Bazalt

Sokadszorra sikerül elfordítani a zárban lötyögő kulcsot. Kitárul az ajtó. Áporodott szag fogad, a falon pókhálók terpeszkednek és repedések futnak, a szőnyegen piszok és gyanús foltok, mint ahogy az ágyon elnyúló olcsó műszőrme pléden is egy jókora fekete folt éktelenkedik. Remélem, csak kiégette valaki... A fürdőszobában folyik a csap, sárga plecsnit hagyva maga után a mosdókagylóban, a penész meg kezdi megenni a zuhanyfüggönyt. Az egyetlen kép üvege törött. Nem is, csak egy pókháló csúfítja, amit egy már-már kényszeres mozdulattal letörlök róla. Feltépem az ablakot és erősen bízom benne, hogy csótányok és egyéb rovarok nem tesznek látogatást az egyetlen itt töltött éjszakám alatt és majd megtalál az álommanó, már ha nem rettentik el a Galcsik fogadó nem kevés pénzért nyújtott, de felejthető szolgáltatásai. Pedig mi túrázók nem arról vagyunk híresek, hogy túl magas elvárásokkal érkeznénk. Ez mégis mindent felül- azaz inkább alulmúl. Talán egyedül a Kohász kék alkalmából megismert portás kedvessége menti a helyzetet.

A fogaskerekű kisvasút alagútja, amin átvezet a piros jelzés

Szerencsére az ágy viszonylag kényelmes – az ágynemű tisztaságát inkább ne firtassuk. Így 5 órakor a telefonom ébresztője riaszt fel. Van szűk 40 percem összekapni magam, amíg Laci felvesz majd a Penny parkolójában. Szerencsére éjjel már minden ki lett készítve és össze lett pakolva, így pontosan érkezem. Talán jobb ötlet lett volna vele lejönni egyenesen Pestről, kár, hogy már azután szólt, hogy lefoglaltam a szállást. Útközben találgatjuk, kinek mit tartogat majd a mai kaland: mindketten elsőbálozók vagyunk a Bazalton: Laci a 60-as, én a 100-as távon. Az eresztvényi Geoparknál már nagy a nyüzsgés és sok az ismerős arc. Már csak a kötelező körök vannak hátra: utolsó simítások, pacsizás a cimbikkel, regisztráció a bajnokságban, menetlevél beszerzése. Aztán indul a móka pontban 6 óra 15 perckor az itiner szerint.

A Karancs tömbje az északi zöldről

Laci megkért, hogy útközben meséljek neki karancs-medvesi történeteket, de ma elég szűkmarkú vagyok, így csak egy vonatrablás, egy eltemetett viadukt, egy a kilátóban webkamera előtt szexelő pár, valamint a macskakő nevének eredete kerül terítékre. És minden csak elég érintőlegesen és kutyafuttában. Az első kilométer is pont így zajlik: egy szökevény pitbull acsarkodik az egykori kisvasúti töltésen futó túrázókra, mi meg a vádlink épségét féltve nem győzzük kapkodni a lábainkat. Hamarosan átbújunk a fogaskerekű kisvasút alagútján és egész gyorsan ott is találjuk magunkat a Határ büfénél Somoskőújfalun, ahol megszerezzük első pecsétünket. Innen visszaveszünk a tempóból, mert a szintek már ott leselkednek ránk a Karancs tövében. Most mászunk legmagasabbra a túra folyamán, kell tartalékolni. Mert még nagyon az elején vagyunk a mai (és részemről a holnapi) kalandnak. Szerencsére az időjárás nagyon kedvünkre való, a hajnali, már-már kissé vacogtató hideget kezdi felváltani a kellemesen hűvös hőmérséklet. Pont ideális a mászáshoz, így viszonylag gyorsan túl is vagyunk rajta, felérünk először a 685 méter magasan lévő Szent Margit kápolnához, majd a 725 méteres Karancs csúcson magasodó kilátóhoz is. Több ismerős sporttársat is üdvözölünk menet közben. Ritáékkal egy jó darabig együtt is haladunk, majd kerülgetjük egymást. Jön a rettegett északi zöld, amiről sok jót előzetesen nem hallottam. A legrosszabbra számítottam, ami minőségre és meredekségre nagyjából egyezik a Kazinczy Tilalmas körének lefeléivel a zempléni északi zöldön. De kellemesen csalódom: az elmúlt napok esői az előzetes szárazságnak köszönhetően pont annyira áztatták meg csak a talajt, hogy még a legmeredekebb szakaszok is egészen jól tapadnak. Ráadásul nagyrészt széles szekérutakon hullámzunk, nem alig járt zergeösvényeken, hatalmas csalánosban. Imitt-amott egész jól futható még a magamfajtának is, mit tökölődjünk tehát, haladjunk. Egy seggre üléssel meg is úszom az ereszkedést, komolyabb akadályt csak az utat szegélyező terjedelmes és vendégmarasztaló szedresek jelentenek. Nehéz rajtuk megállás és a biofrissítés igénybe vétele nélkül áttörni. Így a Karancs gonosz varázslója a futókat és túrázókat sok helyen, rövidebb-hosszabb időre szederszedőkké változtatja. 

Szederszedőkké vált túrázók

Valahol a szlovák-magyar határon (fotó Bognár László)

Hosszasan hullámvasutazunk az északi zöldön a határkövek mentén, ami egy idő után egy szlovák tanösvénybe megy át. Széles utak, árnyas erdők, fantasztikusan szép mezők sorakoznak, míg el nem érjük a Lipovany, azaz Romhánypusztai kilátónál lévő frissítőpontot: panaszra tehát semmi okunk. Főleg, hogy a szervezők elegendő folyadékkal készültek mindenhol. Ha nem tudnám, mennyi lesz összességében az előttem álló út még, azt hinném, egy kellemes kora őszi kiránduláson vagyok. Karancsberény felé tartunk, ahol István is csatlakozik hozzánk, miután Laci éjszakára rá bíz. Mindketten örülünk, hogy nem kell egyedül barangolnunk majd ezen a vidéken, ahol akár medvék is kószálhatnak, nem beszélve a többi rizikót jelentő (néha mordori) lényről. Már a néhol nehezen követhető, ide-oda kanyargó piros jelzésen haladunk, amikor találkozunk a népmesék öregasszonyával, aki ilyen találkozásoknál azt szokta mondani, hogy „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!” Valójában egy vödröt cipelő, magányosan kóborló cigányasszony firtatja, hogy mit keresünk itt. (Szó szerint így). Megnyugtatjuk, hogy nem azt, amit ő, azaz nem fogjuk leszedni előle a szedret (bár ez nem egészen igaz). Laci még jobban elbizonytalanítja, mikor rákérdez, van-e gomba errefelé. Nehogy azt gondolja, hogy a gombáit is akarjuk, nem csak a szedret nyúljuk le előle, a végén még ránk ereszt valami prikézsiát. Nekünk meg csak pont az hiányzik még, amikor már eleve többször is elvétjük a jelzést, ami most azt játssza velünk, hogy itt a piros, hol a piros. Nem segít az se, hogy néhol új nyomvonalat festettek fel. Kisebb csapatokba tömörülve próbáljuk meglelni a folytatást a karancsaljai focipálya felé. Az előző ponton azt ígérték, hogy itt lesznek kedves nénik házi süteményekkel. Útközben a fiúk már arról álmodoztak, hogy krémest vagy gyümölcstortát vesznek-e majd le az asztalról. De sajnos a kínálat némileg elkeseríti: egyáltalán nincsenek sütik. Csak minden más, például birskompót és ajváros kenyér, hogy csak a nem szokványos frissítéseket soroljam. 

A Romhánypusztai kilátó

Karancsberény

Megint csodaszép réteken haladunk hosszasan, ráadásul balról mellettünk a Karancs magasodik szinte közvetlen közelről. Kezd ismerős lenni a táj: persze, a Karancs-Medves 20-as útvonala is itt haladt a Czeberna-völgyben. A Kálváriáig közös az útvonal, de ott letérünk oldalra az országzászlóhoz és a város létrejöttének 90. évfordulójára állított emlékműhöz. El vagyok foglalva a rengeteg újdonság és látnivaló befogadásával, fel sem tűnik, hogy a Galcsik fogadónál kis híján már le is tudtuk a túra felét. Lacinak meg már csak egy laza 15-ös van hátra és még csak fél 3 van. Kicsit irigyeljük, de azért örülünk, hogy eddig ennyire jól haladtunk. Meg is kell ezt ünnepelni, így gyorsan beszaladok a Pennybe egy üdítőért és egy fánkért. István megvár és újfent Laci nyomába eredünk, akit felfelé a Pécskő-nyeregbe utol is érünk. 

A Czeberna-völgyben

Itt végre megtudom, hol volt a pont a Kohász kéken (valahogy sejtettem, hogy ott lehetett), és van süti pogácsa formájában, sőt kóla is a titkos ellenőrzőponton. Ezenkívül egy seregnyi mácská fogad (talán a palócok is macskának mondják, de a határon túl egyértelműen így hangzik, vagy úgy, hogy mocsko, mivel a szlovákok nem tudnak „a” hangot ejteni). Meg is ejtem a macskasimogatást, amit István elborzadva néz. Hát még ha megtudja, hogy az éjjeli váltópólómon két Titanic nagyjelenetet játszó macska lesz...

A salgótarjáni kálvárián

A szocreál és Pécskő együttese

Macskaparádé, majd túra után megmacskásodás és macskajaj

De most először még jön a Pécskő egy kis sziklamászós mutatvánnyal. Furcsa módon hármunk közül nekem megy a legmagabiztosabban, ráadásul a kötél se kell, pedig pont emiatt parázok a cseh túráktól. A csúcson körbefotózunk mindent és mindenkit (ja, Istvánt nem), aztán megyünk is tovább Ponyipusztára, ahol vannak lovak, de mégsem Pónipuszta. Vagy az, csak valami nógrádi tájszólásban. Meg vannak igazi birkák is, nem csak olyanok, mint mi. Balról jól kikerüljük a Boszorkánykövet és a Salgóvárat, hogy majd a legvégén mi Istvánnal jól megmászhassuk az éjszakában amolyan kegyelemdöfésként, amikor Laci még az igazak álmát alussza. 

A Pécskő tetején

Egy érdekes bazaltformáció, a Hurka a Pécskő alatt

Már a finisben (az első körön)

Most csak mászunk és kezd bekúszni megint a Pék Ádám elmélet szerinti szubjektív időérzékeléses dolog az agyamba, mert a fanyulas tisztás sehogy se akar előjönni. Mondjuk nem tudom, mikor kéne neki, de egyértelműen lassan kúszik az idő addig és később is. No sebaj, tényleg alig van már az első körből, a csurgatott kenyerek meg az átöltözés majd kizökkent ebből. Meg az a tudat is, hogy 11 óra alatt majdnem 60 km-t megtettünk. Szóval eddig elég jók vagyunk.

Fanyúl

Dornyai ház

Sajnos a szünet kicsit hosszúra nyúlik. Először is Lacitól könnyes búcsút veszünk, ő már otthon fogja inni a sörét, mikor mi még csak belegyalogolunk az éjszakába. Viszonylag gyorsan megvagyok az öltözködéssel, töltőre teszem az órám, aztán megkeresem a csurgatott kenyereket. Nehezen szabadulok a bűvkörükből most is. Istvánnak valamivel tovább tart a szedelődzködés, úgyhogy még a barackos Edelweisst is megiszom a táskámból. Közben Edina egy ismerősével beszélgetek, aki befejezte a 40-es távot és éppen Edinát várja. Edina nemsokára meg is érkezik.

Csurgatott kenyerek hadserege várja az éhenkórász túrázókat

Aztán végre valahára kiindulunk a 40-es körre Somoskő irányába. Csak nehogy úgy járjunk, mint a Láthatatlanoknál, mikor a második rövidebb kör volt az időigényesebb! Már itt látszik, hogy Istvánnak még menne az erősebb tempó, én viszont már kezdek belassulni. Most még tudok kompenzálni kocogással, úgyhogy nincs baj. Gyors látogatást teszünk a vár alatti Petőfi kunyhónál, aztán irány Bárna. Ha valaki nekem egyszer azt mondja, hogy egy hónapon belül majd kétszer megfordulok ebben az Isten háta mögötti településen, aminek létezéséről 41 éves koromig nem is tudtam, biztos lehülyézem. De most tessék, még a 3 bárnai látogatás is összejön egy hónapnyi idő alatt a Nagy-kőre vezető betétkör miatt. 

Petőfi emlékszoba

Petőfi kunyhó és a Somoskő vára

Bárnáig azonban még sok-sok számomra vadonatúj látnivaló lesz: a Középbánya-tó, a Medves-fennsík, amit István is már nagyon vár, szóval biztos nagyon szép, majd a Szilvás-kő, ahova első bárnai túrámon csak szerettem volna eljutni. A tónál a ponton is van egy váratlan macska, sőt a fennsíkon is egerészik egy. Ez most tényleg a macskák túrája István nagy bánatára. Lassan a két kezem se elég, megszámolni az útközben látott egyedeket. (És nem beszélve, hogy Salgótarjánban van egy macskás bácsi szobor is). A ponton egyébként jobban érdekel minket az ecetes chips, amit annak köszönhetően kóstolhatunk meg, hogy a pontőr eredetileg angoltanár, és kint ez nagy kedvence lett. Azt hiszem, most már az enyém is...

A Bakancsos kocsma Somoskő egyedi színfoltja

Középbánya-tó

A Medves-fennsík tényleg elbűvölő, még ha kicsit korán is érünk ide a naplementéhez. Nemcsak mi várjuk, egy egész naplementenéző túracsoport verbuválódott, akik a Réti-kereszt szomszédságában kószálnak kutyástól, mindenestől. Amire jól megvámoljuk az itteni pont chipskészletét is, már egész jó képeket lehet lőni. 

Úton a végtelennek tűnő Medves-fennsíkon

Réti-kereszt

Ennyi jutott a naplementéből

Rónafalun és Rónabányán át jutunk fel a Szilváskőre. Nehezen tudom megjegyezni, melyik falunak mi a neve, mert olyan, mintha egy névgenerátorba bedobták volna a Róna, Salgó, Somoskő, Zagyva valamint a bánya, újfalu, puszta és falu szavakat, aztán a gép random kihozott egy csomó nevet és azokat itt szétszórták a környéken. Kezd hűvös lenni, ahogy száll le az éj. Hőérzetünket még kicsit megborzongatja egy Zabar irányába mutató közlekedési tábla. (ugye ez Magyarország egyik fagyzugos települése.) Közben a főút mellet felfedezem Kazárt piciben, amit István nemes egyszerűséggel löszfalnak titulál, pedig egy riolittufa képződmény. A Szilváskőre felérve lámpát kell kapcsolnunk. Halogattuk, ameddig lehet. Azért elég király érzés, hogy mintegy 70 km-t megtettünk lámpa nélkül. 

Mini Kazár

Cseh katonák sírja a csúcs alatt, amire Dikhran blogjában felhívta a figyelmet

A csúcson lenne bőven látni- és olvasnivaló, de sajnos egyrészt már nem látunk, másrészt meg sietős a dolgunk, mert minél előbb meg szeretnénk tudni, mi a baja Márton Daninak a sárga jelzésű bringaúttal. Ez jó sokáig nem derül ki számunkra, amikor meg végre megvilágosodunk, egyben arra is rájövünk, hogy a szar bringaút turistaútnak azért megteszi. (Azaz láttunk mi ennél az útnál már cifrábbat is...) Világosban leérni rajta már nem sikerül, de ehhez nem is kellett volna olyan sok. 

A Nagykőnél először a táblán keressük a kódot

Bárnán megkeressük a pontot. Megtalálni nem olyan nehéz, mert hatalmas nyilakat rajzoltak nekünk az aszfaltra több helyen is. Bár így tettek volna a Kohász kéken is! Megspórolhattunk volna egy halom parttalan kérdezősködést. A ponton elsőrangú a kínálat, de a legjobb, hogy sok év távlatából végre kiderül, hogy miért nem értette párom a bárnai nénit a forrásnál. Eddig azt hittük, hogy valami olyan fura nyelvjárást beszélnek errefelé, hogy az a pestieknek már-már érthetetlen, erre kiderül, hogy a néninek papírja van erről. 

Kezd igencsak vacogós lenni az idő, főleg Istvánnak, aki nem vette fel a lábszárvédőjét, így máris indulunk hegyet mászni a Nagykőre. Most kiderül, mitől kíméltek meg minket a Kohász kéken, azzal, hogy nem kellett felmenni a csúcsra. Hát tényleg nem esett volna jól az a rövid, de velős mászás akkor. A kódot kicsit nehezen találjuk, egy fán van, közvetlenül a csúcs alatt. Így aztán kimegyünk oda is, bár sokat nem látunk. 

Az előttünk haladó Orsiékat nem érjük utol, viszont felfelé és lefelé is szembe találkozunk több más sporttárssal. Kovács Zsolt mondja, hogy nem lesz nagy a dzsindzsa lefelé, amitől István eléggé tartott. Tényleg nem veszélyes. A közvetlenül mögöttünk jövő Edinával se találkozunk. A ponton most elég sokan vannak bent, köztük Vámos Hajniék is. Nem is időzünk sokat, le kell gyűrni még valahogy az utolsó, 25 km-es, elég szintes etapot. Erre az utolsó szakaszra arányaiban elég sok szintemelkedés esik. Kezdem megint csüggedésnek adni a fejem, ez a tempómon is megmutatkozik. Ráadásul belefutunk a Kohász kék jelzésén a magas füves, emelkedős rét után egy szinte áthatolhatatlan dzsindzsásba, ami nagyjából egy hónapja sehol se volt. Lehet, hogy mégis a másik lyukon kellett volna bemenni az erdőbe...

Orsiék végleg lemaradnak, ahogy a sárgára váltunk Szőröspuszta irányába a kékről. Az ottani ponttól kezdődik a valódi mászóka, először fel a Kóta-hegyre, majd a Somlyára, utána a Pécskő-nyeregbe, majd fel a Boszorkánykőre és Salgó-várába. És ehhez van szűk 20 km-ünk. Kissé letaglóznak a puszta tények. A másik, nem a sötét oldalon ott van István, aki folyton előáll pozitív bejelentéseivel. Csodálom ezt a szemléletet és a gyors észjárást, amivel kikalkulálja a százalékokat és statisztikákat. Nekem ez alapjáraton se menne, nemhogy éjjel 12 felé, amikor már közel 80 km-t gyalogoltam. Viszont ez a pozitivitás az, amibe kapaszkodni tudok most itt, ezen a hosszúra nyúlt mélyponton. Még a kezdődő emelkedők se segítenek kimászni belőle, sőt. Az is meglehet, hogy csak hallucinálom a furcsa mocorgást és morgásszerűséget, ahogy a puszta házaitól távolodunk. Mindenesetre kapkodom gyorsan a lábaim István nyomában, mert most egyértelműen én vagyok az, aki lassabban „fut” a medve elől. A Kótáig eljutni elég kalandos, átmegyünk valami bányán, ami nem is látszik, meg a sárgából is van régi meg új nyomvonal. Az itiner és a track sokszor a régit mutatja, közben meg esélyes, hogy egy jó kis fullos bozótba csábítanának a szerzők. Szóval kis tanakodás után inkább megyünk az új nyomvonalon. Aztán már azt is benézzük, és véletlenül rossz útra váltunk. Mászhatunk vissza, ami hiányzik a fenének a túra ezen szakaszában. A Somlyára pedig az új sárga is egy kész akadálypálya: kidőlt fák, csalán. Azért csak felküzdjük magunkat. Szerencsére innen a Pécskő-nyereg már nem jelent számottevő emelkedést.

Ide is csak azért mentünk fel, hogy jól leereszkedhessünk Salgótarján városába a sípályán, ami István szerint nem egy leányálom. Annyira azért nem is borzasztó, bár sípályának nem találom semmi nyomát. Persze simán lehet, hogy Salgótarjánban vannak olyan elvetemültek, akik azt élvezik, hogy az erdőben síelnek a fák között jó szűk turistaösvényeken és számolgatják, hány vaddisznót ütnek el. Mert ahogy haladunk lefelé, folyamatos neszezés hallatszik az útmenti susnyásból, István csapkodja is sűrűn össze a botjait. Követem én is a példáját. Egy állat hangosan méltatlankodik emiatt – egy a szarvasbőgésre early bird jegyet vásárolt turistákat kielégíteni kívánó bika az. 

Na azért csak leérünk az állatok birodalmából a semmivel se veszélytelenebbnek tűnő Acélgyári útra. Közben rájövök, hogy erre is jártam már, bár ez leginkább már csak az út végén álló Munkás Szent József templomnál tudatosul bennem. 

Nemsokára elérjük a városbéli ellenőrzőpontunkat a Velosport kerékpárszervízzel szemben. Nagyjából 8 km van még hátra, benne egy combos Boszorkánykő-mászás. Úgy érzem, muszáj összekapnom magam valahogy a véghajrára, mert iszonyúan belassultam. Kérek egy kis pihenőt, amit egy ablakpárkányon ülve töltök azon dilemmázva, hogy gélt vagy energiaitalt vegyek-e magamhoz, vagy esetleg mindkettőt. Végül a gél kerül ki győztesen. Eközben zeneszóval megérkezik Edina, aki innentől már útitársunk lesz. Csöppet se bánom, kicsit talán feldobja az Istvánnal már jó ideje elég egyoldalú társalgásunkat. Nem István ellen volt kifogásom, én szoktam hallgatag lenni a mélypontjaimban. 

A Boszorkánykőn a csúcskövön volt a kód

Nekiindulunk. Szerencsére pár száz méter után tényleg kiderül, hogy jótékony hatással van Edina vidámsága ránk is. Saját bevallása szerint most István van mélyponton, én meg már kezdek kikecmeregni belőle. Már nem aggaszt, mennyi van még hátra és az milyen lesz. Lesz ami lesz, haladjunk. A Boszorkánykő rövidebb, mint ami emlékeimben élt, de nem lett kevésbé meredek. Abszolválom 2 megállással, bár azt se lett volna muszáj. A csúcs mellett lazán elmegyünk Istvánnal, aztán meg kiderül az itinert elolvasva, hogy ott volt a kód, mászhatunk is vissza. Szerencsére Edina még csak most ér oda az elágazáshoz, elég neki kiabálni, hogy menjen fel.

Mókustali

Megejtem a mókus-csúcstalálkozót a vár alatti réten, úgy, hogy eleresztem Mokit a pórázáról és leteszem a famókus mellé egy fotó erejéig. Aztán felmászunk még a várba, hogy begyűjtsük az utolsó kódunkat mára. Szerencsére a szervezők nem a legfölső emeletre rejtették. Innen már tényleg alig néhány kilométer van hátra a célig, a Dornyai-háztól meg már csak száz méterek. Ez a teljesítés már a zsebünkben van. Bár ezt kissé árnyalja, hogy a távolban kezd világosodni az ég alja, magyarul ezt a második kört jól eltötymörögtük, de voltunk olyan lúzerek is, hogy annyira már nem ténferegtünk, hogy a napfelkeltét pont a Boszorkánykőről vagy a várból lássuk.

Várkút

Az utolsó métereket még megfutom csak azért is. István meg is jegyzi, hogy aki így tud futni a végén, az vajon mit csinált eddig? Hát jó kérdés. Bárnától Salgótarjánig örültem, hogy még vánszorogni tudok. 

Beérkezünk mind a hárman egyszerre: bevárjuk egymást az ajtóban. Olyan királyi dolgunk van, hogy még válogathatunk is az érmek között. Teljesen egyértelmű a választás: a kucsmagombás kell és punktum. Aztán megkeresem a papucsom a zsákomban és elslattyogok a mosdóig. 

Szóval ezt is behúztuk, Bazalt teljesítő lettem először, de nem gondolom, hogy utoljára.

Gombás érem - nagy boldogság!

Lacinak útközben pedzegettem, hogy van egy tervem a beszámolóval kapcsolatban, bár már akkor sejtettem, hogy nagy fába vágnám vele a fejszém. A dal tulajdonképpen már bőven a túra előtt megvolt, amit be szerettem volna tenni a beszámolóhoz. Pont akkor találtam rá, amikor éppen hazaértünk a nyaralásból és leparkoltunk a ház előtt. A Petőfi rádiót hallgattuk éppen és egy egész különös dal csendült fel, ami, mint török régi zene, nem is nagyon passzolt a rádió zenei palettájába. Viszont szinte azonnal felismertem az előadót. (Ez a mai mainstream zenekarokkal aligha menne.) Sok évvel ezelőtt, a Kohász kék apropóján már emlegetett Kaláka fesztivál keretein belül még koncertjén is voltam Erdal Salikoglunak, egy Magyarországon élő török orvosnak, aki korábban Kobzos Kiss Tamással zenélt. A dal tematikájában nagyon is jól illik a teljesítménytúrázás világába, főleg kombinálva az általa előhívott hangulati elemekkel. Ami nálam az, hogy bizony sokáig bírták az itteni várakat a törökök. Salgó várát ráadásul egy csellel vették be, egy hatalmas fatörzset álcáztak ágyúnak, amitől a nyúlszívű várőrségnek inába szállt a bátorsága és inkább feladta a várat (lehet, hogy ezt szimbolizálja a fanyúl a réten?) Sőt Balassi Bálint maga is megfordult a vidéken kardját forgatva, asszonyszíveket elcsábítva. Szóval azt találtam ki, írok egy beszámolót a túráról Balassi stílusában. Hát ebből nem sok minden lett, de ugye az ígéret szép szó, nem szeretném Lacit teljesen vers és újabb legenda nélkül hagyni. Ezt sikerült nagy nehezen megszülni:

Az Uzun İnce Bir Yoldayım nótájára

 

Az szép hajnalhasadásban,

Eresztvénynek falujában,

Akkora nagy sokadalom,

Mi az oka, nem tudhatom,

Sok jó vitéz,

Talpig vértben,

Szép ruhában, hajj

 

Bazalt napja felvirradt lám,

A hegyekbe induljunk már,

A Karancsra, a határba,

Salgótarján városába,

Hegyről hegyre,

Völgyről völgybe,

Hegyről hegyre, jajj

 

Első körön már túljutván,

Eresztvénybe már befutván,

Jó kenyérből falatozván,

Túrázással nem gondolván,

Írom dalom,

Fogom lantom,

Hangolgatom, jajj

 

„Régtől fogva úton vagyok,

Folyton folyvást vándorolok,

Mi az oka nem tudhatom,

Utam rovom napról napra,

Éjről éjre,

Napról napra,

Éjről éjre, hajj

Dalol Berni álmélkodván,

Hol zokogva, hol vígadván,

Célomat elérni vágyom,

Utam rovom napról napra,

Éjről éjre,

Napról napra,

Éjről éjre, hajj”

Beteszem a nótát két változatban is, nekem a hagyományosabb, nem rádióbarát hangszerelésű változat tetszik jobban.

Strava-link: 

TT statisztika 2001-2025 (up to date)

 - Tudtad, hogy van olyan, hogy egy adott idő alatt kell teljesíteni egy megadott útvonalat szervezett keretek között és ezt úgy hívják, hogy teljesítménytúra?

- Nem, sose hallottam ilyenről.

- Egyik leghosszabb, a Kinizsi 100 most lesz május végén és én tervezek menni.

- Hűha, az nagyon sok, de esetleg én is megpróbálnám.

Valahogy így hangzott a beszélgetés 2001 tavaszán Zsolt barátom és köztem, amikor először hallottam a teljesítménytúra fogalmáról, és aminek folyományaként aztán elindultunk még két túratársunkkal egyetemben a Kinizsi százon pár hónap múlva. Csak mert mindig is szerettem gyalogolni és túrázni és úgy gondoltam, ez „olyan nekem való dolog.” 

Aztán teltek-múltak az évek és lett ez a lista. Bár voltak kimaradó évek és az is látszik, hogy sokáig egész más dolgokon volt a fókusz, mígnem 2023 tavaszán elkapott a gépszíj. 

Ebben a  teljesített instant túráim nincsenek benne. Ezek a következők:

Instantok:

Mókus kör: 2022. május 10.

Vérmókus kör: 2023. március 3.

Szív kör instant: 2021. április 9., 2021. május 18.)

Balathlon ultra dél (Badacsony-Siófok): 2025. március 15.

Vérkör: 2025. április 21.

Szerdai szédelgő 10: 2025. május 14.

Szerdai szédelgő 20: 2025 május 21.

Csütörtöki csatangoló 10: 2025. június 5.

Csütörtöki csatangoló 20: 2025 június 12.

Pénteki poroszkáló 10: 2025. augusztus 8.

Kohász kék 125

 

A teljesítménytúrázók világának csúcsragadozói ezen a hétvégén egy igazán különleges jutalomfalatra fenhették a fogukat. Ilyen alkalom csak 5 évente kínálkozik, sőt sportunk igazi alfáit egy kiadós 250 km-es táv is várta. A magamfajta növendék farkasoknak, akiknek még megfeküdte volna a gyomrát a fent említett adag, illetve kevésbé vérszomjas ordasoknak meg ott volt a 125-ös táv, ezzel is szétpukkadásig jól lakhatnak A kisebb fenevadaknak is jutott mindenféle apróbb-nagyobbacskább fogára való konc. Ezt a gigantikus lakomát úgy hívják, hogy Kohász kék teljesítménytúra. Mely olyan, turisták által ritkán helyekre is elvezet, ahol még valódi csúcsragadozók, így farkasok és medvék is megfordulnak néhanap.

A Kohászok útja jelvényszerző túramozgalom pecsétje

Ez a túra tulajdonképpen a Kohászok útja jelvényszerző túramozgalom Diósgyőrtől Ózdon keresztül Salgótarjánig vezető útvonalára épül. E mozgalmat még az 1960-as évek vége felé hozták létre a jelzések felfestésével a városok túrázói, majd 1970-re készült el a három nagy kohász iparvárost összekötő útvonal, mely azzal a céllal létesült, hogy a túrázók megismerhessék e térség, a Bükk, az Upponyi-hegység, a Heves-Borsodi-dombság, illetve a Karancs-Medves vidék szép tájait, kulturális és ipari érdekességeit, jellegzetességeit, valamint lakóinak életét. Van is mit csodálni e vidéken, melynek jó részére rányomta bélyegét a gyors iparosítás, majd az itteni fő ipari tevékenységek, mint a kohászat és a bányászat fokozatos, majd szinte teljes leépülése. Evvel a folyamattal párhuzamban kezdett az útvonal is járatlanná, aztán csaknem járhatatlanná válni, míg 2020-ban fel nem karolták lelkes túrázók és festettek új jelzéseket, irtották a gazt, helyeztek ki új bélyegzőket. Evvel együtt mégis ez Magyarország legnomádabbnak tartott jelvényszerző mozgalma, főképp az infrastruktúra hiánya miatt. Szóval ezen a tájékon barangolva a magamfajta pesti turista nem csak pozitív értelemben álmélkodhat, bizony lát itt jobb sorsra érdemes épületeket, ipari létesítményeket, sőt egész város- és falurészeket, nem beszélve az itt élő emberekről, akik nem nagyon, vagy csak jó messze találnak munkalehetőséget. Vagy már nem is nagyon akarnak találni bármit, beletörődve a sorsukba, hogy senki se nagyon akarja felkarolni őket. A romlás jeleit viszont körülöleli a csodaszép táj, és mi túrázók azért egyértelműen ebből látunk többet.

Valaha Somsály is jobb időket élt

A túramozgalom útvonalának egyes részeihez rengeteg szállal kötődöm, majd ezekről mindenhol említést is teszek, de így összességében az útvonalat bejárni is már több évre visszanyúló tervem, amit eddig valahogy nem sikerült megvalósítanom. Persze nem így egyhuzamban terveztem a teljesítést, hanem több szakaszra felbontva. Futva vagy gyalog, egy-egy napi adagot, vissza-visszatérve, vagy folyamatosan haladva sátorral, bárhogy jó lett volna. Az előbbi verzió ott ütközött komoly akadályokba, hogy ezen a vidéken a tömegközlekedés is csak nyomokban létezik a pici falvakban. Sőt Magyarország legösszefüggőbb erdősége az óbükki rész, például Istenmezeje és Járdánháza közötti mintegy 27 km-es etapon az ember ki se jön a rengetegből. Nehéz volt időtervet készíteni úgy, hogy az ember oda és haza is jusson még aznap, és egyértelmű volt, hogy lesznek szakaszok, ahol muszáj lesz bevetni a többnapos verziót.

Ilyen molinó fogadott a diósgyőri Vár utcában a rajt előtt

Most azonban itt volt a nagy lehetőség, hogy egyben teljesítse az ember az egész mozgalmat az útvonal 33 órán belüli bejárásával. Ez alkalommal nagyon szerencsésen találkoztak az igényeim a lehetőségeimmel, mert azért jó néhány éve ezt így egyben még nem mertem volna bevállalni. Most azonban már tudom, hogy képes vagyok erre a feladatra, de így is ez lesz a második egyben legyalogolt leghosszabb távom, persze csak akkor, ha sikerül a teljesítés.

Most azonban eljött a régen várt pénteki nap, utazzunk is el gyorsan Miskolcra, az Acélvárosba, ahogy nevezték, mikor még működött a diósgyőri vasgyár. A vonat pontosan indult és érkezett (ez már manapság a ritkább lassan), majd a miskolci jegypénztárnál egy túrázó kinézetű fiúra találva immár hárman villamosozva utaztunk Diósgyőrig. Frissen csatlakozott útitársunk még be szerette volna szerezni a vasgyári pecsétet, így ő előbb leszállt, és onnan gyalogolt a rajtba. Mariannával még indulás előtt kerestünk egy helyet, ahol lehetne harapni valamit, majd a gyrosozás és kávézás után vissza is mentünk a rajtba, ahol előzőleg már egyszer jól ránk ijesztettek, hogy a 125-ös táv nem is innen indul és a papírjaink sincsenek itt. Mi csak néztünk mint Rozi a moziban. Már a „felkészülési időszakban” is sok gondunk akadt az egymásnak ellentmondó információk kibogozásával, illetve az induláshoz szükséges hiányzó tudnivalók beszerzésével, de erre egyáltalán nem számítottunk. Még szép lenne, ha ma el kéne utaznunk most Ózdra vagy Salgótarjánba, aztán esetleg ott is hoppon maradnánk. De aztán kiderült, hogy mi valóban jó helyre érkeztünk és a hőn áhított papírok is megkerültek valamelyik dobozból a rengeteg közül. Úgy tűnt, ez a rengeteg táv erősen feladta a leckét a szervezőknek. Viszont már első rajtban való megfordulásunkkor főtt a finom raguleves, amivel minket is nagyon szívesen megkínáltak, pedig azt hittük, hogy az csak a hamarosan érkező 250 km-es túrázóknak jár.

Bennem Diósgyőr nosztalgikus emlékeket idéz, hiszen diákkoromban, majd fiatal anyukaként is rendszeres résztvevője voltam az itt, majd később Egerben rendezett Kaláka fesztiválnak barátaimmal, majd később pici fiammal egyetemben. Micsoda szép idők! Sátraztunk az azóta megszűnt diósgyőri strandon, hajnalban úsztunk a medencében, majd belevetettük magunkat a fesztivál forgatagába. Az üresjáratokban meg mi mást csináltunk volna, mint túráztunk a környéken. Utoljára akkor jártam a kék keresztet, ahol túránk első kilométerei haladni fognak, illetve más érintett bükki helyeken is akkor fordultam meg utoljára, vagy éppen egyben először is, köszönhetően lelkes túravezetőnknek Varga Ákosnak, alias Vadornak, vagy jómagamnak, mint másik lelkes túravezetőnek. És azóta eltelt vagy 15 év. És úgy érzem, én még mindig az a fáradhatatlan fiatal nő vagyok, mint akkor.

A vár 2010-ben (a Kalákán bent volt a nagyszínpad)

És most: (felvetődik a de miért??? kérdés) 

Volt időnk mindennel kényelmesen elkészülni, sőt kiderült, hogy papucs se kell a Csernely-patak számtalan keresztezéséhez, olyan alacsony a vízállás. Szóval azt se kellett cipelnünk felesleges koloncként. 4 óra előtt néhány perccel neki is lendültünk a hosszú utunknak Mariannával. Csatlakozott hozzánk egy ásotthalmi srác, Balázs Sanyi is. Direkt szerettünk volna még péntek délután elindulni, hogy minél hamarabb végezzünk. Az eredeti tervünk az volt, hogy 130 km-t teljesítünk, úgy, hogy Salgótarjánból még visszamegyünk Bárnára, ahova a csomagjainkat depóztuk és aludni is tudunk. Viszont azt az információt kaptuk a rajtban, hogy majd Salgótarjánban is lehet aludni. Szóval így a Salgótarjánban való befejezés lett a B terv, ha minden kötél szakad. Jaj de naiv ilyenkor még az ember, amikor éppen csak elhagyja a várost!

Vidáman kapaszkodtunk fel a Bagoly-hegy oldalába. Máris érkezett szemből futva Márton Dani. Kicsit meginterjúvoltam az ominózus „nagyon veszélyes” patakról, de ő is megnyugtatott és már robogott is tovább. Főleg, hogy megbiztattam, hogy várja őt a finom leves a ponton. Már ekkor dőlt rólunk a víz és kicsit el is kavartunk, mert nem vettünk észre egy kék keresztet. Ezen a szakaszon ugyanis nem kék csík jelzi a Kohász kék útvonalát az Országos kék és a Bükki kék közelsége miatt. A hegygerincen, majd a Puskaporos meredek akadálypályáján is sorra üdvözölhettük a túra igazi hőseit, a 250 km-t teljesíteni szándékozókat. Ehhez képest a miénk tényleg csak babatáv. Közben a Hegyes-réten érintettünk egy EP-t is, ahol egy banánnal vagy almával csillapíthattuk étvágyunkat. Ha kértünk, vizet is kaphattunk. Ebben a kánikulában az a legnagyobb kincs. Szerencsére az útvonalon számtalan lehetőség adódott a vízvételezésre, például a felsőhámori temetőnél, vagy a Fazola féle őskohónál is volt kihelyezett víztartály, de forrásokat vagy nyomós kutakat is tudtunk használni.

Ellenőrzőpont a Hegyes-réten

Személy szerint nekem a bükki szakasz tetszett legjobban, nagy részén szerencsére még világosban haladtunk át. Mindig is a Bükk szerelmese voltam, és imádatom tárgya most sem hagyott cserben. Egyedül azt sajnálom, hogy a Csondró-völgyhöz érve már ránk sötétedett. Egyszer feltétlenül kell látnom világosban is. De most haladjunk sorban: végig Felsőhámor, Lillafüred és Újmassa utcáin és erdein. Szakmai ártalomként már megint elő kell hozakodnom a nyelvészkedéssel. De ezt most nem öncélúan teszem, hiszen az itteni helynevek szorosan kapcsolódnak a környék kohászattal szorosan összefonódó múltjához. Vajon milyen német szó bújt el a Felső-, illetve Alsóhámor szóban, valamint a bennük rejlő hámor kifejezésben? A Hámor definíciója a következő a Wikipédián:

A Fazola Henrik féle őskohó, avagy a massa

A hámor (másként pöröly) olyan ipartelep volt, ahol vasat (vashámor) vagy vörösrezet nagy méretű, súlyos vaskalapácsokkal dolgoztak fel. 

Szabadtéri kohászati kiállítás

Kalapács és pöröly, pont ezt jelenti a német Hammer is, ebből lett magyarul hámor. Mint ahogyan a latin massa ferri (vasmassza) kifejezésből németül Masse, abból pedig magyarul massa lett, ami aztán később a Fazola Henrik által itt létesített nagy olvasztókemencét (az őskohót) is jelentette, mely mellett el is haladtunk. Van még egy kemencét jelentő szavunk, a huta, ami gyakran szerepel magyar település- és helynevekben (pl. Répáshuta, Huta-rét) is. A huta kifejezés a német Hütte szóból származik. (Szóval itt ne a sípályák vendéglátóegységeire gondoljunk.) A Bükkben voltak üveg, de vas olvasztására szolgáló kemencék is több helyen, így gyakoriak a huta szót tartalmazó helynevek. Egyébként nem véletlen az se, hogy ennyi német eredetű szó honosodott meg nálunk, majd került fel a térképre is, hiszen a huták, kohók, hámorok és massák első munkásai német és szlovák ajkú betelepülők voltak. Sok egyébként a szlovák eredetű helynév is, de ez most kevésbé kapcsolódik a témánkhoz.

Felsőhámor temetője, ahol Fazola Henrik sírja is látható

A mászófal alatt

Felsőhámori hangulatkép öreg nénével

A lillafüredi vízesés szomszédságában

A Palotaszálló

A hámori csónakázótó

A Lillafüredi Állami Erdei Vasút viaduktja

Túratársaimat nem traktáltam ezekkel, inkább sorra megcsodáltuk a látványosságokat, melyeket bőven hintett elénk a túraútvonal. A sziklamászóhely hatalmas mészkőfalát, régi időket idéző épületeket, a Kohászati Múzeumot, amibe bekukkantanunk is sikerült, mivel ez egyben EP is volt. Méghozzá egyik legjobb az egész túrán: kávét és finom zserbót is kaptunk, meg kenyeret különböző lehetséges feltétekkel. És lehet ezt még fokozni: jött a lillafüredi Palotaszálló, szomszédságában országunk legmagasabb (mesterséges) vízesésével. Majd utunk a szépséges Hámori-tó árnyas partján vezetett tovább. Hamarosan kikanyarodtunk a műútra egy izgalmas patakátkelést letudva egy keskeny fapallón keresztül. Hosszú, de mégsem unalmas aszfaltvándorlás következett. Hamarosan odaértünk az őskohóhoz, ahol éppen a Vaskenyér napok rendezvénye zajlott. Mi már túl későn érkeztünk ahhoz, hogy elcsíphessünk egy bemutatót. Mindenről azért nem maradtunk le: bekukkantottunk az út szemközti oldalán lévő szabadtéri kohászati kiállításra helyette. Hamarosan pisztrángos tavak mellett haladtunk el, ami megint emlékezésre késztetett. Itt ettem ugyanis életem eddigi legfinomabban elkészített pisztrángját. 

Téry Ödön emlékműve a Turista emlékparkban

A bükkszentléleki pálos kolostor romjai

Nemsokára el is hagytuk egy éles útkanyarnál az aszfaltot, mert jelzésünk a hegyoldalba irányított a Helyiipari-forráshoz, illetve az azt övező Turista Emlékparkhoz. Egészen Bükkszentlélekig hullámvasutaztunk, de leginkább emelkedtünk, néha az érdekes jelzésű Pisztráng tanösvény is kísért minket. Pontérintés után túratársaimnak feltétlenül meg akartam mutatni a pálos kolostor hatalmas torzóját közelről is, így tettünk egy rövid kitérőt. Majd nemsokára még egy aprócska de sziklamászós kitérőt javasoltam a Látó-kövekhez, hogy meglássuk a naplementét. Sajnos a várható időjárást is megláttuk a távolban az utolsó vöröses napsugarak mellett. Elég bizonytalan volt a légkör, de ennek ellenére csillagfényes éjszakát kaptunk ajándékba. Sajnos túl korán, mert a bővízű Mária-forrásnál, miután szomjunkat oltottuk, már vehettük is elő a fejlámpákat. Kicsit elmentünk rossz irányba, de aztán nagy nehezen megtaláltuk a letérőt a vadregényes és igencsak nehezen járható Csondró-völgybe. Hátulról meglepetés érkezett a villámgyors Márton Dani formájában. Kicsit együtt kocogtunk, de aztán elengedtem őt és Bévárdi Gábort is, mert eléggé elhúztam az sajátjaimtól. Mályinkára érve megkerestük a Sanyi kocsmát, ahol pecsételés után bemutatkozott egymásnak a két Sanyi, azaz túratársunk és a pultos, aki a lehúzott munkanap után máris indulni készült Horvátországba. Mi egyelőre nem engedjük, mert még sört innánk. Látja, hogy előttünk, főleg a 250 km-t gyaloglók előtt is olyan hosszú út áll még, amire Lölö és még sokan azt mondanák, hogy „Gondolom, nem gyalog”, így hát kiszolgál minket és el is beszélget velünk. Csak utánunk zár a kocsma mára végleg. Útközben előszedtem a saját hangulatjavító hangulatvilágításomat, amit Nemeshegyi kollégától lestem el. A gombás fényfüzér, amit magamra tekerek, remekül passzol a környezethez, és ezen magam is csodálkozom. Itt Mályinkán, majd a következő településeken végig ugyanis nagy divatja van annak, hogy egész évben karácsonyi égőkkel legyen telibe rakva a kert. Sanyi mondja is, hogy feléjük, Ásotthalmon ez nem szokás. 

Naplemente a Látó-kövekről

A frissítően hűs vizű Mária-forrásnál oltottuk szomjunkat

Jól is jön a díszkivilágítás, mert hosszan haladunk forgalomban a mályinkai bekötőúton, majd a dédestapolcsányi főúton. Innen aztán a Lázbérci-víztározó felé vesszük az irányt, követve az Országos kékkel közös utunkat az Upponyi-hegységbe, amire még Mályinkán váltottunk. Megint csak igen kár, hogy sötét van, mert itt is csodás látványban lenne részünk. Hosszasan haladunk a nagy vízfelület mellett, de mivel semmit se látunk, igen monotonnak és soha véget nem érőnek tűnik ez a szakasz. Alig várom már a balkanyart, ami jelzi, hogy elértük az Upponyi-szorost és hamarosan beérünk a faluba. Útközben elhagynak Őrsi Annáék a 250-esek közül. Hihetetlen gyorsak ők is. 

A falu focipályája, ami most az ellenőrzőpontunknak ad otthont, régi ismerősöm. Itt sátraztunk Petivel, mikor a kéktúra itteni szakaszát teljesítettük. Most gazdagon terített asztallal szolgál és pár biztató szóval. Sokáig nem időzünk mégse, mert személyesen is meg kell tapasztalnunk, milyen a vízállás a Csernely-pataknál. Innentől megint kék kereszt a jelzésünk, hiszen közel az Országos kék, amit imént hagytunk el. Ahogy bevetjük magunkat a patakátkelések világába, máris eltévedünk. Lehetne előre menni a patakmederbe, balra be szintén egy patakmeder- vagy útszerűségben, ami azonban susnyában végződik. Csak nagy nehezen vesszük észre, hogy jobbra is van út, és nekünk az kell. Jelzés ugyan van, de nem nagyon értelmezhető. Főleg így sötétben nem. Szerencsére ezután már tűpontos a felfestés és a patakátkelések se okoznak gondot, se vizes cipőt és zoknit. Egyes helyeken akadnak gigantikus kék keresztek is. Sátáig meglehetősen sokat kell mászni, ezek szerint ha az ember(nek) Sátán ül a hátán, akkor nem a pokolban van. Persze aztán le kell ereszkedni egy völgybe egy bizonyára igen komoly panorámát ígérő dombtetőről.  

Sáta egyébként nekem egyik kedvenc gyerekkori olvasmányomból, Balogh Béni: Vadócok a Bükkben című könyvéből ismerős. Ő a szomszédos Nekézsenyben gyerekeskedett, kölyökkori élményeit ebben a könyvben és folytatásában, a „Szivárvány a Sajó felett” című kötetben örökítette meg. Én pedig e könyveket nagy lelkesedéssel olvastam már Bükk-imádó gyerekként is, majd felnőttként megint újraolvastam mind, talán nem is utoljára.

A pontunk a Gól presszó előtt székel. Itt már 40,6 km-nél járunk, de az óránk többet mutat. Jóízűen fogyasztjuk a töltött kiflit, amit a pontőröktől kapunk, majd rövid beszélgetés után útnak indulunk. Már látjuk, hogy hajnali 4-nél korábban biztos nem érjük el Ózdot, a nagy varázslót, ahol végre hozzájuthatunk a depós cuccainkhoz. Sanyival igen jó tempót fogunk meg a Sátáról kifele vezető hosszú aszfaltcsíkon, de Marianna folyton lemaradozik. Pedig itt most lehetne haladni végre! Bosszankodva ezen el is feledkezem titkos tervemről, hogy készítsek egy „Sátán vagyok” szelfit. Pedig itt a talán soha vissza nem térő alkalom! Mikor lekanyarodunk balra az aszfaltról, emelkedők jönnek, bár nem túl meredekek, így Marianna megint lemarad. Messziről viharfelhők gyülekeznek (bár még sötét van és nem látszanak), egyre csak villámlik és dörög. Nehogy kikapjuk az égi áldást is! 

Nincs szerencsénk. Elkezd petyeregni az eső, aztán egyre intenzívebbre vált, mennél jobban közeledünk a városhoz. Mire kiérünk az erdőből, már egész rendesen esik. Itt sajnálom igazán, hogy nincs még világos. Így jobban meg tudnám nézni a szinte egyforma, éjjel egész takarosnak tűnő házakat a Csontalma utcában. Mikor célegyenesbe fordulunk egy lépcsősorról lejövet a gyárépületekhez, ahol az EP-nk is van, két fiatal cigánygyerek jön szembe. Kicsit bennem van a félsz, mi lesz, de nincs mitől tartanom. Rájuk köszönök, ők viszonozzák és mindenki siet tovább a maga útján, nehogy nagyon elázzon. Mert már szinte szakad. A távolban egyre gyakrabban sújtanak le a villámok. Jó lenne fedett helyre kerülni minél hamarabb. Ott téblábolunk a Kohász téren, ahol a pontnak kéne lennie, de sajnos semmi arra utaló jel, melyik épületbe rejtették el. Végül arra szavazunk, hogy nézzük meg a magas házat, aminek néhány ablakából világosság szűrődik ki. Szerencsénk van, Nagy Jani integet le nekünk a harmadikról, hogy siessünk, ott fent lehet pihenni is.

Alvásról szó se lehet, de a gulyást nagyon szívesen megkóstoljuk. A depós csomagom rögtön meg is találom, nem így Marianna. Teljesen kétségbe van esve, hogy nem ide depózták a csomagját, pedig mindannyian felcímkéztük. Mire nagy nehezen kitúrok neki egy száraz felsőt a sajátomból meg egy energiaitalt, az övé is megkerül a harmadik emeletről. Közben töltőre teszem az órám, lábat krémezek és cipőt váltok, valamint ránézek az előrejelzésre. Egyelőre 7 óráig bizony esőt mondanak, de aztán napközben szünetet ígérnek és csak estére jön a következő adag. Nincs más választásunk, elő az esőkabátokkal és neki a hátralévő útnak. 52 km még messze nem a féltáv, és már kezdenek fáradni a lábaink. Most meg ráadásul megint vizesek lesznek újra pár percen belül.

A lámpát lassan el lehet tenni, de a sötétebb erdőszakaszokon még jól jön egyelőre. Kellemetlen bozótosban kapaszkodunk a Bükk-hegyre, majd a Köles-hátra. Ahol kis ablak nyílik a távolba, ott látjuk, hogy nem reménytelen teljesen a helyzetünk, mintha tisztulna az ég és az eső is szűnik lassacskán. A pontőrök bent kuporognak a sátorban, benyújtjuk nekik a paksamétát pecsételésre. Annyi lapot kaptunk, hogy pontőr legyen a talpán, aki rögtön megtalálja a megfelelő lapot. 

Somsály felé a táj

Törjük és tűrjük tovább a bozótot, de nem hiába: Somsály előtt egy nyílt dombhátról figyelhetjük, ahogy festői völgyek terpeszkednek alant, körülöttük zöldellő hegyek eregetik a felhőpamacsokat. Ez jelenthet kiadós esőt, de tisztuló időt is – én az utóbbi értelmezésre szavazok örök optimistaként a szilvásváradiaknak adva igazat. Azt hiszem, az ottani rokonoktól hallottam először a „pipálnak a hegyek” kifejezést. Somsály nagyon szép fekvésű falucska. Kár, hogy rajta hagyta bélyegét a nyomor és kilátástalanság, mely minden egyes épületből árad. Mire átjutunk rajta, el is tehetjük az esőkabátot. Marianna végleg, mivel az övé a nagy dzsumbujban ripityára szakadt. 

Somsály leégett romtemploma

A falut elhagyva egy nagy emelkedőt kezdünk mászni egy gázpászta mentén, aztán már magán a pásztán. A túra szerintem leglátványosabb szakasza következik: az Arlói-tó Erdélyt idéző környéke. Nem ismeretlen e táj, egyszer megfordultunk itt párommal, fürdési lehetőséget keresve, de sajnos lyukra futottunk, mivel a strand, a Suvadás liget akkoriban zárva volt. Így hát a büfében egy kávéval vigasztaltuk magunkat. Mondjuk most is jól jönne már egy kávé. Ha az ember éjszakával kezd, általában ilyenkor jön rá az első komolyabb álmosság. De most a gyönyörű táj ébren tart. No meg az, hogy kicsit lekavarunk a jelzésről és áttörhetjük magunk egy kisebb ingoványon. A második kaptató tetejéről végre megpillantjuk a tavat és a környező víkendházakat. Terveztem előzetesen, hogy beugrom Magyarország egyetlen suvadással keletkezett tavába (Európában is csak kettő van ilyen, az erdélyi Gyilkos-tó és ez), de most ejtem a tervet, pedig kezd megint meleg lenni. A suvadás egyébként közérthetőbben hegyomlás, mikor egy leszakadó hegyoldal, itt a Csahó-hegy oldala, eltorlaszol egy patakot, melynek vize tóvá duzzad lefolyási lehetőség hiányában. Inkább haladjunk előre, úgyis fürdünk még saját izzadtságunkban eleget. 

Somsály ép katolikus temploma

Erdélyre hajazó táj

Olyan meleg kezd lenni, hogy a jelzés is napszemüvegért kiált

Nem győzök betelni a tájjal

Magyarország egyetlen suvadással keletkezett tava, az Arlói-tó

Végigmasírozunk a túrának azon a szakaszán, amitől a legjobban rettegtem. Olyan pletykák keringtek túrázókörökben, hogy voltak évek, mikor a teljesítménytúrázókat polgárőrök kísérték végig Arló és Járdánháza utcáin. Kéregető gyerekek, erejüket fitogtató kisebbségiek, házból kifutó acsarkodó kutyák. Nem tagadom, ott lapult egyik zsebemben a paprikaspray, arra az esetre, ha valami necces dolog történne. Most azonban el is felejthettem a sprayt és minden előítéletemet. Végtelen béke honolt a településeken. Előzetes vízióimhoz képest a faluk kimondottan rendezett képet mutattak. A túra legbájosabb jelenetének is itt voltam tanúja: éppen egy porta előtt haladtam el, ahol egy bácsi éppen nyitotta a kaput három tehenének. Ők már maguktól tudták, merre kanyarodjanak a legelő irányába. A bácsi meg mögöttük biciklire pattant, és szép komótosan kísérte őket. Ilyet is lassan már csak Erdélyben látni... Apropó, Erdély? Pont a környező táj is olyan. Távolban ott magasodnak már a Vajdavár-homokkővidék ormai, rajtuk egy-egy felhőfoszlány csücsül. Várnak minket, mi meg hamarosan érkezünk is.

Legelőre tartó tehenek

Itt is Erdély jutott az eszembe

Megint új tájegység, bár az itteni tájegységnevek elég kaotikusak. Heves-Borsodi-dombság, Vajdavár-homokkővidék, Óbükk: ezek mind használatosak erre a vidékre, mégsem fedik le ugyanazt a területet. Dombságnak se dombság igazán, mert több csúcsa megüti már a hegy kategóriát (pl. Vajdavár, Ökör-hegy, Szarvas-kő), viszont a homokkővidék is csak a terület bizonyos részére érvényes. Az Óbükk meg a térség népi neve inkább, és talán nem is fedi le az egész szakaszt Bárnáig. Teljesen nem ismeretlen előttem e táj, mert vezettem már túrát Ivádon, Bárnán és Nemtiben, megfordultam már Istenmezején is. Több itteni kalandunkról írtam itt a blogon (lásd a településnevek alatt található linkeket). Mégis izgatottan várom a találkozást a Kohász kék eme szakaszával.

Dobronyatanya

A hosszú aszfalttaposás már igen megviselte a lábunkat és nagyon jól esett leülni a Gyepes út 39. alatti turista fogadóban. Nagyon kedves fogadtatásban részesültünk, már tolták is elénk a főtt virslit, a kávét, sőt sört és pálinkát is kérhettünk, valamint további finomságokat. Jó volt itt megpihenni. Sanyi serényebb nálunk, hamarabb útnak indul, már csak Bárnán találkozunk vele. Aztán újult erőre kapva még hosszabb aszfaltozás következett végig a Gyepes-völgyön, egészen az Ökör-hegy lábáig. Ez a tájegység legmagasabb pontja a maga 541 méterével. Bizony alig vártuk, hogy vége legyen ennek a hosszú, monoton szakasznak. Néha ugyan elhúzott mellettünk egy kismotor vagy egy autó, ami gombászokat vitt a rengetegbe. Több helyen láttuk, hogy kosarakkal igyekeznek a hegyoldalba. De vajon merre lehetnek a gombák? Mert eddig egyet se láttunk... Aztán sokkal később, már a Szalajkaház után, megpillantottam fent a hegyoldalban, szigorúan villamos kerítés mögött egy hatalmas vargányát. Se árammal megüttetni magam nem volt kedvem, se kitérni miatta, se elcipelni Salgótarjánig. Így hát maradt a helyén. Kicsit csalódott voltam, hiszen sokkal izgalmasabbnak képzeltem az Óbükköt. Egyre vártam, melyik környező hegy lesz az Ökör-hegy, amire mindjárt felmászunk. Szembe jövő turisták már előre figyelmeztettek, hogy nem fog jól esni. Aztán az lett a nyertes, amelyikre legkevésbé akartam felmenni. Bár utólag azt kell mondjam, a túrázók kicsit túlparázták az egészet. 

Ház a Remete-forrásnál

Az Ökör-hegyre kapaszkodva kicsit sikerült elkavarnunk a piros jelzésű, 60-as években felfestett Partizán útra, mely Borsodnádasdtól a Hangonyi-tóig vezet Szőnyi Mártonnak és partizántársainak emléket állítva. És akkor jöjjön a személyes kötődés itt is: általános iskolai úttörőcsapatunk éppen Szőnyi Márton nevét viselte.

5021-es számú Szőnyi Márton úttörőcsapat vigyázz! Zászlónak tisztelegj! (Forrás: Facebook, Újbuda Anno Retro XI csoport)

Kis vörös nyakkendős úttörőként persze fogalmam se volt, ki volt csapatunk névadója. Mondjuk Szőnyi Mártonnak annyi érdeme volt mindössze, hogy még magyar pilótaként az ellenséges szovjetek lelőtték az égről, aztán elhurcolták a Szovjetunióba, ahol átképezték partizánnak. Még kitüntetést is szerzett. Ehhez képest pár héten belül leleplezték őt és a csapatát, mikor ledobták őket ejtőernyővel ezen a környéken. Oké, ez biztos nem egyszerű lúzerség, nehéz lehet partizánkodni... ezt már az is mutatja, hogy mikor Mariannát a hegyoldalban kúszó piros ösvényre vezetem, hogy visszatérjünk a kék jelzésünkre, máris hatalmas úttorlaszok fogadnak kidőlt fák formájában. Ez így elég partizános, úgyhogy toronyiránt próbálunk felmászni, vissza a barátságosabb Kohászok útjára. Mariannának nem nagyon tetszik a dolog, de nincs mit tenni. 

Kilátás az Ökör-hegy alatt

Még jó sokat kell mászni a csúcsig, de legalább szép kilátás a jutalmunk. A levegő néha annyira áll, hogy még nehezebbé teszi a hegymenetet. Máskor meg kellemes fuvallat legyezget minket. Elég bizonytalanok a légköri viszonyok, még bármi lehet ma. Még soha véget nem érni akaró vándorlás vár ránk Vállóspusztáig. Közben kezdenek utolérni a ma reggel induló 125-ösök jobbikai. A bővizű forrás mellett lévő pontnál csak lerogyok a kihelyezett székbe és két pofára majszolom az elénk tett rágcsákat. Sajnos idefelé már elő kellett venni az aszpirint is, mivel elkezdett lüktetni a fejem. A nyomott idő a hibás, vagy még több folyadék kéne? Mindenesetre nagyot merítek a forrásból. Arról ne is beszéljünk, hogy a szokásos foltok a lábamon már az első órákban előjöttek és összefüggővé híztak mostanra. Sajog, ha tűzi a nap, vagy ha hozzáér valami. Szóval nem nagyon érzem azt a csít, ami szárnyakon továbbvinne. De feladni nem szabad, nem is lehet itt a semmi közepén, pont Magyarország legösszefüggőbb vadonjában. Nagyjából öt kilométer még a Szalajkaház a következő ponttal, egyelőre jussunk el addig a hirtelen csúszóssá váló erdészeti úton.

„Cipós” szerkezetű homokkő kicsiben

Paksa Sebestyénék a pontőrök itt, és a túrán már sokadszor megkapom azt a pozitív visszajelzést, hogy olvassák a blogom. Ez annyira jól esik, máris egy picit több lesz az életkedvem. Nem mellesleg Sebestyén nagyon jól ír, érdemes elolvasni megható beszámolóját a túráról egy pontőr szemszögéből. Még egy rövidebb aszfaltos szakasz, míg befordulunk a Gemeruta-völgybe és megmásszuk a Szederkény 468 m magas csúcsát. Aztán végre leereszkedünk a szép nevű Istenmezejére (2016-ban a legszebb nevű magyar településnek választották), ahova úgy tűnt, már sose fogunk megérkezni. Isten napocskája ezerrel tűz ránk az aszfaltozott utcákra érve, egyáltalán nem barátságosan. Pláne az én lábaim számára. Végre megpillantom a Noé szőlője nevű homokkő sziklafalat, amit pár éve már volt alkalmam sokkal közelebbről is megcsodálni. Egy helyi monda szerint egy gazdag földesúr szőlőtőkéstől vált kővé, mikor egy szegény, beteg kislánynak nem adott a szőlőből és a gyermek édesanyja megátkozta.

... és nagyban

A helyiek kedvesen invitálnak a kocsmába, kérdezik, honnan jöttünk. Mikor meghallják, földig esik az álluk. A szokásos mondat hangzik el: „Az még autóval is sok!” Minket azonban minden csehónál és frissítőpontnál jobban vonz most az út menti kék kút, főleg annak hűs vize, amiben fürödni lehet. Így hát nem sajnáljuk a plusz métereket, pontérintés előtt és után is megfürdünk. Alig várjuk, hogy beérjünk az árnyas erdőbe. De a Katus-gödör kíméletlen, egyre csak emelkedik és még az utat is elvétjük. Szerencsére tudunk párhuzamosan haladni a standard kékkel, így nem teszünk a túrába még plusz 100 métereket. Csak kanyargunk össze-vissza a hegyháton, emelkedő, lejtő végeláthatatlanul. Már az se kárpótol, hogy mennyire szép arcát mutatja sokáig a Mátra egyik hegyoldalból, ahol egyébként szó szerint éget a nap. Úgy vonszoljuk magunkat előre, mint két elcsigázott és tikkadt sivatagi túlélő. Sehogy se fogynak a kilométerek. Már vagy harmincadszor számolom végig, mennyi van hátra Bárnáig, majd Salgótarjánig és még vissza Bárnáig. Minden megoldás közül a legrövidebb a legvonzóbb. Közben meg találgatom, ki és mikor lesz a „kétszázhúsz felettiekből” vagy a ma induló 125-ösökből, aki leghamarabb utolér. Fiala Peti? Szabó Attila? Esetleg Zsolt és Adri? Hol lehet Kreiter Balázs és Botos István? Megy nagyban a névsorolvasás. Az úton lévő őrültek szinte egész névsorát személyesen ismerjük.

A valósan eltelt és az észlelt idő itt már erősen eltér egymástól, így jó hosszúnak tűnik, mire távolból léptek és botok ütemes csattogása hallatszik és Fiala Peti még nagyon is peckes, hétmérföldes lépésekkel elhúz mellettünk. Hogy a fenébe csinálja? Mi már 52 km mínusszal is csak jóindulatúan szólva bicegünk. Utána érkezik nem sokkal Attila. Rajta se nagyon látszik a megtett táv. Végre elhagyjuk a Nagy-kő tömbjét és egy mélyúton lekanyargunk Bárnára. Már fotózni sincs kedvem az egyébként nagyon szép és viszonylag újnak tűnő kálváriát. Kis bozótos szakaszon kell áttörnünk magam és visítani tudnék, annyira fáj a kivörösödött lábam. Beérünk a faluba, az irányt tudom, de mégis bizonytalanok vagyunk, hol lehet a Kossuth utca 20. alatti kemping. Így hát megkérdezünk egy szépen felöltözött, szembe jövő bácsit, aki az unokáját sétáltatja. A bácsi úgy néz ránk, mintha kínaiul szólnánk hozzá. Megismételjük a kérdést, mondjuk a címet is. A bácsi kis híján visszaküld arra, amerről jöttünk. De hát láttuk eljönni erre a többieket, meg amúgy is ez az irány rémlik a térképről is. Ezt hallva a bácsi is korrigál. Még vagy 3 embert megkérdezünk a biztonság kedvéért, meg amiatt, mert sehogy se akar megkerülni a kemping. A kocsmából tántorogva kijövő úr is inkább csak furán néz ránk zavaros szemekkel és befelé invitálna. Na jó, ez legalább érthető. Utólag tudom meg a salgótarjáni Galcsik fogadó portásától, hogy sok évig Bárna volt a vezető Magyarország égetettszesz-fogyasztásában. Bevett szokás volt pálinkás kenyérrel nyugtatni a síró csecsemőket. Szerencsére a többi helyi lakos jó irányba mutogatott, így nagy sokára megkerül a kemping. Fiala Peti már siet is Salgótarján felé, ahogy mi érkezünk. 

A pecséteknek otthont adó dobozok a Kohászok útja mentén

Itt vár a depós cuccunk is nagy örömünkre. A menü fasírt főtt krumplival és csalamádéval. Ezt máskor felhabzsolnám azon nyomban, de most alig bírok csipegetni belőle. Szívem szerint fognám a hálózsákom és bevonulnék egyik faházba aludni és ezzel befejezném a túrát itt, Sanyihoz hasonlóan. De Marianna addig beszél a lelkemre, hogy végül ledöntök egy energiaitalt, magamhoz veszem a kólát, a csomagunkat átcímkézzük Salgótarjánba, majd útnak indulunk. Azt ígérik, hogy odaér bőven a pakk, mire mi is átérünk. Nincs már rengeteg időnk, eddig már sokat elhasználtunk a rendelkezésünkre álló 33 órából. Talán a bárnai visszaútra nem is lenne már elég idő. Viszont Salgótarjánba akár lassan de biztosan is átjuthatunk a hátralévő 14 km-es szakaszon (mi eredetileg kevesebbel számoltunk, így kisebb sokként ért a mennyiség). De ki szeretne már visszajönni Bárnára is? Egyértelműen ejtjük eredeti tervünket. Azt mondták, Tarjánban is lehet aludni, szóval jó lesz nekünk ott is, úgyis onnan könnyebb hazajutni.

Az első kilométerek meglepően flottul mennek, húzom Mariannát végig az igen takaros falun (hogy senkinek se úgy maradjon meg emlékezetében, mint egy feneketlen alkoholgödör), majd fel egy igen kellemetlen, magas fűvel benőtt, erősen emelkedő mezőn, a gerincre. Hiába csodaszép minden, a lemenő nap fényében fürdő falu, a templom oldalában terpeszkedő foltos macska, a házból kiszaladó cuki kölyökkutya, a távoli kálvária látványa. Mind remek fotótéma lenne, de kinek van már kedve ilyenkor elővenni a telefont? A gerincre felérve egyre kevésbé tudom már kibogarászni a jelzéseket, így elő kell venni a lámpát. Lejtőre váltunk. Szemből két lámpafény közeledik – Anna és Laci. Most már ők az éllovasok, miután Dani feladta a túrát Ózdon. Ezt meglepődve halljuk. Kicsit beszélgetünk a hátralévő útról, aztán mindenki jó utat kíván az ellenkező irányba tartó csapatnak. Az övék még jó hosszú lesz innen. 

E verset egy Inászón dolgozó fiatal mérnök, más források szerint az utolsó csillét kitoló bányász írta

Rövid vándorlás forgalomban, majd az inászói bekötőútra váltunk. Sajnálom, hogy itt is sötétben haladunk, érdekes lenne látni, hogyan vált egy egész, fénykorában több mint 2000 fős falu jóformán semmivé. Itt kezdődött ugyanis a Salgótarján környéki szénkitermelés, de most mindössze a sötétből előderengő, a gaz között megbúvó romos házfalakat látjuk, illetve a település temetője maradt meg, de oda nem teszünk kitérőt, pedig biztosan hátborzongatóan izgalmas lenne így éjszaka. Most csak mi haladunk itt az éjszakában, mint két fáradtságtól imbolygó szellemalak.

Egyre nehezebbek a lépések. Marianna mondja, biztos fel kell menni a Pécskő-nyeregbe, ami elég izzasztó feladat. Megnyugtatom, hogy a térképen csak egy Pécskő nevű települést látok, oda tartunk. Az persze nem jön le, hogy éppen az előbb említett nyergen keresztül. Csak azt vesszük észre, hogy kifogy az aszfalt a lábunk alól és egyre magasabbra visz az erdei út, és egyre meredekebben. Nagy sokára feltornázzuk magunkat a nyeregbe. Annáék elbeszéléséből, de az itinerből is rémlik, hogy kellene itt lenni valami EP-nek, de se híre, se hamva, pedig lassan elhagyjuk a házakat. Néha nehéz megtalálni a turistaút folytatását, de a kékről nem térünk le sehol. Pontra azonban nem lelünk. Annyira nem bánjuk, legalább haladunk, ha csigalassúsággal is, előre. Sajognak a talpaim, fáj a bal bokám, ég mindkét lábam. Jó lenne már végre célba érni. De most már legalább ez belátható időn belül megtörténik. Már egész közel vagyunk a városhoz, amikor lámpafény érkezik szemből. Fiala Peti az, szinte szalad felfelé az erős kaptatón. Állítólag nagyon vonzzák a dinnyék a ponton, amiknek mi még színét se láttuk. Kitartást kívánunk neki, és a mögötte érkező Attilának és a másik, ismeretlen versenyzőnek is. A srác mondja, hogy siessünk, mert nagyon villámlik a láthatáron.

Mikor kiérünk a házak közé, a villámlás úgy tűnik, még elég messze van. De ezt így a sötétben nehéz megítélni. Amennyire tudjuk, szedjük a lábainkat, de már az aszfalton is alig, csak döcögősen megy a szekér. Salgótarján Rokkanttelep városrészén haladunk a belvárosi célunk felé, pont úgy, mint a rokkantak. Beleillünk legalább a környezetbe. A városközpontban a késői óra ellenére nagy az élet, rendőrautó villog a kereszteződésben és meglepően sok az ember. Mi csak kitartóan keressük az irányt a Galcsik fogadó felé. Szerencsére viszonylag jól ismerjük a járást, hiszen a fogadó más túráknak is szokott otthont adni. A végét kicsit még meghúzom, főleg, hogy az utolsó pillanatban kell átszaladnom egy pirosra váltó lámpánál. Átvágunk egy benzinkúton, aztán már ott is vagyunk a fogadó lépcsője előtt. Kucsera Ákos, az itteni pontőr szívélyesen fogad minket. Leülhetünk végre és eszegethetünk a gumicukrokból, amíg megírja nekünk az okleveleket. Valamivel több, mint 31 óra ébrenlét és vándorlás után, éjjel 11 körül most célba értünk. Életem második leghosszabb távját teljesítettem, ami a várthoz képest jóval nehezebbnek tűnt, talán a nagy meleg miatt is. És hol vagyok még a 250 km-től... Minden tekintetben nagyon messze. Emelem hát kalapom minden teljesítő előtt. Hihetetlen táv, bámulatos kitartás, fantasztikus teljesítmény! 

Jutalmunk a célban - a felét el is pusztítottuk azon nyomban

Alig készül el Ákos a papírmunkával, egyszeriben leszakad az ég. Aki most kint van, szanaszét ázik. Jó, ha le nem mossa a hegyről a felhőszakadás. Reménykedünk, hogy az úton lévőket vagy szerencsés helyen éri a vihar, vagy jól átvészelik a váratlan megpróbáltatást. Mi a célba érés felett érzett öröm mellett egyelőre csak bosszankodhatunk, hogy se aludni nem lehet itt, se a csomagunkat nem hozták még le Bárnáról. Szerencsére a fogadó portása szorít nekünk helyet, ahova kénytelenek vagyunk 31 órányi vándorlás összes porával és izzadtságával lefeküdni. Pedig ott a zuhanyzó, de nincs se törülközőnk, se váltóruhánk, se tusfürdőnk. Talán majd reggelre ideér, most már úgyse tudnánk hazautazni se. A minibárból 1000 Ft-ért veszek egy sört. Nem sajnálom a pénzt most, megérdemlem. Sajnos meginni nem tudom, mert a gyomrom erősen tiltakozik valami ellen. Ugyanúgy, mint a sajgó talpaim. Ilyenkor általában azért tudok nehezen elaludni, mert legalább fél órán keresztül szörnyen fájnak. Most még kicsit émelygek is, ráadásul a vörös lábszáraim kezdenek felhólyagosoni is, tehát alig tudok aludni. Legalább végigkövetjük, kik vannak még versenyben. Adri és Zsolt érkezik éjjel (én alszom, csak Marianna hallja), majd már hajnalban Rita és Csaba, Évike és Juli, Hricisák Laci és még egy srác. Mind vissza is érnek Ózdra majd, összesen 13-an teljesítik a 250 km-es brutálisan hosszú távot. A csomagunk, a rendelt pólóink és a jelvényünk még mindig sehol. Már majdnem elindulunk Bárnára érte, amikor végre 7 óra körül minden befut, Tudunk végre zuhanyozni, ruhát váltani, enni, és megiszunk egy kávét is az étteremben. És végre valahára indulhatunk haza, ráadásul boldog és sikeres teljesítőként.

Strava-link: