Szántó 200

 Mélységes csalódást kell okoznom evvel a beszámolómmal is a kedves olvasóközönségnek, mert a Szántó 200-on szerzett élményeim részletes kielemzése helyett egy moldvai népdalról fogok írni, elsősorban arról, hogy illeszkedik ez a látszólag nagyon is másról szóló nóta a jelen helyzetemhez. Tehát ne várjon most senki Márton Dani féle részletekbe menő túraleírást, amiből az is kiderül, hány virslit és nápolyit ettem a 10. ellenőrzőponton és az finom volt-e, bár nem kétséges, néha én is képes vagyok ilyet elkövetni. Egyébként menet közben többször is előkerültek Dani beszámolói témaként, és többször megjegyeztem, hogy bár melós őket elolvasni is, de borzasztó hasznosak tudnak lenni egy túrára való felkészülés során, így Ritának is ajánlottam őket kötelező olvasmányként külföldi százasok előtt.

Nagy bezuhanásom környékén lettem figyelmes Gyula talicskájára a piros jelzésen, amivel, mint tudjuk, a köveket hordja ki a pilisi utakra

Akkor vágjunk is bele rögtön a közepébe, méghozzá ugorjunk a rendszeresen túlmérő órám szerinti 151. km-em környékére, a végtelenül hosszú és unalmas sárga jelzésre a Tölgyikrektől a Dobogókő felé, amikor már vagy harmadszor veszítettem el a jelzést, ötödször készültek leszállni a földönkívüliek a Dobogókő tetején, de minimum különleges fényjátékot rendeztek ismeretlenek az ünnep tiszteletére, túl voltam egy óraátállításon, két fának támaszkodáson, egy kényszerű kiálláson, valamint sok-sok kilométernyi részeg módjára való tántorgáson, miután elfogyasztottam az álmosító kávét a Csikóváralja alatti ponton. És most éppen megint darabjaira készült esni az út előttem és legszívesebben lefeküdtem volna aludni valahová az út mellé egy lehetőleg észrevehetetlen helyre, nem törődve azzal, hogy a délelőtti eső miatt még mindig nedves a föld és az éjszaka is nagyrészt szemerkélő esőben telt eddig. 

Esős kilátások a Rezső-kilátóról szombat délelőtt

Már a második éjjel voltam talpon és legfeljebb egy szűk fél órát sikerült aludnom a Kő-hegyi turistaház fűtött ebédlőjében egy asztalon, fejem alá gyűrve párnaként a kabátom. De valószínűbb, hogy annyit se. Ott kénytelen voltam beiktatni ezt a kis pihenőt, mert az egyetlen esélyem volt a továbbhaladáshoz, miután 400 méternyire a ház előtt is muszáj volt kiállnom pár perc erejéig, míg összeszedtem annyira magam, hogy meg tudtam tenni a hátralévő rövid utat a házig. Előtte majdnem ugyanaz történt, mint itt, avval a különbséggel, hogy puzzledarabokká vált előttem az út, rajta apró színes kutyákkal és attól féltem, hogy összeesem, de legalább is elesem ha nem ülök le néhány percre. 

(Forrás: Gemini)

De most nem akarok kiállni, mert így sose jutok fel Dobogókőre. Láthatatlan hajcsárok hajtanak előre szöges ostorokkal, muszáj menni. Úgy tűnik, így is alig haladok előre és úgy telnek el hosszú, nagyon hosszú órák, hogy még mindig nem kereszteztem a műutat, ahonnan már valóban nincs sok a pontig. Valahogy ki kell jutnom erről a mélypontról, bárhogy is. Nem szívesen nyúlok az energiaitalokhoz, de a pokolból kivezető út most maga a pokol, vagyis a Hell, hiszen sokszor célravezető a módszer, hogy kutyaharapást a szőrivel kezelünk. Felpattintom a dobozt, benyomom a fülest, ami már előzőleg a Vörös-kőre is felvitt, és átsegített a Pap-rét utáni unalmas szakaszon, ahol szintén egyedül küzdelmeskedtem az éjszakában.

És ekkor hangzott el a dal... A dal, amit már el is felejtettem, hogy feltettem a telefonom setlistjére, és ami olyan elementáris erővel és tisztasággal hasított bele az éjszakába, amit olyannyira a magaménak éreztem az engem körülölelő sötét erdő nyugalmában, magányos küzdelmem közepette. Pozitív kicsengése azonnal megnyugtatott és szinte előrevetítette, hogy én ezt ma bármi áron, de megcsinálom. 

Kilenc esztendőtől fogva

hozzád jártam guzsalyasba.

Azt es bánom, érted jártam,

gyenge lábam fárasztottam.

Sok édes álmom szaggattam,

magam vadilni se tudtam*.

Hozzád jártam sok időtől,

kilenc egész esztendőtől.

De nem bánom fáradságom,

te vagy immár boldogságom.

Mer nélküled sem szeretni,

se nem tudtam lenne élni.

Eltöltöttünk egy esztendőt,

adjon Isten szebb jövendőt.

A Pilis szerpentinje, ahol a múlt és a remélhetőleg szebb jövendő is jól látszódik

A gyönyörű, archaikus nyelvi elemekkel teli moldvai nyelvjárásban leírt történet az egyik legtávolabbi magyarlakta településen élő legény vagy leány történetét meséli el, aki kilenc esztendőn át fáradozott avval, hogy eljárt a kedveséhez guzsalyasba, ami Moldvában nemcsak a fonót jelentette, hanem a fiatalok ismerkedését szolgáló intézmény volt, egyfajta próbaházasság. Ugyan a dalt ebben a feldolgozásban egy lány énekli, de általában a legények jártak guzsalyasba a lányos házhoz, ahol ott is éjszakáztak, így kitapasztalhatták a fiatalok, összeillenek-e minden téren. Erre többnyire amiatt volt szükség, mert például a moldvai Gajcsána-Magyarfaluban, mai román nevén Ariniban is az egyik faluvég több mint 3 km-re van a másiktól és az egyes falurészek is igen távol tudnak esni egymástól, nem beszélve arról, hogy meredek dombhátakat is át kell mászni a legénynek, hogy a cinkájához* jusson. Nem a levegőbe beszélek, hanem van egy teljesen véletlen szülte kapcsolódási pontomhoz az adott dalhoz, amire csak utólagosan jöttem rá, ott az éjjeli erdőben erről a tényről még nem tudtam. Méghozzá arról, hogy majdnem magam is gajcsánai menyecske lettem valaha régen, talán még egy másik univerzumban. Mindenesetre a fiam ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint a moldvai adatközlő asszony, akitől 1984-ben a dal egyik másik változatát gyűjtötték. 

Az adott ponton hatalmas sebességbeli változás következett be, ami a Strava diagramon is jól látható

Nincsenek véletlenek. Most az egyszerű falusi csángó parasztlány vagy legény, a dal egykori anonim, ismeretlenségbe vesző szövegalkotójának csendes öröme, megelégedettsége afelett, hogy szerencsésen sikerült párt választania és nem volt hiábavaló a sok emiatti fáradozása, az én lelkemhez szól, az éppen élete leghosszabb ultratávját nyűvő budapesti, értelmiségi, középkorú hobbisportoló nőhöz, egy teljesen más szituációban és élethelyzetben. Láthatatlan tér- és időbeli híd épül közénk, a közvetítő énekest is belevonva, mert közös az örömünk forrása. Úgy tűnik, nem volt hiábavaló a sok járkálás és bujdosás, idegen földön lakás számomra se, mert itt vagyok a legnagyobbak között ma éjjel és még ha vontatottan is, de haladok előre, lassan túl minden eddigi egyben legyalogolt leghosszabb távomon. Még akkor is, ha azt érezném könnyebb megoldásnak most, hogy egy csipkebokor lesz az éjjeli szállásom mindjárt. Be sok ádidást* és ténist* elkoptattam én is, lyukasra jártam a csórápjaim*, hogy eljussak ahhoz a fránya kétszázashoz! Kerülgettem jobbról, kerülgettem balról, többször nekifutottam, de végire sose jutottam. Lehet, hogy most se jutok, de eldöntöttem, hogy megyek, ameddig bírok. És most még bírok menni, nem kérdés, visznek a lábaim. Amióta pörget a Hell és húz felfelé a zene, már az álmosság se kínoz, egyszeriben átestem a ló túloldalára és legszívesebben eltáncolnám a sticát, egy másik moldvait, amit a Kerekes Band játszik éppen. Neki is kezdek ugrándozni a zene ütemére, meglepően jól megy. A bokrokban meg nem képzelet szülte tojástartókat látok, hanem egy valódi vadmacskát, ami tényleg ott van és figyel engem. Különleges ajándék az éjjeli erdőtől, ilyen is csak egyszer történik. Ajándék ez az éjszaka, csupa új élmény, vadonatúj megtapasztalás, még ha pokolian nehéz is az egész, és legszívesebben most rögtön abbahagynám. A hangok a fejemben egyre csak erre biztatnak. A szülés kínkeserves, ezt saját tapasztalatból is tudom, és ma éjjel valami megszületik: az első kétszázas teljesítésem.

Vadálló-kövek, ahogyan még sosem láttam (jobban mondva nem láttam)

A Háromszázgarádicson, ahonnan eltűnt a piros autóroncs

Ezt a dalt dúdolom akkor is, amikor mintegy 30 km-rel később, már az utolsó 50 km-es kör fele környékén, a Háromszázgarádics tetején egy útjelzőtábla alatt megpihenve várom Ritát, hogy felérjen ő is. Túl vagyok az egész út legnehezebb szakaszán és talán már 30 km se választ el attól, hogy célba érjek. De azt is tudom, hogy egy ilyen távon bármi megtörténhet. Előre örülni sosem szabad. Ennek ellenére most nyugodt vagyok, végtelenül nyugodt, sehol semmi türelmetlenség bennem. 

Ültem talpaim pihentetve a tábla alatt és a dalt dúdolgattam.

Alig 30 km és mennyi minden történik még! És mennyi minden történt már! Túl vagyunk egy gyors éjszakai ötvenesen, részemről egy nagyrészt magányosan megtett százason sok esővel, ahol mindketten emberfelettit küzdöttünk külön-külön magányosan az előző, második éjszakában és most, hogy társultunk egymáshoz, kiderül, hogy a sikeres teljesítésen kívül mindkettőnk álma tavalyról egy adag sült krumpli a klastrompusztai büfében. Ez a vágy hamarabb teljesíthető, mint a célba érés. „Eltöltöttünk egy esztendőt”, és ugyanúgy itt ülünk Ritával mint tavaly és most esszük a saját sült krumplinkat. És nagyjából ugyanazt is érzem, bár 50 km-rel több van most a lábamban, mint akkor. Nem volt hiába az az egy esztendő, nem volt hiába a „9 esztendőnyi járkálás” se.

Gyula 2. számú taligája a Sasfészek turistaháznál lencsevégre kapva

A Nagy Kopasz tetején járunk, 10 km van hátra mindössze. 10 végtelenül hosszú kilométer. Eljött a pillanat, hogy felhívjam Petit, értem tud-e jönni. És jön. Hazajutok, nem kell hétfő hajnalban Szántóról, rengeteg csomaggal munkába mennem, igaz, csak home officeba. Mert a még egyelőre létező cégemet baromira nem érdekli, mivel töltöttem a hétvégém. Én csak a kisökör vagyok, a szabadság joga mindig a Jupitereké. Peti egyet kér viccesen: iktassam ki végre azokat, akik ilyen dolgokra kényszerítenek egyre. Egyszer biztosan kiiktatom őket, de most még inkább azt érzem, hogy:

Csodálatos őszi színek szinte mindenhol

Mer nélküled sem szeretni,

se nem tudtam lenne élni.

Pedig most már nem elég a Hell, egyre durvább szerek kellenek az álommanók elűzéséhez. Koffeinshot kortyokban, kóla, kávés csoki felváltva. És csak kerülgetnek egyre, alattomosan rontanak rám a sötétből időről időre. Ritát se kímélik. Ez a 3. éjszaka, mikor megint elered az eső, de nem csak szemerkél, hanem esik rendesen. Lassan a vízhatlan kesztyű is feladja az esőcseppekkel való küzdelmet. De nekünk ki kell tartanunk, még ha néha le is kell ülnünk, vagy neki kell támaszkodnunk egy-egy fának. Végtelenül hálás vagyok Ritának, hogy diktálja a tempót és húz egyre magával. Nélküle ki tudja, merre botorkálnék most. Mögöttünk már csak az Évi-Feri-Juli hármasfogat van, egyre találgatjuk, merre járhatnak. Fogynak a méterek, száz méterek és lassacskán a kilométerek is. Minden lépés közelebb visz a célhoz. És egyszer csak ott vagyunk a Kék ház előtt. Megfogjuk egymás kezét és egyszerre lépünk be az ajtón:

De nem bánom fáradságom,

te vagy immár boldogságom.

Pontosan ezeket a sorokat élem most. A belefektetett munka végre megteremte azt a gyümölcsöt, amire oly régóta áhítoztam már. Elmondhatom, hogy van teljesített kétszázasom. Egyelőre nem gondolkodom következőben, boldog vagyok evvel, amit a sors most oly nehezen, de megadott, mint oly sok évig boldog voltam az egy szál teljesített Kinizsimmel is. 

A Spartacus-ösvény most is az egyik legszebb szakasza volt az útnak

Hogy mit hoz a jövendő, nem tudom, kicsit mások a terveim jövőre, mint idén voltak. Pár embernek már felvázoltam a változtatás lényegét, de majd térjünk rá inkább akkor, amikor aktuális lesz. Inkább most a következő két túrámmal foglalkozok, mert még nincs vége az idei százas szezonnak, hátra van még egy Mecseki láthatatlanok és egy Iszinik is. És mindkettőre nevezve vagyok már. Most járok 14 százasnál idén, ha kettőnek számítom a mostani kétszázast (mert az is), így, ha minden jól megy, összesen 16 százasom lesz ebben az évben. Két aszályos esztendő elmúltával az idei év megteremte a kétszázast is. Fel kellett nőni hozzá minden tekintetben, mert így utólag, pár nap távlatából elmondhatom, hogy a kétszázas nagyon, de nagyon más történet, mint egy százas teljesítése. És ezzel nem szeretném leértékelni a százasokat egyáltalán. Talán ugyanazt mondhatom, mint amit a maraton esetében mondanak a futók, hogy a maraton nem két félmaraton és a kétszázas sem két százas. 

Tehát még két túra van hátra az idei évben, és teljes elégedettséggel elmondhatom:

A szombati napnyugta előtti kilátás a Moli-pihenőről

Eltöltöttünk egy esztendőt,

adjon Isten szebb jövendőt.

EP-nek vélt bivakoló társaság

Remélem, megadja. És most utoljára nem a fenti népdalból fogok idézni, hanem egy nagyon éles ugrással Till Lindemanntól (az én zenei világomba ez a stílus is nagyon belefér), akinek Sport frei című, erre a sportágra is örök érvényű mondanivalóval bíró számát többször is meghallgattam az út folyamán, mert annyira aktuálisnak éreztem, amikor megtáltosodva már befelé kocogtam a második körről. Mert bizony voltak fények és árnyékok bőven és ennek a menetnek voltak nagyon is mulatságos epizódjai is. Kétszer is megtörtént, hogy majdnem felébresztettünk két kint alvó társaságot. Egyszer Cser M. Zoliékkal közösen vertünk fel néhány fiatalt, még a Szentfa-kápolnánál lévő pont előtt, mert azt hittük, ők a pont. Még egy narancssárga tárgy is kint fityegett egy fán, amit mi bójának véltünk. Kis híján neki is kezdtünk az asztalra kipakolt elemózsiájuknak... Másodszor a Bölcső-hegy kilátójában alvó társaságon kerestem a pontot, ami mint a következő emberes ponton kiderült, a kilátó tetején volt. Csak erre éppen semmi se utalt lent. Így aztán nagy dérrel-dúrral, a hiányzó pont miatt mérgelődve odébb álltam. Azért mekkora lúzerség már egy éjszakai TT útvonalán bivakolni...

Vasárnap hajnali Zsivány-sziklák Lindemann társaságában

Und die Jahre laufen dir davon
Jeder Tag ein neuer Marathon
Verlieren und siegen
Fallen und fliegen
Schatten und Licht
Und die Tränen sieht man nicht

(Az évek tovaszállnak

Minden nap egy új maraton

Elbukás és győzelem

Zuhanás és szárnyalás

Árnyék és fény

A könnyek nem látszanak)

Szómagyarázat:

magam vadilni se tudtam: nem tudtam udvarolni járni (ebben 100%-ig biztos nem vagyok, de talán ugyanaz, mint a vadolni kifejezés az Erdélyi tájszótárban)

cinka: lány; egy legény cinkája: egy fiú kedvese

ádidás: edzőcipő, mai szóhasználattal sneaker

ténis: tornacipő

csóráp: zokni, harisnya

Strava-link: 

Októberi emléktúra

 

Régi restanciámat számoltam fel a mostani hétvégén avval, hogy végre sikerült részt venni a pomázi cserkészek októberi emléktúráján. Mint volt cserkész, már régen kinéztem magamnak, hogy márciusban és októberben is szervez a Magyar Cserkészszövetség egy-egy túrát az éppen aktuális forradalom emlékére, természetesen az adott évszámnak megfelelő királytávval, ami jelen esetben 56 km volt. Mivel végre Peti is tudott és akart is jönni, kiegyeztünk egy kényelmes 28 km-ben, ami igazi örömtúrázásnak ígérkezett ebben a ragyogó októberi időben.

Nem titkolt szándékom volt egyúttal nappal végigjárni a következő nagy kihívás, a jövő hétvégén rám leselkedő Szántó 200 néhány útba eső részét nappal, hiszen ezeket a Szántón jó eséllyel sötétben fogom csak látni. Már ha ideáig egyáltalán majd eljutok... Hiszen rögtön az első nagyobb kitüremkedésünkön, amit most érinteni fogunk, a pomázi Kő-hegyen, már kb. 125 km lesz a lábamban. Nem is beszélve a (már nem létező) Tölgyikrekről, ahol meg 140 km, és itt el is hagyjuk az azonos szakaszokat végleg. Nos az már majdnem annyi, amit tavaly összesen összegyalogoltam itt a Szántó 150B-n, teljesítve eddigi leghosszabb egyben legyalogolt túrámat. Hosszabb egyben teljesített távom azóta se volt, de más, még nagyobb volumenű hülyeségeket (Sárgarigó 100 + Mecsek 100 kombó, illetve Széphalom 50 + Tövisek és virágok /155 km/) követtem el idén, csak némi alvással közben. Most ez egy kicsit másképp lesz. Készülök is rá, ahogy csak tudok, mindössze az elegendő alvás nem akar összejönni, mert most valahogy pont megint egy rossz alvós periódusban vagyok, talán részben már az előzetes drukk miatt is.

Elég szépen alakul az ősz a Bükkös-patak völgyében

Egy kisebb edzésnek talán ez is megtette, bár hasznosabb lett volna ebből a szempontból az itteni királytáv, vagy a Kovács Beáta emléktúra, ami szintén régóta ott van a bakancslistámon. Most megint felkerült a „majd jövőre” listára, mint eddig már oly sokszor. Peti is készül most egy hosszabb távra, méghozzá a Mecseki láthatatlanok 56 km-es etapját szeretné megismételni. 

A Sikárosi-rétet is érintettük nagy örömömre

Végül egyáltalán nem bántuk meg, hogy ezt a túrát választottuk, mert ezen a vidéken kitűnően tudott érvényesülni a „legszínesebb őszi hétvége” művészi palettája, ráadásul időnk is volt bőven élvezni a színkavalkádot a megengedő szintidőnek hála. Ez a hétvége talán pont most volt, de azért remélem, a Szántóra is tartogat még valamennyi színpompát a természet, úgy mint tavaly. Mert akkor pont azt állapítottam meg, hogy az volt a legszebb őszi hétvége. Ezt tényleg jó nehéz eldönteni, mert a túrázónak sokszor az az érzése, hogy éppen az erdő aktuális állapota a legtetszetősebb.

Sajnos egyre foghíjasabb a mozaik a Lenkó-emlékművön

Nem szeretném most a történteket részletekbe menően kivesézni, lényeg az, hogy nekem merő élvezkedés volt ez a túra, Petinek már nem annyira, de ő mostanában alig túrázott, tehát ez nem csoda. Egy helyen sikerült egy picit elkavarnunk, méghozzá a Lajos-forrásnál, szerencsére annyira nem, mint az előttünk haladó fiataloknak, akik végül szemből abszolválták a távot, így a vége felé szembe jöttek velünk, amit nem tudtunk mire vélni. Szerencsére még időben rájöttem, hogy a zöld háromszögön az ellenkező irányba kéne tartani. Kicsit a letölthető track leegyszerűsített vonalvezetése is ludas volt a dologban (két útpontot egy egyenes kötött össze, ami nem követte a turistautat), de persze én is figyelhettem volna jobban, mint önjelölt túravezető. Szerencsére ismerem annyira a terepet, hogy hamar rájöttem a tévedésre. 

Egyik legszebb panorámánk a Kőrösi Csoma-emlékműtől volt

Volt néhány vicces epizód is: mint például amikor a Bükkös-patak völgyében leültünk pihenni a bicikliút melletti árokban, aztán boldog-boldogtalan köszöngetett nekünk, kívánt jó étvágyat, vagy kérdezte, hogy minden rendben-e, főleg, mikor Peti még tornázni is kezdett. A Tölgyikreknél meg egy piknikező család kínált meg maradék tiramisúval, amit állítólag már képtelenek voltak megenni. Nos, nekem sikerült ott a helyszínen befalni az egészet, sőt mondtam nekik, hogy jövő hétvégén, szombat éjjel is kijöhetnének ide egy ilyennel. El is meséltem nekik, mi járatban leszek. Egészen fellelkesültek, így lehet, hogy sikerült néhány nevező delikvenst szerezni a Szurikátáknak – na persze nem hiszem, hogy a 200 km-es verzióhoz.

Találkoztunk ritkaságszámba menő jó fej terepbringásokkal is, akik például megkérdezték, hogy az ösvényen, amin felérkeztünk egy elágazáshoz, jönnek-e mögöttünk túrázók. Sajnos azt kellett mondanunk, hogy ez itt éppen egy teljesítménytúra útvonala, így nincs szerencséjük.

A Kis-Csikóváron

Egy csapatnyi csetlő-botló, kimerült felfelé igyekvő leányzóval is összefutottunk a Nagy-Csikóvár embert nem kímélő, morzsalékos lejtőjén/emelkedőjén – ki honnan nézte a dolgot. Nekik javasoltam a Tolvaj-hegy-technikát: túrabot híján érdemes bemenni a fák közé, ha már máshogy nem megy, és fától-fáig haladni. Ez a szakasz nekünk is igencsak izgi lesz majd sötétben lefelé, ami talán még nehezebb, mint felfelé.

A mezőny létszáma nem volt annyira acélos: valószínű, hogy a hosszabb távosok már korábban elrajtoltak, így a többi távon csak szállingóztak az emberek, köszönhetően annak, hogy ezen a hétvégén igen komoly és jó túrafelhozatal volt. Erre később a rendezők is panaszkodtak, de itt tényleg nem a szervezésükkel vagy a túrájukkal volt gond, hanem az erős konkurensekkel. Ami a szervezést illeti, kevés dolgot tudok kifogásolni az előbb említett leegyszerűsített tracken kívül. Az egyik, hogy én valahogy jobban kihangsúlyoznám az emléktúra jelleget. Mindössze az első jelzetlen rész ötletes nemzeti színnel való kiszalagozása, valamint a pontokon kifeszített lyukas zászlók utaltak a forradalmi emléktúra jellegre. Ami a semminél azért több, de azért meg se közelíti mondjuk a Mecseki láthatatlanok emléktúra szintjét ebben a tekintetben. A rajtban és a célban a cserkészetet népszerűsítő molinók voltak, amivel semmi baj nem volt, de esetleg lehetne mellé kitenni valami ismertetőt például helyi forradalmi eseményekről – már ha voltak ilyenek. Vagy kitalálni valami nem túl bonyolult, forradalommal kapcsolatos játékot, amit abszolválni lehetne a túra közben. Ennek jellegét a cserkészekre bíznám, ők elég jók amúgy is ilyesmiben.

Pont a Kő-hegyen

Az ellátásra semmi panaszt nem tudok felhozni, egy ekkora távon ez bőven rendben volt a befizetett, kicsit borsosnak tűnő „hülyék adója” fejében, ami 4 rugó per kopfra rúgott. A végén járt egy adag gulyás is, ami tök rendben volt, csak Peti kifogásolta, hogy az övébe alig jutott hús. És hozzá annyi nutellás és zsíros kenyeret ehettünk, amennyi csak belénk fért, ráadásul Peti szerint a felszolgált menzás tea a legfinomabbak közé tartozott. Szerintem nem, de ez ízlés dolga.

Valamint még egy kritikát tudok előkaparni, ha muszáj, méghozzá azt, hogy a túrának azért egy része a meglévő EP-k mellett simán elkispistázható. A leleményes túrázó több helyen talál ebben az útvonalban kiskaput, például rögtön az elején, ha nem veszi szentírásnak a szalagozást és az előírt útvonalat, nagyjából másfél-két kilométerrel rövidebből feljuthat a Kő-hegyre. Például itt lehetne beiktatni valamilyen kódgyűjtő játékot, vagy hasonlót ennek kiszűrésére. Igaz, ezen a szakaszon a szaporodó magánterületek és ennek következtében létrejövő kerítések néha lehet, hogy felülírják a térképen lehetséges útvonalakat, úgyhogy csak óvatosan a rövidítgetésekkel! Jut eszembe az előttünk haladó erdőben is maszkban sétáló hölgy (ne ítéljünk elsőre, lehet, hogy komoly oka volt rá), aki rögtön szándékosan vagy nem szándékosan lecsípte a sárgának egy kanyarját (ott tényleg könnyű volt benézni a jelzést). Szerencsére a Dömörkapus pont a kellő helyre költözött, így csak pontkihagyás terhe mellett lehetett lenyesni a szintet a Vasas-szakadék melletti zöldön, a Lajos-forrás kihagyásával, ami első blikkre nagyon kínálkozott volna. Ellenkező esetben a forráshoz is kellett volna egy EP-t biggyeszteni. Nem gondolok feltétlenül emberesre, megtette volna egy önellenőrző pont is.  A végét a túrának viszont simán meg lehetett volna úszni a Lom-hegyi nyeregtől sokkal kevesebb szintből és könnyebb terepen a Csikóvárak kihagyásával. Szóval valamelyik Csikóvárra feltétlenül raktam volna egy pontot még, az egész útvonalban ez lett volna a legszükségesebb. 

Remélem, a cserkészek azért résen vannak és jó munkát végeznek az ilyenek kiszűrésével – ha most nem, majd legközelebb.

A fiam, aki maga is cserkészvezető, itthon azzal fogadott, hogy létezik cserkész teljesítménytúrázó különpróba is. A feltételeket olvasgatva arra jöttem rá, hogy ezt a különpróbát le is tudhatnám egy Szántó 200 teljesítéssel és némi elő- és utómunkával, amit amúgy is elvégzek mindig jó esetben, ha még mindig tevékenykednék cserkészként, és szükségem volna az ilyesmire. Bár azt hiszem, egy Szántó 200-at kihúzni csokin vagy szőlőcukron és vízen nem biztos, hogy a leghőbb vágyam.

Így azért meglesz az a Szántó 200 (Forrás: Secret Squirrel Squad)

Strava-link:

Turista kékszalag

A mesterséges intelligencia segítségével újraépítettem a Kevély-nyergi turistaházat és benépesítettem az erdőt korabeli kirándulókkal és teljesítménytúrázókkal. Vajon a valóság tényleg hasonló volt?

Ha az ember egy olyan patinás túrára készülődik, ami már a 80-as években is létezett, könnyen felül arra a retrovonatra, ami mostanság nagy divatnak számít internetes berkekben. Annyira nem is nehéz, ha az ember 1988-ban, amikor a BEAC Maxi 110, azaz mai nevén a Turista Kékszalag története elindult (az átnevezés 2012-ben történt), már nagyban ismerkedett a természetjárás alapjaival. Sőt osztálytársai többségéhez képest, szülei jóvoltából, már az átlagdiáknál tapasztaltabb természetjárónak számított. Végeztem egy kis fejszámolást: 88 őszén, a rendszerváltás küszöbén, hatodikos kisdiák voltam, aki testvéreivel együtt egy vacsora alatt befalta volna apukám nyugatnémet kollégája révén érkezett Nutellás üveg tartalmát, ha anyukám nincs résen. Kirándulni akkortájt viseltes pólóban, évszaktól függően mackó- vagy kordnadrágban, valamilyen bejáratott utcai cipőben mentünk, túrabakancsra nem tellett, mint ahogy sok minden másra se. Télen felvettük a hótaposó csizmánkat, a nadrág alá harisnyát húztunk, ha nagy volt a hó, sínadrágot viseltünk. Nem azokat az időket éltük, amikor indulás előtt azon töprengünk, hogy a Hokát (a Speedgoatot vagy a Challengert?), a Salomont (és melyiket az immár 4 db egyforma Ultraflow 2 közül?) vagy a kicsit már szakadt, de még használható New Balance-ot húzzuk-e fel és az 5 db (csak) ultrás zsákból melyiket vigyük az útra. Mert egyetlen hátizsákom volt, egy műbőrpántos zöld orkánanyagból készült csehszlovák csoda, ami nagyon is megfelelt a célra, bár túl kényelmes nem volt. A szüleim pedig kis oldaltáskákkal rótták az erdőt, amibe belefért az elengedhetetlenül szükséges papírtérkép, turistakalauz, kulacs és szendvics. 

Cikk  a második rendezésről Rakk Gyula archívumából

Kicsit én is nosztalgiával gondolok ezekre az időkre, amikor még sehol se volt a nyári hőkupola, a  Velencei-tó se akart kiszáradni, valamint a mesterséges intelligencia áldását és átkát se élveztük, ami nemsokára tényleg elveszi a munkámat, sőt még az internet is valahol messze, távol, amerikai katonai berkekben létezett csak. Okosóráról, okostelefonról GPS-ről még csak nem is álmodtunk, esetleg egy Commodore 64 volt a legfőbb vágyunk. És mindennek ellenére vagy éppen emiatt is éltünk, tanultunk, kirándultunk, valamint nagyon is jól éreztük magunkat egymás társaságában, csak úgy kütyümentesen. Arra koncentráltunk, amire kell, az emberi kapcsolatokra és a természetre, ha úton voltunk az erdőben. Bőven elég lett volna, ha itt megáll a technika exponenciális fejlődése, már így is klasszisokkal jobban éltünk, mint nagyszüleink gyerekkorunkban. Mennyit elemezgettük ezt túrákon ismerősökkel a 2000-es évek elején is. És hol voltunk még a mai fejlettségi foktól mind akkor!

Ez egy retro jellegű teljesítménytúra, ennek megfelelően az itiner és az igazolólap, valamint a díjazás se sokat változott a régi verzióhoz képest (Rakk Gyula archívumából)

1988-at írunk, a hatodik osztályt nyűttem. Nagy szerencsénkre egymás után két lelkes fiatal osztályfőnököt kaptunk, Etelka nénit és Gyuri bácsit, akiket nagyon szerettünk. Gyuri bácsi elhívatott turista volt és velünk, az osztályával is meg szerette volna ismertetni a természet szépségeit, így gyakran vitt minket kirándulni a környező hegyekbe, illetve szervezett nekünk nyári erdei tábort, ami meghatározó élmény volt szerintem mindenkinek. Így a Kevély-nyeregbe is eljutottunk általa, ahol akkoriban még állt a turistaház, amiben még teát is ittam, mielőtt 1992-ben leégett volna. Amiatt választottam illusztrációként ezt a helyet, amit a túra is érint, mert hűen tükrözi, mennyi minden megváltozott körülöttünk azóta az erdőkben is.

Már ekkor, a polcon lévő turistakalauzokat elcsenő és titkon tankönyvei mögött olvasó gyerekként is volt egy nagy álmom: átvágni a Pilisen és a Visegrádi-hegységen délről északra, útba ejtve a Holdvilág-árkot, a kedvenc Sikárosi-rétemet, Dobogókőt és a Rám-szakadékot. Micsoda grandiózus túrának tűnt ez a mintegy 20 km-es útvonal gyerekfejjel! Sok akkori vágyam nem sikerült megvalósítani így utólag nézve, de ezt az egyet szinte maradéktalanul. Sőt rendesen túl is szárnyaltam, mert a hegységet (és nem csak ezt a hegységet) ezúttal is, immár sokadszorra sikerült átszelnem, most éppen a kék jelzés mentén.

A kis-Dacia nem bírt el a Piroskával

Persze ekkoriban még a létezéséről se tudtam a teljesítménytúráknak, csak úgy kedvünkre kirándulgattunk a családdal, az osztállyal, majd később a barátokkal. Mikor már jó egy évtizeddel később, 2001-ben a Kinizsi száz teljesítésével nagy hirtelen rátörtem az ajtót a teljesítménytúrázás világára, még nem annyira sok minden változott a körülményekben – gondolok itt a túrázás mikéntjére, valamint az infrastruktúrára. Aztán sikeres Kinizsi teljesítőként jött el a pillanat, hogy ez a túra is szemet szúrt az akkori, még fizikális, könyvszerű TTT túranaptárban, Dani szóhasználatával „a Bibliában”. És várt a kivitelezésre mintegy 25 évet. Talán nem is voltam tudatában sokáig, hogy én most már elég régóta át-átszelegetem a Pilist és a Visegrádi-hegységet időről időre egy-egy hosszabb túra alkalmával, megvalósítva gyerekkori képzelgésem.

Teljesítményúrázók és vasútrajongók várakoznak arra Vácott, hogy végre elinduljon velük a retro szerelvény a diósjenői vonalon

A retrovonatról most szálljunk gyorsan le és üljünk fel arra, ami a Börzsöny irányába visz szombat hajnalban. Bár izgalmas a múltba visszarévedni, de a mai nap sokkal több izgalmat fog tartogatni, kicsit talán többet is a kelleténél. A 7 óra 8 perces vonatot néztem ki a Nyugatiból, aminek 7:38-kor van a csatlakozása Magyarkút irányába, és amivel a 8 óra 15 perces rajt még kényelmesen elérhető. Lehetett volna a biztonság kedvéért az eggyel korábbi, azaz a 6 óra 8 perces vonatot is választani 6 óra 38 perces váci csatlakozással, de ennek nem láttam feltétlen szükségességét. (És utólag nézve jobban se jártam volna, inkább csak rosszabbul.) Társaságot hamar találtam magamnak a nagy zsákkal szintén a vonathoz igyekvő Fűrész Andi személyében. Neki most más volt a túraterve, kint aludni készült a barátjával. Csatlakozott hozzánk két idősebb úr is, akik a mi túránkon szándékoztak pontőrködni és hoztak magukkal csintalan p...-kat, azaz palacsintákat, amiket majd mi fogunk később megenni Nógrádon. Mikor a kalauznak bemutattuk intergalaktikus bérletünket, azaz a vármegyebérletet (köszi Andi, megint újat tanultam), még nem is sejtettük, hogy ez az utazás minimum annyira kalandos lesz, mintha törülközővel próbálnánk űrhajót stoppolni Douglas Adams regényében. Andi utazott tovább, a pontőrökkel és más túrázókkal egyetemben mi pedig leszálltunk Vácott. Be is lőttünk egy másik peronnál messze várakozó Bzmot szerelvényt, elvégre ilyenen szoktunk zötykölődni Diósjenő felé. Most azonban senki se volt se a vonaton, se körülötte és ez felettébb gyanús lett társaságunknak. Kiszúrtunk viszont egy másik peront, ahol egy üres vonat mellett nagyobb társaság várakozott, köztük sok ismerős arc. Akkor ez lesz a miénk. Üdvözöltük egymást a túrázós ismerősökkel és a nagy eszmecsere közepette szinte fel se tűnt, hogy a vonatnak lassan indulni kéne. Azonban szemet szúrt, hogy a kijelzőn a vonatunk mellett 30 perc késés felirat jelent meg. A MÁV alkalmazásban meg szerelvényhiba miatti késés. Szokás szerint más egyéb tájékoztatás nem történt, mi meg találgathattunk. Meg gondolkodhattunk egyéb módozatokon, hogy jutunk el majd Magyarkútra. Annyi biztos volt, hogy a 8:15-ös rajtot bukjuk, és így lehet, hogy a nagymarosi átjutást is a Duna túloldalára. Nagyrészt ugye hosszútávos indulók várakoztak a peronon. Elindultunk páran a pénztár felé, hogy kapjunk valami bővebb információt, de a pénztáros hölgy még nálunk is kevesebbet tudott. Megdöbbenten kérdezte, hogy a 7:38-as vonat nem indult el? Nem volt mit tenni, a forgalmi iroda felé vettük az irányt. Ott Szabó Attilának már sikerült megtudnia, hogy lesz pótlás, illetve az is kiderült, hogy az előző vonat akadt el még az első állomás előtt és amiatt nem tud új szerelvény indulni, mivel csak egy sínpár van. Szóval azok se jártak jobban, akik korábban indultak el a túrára. Hamarosan aztán visszaérkezett a meghibásodott szerelvény, rajta a sok csalódott túrázó és vasútbarát. Az utóbbiak az ezen a vonalon zajló retrohétvégére érkeztek volna. Ők legalább nagy szakértelemmel tudták kommentálni az eseményeket, mi meg kíváncsian hallgattuk. A MÁV meg megint bemutatkozott, hogy ők retrohétvége nélkül is tudják hozni a 21. században nagyon retro érzést. A meghibásodott, azaz a súllyal és a pálya sajátosságaival nem bíró kis-Dacia mozdonyt aztán kiiktatták a forgalomból és elhárult az akadály az elől, hogy a nagy-Dacia fél kilenc után útnak induljon a hoppon maradt túrázók és vasutasok által felszaporított utazóközönséggel. Kis késés a pesti csatlakozás késlekedése miatt pluszban még összejött. Volt akinek az egész sok volt és úgy döntött, inkább hazafelé veszi az irányt a Börzsöny csúcsai helyett. Bővebben itt lehet olvasni a vasúti vonalon történt fennakadásokról.

Végül aztán éppen még fél 10 előtt, kézben az itinerrel, Márton Dani társaságában nekilódulhattunk a kék jelzés Máriaremetéig tartó felgöngyölítésének. Kapott az egész százas mezőny egy engedményt: nem feltétlenül szükséges érintenünk a Hegyes-tetőt, hogy biztosan el tudjuk érni az utolsó 7 órás kompot. Bár saját bevallásunk szerint semelyikünknek se használt a két hónapnyi kihagyás a Kék Balaton óta, elég szép tempót vettünk fel. Sejtettem is, hogy a nem formában lévő Dani tempójában én hamarosan bekrepálok. Amit lehetett, megkocogtuk, de azért a kilátást igazolópont híján is megcsodáltuk apró kitérővel a Lokó-pihenőnél a Nagy-Kő-hegyen. Aztán lerobogtunk a hegy tövébe, ahol olyan szerencsénk volt, hogy Ács Gáborral egyetemben végignézhettük, hogy vontatja visszafelé a nagy-Dacia a két kocsinkat.

A két fiútól kezdtem lemaradozni, viszont utolért Wagner András, majd egy UTH pólós futó srác, aki az 50 km-es táv keretében az OKT-t is teljesíteni szándékozott, majd holnap folytatta volna tovább a Duna túloldalán. Sietnie kell, mert október 10-én, a Kéktúrázás napján már a Bakonyban kell tartania és csak hétvégenként ér rá. Az alig csordogáló Csurgó-forrásnál vártak valóban a csintalan palacsinták és az ismerős pontőrök, majd mindennemű töltekezés után nekiindultunk a Kálvária-domb enyhe emelkedőjének. A réten Danival egy narancssárga polisztirolrepülőre leltünk, amit ki is próbáltunk. Nem repült túl jól, így ott maradt, hátha keresni fogják a falusi gyerekek. 

Töltekezés a Csurgó-forrásnál

Dani aztán nálam sokkal jobb tempót vett fel Királyrét felé igyekezve, el is tűnt a látótávolságomból. Neki ez a 19. teljesítése már, így minden kanyart ismer, tőlem eltérően, aki az Országos kék eme szakaszán jó sok éve jártam már, akkor is ellenkező irányból. Így nem csoda, hogy elvétettem egy kanyart és egy helyen találtam magam, ami még a rémálmaimban visszatérő esős Szondi 85 teljesítésről lehetett ismerős. (Ahol nem kellett volna akkor se járnunk.) Ács Gábor meg követett hűen a rossz irányba. Szerencsére még nem távolodtunk el sokat a valós utunktól, így néhány másodperc múlva mi igazítottunk útba két szintén tanácstalan kéktúrázót.

Gáborral egészen Királyrétig együtt haladtunk, sokat csevegve a hamarosan megrendezésre kerülő Pénteki poroszkáló százasról. Egészen a helyig, ami úgy tűnik, Királyrét közelében van, mert lövésem se volt, merre járunk. Mikor Gábor szerint már megkezdtük a Csóványos mászását, kezdett csak derengeni a terep még a Runaway börzsönyi versenyeiről. Most azonban nem voltam futóversenyhez illő formában, le is maradtam jócskán Gábortól is. Hagytak el sorra az emberek, például Török Daniék és más, kevésbé ismerős túrázók is hegyre felfelé. A Saj-kút-bérc balról magasodó tömbje már egészen ismerős volt, de jól tudtam, innen még van mit mászni a Foltán-keresztig. Nem is beszélve a Csóványosról. Azért a kereszt és a csúcs közti szakaszon nekem is sikerült pár embert utolérnem, például Baranyai Zsókáékat. A lassabb tempó kicsit engedte, hogy a táj szépségére és a sok lila őszi kikericsre is rácsodálkozzak, valamint arra, hogy ez a kevés eső is milyen jótékony hatással volt a természetre a nagy szárazság után. Sok kéne még belőle, ami persze nekünk túrázóknak nem lenne annyira pozitív, de nem a mi kívánságaink az elsődlegesek hosszú távon. 

A nógrádi vár egyre távolabbról

Zsókáékat is elhagytam, sőt egészen már a csúcs közelében jártam, mikor két szembe jövő turistára lettem figyelmes, akik nagyon néztek befelé az erdőbe és mutogattak valamit. Esélyes, hogy valami állatot pillantottak meg. Mutatták nekem is, hogy nézzek gyorsan a közeli fekvő fatörzs irányába. Nem akartam hinni a szememnek, sőt elsőre azt hittem, hogy vadmacskát látok, ami szintén kuriózum lenne: hosszú csíkos farok, egy hosszú hát - ez nem macska, de ilyet már láttam valahol... Kutattam bőszen a memóriámban a tájidegen állat után: megvan, nem is olyan messze Törökmezőn a kisállatkertben vannak ilyen ormányos medvék. Lehet, hogy onnan szökött meg ez a példány is, mely meglehetősen otthonosan mozog az erdei környezetben. 

Zsókáék nyomában a Csóványosra kapaszkodva

Egy ormányos medve a Csóványoson!

És bezárt kollégája Törökmezőn

A Börzsönyben szokatlan állatot egy futó is észlelte a Hárombarát-nyeregről, aki videót is osztott meg róla: https://www.facebook.com/reel/1451182997061287

A kilátó alatt egy fél alma ütötte a markomat, amit lefelé botladozva a köveken jóízűen el is fogyasztottam. Ahol a terep megengedte, igyekeztem erősebb tempóra váltani. Úgy gondoltam, a Nagy-hideg-hegyen mindenféleképpen beiktatok egy rövidebb pihenőt, hátha egy kávé majd helyre ráz. Ez így is lett. A mosdóban készítettem egy újabb izotóniás italt, valamint vettem is egyet nem túl olcsón, mert a kólám is éppen elfogyott. A teraszon rövid eszmecserét folytattunk a kéktúrázó futósráccal és arra lyukadtunk ki, hogy egyikünk sincs nagyon elemében. Mondtam neki, hogy azért olyan „öregesen” majd lekocogok a hegyről Kisinócra, mert ugye a komp az megy, ha rajta vagyok, ha nem. Ő meg mondta, hogy már semmi kedve futni. No ebből az lett, hogy elkezdtem élvezni a leszáguldást nosztalgikusan felidézve a WTF BRZSNY versenyeket, aminek I love BRZSNY mintás pólóját éppen viseltem is, mikor éppen láttam, hogy valaki érkezik hátulról. Csak nem a fehér pólós futó? Mondta is, hogy ez éppen nem öreges tempó... én meg kérdeztem tőle, hogy akkor ezek szerint mégis megjött a kedve? Szóval kvittek voltunk...

A turistaház teraszán gyümölcslevessel vártak, olyan finommal, amit ritkán eszem. A különleges alkalomhoz gyerektányérral tálaltak és lelkemre kötötték, hogy meg kell mondani, mi van az alján. Nos nem volt nehéz rábukkannom Micimackóra. Szívem szerint repetáztam is volna, de éppen beszédbe elegyedtem Ferivel és Évivel, akik szintén itt pihentek és sörözgettek. Gondoltam, akkor inkább társulok hozzájuk és kérek én is egy sört. Aztán hamarosan Éviék már indultak tovább, mondva, hogy úgyis utolérem őket. Így is lett. A kóspallagi kálváriáig meg is kerültek. Innentől egészen Törökmezőig együtt haladtunk hármasban. Törökmezőnél a pecsét megszerzése után úgy éreztem, van még bennem némi kraft, így elbúcsúztam a többiektől az állatkerti ormányos medve kollégák megtekintése után. Már a komplexum után, a lejtő elején találkoztam Fűrész Andiékkal, akik esti sátorozóhelyükre tartottak és szembe jöttek a mezőnnyel. Amit csak bírtam, kifutottam a Köves-mezőig, ahol mindössze 30 percem maradt a 6 órás kompig. Menet közben mérlegeltem, hogy Hegyes-tető és 7 órás komp vagy kék kereszt és 6 órás komp. Az utóbbi irányába dőlt el a mérleg. Még bevágtam pár dinnyeszeletet, amit nagyon kínálgattak a nem túl józan srácok, majd lenyomtam a sprintet a révig.

Búcsúzik a Börzsöny

A kikötőt nem találtam meg elsőre, így a többiek már messziről kiabáltak, hogy hova menjek. Ott volt már Dani, Gábor, Attila, Rita, András és Csaba is az ismerősök közül. Kevés idő még enni is maradt. Kiderült, Dani a Hegyes-tetőt se hagyta ki, ő nem is szokott ilyet, mert nála ez becsületbeli ügy. Az eddig mintegy 50 km-t maga mögé utasító társaság kicsit megpihent végre a kompon, hogy újult erővel induljon neki a Visegrádi-hegység emelkedőinek és a hátralévő 60 km-nek. Első körben a kálvária következett, Csaba szerint a „mi kálváriánk". A nagy mászás előtt jó lett volna bekapni egy lángost, de sajnos az étterem már bezárt addigra, mire átértünk. Itt konstatáltam, hogy a depós csomagom a túlparton maradt, megint csak bontatlanul. (Ügyesen összekevertem Visegrádot és Nagymarost, én a nagy térképbúvár...) Se kabát, se kóla, se töltő. Ez utóbbit talán csak kibekkelem, kis szerencsével kólát vagy egyéb koffeint is szerezhetek, de mi lesz a hidegnek ígérkező éjszakával? Elég lesz vajon a pulóver és a vékonyka futókabát? 

Fáradt túrázók a komp fedélzetén

Egyelőre felfelé a kálvárián kevéssé főtt emiatt a fejem, inkább izzasztott rendesen az emelkedő. Közben próbáltam magyarázgatni a stációkat a többieknek több-kevesebb sikerrel. A stációk lassan elfogytak, az emelkedő sajnos velünk maradt. A fellegvár környékén hagyott egy kis szusszanót, itt tudtunk vizet is tölteni. A bobpálya melletti parkolónál kértem a pontőrtől kis teát, így valamennyi koffeinnel is sikeresen felvérteztem magam az egyre közeledő éjszakához. Ritáék kicsit megálltak pihenni az egyik asztalnál, Danival mi ezt nem láttuk szükségesnek, így tovább mentünk a Borjú-fő irányába. Bár addig még sokat kellett menetelni, főleg mászni a visegrádi szüreti mulatság hangjaira... A Nagy-villám melletti hatalmas réten láttunk kint sátrazókat, ugyanúgy, mint később a Bükkös-patak völgyében, biztos szarvasbőgést jöttek hallgatni.

A „mi kálváriánk”

A Moli-pihenőnél még elkaptuk a nap utolsó sugarait, ahogy narancsos bíborra festik a Duna szalagját. Egy rövid ideje már lámpával mentünk. A Pap-rét felé menet meséltem Daninak Horthy itteni magánútjáról és vadászterületéről, meg a fenti katonai objektumról, ajánlottam, hogy nézze meg ezeket. Az aszfaltos úton azt láttuk, hogy közeledik valami fény, kiderült, fényről kevésbé van szó, inkább egy nagyobb társaságról, amit felnőttek és gyerekek alkottak, és akiknek egy közös jellemzőjük volt: lámpa nélkül, síri csendben gyalogoltak befelé az erdőbe az éjszakában. Tűnődtünk is, mi a fészkes fenét akarnak így csinálni. Talán az erdészházban laknak vagy szarvasbőgést akartak hallgatni? Mindenesetre nem csak nekünk szúrtak szemet, az előttünk járó Gábor is kérdezte később az étteremben, láttuk-e őket. Végül is az ő dolguk, de akkor is furák voltak... 

Egyébként a szarvasokra kitérve itt-ott már hallottuk a hangjukat, de az intenzívebb szarvasbőgéses élményt csak bőven később kínálta ez az éjszaka. Őzeket is néha észrevett Dani az út mentén, én, a vakegér kevésbé. Végül leértünk Pilisszentlászlóra, ahol egyenest megcéloztuk a Kis Rigó vendéglőt. Máris hozta nekünk a finom babgulyást a pincér, ráadásul igencsak bőséges adagot. A pincér srác bónuszként bűvészmutatványokkal is szórakoztatott minket. Ilyen sincs minden túrán! Aztán berakták nekünk az „Indulj el egy útont” a Muzsikás együttestől, ami ugye a kéktúra himnusza lehetne. Sőt az is kiderült, hogy egyik túratársunkat személyesen is ismerik. És a következő ponton pont ez a túratársunk, Gál Viktor volt az egyik pontőr – micsoda véletlenek! Én meg elmeséltem nekik, hogy a régi időkben egyetemistaként pont ez az étterem volt a túratársaságunknak a törzshelye, amit viccesen Rigolettonak becéztünk. Búcsúzóul megittam még egy kávét, hogy biztosan fel tudjak menni Dobogókőre. Erre is majdnem meghívtak, mikor megtudták, mennyit gyaloglok, nekem kellett lebeszélnem őket avval, hogy akkor mindenki más betérőnek ma éjjel járna itt az ingyen kávé.

Leereszkedtünk a Bükkös-patak völgyébe, ami mindig nosztalgikus élményeket ébreszt bennem, hiszen annyit jártam erre gyerekként, fiatalként és felnőttként is. Meséltem is Daninak jó sokat mindenről. A szentendrei tömeggyilkosságos sztorihoz még a szarvasok is bőgtek a Sikárosi-réten valahol, annyira szívszorító volt. A lámpám hirtelen vacakolni kezdett, jól rám ijesztett, pedig fullra töltöttem előző este. Szerencsére a ki-bekapcsolás segített. A Bükkös-patak medre mentén aztán igen meredek úton felkapaszkodtunk Dobogókőre. Az Öreg-vágásnál az előttünk haladó Gábort is utolértük. Szegény annyira álmos volt, hogy egy jó nagyot botlott valahol a leégett Nimród hotel előtt. A régi turistaház teraszán Viktorék vártak minket szőlővel és szilvával, meg ásványvízzel. Sokat nem időztünk, mentünk tovább, amerre vitt a kék csík, bele az éjszakába.

A házak közötti parkban Dani két kis nyuszit vett észre, ahogy össze--vissza ugrabugráltak. Nagyon nem is féltek tőlünk, nem szaladtak el közeledtünkre, még akkor se, amikor megálltunk nézni őket egy darabig. Aztán a legelésző nyulakat ott hagytuk a többieknek Dobogókőn, mi meg nekifogtunk az ereszkedésnek a Zsivány-sziklák irányába. Egy helyen talányos módon le volt húzva a sárga kereszt jelzés, egy darabig azt hittük, hogy a tavalyi Szántó 200 óta megszűnt esetleg. De nem, mert egy másik fán ott virított teljes épségben. Végül beértünk Pilisszentkereszt házai közé. Ha Dani nem tudja, merre van a pont, én egyedül biztos nem találom meg. Mert nem a kék jelzésen, hanem a főúton volt egy kihelyezett sátorban. Meleg fogadtatásban részesültünk: kaptunk teát, kávét, süteményt és zsíros vagy májkrémes kenyeret is. Az egy szál pulóver kezdett határeset lenni, így jól jött a pihenő a kellemesebb klímájú sátorban.

De sajnos hosszú volt még innen a hátralévő út, mintegy 30 km várt ránk összesen. Ez ilyenkor már senkinek se esik jól. Én ezen a ponton meglepően fittnek éreztem magam még a folytatáshoz, talpfájás is alig-alig mutatkozott, pedig a túrák ezen stádiumában az már rendre kínozni szokott. A kedvem is egész jó volt. Elaludni az elkövetkező viszonylag unalmas szakaszon meg nem hagytak a lódarazsak és a szarvasok. A pilisszentkereszti Szurdok egyik kanyarjában volt egy lódarazsakra figyelmeztető kiírás, amit Dani látott meg. Én ugye olyan vaksi vagyok, hogy se a szöveget nem látom és mellé süket vagyok, mint a nagyágyú, így a döngésüket se hallottam. Csak Dani kiabált, hogy kapcsoljam le gyorsan a lámpát. Ez még egyszer-kétszer előfordult az út során. 

A szarvasok valószínűleg nagyon kedvelik a főút és a kék jelzés közti mezőket, mert egyfolytában hallatták a hangjukat, miután kijutottunk a Szurdok bugyraiból. Az erdő mélyéről, a Hosszú-hegy irányából pedig egyre érkezett a válasz. Az egyik bika vicces Aú-aú hangot hallatott, gondoltuk, biztos neki is fáj már... Előkerültek történetek Jancsi kocsijáról a Kevély-nyeregben, ami egyébként egy pocsolya volt, de Dani már csak akkor tudta meg, hogy félrehallotta a dolgot, amikor nyakig benne volt, meg Csutoráról, akit Géza keresett bőszen egyszer pont itt a Szentkút környékén az egyik régebbi Kékszalagon, szembe menve a mezőnnyel. Csutora meg nagyban barátkozott valami turistákkal a kápolnánál. Szóval a körülményekhez képest egész jól viseltük magunkat és a távolról Dani szerint hatalmas tortának vagy esetleg Havas-alteregónak tűnő Kevély kapaszkodója se fogyasztott el minket végleg, csak az egyik kanyarban leselkedő lódarazsak majdnem, ha Dani nincs megint résen.

Újabb pecsételés után nekikezdtünk a keserves lejtőnek a Szódás-barlang felé. A lefele bukdácsolást a köveken még nehezítette az is, hogy próbáltam nem viszontlátni az I:am új sós karamellás géljét az éles sziklákon, amit igyekeztem lekényszeríteni a torkomon részletekben. Ha Dani nincs velem, egyedül elég bajosan találtam volna el Pilisborosjenőre a Kevély-nyeregből, mert sok helyen jelzésnek se híre, se hamva nem volt a nyílt részeken. Túratársam viszont ismer minden kanyart és letérőt lassan már becsukott szemmel is. Utoljára bizony erre is az OKT 70 alkalmából jártam, immár lassan 5 éve, mert jövőre már az OKT 75-öt rendezik. 

Bocs, Pultrafutó, lopnom kellett, hiszen a történtek kapcsán Daninak is elmondtam ezt a viccet, amit jó eséllyel csak ultrások értenek...

A Köves-bérccel lassan elfogytak az emelkedők, már csak a Csúcs-hegy leselkedett ránk orvul egy másik Havas-alteregóként az Aranyhegyi-patakon túl. Mellőztük a most puszta eperföldeket és a kukoricásokat. Dani szerint örülhetünk, hogy mostanra már nem bennük vezet az út, mert voltak ilyen évek is. Két vonat is elment mellettünk, mire odaértünk a Rozália téglagyárhoz. Egy padra leültünk eszegetni kicsit és nézni, ahogy lassan hajnalodik a város széle felett. A városba azonban egyelőre még be nem engedtek minket, a kék szigorúan mellette szerpentinezik fel, keresztezve sokszor a bicikliutat, ami remek lehetőséget kínál a kispistázó kedvűeknek. Mi azonban nem ilyenek vagyunk, mint a mögöttünk jövő fények gazdái sem. Próbáltunk szökni előlük, amennyire az egyre kegyetlenebbé váló meredekség engedte. Mire nagy lihegve végre felértünk a kék utolsó kanyarjába, szem elől tévesztettük őket. Találgattuk, kik lehetnek, Ritáékra tippeltünk.

Ébredezik a táj a Virágos-nyereg alatt

Azonban a Virágos-nyeregben a ponton minket nem ők követnek, hanem Nagy Jani. Pedig őt eddig sehol se láttuk... Kis nasizás után megyünk is tovább, tudjuk le azt a kevéske maradékot a célig. Innentől már a kék kereszt lesz a társunk, mely ide-oda kanyarog Pesthidegkút utcáin, újabb levágási lehetőséget biztosítva az erre vevőknek. Dani szerint ezt a túrát ki lehet hozni sokkal rövidebből is, és szoktak is evvel a lehetőséggel élni. Mi azonban most nem a Kispistázót csináljuk, így szépen megyünk a kék jelzés után. Mesélem Daninak, hogy a kék kereszt egyébként a Szív kör instant útvonala is egyben, sok tetszetős, viszont eléggé urbánus II. kerületi részt nemrég ismertem meg ott, így a szép, de igen hosszú Mosbach-parkot is, amin áthaladtunk.

Az utolsó kilométerek a város peremén

Ezek az utolsó kilométerek mindig a legnyűgösebbek, de most meglepően könnyedén viselem őket, nem nézegetem másodpercenként az órám, sőt a másik eshetőség, a futhatnék se jön rám, hogy túl legyek gyorsan az egészen. Tudom, egyszer biztosan vége lesz, nem is olyan sokára már. Még néhány kanyar és megleszünk a kékszalag felgöngyölítésével 22 órán belül, ami annyira nem is rossz eredmény. Ugyan Dani fénykorában ennél sokkal gyorsabb Kékszalagokat is ment. Persze most is többet ment nálam 4 és fél km-rel, hiszen ő a nem kötelező Hegyes-tetőt is megjárta...

Az oklevél legelső változata a nyolcvanas évek végén az akkor még létező MÁV Jegynyomdában készült (Köszönöm, Máté István az információt)

Belépünk a Cserkészház ajtaján, mienk már a kitűző az oklevél, mint ahogy a kékszalag felgöngyölített gombolyagjába tűzött összes élmény is. Mint gombostűk a tűpárnában, kaland sorakozik kaland hátán feltűzve vagy éppen feltűzve mind a kékszalagra. Nem is lesz még egy ilyen túra biztosan, hisz egyik se megismételhető, még ha az útvonal ugyanaz is. Bár volt néhány változtatás a sok-sok év alatt a BEAC maxi avagy a Turista (és nem (Túrista, mint ahogy az emléklapon szerepel) Kékszalag története folyamán.

Mi más szólhatna, mint a Vad Fruttik új dala, aminek példaértékű, Fortepan képekből összefűzött retro klipje van, ráadásul szövegének kiragadott részletei kitűnően ráhúzhatók a terepultrák világára is, mint például a következők (tudom, ilyet nem illik csinálni, hogy csak úgy mazsolázgatunk kedvünk szerint...):

„nem kérdezik, hová megyünk

megszoktuk már a ráncokat

…

elindulunk a sötétbe

ugráltunk, inkább nem vágtunk

eret, ha nehéz volt hánytunk

néha csak egymás nyakába borultunk,

hogy annyira szeretlek b+

…

ugyanúgy fáj a fej reggel

ugyanúgy kéne egy gyógyszer

ugyanúgy szeretlek még

messze még a vége,

messze még a vég”

És aki azt gondolja, hogy a történetnek itt vége, az nagyot téved. Mert többedmagammal szépen hazautaztunk, ki-ki a maga lakóhelyére. Már éppen azokat a pillanatokat éltem, amik túrán a leghőbb vágyálmaim között szerepelnek: értsd, a zuhany alatt álltam, mikor hirtelen berobbant a tudatomba valami, méghozzá az elátkozott depós csomagom. Az bizony ott maradt Máriaremetén. Két választásom volt: hagyom a francba az egészet, aztán majd hét elején utánajárok, hogy szerezhetem vissza. Igazából értékes dolog benne csak a powerbank és a töltőkábelek voltak, de azokat viszont sajnáltam volna. Vagy most azonnal indulok vissza Máriaremetére, ami majdnem egy órás utazás a lakásomtól, csak oda. Gyorsan rátelefonáltam a főszervezőre, aki mondta, hogy 12-ig biztosan ott lesznek. Így hát nekiindultam újra a városnak, ne okozzak fölösleges kalamajkát, bár szívem szerint azonmód bevetettem volna magam az ágyba. A csomag is meglett, újabb teljesítőknek is gratulálhattam, mint Zsókáéknak és Török Daniéknak, ráadásul még beszerezhettem az ajándékokat a délutáni vendégségbe, ami előtt aztán pár órát azért még sikerült aludnom.

A következő százasig most egy hét sincs, pénteken jön ugyanis a Pénteki poroszkáló.

Strava-link: