Hiába nézegettem óránként az előrejelzést, csak nem akart jobb idő kerekedni szombatra. Pedig ezt a Téry 50-et nagyon kinéztem magamnak. Ha ugyan az Iszkirit szkippeltem is, meg a Vérkör instant indulást is már sokadik alkalommal (mindig hétvégére romlik el az idő), akadt még a túranaptárban néhány hosszabbacska túra szombatra és vasárnapra is. A Pilis tavaszi maraton, a Dél-börzsönyi kilátások, a Téry 50 és az Álmos vezér maraton között lehetett válogatni a 40-50 km-es távok szerelmeseinek. Vasárnapra úgy nézett ki, hogy legalább esni nem fog, vagy legalábbis nem tartósan, viszont a vasárnapi Álmos vezér útvonala nagyban egyezett a múltkor Szabival bejárt túrával (Börzsöny kapuja). A Dél-börzsönyi kilátásokkal meg az volt a bajom, hogy esős időben az a terep a Szent Mihály-hegy oldalában maga a pokol, meg egyébként is a Téry volt a favorit. Márpedig azért, mert egyszer már volt randim Téryvel. No nem Ödönnel, azaz más néven Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikkerrel (ezt a nevet magyarosította Téry Ödönre), csak a róla elnevezett emléktúrával és a kedves pontőrökkel. Pár éve ugyanis valami okból kifolyólag a Szakó-nyereg környékén futkároztam (talán peakseztem, már nem emlékszem), és kilyukadtam a Szent Bernátos plakett alatt a Tost-szikláknál, ahol az ott strázsáló pontőrök felvilágosítottak, hogy nem arra kell továbbmenni, amerre szeretnék. Aztán gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők meg megkínáltak nápolyival. Egyúttal fel is került egy igen távoli bakancslistára ez a túra.
Kik ezek a birkák, akik ilyen esőben is túráznak?
Peti is jelezte, hogy az eső ellenére is eljönne szívesen és ki is fizeti a „hülyék adóját”, ami jelen esetben neki csak 1000 Ft. Hiszen túrázni ugye ingyen is lehet... Ki is néztünk neki egy 20 km-es távot Hűvösvölgytől Klotildligetig, ahol tud velem együtt haladni egy jó darabon.
Sajnos a meteorológusok most nem tévedtek, elég sűrűn hullott az égi áldás, mikor hajnalban kinéztem az ablakon. Mire indultunk a villamoshoz, kicsit talán csillapodott, de még így is határeset volt, hogy nem a poncsószerű sárga egyszer használatos lebernyeget kellett volna felvennem a rövid esőkabát helyett. Az előbbi már legalább a negyedik túrámon életmentő számomra az újrafelhasználás jegyében, és persze már mindenhol tele van lyukakkal. Legalább szellőzik is kellőképpen.
A rajtoltatás végére sikerült is odaérnünk, 8 előtt 10 perccel már úton is voltunk, távolodva a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától. Talán egy túrázót láttunk még indulni előttünk. Érthető módon nem sokan lelkesedtek a szakadó esőben való sárdagasztásért.
Máriaremetén már szükséges volt az első szerelvényigazítás
Megbeszéltük, hogy futni nem fogunk, ha marad bennem még energia, Klotildliget után úgyis azt csinálok, amit akarok. Az aszfalton ennek ellenére tempósan haladtunk, sorra fogtuk be a nyulainkat. A Pálos 70-nel egyező szakaszon megint elhaladtunk a kedvenc virágárusom előtt, aki most életnagyságú juhokkal rukkolt ki húsvéti díszletként. Fotóztodtunk is a rokonokkal, hiszen ilyen esőben csak a birkák túráznak. A máriaremetei templom előtt a szabadtéri oltárnál már meg is kellett állnunk szerelvényt igazítani, mivel úgy tűnt, mégis csak a poncsóra lesz szükség, ami legalább a combomat is takarja. Egyben megnéztük, hol lesz az első EP, mert ezt induláskor elfelejtettük. Hamarosan rá is akadtunk a pecsételő kollégára a Remete-szurdok bejáratánál, aki az esőben ázott. Szerencsére már nem sokáig, hiszen a mezőny vége volt érkezőben.
Rohanó patak a szurdok mélyén - szép lesz ezen átkelni!
Az égi áldás csak nem akart szűnni, számunkra pedig kezdődtek az igazi kihívások az igazi terepen. A szurdokban kialakított sétány sárügyileg még egész istenes volt, mindössze a földigiliszták partiztak mindenfelé tömegesen. Nekünk meg igyekezni kellett, nehogy rátapossunk egy-egy hosszabb vagy rövidebb spagettiszökevényre, vagy a botunk végére tűzzünk belőlük néhányat, miközben éppen elkerülünk egy pofára esést. Az egyetlen ésszerű döntés ma az volt, hogy magunkkal hoztuk a túrabotokat. Máris nagy segítségére volt Petinek, aki tőlem eltérően a köveken lépdelt át a hömpölygő patakon. Én egyszerűre vettem a figurát, bízva vízhatlan zoknim tudásában. Itt még bírta a gyűrődést, aztán inkább feladta ezt a túrát, sokkot kapva a rengeteg, minden irányból bejutni próbáló nedvességtől és sártól.
Gilisztaparty mindenhol
Számunkra is érkezett rögtön a második nagy kihívás, kimászni a szurdok fölé a sziklás és igen meredek emelkedőn. Tulajdonképpen a botokat emiatt hoztam el, gondolva arra, hogy ez esőben nem lesz egy egyszerű feladat. Bár volt egy rész, ahol a fák segítségét is igénybe kellett vennem, miközben a talaj egyfolytában ki akart csúszni a lábaim alól, mégsem ez az emelkedő volt sárügyileg a legnehezebb feladvány ezen a túrán. Sőt, miután felértünk, tulajdonképpen jó darabon egész korrektek voltak a talajviszonyok, csak a giliszták épségére kellett ügyelnünk. Illetve nekem arra, hogy lépést tudjak tartani Petivel. Bár fordítva szokott lenni, ma ő reggelizett versenylovat és táltosodott meg. Ha nem léptem ki eléggé, már futhattam is utána.
Mindenki másképp csinálja!
A Muflon itató előtti pocsolyákat is sikerrel abszolváltuk, így máris kérhettük a gondos bebugyolálás ellenére már most rommá ázni kezdő itinereinkbe a második pecsétet. Kaptunk egy extra jubileumi kitűzőt is. A büfében lehetett volna töltekezni is saját kontóra, de volt még bőven hazai nálunk, így ezzel nem éltünk. A büfé feletti Bermuda-háromszögem kicsit most is feladta a leckét tájékozódásügyileg, de második próbálkozásra sikerült megtalálni a kék folytatását. Az útvonal Piliscsabáig egyáltalán nem volt bonyolult: csak szépen előre a Kéktúra útvonalán.
És egyszer csak fent voltunk!
A Nagy-Szénást mászva kezdtem eléhezni, elő kellett vennem a szeletkéimet. A Szénás az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben, főleg a csodás körpanoráma miatt. Ezúttal ez a fantáziánkra volt bízva. A hegycsúccsal kapcsolatos meteorológiai megállapításaim, miszerint ennek a hegynek egy sajátos mikroklímája van, ezúttal is alátámasztást nyertek. Köd és metsző szél a csúcskeresztnél, nem is fotózkodtunk túl sokáig, nem is nagyon volt mit. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy helyes úton találjunk le jelzések híján. Szerencsére kis túlzással már a kövekből és a lejtés fokából megmondom, rajta vagyunk-e az ösvényen, annyit jártam erre. Nappal, éjjel, hóban, napsütésben és most esőben is. Mert hiába ígérték, az égi áldás egy picit se akart alább hagyni.
Az a sokat emlegetett csodálatos kilátás a Nagy-Szénáson
Ahonnan a kék kereszt leválik az Országos kékről, jött az újabb móka: a talpon maradni játék. Meglepetést ez sem okozott, hiszen a tavalyi BHTCS-n ez a rész pontosan ugyanilyen volt. A Bükkös-árok szinte végig egy lejtős koripálya volt, áldottam is az eszem, hogy hoztam a botokat. Petinek gyorsabban ment az ereszkedés is – vagy alapból ügyesebb, meg kevésbé kopott az UltraGlide-jának a talpa, így a kevésbé saras szakaszokon megint loholhattam utána. Menet közben előzgettünk is, például egy csoportot, akiket egyszer már megelőztünk, de ők nem előztek minket vissza. Nem is értettük, hogyan kerültek megint elénk – de hát a csúcsrégiót, ahol nincs EP, nagyon ügyesen ki lehet kerülni megspórolva evvel egy adagnyi mászást. Az előírt útvonalat lazán értelmező túratársakba aztán később is belebotlottunk. Mi azért evvel nem törődve, csak némileg bosszankodva, mentünk szépen előre a megadott tracken. Ráadásul most már futva, mert a végre kevésbé saras úton Petinek kedve támadt kocogni kicsit.
Piliscsabáig se volt a túra egy diadalmenet
Bekanyarodván Piliscsaba utcáira több rálátás nyílt a környező hegyekre és talán egy nüansznyival, de éppen csak annyival, kezdett világosodni az ég és evvel együtt szűnni kezdett a csapadék. Pedig úgy számoltam az előrejelzés alapján, hogy innen már maximum csak szemerkélni fog. Sajnos nagyon nem úgy tűnt, hogy itt perceken vagy akár egy órán belül nagyobb változás lesz.
Ha eddig nagyon átnedvesedett volna a cipőnk, itt a Kálvária utcában szinte minden bokor alján találhattunk volna másikat, annyi volt a szétszórt lábbeli, mégpedig a sukárabb fajtából. Lehet, hogy a cipődobálás a hobbijuk a környékbeli lakosoknak, vagy egyszerűen az esti buli volt csak túl jó. Később áthaladunk egy éppen zárni készülő piacon, ahol az árusok már elfelé pakoltak. Milyen kár, pedig ha nem túrázunk, szombat reggelenként kedvenc időtöltésünk a piacozás. A vasútállomásnál kisebb dilemmát okozott, merre haladjunk tovább, mivel egy kisebb társaság megint nem túlzottan ragaszkodott a trackhez. Nekünk az előírás szerint még pár lépésnyit meg kellett tennünk a kéken, hogy aztán a kék háromszögre, majd a jelzetlen Szent István utcára váltva impozáns ősfás és villákkal teli utcákon eljussunk a klotildligeti állomáshoz. Egy csöppet se bántuk meg, hogy ezt a hosszabb és szintekben gazdagabb utat választottuk, annyi szép látnivaló volt. A Kiskopár bisztróban Peti be is fejezte a túrát, átvette a díjazását, amihez egy italbón is járt. Nagyon furcsálltuk, hogy semmi harapnivaló nem volt mellé, pedig igazán jól esett volna, meg korábbi leírásokban (ld. Márton Dani tavalyi beszámolója) azt olvastam, hogy itt szokott lenni zsíros kenyér. Szegény Petit meg avval áltattam az utolsó kilométereken, hogy most már fölösleges elővenni a hazait, mert mindjárt kap enni. Annak fényében, hogy ezután milyen trakta járt az 50-eseknek, megkockáztatom, hogy talán 1000 Ft-ba, ami manapság már tényleg potom pénz egy nevezésért, belefért volna egy müzli szelet vagy egy kevéske zsíros kenyér. Vagy arra ügyelhettek volna a szervezők, hogy a 20 km-es távon indulóknak is járjon ennivaló is, ne csak ital (mondjuk néhány nápolyi vagy bármi, nem gondolok komoly és drága dolgokra).
Református templom a Szent István utcában
No ennyi baj legyen, maradt még a hátizsákunkban némi muníció, meg a büfében is lehetett venni ezt-azt. Kikértünk magunknak egy kólát és egy tonikot a bónra, aztán úgy döntöttem, mindketten megérdemlünk az eddigi ázás és sárban tapicskolás fejében egy jégert is. Peti óvatosan rákérdezett, nem akarnék-e most vele hazamenni inkább. Bár minden racionális érv emellett szólt volna, én mégis eltökélt voltam: megyek tovább Dömösre. Nekem ez az edzés van „előírva” mára, ebből nem engedek. Időjárást bajnoksági futamoknál se lehet választani, ha esőt dob a gép, akkor azt kell szeretni. Megbeszéltük, hogy ha úgy látom jónak, vagy ha nem engednek fel a buszra, Peti eljön értem és hoz száraz ruhát.
Ennek a berninek több esze van, be is húzódott az eresz alá
A sárga, már túlzottan is szellőssé vált lebernyegemtől itt véglegesen megválok, felveszek egy száraz futókabátot, rá pedig a rövid esőkabátot, aztán nekilódulok a maradéknak a piros kereszten, immár egyedül. Hogy ne fázzak, kocogni kezdek, aztán úgy is maradok, amíg nem kezd nagyon emelkedni az út. A jéger is fűt belülről, szinte túlzottan is. Felérve a kis hágóba, megint szaladni kezdek, szerencsére a terep se akadályoz ebben. Most elég gyorsan fogynak a kilométerek, egészen addig, míg egy réten a jelzés (most már a Piros 65-ről ismerős piros/sárga) élesen balra nem kanyarodik egy gázpászta mentén. Ha nem emlékeznék, akkor is elég egyértelmű, merre is kell továbbmenni, élesen kirajzolódik a nyoma az előttem haladók szenvedésének a mérhetetlen sártengerben. Egy rövid szakaszon még meg lehet úszni a fűben a nagyobb dagonyázást, de aztán az egérút is távozik a gázpásztával egyetemben, nincs menekvés.
Továbbra is igen borús kilátások
Ezen a részen száraz időben egész jól lehetne futni, de legalább tempósan lépegetni Pilisszántó felé, most azonban szánalmas botorkálás veszi kezdetét hol jelzett úton, hol meg ki tudja hol, mert jelzések elég ritkán vannak. Sokszor csak akkor veszem észre, hogy letértem, mikor ránézek a biztonság kedvéért a telefonomra. Gyorsan visszakorrigálok, hogy immár jelzett úton korcsolyázhassak vagy cuppoghassak tova a sár aktuális minőségétől függően. És mintha még az eső is újból jobban rákezdene, ezt a túrát és vele együtt a mi szenvedésünk még az ég is siratja. Vagy már temeti is. A Pilis koporsóalakú sziluettje is csak alig látszik ki a mélyszürke felhőpaplanból. Alig futok pár száz métert, már fékezhetek is be, mert jön egy túlélős szakasz, ahol talpon maradni is feladat. Ráadásul az ösvényen maradni se egyszerű: egy szintén tévútra került túratárs jelzi máris, hogy ne fussak tovább abba az irányba, hanem forduljak szépen vissza, ha a Téry 50-en vagyok és nem csak saját szakállamra futkározok megrögzött mazochistaként ebben a fránya időben. Mikor lemaradok héricseket fotózni, majd újból felveszem futva a fonalat, ismét gyanús lesz, hogy még mindig nem értem utol a másik túrázót. Hát persze, mert megint nem az ösvényen vagyok. Visszafordulok, hogy a bozótoson keresztül vezető csapáson érjem el végre a sárgát. Pont sikerül beérnem a srác elé.
Aztán a Mészégetők-kútjánál búcsút is mondok neki, felhúzva a nyúlcipőt. Végre haladósabb terep, végre lehet futni! Nagy szó errefelé az ilyen. És végre alig esik már. Az aszfalton ügyelni kell az autókra, aztán betérve az erdőbe gyorsan abszolválom a rövid kaptatót a Magas-hegy-nyeregben lévő elágazáshoz. A régi Pálos útvonaláról minden ismerős, az ereszkedés a zöldön is, amit ismét megkocogok, egészen addig a pontig, amíg fel nem túrták az utat a favágók. Onnan már igen bajos a gyaloglás is. Az aszfaltcsíkot keresztezve újfent emelkedik az út rövid ideig, majd megint futós szakasz jön a Som-hegyi kulcsosházig. Végre nincs sár! Már minimum fél kilométernyi sármentes szakasznak is örülök. De jön még olyan idő, hogy majd ennél rövidebbeknek is örülni fogok... Csak most még nem tudom...
Mészégetők-kútja
Most azonban rövid ideig a sárdagasztás helyett fontosabb feladatom akad: választanom kell a meleg zöldségleves vagy paradicsomleves között, illetve gondolkodhatok azon, tegyek-e zsíros kenyeremre hagymát vagy se. Míg a bőségesen terített asztalról pusztítok, van időm szárítkozni is a melegben, hallgatva azokat a régi zenéket, amik valószínűleg a pontőrök fiatalkorának voltak a slágerei. Látszik, hogy összeszokott baráti társaságról van szó, a sarokban a gitár, megy az élcelődés. Végre van egy kis időm pillantást vetni a salátává ázott Jubileumi Eötvös totóra, amit még az itinerrel együtt kaptam a rajtban. Csak hiú ábránd volt, hogy én ezt „nagytudású” turistaként kapásból csont nélkül kitöltöm majd. Még itthon, kis utánanézés után is van megválaszolatlan kérdés, például az, hogy melyik évben rendezték először a BEAC Maxi 110-et (lehet, hogy illene tudnom?).
Eötvös totó - kevés kérdésre tudtam élből a választ
Meleg atmoszférájú kis turistaház barátságos fogadtatással
Az egyik szervező bácsi még búcsúzóul megmutatja, hogy jutok le a faluba legegyszerűbben, pedig a track nem pont arra vezet. De mivel figyelnek, és ha nem jó felé megyek, bizonyára szólnak is, most maradok ennél a verziónál. A bácsit igazolja, hogy a javasolt útvonal tényleg látványos és viszonylag gyors is, és ami nagy szó, sármentes. Miközben a falu szélén legelésző birkákat fotózom, önkéntelenül is dúdolgatom, hogy „Amikor én még kislány voltam...”. Nos az nekem se mostanában volt. De belül sikerült megmaradni annak.
Isteni paradicsomleves
Már megint birkák - ezúttal élők
Pipálnak a környező hegyek, az eső végre teljesen elállt, aszfalt a lábam alatt, gyerünk, haladjunk, amíg lehet. Aztán úgyis jön pár kilométernyi mászás fel a Dobogókőre. Amennyire a sár engedi, tolom magam fel a botjaimmal, csak egyszer-kétszer állok meg fotózni virágokat meg ilyesmit. Hiába felkapott turistacentrum, csak lézeng az erdőben egy-egy turista, akik most indulnak útnak, kivárva az eső végét. A hegytetőn megint köd terjeng, már sejthető, hogy nem ma fognak készülni legjobb képeim a Dunakanyarról. Mielőtt tehetnék erre egy kísérletet, azonban jelenésem van a régi turistaházban, ahol most egy turistamúzeum van berendezve. Itt kapom meg a sokadik pecsétem egy kedves nénitől. Picit elbeszélgetünk, már sokadszor merül fel a kérdés a túra során, hogy ugye nehéz ez a túra. Most mit mondjak, eszem ágában sincs degradálni a szervezők által kitalált útvonalat, de ez kimondottan egy könnyű ötvenesnek számít, viszonylag kevés szinttel és minimális mennyiségű technikásabbnak számító szakasszal. Ráadásul már sok ennél lényegesen nehezebb vándorláson vagyok túl. Megmondom az igazságot: nehéznek nem nehéz, de a terep és az időjárás most azzá teszi. De ezzel nincs is semmi baj, különben nem is lennék itt. Vagy eleve otthon maradtam volna, vagy más túrán caplatnék, vagy már vonatoznék is haza besokalva az eddigiektől.
Mindenféle kankalinok
A régi menedékház, ami otthont ad a Turista Múzeumnak
A múzeum egy pici idősziget, tele korabeli fotókkal és kordokumentumokkal a túrázás hőskorából. Belülről még nem is láttam ezt az épületet. Bár sietnék, mégis muszáj körbenéznem, még ha nem is tudok mindent tüzetesen végigolvasni. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni ide. Kiderül például, micsoda ruhakölteményekben túráztak, sőt másztak sziklát régen a hölgyek. Meg se próbálom eldönteni, vajon én vagyok-e a nagyobb ász, aki most 50 km-t gyalogol egyhuzamban, vagy ők. Szeretünk a régi kor asszonyaira úgy gondolni, mint holmi gyenge kis penészvirágokra, akik csak a zsúrok, bálok világában mozogtak, és esetleg csak a gyereknevelés vagy a háztartás foglalkoztatott. De ez korántsem volt igaz. Ráadásul nekik komolyan meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak vagy férfiasnak titulált tevékenységeket, szakmákat űzhessenek.
Jó masszív darabok, biztos tartósabbak a maiaknál. Hogy kényelmesebbek is, azt nem hiszem.
Ha már Téry emléktúrán vagyok, Kötelező megszemlélnem Téry Ödön emlékművét a ház mögötti kilátóhelyen. A kilátás ma érdeklődés hiányában úgyis elmarad. Téry Ödön, amellett, hogy a magyar turistaság egyik atyja volt, az első fecskék közé számított, akik felfedezték a Pilis turisztikai értékeit. Van róla elnevezve menedékház, horhos és kuloár a Magas-Tátrában, hegycsúcs a Dolomitokban, valamint itt a Visegrádi-hegységben egy útvonal, amit most be is járunk Dobogókőtől Dömösig.
Téry Ödön volt az alapítója és szerkesztője a Turisták Lapjának, melynek első száma 1889-ben jelent meg és az első magyar turisztikai jellegű folyóirat volt
Nekiindulok a hosszú gerincnek a Tost-sziklákig, ahol a következő EP lesz. Indulás után picit elbizonytalanodom, kaptam-e pecsétet, de aztán beugrik, hogy persze, hiszen a múzeumos néni rá is kérdezett a rajtszámomra. Gyerünk hát tovább. A Rezső-kilátónál érkezik szemből egy terepfutó, ami nekem lejtő, neki emelkedő, de így is ügyesen halad. Köszöntöm a kollégát és húzok tovább, szerencsére a terep is teljesen rendben van itt fent. Nincs lámpám, muszáj leérnem sötétedés előtt. És ki tudja, milyen lesz az út le Dömösre. Álmaimban persze könnyedén lekocogok a faluba, de sajnos a valóság merőben máshogy alakul. A sziklák fölötti EP-n is van gyümölcs, nápolyi, sőt sör, bor és pálinka is, a legelsőből biztos kevés fogyott ma. Alkohollal ma már nem élek, viszont a gyümölcsöket végigkóstolom többször is. A sziklák alatti lépcsőn nem kockáztatok, de nem ez lesz amúgy sem a legcsúszósabb rész Dömös irányába. Ami futható volt, azt próbáltam is megfutni, de haladásomat leginkább a rapszodikus szó jellemezné. Mint ahogyan a terepviszonyokat is. Megiramodás, aztán satufék és tyúklépésben való botorkálás. Csúszkálás, piruettek, majd egy seggre ülés a legmeredekebb lejtőn, amivel a buszra való felkerülésem esélye is egyre halványul. Egy idősebb túrázó bácsinak bemutattam egy dupla leszúrt rittbergert az egyik, egyébként meglehetősen szép réten, egy alattomos sárfolton. A rét élvezeti értéke a mai nap sajnos erősen korlátozott volt amúgy is. Sár, sár, sár, lefelé haladva egyre több és egyre csúszósabb. Majdnem mindegy volt, hogy melyik útszélen próbálkozom, bízva abban, hogy az avar kicsit majd megfog. A legvégén még bevezetett az ún. Téry út egy csúszdává vált horhosba. Egyedül azt sajnáltam, hogy a síléceket otthon hagytam, most a bot mellé jól jöttek volna – főleg, ha tudnék még síelni.
Téry emlékmű Dobogókőn
Ezért a kilátásért érdemes volt feljönni 😄
Hegyi Szent Bernát emlékműve a Tost-szikláknál a Szakó-nyereg fölött
Végtelen megkönnyebbülés volt szárazföldre, vagyis szilárd talajra érni, aminek úgy megörültem, hogy majdnem túlfutottam a célon. A pontőrök integetve kiabáltak, hogy menjek már oda, a vége itt van és nem a kétszáz méterre lévő buszmegállóban, amit előzetes (de téves) információk alapján annak véltem. Kicsit megpihentem és latolgattam, hogy jár egy sör mégis erre a túrára, de mivel negyed óra múlva ment a busz és addig még amennyire lehet, rendbe kellett tennem magam, hogy egy kicsit is szalon- és felszállóképesnek bizonyuljak, nem sokáig vesztegethettem az időt. Persze ez elég reménytelen próbálkozás volt, végignézve a sárlepte ruházatomon. Közben megérkezett András is a megállóba, akivel nagyjából már a túra eleje óta kerülgettük egymást. Aki hihetetlenül gyorsan és stabilan haladt, úgy, hogy talán egy métert se kocogott bele. Megkínált egy kis diákcsemegével, aztán végigbeszélgettük a több mint egy órás utat Újpest Városkapuig. Volt miről beszámolnia mindegyikünknek.
Dömös határában végre valami látszik a túlpartról
Régi temető
Egy viszonylag új felfedezettem Дeva, akinek nagyon természetközeli zenéi vannak, ötvözve az elektronikát, népzenét és a kóruszenét - mind közel áll hozzám - „Ahol én eljárok, még a fák is sírnak...”:
Megint két beszámoló egyben (sajnos nem dióhéjban, azt a mókus a táblán elvitte):
Szombat: Börzsöny Kapuja 35 km
Vasárnap: Újévi detto 16 km
Az új esztendőben igencsak felvitte az Isten a dolgomat, a fiúk szinte már versenyeznek, ki visz el engem a következő túrára. Laci és Szabi is ajánlkozott, de most Szabira esett a választásom, hiszen vele indultunk azonos távon. Laci a haverjával most csak 20-asozott, de azért egy röpke találkozó vele is sikeredett a rajtban. Pedig kismillióan tolongtak a Géza Fejedelem Református Általános Iskola tornacsarnokában, valamint csatolt helyiségeiben, lévén ez a túra a Cartographia kupa fordulója is. Engem egyelőre a kupák (az egy Hétköznapi barangolás kivételével) hidegen hagynak, az viszont nem, hogy a VIDE jó túrákat szokott szervezni. Így, mivel dőlt az eredetileg tervezett hétvégi program párom derekas problémái folytán, sikerült beneveznem az utolsó pillanatban a 35-ös távra. Egyedül, vonattal is elmentem volna Verőcére, de így sokkal jobb volt, hogy túratársam és egyben fuvarom is akadt.
Az volt a terv, hogy nem futunk, hiszen mindketten éppen lábadozunk valami felsőlégúti nyavalyából. Erre rácáfolva lőttünk ki a tornacsarnokból, miután megszereztük az itinerünket és minden más dolgunkat elintéztük a mosdóban és a sorra felbukkanó ismerősöknél. Szépen el is kocogtunk az első valamirevaló emelkedőig. Innen aztán „itt csak a hülyék futnak” felkiáltással némileg visszafogtuk magunkat. Kellett is, mert egyre durvábbá vált az emelkedő, később meg a „szépkilátások” (Aranyoskúti kilátó), illetve kósza barátságos vörös macskák akadályoztak a sebességben. Ráadásul Szabi még a pulóverem is bevállalta kéretlen ballasztként.
Kilátás az Aranyoskúti kilátóhelyről
Mindenféle útakadályok nehezítik a haladást a tracken
Sár egyelőre nem nagyon volt, csak helyenként a munkagépek, esetleg vaddisznók túrták fel az utat, ami aztán keményre fagyott. Szóval az útviszonyok majdnem ideálisak voltak némi kivétellel. Ennek megfelelően hol kocogtunk, hol gyalogoltunk Magyarkút felé. Menet közben Cser M. Zolival is összefutottunk, és beszélgettünk kicsit a túraterveinkről.
Magyarkút szélén érintettük az első emberes EP-t, ahol forralt borral is kínáltak, de sajnos nem sikerült megkóstolnom, mert mindig elfelejtek külön bögrét hozni. A palackom meg szinte még tele volt izotóniával. Szabi rengeteg jó tanáccsal tud szolgálni, például azzal, hogy ne keverjem az izotóniát. Ó, ha tudná, micsoda rettenetes mixek maradékát szoktam hazahozni az egyes túrákról... Tejszelet azért jutott, amit gyorsan zsebre is vágtam.
Az Irma-forrás melletti kies rét után egy ideig kanyarogtunk a hegyoldalban, majd mászásba kezdtünk a Lokó-pihenőhöz a Nagy-kő-hegyre. Talán utoljára egyetemistaként másztam ezt a szakaszt utoljára, de az biztos, hogy jó régen. Akkoriban viszont igen kedveltük a Börzsönynek ezt a tömegközlekedéssel is jól megközelíthető részét. Éppen a BHTCS-vel kapcsolatos gyilkosos bejegyzésem volt napirenden, illetve ehhez kapcsolódóan tömeggyilkos nőkről szóló sorozatok, mikor is odaértünk a pihenőhöz és előkerült az üzbég dinnyevágó kés a tarsolyomból. Azaz nem is az enyémből, hanem régi túratársunk, Imre hátizsákjából, mikor egyszer erről a csodaszép helyről nézegettük a Börzsöny ormait idestova jó 10-20 évvel ezelőtt. Rengeteg túra és megannyi szép emlék, néha oly távoli messzeségbe tűnően, mintha még egy másik élet túráin történtek volna meg. Az biztos, hogy akkor még a túravezető énemet éltem, most meg a teljesítménytúrázót, hiszen a természetjárásnak is számtalan aspektusa van. És valamelyikhez mindig közöm volt eddigi életem során. Hiszen amióta az eszemet tudom, az erdőt járom...
Fenyegető hófellegek sietnek felénk a Csóványos felől
Új év, új utak – adtam ki magamnak a parancsot a tavalyi év összesítőjében, hiszen ilyen tetemes túramúlttal is van még bőven felfedezni való hazai tájakon is. Fogadkozni az új év kapcsán nem szokásom, de ezt az egy fogadalmat azért bármikor szívesen betartom. Most akkor lépjünk is új ösvényekre egy látványos, erősen lejtő és jelzetlen single tracken, két kopjafát is mellőzve a vasút irányában. (Már eddig is voltak számomra ismeretlen szakaszok a túrában, pedig vezettem már túrát még Sétafikás túravezetőként a Borbély-hegyre).
A vasutat keresztezve újabb EP fogad, ahol palacsintát kínálnak, illetve a közelben újabb cirmos kínálkozik simogatásra. De a nemtörődöm túrázók nem is foglalkoznak vele, csak a palacsintát zabálják mohón.
Szokolya határában
Daráljuk a kilométereket Szokolya utcáin kocogva, előzgetve a mezőnyt. Megállapítjuk, hogy Lacinak biztos nem lesz gondja a LeFaGySz-on, ha nem értük utol a két táv szétválásáig. Pedig eddig azért tényleg sokat kocogtunk. Így reménykedünk, hogy a Bükkben majd mindannyian túratársak leszünk. Azon is tanakodunk, hogy vajon ideér-e a Magas-Börzsönyből az a fergeteg, ami szürkébe burkolja és fehérbe öltözteti az ottani csúcsokat. Kis ízelítőt kapunk a hópelyhekből mi is, de csak mutatóba. Így éppen napsütésben kapaszkodunk az erdei vadak körében oly népszerű Tar-Péter-hegy oldalába, mikor is utolér Dóri, Tamás és Attila. Váltunk néhány szót, de ők egyértelműen gyorsabbak nálunk, nem akarjuk feltartani őket. Aki nincs most a bükki 90-es kihíváson a kemény magból, szinte mind itt van a Börzsönyben!
Kilátás Szokolyára
A távolodó „kemény mag”
Szabinak mesélek az itteni „látnivalókról”, amiket egyszer pár éve felkerestünk. A szinte észrevehetetlen Krisztus szamara követ most sem találom meg, így hát be kell érnünk nélküle Kóspallagig, ahol csokival vigasztalódhatunk az újabb EP-n. Innen a sárga-piros közös szakaszán, majd már csak a piroson igyekszünk a Toronyalji horgásztó irányába, ahol szintén jó régen jártam. Itt is nyomunk egy pecsétet, majd irány a piros kereszt, utána pedig a zöldön a Gál-hegy. Iskolás csoport halad el mellettünk. Kínlódnak a sáros barázdákban, holott az út mellett a fagyott füvön sokkal jobb a járás. Szabálykövetés vagy rutintalanság? Pont az a témánk, hogy Szabi szerint szinte bárki tud 100 km-t gyalogolni, a kulcs a gyakorlás és a ráfordított idő és pénz, mint szinte mindennél. Nyilván van, aki hamarabb éri el ezt a célt mint mások, hiszen sokféle készség kell egy ilyen sporteredményhez. De a tehetség csak az egyik ebből. Vajon rákap-e valamelyik gyerkőc a csoportból a túrázás, főleg a hosszútávú teljesítménytúrázás ízére? A mai fiatalok, beleértve a saját csemetéinket is, valamiért nehezen vevők erre a sportra. Vajon én kisgyerekként is predesztinálva voltam erre a sportra? Nem hiszem, hiszen annyifelé vihetett volna az út.
Rálátás a Dunakanyarra
Például már huszonévesen, a teljesített Kinizsi után is elkaphatott volna a gépszíj. Igen, kissé elkapott, mentem is sorozatban egy Gödöllő 60-at, egy Gerecse 50-et és egy Vértes 50-et. Aztán másfelé vitt a sors, más dolgokra (például az anyaságra) terelődött a hangsúly. Sok minden függ az adott élethelyzettől, a barátoktól is, akik körülveszik az embert. De tegyük fel, fiatal titánként belevetettem volna magam a hosszútávozásba, talán ott lehettem volna a nagyon jók között is néhány év leforgása alatt, ahová most most már botorság lenne törekedni közel az 50-hez. Viszont lehet, hogy ezen a pályán mozogva mostanra már bőven kiégtem, vagy lesérültem volna annyira, hogy legfeljebb csak a hátországban szerepelhetnék. Mert hosszú távon nagyjából legtöbbünknek ez a terve a kemény magból, átülni az asztal túloldalára.
Ezeken töprengve a zöld háromszögön teszünk egy kis kitérőt egy kilátóhelyre. Ugyan itt nincs igazolópont a cseh vyhlídkákkal ellentétben, de nem bánjuk meg ezt a kissé sáros és csúszós oda-vissza szakaszt, hisz a kilátás gyönyörű a Dunakanyarra.
Újabb kedves wannabe pontőr cicamica
Kismaros határában újabb cicás ellenőrzőpont. Kis trikolor nőstény tekereg az asztallábak és túrabotok között, állítólag még az asztalra is felugrott az imént, kis simogatásban reménykedve. Javaslom, hogy őt is érdemes lenne betanítani a pontőrködésre, mint pár éve a pálosos cicát. Itt is vételezünk egy müzliszeletet, aztán csattogunk is Kismaros utcáin keresztül a Csattogó-völgybe némi hószállingózás közepette. Itt szintén nem jártam még eddig. A nagy csattogásban észre se vesszük az ellenőrzőpontot a völgyből való kikanyarodáskor, pedig már régóta nem futunk. Egy nagyobb embercsoportosulást látunk helyette, azt hisszük pihenő, evő-ivó turisták. Közben meg pont kitakarják a pontot. Mire minderre rájövünk, már majdnem be is értünk a célba. Kicsit izgulunk, megkapjuk-e így a díjazást. Majd végső esetben megmutatjuk a tracket, ha valaki nagyon hiányolná azt az egy pecsétet. Vissza már nem akarunk menni.
Le a verőcei kálvária lépcsőin
Szerencsére senki nem akad fenn a hiányosságon, így boldogan átvesszük a díjazást 6 óra 22 percnyi vándorlás után. Szabi még fut egy kört a kupa- és mozgalomfüzetek beszerzésével, én is beszélgetek kicsit Máté Pistával, míg Szabi a paprikás krumplit fogyasztja. Sajnos még mindig nem szerettem meg ezt a kaját, pedig túrázóként éppen ideje lenne. Így kicsit inkább leülök csevegni Dórival, Attilával és Tomival. A két srác jön is velünk haza.
És hogy miért is jók ezek a közös utazások és étkezések? Ilyenkor derül fény az összes TT-s pletykára és alakulnak a jövőbeli túratervek, szövődnek a barátságok és jönnek létre a véd- és dacszövetségek. Mert akit egyszer beszippant ez a sportág, annak nincs menekvése. Olyan ez, mint a drog, mondják a fiúk is hátul. Ők tudhatják, mert komoly sportemberek, mint ahogy Szabi is. Hozzájuk képest még a fasorban se vagyok. Ennek ellenére pont ez az egyik tervezett témám idén a blogon, mármint a TT vs. drogozás. Éppen csak megemlítettem a téli Ország közepe 120-at, amiről előző nap hallottam Mariannától, máris van 3 komoly érdeklődő az autóban a nagyjából 3 hét múlva megrendezendő túrára. Pedig Szabi idén már nem akar menni hosszút... Aztán a fiúk bedobják a Pálos 100-at. Nekem sincs pardon. És még egyikünk se tud talán az Edu féle Herend 200-ról, amire éppen ma derült fény.
Szóval új év, új utak – lesz itt miből válogatni az igazán hosszú távok szerelmeseinek. Kohász kék 250, Mecsek 100, Sárgarigó 100, Kék Balaton új útvonalon, Pálos 100, téli Ország közepe, hogy csak az újdonságokról beszéljünk és itt van még sok klasszikus, ami nekem, mint nagyjából pályakezdőnek, szintén novum. Mátra 115, újabb próbálkozás a Kazinczyn, Rockenbauer 130 – ezek mind rajta vannak a listámon. És akkor még nem is beszéltünk a cseh és szlovák százasokról! Vagy azokról a túrákról, amikre feltétlenül vissza szeretnék menni (Palipista, Őrvidék, Teslácka – ezek ráadásul mind szeptemberiek)? A minap meg nyertem egy Ösvénytaposó nevezést is – persze, hogy beváltanám egy Iszinik 100-ra. Mi lesz így a családi programokkal?
Strava-link:
És mi lesz a náthámmal, mert így, ha nincs pardon, pihenés sincs, edzeni kell! 2 hét múlva muszáj bírni az iramot a 3 fiúval. Meg jövő vasárnap a félmaratont is végig kell futni, habár azt már rég elengedtem, hogy futok egy jó félmaratont valaha is.
Már úgyis ott a saras Salomon az előszobában, szóval akkor vasárnap gyerünk a Lengvári féle Újévi dettora. Bírom ezeket a fantázianeveket. Az újévit még csak értem, de mi az a detto? Arra utal, hogy minden évben ugyanaz a túra kerül megrendezésre évkezdéskor? Legyen inkább Újévi Detti, nézzük meg, milyen Detti újévi formája 16 km-es távon. Lehetőleg minél több futással, szóval a náthát és akut orrfolyást, köhögést dugjuk el valahova a hátizsákba jó mélyre. Végül is a Börzsönyt már végigharákoltam, legalább a Budai ússza meg.
A máriaremetei kegytemplom - ez mindig EP a Pálos 70-en
Elrajtolva a Máriaremetei Cserkészotthonból persze rögtön elvétem az útvonalat, mint Pálos imádó. Persze tudom én, hogy tudok visszanavigálni a képzeletbeli trackre, de akkor már lövök néhány képet ebben a szép templomkertben.
Rövid úton elérem a Remete-szurdokot és innen már sikerül mindvégig a konkrét útvonalon maradnom. Összesen háromszor gyalogolok bele, az első természetesen rögtön a szurdokból való sziklás kimászás az Országos kéken. Sokan döntöttek ma úgy, hogy detto újéviznek, jönnek a lapot lobogtatók szemből is valószínűleg a kisebb távokon. Vagy eltévedtek hozzám hasonlóan.
A Remete-szurdok fölött
Vicces végigdöcögni a vékony hólepellel borított utakon pont azokon a helyeken, ahol egy hete bolyongtunk hárman a sötétben a BHTCS-n. Világosban is felismerem az ominózus pontokat, ahol majdnem elvittem a csapatot rossz irányba. Bezzeg így fényes nappal pofonegyszerű az útvonalkövetés.
A mufloncnál OKT pecsét benyom haloványan, aztán gyerünk lefelé a zöldön Solymárra. Ez is ismerős, hiszen novemberben itt közösségi futottam a Szénás körön. És kvázi solymári ivadékként egyébként is számtalanszor jártam itt, egyszer még tűsarkú csizmában is, mert sosem tudtam nyugton maradni, ha hegy volt a közelben. Most is vérszemet kapok és szlalomozok turbóban a turisták között nagy élvezettel.
A privát Bermuda-háromszögöm a Muflon fölött
Tehát új utakról most szó sincs, inkább csak az ismétlés a tudás anyja mottóról (vagy dettoról?) A Szarkavár alatt ott áll nagypapám éjjeliőr kunyhója, ami időközben a sors fintoraként turistaházzá avanzsált. Leírom a kért távadatot a tájékoztató tábláról, amit szerencsére jól látok szemüveg nélkül is, aztán lusta (már-már varacskos) disznóként felmászom a cuppogós agyagos emelkedőn. Itt ugyan fut a fene! (Pedig bizony pár hónapja ezt is futottam...) Aztán kis újdonság mégis kerül a trackbe, mégpedig a rövidke zöld kereszt a majálisozós rétig a Jegenye-völgyben. Onnan aztán jön az untig ismert és közkedvelt út, ami azért rejteget pár érdekességet. Most ezekkel nem sokat törődtem, inkább igyekeztem a solymári műút felé. Ahol volt előttem megint pár turista, így a keskeny ösvényen nem volt kedvem előzgetni, vagyis inkább felfelé futni, ha őszinték akarunk maradni. Pedig ezek az emelkedők bőven belül vannak a futható kategórián. Máriaremete első utcája viszont már súrolja azt, de már volt arra is példa, hogy felfutottam azon az irtózatos kaptatón. Csak akarat kell hozzá, de most nincs, hiszen „csak” egy túrán vagyok. Jó lesz az sétálva is, de onnan aztán teperni kell be a célba. Van nyulam is, hiszen egy srác előttem ugyanígy tesz. Gyerünk hát utána!
Solymár határában
Ott fent van egy kaptárkő például...
Dolomitsziklák, ahol gyerekként sokat mászkáltunk testvéreimmel
A vízesésnél kialakított fürdőben viszont csak a nagymamámék fürödtek
2 óra 14 perc alatt érek vissza a cserkészotthonba, azaz cserkész konyhanyelven a cso-ba. Megszerzem második Lengvári féle oklevelem. Ha szilveszter óta nem lenne akut whiskyundorom, lehet, hogy rá kéne hajtanom a Lengvári túrákra? Szerintem futóedzésnek a legjobbak: az untig ismert útvonalon nincs mit nézelődni, csak menni kell előre. És mivel fix track van, az emelkedőket se lehet kispórolni, mint egyébként. Mert mint tudjuk, egy lusta disznó vagyok, akitől minden edző a falnak menne.
