Hiába nézegettem óránként az előrejelzést, csak nem akart jobb idő kerekedni szombatra. Pedig ezt a Téry 50-et nagyon kinéztem magamnak. Ha ugyan az Iszkirit szkippeltem is, meg a Vérkör instant indulást is már sokadik alkalommal (mindig hétvégére romlik el az idő), akadt még a túranaptárban néhány hosszabbacska túra szombatra és vasárnapra is. A Pilis tavaszi maraton, a Dél-börzsönyi kilátások, a Téry 50 és az Álmos vezér maraton között lehetett válogatni a 40-50 km-es távok szerelmeseinek. Vasárnapra úgy nézett ki, hogy legalább esni nem fog, vagy legalábbis nem tartósan, viszont a vasárnapi Álmos vezér útvonala nagyban egyezett a múltkor Szabival bejárt túrával (Börzsöny kapuja). A Dél-börzsönyi kilátásokkal meg az volt a bajom, hogy esős időben az a terep a Szent Mihály-hegy oldalában maga a pokol, meg egyébként is a Téry volt a favorit. Márpedig azért, mert egyszer már volt randim Téryvel. No nem Ödönnel, azaz más néven Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikkerrel (ezt a nevet magyarosította Téry Ödönre), csak a róla elnevezett emléktúrával és a kedves pontőrökkel. Pár éve ugyanis valami okból kifolyólag a Szakó-nyereg környékén futkároztam (talán peakseztem, már nem emlékszem), és kilyukadtam a Szent Bernátos plakett alatt a Tost-szikláknál, ahol az ott strázsáló pontőrök felvilágosítottak, hogy nem arra kell továbbmenni, amerre szeretnék. Aztán gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők meg megkínáltak nápolyival. Egyúttal fel is került egy igen távoli bakancslistára ez a túra.
Kik ezek a birkák, akik ilyen esőben is túráznak?
Peti is jelezte, hogy az eső ellenére is eljönne szívesen és ki is fizeti a „hülyék adóját”, ami jelen esetben neki csak 1000 Ft. Hiszen túrázni ugye ingyen is lehet... Ki is néztünk neki egy 20 km-es távot Hűvösvölgytől Klotildligetig, ahol tud velem együtt haladni egy jó darabon.
Sajnos a meteorológusok most nem tévedtek, elég sűrűn hullott az égi áldás, mikor hajnalban kinéztem az ablakon. Mire indultunk a villamoshoz, kicsit talán csillapodott, de még így is határeset volt, hogy nem a poncsószerű sárga egyszer használatos lebernyeget kellett volna felvennem a rövid esőkabát helyett. Az előbbi már legalább a negyedik túrámon életmentő számomra az újrafelhasználás jegyében, és persze már mindenhol tele van lyukakkal. Legalább szellőzik is kellőképpen.
A rajtoltatás végére sikerült is odaérnünk, 8 előtt 10 perccel már úton is voltunk, távolodva a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától. Talán egy túrázót láttunk még indulni előttünk. Érthető módon nem sokan lelkesedtek a szakadó esőben való sárdagasztásért.
Máriaremetén már szükséges volt az első szerelvényigazítás
Megbeszéltük, hogy futni nem fogunk, ha marad bennem még energia, Klotildliget után úgyis azt csinálok, amit akarok. Az aszfalton ennek ellenére tempósan haladtunk, sorra fogtuk be a nyulainkat. A Pálos 70-nel egyező szakaszon megint elhaladtunk a kedvenc virágárusom előtt, aki most életnagyságú juhokkal rukkolt ki húsvéti díszletként. Fotóztodtunk is a rokonokkal, hiszen ilyen esőben csak a birkák túráznak. A máriaremetei templom előtt a szabadtéri oltárnál már meg is kellett állnunk szerelvényt igazítani, mivel úgy tűnt, mégis csak a poncsóra lesz szükség, ami legalább a combomat is takarja. Egyben megnéztük, hol lesz az első EP, mert ezt induláskor elfelejtettük. Hamarosan rá is akadtunk a pecsételő kollégára a Remete-szurdok bejáratánál, aki az esőben ázott. Szerencsére már nem sokáig, hiszen a mezőny vége volt érkezőben.
Rohanó patak a szurdok mélyén - szép lesz ezen átkelni!
Az égi áldás csak nem akart szűnni, számunkra pedig kezdődtek az igazi kihívások az igazi terepen. A szurdokban kialakított sétány sárügyileg még egész istenes volt, mindössze a földigiliszták partiztak mindenfelé tömegesen. Nekünk meg igyekezni kellett, nehogy rátapossunk egy-egy hosszabb vagy rövidebb spagettiszökevényre, vagy a botunk végére tűzzünk belőlük néhányat, miközben éppen elkerülünk egy pofára esést. Az egyetlen ésszerű döntés ma az volt, hogy magunkkal hoztuk a túrabotokat. Máris nagy segítségére volt Petinek, aki tőlem eltérően a köveken lépdelt át a hömpölygő patakon. Én egyszerűre vettem a figurát, bízva vízhatlan zoknim tudásában. Itt még bírta a gyűrődést, aztán inkább feladta ezt a túrát, sokkot kapva a rengeteg, minden irányból bejutni próbáló nedvességtől és sártól.
Gilisztaparty mindenhol
Számunkra is érkezett rögtön a második nagy kihívás, kimászni a szurdok fölé a sziklás és igen meredek emelkedőn. Tulajdonképpen a botokat emiatt hoztam el, gondolva arra, hogy ez esőben nem lesz egy egyszerű feladat. Bár volt egy rész, ahol a fák segítségét is igénybe kellett vennem, miközben a talaj egyfolytában ki akart csúszni a lábaim alól, mégsem ez az emelkedő volt sárügyileg a legnehezebb feladvány ezen a túrán. Sőt, miután felértünk, tulajdonképpen jó darabon egész korrektek voltak a talajviszonyok, csak a giliszták épségére kellett ügyelnünk. Illetve nekem arra, hogy lépést tudjak tartani Petivel. Bár fordítva szokott lenni, ma ő reggelizett versenylovat és táltosodott meg. Ha nem léptem ki eléggé, már futhattam is utána.
Mindenki másképp csinálja!
A Muflon itató előtti pocsolyákat is sikerrel abszolváltuk, így máris kérhettük a gondos bebugyolálás ellenére már most rommá ázni kezdő itinereinkbe a második pecsétet. Kaptunk egy extra jubileumi kitűzőt is. A büfében lehetett volna töltekezni is saját kontóra, de volt még bőven hazai nálunk, így ezzel nem éltünk. A büfé feletti Bermuda-háromszögem kicsit most is feladta a leckét tájékozódásügyileg, de második próbálkozásra sikerült megtalálni a kék folytatását. Az útvonal Piliscsabáig egyáltalán nem volt bonyolult: csak szépen előre a Kéktúra útvonalán.
És egyszer csak fent voltunk!
A Nagy-Szénást mászva kezdtem eléhezni, elő kellett vennem a szeletkéimet. A Szénás az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben, főleg a csodás körpanoráma miatt. Ezúttal ez a fantáziánkra volt bízva. A hegycsúccsal kapcsolatos meteorológiai megállapításaim, miszerint ennek a hegynek egy sajátos mikroklímája van, ezúttal is alátámasztást nyertek. Köd és metsző szél a csúcskeresztnél, nem is fotózkodtunk túl sokáig, nem is nagyon volt mit. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy helyes úton találjunk le jelzések híján. Szerencsére kis túlzással már a kövekből és a lejtés fokából megmondom, rajta vagyunk-e az ösvényen, annyit jártam erre. Nappal, éjjel, hóban, napsütésben és most esőben is. Mert hiába ígérték, az égi áldás egy picit se akart alább hagyni.
Az a sokat emlegetett csodálatos kilátás a Nagy-Szénáson
Ahonnan a kék kereszt leválik az Országos kékről, jött az újabb móka: a talpon maradni játék. Meglepetést ez sem okozott, hiszen a tavalyi BHTCS-n ez a rész pontosan ugyanilyen volt. A Bükkös-árok szinte végig egy lejtős koripálya volt, áldottam is az eszem, hogy hoztam a botokat. Petinek gyorsabban ment az ereszkedés is – vagy alapból ügyesebb, meg kevésbé kopott az UltraGlide-jának a talpa, így a kevésbé saras szakaszokon megint loholhattam utána. Menet közben előzgettünk is, például egy csoportot, akiket egyszer már megelőztünk, de ők nem előztek minket vissza. Nem is értettük, hogyan kerültek megint elénk – de hát a csúcsrégiót, ahol nincs EP, nagyon ügyesen ki lehet kerülni megspórolva evvel egy adagnyi mászást. Az előírt útvonalat lazán értelmező túratársakba aztán később is belebotlottunk. Mi azért evvel nem törődve, csak némileg bosszankodva, mentünk szépen előre a megadott tracken. Ráadásul most már futva, mert a végre kevésbé saras úton Petinek kedve támadt kocogni kicsit.
Piliscsabáig se volt a túra egy diadalmenet
Bekanyarodván Piliscsaba utcáira több rálátás nyílt a környező hegyekre és talán egy nüansznyival, de éppen csak annyival, kezdett világosodni az ég és evvel együtt szűnni kezdett a csapadék. Pedig úgy számoltam az előrejelzés alapján, hogy innen már maximum csak szemerkélni fog. Sajnos nagyon nem úgy tűnt, hogy itt perceken vagy akár egy órán belül nagyobb változás lesz.
Ha eddig nagyon átnedvesedett volna a cipőnk, itt a Kálvária utcában szinte minden bokor alján találhattunk volna másikat, annyi volt a szétszórt lábbeli, mégpedig a sukárabb fajtából. Lehet, hogy a cipődobálás a hobbijuk a környékbeli lakosoknak, vagy egyszerűen az esti buli volt csak túl jó. Később áthaladunk egy éppen zárni készülő piacon, ahol az árusok már elfelé pakoltak. Milyen kár, pedig ha nem túrázunk, szombat reggelenként kedvenc időtöltésünk a piacozás. A vasútállomásnál kisebb dilemmát okozott, merre haladjunk tovább, mivel egy kisebb társaság megint nem túlzottan ragaszkodott a trackhez. Nekünk az előírás szerint még pár lépésnyit meg kellett tennünk a kéken, hogy aztán a kék háromszögre, majd a jelzetlen Szent István utcára váltva impozáns ősfás és villákkal teli utcákon eljussunk a klotildligeti állomáshoz. Egy csöppet se bántuk meg, hogy ezt a hosszabb és szintekben gazdagabb utat választottuk, annyi szép látnivaló volt. A Kiskopár bisztróban Peti be is fejezte a túrát, átvette a díjazását, amihez egy italbón is járt. Nagyon furcsálltuk, hogy semmi harapnivaló nem volt mellé, pedig igazán jól esett volna, meg korábbi leírásokban (ld. Márton Dani tavalyi beszámolója) azt olvastam, hogy itt szokott lenni zsíros kenyér. Szegény Petit meg avval áltattam az utolsó kilométereken, hogy most már fölösleges elővenni a hazait, mert mindjárt kap enni. Annak fényében, hogy ezután milyen trakta járt az 50-eseknek, megkockáztatom, hogy talán 1000 Ft-ba, ami manapság már tényleg potom pénz egy nevezésért, belefért volna egy müzli szelet vagy egy kevéske zsíros kenyér. Vagy arra ügyelhettek volna a szervezők, hogy a 20 km-es távon indulóknak is járjon ennivaló is, ne csak ital (mondjuk néhány nápolyi vagy bármi, nem gondolok komoly és drága dolgokra).
Református templom a Szent István utcában
No ennyi baj legyen, maradt még a hátizsákunkban némi muníció, meg a büfében is lehetett venni ezt-azt. Kikértünk magunknak egy kólát és egy tonikot a bónra, aztán úgy döntöttem, mindketten megérdemlünk az eddigi ázás és sárban tapicskolás fejében egy jégert is. Peti óvatosan rákérdezett, nem akarnék-e most vele hazamenni inkább. Bár minden racionális érv emellett szólt volna, én mégis eltökélt voltam: megyek tovább Dömösre. Nekem ez az edzés van „előírva” mára, ebből nem engedek. Időjárást bajnoksági futamoknál se lehet választani, ha esőt dob a gép, akkor azt kell szeretni. Megbeszéltük, hogy ha úgy látom jónak, vagy ha nem engednek fel a buszra, Peti eljön értem és hoz száraz ruhát.
Ennek a berninek több esze van, be is húzódott az eresz alá
A sárga, már túlzottan is szellőssé vált lebernyegemtől itt véglegesen megválok, felveszek egy száraz futókabátot, rá pedig a rövid esőkabátot, aztán nekilódulok a maradéknak a piros kereszten, immár egyedül. Hogy ne fázzak, kocogni kezdek, aztán úgy is maradok, amíg nem kezd nagyon emelkedni az út. A jéger is fűt belülről, szinte túlzottan is. Felérve a kis hágóba, megint szaladni kezdek, szerencsére a terep se akadályoz ebben. Most elég gyorsan fogynak a kilométerek, egészen addig, míg egy réten a jelzés (most már a Piros 65-ről ismerős piros/sárga) élesen balra nem kanyarodik egy gázpászta mentén. Ha nem emlékeznék, akkor is elég egyértelmű, merre is kell továbbmenni, élesen kirajzolódik a nyoma az előttem haladók szenvedésének a mérhetetlen sártengerben. Egy rövid szakaszon még meg lehet úszni a fűben a nagyobb dagonyázást, de aztán az egérút is távozik a gázpásztával egyetemben, nincs menekvés.
Továbbra is igen borús kilátások
Ezen a részen száraz időben egész jól lehetne futni, de legalább tempósan lépegetni Pilisszántó felé, most azonban szánalmas botorkálás veszi kezdetét hol jelzett úton, hol meg ki tudja hol, mert jelzések elég ritkán vannak. Sokszor csak akkor veszem észre, hogy letértem, mikor ránézek a biztonság kedvéért a telefonomra. Gyorsan visszakorrigálok, hogy immár jelzett úton korcsolyázhassak vagy cuppoghassak tova a sár aktuális minőségétől függően. És mintha még az eső is újból jobban rákezdene, ezt a túrát és vele együtt a mi szenvedésünk még az ég is siratja. Vagy már temeti is. A Pilis koporsóalakú sziluettje is csak alig látszik ki a mélyszürke felhőpaplanból. Alig futok pár száz métert, már fékezhetek is be, mert jön egy túlélős szakasz, ahol talpon maradni is feladat. Ráadásul az ösvényen maradni se egyszerű: egy szintén tévútra került túratárs jelzi máris, hogy ne fussak tovább abba az irányba, hanem forduljak szépen vissza, ha a Téry 50-en vagyok és nem csak saját szakállamra futkározok megrögzött mazochistaként ebben a fránya időben. Mikor lemaradok héricseket fotózni, majd újból felveszem futva a fonalat, ismét gyanús lesz, hogy még mindig nem értem utol a másik túrázót. Hát persze, mert megint nem az ösvényen vagyok. Visszafordulok, hogy a bozótoson keresztül vezető csapáson érjem el végre a sárgát. Pont sikerül beérnem a srác elé.
Aztán a Mészégetők-kútjánál búcsút is mondok neki, felhúzva a nyúlcipőt. Végre haladósabb terep, végre lehet futni! Nagy szó errefelé az ilyen. És végre alig esik már. Az aszfalton ügyelni kell az autókra, aztán betérve az erdőbe gyorsan abszolválom a rövid kaptatót a Magas-hegy-nyeregben lévő elágazáshoz. A régi Pálos útvonaláról minden ismerős, az ereszkedés a zöldön is, amit ismét megkocogok, egészen addig a pontig, amíg fel nem túrták az utat a favágók. Onnan már igen bajos a gyaloglás is. Az aszfaltcsíkot keresztezve újfent emelkedik az út rövid ideig, majd megint futós szakasz jön a Som-hegyi kulcsosházig. Végre nincs sár! Már minimum fél kilométernyi sármentes szakasznak is örülök. De jön még olyan idő, hogy majd ennél rövidebbeknek is örülni fogok... Csak most még nem tudom...
Mészégetők-kútja
Most azonban rövid ideig a sárdagasztás helyett fontosabb feladatom akad: választanom kell a meleg zöldségleves vagy paradicsomleves között, illetve gondolkodhatok azon, tegyek-e zsíros kenyeremre hagymát vagy se. Míg a bőségesen terített asztalról pusztítok, van időm szárítkozni is a melegben, hallgatva azokat a régi zenéket, amik valószínűleg a pontőrök fiatalkorának voltak a slágerei. Látszik, hogy összeszokott baráti társaságról van szó, a sarokban a gitár, megy az élcelődés. Végre van egy kis időm pillantást vetni a salátává ázott Jubileumi Eötvös totóra, amit még az itinerrel együtt kaptam a rajtban. Csak hiú ábránd volt, hogy én ezt „nagytudású” turistaként kapásból csont nélkül kitöltöm majd. Még itthon, kis utánanézés után is van megválaszolatlan kérdés, például az, hogy melyik évben rendezték először a BEAC Maxi 110-et (lehet, hogy illene tudnom?).
Eötvös totó - kevés kérdésre tudtam élből a választ
Meleg atmoszférájú kis turistaház barátságos fogadtatással
Az egyik szervező bácsi még búcsúzóul megmutatja, hogy jutok le a faluba legegyszerűbben, pedig a track nem pont arra vezet. De mivel figyelnek, és ha nem jó felé megyek, bizonyára szólnak is, most maradok ennél a verziónál. A bácsit igazolja, hogy a javasolt útvonal tényleg látványos és viszonylag gyors is, és ami nagy szó, sármentes. Miközben a falu szélén legelésző birkákat fotózom, önkéntelenül is dúdolgatom, hogy „Amikor én még kislány voltam...”. Nos az nekem se mostanában volt. De belül sikerült megmaradni annak.
Isteni paradicsomleves
Már megint birkák - ezúttal élők
Pipálnak a környező hegyek, az eső végre teljesen elállt, aszfalt a lábam alatt, gyerünk, haladjunk, amíg lehet. Aztán úgyis jön pár kilométernyi mászás fel a Dobogókőre. Amennyire a sár engedi, tolom magam fel a botjaimmal, csak egyszer-kétszer állok meg fotózni virágokat meg ilyesmit. Hiába felkapott turistacentrum, csak lézeng az erdőben egy-egy turista, akik most indulnak útnak, kivárva az eső végét. A hegytetőn megint köd terjeng, már sejthető, hogy nem ma fognak készülni legjobb képeim a Dunakanyarról. Mielőtt tehetnék erre egy kísérletet, azonban jelenésem van a régi turistaházban, ahol most egy turistamúzeum van berendezve. Itt kapom meg a sokadik pecsétem egy kedves nénitől. Picit elbeszélgetünk, már sokadszor merül fel a kérdés a túra során, hogy ugye nehéz ez a túra. Most mit mondjak, eszem ágában sincs degradálni a szervezők által kitalált útvonalat, de ez kimondottan egy könnyű ötvenesnek számít, viszonylag kevés szinttel és minimális mennyiségű technikásabbnak számító szakasszal. Ráadásul már sok ennél lényegesen nehezebb vándorláson vagyok túl. Megmondom az igazságot: nehéznek nem nehéz, de a terep és az időjárás most azzá teszi. De ezzel nincs is semmi baj, különben nem is lennék itt. Vagy eleve otthon maradtam volna, vagy más túrán caplatnék, vagy már vonatoznék is haza besokalva az eddigiektől.
Mindenféle kankalinok
A régi menedékház, ami otthont ad a Turista Múzeumnak
A múzeum egy pici idősziget, tele korabeli fotókkal és kordokumentumokkal a túrázás hőskorából. Belülről még nem is láttam ezt az épületet. Bár sietnék, mégis muszáj körbenéznem, még ha nem is tudok mindent tüzetesen végigolvasni. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni ide. Kiderül például, micsoda ruhakölteményekben túráztak, sőt másztak sziklát régen a hölgyek. Meg se próbálom eldönteni, vajon én vagyok-e a nagyobb ász, aki most 50 km-t gyalogol egyhuzamban, vagy ők. Szeretünk a régi kor asszonyaira úgy gondolni, mint holmi gyenge kis penészvirágokra, akik csak a zsúrok, bálok világában mozogtak, és esetleg csak a gyereknevelés vagy a háztartás foglalkoztatott. De ez korántsem volt igaz. Ráadásul nekik komolyan meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak vagy férfiasnak titulált tevékenységeket, szakmákat űzhessenek.
Jó masszív darabok, biztos tartósabbak a maiaknál. Hogy kényelmesebbek is, azt nem hiszem.
Ha már Téry emléktúrán vagyok, Kötelező megszemlélnem Téry Ödön emlékművét a ház mögötti kilátóhelyen. A kilátás ma érdeklődés hiányában úgyis elmarad. Téry Ödön, amellett, hogy a magyar turistaság egyik atyja volt, az első fecskék közé számított, akik felfedezték a Pilis turisztikai értékeit. Van róla elnevezve menedékház, horhos és kuloár a Magas-Tátrában, hegycsúcs a Dolomitokban, valamint itt a Visegrádi-hegységben egy útvonal, amit most be is járunk Dobogókőtől Dömösig.
Téry Ödön volt az alapítója és szerkesztője a Turisták Lapjának, melynek első száma 1889-ben jelent meg és az első magyar turisztikai jellegű folyóirat volt
Nekiindulok a hosszú gerincnek a Tost-sziklákig, ahol a következő EP lesz. Indulás után picit elbizonytalanodom, kaptam-e pecsétet, de aztán beugrik, hogy persze, hiszen a múzeumos néni rá is kérdezett a rajtszámomra. Gyerünk hát tovább. A Rezső-kilátónál érkezik szemből egy terepfutó, ami nekem lejtő, neki emelkedő, de így is ügyesen halad. Köszöntöm a kollégát és húzok tovább, szerencsére a terep is teljesen rendben van itt fent. Nincs lámpám, muszáj leérnem sötétedés előtt. És ki tudja, milyen lesz az út le Dömösre. Álmaimban persze könnyedén lekocogok a faluba, de sajnos a valóság merőben máshogy alakul. A sziklák fölötti EP-n is van gyümölcs, nápolyi, sőt sör, bor és pálinka is, a legelsőből biztos kevés fogyott ma. Alkohollal ma már nem élek, viszont a gyümölcsöket végigkóstolom többször is. A sziklák alatti lépcsőn nem kockáztatok, de nem ez lesz amúgy sem a legcsúszósabb rész Dömös irányába. Ami futható volt, azt próbáltam is megfutni, de haladásomat leginkább a rapszodikus szó jellemezné. Mint ahogyan a terepviszonyokat is. Megiramodás, aztán satufék és tyúklépésben való botorkálás. Csúszkálás, piruettek, majd egy seggre ülés a legmeredekebb lejtőn, amivel a buszra való felkerülésem esélye is egyre halványul. Egy idősebb túrázó bácsinak bemutattam egy dupla leszúrt rittbergert az egyik, egyébként meglehetősen szép réten, egy alattomos sárfolton. A rét élvezeti értéke a mai nap sajnos erősen korlátozott volt amúgy is. Sár, sár, sár, lefelé haladva egyre több és egyre csúszósabb. Majdnem mindegy volt, hogy melyik útszélen próbálkozom, bízva abban, hogy az avar kicsit majd megfog. A legvégén még bevezetett az ún. Téry út egy csúszdává vált horhosba. Egyedül azt sajnáltam, hogy a síléceket otthon hagytam, most a bot mellé jól jöttek volna – főleg, ha tudnék még síelni.
Téry emlékmű Dobogókőn
Ezért a kilátásért érdemes volt feljönni 😄
Hegyi Szent Bernát emlékműve a Tost-szikláknál a Szakó-nyereg fölött
Végtelen megkönnyebbülés volt szárazföldre, vagyis szilárd talajra érni, aminek úgy megörültem, hogy majdnem túlfutottam a célon. A pontőrök integetve kiabáltak, hogy menjek már oda, a vége itt van és nem a kétszáz méterre lévő buszmegállóban, amit előzetes (de téves) információk alapján annak véltem. Kicsit megpihentem és latolgattam, hogy jár egy sör mégis erre a túrára, de mivel negyed óra múlva ment a busz és addig még amennyire lehet, rendbe kellett tennem magam, hogy egy kicsit is szalon- és felszállóképesnek bizonyuljak, nem sokáig vesztegethettem az időt. Persze ez elég reménytelen próbálkozás volt, végignézve a sárlepte ruházatomon. Közben megérkezett András is a megállóba, akivel nagyjából már a túra eleje óta kerülgettük egymást. Aki hihetetlenül gyorsan és stabilan haladt, úgy, hogy talán egy métert se kocogott bele. Megkínált egy kis diákcsemegével, aztán végigbeszélgettük a több mint egy órás utat Újpest Városkapuig. Volt miről beszámolnia mindegyikünknek.
Dömös határában végre valami látszik a túlpartról
Régi temető
Egy viszonylag új felfedezettem Дeva, akinek nagyon természetközeli zenéi vannak, ötvözve az elektronikát, népzenét és a kóruszenét - mind közel áll hozzám - „Ahol én eljárok, még a fák is sírnak...”:
Az erdő tele van befejezetlen történetekkel. Enyedi István már három hete bezúzott fejjel fekszik valahol a hegygerincen, arccal egy pocsolyában, és már sohasem fog visszatérni a barátkúti erdészházba. A piros autó darabjai szanaszét szóródtak a meredek sziklás hegyoldalban, sose fut már többé az országutakon. A kesztölci postás se mássza többé naponta a köves emelkedőket Pilisszentlélekre meg vissza, a faluból egyébként is Pajkaszeg lett azóta. Pápay Domokost se viszi haza a pilisszentkereszti autóbusz, kivérezve, mozdulatlanul fekszik az erdő mélyén. A villámsújtotta, leégett hársfa nem virágzik ezentúl, nem ülnek ágaira a madarak. Nem tér vissza hazájába a német vadász fia apjával és a csehszlovák kisrepülő utasai is szanaszét szóródva fekszenek a roncsok között a hegyoldalban. Örökre megdermedt jégmadár pihen a frissen sarjadó fűben. És hiába várja otthon az asszony, a szerető vagy az édesanya azt a száz magyar katonát, akik a Szamár-hegyen lévő állásaikat védve estek el mind egy szálig, felőrölve a szovjet túlerő által.
Enyedi István erdőőr keresztje
A kereszt felirata:
Reményik Sándor
Végrendelet
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
Az utókor, az emlékezet, valamint a helynevek állítanak emléket legtöbbjüknek, egyedül a piros autó vált önmaga mementójává, miután senki se vállalta darabjainak elszállítását a nyaktörő szirtekről. A jégmadár még ennyi nyomot se hagy majd maga után.
Autóroncs csúfítja a Háromszáz-garádics kaptatóját
Az elesett katonákra ez a túra is emlékezik, amin most részt veszünk. Van, aki tiszteletét leróni jött, van akit ideológiák hajtanak, van aki megszellőztetni szeretné a friss tavaszi fuvallatban magyar vagy német egyenruháját, van akit a kilométerek tetemes száma lelkesít, van akit az útvonal nehézsége vagy szépsége. És persze van, akit egyszerre több dolog is. Elég diverz a társaság, de az erdőben sok minden elfér egymás mellett. A túrázó, aki éppen első teljesítménytúráját teljesíti, a rutinos öreg róka, a gyorslábú terepfutó, az egyenruhás hagyományőrző. Elfér a lombok alatt a hóvirág, az odvas keltike, a pirosló hunyor, az ibolya is egymás mellett. De sajnos az országútról ledobált tejfölös és joghurtos pohár is megbújik közöttük, főleg egy szinte járhatatlan és kijelzetlen patakvölgyben, ahol egyébként elméletileg lenne turistaút.
Küzdünk az alig járható patakvölgyben a sárga kereszten
Mi hárman egyértelműen a teljesítmény hajszolása miatt vagyunk itt. Ez lerí a futósra vett ruhánkról és a tempónkról is. Lassan-lassan a mezőny élére verekedjük magunkat, ahogy kocogva hagyjuk le a terepnadrágosokat, a bakancsosokat, a katonaruhásokat, valamint a túrabotosokat. A végén már csak a hasonszőrű hibbant kollégákkal előzgetjük egymást. Ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, mi ez a maroknyi kis belterjes társaság. De nem azért vagyunk itt, hogy versenyezzünk egymással, hanem hogy készüljünk a hosszabbakra, nehezebbekre, mert kopogtatnak az ajtón a százasok. Maholnap itt az Iszkiri. Aztán beindul gőzerővel a szezon. Addig is menni kell folyamatosan, minél hosszabbat, minél nehezebbet, lehetőleg minden hétvégén. Ez az útvonal kitűnően alkalmas erre. Kegyetlen felfelék, bokatörő lefelék: a Háromszázgarádics természet alkotta meredek és csúszós kőlépcsői, majd alig pár perc múlva a Szuszogó kimerítő kaptatója. Kapaszkodás a Pilis oldalába, ereszkedés a Vaskapu-völgy köves útján a Mária-padhoz. Rövid de velős mászás az Alsó-Ecset-hegyre. Ösvénynek csak nehezen nevezhető utak a Szentléleki-patak völgyében és a Hamvas-kő alatti árokrendszer mentén. Átkúszások fatörzsek felett és alatt. Csak túratársaimnak köszönhetem, hogy nem hagyom el közben az összes iratom és a telefonom, ami mind valahogy kipotyogott a táskám zsebeiből. Majd végül még egy Zemplént idéző ereszkedés a Hideglelős-kereszthez. Az északi zöld ugrik be azonnal, az a hely, ahova nyáron ismét készülök. A zabszem már a fenekemben.
Nehezen járható jelzetlen patakvölgy, mély árkokkal a Hamvas-kő alatt
Egykori vízáteresz helye
A környező vidék azonban teljesen más kilátásokat mutat, akármelyik magaslatról is nyílik egy kis ablak a szemközti ormokra vagy éppen a Duna ezüstszalagjára. Ahogy múlik az idő, a felhők egyre sűrűsödnek felettünk. Bár napsütésben indultunk, ahogy belefutunk a délutánba, egyre sötétebb fellegek nyomulnak előrébb a láthatáron, egyre fenyegetőbben. Talán éppen megússzuk, hogy elázzunk, ha elég gyorsak vagyunk. És talán hideglelést se kapunk könnyű kis öltözetünkben, bár ma sem fűtöttek be túlzottan. A Hideglelős-kereszt a legenda szerint talán megvéd mindettől, ha nem kapunk nyomban hideglelést a látványától.
Kilátás a Hideglelős-kereszttől
A nem túl bizalomgerjesztő kereszt
Változatos, szép és kellően nehéz útvonal, példásan jó ellátás: tea, kávé, zsíros kenyér, gyümölcs, müzli szelet, kókuszrúd és a végén még egy bónusz paprikás krumpli. Eltévedni sem lehet, a szalagozás egészen profi munka. A vezetőfüzet szép és informatív, mint ahogy a kapott pecsétek is mívesek, a pontőrök is ügyelnek arra, hogy el ne maszatolódjanak. A végén egy kifejezetten dekoratív fémjelvény jár a 45-ös táv teljesítőinek. Rossz szavam nem lehet a rendezésre, még akkor se, ha egyértelműen kötődik jobboldali szervezetekhez és párthoz is. Kapott szóróanyag képében jelen van a politika is, amit szeretnék kizárni a hétvégéimből legalább. Ha már hétköznap úgyse tudom. És valahol örülök, hogy valakik legalább életben tartják ezeknek a szerencsétlen katonáknak az emlékét, hiszen egyébként valószínűleg a történészeken kívül nem is nagyon tudnának róluk.
A szép kivitelű díjazás
Sajnos erdeinken, hegységeinken is átszáguldott a történelem, ugyanúgy mint a városokon és falvakon, és sok keserű nyomot hagyott maga után. Csak sírok és keresztek tanúskodnak a történtekről. A katonákat eltemetik, sírjukat benövi a fű, megtelepszik rajta a hóvirág, az odvas keltike, az ibolya, még talán a pirosló hunyor is. A történet itt véget ért, de jön a tavasz és az új kezdet. A természet most már a születésről, az alkotásról szól, nem a félbeszakadt történetekről és az elmúlásról.
Katonasirató a Makámtól Bognár Szilviával - csak mert szép és ide illik:
Kicsit alkotói válságban vagyok, mert nagyon nem tudom, mit is írjak a Kiss Péter emléktúrával kapcsolatban. Még egy normális címet se tudok kitalálni neki. És egyáltalán nem amiatt, mintha olyan rossz lett volna, vagy összehoztam volna egy DNF-et. Ilyenről szó sincs, csak tényleg semmi ötletem az íráshoz. Na jó, nekikezdek, hátha végül csak összejön valami:
Hétvégén sok sporttárssal egyetemben én is teljesítettem az 57 km-es távot. Rekordszámú nevezés érkezett, több mint 1100-an indultak a túra különböző távjain. Olyan nagy nevek között mászhattam a Mátra magaslatait, mint például Lubics Szilvi. Szilvi éppen egy komoly, nagy szintkülönbséggel bíró ultrára (Cocodona 250) készül és a köztünk lévő különbséget talán pont az illusztrálja, hogy ő úgy ment egy olyan időt, hogy nem sietett, mint amit esetleg én mentem volna, ha nagyon odateszem magam.
Azonban idén másról szólt nekem ez a túra. Idén én sem siettem, ugyanis volt túratársam, Laci személyében. És inkább arra törekedtünk, hogy tudjunk jól együtt haladni. Mert van, azaz inkább csak volt egy közös tervünk, a VérCse teljesítése pár hát múlva. No nem amiatt, mert kvalifikálni akarunk A Körre, hanem csak úgy kihívásképpen a százasapályos időszakban. (A KÖR teljesítés meg sem fordulna a fejemben, hiszen talán még távolabb vagyok a nagy börzsönyi kihívástól, mint Makó Jeruzsálemtől.) De sajnos mindez már a múlté, nem lesz VérCse, abból a prózai okból kifolyólag, hogy se nekem, se Szabinak és még talán Lacinak sincs instant Vérkör teljesítése. TT-nk van mindannyiunknak, ráadásul nekem futó szintidőn belüli, de az nem játszik a nevezéskor. Tehát vigasztalhatom magam egy instant Vérkörrel, úgyis régóta porosodik már a nevezésem valahol egy oroszlányi polcon (ha még beszámítják a szervezők).
Szóval alkotói válság... Miről is írjak?
Kiss Péter (1986 - 2013) - fájdalmasan rövid, de élményekkel teli élete volt
Írhatnék például Kiss Péterről, aki egy igazi sport- vagy trendin kifejezve outdoor sport-multitalentum volt, futott, teljesítménytúrázott, barlangászott, hegyet és sziklát mászott és ezek közül mindegyik sportágat igen magas szinten űzte fiatal kora ellenére. Ha élne, akkor is csak 38 éves lenne, azaz nálam majdnem kereken 10 évvel fiatalabb. Még így is fájdalmasan fiatal lenne. De sajnos már 2013 májusa óta az égi hegyek ösvényeit tapossa ez a gyöngyösi fiatalember, akinek az emlékére teljesítménytúrát szerveznek minden évben különböző egyesületek, karöltve Péter családjával és barátaival. Talán mindent elmond sportteljesítményéről az, hogy ennek az igen fiatalon elhunyt fiúnak olyan eredményei voltak, amiket jegyeznek. Egyedül végigmászta a Tátra főgerincét. Ő volt az első magyar, aki az Alpok összes 4000-es csúcsát meghódította. Vannak barlangrészek elnevezve róla, hiszen ő fedezte fel őket. Kisbolygó is viseli a nevét, mint ahogy egy utca is szülővárosában, Gyöngyösön.
Mikor végigjárjuk ennek a túrának bármelyik távját, legyen az 20, 37 vagy 57 km-es, rá emlékezünk.
Vagy írhatnék a Mátráról... vagy esetleg az időjárásról... (az mindig jó téma, ha nincs miről írni vagy beszélni)
A befagyott Ilona-völgyi vízesés
De minek, hiszen a Mátráról már rengetegszer leírtam, hogy számomra még mindig sok benne a fehér folt, mert csak 30 éves korom után kezdtem el itt túrázni. Persze a túra útvonala már nem ismeretlen, hiszen tavaly is végigjártam az 57 km-es távot. Akkor körvonalakban írtam az érintett látnivalókról is, ugyanezeket idén is érintettük. Szóval tök fölösleges ismételgetnem önmagam.
Az északi oldalon és a gerincen havas szakaszok is akadtak - például itt a Pisztrángos-tónál
Talán az egyetlen változót a terepviszonyok jelentették. Idén majdnem, hogy ideális volt minden, köszönhetően a kemény fagyoknak. Hajnalban, induláskor mínusz 10 fok is volt, napközben viszont pozitív tartományba kúszott a hőmérő higanyszála, így nehéz volt optimálisan öltözni. Azért az évek és a rutin lassan megoldást talál az ilyen kihívásokra is, szóval most sikerült jól öltözni, köszönhetően a több, inkább vékonyabb rétegnek, melyekből adott alkalommal lehetett leveszegetni vagy visszavenni. Na olyan sokat nem kellett vetkőzni, egyedül a vékony futókabát került a hátizsákba az első Kékes mászás előtt. Aztán már csak a sapkától és a csősáltól váltam meg, meg a külső réteg cipzárjával variáltam. Indulás előtt gondoltam még az esetleges kijegesedésekre, volt nálam vadiúj bot és hómacska is, az utóbbi végig a zsákban maradt, holott azért kb. négy esést sikerült összehoznom, kettőt ebből a gerincen, ahol a legtöbb jeges rész volt. Annyira azért nem volt vészes a helyzet arrafelé se, ahol a vékony porhó olvadni kezdett és visszafagyott, vagy jobban kijárták az utat az emberek. A terepviszonyok igen változatosak voltak, nagyjából a csúcsrégióban, vagy az árnyékosabb részeken volt vékony hólepel, a lentebbi régiókban csak keményre fagyott talaj, ami a nappali pluszokban néhol kezdett kiengedni. Kimondott sár azonban sehol se volt. A patakátkelések is ennek köszönhetően egész korrektek voltak, a keményre fagyott vastag jégen át lehetett ügyeskedni magunkat mindenhol, ahol nem voltak kövek vagy egyéb segédeszközök az átkeléshez. Még az utolsó kilométerek rettegett katlanja vagy patakmedre, vagy bármi legyen az az utálatos és fertelmes hely, is csontszáraz és keményre fagyott volt. A legszebb látnivalót idén a befagyott Ilona-völgyi-vízesés nyújtotta a pazar jégoszlopaival. (Nem mellesleg megint Aszú volt itt a pontőr, akivel megint megörültünk egymásnak). És most ráadásul a képeim is sikerültek a zuhatagról.
Vagy írhatnék arról, milyen volt a túra, hogy éreztem magam, milyen szubjektív benyomásaim voltak...
Biztosan sokan megírták előttem és én sem tudok rácáfolni, hogy ez egy profi szervezésű túra, kiváló ellátással. A szervezőknek ez a túra a szívügyük, és ez meg is látszik mindenen. A fogadtatáson, a kedvességen, a frissítés minőségén, az útvonaljelölésen. Szóval látszik, hogy van benne meló. A pontokon van minden, amit egy futó vagy egy túrázó csak kívánhat: izotóniás ital (pont a kedvenc fajtám), kóla, víz, meleg tea, zsíros, vajas vagy májkrémes kenyér (házi is), édes verzióban nutellás vagy lekváros, házi sütik (egyikhez recept is volt), csokik, kekszek, nápolyik, ropik, gumicukor, karamella, olíva, sajt, uborka, csalamádé. Sőt a markazi várban kávét is lehetett kérni. Itt volt a két legkülönlegesebb ellátmány: a nyalóka és a wasabis mogyoró. Az utóbbiból pusztítottam is rendesen. És akkor tutira nem soroltam fel mindent. (Például az Ország közepe 120-on ennek a negyedével boldogok lettünk volna.) Már induláskor megajándékoztak egy csomag mogyoróval a szponzorok jóvoltából.
Szóval a szervezésről csak szuperlatívuszokban tudok mesélni. Nemkülönben az útvonalról, ami ugyan ilyen távon az ország egyik legnehezebbjének számít, mégis tele van szép látványosságokkal, hangulatos szakaszokkal, kilátóhelyekkel. Ehhez nagyban hozzátett az is, hogy a szervezők egyes helyeken külön molinókkal, vagy rögtönzött képkiállításokkal emlékeztek meg az elhunyt barátjukról, sporttársukról. A leghangulatosabb talán az éjjelre mécsesekkel kivilágított Kis-kő volt.
Mécsesek jelzik az emelkedő végét
Ezek után nem kérdés, jövőre is kötelező lesz eljönnöm.
A vár, ami sok finomsággal vár
És végül írhatnék még arról, hogy ment idén a megmérettetés...
Idén nem voltak mélypontjaim. Vagy mondhatom azt is, hogy bár gyors nem voltam a 12 óra 29 percemmel (csak összehasonlításképpen tavaly 11 óra 17 percet mentem a sokkal rosszabb terepen), egyenletesen haladtam és nem ettek meg az emelkedők. Tavaly ezt nem mondhattam el, sokkal jobban megviselt az első Kékes mászás, sőt a második Kékes mászás is, főleg Lajosháza után közvetlenül, illetve a Kis-kőn is lassabb voltam és meg kellett néha állnom. Idén egyhuzamban felmentem és ha az elején nem ragadok jó darabon egy lassú srác mögött, még hamarabb is felérek. Az emelkedős Strava szegmenseim rendre jobbak lettek idén. A lejtősek viszont gyengébbek, hiszen sokkal kevesebbet kocogtam, ha igen, azt is általában lassabb tempóban, mint tavaly. Fent a gerincen a jegesedés miatt is óvatosabb voltam és még így is estem. Ennek köszönhetően a fenekem gyönyörű barna sárpakolást kapott, amire Laci folyton felhívta a figyelmem.
Kasztíliai bikavadító nadrágban (Laci szerint) némi barna sárpakolással (by Bognár Laci)
És összességében nézve az egész túra sokkal kevésbé viselt meg mind fizikailag, mind mentálisan, nem voltak negatív gondolataim, nem jött elő a végén a türelmetlenségem, ami miatt mindig borzasztó hosszúnak érzem az utolsó kilométereket és Mátrafüred sehogy se akar közeledni. Még a lépcsősort se utáltam a végén, sőt, jól meghúztam a tempót rajta, hiszen úgyis vége mindjárt. És vajon miért?
Említettem ugye a lassabb tempót. De ez csak az egyik része, a második segédeszközöm a túrabot volt. Bizony ilyen szintkülönbségnél (2700-2800 m 57 km-en) már jól jönnek és rengeteg terhelést levesznek a lábakról. Fölfelé meg tolhatja magát az ember a segítségükkel, ennek is köszönhetőek az erősebb mászások. A harmadik meg a szórakoztató túratársam, aki folyamatosan elterelte a figyelmemet a nyűgjeimről (hogy például a vadonatúj Hoka kikezdi a jobb bokacsontom, vagy például még mindig rohadt meredek az a Kis-kő, vagy hogy szörnyen fázik a kezem még az egyik legmelegebb kesztyűmben is), helyette néha olyan pikáns témákra terelődött a szó, hogy még a mögöttünk jövő futó srácnak is volt hozzáfűzni valója. Volt olyan is, hogy énekeltünk – na ennek se biztos, hogy örültek, a körülöttünk lévők. Például olyanokat, megpillantva a Csevice-kutat, hogy „Kis kút, kerekes kút van az udvaromban...” Ez a Kis-kőnél már úgy hangzott, hogy „Kis-kő, kerekes kő van az udvaromban, de szép barna kislány mászik az oromra, csalfa szemeimet rá sem merem vetni, megcsúszik a jeges folton, s a lábát kitöri...”
Kis kút, kerekes kút...
Belülről meg ilyen
Viszont szinte észre se vettem, hogy telik az idő és pörögnek a kilométerek. A megtett tetemes szintekről egyedül a már második napja is makacsul kitartó izomláz árulkodik (pedig vasárnap ráfutottam egyet terepen még.)
Azért Lajosházáig hellyel-közzel igyekeztünk megkocogni a lejtőket, még ha nem is mindig végig. Utána már csak én kocogtam a Kis-kőről lefelé. Engem ott mindig elkap az őrület, és lehetetlenség visszatartani, így Laci el is maradt. Még egy utolsót persze zakóztam már egészen az alján, egy csúszós sár- vagy jégfolton, hiszen a nótában is meg vagyon írva. Aztán szerencsére a Markazi-vár emelkedőjén összetalálkoztam egy régi túratársammal, Elvirával még a Sétafikás időkből, és amíg beszélgettünk, utolért Laci. Ez az oda-vissza szakasz nekem mindig egy nagy élmény, mert végigdrukkolhatom az egész mezőnyt, aki itt versenyben van. Nem csak a szembe jövő ismerősökkel válthat az ember pár szót (például Vámos Hajnival, aki idén egész elképesztő időt ment), hanem természetesen az ismeretlen sporttársaknak is kijár egy hajrá. És persze jönnek itt szembe hírességek is az ultrás világból, mint Szilvi vagy Csipi (Szilvit még csak fel se ismertem.)
Még záróakkordként esetleg írhatnék arról, mik a kedvenc részeim ebben a túrában és melyik szakaszok a legnagyobb mumusaim... (Ha ugye interjút készítenék magammal, ez egy jó téma lenne)
Kedvencem, a Markazi-vár – emiatt a látvány miatt megéri a szenvedés
Sok szépség látható útközben, például a Csatorna-patak vadregényes, mohos kőfolyásokkal teli völgye, aztán a csodaszép, kilátóhelyekkel teli gerinc a Sas-kővel, Disznó-kővel egészen a Markazi-kapuig, és innen aztán már csak le kell csorogni az egyik fő attrakcióig, az Ilona-völgyi-vízesésig. Felfelé Lajosházától is van egy szép napsütötte kőtengeres rész, ha észreveszi éppen az ember a derekas mászás kínjai közepette. Viszont nálam a pálmát mindig a Markazi-vár panorámája viszi. Idén már lemenőben volt a nap és ez még egy picit dobott a hangulaton.
Kilátás a gerincről
A legnagyobb mumusom is erre huhog valahol az erdő mélyén: a legrémisztőbb emelkedő még mindig a Kis-kő megmászása. Ez sajnos idén sem lett kellemesebb, így még várni kell részemről arra a bónusz betétkörre. De egyszer megcsinálom... Idén legalább ezt már elhatároztam. A Kékestető, Lajosháza és a Sombokor emelkedője idén valamicskét már zsugorodott.
Nagy nehezen végül is összeerőlködtem egy beszámolót, szerintem ennyi bőven elég is lesz, hátha ezt a terjedelmet még végigolvassa valaki, még ha elég nyögvenyelős is lett az eredmény. Jövőre majd jobban igyekszem, minden tekintetben.
