráshoz. Elég régen jártam már erre, így meglepődve néztem a K+ ösvény mellett létesített építményt, aminek célját nem sikerült kitalálni. Talán majd egy szobrot helyeznek itt el? Vagy kis kápolna lesz? Mindenesetre Benedek beállt az épület alá Szent Benedek szobrát imitálva. 

Páfrány

Innen a K+-en újból visszamásztunk egy darabon, hogy megcsodálhassuk a páratlan kilátást a Gráciák-bércén, ahova egy nem szabályos, de nagyon jól követhető jelzés vezet. A szirt mentén vezető úton meglepődve vettük észre, hogy bizony medvehagyma az a fehér virágú növény, amit egyre gyakrabban látunk. Aztán hirtelen a viszonylag ritkás erdő alját összefüggő fehér szőnyeg terítette. Miután kifotózkodtuk magunkat a medvehagymásban, majd a kilátóhelyen is, visszatértünk a Z jelzésre, és hamarosan belecsatlakoztunk az OKT útvonalába, ahol először elhaladtunk a Rockenbauer emlékfa mellett. Az emlékfa után megtaláltuk a második, általunk papsapkagombának titulált gombát, amit természetesen megint otthagytunk, hiszen ki szeretne meghalni papsapkagomba-mérgezésben...

Rockenbauer emlékfa

Vitányvár

Rövid látogatást tettünk Vitányvár romjainál, ahol éppen felújítási munkálatok folynak. Itt aztán Márta hirtelen megvilágosodott a gombákkal kapcsolatban. Az eddigi gombáink ugyanis nem papsapkagombák voltak, hanem ízletes kucsmagombák! Ezután árgus szemekkel fürkésztük az erdőt, hogy nem találunk-e kucsmává felavanzsált papsapkákat és ennek eredményeként nem is maradt el a siker.

A Béla-forrás irányába nem szabályosan a kéken haladtunk végig, hanem letértünk egy jelzetlen ösvényre. Sajnos így se pont a forrásnál bukkantunk ki, mint ahogy terveztem, de legalább felfedeztünk egy kitűnő ízletes kucsmagomba lelőhelyet. Így a vasárnapi ebéd szépen kiegészülni látszott némi medvehagymás juhtúróval töltött kucsmagombafejekkel... 

A forrásból sajnos alig csordogált a víz és ráadásul ki volt írva, hogy nem iható – hasonló tábla volt kitéve a Szép Ilonka-forrásnál is. Majd újabb kitérő következett az új kilátóhoz, de közben még beiktattuk a Körtvélyespuszta régi temetőjének meglátogatását is, ahol az ismertetőtábla szerint nem csak az egykori itteni település magyar- és németajkú lakosai nyugszanak, hanem magyar honvédek, valamint a környező puszták lakói is. 

Az új kilátó

Valószínűleg a pont közeli Körtvélyespuszta miatt kapta a Körtvélyesi-kilátó nevet ez a tetszetős építmény, annak ellenére, hogy a hegyet, amin áll, Kis-Kopasznak hívják. 

Honvédsír a körtvélyesi temetőben

A kilátó után két útitársunk inkább Szárliget felé folytatta útját, hogy korábbi vonattal mehessen haza, így már csak öten indultunk vissza a K+ jelzésen, hogy a Mészáros-hegy alól egy Budai-útnak nevezett jelzetlen úton elérjük a medvehagyma tanösvényt. Itt már segítségül hívtam a vadonatúj telefonomat is navigációhoz és nagyon biztató volt, hogy sorra jelentek meg az út mellett a medvehagymavirágok. Messzebb hívogatóan fehérlett az erdő alján az összefüggő medvehagymaszőnyeg és átható hagymaillat járta át a levegőt. Úgy gondoltam, hamarosan elérjük a tanösvényt, de a GPS azt mutatta, hogy inkább a X. számú lejtakna felé haladunk, amit feltételesen szintén beterveztem, mint megtekintendő látványosságot. Bár a geocaching oldalon leírtak szerint ezt az aknák a kesserek elég nehezen találták meg, illetve többen rá se leltek, ennek ellenére mi szinte rögtön megláttuk az aszfaltút mellett a feltűnő fehér színű építményt, miután a romos épületeknél kibukkantunk az erdőből.

Itt megpróbáltunk elnavigálni a tanösvény irányába, de sajnos nem találtunk megfelelő utat, így inkább maradtunk az aszfalton. Meg kellett, hogy állapítsam, hogy az 5 óra utáni 6-16-os buszt már éppen lekéstük és szinte még egy óránk van a következőig. Így választhattunk, hogy miután csekkoltuk a megállóban a menetrendet, inkább elmegyünk a tanösvényhez, vagy felkeressük a XI. számú lejtaknát is. Mivel a tanösvény távolabb esett a megállótól, az utóbbit választottuk. A telefonos navigáció és a térkép együttesével könnyen ráleltünk erre is egy biogázüzem mögött.

X. számú lejtakna

Majd visszatértünk a buszmegállóba, ahová hamarosan megérkezett a busz, és mivel aggályos volt, hogy elérjük-e a buszról leszállva a kinézett vonatunkat, a kedves buszvezető felajánlotta, hogy a kedvünkért siet. És így is lőn, csak Nyavajáéknak, akik Szárról indultak, sajnos jegyet is kellett venniük, míg mi előrelátóan megvettük Kelenföldön a visszaútra a jegyünket. Azért bíztunk benne, hogy talán szerencséjük lesz, és ők se késik le a vonatot. Az utolsó pillanatban felbukkantak ők is a rozoga lépcsőkijáratnál és így együtt szállhattunk fel a hazatérő turistákkal teli vonatra.

Medvehagymák a Gráciák-bércén

Kilátás a Gráciák-bércéről; a piros virág a bujdosó mák

Kelenföldön gyorsan még beugrottam a boltba juhtúróért, hogy teljes legyen az öröm és a mai zsákmányból holnapra ízletes fogás készülhessen.

Íme az alapanyagok: medvehagyma, turbolya és ízletes kucsmagomba

És ez készült belőle: medvehagymás juhtúróval töltött gombafejek

Azért a recepttel se maradok adós:

Hozzávalók:

• ízletes kucsmabomba (amennyi éppen kéznél van)
• egy csokor medvehagyma
• 125 g juhtúró
• egy kis pohár tejföl
• kevés reszelt parmezán és trappista
• 2 száraz zsemle
• 2 egész tojás
• egy fej vöröshagyma
• kevés olaj

A gombatönköket levágjuk a megtisztított gombákról, majd apróra vágjuk. A tejfölt és a juhtúrót összekeverjük, ebbe beletesszük a megmosott és apróra vágott medvehagymát és gombatönköket, valamint a reszelt sajtot. A kucsmákat megtöltjük ezzel a keverékkel. Előzőleg, ha nem túl tág a kucsmák alja, érdemes kibővíteni őket és a hulladékot apróra vágva beletenni a töltelékbe.

Eddig minden szépen ment, de nekem, mivel nem volt túl sok gombám, megmaradt egy halom töltelék. Azt a tanácsot kaptam, hogy készítsek a töltelékből tölteléket :-), azaz olyasmit, amivel a csirkét is tölteni szokták. Így beáztattam a 2 zsemléket, majd belőlük a vizet kinyomva, hozzáadtam a keverékhez őket, majd belekevertem az egészbe 2 egész tojást. Olajon megdinszteltem 1 fej apróra vágott hagymát, majd ezt is hozzátettem. Kiolajozott jénaiba tettem ezt a tölteléket, amire ráfektettem a töltött gombákat is. kb. 3/4-1 órán keresztül sütöttem őket, az utolsó negyed órában alufóliával letakarva, hogy ne égjen meg az étel. Így bőven megvolt a kucsmagombáknál szükséges 20 perces hőkezelés is.

Árnyjáték a Mária-szakadék bejáratánál