A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Budai-hegység. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Budai-hegység. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. április 6., hétfő

Nagypénteki keresztút


Régi vágyam volt eljutni az Orbán Imre féle Nagypénteki keresztút teljesítménytúrára. Idén úgy alakult, hogy a túra se maradt el és én is ott tudtam lenni. Ilyenkor mindig időszűkében vagyok egyéb teendőim miatt, így hát kisebb szerencse volt, hogy idén nem a Bakonyban került megrendezésre a túra, hanem a Budai-hegység távolabbi részén, tehát nagyon messzire se kellett utazni érte. Három község kálváriáját érintette a jól kitalált, látványos, egyben könnyű közlekedést biztosító, mintegy 17 km-es túraútvonal, mely vasútállomástól vasútállomásig vezetett. Először Piliscsaba, majd Pilisszentiván, majd legvégül Pilisvörösvár keresztútját tekinthettük meg, de olyan sziklaformációk sem maradtak ki, mint a Gomba-szikla, az Ördögoltár, valamint az Ördögtorony.  

Jutott néhány geológiai érdekesség is az útvonalra

Talán vallásos neveltetésemből kifolyólag is vonzódom ezekhez a kultikus helyekhez, túravezetőként is előszeretettel terveztem túrát keresztutakat érintve. Így megszólítva éreztem magam mindig is a kiírás által, amióta rendszeresen ránézek a TTT túranaptárra. Nem is voltam rest, felkerekedtem e szép ünnepi napon, mint sok más túrázótársam, és elvonatoztam Piliscsabára. A bordó Suzukinál gyorsan elvégeztem a formaságokat, aztán illa berek, nádak erek, nekivágtam a track felgöngyölítésének – lehetőleg minél gyorsabban, mert a mai nap 3 órakor még várt egy keresztút, ezúttal Kelenföldön a templomban. A túra élmezőnyét Pilisszentivánig előzgettem, így az első szakaszon még gyakran találkoztam más túrázókkal, akik között valószínűleg sima kéktúrázók is voltak. 

Piliscsabáról indultunk, ahol sváb lakossággal is rendelkező falu lévén szintén áll a mesterségek fája (Tschawa)

A falu délkeleti végében elhelyezkedő piliscsabai kálváriát a vasútállomástól a kék négyzet, az országos kék, majd a kék kálváriakereszt jelzésen közelítettük meg. Ez a kálvária az 1800-as évek közepén épült közadakozásból, de a II. világháború szinte teljesen elpusztította. 1991-ben és 1994-ben újították fel. A stációk képeit a Klotild-ligeti művész, Bognár Béla rézdomborművei díszítik. A kálváriatemplom elől kifejezetten szép kilátás nyílik a környékre.


A feladat itt az volt, hogy számoljuk meg a stációkat. Mint a legtöbb kálvárián, összesen 14 stációt sikerült itt is összeszámolni. Míg korábbi időkben a keresztutak állomásainak száma nem volt kötött, a ma is használatos 14 stációs keresztutak a barokk korban kezdtek kialakulni. A stációk a következők:

Egy kálvárián általában 14 állomás, más néven stáció van


1. Jézust Pilátus halálra ítéli.
2. Jézus vállára veszi a keresztet.
3. Jézus először esik el a kereszt súlya alatt.
4. Jézus találkozik anyjával.
5. Cirenei Simonnal vitetik a keresztet.
6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak.
7. Jézus másodszor esik el.
8. Jézus szól a síró asszonyokhoz.
9. Jézus harmadszor esik el.
10. Jézust megfosztják ruháitól.
11. Jézust keresztre feszítik.
12. Jézus meghal a kereszten.
13. Jézust leveszik a keresztről.
14. Jézust sírba helyezik.

A hívek minden egyes stációnál megállnak, imádkoznak, énekelnek, valamint rövid elmélkedést hallgatnak az adott állomás történéseivel kapcsolatosan. 

Szép kilátás nyílik a kálváriáról a falura

De egyáltalán hogy alakult ki, honnan jött a keresztútjárás hagyománya? A középkorban három fontos zarándokhely létezett, amit előszeretettel kerestek fel a messze földről érkező zarándokok: Róma, Santiago de Compostela és Jeruzsálem. Jeruzsálemben a Via Dolorosa, azaz a szenvedés útja volt az egyik fő zarándok célpont. Itt először Szent Ilona állíttatott egy kápolnát 320-ban, majd egyre szaporodtak az emlékhelyek. De mi volt azokkal, akik nem tudtak elzarándokolni a messzi Szentföldre, viszont szerették volna átélni Krisztus szenvedését? A hagyomány szerint egy Alvarez nevű szerzetes a XV. században úgy vélte, szülőföldje igen hasonlít Jeruzsálem hegyeihez és akár itt is meg lehetne építeni a szentföldi szent épületek másolatait ájtatosságok céljából. Így hát nem kellett sok pénzt felemésztő módon messze földre gyalogolni (csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak a ló- vagy szamárháton vagy más módon való utazást), kiállni rablók vagy vadállatok támadásait, csalók pénzszerzési kísérleteit, netán kalóztámadásokat, nem fenyegetett a rabszolgaság vagy a prostitúció réme (igen, a női zarándokoknál ez is felmerült, ha valami útközben félrement). Egyébként ha már a középkori zarándokoknál tartunk, ők nem voltak extrém teljesítménytúrázók, akik egyhuzamban gyalogoltak le több száz kilométereket amolyan vezeklésképpen. Mai turista szemmel is normálisnak mondható 20-30 km-t tettek meg naponta. Először a zarándoklatra szóló ünnepélyes fogadalmat tettek (ld. nevezési díj) és útjuk végeztével jelvényt is szereztek ők is (általában kis ólomból vagy öntvényből készült, az adott zarándokhelyet szimbolizáló jelvényt, pl. kagylót Compostelában, amit később a táskájukra, kalapjukra vagy ruhájukra varrtak). Ez bizonyította, hogy eleget tettek a fogadalmuknak. Még külön érdekesség, hogy ajánlott volt a cserecipő és a felhajtható karimás, filcből készült zarándokkalap, hegyes vasvégű bot, a fedeles zarándoktáska (a fedélre rá lehetett tűzni a meglévő jelvényeket is), amibe belefért az alamizsna, a második pár cipő vagy egy kisebb edény, valamint az egyéb szükséges felszerelések. De mindezek beszerzését és a sok fáradságot meg lehetett spórolni avval, hogy nem is kell feltétlenül elutazni az ájtatosság elvégzéséhez. Így aztán Európa-szerte elterjedt ez a keresztútjárás szokása, majd nálunk is meghonosodott, írásos források hazai kálváriákról 1660-tól vannak. 

A kálvária szó a a latin „calvaria” szóból ered, ami az arám „golgota” (koponyahely) fordítása.

Gomba-szikla

A kálváriát elhagyva megcsodáltam a Gomba-sziklát kis kitérővel, majd a track kivitt az Ördög-oltár impozáns sziklatornyához is. Majd átnyergeltem az országos kék jelzésre és a Csaba-hegyet megkerülve máris a Bükkös-árokban találtam magam. Mivel az árok csak szép komótosan emelkedik hosszasan, egész sokáig sikerült tartanom a futólépést. Tulajdonképpen csak az utolsó két meredekebb kanyart sétáltam ki. Ettől fogva már a piros keresztet kellett követnünk be a Köves-árokba, ahol talán még nem is jártam. Egy gyors pillantást vetve a kerítéssel szigorúan elzárt Ördög-toronyra, hamarosan a kiszáradt Jági-tó nedves partján kuruttyolhattam, mint döglött béka. Innen már csak pár száz métert kellett megtenni a következő kálvária becserkészéséhez Pilisszentivánon. 

A kiszáradt Jági-tó

Ördögtorony

Az igen tetszetős kálvária az 18. század végén épült Metzger Márton jóvoltából a templommal együtt, ekkor helyezték át az addig a templom kertjében lévő keresztutat ide. A stációk többsége a zsámbéki Nyakas-hegy mészkövéből készült. Korábban az oszlopok a déli oldalon, egy vonalban sorakoztak. 1904-ben történt egy felújítás, melynek során a kidőlt stációkat pótolták, valamint azok új elrendezést kaptak. Több esetben korábban képoszlopként (ld. német Bildstock) használt oszlopokat állítottak be. A keresztet Gabeli József (Josef Gabeli) és Marlok Franciska (Franziska Marlog) adományozta – ezt amiatt fontos megemlíteni, mert az volt a feladat, hogy írjuk le a kereszten található neveket. A stációk képet egy helyi festőművész, Pittner Ágnes alkotta. A képeken magyar és német felirat is van a helyi sváb hagyományok ápolása végett. 

Pilisszentiváni kálvária

A régi kőoszlopokhoz jól passzolnak a színes képek magyar és német felirattal

Zur Ehre Gottes gewidmet von Josef Gabeli und Ehegattin Franziska Marlog 1904 (Isten dicsőségére adományozta Josef Gabeli és felesége Franziska Marlog 1904)

Innen átnyergeltem a sárga jelzésre (volt egy kis Sárgarigó 100 feeling), amin megmásztam a templom melletti lépcsősort, majd a vasutat keresztezve, köszöntve pár szembejövő turistát, majd ellenállva két cukrászda vonzásának is, próbáltam megtalálni az átjárót a főútról a Kandó Kálmán utcába, ami csak sokadik próbálkozásra sikerült. Aprócska kitérőt tettem a Segítő Szűz Mária templomhoz, mivel az is a tracken volt. 

Bányászati emlékmű Pilisszentivánon

Kilátás a falura és a Szénásokra a lépcsősorról

A Kálvária utcán végighaladva kocogtam, majd később már csak sétáltam a Kálvária-hegy irányába. Most szerencsére több időm volt körülnézni itt, mint a Sárgarigón. A kápolnához is felmásztam és leírtam, milyen évszám van a XIV. stáción (1901).

Segítő Szűz Mária kápolna

Nekem ez a kálvária amiatt tetszik különösen, mert több stáción még megvannak az eredeti német gótbetűs feliratok (ha már a szakdolgozatomhoz is valamikor ilyeneket gyűjtögettem a közeli Solymáron). A vörösváriak először ugyanezen a helyen építettek kálváriakápolnát 1710-ben, ahol könyörögtek az akkor dúló pestis járvány elmúlásáért. 1840-ben a kálvária már romos állapotban volt. A jelenlegi stációkat a feliratok tanúsága szerint 1901-ben emelték, majd ezeket 2000-ben felújították. Az első és az utolsó stáción található meg az évszám. Itt a 14 stáción kívül van egy kezdő és záró stáció is.

Gewidmet von Georg und Anna Manhertz geborene Klinger in Jahre 1901 (Adományozta Georg és Anna Manhertz, szül. Klinger, 1901)

Diesen Kreuzweg haben aus Lieb und Dankbarkeit zu den göttlichen Erlöser errichtet. Matthias Kniel (?) und seine Ehegattin Barbara Krubb in Jahre 1901 (Ezt a keresztutat szereteből és hálából az isteni megváltónak állíttatta Matthias Kniel (?) és Barbara Krubb 1901-ben)

Majd a Sárgarigón megpróbálom kibogarászni rendesen az adományozó férfi nevét, ha lesz erőm hozzá. Innen aztán Szabadságliget utcáin jutottam el a vasútállomásra, érintve még egy vallási nevezetességet, az Erdei Szent Flórián kápolnát.

Erdei Szent Flórián kápolna

Túra közben telefonon még egy kálváriákkal kapcsolatos feladatot kaptam az öcsémtől: ajánljak neki egy olyan Budapest közeli szép, lehetőleg erdei kálváriát, ahova elmehetnének keresztutat járni pár ismerős családdal, de nincs olyan nagy tömeg, mint Pesthidegkúton szokott lenni nagypénteken. Az első ötletem rögtön egy olyan kálvária volt, amit nagy valószínűséggel csak a legelvetemültebb túrázók, terepfutók és a helyiek ismernek a Nagyszénászugban. Mivel ezt a kálváriát tényleg nehéz megtalálni a meredek hegyoldalban, voltak kétségeim, hogy ez lenne a legmegfelelőbb a kisgyerekes családoknak, tekintettel a görgeteges hegyoldalra is. Így adtam még pár alternatívát: Sóskút, Törökbálint Ófalu, Budaörs, Budakeszi, Üröm, illetve még a mi 3 kálváriánk, ahol az egyiken se volt nagy nyüzsgés, annak ellenére, hogy most lenne ennek itt az ideje. De hát az öcsém nem véletlenül az öcsém, természetesen a legmeredekebb helyre mentek el, amit pici telefonos segítséggel ügyesen meg is találtak.

A svábok életében mindig fontos szerepet játszott a katolikus vallás (Pilisszentiván, betelepülési emlékmű)

Az innen nem messzi solymári kálváriát nem említettem, pedig családilag leginkább ahhoz kapcsolódunk. Solymárnak két kálváriája is van, az új a Szélhegyen (ami alatt a vonat is elhalad), illetve a régi, már csak romjaiban fellelhető, a Templom tértől a Kálvária utcán és folytatásában. Maga a régi kálváriakápolna majdnem nagymamám egykori kertjének a végében volt. Ez a liturgikus útvonal a családi legendáriumba is bevonult. Édesapám Gyuri nevű bátyja volt megbízva a család tehenének a legeltetésével, és mint afféle falusi fiú, összebandázott pár hasonkorú cimborával és nekiálltak focizni, a tehenet meg kikötötte az egyik kereszthez. Egy idő után a tehén már nem talált füvet és kénytelen volt odébb keresgélni. Igyekezete egyben a kereszt sorsát is eldöntötte, szó szerint. Kapott is otthon verést, mert a sváb családoknál a vallást és a gyereknevelést is szigorúan vették.

A Budai hegyvidék (Budaer Bergland) sváb nyelvjárásai még az irodalmi németet beszélők számára is nehezen érthetők

Gyerek- és kamaszkoromban még több stáció megtalálható volt, egyesek beépítve például kerítésekbe. Még a 40-es, 50-es években is használták az útvonalat, nagypénteken 3 órakor indult az ünnepélyes processzió fel a hegyre. Rossz időben a templomon belül tartották meg a keresztutat. Ekkorra a stációk éhes tehenek nélkül is elkezdtek kifelé düledezni, mert a víz erősen kimosta az utat alóluk. Nagyszombat éjjelén még voltak akik kivonultak lámpásokkal és gyertyákkal imádkozni a kálváriahegyre, annak emlékére, hogy a szent asszonyok elmentek a szent sírhoz, de azt üresen találták. Ez a szertartás teljes némaságban folyt. Egyébként évközben is jártak ki imádkozni ide, ha egy családnak volt valami fontos kérése Isten felé, egy ilyen esetet írnak le a „Solymári történetek” című könyvben, ahol egy mérgezést szenvedő kislány életéért könyörögtek a kálvárián a szülei. Aztán a keresztút a kommunizmus alatt teljesen tönkrement, sok évig Solymáron nem volt kálvária. Mígnem a keresztút korábbi helyén, a Szélhegyen létesítettek régi-új kálváriát, amit 1999-ben szenteltek fel és most is használnak.

Egykori üregeket rejtő bányák a Kálváriahegy oldalában

Miután célba értem és átvettem a kitűzőm és az oklevelem, visszasétáltam a vörösvári kálváriahegyen keresztül a pilisvörösvári vasútállomásra, azzal a sanda szándékkal, hogy nagypénteki böjt ide vagy oda, megkóstoljak valamilyen süteményt az Emil cukrászda kínálatából. Mindez jó alkalom volt arra is, hogy végig nézzem a még úton lévő mezőnyt és köszöntsem a szép számban jelen lévő ismerősöket. Egyik vicces történés evvel kapcsolatban az volt, hogy már odafelé a Kálvária utca egyik portája előtt megláttam egy kint az utcán felejtett 6-os Almdudler csomagot, amit igen szívesen megkóstoltam volna a túrának ezen a pontján, de sajnos a „kamerával megfigyelt terület” feliratot is észrevettem a kapu fölött. Visszafelé menet a csomag itóka még mindig ott volt, nem kelt lába, pedig addigra már sok szomjas túrázó elhaladt mellette. Mutattam is Ács Gábornak, hogy senki se meri elvinni. :-)

A megfáradt túrázó jutalma végül ez lett (az ingyen Almdudler helyett)

Végezetül jöjjön egy apokrif szenvedéstörténet egy archaikus népi imádságból:


Strava-link:

2026. február 17., kedd

Szívkitörés

 💘Avagy egy nap, két túra💝


A fenti MI-vel közösen alkotott kép sok mindenről szólhat, de igazából a szombati (és vasárnapi) programjaimat szerettem volna leképezni egy alkotásban. Bár sokan gondolják, hogy a mesterséges intelligenciával képet alkotni nem nagy művészet, egyébként valóban nem is az, ha a születendő mű művészi értékét nézzük, viszont ha az ember tökéletes eredményre törekszik, akkor ez egy felettébb időigényes szórakozás. Erre kezdek rájönni. Ez egy kölcsönös oda-vissza folyamat, alakítgatjuk egymás elképzelését, mígnem olyan eredmény születik, amivel elégedett vagyok. És apró hibák még így is becsúsznak, mert hiába magyaráztam a sokadik körben a Gemininek, hogy a piros csészegombának nincs tönkje, mégis ilyen kocsányon csüngő csészéket tett a bal sarokba. A kép egyébként, a teljes benne rejlő potenciál felsorolása nélkül, szólhat a szerelem erejéről, hiszen mindkét szombati túra Valentin napon indult, vagy a tavasz és a tél találkozásáról, amit, aki ott volt mindkét túrán, premier plánban tapasztalhatott. Egyelőre ugyan a tél győzedelmeskedett, de remélem, nem sokáig tart már az uralma.

A kép bal oldala a szombat délelőtti programomat jelképezi, ami nem volt más, mint egy részvétel a Szív trail félmaratoni távján Petivel párban. Csak a félmaraton volt ezúttal esedékes, mert Petivel mentem és nem akartam rögtön 42 km-rel sokkolni a szezon kezdetén, másrészt oda kellett érni a délutáni Kitörés emléktúrára, amit – biztos nehéz volt kitalálni – a kép jobb oldala képvisel.

Azt nem mondhatja senki, hogy szívtelen vagyok

Valentin napi szív alakú Szív trail, kedvezmény pároknak, valamint szívecskés ruhákban érkezőknek: tehát kiöltöztem, mint Sz@ros Pista Jézus neve napjára: túrtam egy éppen vállalható szívecskés polárt, ami eredetileg, megboldogult lánykorában, még a ködös Albionban pizsamaként való használatra rendeltetett, készítettem szívecskés fülbevalót, valamint felvettem a legromantikusabb, Titanic nagyjelenetet ábrázoló pólóm két cirmossal a főszerepben. És persze, hogy minden szép kerek legyen, a fejemre biggyesztettem egy szintén turkálóban talált szívecskés sapkát. Aztán kézen fogtam életem párját és meg sem álltunk Fenyőgyöngyéig, hiszen párosan szép az élet, mint ahogy a túrázás is.


Bár attól a ténytől valószínűleg én voltam a boldogabb, hogy mehetek megint neki a nagyvilágnak, azaz jobban mondva a Szív trail felének. (Remélem, nem utoljára.) Most csak dióhéjba csomagolok egy beszámolót, mert múltkor már elég bő lére eresztve öntöttem ki a 💗em. A rajtban Rakk Gyula fotózott, illetve az asztalnál Rita fogadott, aki eddig egyedüliként már megtette azt, amire én most még csak lélekben készülgetek. Ha jól állnak a csillagok, akkor hamarosan el is indulok életem eddigi leghosszabb útján, körözve itt a Szív trailen. 

A rajtban (fotó: Rakk Gyula)

A tervezett 8 óra helyett fél 9 után tudtunk nekivágni a Fenyőgyöngye utáni kaptatónak, egyelőre kicsit felemás érzések közepette, mert fogalmam se volt, hogy rendeztem-e előzetesen a túra anyagi részét. Mint utólag kiderült nem, így hát pótoltam. Néhány ismerőssel menet közben egymásra köszöntünk itt a túra elején. Leginkább az volt a meglepő, milyen gyorsan haladunk. Peti hajtott rendesen, bosszúból amiatt, mert mertem neki megjegyzést tenni arra induláskor, hogy ne húzzuk az időt mindenféle molyolással, például ruhák eltevésével, mert azon már indulás előtt túlesik egy rutinos túrázó. Nekem ugyanis időben kell végeznem, hogy még a Kitörésre is odaérjek. Szóval nem nagyon volt megállás, sorra hagytuk el az embereket. A túra azonban nem csak emiatt tűnt haladósnak: a múltkori teljesítésemkor a nehéz télies terepviszonyok jócskán lelassítottak, most meg minden teljesen ideális volt ebben a kora tavaszt idéző időben. 

Fenyőgyöngyétől felkapaszkodtunk az Árpád-kilátóhoz

Innen leereszkedtünk az Apáthy-sziklához

A Napraforgó utcában néhány Bauhaus házat is megcsodálhattunk kutyafuttában

Mivel a tájékozódásra nem kellett energiát pazarolnom, találtam egy új hobbit a túrával kapcsolatban: szívecskéket keresgéltem úton-útfélen. Találtam is mindenfélét: kőszívet, faszívet, földszívet, festett szívet, faragott szívet, karcolt szívet, kötött szívet, graffiti szívet, sőt még néhány természet alkotta szívet is. Készítettem belőlük egy kis gyűjteményt.


Később, a Normafa felé kapaszkodva már nem siettünk annyira, inkább próbáltunk egy igen zajos társaság elé vagy mögé kerülni. Sajnos véglegesen elhagyni őket sehogy se tudtuk, minden igyekezetünk ellenére, mert eléggé egy tempót mentünk. Mikor éppen elkavartak, egy időre sikerült hallótávolságon kívül kerülni. Így drukkoltunk, hogy minél többször megtörténjen ez. Az emelkedő végén találtunk még egy kevéske műhavat is mutatóba, de a télből mostanra csak ennyi maradt. A szívecskés sapka és a polár is már rég lekerült rólam. De mihelyt elindultunk Makkosmária felé, hirtelen átkerültünk a hűvös oldalra, megint öltözködni kellett. A makkosi ponton kedves ismerős család pontőrködött: Kovács András, Almádi Nóri és a babájuk, mint a legifjabb pontőr. 

A Tündér-szikla mellett elhaladva értünk fel a Normafához

Disznóság, hogy így néz ki a Disznófő!

A szív turistajelzésként is megjelenik itt és ott, például itt a Normafánál ez egy szívbarát turistaösvény

Makkosmária ismerős pontőrökkel

Mire leértünk Budakeszire, kezdtük felélni folyadéktartalékainkat, így ellátogattunk a kínai boltba a buszvégállomásnál. Azt nem is sejtettük, hogy hamarosan mindent pótolhattunk volna busásan a Mamutfenyőknél. Itt elég komoly EP volt, hiszen ez volt egyben a negyedmaraton végállomása is. Gyula itt is lesben állt a fényképezőgépével és készített rólunk is pár fotót. A ponton volt nagyon finom sajtos tallér is, aminek a receptje kerestetik.

Majdnem, hogy mindegy, hogy egy mamutfenyő vagy Peti mellé állok, így is, úgy is törpe maradok.

Vándorkígyó őrzi a szívet

Finom sajtos tallérok

Meglepően hamar elértünk Ökörapátihoz a zöld kereszten, majd később kimásztuk a Katonasírokhoz vezető, kellemesnek nem mondható, hosszú emelkedőt is. Mindenen sokkal gyorsabban túl voltunk, mint amikor egyedül caplattam itt a nagy hóban még január elején. Vagy legalábbis úgy tűnt nekem. Mindez valószínűleg a jó táraságnak is köszönhető, nemcsak a száraz időnek. 

A Katonasírok már az esti program közeledtét jelzik

A hangulatos Sisakvirág tanösvényen ereszkedtünk le a célba

Már hunyorognak a kisvirágú hunyorok

Amikor felértünk a Kopasz-erdő-tető és a Nagy-Kopasz közötti hágóba, már csak egy feladatunk volt: legurulni Nagykovácsiba a lejtőn, egészen a célig. Közben a szép tiszta időben megszemélhettem, hova kell még ma éjjel felmásznom. Bár túl elgyötört a megtett közel 25 km-től nem voltam, azért kezdett kerülgetni az általános fáradtság és az álmosság. A kellemes félmaratoni távért járó díjazás átvétele után így nagyon gyorsan a buszmegállóba irányultunk és úgy döntöttünk, hazamenetel közben a Móriczon megebédelünk a töröknél. Aztán ha lesz még idő, próbálok kicsit aludni vagy legalább beütemezek egy csendes pihenőt, aztán lehet menni kitörni. Petinek is volt délutáni programja, ahova kell a koncentráció, így neki is hasonló tervei voltak. 

Hoppá, oda ma még fel kell menni!

Így is lett. Gyorsan megszabadultam a tarkabarka szívecskés jelmeztől, mielőtt ez az esti menetben valakinek szemet szúrna és provokációnak vélné, és sötétebb árnyalatú ruhákat öltöttem magamra, ami méltó a megemlékezéshez. 

24,58 km már a cipőben, lehet menni kitörni

Amíg az ágyban fetrengtem pihenést imitálva, már érkezett is az üzenet Imitől, hogy ők hamarosan találkoznak a Moszkván. Azaz a Széll Kálmán téren, mert az ő szóhasználatukban ezt a helyet így hívják. Igen, Z generációsokkal fogok indulni ezen a túrán, fiam cserkész barátaival. Vannak félelmeim, hogy túlzottan boomer leszek a számukra, bár igazából X-es lennék. Már rövid ideig eddig is volt alkalmam hozzám képest igen fiatal tízen-huszonévesekkel túrán együtt haladni, akik akár a gyermekeim is lehetnének, és nagyon pozitív élményeim voltak velük kapcsolatban. Egyik legnagyobb rádöbbenésem az volt, hogy az egyik szimpatikus fiatal srác, akivel a Vadrózsa végén összebandáztam, a fiam gimis osztálytársa volt! Erre már csak a BHMTCS eredménylistájának böngészése után jöttem rá, ahol szintén megtaláltam a nevét. Szóval emberek figyeljetek, mert jön fel a Z generáció! Bár lustának mondják őket, mégis szivárognak befelé a túrázás világába, elszántak, céltudatosak, kitartóak, és megcsinálják, amit kell. Ha nem is a saját gyermekeink (pl. az én fiamtól elég távol áll a teljesítménytúrázás világa, minden előzetes miliőhöz való szoktatás ellenére (pl. pontőrködés) kötéllel se lehetne elvonszolni egy túrára, és tapasztalataim alapján tényleg az a ritkább, ha saját gyermekeink viszik tovább a stafétabotot), de ott vannak a haverjaik, osztálytársaik, évfolyamtársaik, barátaik, barátnőik, akiktől és akikről egyre azt hallom, hogy foglalkoztatja őket például a Kinizsi 100 teljesítése. Én pedig drukkolok nekik, legyenek ők azok a digitális bennszülöttek, akik hátrahagyva az online világot, átveszik tőlünk, (lassan) veteránoktól a túrabotot! Bár az is lehet, hogy a mostani 30-asok is majd megérkeznek szépen lassan, miután kibolyongták magukat az élet útvesztőiben. Egykori lelkes huszonéves önmagamat látom most bennük, persze még tele gyerekbetegségekkel, hiszen egyelőre a sikeres teljesítéshez kell a hét váltózoknival teletömött hátizsák. De majd a túrák és az évek során minden szépen kiforrja magát, hiszen a felszerelés, frissítés és a rutin is folyamatosan alakul a tapasztalatok mentén. És mindenre bőven van még idejük! Ha idén nem sikerül, akkor majd jövőre. Kicsit irigylésre méltó ez, azt tekintve, hogy engem és sokunkat elég hamar eltaszított a való élet zűrzavarossága a túrázástól. Persze ez egyben természetes is, hiszen ha ez nem így lett volna, utánpótlás se érkezne a túrázás világába.

Szóval gyorsan összekapva magam, egy fél órás késéssel igyekeztem Imiék után, már egyenesen fel a várba, hogy megkeressem őket a hatalmasra nyúlt sorban. De mire nagy nehezen megtaláltam a feljárót, addigra ők már éppen sorra kerültek, hiába loholtam végig a várfal alatt. Szerencsére a kódomat megadtam nekik, így át tudták venni az itinerem. Tehát miután megtaláltam őket, azon nyomban indulhattunk kitörni a várból. A csapat tagjai: fiam három cserkésztársa, Imi, Andris és Kozsó, akit meg se ismertem, mert utoljára még kopaszon láttam, most meg nagy haja és szakálla van, illetve erősítve a női nemet, Imi barátnője is velünk tartott. Fiatalos lendülettel haladtunk át a Bécsi kapun, a rendőrök sorfala mellett. Idén ellentüntetőket nem láttunk, mindenki fegyelmezetten haladt előre az útvonalon. Nem voltunk kevesen, több, mint 3000-en érezték fontosnak, hogy megemlékezzenek a kitörés során elesett katonákról.

A Széchenyi-emlékműnél lévő oroszok ügyesen kezelték a pecséteket

Bár pogácsa nekünk már nem jutott, a Bűnvadászok rögtönzött frissítőpontján kaptunk egy kis plusz lendületet a Diós-árok megmászásához a hangszóróból szóló katonadalok által. „Százados úr sej, haj, százados úr, ha felül a lovára...” - utoljára pont egy cserkésztáborban énekeltem ezt a nótát jómagam is, és most ifjú cserkészekkel indulok erre az embert próbálóan hosszú útra. Szemükben én talán egy példakép vagyok, a flúgos anyuka, akinek ma már lábában van 25 km bemelegítésként és jó eséllyel gond nélkül, flottul, náluk gyorsabban le fogja tudni a maradék közel hatvanat is. Mindezt úgy, hogy a szüleik korosztályába tartozik. Ugye azért nem ez a megszokott, jegyezzük meg halkan. De az általános magyar körképre az itt haladók közül igen sokan tudnánk rácáfolni. Kicsit elhúzok az árok végén a fiataloktól, akik egyébként nagyon jó tempót vettek fel és ügyesen haladnak, csak én még érzem azt a szükséges pluszt magamban, ami egyre visz előre, egyre gyorsabban. Azért becsületből az árok végén megállok, hogy bevárjam őket. De ebből már nem lesz semmi, mert íme rám köszön valaki, aki szintén két Z generációs csemetét nevel, akiknek talán sose lesz köze a túrázáshoz, holott az apuka sem semmi sportember. Régi kedves túracimborám, a Pálos 100 óta nem látott Bognár Laci az. Ahelyett, hogy tovább várnék, még sokkal erősebb tempóra kapcsolunk máris, megörülve kölcsönösen a másiknak. Wehner Gézának, aki mellett a Svábhegy megálló előtt elrobogunk, csak úgy lobogtatja a kabátját a menetszelünk. Nem is vesszük észre, úgy kell ránk köszönnie. Olyan jó látni, mennyi embert mozgat meg ez a túra. A Kárpátosok még külön koszorúval és készültek a megemlékezésre.

Ez a koszorú került az egyik katonasírra

Kocogunk végig a hegyháton, majd le a Csacsi-rétre, közben kivárva a már nem túl hosszú és gyorsan haladó sort a Széchenyi-emlékmű előtti lépcsőn, menet közben megosztva egymással örömeinket, bánatainkat és terveinket az elkövetkező évre. A réten a szanitécek újabb pecsétet nyomnak az itinerünkbe, és máris kocoghatunk lefelé a Virág-völgyben. Mivel, egyszemélyessé szűkül az ösvény, a lendületünk hamarosan feltorlódik a messzire kígyózó menetsor hátán, előzni már csak a János-hegynek felfelé tudunk. Felérve sajnos egy hosszabb sort kell kivárnunk. A várakozási időt vizslasimogatással próbáljuk elütni. Miután kézhez kapjuk a csokinkat és a pecsétünket, megmásszuk az emelkedő maradékát a János-hegyi kilátóig, majd újból kocogásra váltunk hegynek lefelé. Mivel nem kispistázunk a kanyarokat levágva, nehezen szabadulunk meg a nemzeti rock harsogásától. Néhányan nehezményezik a tempónkat, de mint tudjuk, sokféle embert vonz ez a túra, köztük a terepfutókat is, akiknek táborát erősíteni (vagy gyengíteni) próbáljuk jelen esetben. Megható, ahogy a Hárs-hegy köves kaptatóján küzdve visszapillantok a János-hegy irányába, és azt látom, hogy mint rajzó szentjánosbogarak az éjszakában, lámpák sora imbolyog lefelé. 

Három katona sírja a Csacsi-rét felett

A Kaán Károly-kilátónál újabb pecsétet kapunk, aztán leóvatoskodunk a köveken a Bátori-barlang mellé. Innentől megint futásra kapcsolunk, egészen Hűvösvölgyig, ahol tényleg igen hűvös lesz hirtelen. Sebaj, máris kimelegít úgyis hamarosan a mászás fel a Vadaskerti-hegy oldalában. A Közép-úton lévő katonasírnál ismerős MKE-tagok osztják a pálinkát, amiből mi nem kérünk, hanem inkább sietünk felfelé a hangulatosan mécsesekkel kivilágított lövészárkok és bunkerek mentén. Átbukunk a nyergen a másik katonasírhoz, majd kezdődik az út egyik legkeményebb kaptatója fel az Újlaki-hegyre a sárgán. Ilyen jó terepviszonyok közepette a kimászása nem okoz túl nagy gondot, még a felfelé igyekvő tömeg ellenére sem, így viszonylag hamar meg is szerezzük fent a pecsétünket. Indulunk tovább, de hiába a sokéves rutin, már megint nem sikerül bevenni balra a kanyart a sárga kis ösvényén, elmegyünk kék körözni mások után. Mihelyt meglátom az első hibásan követett jelzést, szólok Lacinak, hogy hátraarc, és figyelmeztetem erre a többieket is. Sikerült magunkkal ragadnunk egy félkatonainak tűnő, zászlóval felszerelkezett igen népes menetoszlopot is, akik szigorúan vezényszavakra közlekednek. Igyekszünk eléjük kerülni, hogy mi lehessünk az elsők a sziklás single tracken, ami nekünk már nem okoz meglepetést, de nekik viszont esélyes. Hallok olyan beszélgetésfoszlányokat, hogy „inkább feladom huszonötnél, mert nagyon csúszik a terep”, meg látok máris néhány furcsa járást a minisztériumból. Sokan járnak így, akiket inkább a lelkesedés hozott ide, mintsem a kiapadhatatlan túrakedv. Akiket viszont végig visz csupán az előbbi, azok előtt le a kalappal! 

Szanitécek osztják a pecsétet a Csacsi-réten

A Virágos-nyereg előtt csodák-csodája, sincs számottevő sár, az út egy részét meg frissen felszórták valami murvaszerűséggel valakik meglepetésünkre. És máris búcsúzhatunk el egymástól, mert Lacinak idáig szólt a küldetése. Illetve vannak még tervei, hogy majd hazagyalogol innen. Pecsétszerzés és táplálkozás közben próbálom kideríteni, mi újság a fiatalokkal. Menet közben már többször értekeztünk, de most kiderül, hogy ők még csak Hűvösvölgy előtt tartanak, ami Laci szerint is minimum egy órányi hátrányt jelent. Úgy terveztem, hogy nagyjából negyed órát hajlandó lennék várni rájuk, de ez már túl sok. És az olló még csak nyílni fog, annak ellenére is, hogy innen Solymár felé csak nagyon kényelmesben nyomom. Csak semmi előzgetés az egyszemélyes ösvényen, a Kötők-padjánál kialakult sort is türelmesen kivárom. Csak a Kálvária-hegy alatt, a Jegenye-völgy előtt kiszélesedő úton kezdek el kocogni és előzni. Idén nem törekszem rekordra, bár egyszer szeretnék majd egy 10 óra alatti időt ezen a túrán, de annak nem most van itt az ideje. Ez itt és most a túrahalmozás kipróbálása, amit csak óvatosban tolunk. Az igazi nagyágyúk reggel rögtön negyvenest mentek és már bőven előttünk vannak. Vagy mögöttünk, de be fognak érni. 

A Határ-nyereg katonasírjánál (fotó: Bognár Laci)

Sörbicikli (nem az, amit a körúton látunk)

Erich Kammerer sírja

Solymáron a Horthy-szobros ponton újabb pecsét a menetlevélbe, aztán végigkanyargok a Les-hegy alatti Jegenye-völgyben. Átkelek a solymári műúton a völgy folytatásába, ahonnan hosszú kapaszkodásba kezdek, fel a Zsíros-hegyre. Egyedül vagyok a tömegben, mindent úgy csinálok, ahogy nekem jó. Ez bizony luxus. Nem szakítom szét magam felfelé, mégis ismerősökre bukkanok a Muflon itatónál. Először Lévai Évit veszem észre, majd Ballay Orsit is meglátom. Nagy örömmel üdvözöljük egymást. Kiderül, Átol Csabi és Cser M. Zoli is társaságukban van, valamint még két másik rutinos túrázó, akiket nem ismerek. Én leszek az új csapattag, hiszen máris nagyon örülök, hogy nem egyedül kell megtennem az út innentől még igen hosszú hátralévő részét. Kétségkívül menne úgy is, de sokkalta jobb így, jó csapatban. Similis simili gaudet, az őrült százasozók nagyon is jól megférnek egymás társaságában. Mindenki ecseteli a nagyratörő és őrültebbnél őrültebb terveit, közben Csabi igen húzós tempót diktál a csapatnak nagy veteránként. Jó beszélgetések közepette másszuk meg a Nagy-Szénást, észre se vesszük a kilométerek szaporodását. 

A solymári EP

Lámpák sora a Nagy-Szénáson

Ez a pont számomra mindig megható: a kereszt tövéből figyelni a vonulaton végigkígyózó lámpasort. Rövid fotószünet után megyünk is tovább, átbukva a Kutya-hegyen, le a forgóajtóhoz, az ottani katonatáborhoz. Itt leülünk pihenni egy szusszanásnyit. Eljött az ideje az evésnek-ivásnak, szerelvényigazításnak és az öltözködésnek. Lefelé már nem fűtenek az emelkedők, a Szerdahelyi-vágás kopáros részein rendesen támadni szokott a hideg, mint ahogy a szellős Malom-földeken is. És milyen jól tesszük, bár még nem fázunk igazából és nem ismerjük az időjárási fejleményeket. Inkább ötletelünk, hogy lehetne csinálni rögtönzött BHTCS-t például extra csúcsok felkerésével, beiktatva például a Meszes-hegyet is. Nem is bánnánk, pedig Zolinak és nekem is a túra végére ki fog jönni mintegy 85 km. Amit így esetleg ki lehetne pótolni egy bűvös 100-asra. Zoli más taktikát választott, ő megcsinálta a teljes Szív trail maratont, viszont csak a 35-ös távhoz csatlakozott a Kitörésen. De vannak olyanok, akik mindkét túrát teljes távon megcsinálják. Éppen emlegetjük közülük Bévárdi Gábort és Horváth Verát, tanakodva azon, hogy vajon merre járhatnak, mikor hátulról egy hang odaszól, hogy itt van Gábor személyesen. Jót röhögünk a vicces szituáción és elengedjük a gyorsléptű Gábort. Közben Zolit megtámogatom egy energiaitallal, mert kezd kijönni rajta a fáradtság és a néhány doboz sör hatása, amit elfogyasztott.

Pihenő a Szerdahelyi-vágásnál

A Malom-földek patakja kiszáradt, így nincs gond az átkeléssel. Újabb pecsét az itt posztoló katonáktól, majd irány Perbál és a Kis Kaiser söröző. Itt újabb pihenőt engedélyezünk magunknak. Mindenki vesz teát és elintézi a szükséges dolgokat, kinek mi legyen az. Újult erőre kapva megyünk ki a sötétbe, hogy letudjuk az utolsó 11 km-t is Szomorig. Már csak két mászás, egy kisebb és egy nagyobb, kellemetlenebb. Ahogy másszuk a Nyakast, meghatározhatatlan dolog kezd hullani ránk, egyre intenzívebben. Egyszer-kétszer az irányt is elvétjük, korrigálnunk kell, mert későn fogok gyanút. Pedig már mehetne csukott szemmel is az iránytartás így ötödszörre a hatvanason. Igen, pont félúton járok a vaskereszt megszerzéséig. Anyácsapusztánál bevárom a csapatot, mivel kicsit hamarabb érkeztem a pontra, köszönhetően annak, hogy nem fordultam vissza a helyes útra, tudva azt, hogy a rossz irány is bevisz a bekötőútba, majd megkocogtam a szerencsére most sármentes lejtőt. 

Kár, hogy sosincs idő megnézni ezt a kiállítást

Amíg érkeznek a többiek, odaállok melegedni a tűzhöz, mert egyre cudarabbra fordul az időjárás. Hirtelen jeges szél támad, arcunkba söpri az esőt. A hideg szembeszélben igen kellemetlen menetelni a nyílt terepen. Arcunkba húzzuk a kapucnit és a csősálat, összébb szorítjuk a fogainkat. A ritka teljesítések egyike, amikor szinte már várom, hogy elérjük a sűrűbb növényzettel borított Kakukk-hegyet és a rettegett emelkedőt, ahol végre nem fogunk fázni. De még előtte át kell vergődnünk egy rövid saras szakaszon a pataknál. Pedig eddig megúsztuk tiszta cipővel, megint a végén sarazzuk össze magunkat. A lámpám is vacakol, Évié is, reméljük, hogy még kihúzzák az utolsó kilométereket a közvilágításig, és nem kell akkut cserélni. Évi furán működő órája egyébként néha a frászt hozza rám, amikor téves riasztásokat ad ki jó hangosan. 

Korabeli Zündapp járgányok

Zoli mondja, hogy a hegy négy szakaszból áll, amiből a második a leghúzósabb. És valóban. Szerencsére viszonylag gyorsan letudjuk mindet, és már nem is fázunk, mire megkapjuk fent a pecsétet. Nem lennék itt most pontőr! Húzunk is be gyorsan az erdőbe, hogy leküzdjük magunkat a kálváriához. A lefelé vezető út ugyanis ugyanolyan küzdelmes, mint a felfelé vezető... Szerencsére a faluban nem annyira érezni a még úton lévő kitörőket sújtó hidegbetörést. Sokat gondolok a hátrahagyott fiatalokra, vajon mi lehet velük, hogy viselik a megpróbáltatásokat és főképp merre járhatnak. Vajon mind célba érnek? Van közöttük kettő, akiknek első Kitörése ez. Egynek ez az első hosszú túrája is. Nagy vállalkozás! És érdemes visszagondolni arra, hogy én is ugyanígy kezdtem sok-sok évvel ezelőtt. Mikor Anyácsapusztánál járok, ők még csak a 42. kilométerükön vannak túl. Mint sejtettem is, tovább nyílt az olló. De mielőtt beleesne az ember a fellengzés és a nagyképűség bűnébe, érdemes elgondolkozni azon, honnan indultunk. Vajon az akkori önmagam mit szólna ehhez a fain kis szélviharhoz?

Orsival végigcsevegjük a tornacsarnokig vezető utat, mintha nem is gyalogoltunk volna le 60 km-t az éjszakában. (Igen, az ő nagylánya is szívesebben jár Dzsúdló koncertre, mint TT-zni... De hát mi baj is van ezzel?) Azaz részemről összességében 83-at. Igen, ami régen az éves csúcsterhelés volt, mostanra edzőtávvá zsugorodott. Ha a fiatalok kitartanak a határaik feszegetése mellett, meg fogják tapasztalni ők is ezt a valahol jó érzést, akármennyire őrült dolognak is számítson mindez. 


Átvesszük a díjazást, jó túrázószokás szerint körbegratuláljuk egymást, illetve az összes hirtelenjében felismert ismerőst a teremben (nincsenek kevesen), majd próbálunk ülőhelyet találni. Újfent megállapítom, hogy a katonaruhás németek egy része egy külön állatfajtát képez, nehéz velük megértetni, hogy Orsinak le kéne ülni, mert nem érzi jól magát. Bár az is igaz, hogy az évek során már igen megkopott az egykori jó nyelvtudásom gyakorlat híján. De azért kerül ülőhely, meg kimondottan finom virsli is mustárral. 

A boldog és büszke csapat (Zoli már távozott köreinkből, mire a képet összehoztuk)

Peti, bár éjjel sokáig billiárdozott, jön értem, nem kell a hidegben tolongani a busznál. És legalább Lutring Márkot is haza tudjuk vinni, aki nemrég a közelünkbe költözött. A hazaúton be-be alszom, bár a semmiből hirtelen az autóútra berepülő fenyőmúmiát nem álmodom, az valóság, bármilyen valószínűtlen is. Mi kitörtünk, a hideg meg éppen betör, nem ette még meg a kutya a telet, bármennyire is szeretnénk azt hinni. Egyelőre győzedelmeskedni tűnik, de úton már a tavasz, délelőtt ennek láttuk elég markáns jeleit. És mennyire szép, hogy mindegyik túra neki illő időjárási körítést kapott, a reggeli egy szívet melengető tavasziast, az esti pedig a végére egy embert próbáló téliest. Pont úgy, ahogy az előzetesen létrehozott képen szerepel. És hamarosan ez a nap is, első túraduplázásom története is emlékké fakul. Szokás valószínűleg nem lesz belőle, bár valószínűtlenül könnyedén átvészeltem.


A fiatalok is derekasan helyt álltak. Egyedül az elsőbálozó srác szállt ki 45 km-nél, a többiek mind beértek 9 óráig. Gratulálok mindegyiküknek, Andrisnak is, akinek elsőre a 45 km is komoly teljesítmény, főleg ilyen körülmények között. 

Strava linkek:

Szív trail félmaraton:


Kitörés: