57 km Kiss Péter emlékére

 Utolért engem is valamilyen mostanság forgalomban lévő nyavalya, így mire eljött a Kitörés napja, még éppen, hogy csak a gyógyulás útjára léptem és kezdtem visszaállni az edzésbe. Semmiféleképpen nem tűnt jó ötletnek, hogy ilyen állapotban nekivágjak 60 km-nek – valószínűleg jó eséllyel kockáztattam volna a visszaesést. Ezt meg nem engedhettem meg magamnak, mert a következő hétvégén várt a Mátra egy Kiss Péter emléktúrával. Ami majdnem ugyanannyi kilométerben, mint egy Kitörés, viszont szintemelkedésben sokkal neccesebb. Ha az embernek céljai vannak, amik prioritást élveznek (ami nálam most a BSZM legrövidebb napi távjának lefutása), akkor muszáj hosszú távon (is) gondolkodni. Így a Kitörést inkább elengedtem most, pedig már az ötödik teljesítésem lett volna a 60-as távon. Idén jó esélyem lett volna itt egy 10 óra alatti személyes rekord elérésére, de még nem teljesen gyógyult állapotban nem tudtam volna apait-anyait beleadni úgyse.

Inkább már a Kiss Péter emléktúrára koncentráltam. Tarnai Máté előzetesen jól „beijesztett”, hogy ez szerinte nehezebb mint a Mátrabérc. Én ugye meg még sose mertem Mátrabércen elindulni, mert annak meg olyan híre van, hogy nehezebb mint a Kinizsi. Sőt, a Mátrában még sose teljesítménytúráztam, túrázóként is viszonylag rövid időre, 10-15 évre rúg ismeretségem a hegységgel. Ennek köszönhetően a túra útvonalában is bőven vannak még fehér foltok. De pont amiatt is jöttem, hogy tovább ismerkedhessek a hegységgel, és mellette becsülettel végig járjam a túrát a fiatalon elhunyt hegymászónk emlékére, közben nézelődve, a tájat csodálva, minden teljesítménykényszer nélkül. Még időeredményt se tűztem ki magam elé, de titkon azért szemeztem egy 12 órán belüli teljesítéssel.

Nagy szerencse volt, hogy sikerült telekocsis fuvart szereznem a rajtba, mert különben legkésőbb fél 3-kor kellett volna felkelnem ahhoz, hogy elérjem a 3 óra 2 perckor induló éjszakai járatot a Keletibe, ott meg a 4 órás vonatot, aminek segítségével még 2 átszállással 7 óra előtt oda lehetett volna érni a Sástó melletti kalandparkhoz, ahonnan a túra elrajtolt. Mivel a taxi szinte házhoz jött, elég volt a 4:30-as kelés is. Ezúton is köszönet Lászlónak a kényelmes utazásért.

Mikor a Hoka még patika (Délvidéken egyébként sáros állapotban is az :-) )

A rajtban már hosszú sor kígyózott. Aszú is felbukkant, de ő most nem túrázni, hanem pontőrködni jött. Elég titokzatosan írta körül, hol fogok vele találkozni, mint kiderült, okkal, szóval tovább nem is firtattam a dolgot, hanem visszaálltam a sorba az itineremért. Amit lányos zavaromban és az órám körüli teendők közepette majdnem el is felejtettem felvenni. 7 óra 10 perckor sikerült megtalálnia a GPS-nek a vételt, amikor is futásnak eredtem a Mátrafüred irányába vezető hosszú lépcsősor irányába. Ekkor még nem gondoltam avval, hogy ennek a lépcsőnek visszafelé is lesz szerepe a túra krónikájában, pedig Máté ezt külön ki is emelte. Ugyan nem nagyon terveztem ma futni, most mégis ez a gyorsabb tempó tűnt ideálisnak – vitt lefelé a lábam és a kezdeti lelkesedésem. Még talán a lépcsősornál köszönt rám régi túrás ismerősöm, Zsolt. Bár ő talán egy lépést se futott, mégis szinte fej-fej mellett haladtunk. Neki az emelkedő volt a barátja, nekem a megfutott lejtők. Ez azt eredményezte, hogy rövidebb szakaszokon néhol együtt is haladtunk jókat beszélgetve, de a túra nagyobb részét külön-külön teljesítettük saját tempóban, újra és újra egymásra köszönve.

A haladós tempónak köszönhetően hamarosan szembejött a mátrafüredi ellenőrzőpont, majd neki is vághattam a Kékestető felé vezető hosszas emelkedőnek a Csatorna-patak bájos, bővizű patakokkal és mohás sziklákkal teli völgyében, ahol eddig még sosem jártam. Itt egy lánnyal elegyedtünk szóba a megszólalásig hasonló cipőnk kapcsán. Kiderült, hogy az övé is őrzi a BHTCS sarának emlékét, szóval ez is egy további közös vonás a küllem mellett. Az ő Hokája ma a 37-es távon vitézkedett, megcélozva egy viszonylag jó célidőt, így el is eresztettem az egyre kiadósabbá váló emelkedőn őt is, a Hokám ikertestvérét is, majd Zsoltot is. Szerpentineztünk felfelé többször keresztezve a Kékes műútját és tulajdonképpen már csak a Jávoros-kútnál döbbentem rá, hogy a csúcs szinte már csak egy karnyújtásnyira van. Elhaladtunk a jellegzetes elefántormányos fa mellett is, ahol sok évvel ezelőtt az akkor még kiskamasz fiamról készült egy jópofa fotó. Mennyi szép emléket idéz ez a hegység is, pedig itt viszonylag keveset jártam!

Bővízű patakok csobogása kísér mindenfelé

A csúcson lőttem néhány fotót, aztán begyűjtöttem egy pecsétet és egy csalamádés, lilahagymás zsírosdeszkát a síházban. Miután elmajszoltam, ismét futásnak eredtem a látnivalókban gazdag gerincúton. Az Erzsébet-sziklánál és a Sas-kőnél készítettem egy-egy képet, majd felváltva futottam, gyalogoltam, ahogy éppen kényelmes volt. A Markazi-kaputól egy kiadósabb lejtő jött az Ilona-völgyi vízesés felé és vele együtt megérkezett a túrán mindvégig hűséges barátunk, a sár is. Cipő nem maradt szárazon garantáltan! Az előrelátó túraszervezők a vízesés előtti patakátkeléshez még köteleket is kifeszítettek, de szerencsére annyira nem volt vészes a lejtő mint amilyennek elsőre kinézett. Hamarosan kiderült, miért titkolózott a rajtban Aszú annyira: ő volt a feltételes pontőr, aki a vízesés alatt posztolt. Kaptam is tőle egy kisebb fejmosást, hogy máskor gyorsabban készítsem elő az itinerem. Persze, szeleburdi fejem már megint inkább a fotózásra koncentrált, hogy aztán végül egyetlen használható képem se legyen. 

Kékes először

A vízesés utáni szakaszon megint egymásra találtunk Zsolttal. A Szent István csevicénél pecsételtünk és feltöltöttük készleteinket, majd nekieredtünk az emelkedőnek Rózsaszállás irányába. Itt aztán elég hamar útnak eresztettem őt, jócskán lemaradva mögötte. Meg ideje is volt végre levennem a pulóverem, aminek máris tiszta sár volt az ujja, és rákötni a futómellényemre. Még szerencse, mert pár cókmókom eléggé kifelé tendált a zsákból, így szerencsésen megakadályoztam, hogy elhagyjam őket. Ez párszor még megismétlődött, így erre a pontra a továbbiakban muszáj lesz koncentrálnom. Máris úgy tűnt, hogy a remek nyuszis fejpántom már el is hagytam valahol még a Kékes környékén.

Kékestető az Erzsébet-sziklától, hátul a Galyatető

Sas-kő

Távolban egy hőerőmű fehér füstje

Viszontagságos lejtőn le a vízesés mellett kötelekbe kapaszkodva

Időm nem nagyon volt bánkódni efelett, mert az emelkedőre kellett inkább koncentrálni, meg a néha-néha a környező ormokra a fák közt kilátást engedő ablakra. Az útvonal teli volt szebbnél-szebb kilátásokkal, meseszép völgyekben rohanó patakokkal. Talán ilyen szépnek még sosem láttam a Mátrát. Ebben az is segédkezett, hogy elsőrangú kora tavaszias túraidő volt ragyogó napsütéssel, hiába mutatott február közepét a naptár. Egyedül az egyre gyakrabban felbukkanó latyakos, vizes sár volt bosszantó tényező. Eddigre már teljesen elengedtem, hogy vigyázok a zoknim szárazságára. A beázást lehetetlenség volt megúszni és a nedvesség a Hokában szerencsére jön-megy, hideg meg nem volt. Szerintem jól sikerült cipőt választanom.

Ablak a Kékesre

Útban a Pisztrángos-tó felé

Rózsaszállástól nagyjából egy vízszintes aszfaltos szakasz jött a hangulatos Pisztrángos-tóig, lehetett (volna) hasítani, de inkább csak a gyalogtempómat kapcsoltam kicsit magasabb fokozatba, a futást nem erőltettem, nem is esett jól. A tótól megint a sár volt az úr szinte egészen a Sombokorig. Még nem értem el a remekbeszabott ellenőrzőpontot, mikor egy szomorú menetoszlopot pillantottam meg: tűzoltók és hegyimentők cipeltek le egy fóliákkal betakart hordágyat a meredélyről. Ekkor még nem tudtam mi történt, azt hittem, esetleg egy túratársat ért baleset kapaszkodás közben. Kicsit felemás hangulatban eszegettem a bőséges kínálatú asztalról mindenfélét, hiszen itt ropitól a gumicukron, sajton, uborkán, olívabogyón át az aszalt és konzervbarackig volt minden. És felsorolásom, valamint figyelmem korántsem terjedt ki mindenre. Még betűrtem a mellényem zsebébe néhány tartalék gumicukrot, aztán neki is iramodtam a lejtős, számomra teljesen ismeretlen szakasznak Lajosházáig. Jól haladtam, de ez nem azt jelenti, hogy akadálymentes volt a pálya: hol a tetemes mértékű sár (néhány futó srác még videózta is azt a feledhetetlen élményt, amit az iszappakolásos wellness nyújtott), hol a patakok nehezítették meg a haladást. Az első néhány átkelést még sikerült megoldanom a kövek segítségével, de a sokadiknál már elügyetlenkedtem a dolgot és belecsúszott az egyik lábam. Tapicskolhattam tehát a következőig, ahol egy döntési helyzet elé kerültem: vagy „száraz lábbal” átegyensúlyozom egy több méter magasságban áthidaló keskeny pallón vagy átgázolok a vízfolyáson. Nekem a kötéltáncos mutatványhoz kellett a nagyobb bátorság, így inkább a boka fölött érő jéghideg vizet választottam. Mire kicsit kifutottam a cipőmből a locspocsot, máris jött a következő gázló még kétszer is. Láttam, hogy néhány okosabb túrázó marad a patak túloldalán, hogy majd az első adandó alkalommal száraz lábbal átkeljen. Így is lehetett volna...

Megemlékezés Kiss Péterről (mi barlangászás nélkül is ennyire sarasak lettünk)

Kőtenger

Hamarosan meg is érkeztem Lajosházára a pontra, ahonnan már ismerős útvonalon kapaszkodhattam a Kékes felé. Bár annak ellenére, hogy fiammal az ominózus elefántos fás túrán itt jöttünk le, a Bükkfa-kutat, és az éppen akkor rendezett Decathlon teljesítménytúra mezőnyét Aszúval egyetemben érintve, semmi se tűnt ismerősnek a kutat kivéve. 

De mielőtt nekiduráljuk magunkat az emberes kaptatónak, ejtsünk pár szót az ellenőrzőpontról. Megint elképesztő kínálat, amiből most a házi brownie-t emelném ki. Ebből muszáj volt repetáznom. Egy másik dicséret jár a szervezőknek amiatt, hogy sehol se feledkeztek meg arról, hogy ez egy emléktúra, mindenhol volt egy kis mementó molinók formájában Kiss Péterről, a tragikusan fiatalon elhunyt sokoldalú sportemberről, aki egyben volt kitűnő barlangász, hegymászó, futó és teljesítménytúrázó is. Mindenhol más-más sportág szereplőjeként láthattunk egy-egy képet róla. Sajnos személyesen nem ismerhettem őt.

Egy sporttárstól megtudtam, hogy milyen baleset történt: egy kislány esett le a Sombokor meredek hegyoldalán és csúnyán összetörte magát. Emiatt továbbra is kicsit borús hangulatban kapaszkodtunk felfelé Zsolttal, akit a ponton ismét utolértem, de csak azért, hogy aztán eltérő tempónknak köszönhetően megint szétváljunk. Bal oldalt egy hatalmas kőtenger zöld mohájára vetült a tavaszias napfény, kicsit megpihenve muszáj volt megörökítenem. Volt még az emelkedőből jócskán, és a Bükkfa-kút után a tapicskolásból is megint hatványozottan kijutott mindenkinek. Mátraháza közelében végre véget ért a dagonya. Egy idősekből álló barátságos túracsapat mellett haladtunk el, köztük egy hajlott hátú bácsi is araszolgatott felfelé egy erősebb emelkedőn. Lassan, de biztosan haladt. Ők kedvesen érdeklődtek a megtett kilométereink után és bámulatuknak is hangot adtak egyben, csodáltak minket, az 57 km-t, tetemes szinteket rohamtempóban legyűrő sportembereket, én meg őket, akik jócskán túl a 70-en is még járják az erdőt. Valahogy én is így szeretném majd, ha megadja az ég.

Elértem a büféket, a Sombokor markáns hegyoldala egyre közelebbről fenyegetett. Közben öcsém telefonált, tanácsot kért, hogy a Kétágú hegyet meg merje-e megmászni öt gyerekkel. Az itteni szomorú baleset fényében is inkább az országos kéket javasoltam, bár sejtettem, hogy majd úgyis megy a saját feje után, szokásához híven. (Mindebből lett egy kiadós túra a Kétágú-hegy tetejére, majd le a még nekem is nehezebb terepnek számító Postás úton, cipelve egy másfél évest is a hátán. (Elvégre nemhiába vagyunk testvérek...) Szerencsére a gyerekek is jól bírták és élvezték is a mászást, még a kiscsoportos ovis is.)

A frissítőasztal egy csekély szeletkéje

A Sombokor bejáratát egy rendőr őrizte, nem tudom, miattunk vagy a baleset miatt vagy egyéb okból volt ott. Kicsit dilemmáztam az emelkedő kezdetén lévő elágazásnál, merre is menjek, de szerencsére néhány sporttárs segítségével sikerült belőni a helyes irányt az ellenőrzőpont felé a sárgán. Újabb töltekezés az egyik kedvenc pontomon, aztán irány a hírhedt emelkedő. Valahogy hosszabb most, mint a Kékes csúcsfutáson. Hamar rájövök a turpisságra: ott csak a felétől, az Alsó-Pince-úttól kell felkapaszkodni. Mászás közben emlékek keringenek a fejemben a kellemesek közül: most ugyanazt az utat járom be éppen, mint amikor néhány éve Peti megkérte a kezem a csúcskőnél. Ma már hányadszor járom azokat az ösvényeket, és helyeket mint akkor a kis csapatunkkal! Az emlékek újra meg újra előköszönnek a fák közül. Minél többet járok valahol, annál többen integetnek felém. Van egy saját erdőm teli a saját emlékeimmel. Vagy inkább vannak saját erdeim. Mekkora gazdagság! Persze mindenkinek van ilyen, aki túrázásra adja a fejét, és mindenkié másmilyen, pedig tulajdonképpen ugyanazokról a helyekről van szó.

A Sombokor gondolatokat ébresztő szépségei

A csúcson a tévétorony mögött már kevésbé kék az ég mint először. Megint igyekszem a síházba. Próbálom agyamba vésni, hogy érdeklődjek az elveszett fejpántom iránt, de a pecsételés és zsíroskenyerezés közepette mindez feledésbe merül. (Még jó, hogy nem csináltam hülyét magamból...) Lefelé tartva bosszankodom egy sort, hogy lehetek ilyen dinka. Az útvonalat a szanatórium közelségében csak telefonos segítséggel tudom követni, de aztán az erdőben már minden egyértelművé válik. A piros jelzést is megjártam már fölfelé és lefelé is. Mikor egyértelműbbé válik a lejtő, futásra váltok, megelőzve néhány túratársat (van akivel már szintén az Ilona-völgy óta kerülgetjük egymást váltva mindig néhány szót egymással). 

Kékes másodszor

Itt is van habzsi-dőzsi

Borús kilátások a Hidas-bérc oldalából

Annyira megzergülök a Négyeshatár irányába robogván, hogy egyik túra- és futótárs csodálkozva néz, honnan bukkant elő ez a zergelány. Beszélgetünk vele is kicsit a Kis-kő irányába tempózva. Mesélem, hogy van egy kattanásom (valójában nem csak egy...). Márpedig az, hogy imádok lejtőkön rohangászni. Ha meg éppen olyanom van (most van), akkor ízületeket, térdet, bokát nem kímélve szívesen kipróbálom magam a technikásabbakon, emberesebbeken is. Akkor most tessék, máris itt a lehetőség az ellenőrzőpont utáni derekas lejtőn! A túra folyamán erről a szakaszról sok jót nem hallottam a rutinos résztvevőkről. Én csak annyit tudtam, hogy egy meglehetősen szintes oda-vissza szakasz ez a betétkör, amit ha akar, Kiss Péter emlékére külön jelvény fejében megismételhet az egyszeri túrázó. Én nem terveztem ilyen mutatványt, főleg így elsőre. Hát lássuk azt a lejtőt, ami visszafelé emelkedő lesz! Aha! Tiszta középkor (nemhiába tartunk a markazi vár patinás romjai felé), amikor az elítéltet körbevezették a kínzókamrában, bemutatva részletesen a repertoárt, hátha már a látvány elég ahhoz, hogy bevalljon töredelmesen mindent. Most így lefelé még futok és többnyire élvezem is, de visszafelé itt sírás, rimánkodás és fogcsikorgatás lesz, az biztos! A Sombokor ehhez képest egy nagy smafu! Ereszkedés közben az ég is sírni kezd a borús kilátások miatt, egyre jobban elered a könnye. Az erdészeti útra kiérve újra megjelenik a sár. Megint egy kacifántos patakátkelés néhány keresztbe fektetett korhadt rönkön és fán. Szerencsére gond nélkül átérek. A vár felé kanyarodva egyre cuppogósabb a terep a dombra felfelé. Minden szembejövőnek kijár egy szia vagy hajrá, hiszen mindannyian ugyanazon a szenvedésen megyünk keresztül, csak éppen különböző stádiumokban vagyunk – ki előrébb, ki hátrább. A várból a kilátás még így esős időben is lenyűgöző, készül is jó sok kép. A ponton kérek egy kis utántöltést a kólásüvegembe, remélve, hogy a Pepsi és a Coca nem veszik majd össze. Majd hátraarc és lássuk milyen a pálya ellenkező irányban. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Az időjárás meg egyre asszisztált ehhez az érzéshez még nagyobb sarat készítve, hogy érezzük a gondoskodást. Ahogy közelítem a siratófalat, úgy tűnik, a mezőny is megfogyatkozott. Nem érdekelt eddig, merre és hol helyezkedem el benne, de azért reménykedem, hogy nem a legvégén, még ha nem is erőltettem meg magam eddig nagyon. Két elég erős tempót nyomó lány hagy el szinte nulla felszereléssel. Számítok arra, hogy mások is le fognak hagyni, Köztük Zsolt is, aki mögöttem van most, annyira béna csigának érzem magam. De sehol senki. Pedig egyre többször kell megállnom pisilni meg aztán fényképezni, természetesen alibiből, mintsem valós látnivalók miatt. Mikor már majdnem elértem a sziklákat, egy Csörgő plakátja vigyorgott szembe (amit persze szintén lefotóztam, hiszen újabb ok a megállásra). Tutira azért tették ide, mert már olyan hangokat hallatok mint ez a mozdony. Szerintem egy Hörgő képe még találóbb lett volna. (Ha a szervezők tették ide poénból, jövőre egy ilyet kérünk, vagy egy gőzmozdonyt.) 

A minden problémát megoldó lejtő, amin Peti lemenne (én meg nem)

...és mindezért ilyen jelvényt lehetne szerezni.

Kis-kő

Esős dagonyázás indusztriális kilátással

A Markazi-várból bármikor szép a kilátás

EP várfallal

Egy alibifotó a sok közül

A Csörgő (aki még 50 éves sincs, de már ilyen hangokat hallat)

Sokszorosan adtam hálát, hogy innen a pont már tényleg csak pár lépés volt. A pontőrök kedvesen érdeklődtek, hogy vajon én leszek az első lány-e, aki csinál egy betétkört. De ez a kérdés körülbelül olyan reakciót váltott ki belőlem, mint Trianon a revizionistákból: Nem, nem, soha! Azért kaptam tőlük egy Chocapic szeletet a pecsét mellé. (Van egy aranyos történet Kiss Péterről és a 2 Chocapic szeletéről a túra oldalán.)

Egy mátrai naplemente

Szinte ezt a kijelentésem megcáfolva iramodtam neki a kényelmes murvás erdészeti útnak Mátrafüred felé. A futásban mindössze az akadályozott, hogy megint egy ámulatos-bámulatos mátrai naplementének lehettem tanúja, miután az eső szinte észrevétlenül elállt, miközben felfelé szenvedtem. Nem lehetett fotózás nélkül elmenni mellette. Futókedvem még megvolt a piros jelzésre lekanyarodva is, de egyre fogyatkozott a dagonya újbóli megjelenésével. Közben kezdett sötétedni is. A túratársak, akiket éppen utolértem, már elő is vették a lámpát. Én még világítás nélkül araszolgattam lefele a saras-sziklás úton. Mikor végre egy széles erdészeti útra kanyarodtam, előástam a zsákomból. Már azt hittem, sose érek be Mátrafüredre, pedig egyre közelebbről hallottam a kutyaugatást, a műút zaját, valamint a fények is egyre közelebb kúsztak. De egyre csak valami istentelen csúszós, köves lejtőn próbálkoztam lefelé. Aztán egyszerre egy hídon kijutottam a település szélére, pont a parkolóba, ahol a csúcsfutásnál szoktunk megállni. Még jó, hogy ismertem a járást, így nem kavartam el a ponthoz menet. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem a pontőröket, merre kell tovább menni. Mondták, hogy azt a két kilométert már ki fogom bírni a sárga körön. Hát, nem túl biztató válasz. 

Eleinte minden istenes volt, kényelmes aszfaltos gyaloglás a főút mellett, majd bekanyarodván az erdőbe is csk kellemesen emelkedett az út jó sokáig. Még sár is csak mutatóba volt. Na de ami ezután jött, az mindent überelt. Először csak a masszív sár jelent meg újra, majd az út vályújában egy patak csörgedezett. A vékonyka ösvény csupa csúszásnyomból állt a nem túl magas, de annál meredekebb parton, sokszor nem is lehetett eldönteni, hogy jobb vagy bal oldalon haladjak-e. Néhol bozót és sziklák is nehezítették a haladást. Azt hiszem, a cipőmnek és a ruházatomnak mindez megadta a kegyelemdöfést, legfeljebb arra tudtam már csak figyelni, hogy nagyobb felületen azért már ne ismerkedjek meg a Mátra talajával mint eddig. A buszra így a jó ég tudja, hogy engednek majd fel. Egyszer csak szerencsére vége szakadt az ároknak, de nem sokáig érezhettem azt, hogy mekkora a mázlim. Máté külön felhívta a figyelmem a célba vezető lépcsőfokok számára. Naivan azt hittem, hogy pár lépcsőfok csak nem okozhat gondot, még ha a túra végén is helyezkednek el. Mondjuk azt, hogy gondot valóban nem okoztak, mert feljutottam rajtuk, csak inkább később mint előbb, sokszor igénybe véve a korlát által kínált segítséget.

Felérve végre a parkolóba kicsit izgultam, hogy a sok épület között meg fogom-e találni a célt, de szerencsére voltak fényvisszaverős szalagok itt is, meg aztán csak sikerült felismernem az épületet, ahonnan elrajtoltunk. Tartalmas 11 óra 17 perc elteltével így büszke teljesítőként léphettem be az ajtón az összes pecsét birtokában. Elsőre talán nem is olyan rossz idő!

Levezetésként még várt a szemközti étteremben egy finom gulyás. Zsolt is beérkezett, meg még néhány túratárs. Márton Dani valószínűleg már jó ideje a szomszéd asztalnál múlatta az időt, remek menetidejéből ítélve. Gratuláltunk kölcsönösen egymásnak. Jókat sztorizgattunk az asztaltársasággal, majd az is kiderült, hogy nem kell buszoznom hazafelé, mert Zsolt autóval van és el tud vinni az Örsig. Ennek nagyon megörültem, ezúton is köszönöm neki, hogy megengedte, hogy összesarazzam az autóját. És ráadásul még a fejpántom is megkerült, mikor mindent tételesen kirámoltam a zsákból, ellenőrizve, hogy nem hagytam-e el semmit. (Ezt a rituálét volt muszáj bevezetnem, hogy a beérkezés kótyagos örömmámorában ne hagyjam el a cuccaim, mint eddig.)

Az elmaradt Kitörés helyetti jövő hétvégi program is megvan: a Dunán innen, Dunán túl 50 km-es sík, ámde látnivalókban gazdag távját fogom teljesíteni – tőlem telhetően lehetőleg futva, mintegy edzésként a BSZM maraton+-ra.

Amikor a Hoka már csak a Délvidéken patika :-)

Strava link:

Nagy rohanás a Mátrában

 - Hova utazik?

- Fallóskútra.

- Akkor Ön a mi emberünk, mi is oda megyünk. Mit tud róla?

- Hmmm... hát van ott egy kegyhely templommal, meg volt valami remete is... Meg valami látomásai voltak egy nőnek...

A beszélgetés ezen pontján kicsit elgondolkoztam, hogy felmondjam-e a turistakalauz ide vonatkozó részét vagy tulajdonképpen mit is szeretne tudni tőlem a két idősebb hölgy. Mivel úgy tűnt, hogy szükségük van némi támogatásra az útitervükkel kapcsolatban, letelepedtem szépen mögéjük a buszon, miután határozott kívánságukat fejezték ki ezt illetően.

- És mit csinálnak Fallóskúton?

- Meg szeretnénk nézni a vízeséseket. 

- Hát azok azért kicsit odébb vannak - már amennyiben a Mátrakeresztes mellettiekre gondolnak.

- Oda tartunk, ha sikerül megjárni. És maga?

- Elfutok Galyatetőig.

- Az szép.

A hölgyek szörnyülködéssel vegyített csodálattal nézték a mögöttük ülő kissé ifjabb hölgyeményt, aki tetőtől-talpig futószerelésbe bugyolálva szándékozott meghódítani egyedül a Mátrát. Azaz mondva csak néhány, szám szerint 5 darab mátrai csúcsot meg kettő kötelező szakaszt.

- Talán sikerül elérnem a 15:15-ös buszt Galyatető előtt, az közvetlen. Persze ha nem érem el, akkor sincs gond.

- Mi nem igazán tudjuk, hogy fogunk hazajönni. Gondoltuk, majd a buszon vagy a faluban megkérdezünk valakit.

- Hát, ami azt illeti, 3 óra tájban megy a közvetlen busz innen fentről, de van több busz is, csak átszállással. Tulajdonképpen Mátrakeresztesről is van busz, csak valószínűleg arról is át kell szállni. Talán többször is. Ha szeretnék, meg tudom nézni a telefonomon. Egyébként ha már ott vannak Mátrakeresztesen, a Csörgő-szurdokot is érdemes megnézni.

- Sajnos rossz a térdem, nem tudok sokat gyalogolni. Mennyire meredek arra a terep?

- Emlékeim szerint a Felső-vízesés nem gond, de az alsóhoz elég meredeken kell lemenni. Ott van a Vidróczki-barlang meg a Lyukas-kő is. Vagy Likas.

- Nem biztos, hogy bele fog férni. Kilométerben mennyi is lenne?

- Körülbelül olyan tíznek néz ki oda-vissza. Már ha direkt mennek. Turistaúton kerülővel azért több lesz talán. (Közben bőszen silabizáltam a Locust azon merengve, vajon a hölgyek milyen térképpel, helyismerettel és tájékozódási készséggel lehetnek felvértezve.)

- De ugye nincs benne meredek?

- A Mátrában? (WTF??? (Itt nem az azonos nevű futóversenyre gondoltam...) - Ott csak meredek van, olcsón nem nagyon lehet megúszni, én ma kb. 1000 méter szintet fogok menni... azaz futni... De ettől a véleményemtől inkább megkíméltem a kirándulni vágyó hölgyeket.)

Ahogy felfelé kanyarodtunk a mátrai szerpentinen, mutattam a látnivalókat: 

- Nagyjából itt jön fel a Galyavár-gerinc, itt fogok felszállni a buszra, ha minden jól megy. Ez itt a Vörös-kő, nagyon szép onnan a kilátás. Itt is meg fogok fordulni ma.

- És a Vörös-kő az meredek? Az hány kilométer lenne?

A sípályánál a maradék utas mind leszállt négyünkön kívül. Én meg csak folytattam, pedig a Mátrában nagyon nem vagyok otthon. Ha gyerekkoromban a szüleimmel mentünk valahova, akkor a Börzsöny után mindig egyenesen a Bükk jött. Tulajdonképpen olyan 10 éve kezdtem a felfedezését ennek a hegységnek, leszámítva két röpke osztálykirándulást, és a java még mindig hátra van. Soroltam azért szépen tovább, mit is látunk éppen:

- Ez a templom a három falu temploma. (Közben felkínlódtam valahogy a futókamáslim, mert úgy láttam, az északi oldalakon elég rendes hómennyiség várható.)

- Kiről van elnevezve? 

- Azt pontosan nem tudom, talán valami magyar szent lesz. (Közben együtt kiokoskodtuk, hogy Szent István lesz a védőszentje ennek a templomnak.)

- Az meg ott a Vidróczki csárda. Ez itt a Bőgős-rét, itt is el fogok futni, aztán itt meg kéne lennie egy forrásnak valahol jobbra, ezt is meg szeretném nézni ma. Már itt is vagyunk Mátraszentimrén, ez itt meg Bagolyirtás (ahol valóban baglyokat irtottak - de ezt nem részleteztem), mindjárt leszállunk. Már itt meg is érkeztünk Fallóskútra... (egyébként Vállós-kút, de a szudétanémetek képtelenek voltak a V betűt kimondani...)

Erre a tényre a buszvezető is figyelmeztetett minket. Abbahagytam az ismertető monológot, lekászálódtunk a buszról. A két hölgy elment megnézni a szemben lévő megállóban a buszcsatlakozásokat én meg elbúcsúztam tőlük, mondván, hogy a visszaút miatt sietnem kell. Reménykedtem, hogy csak összedobják a túratervüket, ha eddig nem sikerült, és sikeresen visszajutnak egy látványos túra után Budapestre (még aznap). Hogy ebben segíteni nekik mennyit tudtam, arra nem derült fény. 

Ami az én útvonalamat illeti, abban szerencsére csak kevés fehér folt volt, azok is leginkább a tervezett átvágásoknál mutatkoztak. Hogy kockáztatom-e az iránymenetet, az sok mindentől függ majd: pillanatnyi fáradtság, az előttem lévő szakaszon mutatkozó szintek és a növényzet sűrűsége. Sokszor csak a térkép alapján nehéz kisilabizálni, pontosan mi vár az emberre. Így tehát általában ezek teljesen ad hoc döntések szoktak lenni. Például az is a helyszínen szokott eldőlni, az egész útvonalból mennyi lesz a futás összességében. A távot megbecsülve úgy számítottam, hogy egy erősebb gyalogtempó is elég lenne a teljesítéshez ebben az esetben is. De hát én közel maximalista vagyok... Ezeket leszámítva szinte mindent megterveztem előre - azt, hogy milyen jelzéseken, utakon fogok haladni (egyes helyeken azért hagytam magamnak némi szabadságot), milyen látnivalókat fogok megnézni és milyen lehetőségeim lesznek a visszajutásra, illetve ha a közvetlen buszt lekésem (amire azért van jó esély), hol fogom eltölteni ezekben a mínuszokban a következő járatig való időt. Tudtam azt is, körülbelül mekkora távra és szintre számítsak, milyen idő várható, hány buszjárat van visszafelé, tájékozódtam a galyatetői Turistacentrum étlapja felől is. Illetve terveztem még egy plusz utat is magamnak Mátraházáig, ha netán kilométerhiány mutatkozna a lábaimban, hiszen onnan lényegesen több járat van Budapestre. És ha bármi okból hiba csúszna a haditervbe, akkor is ott lapul a zsebemben egy kisebb tudástár egy telefon formájában.

Hogy mindenre gondoltam-e, azt nem tudom, például betehettem volna még egy izolációs fóliát is a hideg miatt, ha bármi gond történne. Azt viszont elmondhatom, hogy általában a fent leírt alapossággal szoktam megtervezni a kiruccanásaim, előtte hetekig különféle térképeket és turistakalauzokat, menetrendeket és egyéb hasznos oldalakat böngészve. Biztos túravezetői szakmai ártalom, de így azért kevésbé érhetnek meglepetések, ha már egyedül vágok neki a rengetegnek, főleg egy olyannak, amiről kevés ismeretem van. Azt azért nem mondanám, hogy ez a recept az egyedül üdvözítő megoldás, bizonyos spontaneitás sokszor jól jön, sőt egyenesen üdvözlendő a túratervezés és -vezetés során is, de mindent a vakszerencsére bízni...

Welcome to Fallskut

Ezeken morfondírozva döcögtem felfelé a fallóskúti szentkút irányába tartó emelkedőn. Az első érintendő pontom a kegyhely feletti Som-tető magaslata volt, de előtte feltétlenül szerettem volna szétnézni a templom környékén. Még sosem jártam erre és a bejárandó útvonalamból is mindeddig csak a Vörös-kő kilátóját és a Bőgős-rétet érintettem. Ritkaság, de ugye ez a Mátra, a számomra még nagyobb részt ismeretlen hegység.

A fallóskúti Béke királynéja templom

Csatlakozom a hálaadáshoz.

Ez a szobor kivételesen tetszett

A kegyhely előtti ütött-kopott bazársornál egy igen hiányos feliratú tábla fogadott. Welcome to Fallskut. Először nem is értettem, hogy mi akar ez lenni, valami baljós hangulatú, borongós skandináv helyre asszociáltam meg vízesésekre, de aztán az agyam nagy nehezen helyére tette a művirágokkal dúsított feliratot. Lehet, hogy a buszon való órákig való tespedés után túl gyorsan jött ez az emelkedő és máris kezdek megborulni? A (kicsit giccses) szobrokkal teli templomkertben rajtam kívül csak egy idősebb házaspár őgyelgett, próbálva szóra bírni egy nyomós kutat, amiből valószínűleg a csodatévő forrás vize folyhat. Víz nem jött, így távoztak a szobrok irányába, én meg bekukkantottam a kulcsra zárt kápolnába az ajtó üvegén át, meg fotózgattam kicsit. Közben elmormoltam egy imát a kalandom sikeressége érdekében - biztos, ami biztos. Majd sietősen távoztam az immár kék színre váltott kör jelzésen, hiszen vár a Som-tető. És esetleg a közvetlen busz is Galyatető előtt... 

Budi a bekerített területen - sajnos nem volt időm körülnézni

A magaslatra való feljutás képezte tervem egyik gyenge pontját. Ugyanis feljuthatok ide az ún. Ágasvári útról is, ami megkerüli ezt a hegyet, de sokkal egyszerűbb lenne felmenni azon az úton, ami majdnem közvetlenül a csúcs alá vezet és amit teljes egészében csak a papír alapú Cartographia térkép jelöl. Az. ún. Gubolaházak magasságában indul az út és néhány online térkép is mutat itt egy rövidebb útkezdeményt. Az volt a kérdés, hogy vajon a valóságban is létezik-e ez az út? Mivel a Cartographia térképem lassan muzeális értékű (2006-os), ebben nem voltam annyira biztos. Még jobban elbizonytalanított a valóság, egy omladozó házikókkal teli bekerített terület a hegyoldalban. Hogy jutok akkor én itt fel és hol az az út? Próbálkoztam itt-ott, aztán végül elindultam a kerítés mentén. Hirtelen egy útra bukkantam, innentől végre tudtam érdemben futni is. Először azt hittem, visszajutottam az Ágasvári útra, de szerencsére nem, ez volt az az út, ami a helyes irányba vitt! Mikor már a csúcs közelében voltam, úgy döntöttem letérek és direkt közelítem meg a csúcsot. A csúcson tartottam egy kis szerelvényigazítást, mert kiderült, hogy annyira azért nem veszélyesek a mínuszok, mint ahogy beöltöztem - lekerült a legfelső réteg, egy kapucnis pulcsi. Visszafelé már hamarabb megtaláltam az utat, bár egy helyen kidőlt fák miatt kerülni kellett. Kellemes volt futni rajta, vitt a lejtő, így a házikóknál sem álltam meg körülnézni, pedig némileg izgatták a fantáziámat. Talán ezek lehettek a Gubola-házak? Majdnem egészen Mátraszentimréig vitt a lendület, amíg nem jött egy kis emelkedős szakasz. Tiszta örömfutás volt utam eleje, igen valószínűnek tűnt, hogy a nehezét megint a végére sikerült hagyni. De evvel ekkor még nem gondoltam. 

Ötházhutai-rét

A táborhely mementója

Vadászház a Kis-Átal-kő alatt

Hamarosan kiértem az Ötházhutai-rétre, ahol árválkodik egy világháborús emlékmű éppen a temetővel szemben, majd továbbhaladtam a piros jelzésen a Kis-Átal-kő, a következő pontom irányába. Közben üdvözölhettem egy kollégát, aki valószínűleg szintén ugyanazokat a csúcsokat kereste, mint én, csak az ellenkező irányból. Előtte azonban volt még egy kis feladatom - egy valamikori úttörőtábor feltérképezése. Természetesen ezt az információt is a Cartographia térképen találtam, és mint esetlegesen szóba jövő cserkésztáborhelyet, fel akartam deríteni. Sasoltam nagyon a jobb oldalon, hátha látok valami táborozásra utaló nyomokat, de egyelőre csak néhány romszerűséget és egy lazán odavetett ajtót láttam. Ez annyira nem lesz jó nekünk, gondoltam. Továbbhaladván azonban egy csálén düledező padokkal, asztalokkal övezett betonépítményre lettem figyelmes, odébb pedig néhány budi várta jobb sorsát. Szóval valószínűleg ez lenne az a híres hely a Nagy-Átal-kő alatt, ahol egykor vidám úttörők vándortáboroztak. Odébb egy faházikó állt, amit sietségem okán nem mustráltam meg közelebbről, úgy tűnt, nincs is nagyon köze a táborhelyhez. Gyorsan átszaladtam a műút túlsó oldalára, ahol egy másik házikó, egy csinos vadászház várt a Kis-Átal-kő szomszédságában. Agyalnom sokat nem kellett, merről közelítsem meg a hegytetőt, mert a hóban számos ösvény rajzolódott ki az eddigi peaks teljesítők nyomán. Gyors csúcshódítás után eldöntöttem, hogy nem megyek vissza a piroson, mert az ugye most már emelkedő lenne, inkább a gazdaságosabb (és gyorsabb) változatra szavaztam a műúton haladva. Már csak amiatt is, mert a műút mellett található a Nagy-Átal-kői-forrás, ami valószínűleg egykor a tábor lakóit szolgálta ki, és egy mostani táborhelykeresésnél is fontos súllyal nyom a latba. Már ha működik. És bizony folyt, azaz inkább gyengén csörgedezett, így elképzelhető, hogy nyáron nincs itt semmi vízvételi lehetőség. 

Esőház a Nagy-Átal-kői-forrás mellett

A forrás és környékének szemrevételezése után nekivágtam a Bagolyirtás és Mátraszentimre közötti műútnak. Izé, ez a peaks sorozat egy terepfutó kihívás lenne ugye... De hát néha egyszerűbb a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak. A falu határáig csak 5-6-szor kellett félreugranom az itt közlekedő autók elől, ezután úgy gondoltam, a faluban csatlakozom inkább a piros turistaúthoz, amin a Bőgős-rétig tudok haladni. Kemény emelkedőkön igyekeztem felfelé, közben a falu kóbor kutyái kerülgettek. Nekik meg se kottyant egy-egy ilyen szintű emelkedő. Szerencsére hamarosan átlendültem a gerincen és a rétig már lejtőn futhattam. A rét hangulata most is megragadott, készítettem pár fotót - sajnos nem annyira szépeket, mint tavalyelőtt decemberben, egy remek Imi túra keretében. 

Csendélet a Bőgős-réten

2020. december 16. - inverziós jelenségek a Bőgős-réten

A réttől már megint egy országút volt a legészszerűbb döntés, egészen addig, míg elérem a kék keresztet, amin megkerülhetem a Narád, azaz a Kút-hegy tömbjét. Felkocogtam a Szent István templomig, amit most láttam először, emiatt feltétlenül erre szerettem volna vezetni a trackemet. Csak az előtérbe lehetett belépni, de így is bensőséges hangulatot árasztott a picike templom, a három egykori hutatelepülés temploma. Szemben rálátás nyílt a sípályára, ahol egész sokan csúszkáltak, ahhoz képest, hogy hétköznap van. 

A három falu temploma

Továbbindultam a jelzésen, hamarosan elértem Mátraszentlászló utcáit. Kis idő múlva ott álltam a Vörös-kő alatt, amit előbb még a szemközti hegyoldalról fotóztam. A rövid kaptató közben rádöbbentem, hogy bizony kopog a szemem az éhségtől, hiszen eddig elfelejtettem enni-inni a nagy sietségben. Ennyit a konzekvens frissítési tervről! Természetesen a sótablettáról is megfeledkeztem. Felmásztam a kilátóra, hogy legalább szép helyen kezdjek neki a magammal hurcolt szeletek és a vízkészlet pusztításának. Közben persze körbefotóztam a panorámát is, beleértve az Alacsony-Tátra csúcsait, melyek a telefonos fotón kevésbé érvényesültek.

Vörös-kő a Narád oldalából

Mátraszentlászló harangja

Ebben a hidegben jól jönne egy kupicával

Tényleg vörös...

Mikor elkészültem, konstatáltam, hogy itt nem lesz iránymenet, elég meredeknek tűnt a hegyoldal a Szántás-bérc irányába. A szerpentinen terveztem lemenni oda, átvágva egy-egy nagyobb kanyart. Mivel átkerültem a sötét északi oldalra, visszakívánkozott a pulóverem. Emelkedők ide vagy oda, többé már le se került. A tartalék pehelykabátra szerencsére ezúttal nem volt szükség. Kicsit kavarogtam a szerpentin körül, mire végre megtaláltam, merre is mentek a korábbi vállalkozók. Az első adandó alkalommal rátértem a sárga jelzésre, hogy rövidítsek. Nos ennek az lett a vége, hogy egy nyomon maradva avval szembesültem, hogy sehol a jelzés, előttem meg egy több méter magas, majdnem vízszintes partfal szakad le a lentebbi erdészeti útig, amin el kéne érnem a következő csúcsot. Vettem egy nagy levegőt és hopsz! Félig fenékféken, félig szabadesésben értem el az útfelületet. Kicsit fázós volt a hangulatom, így igyekeztem, hogy a kanyar napfényes részére kerüljek. Innen megint követni lehetett a korábbi nyomokat egészen a 3. csúcsig.

Anzix a kilátóból

Kicsit megpihenve a csúcshalmon, a bánya fölött, vontam egy fácitot. Eddig 3 csúcs kipipálva, hátra van még kettő, plusz a két kötelező szakasz. Lehet, hogy kilométerben jól állok, de tulajdonképpen még a felénél se járok a teljesítésnek, és a szintesebb részek is előttem vannak mind. Rögtön itt az orrom előtt az első, vissza a Vörös-kő alatti felsőbb erdészeti útig. Láttam, hogy simán lejöhettem volna itt is, se a növényzet, se a meredekség nem akadályozott volna. Így felfelé már direktben mentem. Felérvén az útra próbáltam futásra váltani, de eszembe jutott, hogy a sótablettáim még mindig a kis fémdobozban klepetálnak. Gyorsan lenyeltem egyet, kell majd a Galyavárra az erőutánpótlás. Most egy kis ízelítőt kaphattam belőle, milyen is lesz. 

Kilátás a Szántás-bércről

Erdészház a Vörös-kő alatt

Kopjafa az útelágazásban

Megkerülve a Vörös-kőt elhagytam egy erdészházat, majd egy kopjafát is. Innen egy kis jelzetlen ösvényen közelítettem meg a kék kereszten haladó Smiró Feri útját. Hogy ki is volt az a Smiró Feri? Többféle mendemonda kering, egyesek szerint udvarolni járt át a hegyen keresztül Mátraalmásról a szomszéd faluba, Mátraszentistvánra, mások szerint meg dolgozni. Lényeg az, hogy sportember lehetett az öreg, mert az úton számos elég emberes kaptató található. Én is éppen nekikezdtem volna a Sebestyénvár előtti meredélynek, mikor arra lettem figyelmes, hogy néznek. Méghozzá egy őz figyel. Mikor nekiindultam, ő is eliramodott. Ha megálltam, ő is megállt. Egy darabig ezt játszottuk, majd úgy döntöttem, nem pocsékolom tovább a drága időmet, kipipálom végre a közeli Sebestyénvárat is. Ekkor az őzike szépen átszaladt előttem szintén a Sebestyénvár irányába. A csúcson már nem kereszteztük egymás útját, valószínű, hogy mire odajutottam, már árkon bokron túl volt. Ez most egy könnyű csúcstámadás volt, szinte alig kellett másznom a turistaútról.

Erdő mélyén őzike...

Csúcskő a Sebestyénváron

Innen láttam, hogy bár távolságban a következő teljesítendő szakasz, az Orosz Mátyás várától a Gyökeres-tetőig terjedő gerinc közel lenne, de odáig meglehetősen nagy meredélyeket kell leküzdeni lefelé és felfelé is. Így inkább a szintben haladó erdészeti utat választottam, ami ugyan megkerüli a Legyendi-patak völgyfőjét, így lényegesen hosszabb. Viszont a patak után lecsatlakozik az útról egy ösvényke a keresett gerinc irányába. Úgy láttam a nyomok alapján, mások is hajlottak efelé a megoldás felé. Én valamit nagyon elronthattam, mert hiába pásztáztam a bal oldali lejtős oldalt ösvény és nyomok után kutatva, semmit se vettem észre. A GPS alapján elindulva meg nem volt semmi nyom. Ennyi gond legyen, mentem hát irányba. Hamarosan meg is találtam a sporttársak nyomát a hóban, ahol persze sokkal gyorsabban lehetett volna haladni az általam bemutatott botorkálásnál. Elérve a gerincet majdnem el is robogtam a kötelező Gyökeres-tető mellett, így fordulhattam vissza, ha ezt a helyet is ki akartam pipálni. Aztán futottam tovább a jól kitaposott ösvényen egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt előttem a hegyoldal. Én csak álltam és néztem döbbenten. Ereszkedjek vajon popsira, vagy szedjek elő egy ejtőernyőt? Mivel az utóbbi nem volt nálam, próbáltam bízni első körben a cipőm tapadóképességében. Szerencsére egész jól viselkedett, miközben leóvatoskodtam a sziklás oldalban. A következő megpróbáltatás egy sűrű bozótos volt, amin áttörve már ott is állhattam Orosz Mátyás valamikori sáncvárában. A kilátás egész lenyűgöző volt - körülölelve hegyektől, mély patakvölgyektől, sziklás bércektől álltam egymagam. Valószínűleg az ilyen élményekért vállalja az ember a hasonló megpróbáltatásokat. 

Gyökeres-tető

Csak álltam a leszakadó hegyoldal előtt...

Ezekből is még hátra volt a legkeményebb, a Galyavár meredeken felfelé ívelő, kihívásokkal teli emelkedője. De hogy odajussak, először vissza kellett másznom az iménti sziklás ösvényen, majd vissza kellett ereszkednem a Smiró Feri útjára a völgybe. A kék kereszten kanyarogtam források mentén, néhol kisvasúti töltésen egészen a piros háromszög elágazásáig, ahonnan kezdődött a nagybetűs hegymászás. Az elején még csak úgy módjával adagolva, majd később úgy rendesen telibe. Eddig csak hírből ismertem a helyet, hallottam, hogy van itt valami lökötteknek való teljesítménytúra, amin például a Csipi szokott ezen az úton körözni, amennyiszer csak bírja. Na nekem ebből egy is elég volt. Legalábbis mostanra. Néhol fákba kapaszkodva, fújtatva araszolgattam felfele, el-el hagyva egy-egy látványosabb sziklacsoportot. Közben nézegettem az órámat, hogy pont le fogom késni a közvetlen buszt, ha ilyen csigamódra mászom felfelé. De hát ez van, itt nem lehet, azaz nem tudok sietni. Ha elmegy a busz, hát elmegy, majd akkor kárpótlásul eszem egy jót a Turistacentrumban. Vagy iszom egy jó kávét. Próbáltam magam vigasztalni. Az emelkedő meg csak nem akart elfogyni. Legfeljebb csak egy kicsit enyhébbre váltott. Már ez is sokat jelentett, mert ugyan futni továbbra se tudtam, de egy kicsit tempósabban haladhattam az eddigieknél.

Valószínűleg nem sánc, hanem kisvasút töltése a kék kereszten - bár annak meg elég keskeny

Eye of Mátra

Sziklák a Galyaváron

Végre elértem egy táblát, ami azt mutatta, hogy kb. 1 km innen Galyatető. Akkor a busz sincs messzebb az ellenkező irányba haladva. De sajnos még mindig felfele megyek. Mikor jön már az a műút? Már csak tíz perc van, már csak öt. Végre lejtő! Vajon tudok-e olyan gyorsan futni, hogy még elérjem a buszt? Tulajdonképpen csak egy fél kilométer lehet az egész táv a megállóig, hát hajrá! Legfeljebb stoppolok, ha látom a buszt.

Emlékhely

Egykori sánc a Galyaváron - itt a Sebestyénvárral ellentétben valóban lehetett valamilyen erősség

Futottam ahogy a csövön kifért, a busz szerencsére sehol egyelőre. Menet közben oldalra húzódtam néhány autó elől. Végre megpillantottam a megállót - még addig kell kitartani. Gyorsan lenyomtam a Stravat és előkotortam a maszkom, amit üggyel-bajjal próbáltam a meglehetősen kacska fülemre biggyeszteni. Ekkor tűnt fel a kanyarban a busz... A pénztárcámat már nem volt időm előásni a táskám mélyéből a szétfagyott ujjaimmal, így a jegyvétel a szokásosnál kicsit több időt vett igénybe. De ekkor már semmi sem számított, csak az, hogy elértem, feljutottam ... és megcsináltam a mátrai peaks epizódot is. Ráadásul többnyire azért futva. És van egy szép kerek, hibátlan Strava trackem, mert ez is kell hozzá. 23,69 km és 999 m szint - nem hiányzik már az a levezetés Mátraházáig. Körülnéztem a buszon, a reggeli hölgyeket sehol sem láttam... Kicsit aggódva gondoltam rájuk.

Ez lett a vége

Most már 2 napja nem futok. Undorral gondolok rá. Semmi indíttatásom hozzá. Miért kell egyáltalán futni, mire jó, hogy csak strapálja magát az ember? Mikor virrad fel az a csodálatos nap, amikor, mint egy rossz álomból ébredve rájövök, hogy már nem kell többet futni? Lehet, hogy pont ma van az?

Azért tegnap elkövettem egy gyanús cselekedetet, vettem egy új terepfutó cipőt. Egy Goretexes Salomon Speedcross Vario 2-t. Azzal az átlátszó indokkal, hogy mindkét terepcipőm beázik, a harmadik szintén nem túl vízhatlan meg külhoni küldetésen van Moravicán. Nyakamon a Kitörés túra, ott meg cudar terepviszonyok szoktak lenni. Addig még be kéne törni is, 60 km nem vicc. Gyanús vagyok magamnak, felettébb gyanús. Lehet, hogy ma este mégis ki kellene mennem futni egyet?

Strava track:

 

Képek: Peaks of Mátra album

Egyszer ez is egy megkopott emlék lesz...