Életem első maratonja felé utazom, csak nem azon fog elszállni a verseny, hogy már oda sem érek? Mert ahogy így lassan-lassan belezötykölődöm a maratonom valóságába, úgy döntök, hogy ebben a ragyogó napsütésben élvezni fogom a verseny minden percét, már amennyire lehet. A Csepel-sziget tavaszi ruhás folyóparti díszlete egész biztos megtesz majd mindent ezért.
Szerencsére hamarosan a vezető is visszaszáll és a vonat egy nagy zökkenéssel tovább indul a végállomás felé. Két kilométer a versenyközpont a HÉV-től, ha nem lenne rajtam a teletömött hátizsák, akár futhatnék is rögtön egy bemelegítést. Így viszont inkább nyomába eredek egy idősebb, szintén futónak öltözött hölgynek, akit alig bírok követni. Le is maradok fényképezgetni, hiszen annyi a látnivaló. Kastély, városháza, Árpád-szobor, templomok, csónak a Duna mellett, csupa képre kívánkozó részlet.
Így is viszonylag hamar odaérek a Szent Imre Katolikus Általános Iskolában berendezett versenyközpontba. Gyorsan kitöltöm a kötelező felelősségvállalási nyilatkozatot, aztán beállok a rajtcsomagomért. Szerencsére nincs is nagyon sor, és egy versenyes kitűző is üti mindjárt a markomat, mindenféle teljesítmény felmutatása nélkül. Elpakolom a felesleges dolgokat, feltűzöm a kapott rajtszámom, ami a szimpatikus 747-es, majd megkeresem a mellékhelyiséget. Szerencsére a tanári mosdóba is beengednek, ahol sorba sem kell állni. Egyetlen egy dolgot nem találok csak, a ruhatárt. Kiírva sehol nincs, a mosdót kinyitó hölgy meg azt mondja, nincs ilyen. Ezen nagyon elcsodálkozom, már azon agyalok, hol fogom észrevétlenül elhelyezni a zsákom. Márpedig egy futóversenyen biztos kell lennie ruhatárnak, így lemegyek a Duna-partra, úgyis érdemes a rajtzónát is szemügyre venni indulás előtt. Sajnos, amit keresek, itt sem találom, így inkább visszatérek a központba, hogy véglegesítsem a szerkómat a tapasztalt időjárási viszonyok alapján. Lent minden jó, ahogy van, fentre elég lesz az aláöltözet és a póló, a kabát nem kell. Persze naná, hogy nem azt a felsőt gondolom jónak, amit reggel felvettem, így a szürkét lecserélem a szellősebb fehérre, felhúzom a pólómra. Közben lenyomok a torkomon egy adag gyümölcspürét és szorgosan kortyolgatom a vizemet - kell az energia és a hidratáció. Készenlétbe helyezek egy banánt is.
Ideje elkezdeni a bemelegítést, de ehhez jó lenne leadni a cuccokat. Megkérdezem hát a legközelebbi rajtszámkiadó csapatot - és lám, a ruhatár pont náluk van! Probléma megoldva, irány a Duna-part a bemelegítéshez. Előtte persze még nyomok néhány szelfit a közeli stégen. A városka utcáin futkározok ide-oda kényelmes tempóban, hasonlóan másokhoz. Utána kicsit futóiskolázom még a parton, a hajómalom közelében. Micsoda festői helyszín egy futóversenyhez! A bemelegítés egyben ruhapróba is, melynek eredménye most az, hogy a felszerelés jó, de mégsem tökéletes. Így harmadszor is nekiállok öltözködni: az élénk szél miatt kicsi az esélye, hogy az aláöltözet menet közben lekerül majd, így menjen inkább a póló alá. A csősál maradhat, ha sok lesz, majd mehet az öv zsebébe. Négy-öt óra nem kevés idő, előreláthatólag ennyit fogok a pályán tölteni. Nehéz, talán éppen lehetetlen is mindenre felkészülni. De amit lehet, igyekszek megtenni még most az indulás előtt. Gimnasztikázok, melegítek, lassan kezdik is beszólítani a futókat a rajtzónába. Én meg annyira elbambultam, hogy csak jó sokára veszem észre, hogy a rajtkapu túloldalán állok. Nosza gyorsan átsorolok, beállok olyan középtájra, melegíteni ott is lehet.
A mai verseny nem a tempóról, hanem a túlélésről szól. Most ezt még jól tudom, de ezt akkor is észben kell majd tartanom, ha már visz magával a tömeg irama. Ennyit még egyben sosem futottam, mindenféleképpen egy nagy utazás lesz. Vagy Presser helyett Charliet idézve egy utazás az ismeretlenbe. Útvonalügyileg és távolságügyileg is. A felkészülést szerencsére majdnem sérülésmentesen átvészeltem, bőven lefutottam a szükséges kilométereket, ráadásul rengeteg szinttel egyetemben. Két hete még futottam a VTM-en egy számomra egész tisztességes terepfélmaratont (2:18:03), utána kezdtem lazítani az edzéseken minőségben és mennyiségben is. Leginkább, amivel gond lehet, az talán a jobb combomban hátul valami, ami még a VTM előtt pár nappal sprintelés közben elég fájdalmasan meghúzódott. Utána szerencsére csak néha és nagyon haloványan jelentkezett, de pont a héten megint éreztem fájdalmat ott az utolsó előtti futásomon. Aznap persze minden létező és addig nem létező problémám előjött, de hát ilyen a maraton mumusa. Hogy mi okozhat még esetleges fejvakarást? A néha fájdogáló csípőm? Esetleg a bokámon az új bakancsom által dörzsölt sebek, mivel múlt vasárnap a buliban muszáj volt abban parádéznom. Leragasztani a kompressziós szár miatt csak az egyiket sikerült rendesen. Vagy ugyanebben a buliban megivott alkohol mennyisége, ami az amúgy is érzékeny bélrendszeremet egy kicsit megint megkavarta? Vagy talán a kidörzsölődés – az szinte mindig teljesen random módon jelentkezik. Az egyetlen bevált melltartóm alatt a kritikus részt most le is ragasztottam, meg jó erősen átkentem, ha ez nem segít, akkor semmi sem. A másik kényes helyet, a póló ujját pedig az aláöltözettel egyszerűen kiiktattam.
Miközben ezen tépelődöm, az első maratonozókat név szerint is megemlítik, így szinte már úgy érzem, elindulni is dicsőség ezen a versenyen. Milyen lesz akkor célba érni? Kétség most semmi nincs bennem, hogy ez néhány óra múlva megtörténik annak rendje és módja szerint. Nem létezik olyan erő, ami hátráltasson! Ha meg létezik, arról itt és most nem tudok és nem is akarok tudni! Nehéz lesz, küzdelmes lesz, de menni fog, most már nincs visszaút. Hamarosan megszólal a duda, indulás! A telefonomon is lenyomom a Strava start gombját, dolgozzon ő is az övtáskámban, amíg én futok.
Az első métereken nagy a torlódás, a hídra feljutni elég lassacskán lehet a nagy embertömegben. Legalábbis ahhoz képest, ahogy szeretnék. A közelben egy sramlizenekar játssza a ritmusos talpalávalót, azaz az induláshoz az indulót. Mars a hídra! Itt már jobban meglódul a nép, de aztán a szemközti oldal parkos sétányának keskeny csíkján megint összetömörül, néha szinte csak lépni lehet. Sokan kerülnek inkább a füvön. Egy idő után már én sem ragaszkodom az aszfalthoz, jó nekem a terep is, csak haladjunk! Az első kilométerek lendülete hamar elvisz az első frissítőpontig, ami még túl korán van nekem, így ki is hagyom. A következőnél viszont vételezek egy poharat, amiben a tervezett víz helyett izotóniás ital van. Hát így jártam, akkor majd fordítottan frissítek a továbbiakban. Pörögnek a kilométerek, lassan kijutunk a településről és az első 10 kilométeres futók jönnek is már visszafelé. A fordító után szerencsére valamelyest ritkul a mezőny. Miután a félmaratoni táv is visszafordul, még kevesebben maradunk. A személyzet profi, a pontokon terülj-terülj asztalkám, de egyelőre csak főleg iszom, vizet és izot felváltva, csak egyetlen helyen veszek egy csipet mazsolát és mogyorót, hogy só és cukor is kerüljön a szervezetbe. Egyelőre a futás is jól megy, az egyetlen aggasztó dolog a bal combomban egy pont, ami időről időre hallat magáról. Olyan érzés, mintha kiakadna valami. De csak egy pillanatra, utána minden megy tovább annak rendje és módja szerint. Ismerem ezt az érzést, nagyon ritkán szoktam érezni, de inkább a jobb combomban ugyanott, és nem is kimondottan futásnál. De miután előjön, hamar el is múlik, sőt akár évekre el is tűnik. És inkább aggasztó, mintsem fájdalmas. Emiatt is, meg mivel már amúgy is fáradok, lassítok egy árnyalatnyit a tempón. És már egy jó ideje, igazából már a rajt óta, egyre inkább pisilhetnékem van. Szóval meg kell majd állni valahol, ezért is vártam ki, hogy ritkuljon a mezőny. Szerencsére a balatoni WC-kálváriám itt nem ismétlődhet meg, jobbnál-jobb helyek kínálkoznak mindkét oldalon, de még várok. Egyszer csak egy bezárt horgászcsárda mögött meglátom a nagybetűs (vagy inkább kétbetűs) helyet, ahol jól el lehet bújni. Legalább erre az időre szemügyre tudom venni a tájat is, ahol futok. Eddig csak elsuhantak mellettem váltakozva a hétvégi házak, erdők, mezők, a horgászstégek, csónakkikötők, büfék, a vízparti miliő kellékei.
 |
| Engyel Gábor fotója |
Aztán minden folytatódik, felveszem újra az iramot. Azaz csak próbálom, a tizennegyedik kilométeremben járok, és érezhetően lassulok már. Páran a mögöttem lévők közül előznek is. De evvel nincs gond most, későbbre is kell tartalékolni. Nagyon nem észlelem, merre járunk, meg a környéket sem ismerem, de mintha a távolban feltűnne egy kék zsilipszerűség. Lehet, hogy megérkeztem a szigetcsúcshoz? Hamarosan egy fahídon kelünk át, bal lábfejem a rámpára való fellépéskor megfogja a görcs. Ha fáradok, ez mindig egy jel akár túrázáskor, akár futásnál. Szerencsére hamar távozik a görcs, de sajnos az a tulajdonsága megvan, hogy elég egy rossz lépés, és vissza is tud jönni azonnal. Mindenesetre a következő pontnál be kell vennem egy sótablettát, nem elég az izotónia. Úgy tűnik, valami fordítóhoz értünk, mert egy hosszú szakaszon megint szembe is jönnek a futók, a frissítőpont viszont a szembefutóknak esik kézre. Így hát futok inkább tovább és reménykedek, hogy a fordító nem lesz túl hosszú. Ide ékelték hát be a szervezők a városi útfelújítás miatt kimaradt métereket, amit az angol királynőnek köszönhetnek a maratonisták.
 |
| A 2. frissítőpont előtt - Engyel Gábor fotója |
Most már kezdem érezni a kilométerek súlyát a tagjaimban, hiszen a féltáv környékén járunk. Pontosan nem tudom hol, mert még nem jöttem rá, hogy a pontsátrakon fel van tüntetve a kilométerszám, okosórám meg nincs. A Stravat meg nem nézem meg már csak babonából sem, nehogy eltűnjön a vétel. Mert pont ilyen alkalmakkor, a hosszú és fontos futásaimnál szokott ez megtörténni. És mint utólag kiderült, pont ezekben a pillanatokban döntött a drágalátos alkalmazás éppen úgy, hogy köszöni, neki az első félmaratonom elég is volt, a másodikhoz már nem kíván asszisztálni. Talán már tudta, mi vár rám, és gyáván megfutamodott a megpróbáltatások elől vagy éppen előre látta, hogy értékelhető tempót ma már nem nagyon futok.
A ponton be is kaptam a kiérdemelt sótablettámat, aztán ahogy felkanyarodtam a Kis-Duna valóban kék korlátos hídjára, még magamba gyömöszöltem egy kólás energia gumicukrot. Jó kombó volt, haladtam is szépen tovább egy újabb fordítós helyhez, ahol előbb ki kellett futni a Csepel-sziget csúcsáig ott megkerülve egy oszlopot. Az oszlop mögött álló lányok amellett, hogy az áthaladó futók számait is feljegyezték, hangosan biztattak mindenkit. Ez nagyon jól esett, itt már bizony elkelt a segítség. Mert az utolsó métereket futottam, melyek még valamilyen szinten élvezhetőek voltak. Ami innentől jött, az nettó szenvedés volt.
Már a hídon áthaladva is néha belém kapaszkodott a szél, meg már a körülöttem futók odafelé is rebesgették, hogy vissza Ráckeve felé "kellemes" lesz majd a szélben futni, de ennek akkor nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Inkább a biciklis kísérőket sajnáltam, mert magam is rettenetesen utálok szélben bringázni. Hogy futni milyen nagy szélben? Nos, eddig ez az élmény kimaradt. Futottam a felkészülésem alatt mindenféle időjárási körülmények között, esőben, hóban, kánikulában, sárban, fagyban – ami kimaradt, az a viharos szél. Hát most kiderült, hogy erre is lehetett volna készülni. Mert futni nagy szélben legalább olyan rossz, mint tekerni. Vagy még rosszabb. Tulajdonképpen egy szélmalomharc az egész, amiből nem jöhetsz ki győztesen: a tempód eleve csökken, mert hátráltat, visszadob a szembeszél, viszont hogy egyáltalán haladhasson az ember, az rettenetesen sok energiát felemészt. De mégis futni kell, mert egyrészt messze még a cél, másrészt gyalogolni szélben ugyanolyan rossz és sokkalta kevésbé haladós, harmadszor meg maratont futok és nem gyaloglok. Azt már tudom, hogy végig tudom gyalogolni ennek a távnak akár a kétszeresét is, de most azt szeretném megtudni, hogy le tudok-e futni 42,195 km-t. Sétálni tehát egyszerűen nem ér! Legyen bármennyire szélnek kitett terep a hosszan elnyúló gát, amin haladnunk kell, és legyenek bármekkora széllökések. Az sem érdekes már, hogy tempóm leginkább egy reumás csiga vánszorgásához hasonlít. De futok és haladok előre. Közben meg próbálok tájékozódni, merre járhatok és fejben beosztani, szakaszolgatni a hátralevő részt. Tessék, ott a túloldalon az az adótorony, vagy mi, azt már ügyesen el is hagytam. Pedig onnan még sok volt a hídig idefelé. Vagy ott van az a Dunán átívelő vezeték. Addig kell elfutni. Az mondjuk egy Kopaszi-kör. És a Kopaszi-kört még betegen is lefutottad. Menni fog ez. Aztán még lesz pár Kopaszi-kör, de az mindig megy, mert az olyan, hogy nem fog ki rajtad.
Már megváltás minden frissítőpont, ahol meg lehet kicsit állni. Nem a frissítés miatt, hanem inkább amiatt a néhány másodperc állás miatt. Addig sem kell a széllel küzdeni. És addig sem fájnak a tagjaim. Mert már fáj lassan mindenhol, minden létező és nem is létező porcikám. Eddig például sosem tudtam, hogy nekem futás közben tud fájni a hátam, derekam vagy éppen a hasizmom. Most ez is kiderül. Szerencsére minden egyes frissítőponton nemcsak energiával lehet töltekezni, hanem be lehet zsebelni egy adag lelki muníciót is a személyzettől, olyan lelkesek és aranyosak, ahogy szurkolnak minden egyes befutónak.
Az előbb említett vezeték után rövid szakaszon balra fordul a gát, talán így egy picit jobb szél, vagy legalább már ez a pici változatosság is enyhítő körülmény. De a megkönnyebbülés csak néhány percig tart, ami ezután jön, azt nehéz leírni. Eddig is a gáton haladtunk, de legalább balról általában védett picit az erdő. De innentől teljesen nyílt terep jön, ahol a szélnek a futók teljesen ki vannak szolgáltatva. És kiderül, hogy lehet még überelni az eddigi megpróbáltatásokat! Az eddiginél még erősebb lökések, érezhetően hűl a levegő, lassan fagynak el a kezeim. Most jól jönne, hogy a másik aláöltözetemnek, amit ugye a versenyközpontban lecseréltem, van kézre húzós funkciója... Szerencsére megoldom a helyzetet úgy, hogy kézfejemre húzom a felső ujját, ez is segít. A gát viszont még rettentő hosszú. Ott a végén van valami fehér, ami talán egy frissítő sátor. Az imént egy lány megelőzött, látszik, hogy ő is küzd, de azért gyorsabban halad nálam. Mindegy, csak gyerünk előre. Francba, az egy autó, nem sátor. De legalább az út lekanyarodik a töltés mögé, picit védve leszünk. Ez a tény ad még egy kis löketet. Megint házak jönnek jobbról. Egy lány már gyalogol, kezében telefon. Úgy tűnik, feladta és segítséget hív. Nekem viszont menni kell tovább, hiába fáj minden lépés. A feladás még nem opció. Hirtelen fura inger jelentkezik, ami a töltés túloldalára kerget. Fene tudja, honnan jött, már egy ideje szelekkel se küzdöttem, pedig idefelé úton előfordult ez is. Engedni kell a hívó szónak, különben baj lesz. A művelet közben előveszem a telefonom, hogy végre megnézzem, hogy mennyi lehet még hátra. Még kb. egy bő tízes. 10 km-t meg le tudok futni, rutinfeladat. Igaz, most kicsit nehezebb lesz, mint általában... Közben konstatálom, hogy a Strava felmondta a szolgálatot. De nekem vele ellentétben akkor is menni kell tovább.
Pár száz méternyire a kényszerű megállótól újabb frissítés vár. A biztonság kedvéért kérek egy adag zsepit, mert mind elhasználtam. Csigalassúsággal morzsolom a hátralévő szakaszt. 200-as szám fölött kezdődő utcák, egymás után vagy három. Az utolsó a Keszeg utca, sosem fogom elfelejteni a nevét. Örök ellensége leszek mindenféle keszegnek, élőknek és holtaknak is. Csak legyen már vége! Megelőznek, még az a srác is a biciklis kísérőjével, aki már sokkal korábban is néha belegyalogolt. De én csak futok rendületlenül. Már ha ezt a mozgásformát futásnak hívják és nem inkább ortopédiai esetnek számít. Számolok visszafelé minden házszámmal, hogy fogyjon az út. Mennyi lehet még hátra? Kb. két kilométer? Ugye, akinek nincs okosórája...
Ez a fránya Ráckeve csak nem jön közelebb. Mi van, talán ellopták? Sehol egy templomtorony a messzeségben vagy házak balról. Na végre megint egy sátor. Letaglózó, amit látok, még 4 km a célig. Én csak azt hittem, kb. kettő lehet még vissza. Na tuti nem leszek benne a négy és fél órában sem, hiszen már elmúlt a prognisztizált célbaérkezésem legrosszabb verziójának ideje is. De ez most mindegy is, a szintidőben még bőven benne vagyok, iszok egy vizet és magnéziumot, markolok néhány darabka ananászt – még bírni kell azt, ami hátra van, és lehetőleg futva. Mivel gyalog 4 km egy óra is lenne, talán jobban járok, ha megpróbálok futni. Hát gyerünk! Úgy nagyjából fél óra alatt meglehet a cél!
Azért lassan csak bekanyargunk a házak közé, aztán ki a Duna mellé. Már hallatszik a verseny kommentátora, ahogy sorolja a befutókat. Akkor már nem lehet sok hátra! Igaz, lépésről-lépésre nehezebb, de az érmet nem hagyjuk csak úgy ott. Már látom is a célkaput, de előtte néhány száz méterrel balról ott integet Peti. Ez annyi lelkesedést ad, hogy a kapu előtt még van erőm egy rövid hajrára. Persze azokat, akik nemrég megelőztek, de nagyon nem húztak el tőlem, már nem tudom visszaelőzni. Ez egyébként is tök mindegy itt és most. Meg az is, mi az időeredményem.
A speaker mondja a nevem, mint első maratonistáét, átlépem a célkaput, magasban a kéz, nyakamban az érem. Megcsináltam!
Amíg Peti odaér, kicsit nyújtok, még fáj mindenem, de legalább már nem kell futni. Ez az egészben a legjobb. Az biztos, hogy egy jó darabig hallani sem akarok maratonról. Ez sokkal keményebb menet bármilyen teljesítménytúránál, amit eddig csináltam, egyáltalán nem volt sétagalopp. Ha egyáltalán valaha még fogok maratont futni, biztos, hogy szükség lesz hosszabb futásokra, harminc kilométer felettiekre is. Bár nehezen tudom őket beépíteni az életembe, de evvel lehet szokni a távot. Ezek kimaradtak, valószínű, hogy a szél mellett evvel is küzdöttem. Elsősorban a kitartásom vitt végig, nem a fájós lábaim. Ultráról meg egyelőre ne is álmodjak!
Viszont kárpótlásul ott az ellenállhatatlan és nagyon finom zöldséges lasagne, kár, hogy Petinek nem jut belőle. Az eddigi legfinomabb versenyebédem elfogyasztása után elindulunk az autó felé, de mivel éppen útba esik, megnézzük a szerb templomot. Kár lett volna kihagyni! Érdekes, már szinte semmi bajom, teljesen flottul megy a járás, a lépcsőzést is beleértve. (A regenerációs képességem még számomra is egy talány.) Petinek is jár egy ebéd a közeli étteremben, én meg befalok egy tiramisut, hogy komplett legyen az olasz étrend. Hozzá még egy-egy fekete is jár. Megérdemeltem, megérdemeltük mindketten. És megérdemeltük a rég vágyott termálfürdőzést is, amit még Ráckeve aznap tartogatott számunkra. Így legalább az egyébként kötelező izomláz is nagyjából teljesen le lett fújva másnapra.
Amit a Strava mért:
És ami a valóság: