Őrvidék 100

Utólag visszatekintve miben is lehetne a hétvégén teljesített Őrvidék 100 a legek túrája?

• a helyszín az egyik legkedvesebb hegységem, a Kőszegi-hegység magyar és osztrák oldala
• a legfinomabb ellátmány kategóriában esélyes nevező a bozsoki vargányaleves, illetve a legtöbb leves egy túrán kategóriában is sikeresen nevezhetne a túra (közben kettő, utána egy gulyás is)
• a legfélelmetesebb vaddisznókalandom evör történt meg velem a velemi éjszakában
• a legtriviálisabb eséseim egyikét követtem el Rohoncon
• a legszebb, legkellemesebb, legideálisabb túraidőt is sikerült megrendelniük a rendezőknek a rendezvényükhöz
• a legkomfortosabb bivakhely címet viheti el az indító- és célpont (van tiszta mosdó, WC, sőt, még látogató macska is) - sajnos legjobb kint alvásaim egyikét mégsem sikerült véghez vinni

Napfelkelte a csömötei szőlőhegyen

Szeretném azt írni, hogy leutazásunk Péterrel a Bakony IC-n eseménytelen volt, de a MÁV jóvoltából a vonatunk már induláskor összeszedett 30 pernyi késést, amit Szombathelyig sem sikerült ledolgoznia. Péter Szombathelyen szállt meg egy panelszálláson, emiatt biciklit is hozott, illetve amiatt is, hogy idejekorán el tudjon tekerni másnap reggel a Csömötei kilátóhoz, a rajt helyszínére. A pályaudvaron búcsút vettünk a másnapi viszontlátás reményében, majd igyekeztem felderíteni, honnan is indul egy jó fél óra múlva a buszom Lukácsházára. Az egyetlen volánbusz megállón, amit találtam, valamiért nem volt feltüntetve a buszom indulási időpontja, így még elnéztem az állomás túloldalára is, de ott csak vonatpótló megállókat találtam, szemben pedig a helyi buszokét. Így nem tudtam teljes léleknyugalommal kivárni az indulási időt. Rossz sejtésem beigazolódott, mikor a hirtelen megjelenő busz élesen jobbra kanyarodva egy több száz méterre lévő megállóban állt meg. Aki futó, az legyen akkor is az, ha bármilyenek is a körülmények: súlyos, 60 literes hátizsákkal ki kellett nyomnom egy sprintet, hogy esélyem legyen felszállni. 

A Csömötei-kilátó

A tömegközlekedés további szépségeit is megtapasztalhattam, mikor is az online jegyleolvasó se működött. Szerencsére a sofőrt ez nem túlzottan izgatta, elhitte, hogy vettem jegyet. És persze a busz állomáskijelzője se működött (lehet, hogy az egész egy rendszeren futott), így leshettem a térképet, mikor érek Lukácsházára. Így is sikerült eggyel előbb leszállnom, ami nagy bajt nem jelentett, mert innen tulajdonképpen még jobb úton sétálhattam a kilátó irányába. Utazás közben lehetett egy kisebb zápor, mert minden nedves volt körülöttem, pedig Szombathelyen még csontszáraz volt az aszfalt. Teljesen ismeretlen terepen haladtam a semmiben egy aszfaltúton, mikor lefékezett mellettem egy autó. Frisch Laci volt az, aki megmentett a még kb. 1 km-nyi zsákos hegymenettől. Rögtön meg is mutatta, hogy hol tudok aludni sátor nélkül is. 

Nekem ez a verzió tökéletesen meg is felelt, hiszen nem sok kedvem volt még bajlódni az éjjeli sátorveréssel. Mivel a másik sarokban aludtak valakik, igyekeztem csendben, kis lámpafénynél ki-be pakolgatni a zsákom, míg mindent megtalálok. Mikor nagyjából már mindennel kész voltam, tiszteletét tette egy helyi macska is a házikóban. Sajnos simogatni nem nagyon engedte magát, esélyes, hogy csak a hátizsákom tartalma érdekelte. Engem meg csak az, hogy mielőbb nyugovóra tudjak térni. De mindhiába, egyre csak szaporodtak a zavaró tényezők. Valami helyi bulizók bizonyos időközönként tűzijátékokat lőttek ki, majd egy rakat mentő, tűzoltó vagy ki tudja milyen szirénázó jármű haladt el a főúton, ráadásul a Hold is besütött a tetőablakon. Mikor meg Laci (ő és Anna aludtak még bent) kiment a WC-re, folyton felkapcsolt az automatikus világítás. Azt meg mondanom se kell, hogy az eddig párszor használt matracom máris megadta magát, reggelre eléggé leeresztett. Mindennek ellenére azért valamennyit sikerült aludnom, de reggel nem voltam valami üde és kipihent. Mivel a túra előtt 3 napig masszív hasmenés kínzott, egy nápolyin és némi abonetten kívül nem is nagyon mertem mást enni. Azért a rendezők által biztosított kávét ki nem hagytam volna.

Rohammenetben a Kőszegi-hegység irányába

Mikor mindennel készen voltam és üdvözöltem a fellelhető összes ismerőst (itt tényleg szinte mindenki ismer mindenkit, hiszen szinte mindig ugyanazok a résztvevők ezeken a nagy távokon), elkértem az itinerem, aláírtam mindenféle nyilatkozatot, aztán rajtra készen kivonultunk a ház elé. A rajt körül volt egy kis zavar, egyszer visszarendeltek minket valami miatt, aztán utána nem tudtuk, hogy mehetünk-e vagy sem. Mivel talpunk alatt nagyon égett már a föld, fogtuk magunkat és egyszeriben nekilendültünk a csömötei lejtőnek és a hosszú, határokon is átívelő vándorlásnak. Bár eleinte inkább úgy nézett ki, valami ultratrail rajtjához van szerencsénk, mert az első kilométereket futólépésben tettük meg. Talán pár gyorsabb futó került csak elénk, sorra hagytuk el a mezőnyt. Mikor át kellett másznunk egy fán, Péter lábát egy gonosz lódarázs támadta meg, jól meg is csípte. Csak reménykedtünk, hogy nincs allergiája. Lefelé a dombról Helga csatlakozott még hozzánk, így hárman haladtunk Cák, majd Velem irányába, hol futva, hol gyalogolva.

Cák utcáin

Sajnos éreztem, hogy a TPSZ előtti sajnálatos sérülésem még mindig hallat magáról, így a sok futás lehet, hogy nem fog neki jót tenni és jó lenne az egészet inkább kényelmesebb tempóban letolni. De most csak haladtunk rohamtempóban, közben azért időt engedve a körülöttünk lévő nevezetességek megcsodálására és lefotózására, hiszen elhaladtunk például a nevezetes műemlék cáki pincék mellett, ahol igazolnunk is kellett, vagy a velemi Hősök kapuja alatt. Közben meséltem a többieknek pár itteni érdekességről (gesztenyeünnep, pogácsaalmák, lábtipró borjúk és egyebek), sőt felhívtam figyelmüket arra is, hogy hol lehet most lakodalomban potyázni, ha esetleg úgy hozza a sors. (Elvégre használja ki az ember, ha ismerősen mozog egy helyen, nem?) Annak, hogy rutinosan, már-már emlékezetből mozgok egy helyen, például akkor élveztem az előnyét, mikor másztunk felfelé az Írott-kőre. Péternek és Helgának sokkal jobban ment az emelkedő, én lemaradtam. Hiába figyelgettem jobbra, nem vettem észre a letérőt a Kalapos-kői-barlanghoz. Már mikor megpillantottam balra fent a Széles-kőt, döbbentem rá, hogy bizony fordulhatok vissza. Hiába kiabáltam a többieknek, ők csak mentek tovább. A barlangnál találkoztam többekkel, például Kreiter Balázzsal (az igazival) és Botos Istvánnal és többekkel, valamint Őrsi Annáék is érkezőben voltak. A gyorsak el is húztak az emelkedőn, én csak szépen komótosan ballagtam felfelé, mikor jött szembe Péter. Ő valamivel később jött rá a tévedésre. Aztán megint lehagyott jól az emelkedőn. Viszont rendes volt, valamivel később bevárt, így együtt kocogtunk a lejtőkön és együtt is vétettük el az irányt a zöld lekanyarodásánál, mikor is a kéken maradtunk. Felfelé azonban megint gyorsabb volt, annyira, hogy ezután többet már nem is találkoztunk.

A műemlék cáki pincesor

A velemi Hősök kapuja

Azt hittem, már minden létező irányból megmásztam a Dunántúl legmagasabb pontjának számító Írott-kőt, hát most kiderült, hogy nem. A Vasfüggöny túraúton eddig csak lefelé jöttem onnan. Rajtam most aztán jól kifogott ez a nyugati, hatátmenti zöld, mely méltán lehetne a Kazinczyról ismert északi zöld párja. Emelkedik mint a csuda, emellett a gyanútlan vándort még némi bozótharccal is szórakoztatja. Közben, mivel kivágták a környező fákat, a nap is tűz le kegyetlenül a fejünkre. Páran megint el is hagynak, köztük Szabó Juci és Lutring Márk is. Biztatnak, hogy már nincs sok hátra. Közeledve a csúcs felé néha már azt hiszem, letértem a trackről, annyira sűrű a szederinda, amin átgázolok. Jó sokára megjelenik a láthatáron a kilátó. Persze mire felérek, már fújhatom, hogy találkozok is bárkivel. Az ismerősök helyett egy népes osztrák biciklisbanda időzik fent, nézegetik a környező tájat. Pici, szusszanásnyi időre körbefotózom a kilátást, aztán indul a hajsza lefelé, már amennyire a köves-gyökeres lejtő a piros-kéken engedi. Hátha van még esélyem utolérni valakit. Valószínűleg csak hiú ábránd, hiszen hozzám hasonlóan biztosan ők is kocognak, ahol lehet. Szerencsére annyira ismerem és kedvelem ezt a terepet, hogy fejből tudom, hol kell figyelni a letérésekre, hol tudok majd tempósabban haladni. Egy ideig számolgattam, hányszor is másztam meg ezt a hegyet, de mostanra már teljesen elvesztettem a fonalat. Most is hiába maradtam egyedül, nem félek, nem izgulok, mert tudom, baj esetén hol van bivakkunyhó, merre található ismerős a közelben, hol tudok vizet venni, hol van esélyem ehető gombára, szederre, málnára, áfonyára, különböző gyümölcsökre. Persze erre a B tervre sose legyen szükség! 

A Kalapos-kői-barlang

Vasfüggöny túraút fel az Írott-kőre az egykori határsávon

Kilátás a kilátóból

A Péterics-völgyben haladó piroson sokan kirándulnak felfelé a csúcsra. Van aki kérdezi is, mennyi van még hátra. Én meg szívesen segítek, örülök, hogy most tudok érdemben. Velem határában egy kék kútnál töltök egy kis vizet és bevizezem a fejpántom. Bár hamarosan egy frissítőállomásnál a játszótéren is vehetek magamhoz egy egész csomag mogyorót-mazsolát és kérhetek még utántöltést. Innen hamarosan jó meredeken mászhatok felfelé a Borha-forrás irányába, keresztezve néhányszor a Szent Vid kápolnához vezető szerpentint. Persze erre most számítottam, hiszen megvan a helyismeretem. A forráshoz vezető szerpentinnél kisvonat várakozik, mely újabb turistákat hozott. Tényleg sokan kihasználják ezt a kitűnő, nem túl meleg, de ragyogóan napos túraidőt, még népesebb csapatok is úton vannak. A terep is teljesen ideális, alig akad sárosabb rész vagy pocsolya. Mindennek örülve haladok az Enikő-forrás felé, szívemben is napsütés van. Azt hiszem, ez az arcomon is látszik, néha szinte már vigyorgok mint a vadalma. Élvezem, hogy itt lehetek, hogy mehetek ki a világból megint. Peti szokta is mondani nekem, hogy megtaláltam a sportomat. És tényleg! 

Vaskori és bronzkori házikó a velemi játszótér szomszédságában

Kisvasút az erdei szerpentinen

Az Enikő-forrásnál meglepetésemre Botos Istvánt találom, pedig már azt hittem, árkon-bokron túl jár. Együtt indulunk tovább, pedig erőst más a tempónk. Nálam ő egyértelműen gyorsabb lábú, én viszont gyakran belekocogok, így tulajdonképpen ha együtt nem is, de fej-fej mellett tudunk haladni. Persze az Óház felé még két srác lehagy, de ha gyorsabbak, menjenek csak, nesze neki fapapucs. Hiába a rutin, egy kereszteződésben majdnem a kék másik ágán indulok el, de erre van a GPS track, amit eddig nem sokat kellett elővennem. Majd most a Szulejmán-kilátóhoz menet, mert innentől jóformán idegen vizekre evezek. 

Óház-tető

Ördögtányér-szikla

Kilátás a Pintér-tetőről

Kőszegi szőlők - nem véletlenül született itt a Szőlő jövésének a könyve

Elkészítem a kötelező szelfit, amit, mivel nem olvasom az itinert, nem küldöm el a szervezőknek. Inkább elindulok István nyomába, le a szerpentinező lépcsőkön. Nem tudok betelni a táj szépségével, kedvenc városom és szeretett hegyeim látványával. Anno annyira megfogta ez a vidék az egész családunkat, hogy terveztük, hogy ideköltözünk. Aztán nem lett belőle semmi. Ki tudja, hogyan lett volna jobb... 

De nincs idő ezen filozofálni, mert máris vár a Chernel-kertnél a trakta a run man levessel, amiről most kiderül, pontosan mi is az. Egy egyszerű tésztaleves, ami most nagyon jól esik, meg utána a lekváros keksz is. A szelfit persze amiatt kellett volna elküldeni SMS-ben, hogy tudják, mikor kezdjék el a levest csinálni, hogy megpuhuljon a tészta, de a leves még ne hűljön ki, mire odaérünk. A pontőrök munkája nem egyszerű, ezt néhány hete én is pontosan jól tudom. Istvánnak se sikerült a szelfis trükk, mert elfelejtette kivenni a telefonját repülő üzemmódból. Ezt nekem is javasolta, és így tényleg kevésbé merül. Nem is kellett rátöltenem egészen a túra végéig, pedig az osztrák oldalon sokat térképeztem. Mindig tanulok új trükköket az öreg rókáktól. Ő javasolja a Coopba való betérést is. Péterrel mondjuk a Ponci borozóra is lett volna esély, de mivel bottal üthetem a nyomát (azaz jelenleg éppen Botos Istvánnal), ez a frissítő most kimarad. Helyette a citromos sör is jó lesz. Sajnos más is kell még onnan, mert női szervezetem most így a klimax felé kezd fura dolgokat produkálni. De az is lehet, hogy mindezt a túlterhelés számlájára kéne inkább írni. Fene tudja... Mindenesetre emiatt kilátásba kerül majd egy technikai megálló is. Engedem is Istvánt, hagy siessen. A Szent korona bunkert azért sikerül neki megmutatnom. Itt találkozunk egy kedves párral is, akivel előzőleg a Pintér-tetőn futottam össze és kérdezték, mit csinálunk. Már tudják, hogy hosszú út áll még előttünk és örömmel konstatálják, hogy megvan már hozzá a frissítő is. Egyébként többen érdeklődtek, hogy valami verseny van-e, mert látják, hogy nagy sebbel-lobbal igyekszünk egy irányba többen is. 

Kőszegi anzix

Szulejmán-kilátó

A legkülönösebb érdeklődőről Kovács Zsolték számoltak be, akik valamivel utánunk voltak, de már bőven az osztrák oldalon történt az eset. Őket a Großer Hirschenstein felé vezető gerincen állította meg egy vadőr, aki kíváncsian firtatta, hogy mi járatban vannak, idevalósiak-e és hova igyekeznek. Mikor mondták, hogy egy 100 km-es túrát teljesítenek és még fel kell menniük a Hirschenstein magaslatára, aztán le Rohoncra és ez csak az osztrák rész, mivel még a magyar oldalon is lesz menni és mászni való, nem beszélve az addig megtett több mint 50 km-ről, teljesen paff lett. 

Mivel a szervezők kérték, hogy hívjuk fel figyelmüket a túrával kapcsolatos minden hibára, én most ezt megteszem, megemlítve az egyetlen komolyabb kifogásom az itiner tartalmával kapcsolatban: (Nézzék el nekem, az egykori germanisztika szakosnak, jelenlegi lektornak a szőrszálhasogatását.) Van benne egy német mondat, amit valószínűleg az osztrákoknak kéne mondani, vagy német nyelvtudás hiányában megmutatni, ha nagyon érdeklődnének, mi járatban vagyunk: „Ich bin ein Tourist, der an der "Őrvidék" teilnihmt”. Ez helyesen úgy íródik, hogy Ich bin ein Tourist, der an der Őrvidék teilnimmt. Azt meg ne is firtassuk, hogy a Tourist nem olyan turista, mint mi (inkább olyan Hello tourist féle), meg a lányok esetében minden más, a végződés meg a ragozás is, de most ez nem az az eset, amikor perfekcionistának kell lenni. Továbbá nagy kérdés, hogy az Őrvidék névelője vajon mi? Der, die vagy das? Ha arra gondolunk, hogy die Wanderung, esetleg die Tour, akkor ez most talált, süllyedt. Ja meg annyi még, hogy egy kíváncsi sógornak az Őrvidék, főleg így magyarul, semmit se fog mondani. Majd hosszas magyarázkodásba kell kezdenünk, mi is az pontosan. És akkor lásd fent Zsolték esetét a vadőrrel.

Kőszegi vár

Szent korona bunker - itt őrizték valaha a Szent koronát

Vértezzük is magunkat a német nyelvtudással, mert bizony jön mindjárt a hosszú osztrák szakasz. Én erre csak amolyan Touristként jártam, Wanderin üzemmódban nem annyira. Bár most nézem a Dudent, hogy az osztrákok talán inkább a Tourengänger(in) verziót használják a magunkfajtára. Voltam már kétszer is a lékai várban, Rőtfalván és Rohoncon is egyszer-egyszer előfordultam, főleg a rohonci tó környékén, a Hirschensteinra/re is feltúráztam egyszer még valamivel ifjabb koromban. Szóval nem teljesen ismeretlen a vidék. De azért lesz jó sok újdonság és ezt szeretem csak igazán! Ilyenkor semmit se bánok, azt se, hogy egyedül vagyok idegen földön, és hamarosan rám is sötétedik majd a vadonban.

Sokan teljesen megrökönyödnek azon, hogy nőként egyedül bóklászom az erdőben, ráadásul ismeretlen terepen, éjszaka is, sőt ne adj Isten, még külföldön is, de hát aki ezt a műfajt űzi vagy akarja űzni, annak evvel meg kell barátkoznia, ha eddig még nem tette volna. Sokszor kapok olyan kérdéseket, hogy nem félek-e. Nem, nekem eszembe se jut, hogy kéne. Egyszer hallgattam Csipi egyik előadását, ő említette, hogy ha ezt a sportot akarod űzni, nagyon jóban kell lenned magaddal. Nos, én valószínűleg jóban vagyok magammal, azaz inkább elvagyok a saját társaságomban. Megbocsátom magamnak a hülyeségeim, elnézem a hibáim, gyengeségeim, botlásaim, és ha kell, el is szórakoztatom magam. Biztos számít az is, hogy erősen introvertált személyiség vagyok: nos ez itt valószínűleg nagy előny, ha máshol az életben nem is. 

Hubertuskapelle

Színes rajzok a járdán egy iskola előtt - itt nem az úthibákat festi ki a MKKP

Sok interakcióm az osztrákokkal nem volt, minden kimerült egy Servusban, Grüß Gottban, esetleg egy Halloban. Egyébként kivétel nélkül mindenki köszönt, és ezt illett is viszonozni. Azt tapasztaltam, hogy még mindig hatalmas a kontraszt a két ország között, főleg a rendezettség, szeméttelenség és tiptopság területén. Hát igen, a mentalitáson és az életszínvonalon sok múlik! Jellemzően az utolsó vagy első tábla (nézőpont kérdése), ami visszafelé a magyar határ előtt búcsúztatott és a belépő magyar utazókat is fogadja, az volt, hogy „Ne szemetelj!” Valamit tudnak rólunk ezek a nem véletlenül rátarti sógorok. Szerintük ugyanis mi vagyunk a Dreckschleuderek, azaz a koszdobálók. Kicsit szégyelltem is magam honfitársaim nevében is és próbáltam ott tartózkodásom során nem elmélyíteni a sztereotípiákat. Azt hiszem, ezt hívják szekunder szégyenérzetnek.

Liebing temploma

Grün, grün grün ist, alles was ich hab', weil mein Schatz ein Jäger ist...

Osztrák táj magyar ecsettel

De most mint egy fröhliche Ultrawanderin, csak mentem át a majdnem kihalt, de annál snájdigabb falvakon keresztül, név szerint Rőtfalván (Rechnitz), Rendeken (Liebing), Kisostoroson (Hochstraß). Majd később Lékára (Lockenhaus) is elértem az alig kijelzett, de nagyon haladós Mária úton, közeledve a megtett 50 km-hez. Utamon kísértek a magaslesek mindenféle fajtái, jelezve, hogy a Jägermeisterek hazájában vagyunk, a szebbnél-szebb kilátások az Alpok alacsonyabb nyúlványaira, a Buckelige Weltre, valamint a Günser Gebirgére, ami a Kőszegi-hegység, csak osztrákul. Voltak vicces momentumok is, mint például a Rotes Kreuz nevű kegyhelyen (ami a magyar Vörös-kereszt párja) Jézus hóna alatt megbúvó méretes lódarázsfészek, jelezve, hogy ők is Isten teremtményei, akikre vigyáz, bármennyire is gyűlöljük őket. Ezen a túrán Péter gyűlölheti őket a legjobban. A másik vicces dolog az egyik fára kézzel felfestett piros és sárga M betű volt, ami a Mária utat hívatott jelezni, de kivitelezéséből kifolyólag inkább hasonlított egy McDonalds reklámra. Sajnos fotót nem csináltam, majd legközelebb. Hochstraß szélén egy helyi üzem falán meg ott állt, hogy It's possible!, mintegy biztatásként, hogy meg tudod ezt csinálni, bármi is jöjjön. 

Ez a csarabféleség gyakran szegélyezte a vándorutat

Jézus oltalmazza a lódarazsakat

Ez lehetséges, meg tudod csinálni!

Annak rendje és módja szerint meg is találtam a kódot a falu ellenkező szélén, ahol nem tudom, mit gyűjthetett az osztrák néni a mezőn, aki az imént biciklizett el mellettem. Megkocogva egy hosszabb lejtőt a várnál lévő ponthoz is eljutottam nemsokára, hol máris két előre csomagolt zsemle lett az enyém egy alma társaságában. Egyet rögvest el is fogyasztottam, miután megint búcsút vettem Istvántól, aki éppen kiindulni készült a pontról, mikor érkeztem. Megtudtam azt is, hogy Péter már kb. 1 órát vert rám. Az alma is elfogyasztásra került felfelé csordogálva a hosszú emelkedőn Léka után. 

Léka vára a láthatáron

Léka temploma egy fateleppel

Figyelni kellett a tracket, annak ellenére, hogy itt már elég jól jelezve voltak az utak. Csak a logikára kellett rájönni, meg arra, melyik színek a mieink. Mert volt fehér-piros, piros-sárga meg még bringaút is. Lassan kezdett lemenni a nap is, csak azt sajnáltam, hogy a gerincről nem volt kilátás, hogy megcsodálhassam az utolsó sugarakat. Azt meg sejtettem, hogy a Nagy Szarvaskőre sehogy nem érek fel naplemente előtt. Nekem tetszett ez a szakasz, voltak lankásabb és igen meredek részei is, sok volt benne a jó minőségű dózerút, de néha akadtak kalandosabb részek is. A gerincút beletorkollott az Írott-kőről, azaz ha már Ausztriában vagyunk, Geschriebenstein tetejéről lejövő ösvénybe, amin egyébként a legkönnyebb feljutni a szerpentin egy parkolójából. Innen hosszú kihagyás után kocogni kezdtem és hamar el is értem a parkolót. Persze ekkorra már bőven lámpát kellett gyújtanom. A Szarvaskőhöz vezető ösvény túlontúl kényelmes, főleg az eleje, kezdtem is dideregni rendesen az egy szál pólómban. Majd gondoltam, felveszem a karszárat a tetőn, de annyira lekötött a szelfikészítés (ami borzalmasra sikeredett), hogy el is feledkeztem róla. Lefelé menet párszor még rám jött az öltözködhetnék, de húztam halasztottam a dolgot egészen Rohoncig. Csak egyszer akartam rossz útra térni egy árokba, de aztán kiderült, hogy az is belevezetett volna a rendes útba. A végén volt egy irdatlanul hosszú patakvölgy, aminek azt hittem, sose lesz vége. Egy helyen valami fura hangú madár? szórakoztatott, máshol meg bőgtek a szarvasok. Mikor beértem Rohoncra, az első legalkalmasabb helyen leültem egy lámpa alá, és elővettem a neonsárga karszárakat, valamint a turkált cipzáras és szerintem tök profi láthatósági mellényem (egy stockholmi futóversenyről származik) és mindent magamra húztam. Hát még így se volt melegem. De hamarosan aztán volt egy elég meleg helyzetben részem, így egy darabig megfeledkeztem arról, hogy még mindig fázom. Egy helyen jobbra egy szimpatikus lejtő kínálkozott, ami úgy tűnt, levezet a főútra, amerre haladt a track. Hogy biztosra menjek, elővettem a telefonom. Közben a másik kezemben a töltőm volt az órámmal, ami ráadásul elég bajosan csatlakozik és folyton rá kell nézni. Szóval a figyelmemet sok minden lekötötte, és így az útra magára kevésbé tudtam koncentrálni. Nyilván, ha egy 100 km hosszú túrán el kell valamiben esni, akkor az a legtriviálisabb városbéli padka lesz. El is hasaltam mint egy gyalogbéka, lenyúzva a térdem és a lábszáram, a töltőm és a szinte vadiúj telefonom nagyot koccant az aszfalton. Szerencsére ezek az eszközök viszonylag jól megúszták, de a lábamból ömlött a vér és fájt is rendesen az ütés helye. Ülhettem le megint egy kerítésre, közben ugattak bőszen a helybéli ebek. hogy verpiss dich, du blöde Kuh. Én meg gondoltam, hogy ebcsont beforr, ezen nem fog múlni a túrám sikeressége. Előkutattam két hevenyészett, de még használható ragtapasz csíkot és ráapplikáltam a lábamra. A nadrágom persze csurom vér volt, de nem volt cseredarab Bozsokon se, ezzel kellett beérnem. Örüljek, ha ki nem lyukadt. Jó lett volna a másik lábam kisebb sebére is valami, de neki már nem jutott flaszter. 

Véget vetettem az önápolásnak tehát és kikanyarodtam a főútra. A kutat a főtéren nem találtam, de szerencsére vizem még volt elég, ebben a hidegben úgysem iszom annyit. A tempómat kicsit visszavetette a sérülésem egy darabig, pedig most jó haladós részek jöttek megint. A határ előtt egy helyi borozóban akkora buli volt, hogy még messze a határon túlra is elkísért a hangos ordibálás és röhögcsélés. Nekem megnyugtató érzés volt hazaérni, úgy, ahogy a kíváncsiságtól vezetve kellemesen bizsergető érzés volt átlépni az idegenbe is.

Bozsokon a tűzoltóknál ráadásul olyan volt a vendéglátás, amiről álmodni sem mertem. Választhattam kétféle levesből, az egyikük vargányás volt. Mint amatőr gombász, persze, hogy ezt választottam, nem is bántam meg. Szerencsére az elkövetőjének is sikerült személyesen gratulálnom. Mellé még meleg kávé is járt, sőt a depós csomagom is ott figyelt az autóban, valamint jókat beszélgettünk a főszervezővel. Ki is használtam a lehetőséget, magamhoz vettem az aláöltözetem, az energiaitalom, a fölösleges ballasztoktól meg megszabadultam. Mikor indulni készültem, érkezett be Zsolt és Adri a pontra. Átadtam nekik a terepet gyorsan, hogy letudjam a maradék 25 km-t. Az út nagyjából fele nagyon is ismerős terep, a többire meg ott a track. Mondtam is a szervezőnek, hogy nem félek tőle, mert számtalanszor bejártam, például gombát keresve a sűrű fenyvesekben, szinte kanyaronként el tudom mondani az útvonalat például a Hörmann-forrás parkolójáig. Majdnem, úgy, mintha hazai pálya lenne, mintha itt laknék. Kicsit sajnálom most is, hogy nem így alakult ez mégse, mint mindig, mikor megcsap a Kőszegi-hegység fenyőillatú fuvallata.

Szép emlékek még 2012-ből: októberi tél az Írott-kőn és a Kendig felé vezető gerincen

Hófúvásban, küzdelmesen

Menet közben gyorsan még hírt adtam magamról Petinek, ne aggódjon miattam. Majd másztam át a szarvasbőgéstől hangos, hűvös leheletű rengetegen Velembe. Utamat kísérte a vadak lámpámtól szikrázó rémült tekintete, valamint csörtető menekülése. Ismerős utcákon haladtam át a falun, melyben annyiszor töltöttem nyári szabadságom. A falu legvégén, a jobb sorsot érdemlő Avar szálló előtt viszont ért némi meglepetés. Egy állat állt az út közepén, amolyan kóbor kutyának tűnt messziről az én vaksi szemeimmel. Csak mikor egész közel értem, és hallottam horkantását, derült ki, hogy ez bizony egy süldőforma vaddisznó. És nincs is egyedül, mert kb. hárman-négyen nagy zajt keltve kétfelé menekültek. Volt köztük egy megtermett kifejlett koca is. Huhh, ez bizony meleg helyzet volt! Már-már hálát rebegtem volna csodás megmenekülésem miatt, amikor bal oldalamon visongva elhúzott egy csapatnyi kölyökmalac. Uramisten! Még megijedni sem volt időm, csak belegondoltam abba, hogy ez a vaddisznókaland sokkal csúnyábban is végződhetett volna. Nyomtam is neki a tempót felfelé a Szent Vid kápolnához, ahol talán leróhatom a tartozásom az égieknek. Olyannyira jól sikerült mindez, hogy el is hoztam a koronát a Stravan ezen a szegmensen. A parkolóhoz is gyorsan felértem. Útközben az egyik fenyvesben volt valami mozgás, agancsok csapódtak az ágakhoz. A kódot mindenhol kerestem, csak ott nem, ahol volt. De végül az is meglett és folytattam vándorlásom a Kendig felé. Miközben azon gondolkodtam, hogy oly sokszor jártam itt, mindenféle, néha extrém időjárási körülmények között, jobb oldalamon a bozótból mintegy 100 méterre harsant fel egy szarvasbika kedvesét hívó, szerelmesen vágyódó hangja. Tartogat ez az ismerős gerinc is sokféle meglepetést és kedves emléket. Az egyik legkedvesebb, mikor a túracsapatommal egy október végi hófúvásban küzdöttünk itt végig, szinte úgy, mint a Delta főcímzenéjében. Hirtelen esett le a hó a színes lombokra, ami egyben csodálatosan látványos volt, de a fákat biztosan nem kímélte. Olyan mennyiség esett, hogy a szél a Kendig alatt hatalmas hótorlaszt épített az útra, ami nekünk lábszárig, akkor kb. 8 éves fiamnak a derekáig ért. 

A Hörmann parkolóban, kód után kutatva

Most nincsen semmi extrém tényező, csak a csillagos égbolt és a szarvasbikák bőgése ebben a csodálatos fenyőillatú éjszakában. Igaz is, éjjel még sosem jártam ezt az erdőt! Hát majd most! Ismerős utakon kanyargok a Vörös-kereszthez, majd a Zeiger-nyeregbe, onnan a Hétforrás irányába. Kezdem érezni az álmosság ólomsúlyát a szempilláimon. Jó lenne valami frissítő vagy valami hirtelen dolog, ami kizökkent ebből. Az energiaitalhoz még nem akarok nyúlni. A forrásvízben bízom inkább. De a kíméletlen lejtő lefelé végre felráz, no meg a kedves pontőr fiúk teája is. Mondják, ha felmegyek az emelkedőn, onnan már nem lesz nehéz. A hurokban jönnek lefelé Adriék, egy másik fiú is csapódott hozzájuk, már hárman vannak. Biztatjuk egymást és megyünk tovább a magunk útján, ők lefelé, én felfelé a derekas emelkedőn, ismét az Óház-tetőre. Onnan pedig lefelé a zöld jelzésen, ami nehezebbnek bizonyul, mint amire számítottam. Néhol meredek, köves, gyökeres, de nagyobb baj, hogy nehezen követhető. Folyton a trackhez kell folyamodnom, hogy le ne menjek róla. Néhol meg kidőlt fák is nehezítik a haladást. Keresztezünk egy aszfaltcsíkot, kettőt is, majdnem elmegyek valami downhill pályára, amit fehér szalagok jelölnek. Aztán van valami erdei tornapálya, sok-sok kidőlt fa, meg urbánusabb részek. Egyszer csak arra ébredek a Szabó-hegy kellős közepén, hogy nem is a tracken vagyok. Atyaég, már régóta nem! 

Már vagy egy kilométert is elhaladtam, mióta elhagytam, semmi értelme visszamászni a szintet. Szerencsére az online térképen máris látom a megoldást: ha egy picit visszamegyek, egy úton átcsaphatok egy sárga-piros jelzésre, amin vissza tudok evickélni a trackre, úgy, hogy nagy kerülő se lesz, de levágásnak se minősül a dolog. Mikor már rajta vagyok a turistaúton, pedzegetem, hogy valaha jártam is én erre Kőszeg felé haladva. Szépen el is érem az útvonalunkat, ami megint engedi a tempósabb vándorlást. Nem is gond ez, már alig várom, hogy megérkezzek. Néha-néha visszapillantok a hegyekre, a városka és a falvak pislákoló fényeire. Szeretek itt lenni, de fáradok, fáradnak lábaim, bár most talán a gondosabb ápolásnak köszönhetően a talpaim sokkal jobb állapotban vannak, mint ennyi kilométernél lenni szoktak. Jó lenne már ott lenni a kilátónál, örülni a teljesítésnek, a többieknek. Utána még nincs vége, vár egy rövidebb út a vonathoz is, nagy zsákkal.

Hívogat a cél

Elérem lassacskán Kőszegdoroszlót, kapaszkodom felfelé Szent Márton útján a Csömötei-hegyre, szoborrá meredt őzek riadt tekintetei kísérnek. Mintha sose akarna véget érni a vándorlásom. Ezek az utolsó kilométerek mindig ilyenek, hiába egy karnyújtásnyira a cél, ezek múlnak a leglassabban. Mintha csigák vontatnák őket. Egy évezred eltelik, mire megpillantom végre a kivilágított kilátót. Az utolsó métereket megkocogom, hagy szóljon. Majdnem 22 óra telt el, mire belépek újra a házikóba, ahol megkapom a gyönyörű oklevelet és jelvényt. Van fűtött helyiség is, ahol levessel is várnak. Mindenki gratulál mindenkinek, aki jelen van a „kis családból”. Nagy szó, hogy van lehetőség arra, hogy nyugodtan meg tudjak mosakodni és át tudjak öltözni. Ilyenkor ez kincseket ér. Az asztalnál mindenki élménybeszámolót tart, egyre többen csatlakoznak az érkezők közül. Sikerül fuvart is találni, Szabó Juci hazavisz Budapestre engem és Borosnyay Palit is. Örülök, hogy nem kell lekeccsölnöm a vonathoz vagy a buszhoz a nagy zsákommal. 

A szeptembernek még nincs vége, a 3 tervezett 100-as túrából eddig kettő megvan, a harmadik kihívás, a Palipista jövő hétvégén vár még rám. Az összes közül talán ez lesz a legnehezebb, szintügyileg biztosan.

Gondolkoztam azon, milyen zeneszámot tegyek be ehhez a beszámolóhoz. Több között vacillálok, túra előtt a Ghymes együttes Állatfarm című száma járt az eszemben amiatt a sor miatt, hogy „Sírhattok keleten és nyugaton”, a nyugaton való sírás már összejött, jövő héten lehet nyavajogni keleten is. Aztán a sok vadászos dolog miatt az osztrák oldalon eszembe jutott a Rammstein Waidmanns Heil című száma is. De végül a sok éjjeli vaddal való találka miatt Nemes Levente Bánat című számát fogom megosztani, ami egy József Attila versnek kitűnő feldolgozása:

Strava-link: 

Communitas Fidelissima

 Communitas Fidelissima, azaz a leghűségesebb községek – így nevezik azt a 10 Vas vármegyei falut (azóta párat egyesítettek közülük), melyek 100 éve, 1923-ban, Trianon után visszatérni szándékoztak Magyarországhoz, holott Ausztriának ítélték őket a békeszerződés során. A visszatért községek neve Szentpéterfa, Pornóapáti, Horvátlövő, Vaskeresztes (korábban Német- és Magyarkeresztes), Felsőcsatár, Narda (korábban Kis- és Nagynarda), Ólmod.

Ez az esemény képezte a teljesítménytúra tematikáját, melynek 103 km-es távján volt szerencsém indulni és melynek során sorra felkereshettem ezeket a kis falvakat a nyugati határszélen. 

Jó kérdés, miért megy el az ember az ország túlfelébe azért, hogy 103 km-t gyalogoljon, holott múlt héten szinte a szomszédból indult a Kinizsi 100, ahol szintén kellemesen lejárhattam volna a lábam, ráadásul ilyen téren szörnyen kényelmes vagyok és preferálom azokat a teljesítménytúrákat, melyek majdnem az ajtónkból indulnak. 

Pornóapáti ellenőrzőpont előtt (Amarilla fotója)

Összesen három indokot sikerült összeszednem:

Ugye eldöntöttem, hogy majdnem minden hónapban, de legalábbis rendszeresen szeretnék ultratávokat teljesíteni. A 20 éves jubileumi Kinizsimet elvitte a Covid, aztán tavaly és idén se nagyon éreztem a késztetést, hogy ezen, a számomra már túl népszerű túrán induljak. A Vérkör után pár nappal láttam meg a Communitas Fidelissima hirdetését, és rögtön tudtam, hogy ott a helyem. Először is a Vasi Vándorok szervezik és a Gombos testvéreknek már régóta ígérgetem, hogy elmegyek egyik túrájukra. Ennyi év után már illik beváltani az ígéretet, szóval semmi kifogás, hogy túl messze van, nehéz odajutni, meg hasonlók. Másodsorban az ismeretlen vonzása hívott erre a tájra, hiszen a túra útvonalának jó kétharmada abszolút szűz terület volt számomra. A harmadik, ellenállhatatlan vonzerő meg pont az ismert rész volt, a Kőszegi-hegység. Sok éven keresztül minden nyaralásunkat Velemben töltöttük és nagyon megkedveltem ezt a vidéket. Tehát nem volt kérdés, ide jönnöm kell!

Két nap szabival megtoldottuk a hosszú hétvégét és áthelyeztük rezidenciánkat Velembe Istvánékhoz, úgyis vagy 10 éve nem jártam náluk. Bemelegítésnek Petivel túrázgattunk a környéken csütörtökön és pénteken, ismerkedtem a kőszegi útvonallal, sőt egyet futottam is a Sötét-völgyben. Bár úgy terveztem, hogy a tempót nem tolom most túl, a 100-as távval tisztelettel kell bánni, főleg, mivel 22 éve gyalogoltam utoljára ennyit. Az elejét ugyan próbálom megnyomni, de csak addig futok és akkor, amikor kedvem van és jól esik. Rekordidőt igy nem fogok menni, de nekem ezen a távon bármi jó eredmény, ami a 22 éves Kinizsi teljesítésemnél, azaz 23 óra 5 percnél rövidebb. Ezt pedig nem nehéz megugrani.

A túrát megelőző éjjel elég rosszul aludtam, lehet, hogy betett az előző esti kőszegi pizzaparti és a túra miatti izgalom. Már a 4:30-as óracsörgés előtt fent voltam, meg sem vártam a hagyományos 5 órai velemi harangozást, ami igen hangulatos, de nem mindig örül neki a turista. Gyors kávé és reggeli után már úton is voltunk Petivel Szentpéterfa felé.

Visszacsatolási emlékmű, Szentpéterfa

Fél 7-kor sikerült elrajtolnom, az egyik indító pontőr Kálmán volt, akivel még számtalanszor összetalálkoztam különböző pontokon, úgy tűnt, hogy egyszerűen mindenhol ott van. Rajtcsomagként kaptam egy paksaméta papírt: térképeket, laminált kisokost (amiből most is puskázom), többoldalas részletes itinert és természetesen az igazolólapot. Egyáltalán nem volt a véletlenre bízva, hogy eltévedünk-e. A sok papír mellé járt három kupon is, ezeket az Alpesi fogadóban, a Judit borozóban és Nardán, a maratoni táv céljában válthattam be különböző finomságokra. És mindez csak töredékrésze volt a bőséges frissítésnek.  Zoli írta is a túra előtt, hogy ne nagyon hozzak kaját – és valóban, vihettem is a hozott kajákat mind haza, miután bejárták fél Vas vármegyét.

Az ellenőrzőpontokhoz is kellett egy kis magyarázat: 3 féle volt belőlük. Emberes, ahol pecsétet vagy matricát és frissítőt is kaptunk, bójás, lyukasztós, valamint matricás, általában a visszacsatolási emlékműveknél, emléktábláknál. Így legalább ezeket is megnézhettük mind. A túra rögtön egy ilyen matricás igazolóponttal kezdődött a tulajdonképpeni menetiránnyal ellenkező irányba megtéve néhány száz métert, ahol a szentpéterfai emlékművet kereshettük fel. Petitől így sikerült összesen négyszer is elköszönnöm – egyszer induláskor, majd a visszaforduláskor, majd mikor autóval utolért a műúton, ahol éppen a szentpéterfai horvát nyelvű kálvária felé tempóztam. Negyedszerre lesifotósként lepett meg a kálváriától kivezető úton.

Szentpéterfa kálváriája a falu szélén, horvát nyelvű stációkkal

Jól ment a futás, egyenletes, kényelmes tempót választottam, amit hosszú kilométereken tartani tudok. Most láttam értelmét a sok szántóföldi edzésnek Moravicán, hiszen több kilométeren keresztül hasonló utakon futottam. Egy éles kanyar bevitt a kellemesen árnyékos erdőbe, ahol lassan kezdtem utolérni és beelőzni a 6 körül rajtoló mezőnyt. Ide-oda kanyarogva hamarosan elértük a határsávot, amin a nem túl akkurátusan jelzett zöld turistaút haladt, amit ezen a szakaszon mi is követtünk. A Csencsi-pataknál volt az első lyukasztós ellenőrzőpont. Innentől egy keskeny ösvény vezetett a magas fűben, ahol nehéz volt futni és előzni is, így inkább gyaloglásra váltottam. A turistaút és mi is a határsávot követtük, mely egy erdőben folyatódott. Itt-ott felfedezhetők voltak határkövek és más, szigorúbb határőrzésre emlékeztető jelzések. Egyre nehezebben járható volt a lassan útnak se nevezhető határsáv, néhol többen összeálltunk tanakodni, merre is tovább. De a telefonos track egyértelműen mutatta, hogy csak egyenesen előre. Mikor újból jól futható útra értem, elbúcsúztam szombathelyi túratársaimtól és újból futásnak eredtem. Meg sem álltam Pornóapáti határáig. A közeli határátkelő felé haladó autókból még szurkoltak is nekem. A faluban volt emberes igazoló- és frissítőpont és emlékműves falucímer-matrica is. Ezek a matricák egész egyedivé tették az igazolólapot, kár, hogy harmonikaszerűen behajtogattam az övtáskámba, hogy mindig kéznél legyen, így elég viharverten néz ki. Kálmán már sokkal később, Kőszegen kérdezte is, hogy vajon útközben játszom is rajta?

Variációk határsávra

Pornóapátit egy enyhén emelkedő utcán hagytam el. Itt már sokkal szellősebb volt a mezőny is. Kezdtek előbukkanni azok a demotiváló túratársak, akiket nem nagyon érdemes futva kielőzni, mivel később majd úgyis lehagynak, olyan tempót tudnak menni gyalog. Lányokat innen egyáltalán nem is láttam, egyébként is valószínűleg a 100-as mezőny (hatvanvalahány induló) töredéke volt nő – ebből is látszik, hogy ez a sport eléggé férfias műfaj még mindig. Egy darabig tartottam a tempót egy eszméletlen iramot diktáló párossal, a horvátlövői pontig, ahol ipari mennyiségű zsíroskenyér várt ránk. Miközben a kenyeret majszoltam, egyszer csak a háttérben előbukkant Kálmán, aki az utazó nagykövet szerepét játszhatta a túra alatt. Úgy gondoltam, hogy megelégszem egy kisebb kenyérrel és vízvételezés után gyorsan tova is iramodom, de a matricás pontnál megint emberemre akadtam egy fehér pulcsis srác személyében (vele is találkozunk még a történet folyamán), így besoroltam szépen utána, ha már hasonló gyalogtempót tudtunk menni. Tulajdonképpen a félmaratont nagyjából lefutottam, ki nem nagyon fáradtam benne, azt gondoltam, lesz még időm futni bőven a hátralévő 80 km alatt, ha akarok. Gyaloglás alatt több idő van a tájat nézegetni. Van is mit, hiszen egyre közelebb kerülnek a Vaskeresztes mögötti szőlőhegyek. Unatkozni éppenséggel eddig se unatkoztam, mert ehhez elég túl változatos volt az útvonal. Erdők, mezők, határsáv, szántók, dombocskák, kedves falvacskák. Mindig volt valami magával ragadó érdekesség. Ha más nem, például horvát nyelvű feliratok egyes épületeken. De vajon hogy kerültek ide a horvátok az anyaországtól ennyire távoli területre? - vetődött fel bennem a kérdés többször is. Ennek okát is a törökök előrenyomulásánál kell keresni, még az 1500-as években, mikor különböző horvát területekről a mai Burgenland és Nyugat-Magyarország területére menekültek. Emiatt hívják őket gradistyei horvátoknak is, ami tulajdonképpen Burgenland horvát tükörfordítása.

Visszacsatolási emlékmű Pornóapátiban

Távolban a Vas-hegy

Egy horvátlövői házikó

Dobar dan, hrvati!

Az egyre közelebbről hívogató szőlőhegyek felé kanyarogva hol gyalogoltam, hol futottam és mindig akadt egy-egy aprócska érdekesség, ami miatt előkerült a fényképező – legyen az régi temető, bálványprés, ódon pajta vagy idilli tavacska. A szalagok az Alpesi fogadó felé tessékeltek, ahol beválthattam első kuponom 700 Ft értékben üdítőre, sörre vagy bármire. Én egy presszókávét választottam, mert hosszú lesz még a menet. Mikor előkerestem a kupont láttam, hogy a talon vadiúj nagyobb softkulacsom kereket oldott. Annyira nem aggódtam, mert tudtam, hogy Gombos Zoli az egyik söprű, bármikor írhatok neki a kulacsom miatt. Ennek megfelelően egészen Velemig halogattam a dolgot, mert mindig fontosabb volt a menetelés. 

Bálványprés Vaskeresztes határában

Majdnem szépen el is meneteltem a vaskeresztesi emlékmű mellett, egy szemüveges srác kiáltott utánam, hogy álljak már meg egy matricára. Matricázás után hamarosan emberes pont is volt a faluban, ahol egy müzliszelet ütötte a markunkat. Innen végre egyenesen a pincesorok irányába vitt az utunk. Elhaladtunk egy tábla mellett, amin Vaskeresztes is mint Communitas Fidelissima szerepelt, így gyorsan le is fényképeztem. A szemüveges srác tempóját nem bírtam tartani, főleg, hogy egyre figyelemreméltóbb panoráma tárult elém, a másik oldalon meg sorakoztak a szebbnél-szebb pincék. 

Menetelés a pincék irányába

A legfinomabb bodzaszörp

Mit tegyen az ember ha futó, teljesítménytúrázó de egyben fotózni is szeret? A legjobb, ha szépen bemegy a Judit borozóba és megissza, ami a kuponért jár. Kólát kértem volna, de mondta a tulajdonos hölgy, hogy itt ilyen nincs, viszont bodzaszörpöt tudnak szívesen adni. Örömmel cseréltem le a kólát erre a másik itókára, amit egyáltalán nem bántam meg, mert ilyen finom bodzaszörpöt még életemben nem ittam. Enyhén szénsavas, nem túl édes és nagyon bodzás és nagyon jóleső úgy 30 km táján. Főleg, ha hamarosan mászni is kell derekasan. Egy kiránduló családot kielőzve a kaptatón átváltottam kocogásra, mert éppen ehhez volt kedvem. Néhol az emelkedőket is megfutottam. A következő pont számomra különleges volt, a szúróbélyegző az egykori C7-es határátlépő hangszórójára volt felszerelve. Hol erdőben, hol szőlők és présházak közt szlalomozva egy kápolnához jutottam, ahonnan remek kilátás nyílott a környékre. 

Kezdett felsejleni, hogy mennyit agyalhattak a szervezők az útvonalon, hogy ennyi látványosság beleférjen. Az egyik legnagyobb és legeredetibb az útvonalon éppen most jött: a Vasfüggöny múzeumon keresztül vitt a track, amit egyben meg is lehetett tekinteni. A múzeumtulajdonos bácsi, aki korábban határőr volt, most is lelkesen magyarázott egy csoportnak. Mivel hosszú út állt még előttem és a múzeumot is láttam korábban, inkább csak a pecsételésre szorítkoztam. Miközben a kapott Sport szeletet elmajszoltam, egy helyi cicával is sikerült összebarátkoznom. Kellemesen lejtős terepen futottam ki a nyaralók és szőlők közül az erdőbe, ahol emelkedni kezdett az út. A nagyvilágosi mérőtorony felé lehagytam egy újabb párost, majd a torony utáni combos lejtőn egy kiránduló (vagy teljesítménytúrázó?) családot. 

Néhány kép kedvenc szakaszomról

C27-es határátkelő

Vasfüggöny múzeum

Imádtam ezt a szakaszt, hiszen kedvenceim a kissé technikás, meredek lejtők és még a térdeim is egyben voltak (itt még...). Hamarosan már a Pinka szurdokában bujkálhattam követve a folyó kanyarulatait. A fehér pólós és a szemüveges srác előttem haladt, mindketten igen kemény tempót diktáltak (gyalogosan, nem futva), én csak kicsit lemaradva tudtam őket követni. Nem akartam őket megelőzni, hogy aztán később akadályozzam őket a szűk ösvényen. Így sétáltam és élveztem a vadregényes tájat. A szurdokból kibukkanva utolértem a fehér felsős celldömölki srácot, Gergőt, és beszélgetni kezdtünk. Egy jó szakaszon együtt is haladtunk a továbbiakban. 

A Pinka-szurdok szépségei

Hallépcső

Felsőcsatáron először az emlékműnél, majd emberes ponton, később egy kápolnánál gyűjtöttünk újabb igazolásokat a füzetünkbe. Nardáig együtt mentünk, ahol komoly vendégséggel vártak, kinti asztaloknál finom marhagulyást fogyaszthattunk. Nekem kicsit túl zsíros volt, de a fiúknak mind nagyon ízlett. Csodálkoztam, hogy egyes férfiaknál mekkorát nyom a latban egy túra ellátás része. Nálam ez elég mellékes tényező. Bent a pecsételésnél újból felbukkant Kálmán. A gulyást különböző sebességgel fogyasztották, így külön-külön indultak útnak az itt összesereglett, viszonylag hasonló tempót bíró túratársak. A Béke tava előtt megint úgy szóltak a fiúk utánam, mert nagy lendületet véve majdnem felszaladtam a szemközti emelkedőre. De azért örültem, hogy az emelkedő helyett a tó és a legelésző szürkemarhák felé visz a szalagozás. A marhák csak nézték, hogy hova gyalogol ez a sok marha, ugyanúgy mint a következő utcában egy hölgy, aki megkérdezte, hogy tán Ausztriába igyekszünk? Így 41 km-rel a lábamban lehet, hogy voltam már annyira viharvert társaimmal egyetemben, hogy simán migránsnak néztünk ki. Persze az is lehet, hogy egyszerűen nem értette, minek sétál ma mindenki az osztrák határ felé, hiszen az az utca tényleg oda vezetett. Nem tudta valószínűleg (milyen jellemző ez), hogy egy turistaút is visz pont az ő utcájában, ami később élesen jobbra kanyarodik, mielőtt az ember átsétálna zöldhatáron. Magyaráztam neki, hogy Kőszeg felé igyekszünk és Szentpéterfáról jövünk, de Kőszeg után kell sétálnunk úgy egy 25 km-es kört még. A hölgy csak nézett meredten rám és sápítozott. 

A kereszt és kápolna nevű pont Felsőcsatár és Narda között

Közelednek a kőszegi hegyek

Gulyás várt minket Nardán

A Béke tava - tényleg békés egy hely

Csak bámulnak minket, hogy hova megyünk ennyien

A jobbos kanyar után kopárabb tájakon vitt az út, mindenki ment egyedül a saját tempójában. Még ha akadnak is jó beszélgetőtársak, néha jó egyedül lenni ilyen hosszú úton a saját gondolatainkkal, ezzel nagyjából mindenki így van, aki ekkora távokat gyalogol. Volt hogy pár szót szóltunk egymáshoz, volt hogy valamennyit bele is futottam, mert így esett jól. Egyszer csak észleltem, hogy valaki jön nagyon utánam. Méghozzá egy futó! Sőt, úgy tűnt, hogy nő! Nicsak! De mikor elhúzott mellettem, kiderült, hogy egy sapkás, bajszos fickó, botokkal. Kicsit csalódott voltam, hogy nem kerültek elő az ultrafutó csajok, de ennyi baj legyen. Ennek kapcsán beszélgetni kezdtünk Zsolttal, a barna pólós szemüveges sráccal, aki egyébként nagyon kemény tempót nyomott. Nagyjából együtt haladtunk Búcsúig, de ott ő előre ment. Búcsú után hosszan meneteltem egy erdőben, majd annak a szélén, a Zsibrik-parragnál volt a lyukasztós EP. Most azon gondolkodtam el, hogy van-e köze a Zsibriknek a Sibrikhez, azaz a bozsoki kastély tulajdonosához. 

Bozsok határában, már a hegyek lábánál

A következő falu ugyanis már Bozsok, ahol újból ismerős terepre lépek és egyben elérem a Kőszegi-hegységet. Vonulata lassan egyre közelebb és közelebb kúszott, ami egyben öröm és üröm is volt, mivel jelezte, hogy jön hamarosan a kemény hegymenet, ami amúgy nem lenne baj, ha nincs már 60 km az ember lábában. Így viszont elég kétséges lesz, mit szól hozzá a láb. Igaz, őt nem fogja megkérdezni senki... 

Sibrik (vagy Zsibrik?) kastély Bozsokon, melynek kertjén át vezetett a túra

Menet közben értekeztem Petivel, hogyan szervezzük össze találkánkat Velemben, hogy együtt másszuk meg az Írottkőt. Sajnos az időtervben még mindig éreztem némi játékot, így másfél órát mondtam, de jeleztem, hogy lehetek ennél gyorsabb és lassabb is. Egyben ápolási feladatot is adtunk egymásnak – a találkozáskor mindkettőnk elsősegélyre szorult. Ő egy kullanccsal küzdött, én pedig a szokásos melltartós mizériával, pedig már eleve leragasztással indultam és az Alpesi fogadóban is korrigáltam azt. Egyéb bajom mindeddig szerencsére nem mutatkozott. A pihepuha Nike Pegazus trail remek választásnak bizonyult erre a száraz, nem túl technikás terepre, így a lábam, talpam is egész jó állapotban volt. Vártam már a találkozót, de előbb a bozsoki Kneipp házban kellett egyet pecsételtetni az ottani lányokkal. Finomabbnál finomabb sajtos rudak és pogácsák sorakoztak az asztalon, de engem jobbára csak a vízkészleteim feltöltése érdekelt. Induláskor Jánossal, egy újabb túratárssal elegyedtünk beszédbe. Ő egy nagyon komoly Lyme fertőzésből épült fel, még le is volt bénulva. Jóformán a sírból hozták vissza és most egy százast tol. Micsoda figurák vannak itt! Gergőnek a lábát foltozták össze, de ez majd csak a hegység gerincén derül ki. Én itt az autoimmun bélbetegségemmel igazi kispályás induló vagyok. 

Kerti siklópálya Velemben - egy újabb darab

János tanácsára itt-ott belekocogunk, de sajnos nekem ez a kocogás kevés, ha futás, akkor legyen igazi, akár felfelé is, nem gond. Így hát belehúzok és meg sem állok a velemi találkozópontig, melynek már nagyon éreztem a vonzását. Remekül megy a tempó, két szembejövő biciklis még drukkol is nekem. Petit nem látom először, csak akkor pillantom meg, mikor körbenézek, éppen egy matracon napozik mellettem a réten. Kicsit korábban kijött, de mivel eddig csak pasikat látott elhúzni, inkább leheveredett. Megejtjük a találka elsősegély részét, iszom egy kis izotóniát, majd leadom a felesleges cuccok egy részét. A többit majd fent intézzük a hegyen, addigra úgyis eldől, mi kellhet még és mi válik fölöslegessé a továbbiakra nézve. Írok Zolinak is a kulacsom miatt. Hamarosan érkezik is az üzenet, hogy megvan, majd Kőszegen a büfében leadják.

Meredeken felfelé palás sziklák mellett a gerincen

Mikor készülődtem a túrára, voltak olyan gondolataim, hogy akár le is ugorhatnék a néhány száz méterre lévő szállásra egy jó kis zuhanyra, tiszta ruháért stb. Most ez eszemben sincs, megyünk rendületlenül tovább, közben iszogatom a Peti által hozott citromos sört. Vágyakozva nézegetjük a szebbnél-szebb nyaralókat, mutatom az egyedi kerti siklópályákat, amiket kevés turista ismer. A buszfordulónál felkanyarodunk a piros jelzésre, a Péterics-forrás felé. Szeretem ezt az útvonalat, Zoli azt írta, azért ezt választották, mert ez a legkönnyebb mászás. Én meg hiszek neki, holott már szinte minden létező úton megmásztam az Írottkőt. Most utólag azt kell gondoljam, csak viccelt. Kb. a piros az egyik legmeredekebb út felfelé néhány pihenős szakasszal. Úgy tűnik, az elmúlt 10 év alatt, mióta utoljára Velemben jártam, nemcsak a Péterics-forrás száradt ki, hanem néhány fa is rádőlt a turistaútra, így néha mászni kell felettük vagy alattuk. Újabb szúróbélyegző a forrásnál, majd emelkedünk tovább a völgyben, egyelőre komótosan. Figyelmeztetem Petit, hogy hamarosan változik a meredekség foka. Kikapaszkodunk a gerincre és innen jön az igazi mászóka. Jó tempóban haladunk, utol is érjük Jánost, akit jobban megfog ez az elég kemény emelkedő. Pár szót váltunk, majd megyünk előre. Biztatom Petit, hogy hamarosan szintút jön a következő nagyobb mászás előtt egy kis pihenőként. Kedvenc bükkösömön át haladunk, ami sajnos elég hiányos lett – itt is favágók dolgoztak. Ahogy felkapaszkodunk az áfonyabokrokkal szegélyezett következő kaptatón, már látom, hogy a kipusztult fenyves területe is sajnos nőtt, az eddig erdős területen álló vadetető már szabadban van. De sarjad az új fenyőerdő. A végső kemény mászás után fent állunk a kilátónál, ahol Zsolttal találkozunk újra. Felmászunk a kilátóba, ráérősen körülnézünk, közben Zolival levelezek arról, ki merre jár. Ők a seprűvel Nardán, mi Petivel az Írottkőn. Megmutatom Petinek a névadó követ az osztrák oldalon, majd elindulunk a Hörmann-forrás felé. Csodálkozom a hiányos erdőn, az új ismertető táblákon. A forrás most éppen iható státuszban van, veszünk is vizet, majd igyekszünk pecsételni. Peti szeretné, hogy egyek többet a pont bőséges kínálatából, de nekem csak a menés van az agyamban, csak néhány olívabogyót fogyasztok és elég zizin viselkedek. (Bocsánat, Peti!)

Fent a csúcson, a régen látott Írottkőn

Megejtjük a holmik optimalizálását, magamhoz veszem a melegebb merinó fölsőt, az izzadt aláöltözetem odaadom Petinek. A sapkámtól is megválok, helyette fejpántot veszek fel. A pólóm is lecserélem. Peti hozott nekem jobb lámpát is, mindenre gondolt. Sajnos sikerül eléggé felmálházni őt, nem tud optimálisan bepakolni. Ennek majd a kék kereszten lefelé az aláöltözete látja kárát, ami a softkulacsommal együtt kipotyog a táskájából. A kulacsot később megtalálta a Szent Vid kápolna padjánál, de a pulcsinak örökre búcsút mondhatott.

Közben én a Kendig felé futok-gyaloglok felváltva, domborzattól függően. Csak ámulok és bámulok azon, hogy hol van erdő, hol nincs. A 10 éve szinte kopasz rész lassan rendes erdő lesz, ahol meg volt erdő, onnan kivágták és kitűnő kilátás nyílik a hegységre például a Kendig adótornyaitól. A jó kis lejtőn utolérem Gergőt, újból beszélgetni kezdünk. Zsolt valószínűleg már árkon-bokron túl jár, de a Vörös-kereszten biztosan. Én sem áltatom Gergőt, hogy sokáig vele megyek, mert futhatnékom támad. Elhatároztam ugyanis, hogyha bírom még erővel, a gerincet nagyjából végigfutom. Így amikor alkalmassá válik a terep, neki is lódulok. Az Óház-tetőnél elbizonytalanodok, holott a szalag egyértelműen bemutat a kék háromszög jelzésre. Valamiért a kéket memorizáltam csak, így majdnem átmászom a sima kékre, mire látom a telefonomon, hogy mégis a háromszögön kell haladnom. Elfutok az Ördögtányér-szikla mellett, majd a következő látványosság a grandiózus Fatalin-bükk. Utána egy kis sziklás magaslatra kapaszkodom, ahol Zsoltot érem utol. Meséli, hogy találkozott egy borzcsaláddal. Nagyszerű élmény lehetett. Én csak őzeket láttam még a határsávon. Futok csak tovább, egyedül a Pintér-tető emelkedője és újdonsült panorámája akaszt meg kicsit. Itt már megint az OKT-t követi a szalagozás. A hegyről lefelé a meredeken egyre fájósabbak lesznek a térdeim, azt hiszem lassan vége szakad futókarrieremnek ezen a túrán. Mintha valami hólyagféle is alakulna a bal lábam egyik ujján. Ennek se tesz jót a futás, de egyelőre még nem érzem tragikusnak a helyzetet. Ledöcögök a trianoni kereszthez igazolni, majd visszakapaszkodom és elindulok a kálvária felé, ahol egy fiú ücsörög magányosan. A kálvária köves-gyökeres lejtőjén már egyértelműen nem esik jól a futás. Mihelyt leérek a Szent korona bunkerhez, abba is hagyom, úgyis mászhatok máris a Szulejmán-kilátó irányába.

Meglepetés kilátás a Kendigről

Adótornyok a Kendigen

Ördögtányér szikla

Újabb meglepi panoráma a Pintér-tetőn

Trianoni kereszt

Otthon olvasgattam egy ismertetőfüzetet a hegységről, ebben fedeztem fel a kőszegi Ördögárkot, mint számomra ismeretlen érdekességet. Úgy gondoltam, most a hétvégén se lesz alkalmam megnézni egyéb fontosabb látnivalók miatt, de csalódnom kellett pozitív értelemben: a túra megálmodói rám is gondoltak, ugyanis az útvonal magában az árokban folytatódott egy kellemes fákkal benőtt, korláttal szegélyezett keskeny ösvény után, ahol ugyanazzal a magányos lánnyal találkoztam, ki a Pintér-tetőn utcai ruhában futott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tetszett a lábamnak ez a köves talajú, folyamatosan emelkedő árok, de a látvány ellensúlyozta a szenvedést. A Szulejmán-kilátóhoz ereszkedve már eszembe se jutott tempósan futni, csak döcögésre volt erőm. Lenéztem az alkonyati pirosló napfényben fürdő városra, majd indultam is tovább a közeli büfébe, a Királyvölgybe.

Ördög-árok

Kár, hogy belerondít az a villanyvezeték a Szulejmán-kilátó panorámájába

Nem tudom eldönteni, hogy a szervezők részéről jófejség vagy extra szivatás, hogy az ember tulajdonképpen egyszer már megérkezik a célba. Ahonnan aztán mehet még egy jó 25 km-es köröcskére, bele az éjszakába (vagy már eleve az éjszakában - kinek mi jut a tempójától függően). Jófejség, mert kapok meleg virslit kenyérrel és mustárral, mellé megszívlelendő jótanácsokat a továbbiakra nézve például a szalagokkal, pontokkal, patakátkeléssel kapcsolatban. És ezek a tanácsok valóban sokat segítettek, mikor felidéztem őket az aktuális helyen. És szivatás, mert borzasztó nehéz felállni innen az asztal mellől és továbbindulni. Lehet, hogy valakinek fizikailag is, de nekem szimplán fejben nehéz megbarátkozni avval, hogy nincs mese, még gyalogolni kell egy kiadósabb túrát innen. Tulajdonképpen minden most kezdődik el, itt 77 km-nél. Ami eddig volt, az a bemelegítés, az igazi túra innen indul, innen dől el, hogy meg tudom-e csinálni ezt az egyedül az éjszakában gyaloglós szakaszt. 

És vajon kivel találkozok a büfében újból? Kálmánnal. Vele is elbeszélgetve kezdek ráeszmélni, mekkora áldozatos szervezési meló volt ezt a túrát összehozni úgy, hogy minden a helyén legyen. Utazó pontőrök, különféle bélyegzők és szalagok, ellátmány stb.

Mikor elindulok, hamar rájövök, hogy hűvöske lesz az éjszaka, ideje felvenni az eddig hanyagolt pulcsit. Arra is rájövök, hogy a fekete nem a legjobb választás volt, ha már fényvisszaverő mellényt nem hoztam az útra, mert későn kaptam erről a levelet, annyi eszem meg nem volt, hogy erre magamtól gondoljak. Azért menti a helyzetet a két biciklis fényvisszaverő csík a táskám hátulján. Ilyen mindig van nálam, most is feltettem. És talán a neonrózsaszín kompressziós zoknim is elég feltűnő. 

Indul az inkluzív kőszegi városnézés

Át a Hősök kapuján, hogy visszatérjek a rengetegbe

Az urbánus szakasz kisebb városnézéssel is felér. Elhaladok a Jurisics gimnázium kastélyszerű épülete előtt, majd a vár mellett és a város egyik legpatinásabb utcáján, ami a nevezetes térre torkollik, ahol a Hősök kapuja is áll. Ha nagyképű lennék, valódi hősnek érezhetném magam, hogy közel nyolcvan kilométerrel a lábamban egész fitten ballagok át alatta. Egy újabb utcában látom, hogy Kőszeg piaca is megújult az elmúlt 10 év alatt, még gombavizsgáló is van. A Gyöngyös partjára érve felidézem az emlékeket, amikor akkor még kisfiammal játszótereztünk itt. Kicsit bosszankodom, mert valaki meg azzal játszadozik előszeretettel, hogy letépegeti ezen a szakaszon a mi kék-fehér Decathlonos szalagjainkat. Mint gondos anyuka szedegetem fel a földön fekvő szalagokat és kötözöm fel a legközelebbi fára. Rájövök, hogy felesleges a duplacsomó, mert Zoliéknak le is kell szedni őket. Nem szeretném megnehezíteni a dolgukat. Szerencsére a Kórház utcában már nem működött a szeleburdi szalagszedő, így ott már nem akad dolgom. Átkelek az országúton és belevetem magam újfent a rengetegbe. Bár erősen sötétedik, lámpa még nem kell. Kicsit féltem ettől a városi szakasztól, hogy sötétben kell itt haladnom és nem találom meg az utat. De a jó szalagozásnak köszönhetően sötétben se lett volna semmi baj. 

Az úgynevezett Munkaszolgálatosok útján távolodom a várostól, mely szomorú történéseknek állít emléket. A németek Kőszeg közelében működtettek a második világháború alatt egy munkatábort, ahol főként zsidókat dolgoztattak legtöbbször halálra. Az ellenőrzőpontunk is egy halomsír helyén volt. Jobbkanyar, balkanyar, majd megint jobbkanyar és máris kedvenc (ja nem) kéktúra szakaszomon találtam magam. Sok-sok éve megfogadtam, hogy erre soha többet nem jövök, erre immár harmadszor rovom ezt az ingerszegény útvonalat. Na jó, ha másodszor nem megyek, akkor nem ismerem meg Kálmánt és Zolit és lehet, hogy itt se vagyok most. És egyre inkább érzem azt, hogy jobb is lenne, ha nem lennék itt, helyette mondjuk aludnék a velemi szálláson. A három unalmas kilométert egyedül az dobja fel, azon kívül, hogy vedelem a kólámat, közben dalolászok és folyamatosan nézegetem az órámat, hogy balra látok egy sátrat. Biztos egy kéktúrázó gondolta, hogy ez elég nyugalmas hely lesz éjszakázásra, hiszen ki az a bolond, aki egyébként erre jár önszántából, ha nem kékezik. Csórikám jól benézte ezt, most ötpercenként fog bevilágítani a sátorba egy-egy kíváncsi fejlámpa fénye. 

Néha egy-egy rét szakítja meg a magányos monoton menetelést és azt kell észre vennem, hogy valami fura játékot űz velem. A papírforma szerint lányként egyedül az erdőben félnem kéne, de ilyesmi eszembe se jut. Olyan dolgokat vélek inkább látni, amik egyértelműen nincsenek ott – magas házak a fák mögött, vagy később éppen egy vadászházat képzelek az erdősáv mögött felsejlő tisztás helyére. Szerencsére a józan eszemet elővéve tudom, hogy csak érzéki csalódás az egész, ezek az objektumok nincsenek ott, csak a világosabb árnyalatok zavarnak meg. De mi van vajon a diszkózene dübörgésével a Peruska Mária kápolna környékén? Egyértelműen hallottam a távolból jövő lüktető ütemes dobpergést. Gondoltam, biztos valami közeli falu helyi diszkójából hallatszik. A kápolna közelében volt egy önellenőrző és önellátó pont is (banán és víz volt depózva az esőkunyhóba, amit aztán a seprű cipelhetett ki az autóhoz – mekkora móka lehetett közel 90 km környékén), szóval egy darabig mással voltam elfoglalva, minthogy figyeljek a dobra. Nem is hallottam többet, pedig hamarosan az út nyílt terepre fordult, ahol elméletileg jobban kellett volna hallanom az ütemes tamtamot. De idilli csillagos, csendes éjszaka fogadott minden zavaró zaj nélkül. 

Profin jelzett pont a Peruska Mária kápolnánál - a pályabontók dolga se volt egyszerű

Valószínűleg ezt a szakaszt nappal is élveztem volna, a dombtetőről pislákolt néhány falu fénye, kellemes szellő lengedezett. Ahogy bekanyarodtam a szalagok mentén, láttam magamtól néhány percnyi járásra egy fejlámpa fényét. Azt hittem, Zsolt az, aki Kőszegen a virslievésnél váltott engem. Láttam, hogy jó tempóban közeledik a fény, utol fog érni a mögöttem haladó túrázó. Hosszan gyalogoltunk a horvátzsidányi műút irányába, egy tanyát hagytunk el, ahol a kutyák szintén biztos nagyon élvezték a nagyjából ötpercenként elhaladó túrázók megugatását. A forgalmasabb műúton mintegy fél kilométert kellett megtennünk (emiatt kellett volna a mellény), majd a túloldalon bevetettük magunkat az erdőbe. A lámpa közben egyre csak közeledett, de utol még mindig nem ért. Mindenféle keszekusza utakra vittek a szalagok, majd nyílt terepen, egy kerítés mellett haladtunk. Ekkor már megnéztem, ki is a mögöttem jövő és meglepetésemre nem Zsolt volt, hanem egy tök idegen fickó, akit eddig még nem láttam. Mivel erősebb tempója volt még a maga totyogós módján is, magam elé engedtem, hagy menjen. Egy kopár dombhátról ereszkedtünk le az ólmodi műút irányába a Kocsis tanyánál lévő ellenőrzőponthoz. Itt hosszasan keresgéltem, mivel is tudnék lyukasztani, mert annyira hosszú volt a zsinór, amin a lyukasztó lógott, hogy beleveszett a magas csalánba.

A műút lassan bevezetett a faluba, közben meg egyre figyelgettem az órámon, hol tartok kilométerben. Egyszer, mikor megnéztem, csúnya meglepetés ért: az óra sötét képernyője vigyorgott csúfondárosan rám. Lemerült, korábban mint én. Bajnak baj, de nem akkora, hogy emiatt ne lehessen továbbmenni, a túraútvonal úgyis a telefonomra van letöltve. De aztán jött a második rossz vicc: a templomnál egyre kerestem az igazoló matricákat. Bója, szalag van, matrica sehol. A templom kapuján is megnéztem a hívőknek kihelyezett paksamétát, de láttam, hogy az nem nekünk szól. Nem tudtam mit tenni, lefényképeztem az emlékművet a szalaggal (egyébként a kép nem is sikerült), majd igazolom ezzel, hogy itt jártam. A baj ugye nem jár egyedül és magyar igazságból is három van – ahogy kanyarodok a falu főútjával egyetemben, egyszer csak érzem a bal lábam ujjánál, hogy placcs - kilyukadt az eddig szolidan növögető hólyag. És ezután a placcs után minden lépés elég fájdalmas volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy közel az emberes ellenőrző pont, ott majd bekötözöm a sérülést leukoplasttal. Nem hiába bújtam a Kinizsis fórumot a közelmúltban, tanultam néhány praktikát. Besántikáltam a tóhoz és rázúdítottam bánataim a fagyoskodó pontőrökre. Szerencsére volt egy erős reflektoruk és annak a fényénél megejtettem a kötözést. Kínáltak mindenféle finom sütivel, de hiába. Engem tovább szomorított az a tényező, hogy láttam, hogy a telefonom is lemerülésre áll, 20% az nem sok, főleg, ha térképeznem is kell. Ráadásul Petit is fel kell hamarosan hívnom, hogy értem tudjon jönni. Nincs már 10 km hátra, szóval most kéne akkor felhívni őt, mikor még megy. Csak hoppá, hamarosan kiderült, hogy Ólmodon egyszerűen nincs térerő. Igen, egy a ráadás... Botladozva elindultam a tótól kifelé, de néhány száz méter után úgy tűnt, a kötözés valóban hatékony, megint olajozottan tudtam menni. Csak a telefonom bírja! Bár a pontőrök megnyugtattak, hogy ilyen alapos szalagozás mellett kunszt eltévedni. Az utat többféle fényvisszaverő szalag jelölte, a kanyarokat meg pluszban egy neonsárga, még jobban reflektív darab. 

A műútról egy igen meglepő emelkedő vezetett fel egy dombhátra, ahol a cuki Belovich kápolna állt. Sajnos így sötétben nem nagyon tudtunk egymással ismerkedni. Aztán egy meredek, a friss irtás miatt kissé viszontagságos út vitt az Őz-kúthoz, ahol a patakátkelésnél követtem a Kőszegen hallott tanácsokat, így nem léptem a puha kavicságyba, ahol bokáig süllyedhettem volna. A bővízű domborműves kútból igazolás után merítettem a kulacsomba vizet, majd elindultam a végső rohamra Kőszeg irányába. Ez a roham nem volt már túl vehemens, de legalább tudtam folyamatosan tartani a saját kis tempómat minden nagyobb probléma nélkül. Azt azért nem mondanám, hogy semmim se fájt, de a nagyobb bajok eddig elkerültek, amik az embert egy ilyen távon érhetik. Újból a kékre értem ki és egyre csak csodálkoztam, mit kanyarog ez az út ennyit, hiszen csalóka emlékeim szerint mindössze van benne egy-két kanyar Kőszegtől. Már vártam, hogy megpillantsam a város fényeit, de egyre csak a fák mögött megbújó holdat láttam mindenhol, ami néha meg is tréfált.

A régen áhított tábla

De aztán eljött az a városközeli szakasz is, amit már régóta lelki szemeim előtt láttam és egyszerre, az országúton áthaladva, visszaérkeztem a teljesen kihalt városba. Pestiként ez nekem szörnyen furcsa volt, hogy sehol egy ember vagy autó. Aztán ahogy elindultam egy kisebb utcán, szembejött egy kocsi. Hirtelen lassít, meg is áll és visszatolat. Biztos, hogy az illetőnek köze van a túrához, ha miattam megáll. És vajon ki vezeti az autót? Kálmán, aki mindenhol ott van. Éppen ment Ólmodra, hogy felváltsa ott a pontőröket. Neki is hosszú éjszakája van.

Nekem viszont még fel kell kapaszkodnom a büféhez a kék-fehér szalagokat követve. Szerencsére az előző nap Petivel bejártuk ezt a szakaszt, így nem volt meglepetés az útvonal. Számomra rejtély ez a Királyvölgy, itt-ott parkolnak autók, vannak kocsibeállók, de tulajdonképpen egy árokparti szűk ösvényről van szó, ahol egy turista tanösvény vezet egyedi háromszögletű táblákkal. Az utacska teljesen alkalmatlan autóközlekedésre (gondolom legalábbis én). Lehet, hogy a környező meredek köves utcákon jönnek le a gépkocsik? Mindenesetre Kőszegen se szeretnék sofőrködni, ismervén már az Ördögárok folytatásában vezető autóutat is... A telefonomat nézve úgy látom, éppen meglesz a 2 óra előtti finis, tehát Petinek is nagyjából jó időpontot mondtam, mikor végre sikerült Messengeren elérnem.

Bebaktatok a büfé e késői órán elég kihalt kertjébe. A pontőrök érthető okokból beköltöztek az épületbe. Örömmel üdvözölnek és gratulálnak a teljesítéshez. Néhány ismerős és ismeretlen alkalmi túratárs is pihen a padokon, hamarosan Zsolt is beér. Csodálkozik, hogy így sikerült utolérnie, pedig az ő tempójával nincs min. Remélem, Gergőnek is minden rendben sikerült. Átveszem a kitűzőket (kettő is jár) meg az emléklapot és két célkaja közül is választhatok. A mákos tészta/milánói makaróni választékból a sósra voksolok és nem is teszem rosszul, mert igen jól sikerült a fogás. Azért ahogy a büfében mozgom, hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden olajozottan megy. Kissé úgy érzem magam, mint elefánt a porcelánboltban, igyekszem, hogy semmit se verjek le. A megkerült kulacsomat is megtalálom a szomszédos asztalon, ráadásul még nagyon finom pogácsával is megkínálnak, ami a bozsoki ponton megmaradt. Vihetnék is, de sajnos lusta vagyok előkeresni valami megfelelő szütyőt a táskámból. Aztán már keres is Peti, hogy menjek ki az autóhoz. Kicsit bosszankodom a pogik miatt, de nincs kedvem visszamenni.

Ez a túra is véget ért. Bár a mintegy 20 órás menetelés utolsó óráiban alig vártam ezt a pillanatot, most mégis inkább sajnálom, hogy nincs hova tovább menjek, nem várnak újabb és újabb élmények, itt a Communitas Fidelissimán. Mivel egyszeri rendezés volt, ismétlés se lesz, de vannak még jó túráik a Vasi Vándoroknak. Szóval nem kétséges, hogy jövök még a nyugati végekre!

Aki még nem unta meg a hosszú beszámolót, annak néhány szó a túra utáni regenerációról: megint egész jól jöttem ki, leszámítva a bal lábam nyavalyáit: 3 db hólyag, egyik kipukkant a lábujjamon, kettő a sarkamon balról és jobbról, hogy szimmetrikus legyen, ebből egy belső. Ezenkívül valami dagadás és húzódás a nagylábujjam fölött, a bokám fölött szintén a megerőltetésből származó fájdalom (valamit nagyon kompenzálhattam, vagy eleve rossz a mozgásom). A jobb lábam nagyjából épen megúszta a kalandot. Másnapra mindkét talpam gyulladásban volt (szép piros színben). Izomláz elenyésző, azaz kb. volt kicsi mindenhol, de az nem ment a mozgásom rovására. A lábujjas dolog nagyjából hétfőre rendeződött, a boka kicsit makacsabb, de az is múlni látszik. Izomláztól végleg búcsút vettem. Vasárnap felmásztunk (inkább felrohantunk, mert későn indultunk és oda kellett érni - én ragaszkodtam a gyalogmenethez) a Szent Vidre misére (és le is jöttünk), hétfőn mentünk még egy 7 km-es túrát lazább tempóban. Futás most néhány napig nem lesz, amíg nem rendeződnek teljesen a bokám és a hólyagok körüli dolgok.

Strava track - azaz amit Ólmodig sikerült rögzítenie az órámnak: