A következő címkéjű bejegyzések mutatása: futóverseny. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: futóverseny. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. augusztus 17., szerda

Kalaton, a milnai minimaraton

 

Futó (és futással kacérkodó) ismerőseim figyelmébe ajánlom az augusztus első hétvégéjén a Brac szigetén található Milna városka Kalaton nevű versenyét, amin idén volt szerencsém részt venni.

Indulás előtt

Mivel ez volt életem első külföldi (és horvát) versenye, számomra különleges volt. Nem szerepeltem különösebben jól (33 nőből 14. lettem, ha leszámítjuk a nőként regisztrált és előttem végzett Josip nevű versenyzőt 😃, illetve 92 indulóból 50.), de nem is amiatt indultam, hogy életem legjobbját fussam, hiszen ez az egész éjszakás utazás, pár óra alvás és hirtelen klímaváltás mellett (a már-már megszokott hőség mellé a párás tengeri levegő is társult) talán csak keveseknek lehetséges. Ez a verseny nem is kimondottan a gyors futásról szól, mivel az 5,4 km-es pálya 90 m szintemelkedést is tartalmaz, és ahol lejt az útvonal, a szűk sikátorok lépcsőin se mindig lehet gyorsan haladni. Főleg, ha az ember elé hirtelen kiugrik egy-egy helyi kóbor macska 🐈 - mert itt ilyen is megtörténik.

Azok a ódon hangulatú milnai sikátorok egyike

Milnai versenynehezítő cicamicák

De pont ez adja a verseny sava-borsát, ami tulajdonképpen egy futó városnézéssel ér fel - először végig a tengerparton a part menti sétányon, majd ki a város szélére, fel a város fölé, aztán vissza az apró köves, lépcsős sikátorok sűrűjébe, majd megint fel és le a kikötőbe vissza. A verseny tulajdonképpen ezekről a tengerhez vezető kövezett utcákról (Kala, milnarska kala), valamint a maraton szó összeolvasztásából kapta a nevét. A hamisítatlan adriai mediterrán hangulathoz a város látványosságai mellett hozzájárult a sok szurkoló, akik vagy szervezőként, vagy csak úgy spontán drukkoltak minden futónak, sőt még helyenként slaggal is locsolták őket, ami a rekkenő hőségben kimondottan jól esett. Ezen a rövid távon is számtalan frissítőponton kínáltak vizet a futóknak, amit a végén már inkább csak a fejemre öntöttem.

Peti segített nekem a rajtszámom felvételénél - így a nyelvi problémák esélye is nullára csökkent

Amiatt hogy nem beszélem a horvát nyelvet, semmilyen problémám nem volt, a szervezőkkel sikerült angolul leleveleznem az indulásom, a rajtszámfelvételnél meg Peti segített (de szerintem angolul vagy akár németül is boldogultam volna). A legnagyobb parám egyébként az útvonal követhetősége volt - a lent látható légifelvétel állt csak rendelkezésre a verseny előtt (semmi GPX vagy Alltrails track vagy hasonló). Próbáltam átvinni térképre, de nem sok sikerrel, hogy mégis lássam, mi vár rám, meg esetleg feltöltsem telefonra. Aztán a helyszínen kiderült, kár volt emiatt izgulni, hiszen számtalan irányítóember és festékkel felfújt jelölés segített minket a tájékozódásban. Egy helyen rossz irányba akartam menni, amikor is meglehetősen szédelegve felértem egy keményebb emelkedőn. Ekkor az irányító harsány dole - dole vezényléssel küldött lejtőre.

A pályarajz

A célban banán, víz és Cedevita (ez egy a volt jugoszláv országokban kapható vitaminos ital, ami hígítható porként is kapható) várt (meg még lehet, hogy más is, csak nem voltam elég élelmes). A kb. 6000 Ft-os nevezési díjban benne volt a rajtszám, chipes időmérés, frissítés, valamint a versenypóló, ami nagy bánatomra nem technikai, de ennyi baj legyen! Valamint a bejegyzésben látható ingyenes befutófotók is járnak - minden versenyzőről készült kép. A pálya biztosítása is elsőrangú volt,  a rendőrök és a tűzoltók szigorúan odébbterelték a pályára behajtani szándékozó türelmetlenebb autósokat. Valószínűleg nem én voltam az egyedüli külföldi induló, hiszen a rendezvény az éppen a szigeten nyaraló turistáknak is szól, na meg persze a helyieknek, akik között számos nagyon jó futó van, még a gyerekek közt is (a felnőtt verseny előtt volt gyerekfutam is). Ez nem is csoda, ha a sziget adottságait nézzük, hiszen szinte alig van sík szakasz, szóval szinte muszáj hegyen edzeni.

És szintek vannak ám bőven, meg köves, technikás terep, amit nekem is megadatott kipróbálni. Szóval ha augusztus eleje és Brac-sziget, valamint megvan a futókedv, akkor irány a Kalaton!




2022. április 11., hétfő

Széllel szemben


A ráckevei HÉV-en utazni egészen retro érzés, a ki tudja hány évtizedes kaszni komótosan zakatol-csörömpöl a végállomás irányába, jobbra a szántókon legelésző őzek, balra a sváb, majd rác ősökről mesélő házak vagy éppen a kortárs építészet gyöngyszemei sorakoznak, melyeket kietlen gyártelep követ. Később rózsaszín virágokat lobogtató bokrok tarkítják a talán éppen kucsmagombákat rejtegető nyárfaligetet. Ilyen korai órában még alig van utas, az öltözeteket mustrálva úgy tűnik, valószínűleg egyedül én utazom a ráckevei futóversenyre. Bár ki tudja, mit rejt a szemben ülő szemüveges, túrázónak látszó lány méretes hátizsákja. Jó néhány óra leforgása múlva kiderül, a maratoni női harmadik helyezett felszerelését! De ekkor még mit sem sejtek arról, milyen meglepetéseket és élményeket tartogat számomra a versenyzés, sokkal inkább aggódom azon, miért hallat a vonat olyan furcsa hangokat és miért álltunk meg a semmi közepén, miért száll ki a vezető és nézi végig tüzetesen a szerelvény oldalát.

Ódon ráckevei házikó - bemelegítés közben lencsevégre kapva

Életem első maratonja felé utazom, csak nem azon fog elszállni a verseny, hogy már oda sem érek? Mert ahogy így lassan-lassan belezötykölődöm a maratonom valóságába, úgy döntök, hogy ebben a ragyogó napsütésben élvezni fogom a verseny minden percét, már amennyire lehet. A Csepel-sziget tavaszi ruhás folyóparti díszlete egész biztos megtesz majd mindent ezért.

Savoyai-kastély

Szerencsére hamarosan a vezető is visszaszáll és a vonat egy nagy zökkenéssel tovább indul a végállomás felé. Két kilométer a versenyközpont a HÉV-től, ha nem lenne rajtam a teletömött hátizsák, akár futhatnék is rögtön egy bemelegítést. Így viszont inkább nyomába eredek egy idősebb, szintén futónak öltözött hölgynek, akit alig bírok követni. Le is maradok fényképezgetni, hiszen annyi a látnivaló. Kastély, városháza, Árpád-szobor, templomok, csónak a Duna mellett, csupa képre kívánkozó részlet.

Csónak a Kelemen parkban a versenyközpontba menet

Így is viszonylag hamar odaérek a Szent Imre Katolikus Általános Iskolában berendezett versenyközpontba. Gyorsan kitöltöm a kötelező felelősségvállalási nyilatkozatot, aztán beállok a rajtcsomagomért. Szerencsére nincs is nagyon sor, és egy versenyes kitűző is üti mindjárt a markomat, mindenféle teljesítmény felmutatása nélkül. Elpakolom a felesleges dolgokat, feltűzöm a kapott rajtszámom, ami a szimpatikus 747-es, majd megkeresem a mellékhelyiséget. Szerencsére a tanári mosdóba is beengednek, ahol sorba sem kell állni. Egyetlen egy dolgot nem találok csak, a ruhatárt. Kiírva sehol nincs, a mosdót kinyitó hölgy meg azt mondja, nincs ilyen. Ezen nagyon elcsodálkozom, már azon agyalok, hol fogom észrevétlenül elhelyezni a zsákom. Márpedig egy futóversenyen biztos kell lennie ruhatárnak, így lemegyek a Duna-partra, úgyis érdemes a rajtzónát is szemügyre venni indulás előtt. Sajnos, amit keresek, itt sem találom, így inkább visszatérek a központba, hogy véglegesítsem a szerkómat a tapasztalt időjárási viszonyok alapján. Lent minden jó, ahogy van, fentre elég lesz az aláöltözet és a póló, a kabát nem kell. Persze naná, hogy nem azt a felsőt gondolom jónak, amit reggel felvettem, így a szürkét lecserélem a szellősebb fehérre, felhúzom a pólómra. Közben lenyomok a torkomon egy adag gyümölcspürét és szorgosan kortyolgatom a vizemet - kell az energia és a hidratáció. Készenlétbe helyezek egy banánt is.

Ideje elkezdeni a bemelegítést, de ehhez jó lenne leadni a cuccokat. Megkérdezem hát a legközelebbi rajtszámkiadó csapatot - és lám, a ruhatár pont náluk van! Probléma megoldva, irány a Duna-part a bemelegítéshez. Előtte persze még nyomok néhány szelfit a közeli stégen. A városka utcáin futkározok ide-oda kényelmes tempóban, hasonlóan másokhoz. Utána kicsit futóiskolázom még a parton, a hajómalom közelében. Micsoda festői helyszín egy futóversenyhez! A bemelegítés egyben ruhapróba is, melynek eredménye most az, hogy a felszerelés jó, de mégsem tökéletes. Így harmadszor is nekiállok öltözködni: az élénk szél miatt kicsi az esélye, hogy az aláöltözet menet közben lekerül majd, így menjen inkább a póló alá. A csősál maradhat, ha sok lesz, majd mehet az öv zsebébe. Négy-öt óra nem kevés idő, előreláthatólag ennyit fogok a pályán tölteni. Nehéz, talán éppen lehetetlen is mindenre felkészülni. De amit lehet, igyekszek megtenni még most az indulás előtt. Gimnasztikázok, melegítek, lassan kezdik is beszólítani a futókat a rajtzónába. Én meg annyira elbambultam, hogy csak jó sokára veszem észre, hogy a rajtkapu túloldalán állok. Nosza gyorsan átsorolok, beállok olyan középtájra, melegíteni ott is lehet. 

Gyülekeznek a futók a Duna-parton

A mai verseny nem a tempóról, hanem a túlélésről szól. Most ezt még jól tudom, de ezt akkor is észben kell majd tartanom, ha már visz magával a tömeg irama. Ennyit még egyben sosem futottam, mindenféleképpen egy nagy utazás lesz. Vagy Presser helyett Charliet idézve egy utazás az ismeretlenbe. Útvonalügyileg és távolságügyileg is. A felkészülést szerencsére majdnem sérülésmentesen átvészeltem, bőven lefutottam a szükséges kilométereket, ráadásul rengeteg szinttel egyetemben. Két hete még futottam a VTM-en egy számomra egész tisztességes terepfélmaratont (2:18:03), utána kezdtem lazítani az edzéseken minőségben és mennyiségben is. Leginkább, amivel gond lehet, az talán a jobb combomban hátul valami, ami még a VTM előtt pár nappal sprintelés közben elég fájdalmasan meghúzódott. Utána szerencsére csak néha és nagyon haloványan jelentkezett, de pont a héten megint éreztem fájdalmat ott az utolsó előtti futásomon. Aznap persze minden létező és addig nem létező problémám előjött, de hát ilyen a maraton mumusa. Hogy mi okozhat még esetleges fejvakarást? A néha fájdogáló csípőm? Esetleg a bokámon az új bakancsom által dörzsölt sebek, mivel múlt vasárnap a buliban muszáj volt abban parádéznom. Leragasztani a kompressziós szár miatt csak az egyiket sikerült rendesen. Vagy ugyanebben a buliban megivott alkohol mennyisége, ami az amúgy is érzékeny bélrendszeremet egy kicsit megint megkavarta? Vagy talán a kidörzsölődés – az szinte mindig teljesen random módon jelentkezik. Az egyetlen bevált melltartóm alatt a kritikus részt most le is ragasztottam, meg jó erősen átkentem, ha ez nem segít, akkor semmi sem. A másik kényes helyet, a póló ujját pedig az aláöltözettel egyszerűen kiiktattam.

Miközben ezen tépelődöm, az első maratonozókat név szerint is megemlítik, így szinte már úgy érzem, elindulni is dicsőség ezen a versenyen. Milyen lesz akkor célba érni? Kétség most semmi nincs bennem, hogy ez néhány óra múlva megtörténik annak rendje és módja szerint. Nem létezik olyan erő, ami hátráltasson! Ha meg létezik, arról itt és most nem tudok és nem is akarok tudni! Nehéz lesz, küzdelmes lesz, de menni fog, most már nincs visszaút. Hamarosan megszólal a duda, indulás! A telefonomon is lenyomom a Strava start gombját, dolgozzon ő is az övtáskámban, amíg én futok.

Hajómalom – a legjobb háttér a verseny előtti bemelegítéshez

Az első métereken nagy a torlódás, a hídra feljutni elég lassacskán lehet a nagy embertömegben. Legalábbis ahhoz képest, ahogy szeretnék. A közelben egy sramlizenekar játssza a ritmusos talpalávalót, azaz az induláshoz az indulót. Mars a hídra! Itt már jobban meglódul a nép, de aztán a szemközti oldal parkos sétányának keskeny csíkján megint összetömörül, néha szinte csak lépni lehet. Sokan kerülnek inkább a füvön. Egy idő után már én sem ragaszkodom az aszfalthoz, jó nekem a terep is, csak haladjunk! Az első kilométerek lendülete hamar elvisz az első frissítőpontig, ami még túl korán van nekem, így ki is hagyom. A következőnél viszont vételezek egy poharat, amiben a tervezett víz helyett izotóniás ital van. Hát így jártam, akkor majd fordítottan frissítek a továbbiakban. Pörögnek a kilométerek, lassan kijutunk a településről és az első 10 kilométeres futók jönnek is már visszafelé. A fordító után szerencsére valamelyest ritkul a mezőny. Miután a félmaratoni táv is visszafordul, még kevesebben maradunk. A személyzet profi, a pontokon terülj-terülj asztalkám, de egyelőre csak főleg iszom, vizet és izot felváltva, csak egyetlen helyen veszek egy csipet mazsolát és mogyorót, hogy só és cukor is kerüljön a szervezetbe. Egyelőre a futás is jól megy, az egyetlen aggasztó dolog a bal combomban egy pont, ami időről időre hallat magáról. Olyan érzés, mintha kiakadna valami. De csak egy pillanatra, utána minden megy tovább annak rendje és módja szerint. Ismerem ezt az érzést, nagyon ritkán szoktam érezni, de inkább a jobb combomban ugyanott, és nem is kimondottan futásnál. De miután előjön, hamar el is múlik, sőt akár évekre el is tűnik. És inkább aggasztó, mintsem fájdalmas. Emiatt is, meg mivel már amúgy is fáradok, lassítok egy árnyalatnyit a tempón. És már egy jó ideje, igazából már a rajt óta, egyre inkább pisilhetnékem van. Szóval meg kell majd állni valahol, ezért is vártam ki, hogy ritkuljon a mezőny. Szerencsére a balatoni WC-kálváriám itt nem ismétlődhet meg, jobbnál-jobb helyek kínálkoznak mindkét oldalon, de még várok. Egyszer csak egy bezárt horgászcsárda mögött meglátom a nagybetűs (vagy inkább kétbetűs) helyet, ahol jól el lehet bújni. Legalább erre az időre szemügyre tudom venni a tájat is, ahol futok. Eddig csak elsuhantak mellettem váltakozva a hétvégi házak, erdők, mezők, a horgászstégek, csónakkikötők, büfék, a vízparti miliő kellékei. 

Engyel Gábor fotója

Aztán minden folytatódik, felveszem újra az iramot. Azaz csak próbálom, a tizennegyedik kilométeremben járok, és érezhetően lassulok már. Páran a mögöttem lévők közül előznek is. De evvel nincs gond most, későbbre is kell tartalékolni. Nagyon nem észlelem, merre járunk, meg a környéket sem ismerem, de mintha a távolban feltűnne egy kék zsilipszerűség. Lehet, hogy megérkeztem a szigetcsúcshoz? Hamarosan egy fahídon kelünk át, bal lábfejem a rámpára való fellépéskor megfogja a görcs. Ha fáradok, ez mindig egy jel akár túrázáskor, akár futásnál. Szerencsére hamar távozik a görcs, de sajnos az a tulajdonsága megvan, hogy elég egy rossz lépés, és vissza is tud jönni azonnal. Mindenesetre a következő pontnál be kell vennem egy sótablettát, nem elég az izotónia. Úgy tűnik, valami fordítóhoz értünk, mert egy hosszú szakaszon megint szembe is jönnek a futók, a frissítőpont viszont a szembefutóknak esik kézre. Így hát futok inkább tovább és reménykedek, hogy a fordító nem lesz túl hosszú. Ide ékelték hát be a szervezők a városi útfelújítás miatt kimaradt métereket, amit az angol királynőnek köszönhetnek a maratonisták.

A 2. frissítőpont előtt - Engyel Gábor fotója

Most már kezdem érezni a kilométerek súlyát a tagjaimban, hiszen a féltáv környékén járunk. Pontosan nem tudom hol, mert még nem jöttem rá, hogy a pontsátrakon fel van tüntetve a kilométerszám, okosórám meg nincs. A Stravat meg nem nézem meg már csak babonából sem, nehogy eltűnjön a vétel. Mert pont ilyen alkalmakkor, a hosszú és fontos futásaimnál szokott ez megtörténni. És mint utólag kiderült, pont ezekben a pillanatokban döntött a drágalátos alkalmazás éppen úgy, hogy köszöni, neki az első félmaratonom elég is volt, a másodikhoz már nem kíván asszisztálni. Talán már tudta, mi vár rám, és gyáván megfutamodott a megpróbáltatások elől vagy éppen előre látta, hogy értékelhető tempót ma már nem nagyon futok.

Az utolsó mosolygós pillanatok a szigetcsúcsnál

A ponton be is kaptam a kiérdemelt sótablettámat, aztán ahogy felkanyarodtam a Kis-Duna valóban kék korlátos hídjára, még magamba gyömöszöltem egy kólás energia gumicukrot. Jó kombó volt, haladtam is szépen tovább egy újabb fordítós helyhez, ahol előbb ki kellett futni a Csepel-sziget csúcsáig ott megkerülve egy oszlopot. Az oszlop mögött álló lányok amellett, hogy az áthaladó futók számait is feljegyezték, hangosan biztattak mindenkit. Ez nagyon jól esett, itt már bizony elkelt a segítség. Mert az utolsó métereket futottam, melyek még valamilyen szinten élvezhetőek voltak. Ami innentől jött, az nettó szenvedés volt.

Már a hídon áthaladva is néha belém kapaszkodott a szél, meg már a körülöttem futók odafelé is rebesgették, hogy vissza Ráckeve felé "kellemes" lesz majd a szélben futni, de ennek akkor nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Inkább a biciklis kísérőket sajnáltam, mert magam is rettenetesen utálok szélben bringázni. Hogy futni milyen nagy szélben? Nos, eddig ez az élmény kimaradt. Futottam a felkészülésem alatt mindenféle időjárási körülmények között, esőben, hóban, kánikulában, sárban, fagyban – ami kimaradt, az a viharos szél. Hát most kiderült, hogy erre is lehetett volna készülni. Mert futni nagy szélben legalább olyan rossz, mint tekerni. Vagy még rosszabb. Tulajdonképpen egy szélmalomharc az egész, amiből nem jöhetsz ki győztesen: a tempód eleve csökken, mert hátráltat, visszadob a szembeszél, viszont hogy egyáltalán haladhasson az ember, az rettenetesen sok energiát felemészt. De mégis futni kell, mert egyrészt messze még a cél, másrészt gyalogolni szélben ugyanolyan rossz és sokkalta kevésbé haladós, harmadszor meg maratont futok és nem gyaloglok. Azt már tudom, hogy végig tudom gyalogolni ennek a távnak akár a kétszeresét is, de most azt szeretném megtudni, hogy le tudok-e futni 42,195 km-t. Sétálni tehát egyszerűen nem ér! Legyen bármennyire szélnek kitett terep a hosszan elnyúló gát, amin haladnunk kell, és legyenek bármekkora széllökések. Az sem érdekes már, hogy tempóm leginkább egy reumás csiga vánszorgásához hasonlít. De futok és haladok előre. Közben meg próbálok tájékozódni, merre járhatok és fejben beosztani, szakaszolgatni a hátralevő részt. Tessék, ott a túloldalon az az adótorony, vagy mi, azt már ügyesen el is hagytam. Pedig onnan még sok volt a hídig idefelé. Vagy ott van az a Dunán átívelő vezeték. Addig kell elfutni. Az mondjuk egy Kopaszi-kör. És a Kopaszi-kört még betegen is lefutottad. Menni fog ez. Aztán még lesz pár Kopaszi-kör, de az mindig megy, mert az olyan, hogy nem fog ki rajtad.

Már megváltás minden frissítőpont, ahol meg lehet kicsit állni. Nem a frissítés miatt, hanem inkább amiatt a néhány másodperc állás miatt. Addig sem kell a széllel küzdeni. És addig sem fájnak a tagjaim. Mert már fáj lassan mindenhol, minden létező és nem is létező porcikám. Eddig például sosem tudtam, hogy nekem futás közben tud fájni a hátam, derekam vagy éppen a hasizmom. Most ez is kiderül. Szerencsére minden egyes frissítőponton nemcsak energiával lehet töltekezni, hanem be lehet zsebelni egy adag lelki muníciót is a személyzettől, olyan lelkesek és aranyosak, ahogy szurkolnak minden egyes befutónak.

Az előbb említett vezeték után rövid szakaszon balra fordul a gát, talán így egy picit jobb szél, vagy legalább már ez a pici változatosság is enyhítő körülmény. De a megkönnyebbülés csak néhány percig tart, ami ezután jön, azt nehéz leírni. Eddig is a gáton haladtunk, de legalább balról általában védett picit az erdő. De innentől teljesen nyílt terep jön, ahol a szélnek a futók teljesen ki vannak szolgáltatva. És kiderül, hogy lehet még überelni az eddigi megpróbáltatásokat! Az eddiginél még erősebb lökések, érezhetően hűl a levegő, lassan fagynak el a kezeim. Most jól jönne, hogy a másik aláöltözetemnek, amit ugye a versenyközpontban lecseréltem, van kézre húzós funkciója... Szerencsére megoldom a helyzetet úgy, hogy kézfejemre húzom a felső ujját, ez is segít. A gát viszont még rettentő hosszú. Ott a végén van valami fehér, ami talán egy frissítő sátor. Az imént egy lány megelőzött, látszik, hogy ő is küzd, de azért gyorsabban halad nálam. Mindegy, csak gyerünk előre. Francba, az egy autó, nem sátor. De legalább az út lekanyarodik a töltés mögé, picit védve leszünk. Ez a tény ad még egy kis löketet. Megint házak jönnek jobbról. Egy lány már gyalogol, kezében telefon. Úgy tűnik, feladta és segítséget hív. Nekem viszont menni kell tovább, hiába fáj minden lépés. A feladás még nem opció. Hirtelen fura inger jelentkezik, ami a töltés túloldalára kerget. Fene tudja, honnan jött, már egy ideje szelekkel se küzdöttem, pedig idefelé úton előfordult ez is. Engedni kell a hívó szónak, különben baj lesz. A művelet közben előveszem a telefonom, hogy végre megnézzem, hogy mennyi lehet még hátra. Még kb. egy bő tízes. 10 km-t meg le tudok futni, rutinfeladat. Igaz, most kicsit nehezebb lesz, mint általában... Közben konstatálom, hogy a Strava felmondta a szolgálatot. De nekem vele ellentétben akkor is menni kell tovább.

Pár száz méternyire a kényszerű megállótól újabb frissítés vár. A biztonság kedvéért kérek egy adag zsepit, mert mind elhasználtam. Csigalassúsággal morzsolom a hátralévő szakaszt. 200-as szám fölött kezdődő utcák, egymás után vagy három. Az utolsó a Keszeg utca, sosem fogom elfelejteni a nevét. Örök ellensége leszek mindenféle keszegnek, élőknek és holtaknak is. Csak legyen már vége! Megelőznek, még az a srác is a biciklis kísérőjével, aki már sokkal korábban is néha belegyalogolt. De én csak futok rendületlenül. Már ha ezt a mozgásformát futásnak hívják és nem inkább ortopédiai esetnek számít. Számolok visszafelé minden házszámmal, hogy fogyjon az út. Mennyi lehet még hátra? Kb. két kilométer? Ugye, akinek nincs okosórája... 

Ez a fránya Ráckeve csak nem jön közelebb. Mi van, talán ellopták? Sehol egy templomtorony a messzeségben vagy házak balról. Na végre megint egy sátor. Letaglózó, amit látok, még 4 km a célig. Én csak azt hittem, kb. kettő lehet még vissza. Na tuti nem leszek benne a négy és fél órában sem, hiszen már elmúlt a prognisztizált célbaérkezésem legrosszabb verziójának ideje is. De ez most mindegy is, a szintidőben még bőven benne vagyok, iszok egy vizet és magnéziumot, markolok néhány darabka ananászt – még bírni kell azt, ami hátra van, és lehetőleg futva. Mivel gyalog 4 km egy óra is lenne, talán jobban járok, ha megpróbálok futni. Hát gyerünk! Úgy nagyjából fél óra alatt meglehet a cél!

Azért lassan csak bekanyargunk a házak közé, aztán ki a Duna mellé. Már hallatszik a verseny kommentátora, ahogy sorolja a befutókat. Akkor már nem lehet sok hátra! Igaz, lépésről-lépésre nehezebb, de az érmet nem hagyjuk csak úgy ott. Már látom is a célkaput, de előtte néhány száz méterrel balról ott integet Peti. Ez annyi lelkesedést ad, hogy a kapu előtt még van erőm egy rövid hajrára. Persze azokat, akik nemrég megelőztek, de nagyon nem húztak el tőlem, már nem tudom visszaelőzni. Ez egyébként is tök mindegy itt és most. Meg az is, mi az időeredményem. 
A speaker mondja a nevem, mint első maratonistáét, átlépem a célkaput, magasban a kéz, nyakamban az érem. Megcsináltam!

Emögött az érem mögött most valódi küzdelem van
És a befutó... (Jakab Gergely képe)

Amíg Peti odaér, kicsit nyújtok, még fáj mindenem, de legalább már nem kell futni. Ez az egészben a legjobb. Az biztos, hogy egy jó darabig hallani sem akarok maratonról. Ez sokkal keményebb menet bármilyen teljesítménytúránál, amit eddig csináltam, egyáltalán nem volt sétagalopp. Ha egyáltalán valaha még fogok maratont futni, biztos, hogy szükség lesz hosszabb futásokra, harminc kilométer felettiekre is. Bár nehezen tudom őket beépíteni az életembe, de evvel lehet szokni a távot. Ezek kimaradtak, valószínű, hogy a szél mellett evvel is küzdöttem. Elsősorban a kitartásom vitt végig, nem a fájós lábaim. Ultráról meg egyelőre ne is álmodjak!

A szerb ortodox templom

Viszont kárpótlásul ott az ellenállhatatlan és nagyon finom zöldséges lasagne, kár, hogy Petinek nem jut belőle. Az eddigi legfinomabb versenyebédem elfogyasztása után elindulunk az autó felé, de mivel éppen útba esik, megnézzük a szerb templomot. Kár lett volna kihagyni! Érdekes, már szinte semmi bajom, teljesen flottul megy a járás, a lépcsőzést is beleértve. (A regenerációs képességem még számomra is egy talány.) Petinek is jár egy ebéd a közeli étteremben, én meg befalok egy tiramisut, hogy komplett legyen az olasz étrend. Hozzá még egy-egy fekete is jár. Megérdemeltem, megérdemeltük mindketten. És megérdemeltük a rég vágyott termálfürdőzést is, amit még Ráckeve aznap tartogatott számunkra. Így legalább az egyébként kötelező izomláz is nagyjából teljesen le lett fújva másnapra.

Az érmen a ráckevei Tűztorony látható

Amit a Strava mért:
 

És ami a valóság: 

2021. november 17., szerda

Balatoni maratoni

 


Adhatnám bejegyzésemnek azt a címet is, hogy első maratonom, de úgy érzem, talán jogosan, hogy erre még nem szolgáltam rá. Az biztos, hogy november 13-án, ezen a csöppet sem szerencsétlen szombati napon, lefutottam összesen 42,195 km-t, sőt ennél valamivel többet is. 

Egy nyaraló kertjében
A bökkenő csak ott van, hogy nem egyhuzamban, hanem 3 részletben. Hosszú út vezetett idáig, pár éve még a félmaraton is csak messzi álomnak tűnt. Főleg akkor, mikor még versenynevezést is le kellett mondanom a betegségem miatt, mert olyan gyenge voltam, hogy a közeli kereszteződésig nehéz lett volna futva (és baj nélkül) eljutnom. De biztos voltam abban, hogy egyszer megcsinálom. Tavaly nyáron végre tünetmentes lettem és érdemben elkezdhettem edzeni, látván, hogy ezúttal a jó állapotom tartós lesz. Olyannyira belehúztam nyár végétől, hogy leporoltam régi álmomat a félmaratont. Tavaly október 23-án, a Kolonics György emlékfutáson sikeresen le is futottam, ami azóta is a legjobb félmaratoni időm (1:57:43). Azóta már számtalan félmaratont futottam, igyekszem minden hónapban egyet összehozni versenyen kívül is. (Verseny keretében eddig pontosan 6-ot futottam, ebből egyet virtuális eseményen tavasszal, kettő verseny ebből terepen volt.) Időközben a félmaraton lassan úgymond komfortos távvá vált, ideje volt feljebb tenni a lécet. Miután februárban sikeresen körbefutottam a Velencei-tavat (kb. 30 km, beszámoló itt) is, célkeresztbe került a maraton. Komoly dilemma volt ősszel, hogy a Spar maratonon a királytávra, vagy csak a 30 km-es versenyre nevezzek, de végül győzött a józan ész és a rövidebb táv lett a befutó. Viszont annyira zökkenőmentesen és magamhoz képest viszonylag jó idővel sikerült lefutnom (3:00:48), hogy elgondolkoztam, hogy egy szinttel még léphetnék tovább az idén. Ez pedig értelemszerűen a siófoki K&H Balaton maratonon a maratoni táv 3 részletben való lefutását jelentette. Le is adtam örömmámoromban a nevezést és edzettem gőzerővel - főleg terepen, mivel közben volt még két terepversenyem is. Ezeken is sikerrel és egész jó helyezésekkel (egy 8. és egy 9. hely a női mezőnyben) túljutottam, így hamarosan ott találtam magam egy hatalmas hátizsák társaságában a Siófokra tartó gyorsvonaton.


Csodás villák sorakoznak a Petőfi sétány környékén

Három futószám összesen ugye három futóöltözetet jelent minimum felülre, de volt zsákomban minden más jó is, így váltócipő, henger, meleg mellény, valamint rengeteg frissítő étel és ital, hogy legyen miből kedvem szerint választani. Csak italból volt víz, forró tea, izotónia, kávé, kóla nálam, így meglehetősen súlyosra sikeredett a zsák. De arra nem számítottam, hogy mindennek majd többszörösével megyek haza...

Hajnali versenyközpont

A vonat egész gyorsan odaért a Balatonhoz, alighogy megpillantottam a tavat (vagy inkább a hatalmas ködtengert) már szedelőzködhettem is. Az ébredező város egy meglehetősen dekoratív szeletkéjén haladtam a versenyközpont felé, hatalmas platánok alatt és szebbnél szebb villák között. Még volt két órám az első futószámig, de semmit se akartam a véletlenre bízni, így ennek az időnek jó részét a felderítésre szántam. És természetesen a fotózásra - mivel verseny közben erre aligha lesz időm. Fogalmam sem volt, hogy Siófok ilyen szép, vagy inkább vannak ilyen tetszetős részei is. 

Miután megnéztem magamnak az öltözőt, ruhatárt, WC-ket, rajtzónákat és minden más lényeges dolgot, amire majd szükségem lesz, nekiindultam nagy zsákommal a köd borította Balaton-parti sétámnak. Egyetlen egy dolgot nem tettem bele, amire most égető szükségem lett volna - egy meleg kesztyűt. Hülye fejjel persze kipróbáltam egy fitneszparkban néhány masinát, de arra nem számítottam, hogy majd a kezem is odafagy hozzájuk. De ugye a bemelegítést nem lehet elég korán elkezdeni... Mire visszaértem a versenyközponthoz, már nem volt kilométerhiányom. Sétám közben szerencsére egy kis kávézót is felfedeztem, ami csodák csodája nyitva volt, így sikerült magamba táplálni egy forró eszpresszót, ami némileg enyhítette a fagyos hangulatot. A magammal hozott hideg kávém meg maradt a zsákban. Pluszban még 3 darab Turista Magazint is vételeztem egy standnál, mivel ezek a számok még nem voltak meg, így zsákom súlya tovább nőtt. Pont úgy is néztem ki, mint egy futóversenyre csöppent, némileg tájidegen turista.

A Balatonból ennyit lehetett látni

(BSI futófotó)
A futók is egyre gyülekeztek, ideje volt hát nekem is nekikezdeni célirányosan az előkészületeknek. Ami azt jelenti pontosan, hogy le kell vetkőzni versenycuccba, kell fogyasztani valamennyit a hozott cuccokból, hogy ne legyen olyan nehéz a táskám hogy legyen elég energia, ki kell adagolni az övtáskámba a sótablettákat, szőlőcukrokat és a vizet, fel kell tűzni a rajtszámot és ami a legfontosabb: be kell melegíteni. És ami még talán ennél is fontosabb: el kell látogatni a WC-re. No és persze a ruhatár: ideje volt végre leadni méretes csomagomat. Miközben beadtam a zsákot, előre elnézést kértem a lányoktól, hogy még legalább háromszor ki fogom ezt a súlyos motyót kérni. Miután visszajöttem a jó egy kilométeres bemelegítő körömről, máris dőlni látszott a koncepció: hideg ide vagy oda, a mellény nem kell, így máris kérhettem ki a zsákot. Még futkostam kicsit ide-oda a part mentén, kis futóiskola és gimnasztika, majd a 6-os rajtzóna felé irányultam. Ugye tudok én ennél gyorsabbat is, de most nem mertem előbbről indulni.

Ott futok én is középen a színes fák alatt - Abai Róbert fotója

Előző nap még elolvastam a Plandurance néhány jó tanácsát a 3 számos kombinált versenyre vonatkozóan, amit volt osztálytársam, Edit, átküldött, de ezen felül nagyon nem volt stratégiám, csak annyi, hogy nem fogom elfutni egyik számot se. Nagyjából amit leírtak, egybevágott azzal, amit én gondoltam az egészről, de azért volt pár fontos, jól hasznosítható tanácsuk, amire nem gondoltam laikusként. Szóval ezer köszönet érte!

Célöröm (BSI futófotó)

Ilyen volt például, hogy az elejét semmiféleképp se fussa el az ember. Na ehhez a ponthoz tényleg ügyesen sikerült tartani magam az első, 14 km-es versenyen, mert mivel az utolsó rajtzónába álltam, nem is tudtam úgy haladni, ahogy szerettem volna. Az első kilométerig végre megtaláltam a helyem a mezőnyben és innen mehettem a saját, kissé visszafogott tempómban. Ami azért gyorsabb, mint a legtöbb mezőny végén álló futóé. Mondjuk úgy terveztem, kicsit jobban tartaléklángon tartom magam, de vitt a kezdeti hév és lelkesedés. Azért a frissítést nem felejtettem el, egyik pontnál (vagy kettőnél is - hm, nem emlékszem), vettem vizet meg talán isot is, meg szigorúan magamba diktáltam a sótabit 10 km után. A második kör után, 1:22:46 idővel sikerült célba érnem, ami azért nem annyira rossz, még belefér a 6 perces kilométerekbe. 

Őszi lombok alatt

Hotel Európa - a versenyközpont
Kis nyújtás után gyorsan irány a ruhatár, majd a meleg öltöző, készülni kell a félmaratonra. Minderre van kb. 1 órám. Átizzadt futócucc le, törülközővel átdörzsölés, tiszta futócucc fel, de csak fölülre, alul maradhat minden. Kivéve a cipőt, azt leváltom a jobban párnázottra. Előtte picit hengerezem a talpam, közben meg elmajszolok egy banánt és tönkölybúza szeletet. Rá egy kis iso meg egy kis víz. Még készenlétbe helyezek egy gyümölcspürét, ezt gyorsan le is nyomom, miközben visszaviszem a zsákom a lányokhoz újbóli hatalmas elnézéskérések közepette, mert közben a beltartalom bővült egy befutócsomaggal. Nagyon gyűlik a nép, úgy tűnik, a félmaraton lesz ma a legnépszerűbb szám. Keresem Editéket, de annyi itt az ember, hogy esélytelen megtalálni az ismerősöket. Gyerünk inkább beállni a hosszan kígyózó WC-sorba. Ha kell, ha nem, ezt muszáj megejteni, hogy legalább esély legyen megszabadulni a fölöslegtől. Ami sajnos úgy tűnik, ezúttal nem fog sikerülni. Sebaj, annyira nem is kell, így inkább igyekszem a rajtzóna felé irányulni és gimnasztikázni kicsit. Már dél elmúlt, de még mindig tisztára cidris az idő, ha kicsit abbahagyja az ember, muszáj mozgásban maradni.

Lendületben újra (BSI futófotó)

Aztán elrajtol a félmaraton is, itt se halad fénysebességgel a 6-os rajtzóna, de ezúttal nem is bánom, csak ismételgetem a mantrám, hogy nem sietünk sehová. Meg hogy nem kerget a tatár. Inkább gyönyörködjünk a villák közt, a platánsorban kígyózó tarkabarka futók látványában meg ebben a ködös novemberi hangulatban. "Itt mindig ugyanaz a köd szitál" - éneklem Ákossal, és tényleg, valami hulldogál is néha az égből. De ez most nem zavar, sokkal inkább bosszantó, hogy a hólyagom máris kitérőt indítványoz, pedig még csak az első kilométereket rójuk. Hol van még a 21? És hol van egy WC? Vagy egy bokor, ahova gyorsan ki lehetne ugrani? Ha nem is sürgető az érzés, de borzasztó kellemetlen, ami még ebben a lebutított tempóban is visszavet. Látótérbe kúszik végre az első frissítőpont, ahol vannak mobil WC-k is, de sajna mind foglalt. Sorban állással meg nem kéne az időt húzni, bár most úgyse eredményre megyünk, de akkor is... Futok hát tovább, ki az ismeretlenbe, hiszen ez a kör most hosszabb, mint a 14 km köre. Fene tudja, hol lesz a következő pont. Közben pásztázom a lakóparkok utcáit, hátha akad egy szimpatikus bokor. De lehetetlenség itt elbújni, meg az is lehet, hogy egy ilyen nem túl etikus kitérő egyet jelent a kizárással is. El kellett volna tüzetesen olvasni a versenyszabályzatot végre... Gyerünk hát tovább, vissza lehet még tartani. Aztán a fordító után íme a megváltás: Mobil WC-k, ráadásul több is szabad. Gyorsan beugrom egybe és magamra húzom az ajtót. Időveszteség, de ez most muszáj! 

Itt kanyarodik a mezőny a célegyenesre

Újult erővel, megkönnyebbülve vetem magam bele megint a félmaratoni mezőnybe. Ismét kielőzöm Kocsis Árpit meg még megannyi, hátulról már ismerős futót. Valahogy most jobban is megy az egész, de hamarosan tülköl egy motor, csönget egy bicikli, hogy mindenki balra, jönnek a gyorsak, akik már hamarosan célba is érnek. Én meg még az első körrel se végeztem. De hát ez van... És nagy ügyesen sikerül is jobbra lehúzódnom, holott balra kéne. Miután elment pár gyors futó, gyorsan besorolok balra, de balszerencsémre elég lassúak az előttem haladók, így próbálok előzgetni, hogy most újból erőre kaptam. Közben meg ügyelek arra is, nem jön-e egy gyors lábú bajnok. Sikerül picit behoznom a hátrányból, mire a rajtkapu alá érek, jöhet a második kör. Szerencsére ez már sokkal zökkenőmentesebb az előzőnél, már csak frissíteni állok meg. A Balaton-part megint feldob, de igyekszem nem hajrázni a végén, mint ahogy tanácsolták. Csak bezötyögök a célba és máris célkeresztben a ruhatár és az öltöző. 2:18:21 - eddigi leglassabb (nem terep) versenyen futott félmaratonomon vagyok túl, de jó ez így. A jobb csípőm kissé megint odavan, de majd nyújtok rá, nem a világ vége.

Tulajdonképpen megismétlem a mintegy három órával korábbi szertartást, avval a különbséggel, hogy most itt bent nyújtok, és nadrágot és zoknit is cserélek, de cipőt ezúttal nem. Igyekszem valamennyit megint fogyasztani, de lehetőleg nem túl sokat. Mire elkészülök, máris ideje elkezdeni a bemelegítést és indulni a rajt felé. Előtte még gyorsan megiszom egy kólát, közben beszélgetek kicsit egy futótárssal. És persze a WC nem maradhat ki, most szerencsére minden klappol is.


Mai utolsó szám, hajrá!

Lassan sötétedik, oszlik a nép, a 7 km-es távra nem sokan maradtunk. A DJ csupa jó számot nyomat, a rajtnál nem is a jól ismert, szokásos Brahms Magyar táncok csendül fel, hanem Faithless dübörög. Eszméletlenül felpörget. Ez a rajtra is rányomja a bélyegét, egész hamar sikerül kikerülnöm a sűrűjéből. Itt csak egy kör van, csak 7 km, lehet végre menni, persze csak annyira, amennyire az ember tud, ha már lefutott - mennyit is? - összesen 36 km-t biztosan. Annyit, amennyit még soha egy nap életében. Már égnek a lámpák az utcákon, ez hozzátesz még a hangulathoz. Talán ez volt idén a legszebb BSI-s futópálya. (OK, a Kékes sem volt csúnya, meg az éppen legszebb színekben pompázó Kevély sem pár hete.) Nagyjából sikerül is végig tartani a tempót, még a frissítést is kihagyom, csak megyek előre. A Balaton-parton indítom a véghajrát, most lehet pörgetni a végletekig. (Meg amennyire megy még.) 00:42:02 - hajszálnyival lassabb tempó, mint a 14 km-en, de még 6 percen belül. Megcsináltam! Megvan a maratoni táv! Nyakamba akasztják az érmet, gratulálnak, kezdem elhinni, hogy tényleg megtörtént. Mert egyébként még különösebben fáradtnak se érzem magam, a csípőmön kívül nagyjából minden rendben. 

Így örültem a végén (a maraton tiszteletére Berlin Marathon pólóban indultam - most végre jogosan hordhatom) - BSI futófotó

Megint egy szép érem

Megkapom az utolsó befutócsomagot, aminek tartalmát még éppen sikerül beszuszakolnom az amúgy 60 literes zsákomba. A zsák súlya a kapott itókák által már többszörösére nőtt időközben, alig bírom már felvenni. De még el kell cipelnem a vonatig a motyót. Mindez persze már gyerekjáték a mai nap után!

Legalább van min javítani :-)



2021. szeptember 3., péntek

Ősök nyomában

 Figyelem, csak erős idegzetűeknek: újabb önboncolgató bejegyzés a láthatáron. Ami nem is rólam szól igazából...

És amiben valahol mégis avval foglalkozom, hogy vajon miért túrázok és miért futok. 

Most nem a közvetlen, egyértelmű mozgatórugók érdekelnek, melyek ilyen irányba terelik az embert – legyen az a természet szeretete, aktív kikapcsolódás utáni vágyódás, testmozgás vagy kihívások keresése, netán fogyni vágyás és számtalan más indítóok –, hanem inkább a szinte tudattalanban kapirgálnék, olyan tényezők között, melyekről az ember keveset, vagy talán nem is tud, mégis valahol mélyen esetleg befolyásolják döntéseinket és választásainkat.

Az olyan emlékek se számítanak most, melyek bizonyára befolyásolták életem alakulását, mint például az, hogy szüleim már egész kis koromban vittek magukkal kirándulni, szinte évente alkalmam nyílt napokat-heteket tölteni a Bükkben, vagy éppen eljuthattam már 4 évesen is ilyen helyekre:

A Csorba-tó partján, ahol 4 és 44 évesen is megfordultam (majd képeket idővel mellékelek)

Van egy pszichológiai irányzat, a manapság divatos Hellinger féle családállítás, melynek elmélete szerint felmenőink döntései, életvitele, viselkedési mintái nagyban befolyásolják a leszármazottak viselkedését, viszonyulását egyes dolgokhoz, akár elakadásokat okozva egyes életszakaszokban egy-egy sérült pont által. 

Bevallom, csak érintőlegesen foglalkoztam evvel a területtel egy fordítás kapcsán, különösebben nem érdekel és nem is értek hozzá, de azért felteszem a kérdést: Mi van, ha őseink és mintáik tudat alatt pozitív irányba is motiválhatnak, terelhetnek? Még akkor is, ha nem is voltak esetleg közvetlen felmenők, csak távolabbi családtagok? Olyanok, akik esetleg életünknek csak pár évében kísérhettek minket, vagy akár olyanok is, akiknek létezéséről se tudtunk?

Az a tény mindig is szerepelt a családi legendáriumban, hogy anyai nagypapám fiatal korában sportos ember volt, focizott és futott is. Ennek bizonyságául sokáig állt a kredencen egy koszorút nyújtó bronz angyalszobor, amit egy megyei futóversenyen nyert. Kiderült, hogy a fiók számos, szintén futóversenyekről származó érmet is rejt. De sajnos senki sem tudta elmondani, pontosan milyen versenyek voltak ezek, és miféle díjak. Mindössze annyit maradt fenn a családi szájhagyományban, hogy nagypapám nagyon gyorsan tudott futni, és a focicsapatban a társai emiatt egy finn futóbajnok után Nurminak becézték. És hogy később is rendkívül mozgékony volt, remekül korcsolyázott például. Sajnos meghalt, mikor 3 éves voltam, így igazából tőle már semmit sem tudhattam meg minderről. Pedig mostani életszakaszomban, hogy én is aktívan futni kezdtem, nagyon is érdekelne mindez. 

Óriási szerencse, hogy van az Arcanum és a Hungaricana, és vannak a nyílt napok, amikor is ingyen lehet böngészni régi újságokban. Szoktam élni az alkalommal és kutatgatni mindenféle turistasággal kapcsolatban álló témában. Egy szép napon nagypapám nevére kerestem rá, hátha lesz valami adat arra vonatkozóan, miért is hagyományozta ránk azt a szép angyalfigurás szobrot.

Összesen 3 találat érkezett a Nemzeti Sport hasábjairól, egy az 1928-as októberi számból, illetve, egy-egy az 1929-es júniusi és júliusi számokból. A híradás szerint 100 méteres síkfutásban ért el helyezéseket a gesztesi járás leventéinek versenyén. 

Hogyan is zajlott egy ilyen verseny? Díszes külsőségek között, sok prominens vendég és elöljáró részvételével. Többféle versenyszám volt, az atlétikai pályán futás mellett súlydobásban, gerelyvetésben, diszkoszvetésben és magasugrásban is összemérhették tudásukat a leventék. Többféle futótáv és korcsoport volt: 60 m, 100 m, 200 m, valamint junior és szenior korosztály. (Leventekötelesek 12-től 21 éves korukig voltak az ifjak, de pontosan nem tudni, mit is jelentett ez a bontás.) Az biztos, hogy nagypapám már az idősebb, szenior korosztályban versenyzett. Érdekesek az időeredmények is: 12,6 mp (1929. június), 13 mp (1929. július), ill. 13,4 mp (1928. október), de a szerencse forgandóságát mutatja, hogy míg a 13 mp első helyet jelentett, a legjobb 12,6 mp-es időeredmény csak második helyre volt elegendő. 

Azért nézzük meg, ekkoriban mi is számított pontosan jó eredménynek: az olimpiai csúcs férfiaknál 10,9 mp volt 100 méteren. Ennél nagypapám legjobb regisztrált eredménye csak 1,7 másodperccel tér el. Az összesen annyi, hogy elszámolok ... kettőig se. Jó, persze tudjuk, ez pont az a sportág, ahol még a tized- és a századmásodpercek is sokat érnek...


Szóval nagypapám fiatalon sprinter volt. Az általunk őrzött szobrocska meg jó eséllyel egy ilyen vándordíj lehet (bár nem értem, hogy nem vándorolt tovább egy későbbi győzteshez). Meg persze az is lehet, hogy nagypapa több versenyen is részt vett, esetleg nyert is, csak ezeknek a versenyeknek nem volt hír értéke, és ennek fejében maradhatott nála a szobrocska.

Nagypapámnak több, összesen 8 testvére is volt (12-en születtek), ezek közül az egyik, József, még repülőgépet is készített 1908-ban. Az általa feltalált tömőgépről meg még tanulmányokat is írtak. Mégse róla szól a legtöbb újságcikk, hanem egy másik fivérről.


Híradás az Esztergom újság 1910. aug. 14-i számából az új repülőgépről

Itt éppen egy másik rokonunk komáromi múzeumát mutatja be az 1983-as Turista Magazin, ahol a repülőről fotó is látható volt

Ha már Turista Magazin, akkor említsük meg Lászlót is, nagypapám másik fiútestvérét, akit tovább volt szerencsém ismerni, és arról volt híres, hogy még 90-en túl is fürge léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Arra emlékszem, hogy gyerekszemmel is mindig élmény volt a látogatása ennek az öregen is fitt és gyors észjárású bácsinak. Míg testvéreimmel az asztal alatt tekergőztünk és lopdostuk a pogácsát az asztalról, Laci bácsi szívesen mesélt például a turista élményeiről. Amiből rengeteg lehetett. Egyszerű felsőörsi kántortanítóként kezdte a pályafutását, amit veszprémi iskolaigazgatóként fejezett be, közben meg a Veszprém környéki és bakonyi turistáskodás és tájfutás egyik megalapozója és mozgatórugója volt. De minderről mi mit sem tudtunk. 

Veress D. Csaba: Felsőörs évszázadai. A község története a kezdetektől napjainkig.

Ennek egyértelmű példája, hogy mindig is ott lapult a Vártúrák kalauza című könyv a polcunkon, amit diákként többször a tanulnivalóm mögött (és helyett) böngészgettem. És sose lettem figyelmes arra, hogy a dunántúli várakkal foglalkozó kötet szerzői között ott van egy ismerősen csengő név, Venczlik Lászlóé. Se én, se az unokahúga, édesanyám, se apukám, aki valószínűleg szintén olvasta ezeket a leírásokat. És valahogy a rokoni látogatásokon se került szóba az, hogy mi mindent tett is ő a természetjárásért, illetve annak megszerettetésért az ifjúság körében.

Talán az alábbi cikkből, ami sejteti szerteágazó tevékenységét is, kirajzolódik karaktere:


Egy 1981-es cikk a természetjárás Veszprém megyei úttörőjeként jelöli meg őt is:

"Bakancsos öregek" között megemlítve

Rengeteg újságcikkben megtalálható a neve, ezek között számos visszaemlékezés tanárként és természetjáróként is követendő példaként említi, turista fronton is számos díjat vehetett át munkásságáért. De érdekes módon ezekkel sose dicsekedett.

Szóval lehet, hogy nem megy csodaszámba ilyen ősökkel és családtagokkal, hogy nálam is alapvető vonás a természet és a mozgás szeretete. És talán az sem meglepő, hogy mindkét testvérem szintén nagyon szeret kirándulni. 

Amikor csak tehetem, megyek ki az erdőbe, a hegyek közé futni, túrázni, hegyeket mászom, túrát vezetek, edzek a következő futóversenyre vagy éppen túrablogot írok. Mert a véremben van. Ugyan 13 mp-en belüli 100-ast jó eséllyel nem fogok futni sosem és makett repülőt se fogok készíteni, nemhogy igazit, de most már tudatosan inspirál a múltjuk. Még ha nem is érhetek a nyomukba. Erre jó példa, hogy versenyeken, mindig gondolok nagypapámra, aki szintén versenyzett, nem is akárhogyan.