Turista kékszalag

A mesterséges intelligencia segítségével újraépítettem a Kevély-nyergi turistaházat és benépesítettem az erdőt korabeli kirándulókkal és teljesítménytúrázókkal. Vajon a valóság tényleg hasonló volt?

Ha az ember egy olyan patinás túrára készülődik, ami már a 80-as években is létezett, könnyen felül arra a retrovonatra, ami mostanság nagy divatnak számít internetes berkekben. Annyira nem is nehéz, ha az ember 1988-ban, amikor a BEAC Maxi 110, azaz mai nevén a Turista Kékszalag története elindult (az átnevezés 2012-ben történt), már nagyban ismerkedett a természetjárás alapjaival. Sőt osztálytársai többségéhez képest, szülei jóvoltából, már az átlagdiáknál tapasztaltabb természetjárónak számított. Végeztem egy kis fejszámolást: 88 őszén, a rendszerváltás küszöbén, hatodikos kisdiák voltam, aki testvéreivel együtt egy vacsora alatt befalta volna apukám nyugatnémet kollégája révén érkezett Nutellás üveg tartalmát, ha anyukám nincs résen. Kirándulni akkortájt viseltes pólóban, évszaktól függően mackó- vagy kordnadrágban, valamilyen bejáratott utcai cipőben mentünk, túrabakancsra nem tellett, mint ahogy sok minden másra se. Télen felvettük a hótaposó csizmánkat, a nadrág alá harisnyát húztunk, ha nagy volt a hó, sínadrágot viseltünk. Nem azokat az időket éltük, amikor indulás előtt azon töprengünk, hogy a Hokát (a Speedgoatot vagy a Challengert?), a Salomont (és melyiket az immár 4 db egyforma Ultraflow 2 közül?) vagy a kicsit már szakadt, de még használható New Balance-ot húzzuk-e fel és az 5 db (csak) ultrás zsákból melyiket vigyük az útra. Mert egyetlen hátizsákom volt, egy műbőrpántos zöld orkánanyagból készült csehszlovák csoda, ami nagyon is megfelelt a célra, bár túl kényelmes nem volt. A szüleim pedig kis oldaltáskákkal rótták az erdőt, amibe belefért az elengedhetetlenül szükséges papírtérkép, turistakalauz, kulacs és szendvics. 

Cikk  a második rendezésről Rakk Gyula archívumából

Kicsit én is nosztalgiával gondolok ezekre az időkre, amikor még sehol se volt a nyári hőkupola, a  Velencei-tó se akart kiszáradni, valamint a mesterséges intelligencia áldását és átkát se élveztük, ami nemsokára tényleg elveszi a munkámat, sőt még az internet is valahol messze, távol, amerikai katonai berkekben létezett csak. Okosóráról, okostelefonról GPS-ről még csak nem is álmodtunk, esetleg egy Commodore 64 volt a legfőbb vágyunk. És mindennek ellenére vagy éppen emiatt is éltünk, tanultunk, kirándultunk, valamint nagyon is jól éreztük magunkat egymás társaságában, csak úgy kütyümentesen. Arra koncentráltunk, amire kell, az emberi kapcsolatokra és a természetre, ha úton voltunk az erdőben. Bőven elég lett volna, ha itt megáll a technika exponenciális fejlődése, már így is klasszisokkal jobban éltünk, mint nagyszüleink gyerekkorunkban. Mennyit elemezgettük ezt túrákon ismerősökkel a 2000-es évek elején is. És hol voltunk még a mai fejlettségi foktól mind akkor!

Ez egy retro jellegű teljesítménytúra, ennek megfelelően az itiner és az igazolólap, valamint a díjazás se sokat változott a régi verzióhoz képest (Rakk Gyula archívumából)

1988-at írunk, a hatodik osztályt nyűttem. Nagy szerencsénkre egymás után két lelkes fiatal osztályfőnököt kaptunk, Etelka nénit és Gyuri bácsit, akiket nagyon szerettünk. Gyuri bácsi elhívatott turista volt és velünk, az osztályával is meg szerette volna ismertetni a természet szépségeit, így gyakran vitt minket kirándulni a környező hegyekbe, illetve szervezett nekünk nyári erdei tábort, ami meghatározó élmény volt szerintem mindenkinek. Így a Kevély-nyeregbe is eljutottunk általa, ahol akkoriban még állt a turistaház, amiben még teát is ittam, mielőtt 1992-ben leégett volna. Amiatt választottam illusztrációként ezt a helyet, amit a túra is érint, mert hűen tükrözi, mennyi minden megváltozott körülöttünk azóta az erdőkben is.

Már ekkor, a polcon lévő turistakalauzokat elcsenő és titkon tankönyvei mögött olvasó gyerekként is volt egy nagy álmom: átvágni a Pilisen és a Visegrádi-hegységen délről északra, útba ejtve a Holdvilág-árkot, a kedvenc Sikárosi-rétemet, Dobogókőt és a Rám-szakadékot. Micsoda grandiózus túrának tűnt ez a mintegy 20 km-es útvonal gyerekfejjel! Sok akkori vágyam nem sikerült megvalósítani így utólag nézve, de ezt az egyet szinte maradéktalanul. Sőt rendesen túl is szárnyaltam, mert a hegységet (és nem csak ezt a hegységet) ezúttal is, immár sokadszorra sikerült átszelnem, most éppen a kék jelzés mentén.

A kis-Dacia nem bírt el a Piroskával

Persze ekkoriban még a létezéséről se tudtam a teljesítménytúráknak, csak úgy kedvünkre kirándulgattunk a családdal, az osztállyal, majd később a barátokkal. Mikor már jó egy évtizeddel később, 2001-ben a Kinizsi száz teljesítésével nagy hirtelen rátörtem az ajtót a teljesítménytúrázás világára, még nem annyira sok minden változott a körülményekben – gondolok itt a túrázás mikéntjére, valamint az infrastruktúrára. Aztán sikeres Kinizsi teljesítőként jött el a pillanat, hogy ez a túra is szemet szúrt az akkori, még fizikális, könyvszerű TTT túranaptárban, Dani szóhasználatával „a Bibliában”. És várt a kivitelezésre mintegy 25 évet. Talán nem is voltam tudatában sokáig, hogy én most már elég régóta át-átszelegetem a Pilist és a Visegrádi-hegységet időről időre egy-egy hosszabb túra alkalmával, megvalósítva gyerekkori képzelgésem.

Teljesítményúrázók és vasútrajongók várakoznak arra Vácott, hogy végre elinduljon velük a retro szerelvény a diósjenői vonalon

A retrovonatról most szálljunk gyorsan le és üljünk fel arra, ami a Börzsöny irányába visz szombat hajnalban. Bár izgalmas a múltba visszarévedni, de a mai nap sokkal több izgalmat fog tartogatni, kicsit talán többet is a kelleténél. A 7 óra 8 perces vonatot néztem ki a Nyugatiból, aminek 7:38-kor van a csatlakozása Magyarkút irányába, és amivel a 8 óra 15 perces rajt még kényelmesen elérhető. Lehetett volna a biztonság kedvéért az eggyel korábbi, azaz a 6 óra 8 perces vonatot is választani 6 óra 38 perces váci csatlakozással, de ennek nem láttam feltétlen szükségességét. (És utólag nézve jobban se jártam volna, inkább csak rosszabbul.) Társaságot hamar találtam magamnak a nagy zsákkal szintén a vonathoz igyekvő Fűrész Andi személyében. Neki most más volt a túraterve, kint aludni készült a barátjával. Csatlakozott hozzánk két idősebb úr is, akik a mi túránkon szándékoztak pontőrködni és hoztak magukkal csintalan p...-kat, azaz palacsintákat, amiket majd mi fogunk később megenni Nógrádon. Mikor a kalauznak bemutattuk intergalaktikus bérletünket, azaz a vármegyebérletet (köszi Andi, megint újat tanultam), még nem is sejtettük, hogy ez az utazás minimum annyira kalandos lesz, mintha törülközővel próbálnánk űrhajót stoppolni Douglas Adams regényében. Andi utazott tovább, a pontőrökkel és más túrázókkal egyetemben mi pedig leszálltunk Vácott. Be is lőttünk egy másik peronnál messze várakozó Bzmot szerelvényt, elvégre ilyenen szoktunk zötykölődni Diósjenő felé. Most azonban senki se volt se a vonaton, se körülötte és ez felettébb gyanús lett társaságunknak. Kiszúrtunk viszont egy másik peront, ahol egy üres vonat mellett nagyobb társaság várakozott, köztük sok ismerős arc. Akkor ez lesz a miénk. Üdvözöltük egymást a túrázós ismerősökkel és a nagy eszmecsere közepette szinte fel se tűnt, hogy a vonatnak lassan indulni kéne. Azonban szemet szúrt, hogy a kijelzőn a vonatunk mellett 30 perc késés felirat jelent meg. A MÁV alkalmazásban meg szerelvényhiba miatti késés. Szokás szerint más egyéb tájékoztatás nem történt, mi meg találgathattunk. Meg gondolkodhattunk egyéb módozatokon, hogy jutunk el majd Magyarkútra. Annyi biztos volt, hogy a 8:15-ös rajtot bukjuk, és így lehet, hogy a nagymarosi átjutást is a Duna túloldalára. Nagyrészt ugye hosszútávos indulók várakoztak a peronon. Elindultunk páran a pénztár felé, hogy kapjunk valami bővebb információt, de a pénztáros hölgy még nálunk is kevesebbet tudott. Megdöbbenten kérdezte, hogy a 7:38-as vonat nem indult el? Nem volt mit tenni, a forgalmi iroda felé vettük az irányt. Ott Szabó Attilának már sikerült megtudnia, hogy lesz pótlás, illetve az is kiderült, hogy az előző vonat akadt el még az első állomás előtt és amiatt nem tud új szerelvény indulni, mivel csak egy sínpár van. Szóval azok se jártak jobban, akik korábban indultak el a túrára. Hamarosan aztán visszaérkezett a meghibásodott szerelvény, rajta a sok csalódott túrázó és vasútbarát. Az utóbbiak az ezen a vonalon zajló retrohétvégére érkeztek volna. Ők legalább nagy szakértelemmel tudták kommentálni az eseményeket, mi meg kíváncsian hallgattuk. A MÁV meg megint bemutatkozott, hogy ők retrohétvége nélkül is tudják hozni a 21. században nagyon retro érzést. A meghibásodott, azaz a súllyal és a pálya sajátosságaival nem bíró kis-Dacia mozdonyt aztán kiiktatták a forgalomból és elhárult az akadály az elől, hogy a nagy-Dacia fél kilenc után útnak induljon a hoppon maradt túrázók és vasutasok által felszaporított utazóközönséggel. Kis késés a pesti csatlakozás késlekedése miatt pluszban még összejött. Volt akinek az egész sok volt és úgy döntött, inkább hazafelé veszi az irányt a Börzsöny csúcsai helyett. Bővebben itt lehet olvasni a vasúti vonalon történt fennakadásokról.

Végül aztán éppen még fél 10 előtt, kézben az itinerrel, Márton Dani társaságában nekilódulhattunk a kék jelzés Máriaremetéig tartó felgöngyölítésének. Kapott az egész százas mezőny egy engedményt: nem feltétlenül szükséges érintenünk a Hegyes-tetőt, hogy biztosan el tudjuk érni az utolsó 7 órás kompot. Bár saját bevallásunk szerint semelyikünknek se használt a két hónapnyi kihagyás a Kék Balaton óta, elég szép tempót vettünk fel. Sejtettem is, hogy a nem formában lévő Dani tempójában én hamarosan bekrepálok. Amit lehetett, megkocogtuk, de azért a kilátást igazolópont híján is megcsodáltuk apró kitérővel a Lokó-pihenőnél a Nagy-Kő-hegyen. Aztán lerobogtunk a hegy tövébe, ahol olyan szerencsénk volt, hogy Ács Gáborral egyetemben végignézhettük, hogy vontatja visszafelé a nagy-Dacia a két kocsinkat.

A két fiútól kezdtem lemaradozni, viszont utolért Wagner András, majd egy UTH pólós futó srác, aki az 50 km-es táv keretében az OKT-t is teljesíteni szándékozott, majd holnap folytatta volna tovább a Duna túloldalán. Sietnie kell, mert október 10-én, a Kéktúrázás napján már a Bakonyban kell tartania és csak hétvégenként ér rá. Az alig csordogáló Csurgó-forrásnál vártak valóban a csintalan palacsinták és az ismerős pontőrök, majd mindennemű töltekezés után nekiindultunk a Kálvária-domb enyhe emelkedőjének. A réten Danival egy narancssárga polisztirolrepülőre leltünk, amit ki is próbáltunk. Nem repült túl jól, így ott maradt, hátha keresni fogják a falusi gyerekek. 

Töltekezés a Csurgó-forrásnál

Dani aztán nálam sokkal jobb tempót vett fel Királyrét felé igyekezve, el is tűnt a látótávolságomból. Neki ez a 19. teljesítése már, így minden kanyart ismer, tőlem eltérően, aki az Országos kék eme szakaszán jó sok éve jártam már, akkor is ellenkező irányból. Így nem csoda, hogy elvétettem egy kanyart és egy helyen találtam magam, ami még a rémálmaimban visszatérő esős Szondi 85 teljesítésről lehetett ismerős. (Ahol nem kellett volna akkor se járnunk.) Ács Gábor meg követett hűen a rossz irányba. Szerencsére még nem távolodtunk el sokat a valós utunktól, így néhány másodperc múlva mi igazítottunk útba két szintén tanácstalan kéktúrázót.

Gáborral egészen Királyrétig együtt haladtunk, sokat csevegve a hamarosan megrendezésre kerülő Pénteki poroszkáló százasról. Egészen a helyig, ami úgy tűnik, Királyrét közelében van, mert lövésem se volt, merre járunk. Mikor Gábor szerint már megkezdtük a Csóványos mászását, kezdett csak derengeni a terep még a Runaway börzsönyi versenyeiről. Most azonban nem voltam futóversenyhez illő formában, le is maradtam jócskán Gábortól is. Hagytak el sorra az emberek, például Török Daniék és más, kevésbé ismerős túrázók is hegyre felfelé. A Saj-kút-bérc balról magasodó tömbje már egészen ismerős volt, de jól tudtam, innen még van mit mászni a Foltán-keresztig. Nem is beszélve a Csóványosról. Azért a kereszt és a csúcs közti szakaszon nekem is sikerült pár embert utolérnem, például Baranyai Zsókáékat. A lassabb tempó kicsit engedte, hogy a táj szépségére és a sok lila őszi kikericsre is rácsodálkozzak, valamint arra, hogy ez a kevés eső is milyen jótékony hatással volt a természetre a nagy szárazság után. Sok kéne még belőle, ami persze nekünk túrázóknak nem lenne annyira pozitív, de nem a mi kívánságaink az elsődlegesek hosszú távon. 

A nógrádi vár egyre távolabbról

Zsókáékat is elhagytam, sőt egészen már a csúcs közelében jártam, mikor két szembe jövő turistára lettem figyelmes, akik nagyon néztek befelé az erdőbe és mutogattak valamit. Esélyes, hogy valami állatot pillantottak meg. Mutatták nekem is, hogy nézzek gyorsan a közeli fekvő fatörzs irányába. Nem akartam hinni a szememnek, sőt elsőre azt hittem, hogy vadmacskát látok, ami szintén kuriózum lenne: hosszú csíkos farok, egy hosszú hát - ez nem macska, de ilyet már láttam valahol... Kutattam bőszen a memóriámban a tájidegen állat után: megvan, nem is olyan messze Törökmezőn a kisállatkertben vannak ilyen ormányos medvék. Lehet, hogy onnan szökött meg ez a példány is, mely meglehetősen otthonosan mozog az erdei környezetben. 

Zsókáék nyomában a Csóványosra kapaszkodva

Egy ormányos medve a Csóványoson!

És bezárt kollégája Törökmezőn

A Börzsönyben szokatlan állatot egy futó is észlelte a Hárombarát-nyeregről, aki videót is osztott meg róla: https://www.facebook.com/reel/1451182997061287

A kilátó alatt egy fél alma ütötte a markomat, amit lefelé botladozva a köveken jóízűen el is fogyasztottam. Ahol a terep megengedte, igyekeztem erősebb tempóra váltani. Úgy gondoltam, a Nagy-hideg-hegyen mindenféleképpen beiktatok egy rövidebb pihenőt, hátha egy kávé majd helyre ráz. Ez így is lett. A mosdóban készítettem egy újabb izotóniás italt, valamint vettem is egyet nem túl olcsón, mert a kólám is éppen elfogyott. A teraszon rövid eszmecserét folytattunk a kéktúrázó futósráccal és arra lyukadtunk ki, hogy egyikünk sincs nagyon elemében. Mondtam neki, hogy azért olyan „öregesen” majd lekocogok a hegyről Kisinócra, mert ugye a komp az megy, ha rajta vagyok, ha nem. Ő meg mondta, hogy már semmi kedve futni. No ebből az lett, hogy elkezdtem élvezni a leszáguldást nosztalgikusan felidézve a WTF BRZSNY versenyeket, aminek I love BRZSNY mintás pólóját éppen viseltem is, mikor éppen láttam, hogy valaki érkezik hátulról. Csak nem a fehér pólós futó? Mondta is, hogy ez éppen nem öreges tempó... én meg kérdeztem tőle, hogy akkor ezek szerint mégis megjött a kedve? Szóval kvittek voltunk...

A turistaház teraszán gyümölcslevessel vártak, olyan finommal, amit ritkán eszem. A különleges alkalomhoz gyerektányérral tálaltak és lelkemre kötötték, hogy meg kell mondani, mi van az alján. Nos nem volt nehéz rábukkannom Micimackóra. Szívem szerint repetáztam is volna, de éppen beszédbe elegyedtem Ferivel és Évivel, akik szintén itt pihentek és sörözgettek. Gondoltam, akkor inkább társulok hozzájuk és kérek én is egy sört. Aztán hamarosan Éviék már indultak tovább, mondva, hogy úgyis utolérem őket. Így is lett. A kóspallagi kálváriáig meg is kerültek. Innentől egészen Törökmezőig együtt haladtunk hármasban. Törökmezőnél a pecsét megszerzése után úgy éreztem, van még bennem némi kraft, így elbúcsúztam a többiektől az állatkerti ormányos medve kollégák megtekintése után. Már a komplexum után, a lejtő elején találkoztam Fűrész Andiékkal, akik esti sátorozóhelyükre tartottak és szembe jöttek a mezőnnyel. Amit csak bírtam, kifutottam a Köves-mezőig, ahol mindössze 30 percem maradt a 6 órás kompig. Menet közben mérlegeltem, hogy Hegyes-tető és 7 órás komp vagy kék kereszt és 6 órás komp. Az utóbbi irányába dőlt el a mérleg. Még bevágtam pár dinnyeszeletet, amit nagyon kínálgattak a nem túl józan srácok, majd lenyomtam a sprintet a révig.

Búcsúzik a Börzsöny

A kikötőt nem találtam meg elsőre, így a többiek már messziről kiabáltak, hogy hova menjek. Ott volt már Dani, Gábor, Attila, Rita, András és Csaba is az ismerősök közül. Kevés idő még enni is maradt. Kiderült, Dani a Hegyes-tetőt se hagyta ki, ő nem is szokott ilyet, mert nála ez becsületbeli ügy. Az eddig mintegy 50 km-t maga mögé utasító társaság kicsit megpihent végre a kompon, hogy újult erővel induljon neki a Visegrádi-hegység emelkedőinek és a hátralévő 60 km-nek. Első körben a kálvária következett, Csaba szerint a „mi kálváriánk". A nagy mászás előtt jó lett volna bekapni egy lángost, de sajnos az étterem már bezárt addigra, mire átértünk. Itt konstatáltam, hogy a depós csomagom a túlparton maradt, megint csak bontatlanul. (Ügyesen összekevertem Visegrádot és Nagymarost, én a nagy térképbúvár...) Se kabát, se kóla, se töltő. Ez utóbbit talán csak kibekkelem, kis szerencsével kólát vagy egyéb koffeint is szerezhetek, de mi lesz a hidegnek ígérkező éjszakával? Elég lesz vajon a pulóver és a vékonyka futókabát? 

Fáradt túrázók a komp fedélzetén

Egyelőre felfelé a kálvárián kevéssé főtt emiatt a fejem, inkább izzasztott rendesen az emelkedő. Közben próbáltam magyarázgatni a stációkat a többieknek több-kevesebb sikerrel. A stációk lassan elfogytak, az emelkedő sajnos velünk maradt. A fellegvár környékén hagyott egy kis szusszanót, itt tudtunk vizet is tölteni. A bobpálya melletti parkolónál kértem a pontőrtől kis teát, így valamennyi koffeinnel is sikeresen felvérteztem magam az egyre közeledő éjszakához. Ritáék kicsit megálltak pihenni az egyik asztalnál, Danival mi ezt nem láttuk szükségesnek, így tovább mentünk a Borjú-fő irányába. Bár addig még sokat kellett menetelni, főleg mászni a visegrádi szüreti mulatság hangjaira... A Nagy-villám melletti hatalmas réten láttunk kint sátrazókat, ugyanúgy, mint később a Bükkös-patak völgyében, biztos szarvasbőgést jöttek hallgatni.

A „mi kálváriánk”

A Moli-pihenőnél még elkaptuk a nap utolsó sugarait, ahogy narancsos bíborra festik a Duna szalagját. Egy rövid ideje már lámpával mentünk. A Pap-rét felé menet meséltem Daninak Horthy itteni magánútjáról és vadászterületéről, meg a fenti katonai objektumról, ajánlottam, hogy nézze meg ezeket. Az aszfaltos úton azt láttuk, hogy közeledik valami fény, kiderült, fényről kevésbé van szó, inkább egy nagyobb társaságról, amit felnőttek és gyerekek alkottak, és akiknek egy közös jellemzőjük volt: lámpa nélkül, síri csendben gyalogoltak befelé az erdőbe az éjszakában. Tűnődtünk is, mi a fészkes fenét akarnak így csinálni. Talán az erdészházban laknak vagy szarvasbőgést akartak hallgatni? Mindenesetre nem csak nekünk szúrtak szemet, az előttünk járó Gábor is kérdezte később az étteremben, láttuk-e őket. Végül is az ő dolguk, de akkor is furák voltak... 

Egyébként a szarvasokra kitérve itt-ott már hallottuk a hangjukat, de az intenzívebb szarvasbőgéses élményt csak bőven később kínálta ez az éjszaka. Őzeket is néha észrevett Dani az út mentén, én, a vakegér kevésbé. Végül leértünk Pilisszentlászlóra, ahol egyenest megcéloztuk a Kis Rigó vendéglőt. Máris hozta nekünk a finom babgulyást a pincér, ráadásul igencsak bőséges adagot. A pincér srác bónuszként bűvészmutatványokkal is szórakoztatott minket. Ilyen sincs minden túrán! Aztán berakták nekünk az „Indulj el egy útont” a Muzsikás együttestől, ami ugye a kéktúra himnusza lehetne. Sőt az is kiderült, hogy egyik túratársunkat személyesen is ismerik. És a következő ponton pont ez a túratársunk, Gál Viktor volt az egyik pontőr – micsoda véletlenek! Én meg elmeséltem nekik, hogy a régi időkben egyetemistaként pont ez az étterem volt a túratársaságunknak a törzshelye, amit viccesen Rigolettonak becéztünk. Búcsúzóul megittam még egy kávét, hogy biztosan fel tudjak menni Dobogókőre. Erre is majdnem meghívtak, mikor megtudták, mennyit gyaloglok, nekem kellett lebeszélnem őket avval, hogy akkor mindenki más betérőnek ma éjjel járna itt az ingyen kávé.

Leereszkedtünk a Bükkös-patak völgyébe, ami mindig nosztalgikus élményeket ébreszt bennem, hiszen annyit jártam erre gyerekként, fiatalként és felnőttként is. Meséltem is Daninak jó sokat mindenről. A szentendrei tömeggyilkosságos sztorihoz még a szarvasok is bőgtek a Sikárosi-réten valahol, annyira szívszorító volt. A lámpám hirtelen vacakolni kezdett, jól rám ijesztett, pedig fullra töltöttem előző este. Szerencsére a ki-bekapcsolás segített. A Bükkös-patak medre mentén aztán igen meredek úton felkapaszkodtunk Dobogókőre. Az Öreg-vágásnál az előttünk haladó Gábort is utolértük. Szegény annyira álmos volt, hogy egy jó nagyot botlott valahol a leégett Nimród hotel előtt. A régi turistaház teraszán Viktorék vártak minket szőlővel és szilvával, meg ásványvízzel. Sokat nem időztünk, mentünk tovább, amerre vitt a kék csík, bele az éjszakába.

A házak közötti parkban Dani két kis nyuszit vett észre, ahogy össze--vissza ugrabugráltak. Nagyon nem is féltek tőlünk, nem szaladtak el közeledtünkre, még akkor se, amikor megálltunk nézni őket egy darabig. Aztán a legelésző nyulakat ott hagytuk a többieknek Dobogókőn, mi meg nekifogtunk az ereszkedésnek a Zsivány-sziklák irányába. Egy helyen talányos módon le volt húzva a sárga kereszt jelzés, egy darabig azt hittük, hogy a tavalyi Szántó 200 óta megszűnt esetleg. De nem, mert egy másik fán ott virított teljes épségben. Végül beértünk Pilisszentkereszt házai közé. Ha Dani nem tudja, merre van a pont, én egyedül biztos nem találom meg. Mert nem a kék jelzésen, hanem a főúton volt egy kihelyezett sátorban. Meleg fogadtatásban részesültünk: kaptunk teát, kávét, süteményt és zsíros vagy májkrémes kenyeret is. Az egy szál pulóver kezdett határeset lenni, így jól jött a pihenő a kellemesebb klímájú sátorban.

De sajnos hosszú volt még innen a hátralévő út, mintegy 30 km várt ránk összesen. Ez ilyenkor már senkinek se esik jól. Én ezen a ponton meglepően fittnek éreztem magam még a folytatáshoz, talpfájás is alig-alig mutatkozott, pedig a túrák ezen stádiumában az már rendre kínozni szokott. A kedvem is egész jó volt. Elaludni az elkövetkező viszonylag unalmas szakaszon meg nem hagytak a lódarazsak és a szarvasok. A pilisszentkereszti Szurdok egyik kanyarjában volt egy lódarazsakra figyelmeztető kiírás, amit Dani látott meg. Én ugye olyan vaksi vagyok, hogy se a szöveget nem látom és mellé süket vagyok, mint a nagyágyú, így a döngésüket se hallottam. Csak Dani kiabált, hogy kapcsoljam le gyorsan a lámpát. Ez még egyszer-kétszer előfordult az út során. 

A szarvasok valószínűleg nagyon kedvelik a főút és a kék jelzés közti mezőket, mert egyfolytában hallatták a hangjukat, miután kijutottunk a Szurdok bugyraiból. Az erdő mélyéről, a Hosszú-hegy irányából pedig egyre érkezett a válasz. Az egyik bika vicces Aú-aú hangot hallatott, gondoltuk, biztos neki is fáj már... Előkerültek történetek Jancsi kocsijáról a Kevély-nyeregben, ami egyébként egy pocsolya volt, de Dani már csak akkor tudta meg, hogy félrehallotta a dolgot, amikor nyakig benne volt, meg Csutoráról, akit Géza keresett bőszen egyszer pont itt a Szentkút környékén az egyik régebbi Kékszalagon, szembe menve a mezőnnyel. Csutora meg nagyban barátkozott valami turistákkal a kápolnánál. Szóval a körülményekhez képest egész jól viseltük magunkat és a távolról Dani szerint hatalmas tortának vagy esetleg Havas-alteregónak tűnő Kevély kapaszkodója se fogyasztott el minket végleg, csak az egyik kanyarban leselkedő lódarazsak majdnem, ha Dani nincs megint résen.

Újabb pecsételés után nekikezdtünk a keserves lejtőnek a Szódás-barlang felé. A lefele bukdácsolást a köveken még nehezítette az is, hogy próbáltam nem viszontlátni az I:am új sós karamellás géljét az éles sziklákon, amit igyekeztem lekényszeríteni a torkomon részletekben. Ha Dani nincs velem, egyedül elég bajosan találtam volna el Pilisborosjenőre a Kevély-nyeregből, mert sok helyen jelzésnek se híre, se hamva nem volt a nyílt részeken. Túratársam viszont ismer minden kanyart és letérőt lassan már becsukott szemmel is. Utoljára bizony erre is az OKT 70 alkalmából jártam, immár lassan 5 éve, mert jövőre már az OKT 75-öt rendezik. 

Bocs, Pultrafutó, lopnom kellett, hiszen a történtek kapcsán Daninak is elmondtam ezt a viccet, amit jó eséllyel csak ultrások értenek...

A Köves-bérccel lassan elfogytak az emelkedők, már csak a Csúcs-hegy leselkedett ránk orvul egy másik Havas-alteregóként az Aranyhegyi-patakon túl. Mellőztük a most puszta eperföldeket és a kukoricásokat. Dani szerint örülhetünk, hogy mostanra már nem bennük vezet az út, mert voltak ilyen évek is. Két vonat is elment mellettünk, mire odaértünk a Rozália téglagyárhoz. Egy padra leültünk eszegetni kicsit és nézni, ahogy lassan hajnalodik a város széle felett. A városba azonban egyelőre még be nem engedtek minket, a kék szigorúan mellette szerpentinezik fel, keresztezve sokszor a bicikliutat, ami remek lehetőséget kínál a kispistázó kedvűeknek. Mi azonban nem ilyenek vagyunk, mint a mögöttünk jövő fények gazdái sem. Próbáltunk szökni előlük, amennyire az egyre kegyetlenebbé váló meredekség engedte. Mire nagy lihegve végre felértünk a kék utolsó kanyarjába, szem elől tévesztettük őket. Találgattuk, kik lehetnek, Ritáékra tippeltünk.

Ébredezik a táj a Virágos-nyereg alatt

Azonban a Virágos-nyeregben a ponton minket nem ők követnek, hanem Nagy Jani. Pedig őt eddig sehol se láttuk... Kis nasizás után megyünk is tovább, tudjuk le azt a kevéske maradékot a célig. Innentől már a kék kereszt lesz a társunk, mely ide-oda kanyarog Pesthidegkút utcáin, újabb levágási lehetőséget biztosítva az erre vevőknek. Dani szerint ezt a túrát ki lehet hozni sokkal rövidebből is, és szoktak is evvel a lehetőséggel élni. Mi azonban most nem a Kispistázót csináljuk, így szépen megyünk a kék jelzés után. Mesélem Daninak, hogy a kék kereszt egyébként a Szív kör instant útvonala is egyben, sok tetszetős, viszont eléggé urbánus II. kerületi részt nemrég ismertem meg ott, így a szép, de igen hosszú Mosbach-parkot is, amin áthaladtunk.

Az utolsó kilométerek a város peremén

Ezek az utolsó kilométerek mindig a legnyűgösebbek, de most meglepően könnyedén viselem őket, nem nézegetem másodpercenként az órám, sőt a másik eshetőség, a futhatnék se jön rám, hogy túl legyek gyorsan az egészen. Tudom, egyszer biztosan vége lesz, nem is olyan sokára már. Még néhány kanyar és megleszünk a kékszalag felgöngyölítésével 22 órán belül, ami annyira nem is rossz eredmény. Ugyan Dani fénykorában ennél sokkal gyorsabb Kékszalagokat is ment. Persze most is többet ment nálam 4 és fél km-rel, hiszen ő a nem kötelező Hegyes-tetőt is megjárta...

Az oklevél legelső változata a nyolcvanas évek végén az akkor még létező MÁV Jegynyomdában készült (Köszönöm, Máté István az információt)

Belépünk a Cserkészház ajtaján, mienk már a kitűző az oklevél, mint ahogy a kékszalag felgöngyölített gombolyagjába tűzött összes élmény is. Mint gombostűk a tűpárnában, kaland sorakozik kaland hátán feltűzve vagy éppen feltűzve mind a kékszalagra. Nem is lesz még egy ilyen túra biztosan, hisz egyik se megismételhető, még ha az útvonal ugyanaz is. Bár volt néhány változtatás a sok-sok év alatt a BEAC maxi avagy a Turista (és nem (Túrista, mint ahogy az emléklapon szerepel) Kékszalag története folyamán.

Mi más szólhatna, mint a Vad Fruttik új dala, aminek példaértékű, Fortepan képekből összefűzött retro klipje van, ráadásul szövegének kiragadott részletei kitűnően ráhúzhatók a terepultrák világára is, mint például a következők (tudom, ilyet nem illik csinálni, hogy csak úgy mazsolázgatunk kedvünk szerint...):

„nem kérdezik, hová megyünk

megszoktuk már a ráncokat

…

elindulunk a sötétbe

ugráltunk, inkább nem vágtunk

eret, ha nehéz volt hánytunk

néha csak egymás nyakába borultunk,

hogy annyira szeretlek b+

…

ugyanúgy fáj a fej reggel

ugyanúgy kéne egy gyógyszer

ugyanúgy szeretlek még

messze még a vége,

messze még a vég”

És aki azt gondolja, hogy a történetnek itt vége, az nagyot téved. Mert többedmagammal szépen hazautaztunk, ki-ki a maga lakóhelyére. Már éppen azokat a pillanatokat éltem, amik túrán a leghőbb vágyálmaim között szerepelnek: értsd, a zuhany alatt álltam, mikor hirtelen berobbant a tudatomba valami, méghozzá az elátkozott depós csomagom. Az bizony ott maradt Máriaremetén. Két választásom volt: hagyom a francba az egészet, aztán majd hét elején utánajárok, hogy szerezhetem vissza. Igazából értékes dolog benne csak a powerbank és a töltőkábelek voltak, de azokat viszont sajnáltam volna. Vagy most azonnal indulok vissza Máriaremetére, ami majdnem egy órás utazás a lakásomtól, csak oda. Gyorsan rátelefonáltam a főszervezőre, aki mondta, hogy 12-ig biztosan ott lesznek. Így hát nekiindultam újra a városnak, ne okozzak fölösleges kalamajkát, bár szívem szerint azonmód bevetettem volna magam az ágyba. A csomag is meglett, újabb teljesítőknek is gratulálhattam, mint Zsókáéknak és Török Daniéknak, ráadásul még beszerezhettem az ajándékokat a délutáni vendégségbe, ami előtt aztán pár órát azért még sikerült aludnom.

A következő százasig most egy hét sincs, pénteken jön ugyanis a Pénteki poroszkáló.

Strava-link: 

Kőről kőre a Pilisben

 

Aki annyira puding, mint én, hogy az UTH-nak tulajdonképpen bármelyik távját meg tudná csinálni, csak éppen hátbaverné a záróbusz menet közben, annak adódik ugyanerre a hétvégére egy B terv (amolyan vigaszág) a Pilisben: márpedig a Kőről kőre teljesítménytúra, ami túra mivoltából kifolyólag se lebecsülendő se távügyileg, se terepügyileg, se szintügyileg. Nem mellesleg látnivaló-ügyileg se. Ráadásul még itt se biztos, hogy az ember bele fog férni abba a 12 órába, ami a túra teljesítésére nagy kegyesen adatik.

Orbán Imre túra, tehát átgondolt, tartalmas, kihívásokkal teli útvonal, még ha újat nagyon nem is tud mutatni a régóta a PIlisben és a Visegrádi-hegységben edződőknek, de ez legyen az egyetlen negatívum, amit említeni tudok. 

Aki van annyira merész, hogy az 50 km-es távot választja, először felmászik Dobogókőre, körbejárja a Thirring-sziklákat turul alakzatban, aztán lecsorog a Király-kúthoz, hogy aztán felmásszon a Prédikálószékre (terepfutó körökben használatos becenevén egyszerűen csak a Prédire) a piros háromszögön. Majd jön egy kis bukdácsolás (rosszabb esetben esés-kelés) a Vadálló-köveken, aztán lehet is menni hűsölni egyet a Rám-szakadékba, ami a késő májusi hőségben jó eséllyel ráfér mindez után az emberre. Ha eddig elég gyorsak voltunk, nem kell túl sok sete-suta, csetlő-botló gyerkőcöt, duci asszonyságot, elkényelmesedett családapát és eddig csak piknikezni járó baráti társaságot félrelökdösni az útból, valamint halálra rémiszteni a mászási sebességünkkel a létrákon. Majd a népszerű hely elhagyása után kimásszuk a Szakó-nyerget, de ez se elég, mert még harmadszor is megnézzük Dobogókőt, bár most csak a legszélét, és máris ereszkedhetünk le a Két-bükkfa-nyeregbe. Itt sincs sokáig maradásunk, mert túl sok a száguldozó autós és a kocaturista, tehát elmegyünk egy újabb kőhöz, méghozzá a feketéhez, ami tótul Hrebenynek is neveztetik. Aztán láttamozzuk, hogy a Pilis-nyeregben megvan-e még az egykoron mozgalmi, most már szimplán háborús emlékmű, majd Pajkaszegen ellátogatunk Tecához, hogy kérjünk törvényes képviselőjétől egy pecsétet meg esetleg mellé valami frissítőt, mert addigra biztosan elapadt mindenki folyadékkészlete, ráadásul a falu végi kút is száraz. Persze, ha csak ki tudjuk várni a sort... Aztán postásnak állunk a Postás-úton fel is, meg le is (fel is út, le is út...), érintve a Sasfészek-kulcsosházat, csak közben még teszünk egy kanyart a Kétágú-hegy Öreg-szirtjén is. Végül ledobjuk a postazsákot valahol Klastrompuszta fölött és magunkra öltjük a koromfekete kéményseprő szerkót, hogy mustrát tartsunk a Kémény-szikláról. Ha túl sok lenne az eddigi táv és a kimászott emelkedő, akkor mehetünk is elhalálozni Simonnal. A probléma csak az, hogy még mindig van hátra a túrából, például egy látogatás a szép emlékű Boldog Özséb remeténél a Pilis csúcsán, sőt az is feladat, hogy megszámoljuk a Mária-padnál a kunyhó ablakait. Lefelé már gyorsan fogynak a kilométerek, sőt az átlag tempójú túrázónak kell is szednie a lábát, hogy megvárja még a parkolóban Imre, vagy hogy még emberi időben hazajusson. Plusz motiváció lehet a sietségre a pilisszentkereszti cukrászda nyitva tartása. 🍧🍪🥠

Szóval nem véletlenül áll a kiírásban nagy piros betűkkel a következő: 

Az 50 km-es résztáv a távolság és a sok szint miatt nagyon nehéz túra. Csak azok jelentkezzenek rá, akik 12 óra alatt teljesíteni tudják a távot!

Kicsit továbbgondolva és kettővel megszorozva a túra majdnem kiadja az UTH hossz- és szintadatait, kis eltévedéssel, amit sikerült produkálni a Fekete-hegy alatt, meg egész biztosan. Persze Imre verziójában is 24 óra lenne a dupla szintidő, az UTH-n meg csak 20 óra az adott időkeret, szóval aki ezen a túrán is csak cipőkanállal ér be, még ha itt-ott bele is kocog, az ne is álmodozzon az UTH-ról, ami elit terepfutóverseny, ez meg csak egy vacak teljesítménytúra. Nem is ugrálja körül az embert a CREW és lesi minden kívánságát, hanem az itinerhez jár egy kókuszrúd és slussz-passz. Persze aki jár Imre túráira, az tudja, hogy ez ilyen; nagy elvárásokat nem kell támasztani, de cserébe kemény pénzeket se kell kifizetni az indulásért.

Plusz pont jár a túra időzítéséért: így 2 héttel az UTH-nál valamivel táv- és szintügyileg nehezebbnek, ámbár szintidőügyileg lazábbnak ígérkező M115 előtt, amit a magamfajta elfuserált terepvándorló is tud teljesíteni (cipőkanállal) 31 óra alatt, ez az egyik legjobb edzési lehetőség. Aki tehát valamicskét dolgozna is a pünkösdi hosszú hétvégén, aminek nagy részét már ellébecolta terepmustra címen egy függőágyban az Ágasvár alatt, annak itt a helye. Lehet, hogy jövőre is, hacsak nem történik meg a (mega)csoda, és egy jó tündér nem varázsol nekem UTH-formát nagy hirtelenjében...

Strava-link: 

Négy nap, két százas

(A kép még egy Balaton-felvidéki OKT szakasz bejáráson készült)

A sárgarigó (Oriolus oriolus), régiesen aranymálinkó, egy madár. Én pedig szintén egy nagy madár vagyok, valószínűleg a verébalakúak rendjébe (Passeriformes) se férek bele, akkora. Sikeresen beneveztem a csütörtök délutáni Sárgarigó 100-ra, valamint a szombati Mecsek 100-ra is. Úgy volt, hogy mindkettő bajnoksági futam, persze aztán a Sárgarigót levették a napirendről, pont a szoros egymás utániság miatt. De akkorra már be voltam nevezve mindkettőre. Hogy mi ezzel a baj? Hisz tavaly is elmentem mindkét túrára, le is tudtam a rigós és a Mecsekes százast is azonmód, az utóbbit már hangyányit szenvedősen. Picit ugyan szoros volt a menetrend és meg is született az „Egy hét, két százas” című írásom, de azért túléltem, és a százasozásból se szerettem ki, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja. Most is ugyanazt kell csinálni, avval a különbséggel, hogy másfél nap helyett egy, a Mecsek felé robogó autóban töltött szűk délután és egy idegen panzióban eltöltött éjszaka lesz regenerálódásra a két túra között. De legalább nem én vezetek, mint más túratársam teszi majd. Mert annyira mégsem vagyok ritka madár (rara avis).  

Forrás: Secret Squirrel Squad

Jobb ma egy rigó, mint holnap egy túzok, mondhatnám, mivel a jelenlegi két túrán egyelőre orvosi engedéllyel veszek részt. Hogy mit hoz a folytatás, az erősen kétséges. Az opciók jó esetben a Tolna és a Vidróczki lennének (nevezés már mindkettőre van), de mint Damoklész kardja, lebeg fölöttem egy kórházi kiruccanás eshetősége is, ami egyik túrát elég nagy valószínűséggel elmosná a föld színéről, vagy szerencsétlen esetben akár mindkettőt is. Aztán van egy másik lehetséges kimenetel, ami szintén hasonló eredménnyel járna. De ha minden jól sül el a kezeléssel, akkor akár mindenhol ott tudok lenni (hogyha a Vidróczkira bármi módon le tudok jutni...). Talán az első túra, amit nem fenyeget semmi, a Mátra 115, de arra még nem mertem benevezni... Szóval nem elég, hogy beköszöntött az áprilisi, menetrend szerinti vírus, ami kiírt az edzésből 1 hétre, még más gond is társul hozzá, ami azért enged túrázni (egyelőre).

És pont itt jön képbe a következő dilemma: mi lenne jelen esetben a megfelelő tempó? Mert jó lenne hamar végezni, hogy minél gyorsabban indulni lehessen a Mecsekbe, de megszakadni se kéne a nagy százasozásban, ami, ha minden terv sikerül, egy újabb lépés lesz a bűvös kétszázas felé. Mert most szűk 4 nap alatt fogok teljesíteni két darab százas távot, ami már majdnem felér egy kétszázassal, avval a kis turpissággal, hogy aludhatok egy kiadósat a két százas között, amire normál esetben aligha van lehetőség és idő.. (Szóval két százas ≠ kétszázas, bármennyire fáj is a tény. 😥) 

Érkezik a KISS Szobra

Sárgarigó 100:

Aztán túl minden dilemmán, egy kellemes irodai munkanap után már robog is a kék-fehér Kiss Szob felé és én csak bámulom az elsuhanó tájat egy emeleti ülésről. Leginkább a Szent Mihály-hegynek a sziklás és meredek oldala kelti fel figyelmemet a Dömösi átkelés megállónál, ahol egyszer huszonéves titánként felmásztunk barátaimmal. Mai agyammal inkább azon vacillálok, ez a nehezebb hegyoldal vagy pedig a Tolvaj-hegy kegyetlen mászókája egy valódi kétszázasban? 

Tolvaj-hegy szerű mászás ma és holnap nem lesz, mert a Sárgarigó 100 egy igen kellemes túrácska, még ha hosszú is egy kicsinykét. A legnagyobb kihívás benne a Pilis-nyeregbe való felkapaszkodás, ami általában minden egyes alkalommal egy kellemes csalódást eredményez, már ami a meredekségét illeti. Aztán van még egy Vaskapunk, egy Antónia-árkunk, egy Újlaki-hegyünk és egy Hárs-hegyünk, meg néhány kisebb-nagyobb, nem annyira számottevő hupli útközben, amire fel kell baktatni. Nyilván egy idő után egyik se esik már jól. (Vagy igen? Ez majd hamarosan kiderül...)

Ez az az időszaka az évnek, amikor baromi nehéz jól öltözködni. Nappal már akár 20 fok fölé is felkúszik a hőmérő higanyszála, éjjel viszont súrolja a mínuszokat. Tehát a túrázónak meg kell találnia az arany középutat a téli és nyári felszerelés között, esetleg mindkettőt el kell cipelnie. Ilyenkor a réteges öltözködés, mint aranyszabály, még nagyobb hangsúlyt kap. Kezdőszettnek megfelel a hosszú nadrág, aláöltözet és a póló kombináció, aztán ahogy hűl az éjszaka, lehet majd kapkodni magunkra a rétegeket. A munkanap egy töredékét ugyanis azzal töltöttem, hogy a közeli turkálókban vadásztam valami köztes ruhadarabot, amivel még kiegészíthetem a magammal vitt szettet, mert úgy éreztem, az egy darab bepakolt hibrid kabáttal kicsit alullőttem a dolgot. Aztán a frissen szerzett sokadik futókabátra végül nem is volt szükség, bár néha egész kis híja volt csak, hogy elő nem kotortam a zsákból. És azt is csak az éjjeli hidegben hőn áhított emelkedőknek köszönhettem.

Fiatal csapat a rajtoltató brigád

Idén egy órával korábban, 6 óra előtt pár perccel sikerült elrajtolnom Szobon. Most már készültem a QR-kóddal, amit azonnal be is tudtam mutatni az indítószemélyzetnek, evvel se telt fölöslegesen az idő. Rajtam kívül még két induló jött evvel a vonattal. Az elején laza kocogós tempót terveztem az első Burda-béli emelkedőig, ezt sikerült is tartanom, így a két srácot gyorsan magam mögött hagytam. Úgy tűnt, hogy sokkal kevesebb erőfeszítésembe kerül a haladás, mint tavaly, talán a kevésbé meleg idő miatt is. Egyébként végig a túra alatt hasonló volt az érzésem. 

Túl az Ipolyon is

Szóval komótosan kocogtam túl az Ipolyon, innen a Tátrán és a Burdán, felettem kék az ég, mellettem zöld a vetés, a madarak csicseregnek, talán a sárgarigók is, bár az utóbbit a hiányos ornitológiai ismereteim miatt nem tudtam egyértelműen megállapítani. Minden szép és jó, egy igen tartalmas és kihívásokkal teli hétvége előtt állok ugyanis, amikor mehetek kedvemre ki a világból. Én ezt így szeretem, mindig hajt a kíváncsiság, vajon mi van a hegyen túl:

. 

Úgy gondoltam, megemlékezésként ehhez a poszthoz Sebő Ferenc dalokat fogok mellékelni, mert amióta ő is eltávozott közülünk, igen sokat hallgatom a zenéit és sokszor erős dallamtapadásom van. Például nem egyszer hallottam fejhangon sivítva menet közben, mindenféle random mecseki völgyekben, hogy „így tedd rá, úgy tedd rá, Rozika, Terike, Marcsa...”

Kék az ég, zöld a vetés, távolban a Visegrádi-hegység – micsoda idill

Lassacskán bedöcögtem Helemba első házai közé, végighaladtam a főúton, majd betértem a Halász vendéglőbe, ahol most opcionálisan lehetett pecsétet kérni. Én kértem, bár pénzért vehető kofolára szükségem nem volt (a Lazovás kalandnak, valamint a Lidl-s akciónak köszönhetően van elég otthon, majd a Mecsekbe be is tárazok belőle jócskán), sört meg jelenleg nem ihatok. A tavalyi bájos kocsmai értetlenkedős jelenet ezúttal elmaradt, csak egy törzsvendég csodálkozott rá a sokadik habókos túrázóra. Nemsokára neki is lehetett kezdeni a túra első mászásának, fel a helembai kilátóhoz. A kilátóban szereztem egy meglepetés pecsétet (Burda Trail pecsételőpont), ráadásul pont sárga bélyegzővel. Majd készítettem pár képet a megkapó kilátásról a Börzsöny és a Visegrádi-hegység, valamint Esztergom irányába. Külön látványosságot nyújtottak a lemenő nap fényében fürdő, lengedező árvalányhajak. 

Variációk helembai pincékre

Árvalányhajak lengedeznek a kilátó szomszédságában

A vadászházig nyújtózkodó, kellemesen emelkedő gerincen hol sétáltam, hol kocogtam. A végén jártam már, amikor hátulról Harrer Tomi és Szabó Attila köszönt rám, akik nálam sokkal gyorsabb tempót diktáltak. Kérdésemre azt felelték, hogy természetesen indulnak a Mecseken is. Szóval nem én vagyok itt az egyedüli bolond. A vadászháznál székelő pontot együtt vettük be. Itt kaptunk pecsétet és Balaton szeletet útravalónak. Továbbra is a kocogás-séta taktikánál maradtam, mikor melyiket adta ki a terep, mígnem a sziklás kilátóhely előtt utol nem értem Borosnyay Paliék csapatát. Kérdeztem Palit, jön-e a Mecsekbe is, naná, hogy igenlő választ adott. Paliékkal együtt csodáltam meg a kilátást a sziklákról a naplemente még egy sokkal korábbi stádiumában mint tavaly. 

Kilátás a helembai dombtetőről

Majd a Skaly nevű kilátópontról is

Mivel nehezen bírtam magammal egyelőre, Paliék elmaradtak mögöttem, viszont hamarosan új fiatal futó túratársra leltem, Ádámra, akinek ismerős voltam a Pálosról. Valóban, Nagymarostól egy ideig akkor októberben együtt haladtunk. Remélem, sikerült neki most is ez a túra, ami az első százasa lenne. Együtt robogtunk le a köves lejtőkön, ahol tavaly a sötétben csak össze-vissza bukdácsoltam. Csak Garamkövesdig bírtam az iramot Ádámmal, onnan elengedtem őt. A falu szélén még gólyafészket fotóztunk, majd lelkiekben, valamint piros kerékpárvillogóval is felkészültem a tavaly oly félelmetesnek tűnő, forgalmas közúti szakaszra. Most szerencsére nem volt még teljesen sötét, és talán a neonszínű ruházatom is elég feltűnő volt. Így nem vettem elő a láthatósági mellényt se. Idén sikerült észre vennünk, hogy a Garam híd jobb oldalán egy gyalogosoknak kialakított út is van, ez is enyhítette a szakasz veszélyességét. 

Kilátás Garamkövesd fölött

Garamkövesd temploma még világosban

Rigó helyett gólya

Mikor felkanyarodtam a rém unalmas és hosszú gátra, egy ismerős párosba botlottam, Jessicába és Gáborba, akikkel az Iszkiri 145 elején mentünk együtt egy darabig. Velük elcsevegve szinte pillanatok alatt túl voltunk ezen az egyhangú szakaszon, majd a Mária Valéria hídon áthaladva idén is bekerültünk az esztergomi buli forgatagába. Volt most is vidámpark és lampionos hajók is felvonultak éppen a Kis-Dunán. Egyik srác poénból be akart minket fizetni egy menetre a kis körhintán. 

Esztergom esti fényei

Lampionos hajófelvonulás az esztergomi majális egyik attrakciója

Ez a szakasz mindig nagy élmény

Ezután a vár tövében tettünk egy kanyart az óvárosban, hogy aztán a kivilágított bazilikát hátulról, egy erdős lépcsőn támadjuk be. Itt pont idén se volt, ellenben vesztemre visszahívtam anyukámat, aki hallva a hétvégi programomat belekezdett a szokásos litániába, feltéve a lehető összes lemezt, kiegészítve újakkal is (szegény /21 éves/ fiam otthon lesz egyedül, mit szól a párom, más pasi már otthagyott volna, mi lesz az egészségemmel, a takarítással, főzéssel, háztartással stb.) Valószínűleg a hosszú hétvégére beirányozott két százas hallatára gazdagodott meg ennyire a repertoár. Az alkalmi túratársaim, mint cinkosok, persze anyukámnál sokkal megértőbbek voltak. 

(Még éppen nem) májusi litánia a bazilika előtt

Jessicáék sajnos eléggé belassultak felfelé menet a Vaskapura, így búcsút vettem tőlük (már lefelé tartva). Mikor még én is felfelé igyekeztem, éppen Tóth Feriék jöttek szembe, megörültünk egymásnak. És persze, hogy velük is fogunk még találkozni a Mecsekben is. Később Erdős Tamás is szembe jött. Ezekben a visszafordítós részekben pont ez a jó, hogy esély van nagy találkozásokra, hiszen olyan szűkkörű ez a túrázóvilág. Most a turistaház zárva volt számunkra ballagási rendezvény miatt, az előtte lévő padon osztotta a pontőr srác a pecsétet. Miután megkaptam, ami jár, neki is iramodtam a lejtőnek, hátha utolérem valamelyik ismerőst. Tamásékat már csak a pincesorról kikanyarodva a főútra csíptem el. Itt két nem túl józan egyén be is szólt nekem, hogy igyekezzek, mert le vagyok maradva. Tamás mesélte, hogy tőlük meg azt kérdezték, merre kell menni a nagy esztergomi majálisos buliba. Ők mondtak valamit, de egyáltalán nem voltak biztosak benne, hogy jó iránymutatást adtak-e, mivel nem ismerősek a városban. A két srácot nézve valószínűleg mindegy volt nekik, merre irányítják őket. 😁

Rajtolni kezdtek a 70-esek, mire megérkeztünk az esztergomi állomásra

Nemsokára tiszteletünket tettük a vasútállomáson, ahol éppen rajtolni kezdtek a 70-es táv résztvevői tömött sorokban. Nekünk szerencsére külön asztalunk volt, ahol a pecsét mellé egy jókora sós perec is járt. Hála Istennek meghallgattatásra találtak a tavalyi visszajelzéseink a szervezők felé, és jócskán javítottak a frissítésen. Idén a hazaihoz szinte hozzá se kellett nyúlnom, maximum az innivalómhoz és a sótablettáimhoz. Ez bizony nagyon sokat dobott a túra színvonalán. Az ellátásbeli markáns javulás a későbbi pontok esetében is érezhető volt.

Fényfüzér halad a barátkúti erdészház felé

Miután elfogyasztottuk az ellátmányt, pontban éjjel 11-kor újból útnak indultunk, most már „mindig a sárga úton” haladva, mint az Óz, a nagy varázslóban. A Vörös keresztig húzódó kaptató eléggé megizzasztott, le is maradtam Tamáséktól kicsit. Menet közben ránk köszönt Berta Gabi, Mészáros Enikő és Bálint Mariann, akik szintén sokkal jobban bírták az iramot nálam. Emelkedő ide vagy oda, a hőmérséklet annyira zuhanórepülésben volt, hogy a hegytetőn meg kellett állnom öltözködni, hiszen fedetlen területeken haladunk most hosszasan, ahol nem véd az erdő a hidegtől. A Hegymeg résznél a szervezők egy kis meglepetéssel is készültek: különböző bolygókat lehetett megnézni csillagászati távcsővel ebben a kevéssé fényszennyezett környezetben. Mivel loholtam a lányok után, és amúgy is szerettem volna időben végezni, inkább kihagytam ezt az attrakciót. Mire elértem Barát-kutat, úgy tűnt, hogy jócskán Tamásék elé kerültem, a lányokkal meg folyton előzgettük egymást. Gabi minden egyes alkalommal megörült a táskámon fityegő mókusoknak, így pontosan tudtam, mikor ki van előrébb. Ezen a szakaszon, úgy mint tavaly is, elég nagy volt a forgalom, annak ellenére, hogy kb. egy órával előrébb voltam időben. A hosszú réteken mindig fényes gyöngyfüzért alkot a túrázók lámpafénye, ez a látvány mindig megdobogtatja a szívemet.

A másnapi Mecseken Pali, aki már régi motoros, pont említette, hogy észrevétele szerint nagyon felgyorsult a teljesítménytúra mezőny. Itt ennek számtalan példáját láttam. Sokakat nagyon vitt az ifjonti lendület, csak akkor tudtam velük fej-fej mellett haladni, ha bele-bele kocogtam. Hiszen a 70-esek és az egyéb Esztergomból induló résztávokon indulók lába még friss volt, mi, a nem százasok meg már a maratoni távot tapostuk lassan. Különösen egy farmernadrágos fiatal páros szúrt szemet, akikkel egyszerűen képtelenség volt felvenni a ritmust. De ha futásnak eredtem, akkor általában eléjük kerültem. Mivel igen hangos és élénk eszmecserét folytattak, nem lehetett nem észrevenni őket, és az is szemet szúrt, ahogy egyre fogy a lendületük a kilométerek számának növekedtével. Pilisszentlélek után többnyire már én haladtam elöl, pláne, hogy a Pilis-nyereg lejtőjét megkocogtam, aztán a Klastrompusztától kifelé vezető hosszú murvás szakasz utáni lekanyarodásnál már látszott, hogy adódnak gondok a haladással. Nem a részemről, hanem a részükről. Itt aztán végleg szem elől tévesztettem őket, mint ahogy másokat is, akikkel fej-fej mellett haladtunk. (Például a srácokat, akik valamilyen Annának néztek, talán a nadrágom márkája és színe miatt Őrsinek, vagy az egyik kedvenc előadóm lányának, mert ő is szóba került náluk – bár ahhoz meg túl öregnek nézek ki szerintem sötétben is.) Az, hogy valaki ilyen hosszú távon egy konstans tempót tudjon tartani, hosszú gyakorlás kérdése, és az egyik kulcs hozzá, hogy nem szabad ellőni rögtön a muníciót. Viszont ha a végére marad még tartalék és még jók a lábak is, bele lehet erősíteni, mint ahogy tettem most is. A Mecseken azonban már csak egy gyenge próbálkozásra futotta a véghajrában, mint ahogy tavaly is.

Tábortűz és Rammstein a ponton – a lehető legjobb kombináció

Mi ugye huszonévesként egy-egy teljesítménytúrát amolyan sportosabb kirándulásnak fogtunk fel, ahol inkább a táv volt a kihívás, mintsem a tempó. A bajnokság, ahol a gyorsaság is számít, persze más tészta. Ugye ezen a téren most megint elég rosszul jött ki a lépés: a jó teljesítményt a Sárgarigón sikerült hozni, a Mecsek még a tavalyinál is gyenguszabb lett. De hát ez borítékolható volt. Nekem a hétvége lényege most nem a bajnokságban való jó szereplés volt, hanem mindkét túra behúzása egymás után.

A hotdogos két standdal települt ki idén

Vörösvár utcáin jártam már, amikor mellém került Edina, aki mellett igencsak ki kellett lépnem, ha beszélgetni szerettem volna vele. (Ő maga a seprű lesz a Mecsekben másnap – most már tényleg másnap.) Bár időben jóval előrébb lehettünk, mint tavaly, még csak éppen dalra fakadtak a hajnali rigók és alig világosodott az ég alja, mire elértük a Fetter étterem teraszát, ahol hotdoggal vártak minket két standon is. Nem is kellett egy másodpercet se várni, bár ez annak is köszönhető volt, hogy még sokkal kevesebben érkeztek a pontra ekkortájt. Edina már útnak indult, mire én is végeztem a falatozással. Reménykedtem, hogy nyitva lesz a dohánybolt, ahol tavaly sikerült kávézni, de sajnos nem volt szerencsém. A koffeintartalékok legkellemesebb módon való feltöltéséhez így át kellett még buknom a Zsíros-hegyen. Az Antónia-árok jókor volt jó helyen, sokakat megmentett a fagyhaláltól. A Muflon-itatónál se kellett volna még vetkőzni, de azt a stratégiát választottam, mint tavaly, lekocogok a hegyről a Jegenye-völgyig. Tehát a pecsét megszerzése után nekivetkőztem és futásnak eredtem. Ezen a szakaszon már alig-alig kellett kerülgetnem embereket, ami vagy azt jelentette, hogy jól megyek, vagy azt, hogy mostanra nagyon szétszakadt a mezőny (vagy mindkettőt). A benzinkútra betértem kávézni, ahol az történt, hogy két lány azt hitte, hogy beállt elém a sorba, így hát meghívtak egy kávéra, hiába tiltakoztam. Mint 50 km-esek, egyébként is felnéztek a 100-as teljesítőre. Köszönöm nekik ezúton is a finom kávét. Kicsit beszélgettünk a hasonló Salomon cipőnk kapcsán (bár én most az új 7-es Challengerem teszteltem éppen 100 km-en), aztán mindenki indult tovább a közeli pont felé, ahol idén magokon kívül gyümölcsökkel is vártak. Sőt perecből is lehetett volna repetázni. Most tökéletesen megelégedtem két darabka banánnal, majd nyakamba vettem a Jegenye-völgy kanyargós, látnivalókban gazdag ösvényét. 

A Jegenye-völgy homokkősziklái, amiken gyerekként gyakran mászkáltunk

A folyton emelkedő sárgán egy úr mögé kerültem, akit leelőzni nem tudtam, de nem is akartam, mert egy bokor után kellett néznem hamarosan. Így kicsit kényelmesebben haladtam, mint ahogy tudtam volna, de ezt nem bántam. A Virágos-nyereg előtt aztán végre tudtam előzni. Futni viszont kedvem nem volt, mert próbáltam kímélni a bal térdem, illetve combom, amivel ma nyűglődtem. Az Újlaki-hegyig még magam elé engedtem a gyorsabb versenyzőket, majd néhány fotó készítése, valamint pecsételés után egyelőre szép komótosan nekieredtem a kelleténél jobban sziklás terepnek. A sárga horrorlejtőjét se siettem el, majd ráér futni a Vadaskerti-hegy nyergéből. Innen már ezt a taktikát követtem: csak a kellemes lejtőket futottam meg, mindenhol máshol gyalogoltam. Szerencsére a Budai-hegység ezen jól ismert részén ez elég jó haladást eredményez, hiszen pontosan tudom, hol kell és érdemes tempót váltani. 

Kilátás az Újlaki-hegyről a Hármashatár-hegy irányába

Finom pizzaszelet jár mindenkinek Hűvösvölgyben

Talán pont emiatt sikerült elcsípnem Ritát és Attilát is a kisvasúti végállomáson lévő ponton. Itt tudtam mosdóba is menni, sőt finom pizza szelet is járt. Attiláék előbb elindultak, így a Nagyszénászug pontjáig külön mentünk. De addig még volt egy igazolás a Hárs-hegy csúcsán is. Ez a szakasz számomra amolyan rutinfeladat, hiszen hét közben sokat kijárok futkározni ide mindenféle random útvonalakon. Már csak fejben kell kitartani a maradék mintegy 10 km-en, de idén szerencsére lábban és akaratban is sokkal fittebb voltam tavalyi önmagamnál ezen a ponton és egyáltalán nem nyűgként éltem meg a hátralevő kilométereket.

A Sorrentonál

A nagyszénászugi ponton idén is volt sokféle finomság, leginkább az almás dolgokra jártam rá, közelebbről az almaszeletekre és a zseniális almaszörpre. Egy kislány adott itt választható állatos pecséteket, én egy pandamacit választottam a Petivel közös kabalánk, Freddie miatt, ami egyébként egy vörös panda. Innentől Ritáékkal haladtam nagyjából együtt, de Bubuval is összetalálkoztunk a ponton, aki bőszen mesélt valamit vasutas szakmai dolgokról a pontszemélyzetnek. 

És másnap mindannyian megyünk a levesbe (azaz a Mecsekbe)

A sorompónál Rakk Gyula várt minket a fényképezőgéppel, illetve meglepetés zsiráfos pecsét is járt. Most már tényleg a véghajrá következett, kis hullámvasút után a Huszonnégyökrös-hegy nyergét másztuk ki, ahol a rendezők szintén készültek egy kis meglepetéssel, hiszen a pontőrök munkáját egy vércse és egy süni is támogatta. A lefelé úton öcsém keresett a szokásos kérdéssel: hova menjenek kirándulni. Kérdeztem Attiláékat, mit tudnának ajánlani egy ötgyerekes családnak a mai délutánra. Attila válasza a Vadrózsa 160 volt.😂(Tanulság: Sose kérdezz hardcore teljesítménytúrázóktól ilyesmit.)

Utolsó akadályként már csak a Törökugrató tornyosult előttünk, ami valóban kissé megizzasztott mindenkit, hiszen eddigre a nap is magasra hágott és a sziklás hegy is jó meredek. És most következett a túra legutálatosabb szakasza: végig a városon, aszfalton a célig. Ezek az utolsó kilométerek még aszfalttaposás nélkül is mindig a legnyűglődősebbek, legszívesebben törölném őket minden túrából. De hát nélkülük nincs százas teljesítés se. A majdnem vadiúj Challenger szerencsére jól működött, csak itt kezdtek sajogni a talpaim rendesebben, de ekkor már látszott a szenvedés vége.

A kilátásért ide is megéri felszenvedni magunkat

Végül 1 óra előtt kanyarodtunk be a Herman Ottó Általános Iskola kapuján, éppen egy perccel mentem többet 19 óránál, ami jócskán erősebb eredmény a tavalyinál, bár nem éreztem úgy, hogy több erőfeszítésembe került volna a mostani teljesítés. Még bőven volt idő evésre, pihenésre a Mecsekbe való indulás előtt.

Első kihívás teljesítve, jöhet a következő!

Így először fotózkodtunk, majd benéztem a konyhára, ahol csak úgy lesték a kívánságaim. Az pedig egy jó tejfölös túrós csusza volt sok szalonnapörccel. Utána persze Márkkal és Petivel gíroszozni is elmentünk a közeli görög étterembe. A gírosz utolsó falatjait már alig bírtam legyűrni az elfogyasztott túrós tészta után, hiába kellett sok kalóriát pótolni. Ekkor, a szokásos túra utáni minimum félórás masszív talpfájástól szenvedve még nem nagyon éreztem magamban a holnapi mehetnéket... Otthon aztán intéztünk egy gyors alvást, majd összekészültünk az autóútra. Este 8 után el is foglaltuk a szállásunkat Hosszúhetényben, egy remek vendégházban. Az ébresztőt persze elég koraira kellett állítani, hogy 7-ig sikerüljön elrajtolnom. De azért viszonylag pihentetőt sikerült aludnom (még az órám szerint is).

És akkor jöjjön a második forduló, a Mecsek 100:

Amire megérkeztünk Zobákpusztára, a táborba, nagyjából már mindenki elrajtolt a százason, Peti meg egyelőre még nem indulhatott a 30 km-es távon, ki kellett várnia a 7 órát. Rajtunk kívül csak páran lézengtek indulási szándékkal a rajtban, például Pali, Edina és Viola. Az utóbbiak ketten a seprűk voltak, szóval köthettem fel az alsóneműt, nehogy összesöpörjenek. Így hát Palihoz csatlakoztam, bár némileg eltérő a tempónk, Pali javára, aki emelkedőkön nagyon erős. Nekem meg ugye az a szupererőm, hogy tudok lefelé kocogni... Ez meg is mutatkozott rögtön a túra elején, ahol a Hidasi-völgyig tartó kis pihenőszakasz után máris megkezdődik a mászás a sárga kereszten. fellélegezni a zöld csík jelzés érintésénél lehet, mert innen ereszkedünk egészen a Márévárig, ugyanazon az úton, ahol a láthatatlanokon (és a LeFaGySz-on) mászunk. 

Ennél jobb kaják itt a blogon talán már csak a jövő heti Tolnán lesznek - el vagyunk kényeztetve!

Itt 5 km-nél máris egy fantasztikus frissítőpont akadt utunkba: friss és ropogós kakaós csigákkal vártak a pontőrök. Pont olyanok voltak, amilyennek lenniük kell. Amíg végigjutottam a Vár-völgy fölött kanyargó piros csíkon, el is fogyott a csigám. És minő meglepetés, a tavaly még romos hidacskát felújították a girbegurba és vadregényes szintösvényen. Eddig volt jó dolgunk, mert innentől rátérünk a piros keresztre, ami sok-sok mászást jelent a Somos oldalában a Kis-kaszálóig. Innentől a sárga kereszten se lesz könnyebb, ami elvezet a Dobogó alá. Szerencsére idén a Szószékhez nem kell kimenni azon a susnyás-csalános nemszeretem ösvényen, de ez már csak ott derül ki.

Van új híd a nap alatt, vagyis a piroson

A sárgán még lecsorgunk a Dögkút-tetőig, ahol újabb vendéglátás vár némi rágcsával, almával és banánnal. Magamhoz is veszek egyet és utántöltöm a folyadéktankom. Most sokat járt szakaszra kanyarodunk, tovább követve hosszan és cikkcakkozva a sárga keresztet. Ebből az egészen Váraljáig tartó, nagyrészt ereszkedő szakaszból nem sok minden maradt meg tavalyról. Pedig a meglehetősen szép útvonalon még egy köztes szúróbélyegzős igazolópontot is érintünk, ahol Évikéék csapatával is találkozunk. Gézáék is nagyon a nyomunkban vannak. Palival mondjuk is, hogy szégyen, hogy nem bírunk meglépni tőlük. De hát ilyen egy (vagy két) másnapos túrázó...

Pont a Dögkút-tetőn, sokkal jobb volt, mint a neve

Váraljánál már kezd megmutatkozni, hogy egy szép szombati napra virradt a Mecsek, kezdenek kiszivárogni a családok az erdőbe. A Stein-malomig még kimászunk egy kis emelkedőt, ahol most szembe jönnek a biciklisek: a szervezők itt is hallgattak a tanácsainkra. Miklós szerint nem nagyon látszik rajtam, hogy már 120 km-nél tartok. Én azért érzem a talpaimban a tegnapi menetet, még ha ezen az emelkedőn viszonylag gyorsan is sikerül túl lennem. A malomnál a ponton van egy kis időnk szusszanni, ránk is fér, mert mindjárt indulunk a Templom-hegyre. Tavaly ez az emelkedő nagyon nem tetszett. Érdekes módon idén kevésbé visel meg, sőt jutalmul 4 szarvas is átfut előttünk a csúcsig tartó jelzetlen részen. A ponton azt mondták, hogy a bóját ellopták, ennek ellenére mindent rendben a helyén találunk, tudunk igazolni.

Váralja

Tavalyról az rémlett, hogy elég dzsindzsás, törmelékes részeken kellett lefelé tartani, ehhez képest szinte sztrádaszerű út fogad. Persze, mert ez a szakasz is kiesett teljesen az emlékezetemből. A kellemetlen szakasz már a piros háromszögön jön, amin lejutunk a Réka-völgybe. A rövid aszfaltos részen csak úgy hemzsegnek a bicikliző családok, nem tudom, honnan hova tartanak. Mi továbbra is a völgyben maradunk, bár az aszfalt hűtlen lesz hozzánk. Helyette kis patak lesz az útitársunk. Érdekes, erre a részre se emlékszem, pedig csodaszép, mindenhol medvehagymavirágok fehérlenek a völgy alján. Annál jobban emlékszem a kopár emelkedőre, amit pár perc múlva ki kell mászni. Zsókáékkal is kerülgetjük egymást innentől. 

Kis elsősegély-ládika tele cukorkával és gyógyszerekkel

Óbányára is nagyjából együtt érkezünk, ahol a ponton zsíros kenyerekkel várnak. A Stein malom óta már nagyon megéheztem, gyorsan be is vágok vagy hármat egymás után. Még beülünk repetázni a Jéhn kocsmába, bár én sajnos sört nem ihatok a gyógyszerkúra miatt. Egy kávé azonban rám fér. Így sokkal frissebben indulunk útnak a szép falu főutcáján. Meg-megállunk, fényképezünk, hiszen bőven van mit. A csodálatos Óbányai-völgy meg csak ezután jön. Itt már valóságos turistaáradat tapasztalható, ez a hely valószínűleg a Mecsek Szalajka-völgye. Kisújbányától csökken a forgalom, pedig a Réka-kunyhó is még a Mecsek populárisabb attrakciói közé tartozik. Itt újabb önigazoló pontra akadunk. A kis HOTE feliratú ládikót egy, a táskámon himbálózó mókus ördöngös ügyességével kifosztom, hogy a túratársaimnak is jusson cukorka. Valamire azért a gyerekméretű kezek is jók... 

Óbánya, érkezünk!

A Jéhn kocsmában, amit Réka kocsmának sikerült olvasnom...

Hát, lehet, hogy nekünk is így kellene tölteni a majálist inkább...

Az Etelka-forrás érintésével a Bodzás-völgyben indulunk most tovább, eltérően a tavalyi útvonaltól. Elég sokat kell kapaszkodni, kezd rossz sejtésem lenni, hogy már a Zengőt másszuk. Mikor nem a megszokott „Törppapa kunyhót” látom, hanem egy másik kőházikót, valamint utána egy irdatlan emelkedőt, már tudom, hogy otthon ezt benéztem a térképen. A Zengőt mégis a sárga kellemetlenebb (szopó)ágán kell megmásznunk, ellentétben a tavalyival, ahol itt lefelé jöttünk. Hát legyen meg a szervezők akarata! Ha nem is túl gyorsan, de egy szuszra kimászom most is, még kódot se kell olvasni közben, mint február végén. Azért igencsak megörülök, mikor már látom a zöld lombok közt a kilátó sziluettjét. Fent ismét kapunk egy kis frissítőt, aztán mehetünk lefelé idén pont ott a kék és sárga háromszögön, ahol tavaly véletlenül majdnem leereszkedtünk Mariannával. Annak is örülök, hogy a pontőrök már itt is regisztrálták Petit, ezek szerint rendben és jól halad a 30 km-en, talán lassan be is ér a célba.

Kisújbánya vidéke mindig megállásra késztet

Itt kezdtem gyanakodni...

Fent a csúcson kérdezem a pontőrt, hogy vajon fogunk-e látni idén is bánáti bazsarózsát, de ő sajnos csak azt tudja, hogy a sárga másik emelkedőjén, ahol feljöttek, voltak virágok. Ellenben a háromszög jelzéseken nem tudni, hogy virágzanak-e. Azért reménykedünk. A fehéren-zölden virító medvehagyma-rengeteg itt is okoz eleve pár élvezetes percet, és ez még nem is a legszebb medvehagymás ösvény a hegyen. Miután viszont bekanyarodunk élesen, már látjuk messziről, hogy nagy szerencsénk van: talán a Zengő legszebb bazsarózsatövét fényképezhetjük körbe hamarosan. Itt kivétel nélkül mindenki megáll, a virágbokor rendkívüli népszerűségnek örvend. Ahogy ereszkedünk tovább, hangulatosabbá válik a völgy, szinte gázolunk a fehér virágtengerben. Menet közben meg is kóstoljuk a leveleket. Zsókáék rájönnek, hogy a virág szára különleges, lédús csemege, igazi frissítő azoknak, akik kedvelik a hagymás ízű üdítőket. Nekem ez kissé bizarr kombináció, így éppen csak megkóstolom. 

Kilátó,

bánáti bazsarózsa,

medvehagymatenger – mi kellhet még a túrázónak?

A kőmorzsoló óriással most nem foglalkozunk. Egyébként nem véletlen, hogy ide költözött pihenni a hegy aljára, hisz a néhol bokaforgató ösvényen, amin lejöttünk, már megszolgálta a kiváló munkás jelvényt. Poros útra kanyarodunk, ahol néha autók is járnak. Innen, Püspökszentlászló határából aztán a már tavalyról ismerős kék négyzeten kezdünk emelkedni a Hármas-hegy tövébe. 

Hát persze, hogy egy Hármas-hegy

A Zengő és a Hármas-hegy csak erős idegzetűeknek és jó vádlijúaknak való kombináció egymás után, ezt a LeFaGySz óta tudjuk. Csak akkor fordított irányból következtek a csúcsok, és a Hármas-hegy három púpja közül a Borzas-tetőt másztuk meg, nem a konkrét csúcsot, amin a radarállomás található. Hogy melyik könnyebb, a Borzas-tető a kőfolyáson vagy a Hármas-hegy irtóztatóan meredek irtáson és aszfalton, az egy költői kérdés. Annyi biztos, hogy mindkettő borzolja az idegeket rendesen. Az volt a taktikám az első körön, hogy egyelőre csak ezzel az első 50 km-rel számolok, mert annak látom a végét, a következő 50-est majd akkor emésztem, amikor már benne vagyok. Annyi valószínű, hogy rágós falatnak ígérkezik, egyre inkább.

A csúcson volt a pont

Most már csak túl kellett lenni a hosszú aszfaltos ereszkedésen, aztán várt minket Köves-tetőn a vendéglőben a babgulyás és a depós csomag. Lehet átvedleni az esti, melegebb öltözetbe és pótolni, ami esetleg hiányzik. Idén is finomat főztek nekünk, csak ez a babos étek nem annyira szerencsés túrakaja, mert meglehetősen szeles időt eredményez. De szerencsére csak a második körön vált széllel béleltté a csapat. 

A babgulyás idén is finom volt

Palival nem bírtuk kivárni Ferit és a lányokat, így előbb útnak indultunk. Tavalyi tapasztalataimból kiindulva még direkt ellenőriztem, nálam van-e a lámpa, de most előrelátó voltam, még be is készítettem az első zsebbe, ne kelljen miatta külön megállni. A hosszú aszfaltos részen jól haladtunk. Mire kis tanakodás után lekanyarodtunk a Rákos-völgybe vezető, igen zegzugos erdei ösvényre, már éppen lemenni készült a narancsszínben játszó napkorong. Sajnos a naplemente a fák mögött zajlott, így kép nem készült. Mánfát még éppen szürkületben értük el némi mocsaras intermezzo után, gyorsan lámpát is gyújtottunk.

Mánfánál már majdnem besötétedett

Miután áthaladtunk a nem sok életjelet mutató falun, kikanyarodtunk a forgalmas útra, amitől eléggé tartottam, így hát megkértem Palit, kapcsolja be a villogót, ami tegnap óta a táskámon maradt. Pali elöl világított, én meg hátul pirosan villogtam, reméltük, hogy ez elég figyelmeztető értékkel bír a száguldó autósok számára. Szerencsére épségben elértük az Árpád-házi templomot. Bár ekkor megtudtam, hogy amiatt nyüszögött az órám, mert a track szerint bent kellett volna menni a patak túloldalán. Mindegy, túléltük...

A faluban volt utoljára kedvem fényképezni, a híres templomról már nem készült kép

A ponton töltekezni próbáltunk, meg felszerelkezni a hideg éjszaka ellen. Szerencsére egy fokkal melegebb volt, mint tegnap északon, de azért semmiféleképpen se lehetett egy szál bikiniben napozni holddal itt messze délen. Időközben Zsókáék és Juliék is beértek a pontra és nagyjából együtt is indultunk tovább az újonnan beiktatott kerülőszakaszra a Jószerencsét-völgyön, a Petnyákon, valamint a Nagy-mély-völgyön keresztül. Nem tudom, hogy a mögöttünk haladó Zsókáék ráleltek-e a pontra a Jószerencsét-erdészháznál, én mindenesetre csak utólag láttam az itinerben, hogy ilyen pontnak is kellett volna lennie, holott végig a szalagozáson (és a tracken) haladtunk. Egyedül a zöld jelzésre való lekanyarodás iránya okozott nálunk egy kis fejtörést, de GPS-szel a kézben ezt a feladatot is sikerült megugrani. Itt döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ugyanabban a völgyben járunk, ami a Láthatatlanokon is a „kedvencem”. Itt szoktam beáldozni rendszeresen a cipőm a túra végén. Szerencsére most mindig sikerült megtalálni a megfelelő átjárót a patakon, még az Ágnes-vízesés fölött is. A legnagyobb kihívást a Bikfa-forrásnál a mocsárral kombinált patakátkelés jelentette, de Pali itt is ügyesen megtalálta, hol tudunk száraz lábbal átugrani a túlpartra. Még nekem is sikerült a rövid lábaimmal a mutatvány. (Azt hiszem, novemberben ebbe az ingoványba sikerült beletrappolnom a sötétben.) Hát igen, vannak szakaszok a Mecsekben, amit ritkán látok világosban, ez is köztük van. De mivel egyszer egy nyaralásunk alkalmából sikerült világosban is megnéznem a közeli völgyrendszer attrakcióit, nem ez az a hely, aminek megtekintése világosban már régóta a bakancslistámon van. Az még csak ezután jön, és azt meg is kell érni, illetve meg is kell mászni...

Most egyelőre egy másik mászás foglalkoztat minket, a rövidebb szakaszokon szinte Tolvaj-hegy szerű, igen morzsalékos és meredek Kecske-hát. Ez szemből is orbitális szívás szokott lenni, főleg a novemberi nyálkás időben egy százas végén. Itt szokott például átértékelődni az a kijelentés, hogy a Mecseki láthatatlanok egy könnyű százas. Balról szenvedésünkhöz a telihold asszisztál, amit néha Vágotpuszta menedékének vélek. De sajnos minden egyes alkalommal nagyot tévedek. De egyszer aztán csak elérjük a pici települést, ahonnan egy darabig nincs felfele, viszont lehet egyet igazolni. Ha Pali nincs velem, simán elmentem volna a fa mellett, amin bója terem.

Az Orfű irányába vezető zöldet idén már rutinból megtaláltam, egyedül az okozott némi fejtörést számunkra, mit takarhat az ösvénnyel párhuzamosan haladó STM jelzés. A tippem Szent Margit túraútvonal volt, gondolván Skóciai Szent Margitra, aki éppen itt a Mecsek tájékán nevelkedett, de a valóságban ez egy Szent Márton út. Viszonylag gyorsan le is ereszkedtünk rajta a Lóri kulcsosházig, majd innen megint szorosabbra kellett húzni a kabátot a nyílt részeken, ahol a zöld egy aszfaltúton haladt át. Végül az út bekanyarodott az erdőbe és lejtőre váltott. Kezd eljönni az az időszak, amikor előjönnek a mindenféle idegesítő lepkék és kis bogarak, amik a lámpa fénykörében szeretnének hősi halált halni vagy elégés vagy kiütés által. Itt kifejezetten sok volt belőlük, de legalább a folyamatos csapkodás és bosszankodás ébren tartott. 

Egyszer ezen a szakaszon is túljutottunk, és már Orfű utcáit tapostuk. A kijáratot nehezen találtuk meg, majdnem ellátogattunk egy tanyára, amit ugatós kutyák őriztek. Innen már csak kis mászás volt a pontig, ami ugyanott volt, mint tavaly. Sajnos sok vigasszal a pontőrök se tudtak szolgálni az elkövetkezőkre, csak kitartást kívántak a Jakab-hegy megmászásához és a továbbiakhoz. Még 30 km van hátra, ami a hegynek erről az oldaláról nézve maga a végtelenség. Ebbe bele se szabad gondolni, csak menni kell előre. Az út egyelőre nehezen fogyott az emelkedő miatt, le is maradozgattam Pali mögött, akinek az emelkedő a barátja, nem úgy, mint nekem. Ha jött egy-egy lankásabb szakasz, megint erőre kaptam szerencsére. Valahogy aztán csak elfogyott a zöld kereszt, a kék, majd a piros és a zöld jelzés is a csúcsig, az utóbbi elég nyögvenyelősen. 

A Zengő tetején, ahol világosban még nem jártam, ellenben sötétben már 4x is...

A kolostor udvarán volt most is a bójánk. Igazolás után nagyjából sorsunkba beletörődve nekikezdtünk a Remete-rétig tartó útnak (ereszkedést mégse írhatok rá), aminek mindig úgy tűnik, sose szakad vége. Ez idén is pont így volt, csak nem akart elfogyni az a fránya 5 km. Sőt, ráadásul úgy tűnt, hogy szervezők stikában betoltak egy másik Jakab-hegyet is az előző mellé, mert egyre csak felfelé megyünk egy-egy ereszkedős szakasz után. Egy vigasz volt számunkra, hogy a jelzéseken a továbbiakban már nem kell agyalnunk, hiszen innen végig minden kék. 

Egyszer valahogy csak megkerült a rét, vele együtt a pont is, ahol valami elemózsia is jutott, bár mi nem rendeltünk ide semmit. Javasoltuk a szervezőknek, hogy erre a pontra érdemes lenne kávét vagy teát hozni, mert ez mindenki számára elég nyűgös szakasz, ráadásul itt még jó hideg is szokott lenni. A rövid pihenő szerencsére kávézás nélkül is megtette a hatását, a Büdös-kút irányába szinte hasítottunk az előbbi vánszorgáshoz képest. Sietni is kellett, mert Pali kiszámolta, hogy az előbbi tempóval tovább haladva még a meghosszabbított 26 órás szintidőbe is csak cipőkanállal fogunk beférni. Így ahol és amikor tudunk, hozni kell az időn. Ennek pedig most van itt az ideje. Szerencsére idén eltévedés se lassított minket, lassan az útvonal is rutinból megvan, vagy legalábbis vannak kanyarok, amik emlékeimben visszaköszönnek. Sajnos a Tripammer-fánál már nem tudtam tovább magamban tartani a gulyást és a társait, így kis kényszerpihenőt kellett beiktatni. De innen már csak tényleg nagyjából egy kilométer Árpádtető, ahol végre lesz KÁVÉÉÉ! És tea is! 

Forrás: Secret Squirrel Squad

A lányok idén is rendkívül kedvesek voltak, főzték azonnal, amit kértünk. Picit üldögéltünk, aztán jobbnak láttunk, ha elindulunk, még ha csigatempóban is. Innentől már nem toltuk túl a maradék 11 km-t, hiszen kinek esik jól ilyenkor a túra végén hosszasan aszfalton gyalogolni. Még talán a nyusziknak sem, akik a hajnalhasadást az aszfalton ücsörögve köszöntötték éppen. Márpedig a célig több ilyen kemény felületű szakasz adódik. A Kincskereső-forrás tájékán hátulról neszezést hallottunk, hirtelen megjelent mögöttünk Évi és Juli. Itt a véghajrában nagyon kitettek magukért. Próbáltuk mi is felvenni a tempójukat, de ez többnyire csak Palinak sikerült. A Medve-tó után mindannyian szinte megtáltosodtak, azt hittem, ezentúl már bottal üthetem a nyomukat. Itt még előztem két kollégát (egyet már sikerült az Árpádtetőig tartó részen is magunk mögé utasítani) és próbáltam a túra e szakaszában már igencsak elenyésző képességeimhez mérten meghúzni az emelkedőt. 

És akkor jöjjön, aminek jönnie kell, az az erő, amivel ezen a túrán már tavaly találkoztam, aminek forrása valahol itt csobog a Köves-tető alatt, vagy aminek elixírje időnként a levegőben áradhat ezen a vidéken, mert arra nincsen magyarázat, hogy a túrázó, aki nyög az emelkedőn, botladozik a lejtőkön, vánszorog az aszfalton, egyszer csak feltámad és fut. Igaz, hogy a lejtő a segítségére van, meg az érzés is, hogy már alig van hátra, de hogy hová kerül ilyenkor a sajgó fájdalom a talpakból, a fáradtság, az izomláz, az álmosság és minden, ami az utolsó kilométereken mindenkinek biztos társa ezeken a hosszú túrákon, azt nem tudom, és talán soha nem is fogom megtudni. Mert egy pillanat alatt elhussan minden nyűg, és minden friss és üde lesz egyszerre, mint a túra kezdetekor: hajlik olajozottan a láb, a fájdalom elillan és csak a cél közelsége lebeg a szem előtt. Még a fú is zöldebb, az ég is kékebb, és a madarak is vidámabban csicseregnek egyszerre. Szinte mágnesként vonz magához a vég, és hagyok el, érek be mindenkit, aki most ezen a szakaszon előttem van. Palit már nem akarom megelőzni, az a fair, hogy ha együtt kezdtük a túrát, egyszerre is érjünk célba. Ha idén a 24 órán belüli idő nem is sikerült, a 25 órás eredeti szintidőbe azért bőven beleférünk. 

A madár berepült a célba kétszer is, meglett a 2x100, ami messze nem egyenlő a 200-zal. De talán egyszer majd odáig is visz a szárnyam. Már csak pár óra alvás a híja és egy szűk délután... De most nem álmodozom őszig semmiféle kétszázasról, az egyetlen vágyam jelenleg, hogy a Tolnai Zöldút 100-at képes legyek rendben teljesíteni. Mert már nagyon várom, milyen lesz az új útvonal...

Az jó hírért, névért s az szép tisztességért mindent hátra hagytunk e hétvégén és az északi és a déli végeken is sikerrel kipróbáltuk magunkat. Holott sokszor sebesedünk és néha homlokunkon is vér csordul, mégis mindent odaadunk egy-egy ilyen kalandért, amikor testközelből megtapasztalhatjuk, milyen az, mikor kikeletkor az sok szép madár szól és a mező jó illatot, az ég szép harmatot ád.

„Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye
tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
s fáradtság múlatságok.”

Strava-linkek:

Sárgarigó 100:

 

Mecsek 100: