Rájöttem, hogy eddig még nincs igazán informatív beszámolóm a Kazinczy 200-ról (illetve annak résztávjairól, mert teljes táv teljesítésem még mindig nincs, most se lett, de most legalább szándékosan). Ez, úgy érzem jelenleg, továbbra is így marad...(a beszámolók terén egész biztosan...)
Ma éppen a XVII.30x-től a XVII.37-ig kéne eljutnom. Kőkemény szakasz, az ilyet nem bízzák akárkire. Kilenc borzasztóan mély és meredek vizesárok (bár egyesek szerint csak hét van – példának okán a térképen is), aztán ott van még a Hársas-hegy, szlovák nevén a Lipovec. Olyanból még egy nincs Magyarországon! Ennek is nagyjából csak a fele van itt, a másik fele már idegen földre esik. De attól még állati meredek, majdnem olyan, mint a Tolvaj-hegy. Vagy a Szurok-hegy. Mindhármat jól ismerem már, nem először mászom fel rájuk. Így kaphattam meg ezt az állást, miután a mesterséges intelligencia végleg elvette a munkám. Többé nem volt szükség fordítókra. Becsődölt a cég, hiszen az AI már jobb fordításokat készített bármilyen nyelvből, mint a legzseniálisabb fordító. Azok a tévedések, amiket nagy ritkán ejtett, a legtöbb megbízót és céget nem zavarták, hiszen ez így sokkal olcsóbb megoldás volt. Persze lehetett volna ide is helyettem robotokat küldeni. Megfelelő programozással, betáplált GPS-útvonallal elsőrangúan el tudják végezni ezt a nem túl fantáziadús feladatot. Majdnem mindenhol. Piros, fehér, fekete, ez a három szín kell, és be kell tartani a szabvány szerinti méretek alapján való színezést: ennyi. Felül piros, alul fehér, a számok és a betűk feketék. 60-150 méterenként van egy-egy, tehát nem egy haladós feladat, de azért ma meglesz ez a 6 kilométer reggeltől sötétedésig, a Tilalmas-határtól nagyjából a Mester András-forrásig. Mert ez egy olyan hely, ahol a robotok lehet, hogy idő előtt bevégeznék küldetésüket. Legurulnának a meredek lejtőn, bezuhannának egyik árokba és ripityára zúznák magukat. A ritka feladatok egyike, amit még inkább hús-vér emberekre bíznak. Mert így még mindig költséghatékonyabb, mint folyton új robotokat gyártani és programozni. Az Északi Zöld határkőfestője csak Kazinczy-teljesítő lehet, ez a feltétele az állás megszerzésének.
Fotó: Márton Dániel (a Tolvaj-hegy leszalagozása közben)
Régen ugye voltak ezek a túrák, amikre ma már senki se vállalkozik. Igazából nem is értik az emberek, mire volt az jó, három napon át bolyongani, lótni-futni nyaktörő utakon a rengetegben, izzadni a tűző napon, ázni a zivatarban. Őrültség az egész! Már akkor is voltak olyan pokoli hőséggel megvert napok, amik ma már általánosak nyáron és az egyik legnehezebb túra, a Kazinczy sokszor pont ilyen napra esett. Vagy olyanra, amikor lecsaptak azok az átkozott zivatarok. De teljesítő mindig volt. Még a legkeményebb körülmények között is. Aztán egyre csökkent a számuk, a kemény mag kiöregedett, újak már nem nagyon jöttek, a nagy öregek kihaltak, mint ahogy a lassan aggastyán szervezők is eltávoztak közülünk. Most már mindenki inkább a klimatizált lakásokban ücsörög. Ilyen megerőltető munkát nem is nagyon vállal senki a fiatalabbak közül. Mi veteránok meg festhetjük a határköveket, amíg bírjuk erővel, hogy fel ne kopjon az állunk, hiszen nyugdíj már rég nincsen...
A másik, nem annyira nyilvánosan vállalt oka ennek a munkavégzésnek, hogy mi, az egykori habókos vándorok, itt lehetünk már csak igazán szabadok. Úgy mint régen, amikor legfeljebb a bicikliút kígyózott Füzér felé és nem a gyorsvasút betoncsíkja. Vagy még az se valamikor a digitális korszak hajnalán. Azóta egyre gyorsabb, egyre feltartóztathatatlanabb a változás. Egyre halványulnak az emlékek. Egyre szűkül a tér, ahova nem jut el az MI és a robotok. Egyre fogy a levegőnk. De a Zemplén hegyei nagyrészt még mindig érintetlenek, és mint egy valamikori életteréből kiszoruló, üldözött ősi vallásnak hódoló pogány, ilyenkor, mikor ezeket a szinte már járatlan ösvényeket rovom a határsávon és festegetek, újra önmagam lehetek és egyre bukkannak elő agyam rejtekéből a régi szép emlékek. Kövekkel, sziklákkal barázdált alig járható gerincek, leküzdhetetlennek tűnő görgeteges meredélyek, mint ez is itt a Hársason, csalánnal, mindenféle gizgazzal benőtt ösvények és természetesen a társak örömben és szenvedésben.
„Szakadék szélen lábad meg se rettenjen Fagyon és jégen tested meg se billenjen Tó vize fekete, le ne vigyen a karja Kő hasa éles, ne botolj rajta”
(Itineira: Csillag fénye, Holdnak fénye)
Persze sokáig nekem se sikerült... Az első két évben feladtam a 200 km-es távot. De azért szépen, fokozatosan haladtam előre. Az első évben csak 100 km sikerült. A másodikban már közel 130, pont a közeli Izra-tóig, onnan még vert seregként elkullogtam a szállásra nagy nehezen. Aztán volt az a harmadik év, amikor nem is akartam bevállalni tudatosan a 200 km-t. Igazából csak az utolsó, egyben sosem látott százast akartam megnézni, hogy fejben végre összerakjam ezt a túrát. Ennek az utolsó százasnak a legszebb a neve: Tövisek és virágok. Hűen tükrözve mindazt, ami a túrázóra vár a Zemplén hegyei közt. Igen, a sűrű tövisek közt azért kis gyakorlással és érzékkel meg lehetett látni azokat a jól rejtőzködő bimbókat is. Eleinte még sűrűbben, aztán egyre nehezebben, egyre ritkábban, egyre homályosabban, ahogy leszállt az első, majd a második éjszaka is, majd felvirradt az utolsó, igen keserves nap. Szóval én eredetileg ezt a hangzatos Kazinczy által megfogalmazott nevű túrát szerettem volna, ráadásul amennyire lehet, gyorsan teljesíteni, csak éppen két héttel előtte, egy másik hasonlóan nehéz túrán a Mátrában lesérült a bal térdem. Tehát teljesen logikus lépés volt nem benevezni a teljes távra, csak az eredetileg tervezett százasra. Ami amúgy így is egy komplett térdgyilkos. Hát még úgy, hogy az ember hozzácsapja az első ötvenest is! Mert végül ez lett a végső megoldás, mert nem tudtam belenyugodni, hogy csak egy százast megyek. Mert fejlődésnek mindig kell lennie... Mi fanatikus túrázók mind így gondolkodtunk: Fáj a lábam? Akkor is benevezek! Semmi baj, kétszáz kilométer helyett csak százat megyek. Vagy százötvenet. Fáj a torkom? Sebaj, menet közben majd meggyógyul... Persze volt akinek ráment a túrakarrierje egy ilyen meggondolatlan döntésre, de szerencsés esetben megúsztuk a dolgot. Például egy kis kényszerpihenővel, ami nekem ezután a kaland után jött. Azért rosszabb napokon, ahogy idősödöm, igencsak felemlegeti a sok kalandot a bal térdem...
Ebben az összességében 155 km-ben azért volt egy kis csalás: az 55 km-es Széphalomról induló kör után egyet aludtam egy hűs vendégházban Füzéren, míg a 200-as teljesítők a Tolvaj-hegy és az Északi Zöld semmivel se összehasonlítható ösvényeit rótták, hogy aztán másnap újult erővel álljak neki a csaknem dupla olyan hosszú távnak. Ha jól emlékszem, rajtam kívül abban az évben senki se csinálta így. Persze nem aludtam teljesen nyugodt szívvel, sokat gondoltam a bajtársakra, a kint lévőkre, rá-ránézve a nyomkövetésre, ki éppen hogy halad az ismerősök közül. Mert a végén már szinte mindenkit ismert az ember, olyan volt az egész mezőny, mint egy nagy család. Géza volt mindennek a mozgatórugója, egyben a túra otthonadója. A Kovács-villa mindenki előtt szélesre tárta a kapuját, akit érdekelt a hosszútávú teljesítménytúrázás szép, de rögös útja. Aki komolyan gondolta, az előbb-utóbb itt kötött ki a kertben, vagy a padláson vagy éppen a Kalandparkban a mászófal alatt, mert ott is lehetett aludni a túra előtt. Ha jól emlékszem, ez volt az első év, hogy ott aludtam, mivel a munkahelyemről sosem sikerült időben szabadulnom és Sátoraljaújhelyre csaknem 4 órát kellett vonatozni akkoriban, sokszor klíma nélküli kocsikban. Szóval én is új helyen aludtam hálózsákban az első túra előtti éjszaka, de fura mód majdnem, hogy jobban, mint a vendégház kényelmes ágyán.
Aztán másnap reggel jött értünk a piros kisvonat, vitt Széphalomra, a túra ünnepélyes megnyitójára. Mert ennek meg kellett adni a módját rendesen. Múzeum, öltönyös díszvendégek, beszédek, tömegrajt. Aztán pontban 9 órakor irány a hegyek! Kemény év volt, már ekkor magasról tűzött a nap és gyorsan kúszott felfelé a hőmérő higanyszála. A páratartalom szinte tapintható volt. Már az első pontig, a magas-hegyi kilátóig sokan megérezték ezt: szédelegtek, verte őket a víz, hányingerük lett, alig vánszorogtak. Verának, aki az első etapon útitársam volt, is gondjai akadtak. De aztán ügyesen leküzdötte mindezt, nemhiába ő volt a rövidtávú női bajnok. Jól kiegészítettük egymást, felfelé én voltam gyorsabb, aki lefelé a rossz lába miatt szinte bicegett, Vera ellenben száguldott lefelé. Nagyjából mégis egy tempót mentünk, közben jókat beszélgettünk, a síkabb, enyhén lejtős részeket még meg is futottuk. Ebben az évben nem toltuk túl, igazából csak a végét húztuk meg, hogy meglegyen a 11 és fél óra. Meg, hogy legyen elég idő pihenni a másnapi kihívásig. Bár elkerült a rosszullét, enni nagyon én sem bírtam, csak a lédús táplálékok csúsztak: dinnye, barackkompót, uborka, paradicsom, olívabogyó. És teméntelen folyadék. Minden adandó alkalommal fürdés egy-egy közkút alatt. Csak így lehetett kibírni. Illetve egy megállással a mikóházi kisboltnál, ahol hideg innivalókat lehetett szerezni a hosszú, tűző napos útszakasz előtt, ahol még az aszfaltból is áramlott a hőség. Ezeket az itt megismert praktikákat a mai napig gyakorlom, például most is, egy hasonlóan forró napon, miközben festegetek. Vagy mikor az egyre szaporodó magánterületeket határoló villanypásztorokat kell kereszteznem. Ennek legügyesebb (és legviccesebb) módját pont Verától lestem el ezen a túrán.
Ugyan a rekkenő hőséget általában jól bírtam már akkor is, nekem más hendikepet adott a sors: ilyen perzselő hőségben, ahogy gyűltek a kilométerek a lábamban, egyre szaporodtak mindig a piros foltok a lábszáramon. Meg néha máshol is. Túrakiütés, az orvosok csak széttárták mindig a karjukat, legfeljebb adtak valami haszontalan kenőcsöt. Igyekeztem minél kevesebb tudomást venni róluk, bár a kiütések néha kellemetlenül égő érzéssel hallattak magukról. Főleg a második vagy a harmadik nap, amikor már a foltok egybeértek és néha kis sárga hólyagok jelentek meg a bőr felületén. Ekkor már nem lehetett egyszerűen ignorálni őket, de az idő elteltével megtanultam egyre több mindent elviselni. Ezt is. Bár irgalmatlanul nehéz volt, ugyanúgy, mint túl lenni a második éjszakán, kiszorítani a tudatból a különféle fájdalmakat és ingereket, elhessegetni az ólálkodó látomásokat.
És hiába tanult folyton az ember, ezt a sportot nem lehetett sosem elég régen űzni. Mert még a legerősebbeknek és legtapasztaltabbaknak is mindig voltak nehéz pillanatai, percei, akár órái. Hiába teljesítette az ember esetleg előző évben a 200-at, az nem volt garancia arra, hogy jövőre is sikerül. Úgy mint másnapi túratársamnak, Daninak. Vagy bármikor közbeszólhatott az élet, mint másik túratársamnál a másnapi százason, Lacinál, akinek térdproblémája már akkor gyógyíthatatlan volt. Csak az volt a kérdés, mikor fog jelentkezni és fel kell-e adnia miatta a túrát, vagy a fogát összeszorítva, de végigér (így is lett). Így aztán bajnokok lassultak hozzánk az ő harmadik és negyedik körükön, ami nekünk csak a második és harmadik volt. És lettek belőlük kitűnő és szórakoztató túratársak. Így együttesen sokkal könnyebb volt észrevenni akár még az éjszakában is az út „virágait”, amik például kis szentjánosbogarak formájában világítottak a Füzér és Füzérkomlós közötti bicikliút mentén, vagy éppen játékos mókusként ugráltak Mikóházán a parkban. Kevésbé csüggedt el az ember az Eszkála erdészházig tartó, véget érni nem akaró emelkedőn és kitartóbban tűrt, amikor fájós térde a Megyer-hegy meredek lejtőjén már hangosan panaszkodott. Sajnos sokukkal nem tudom mi lett, hogy boldogultak a nagy változások után, egyáltalán életben vannak-e még. Többen közülük igazi legendának számítottak és a hosszú sportolással töltött évek alatt rengeteg történet a tarsolyukba került, amik által a leghosszabb és legegyhangúbb aszfaltos éjszakai szakaszon is szinte végigröpült az ember. Még ha a talp ekkor már kitartóan sajgott is és ólomsúlyú álmosság és fáradtság nehezedett mindenkire. Szerencsére mindig más volt soron, mindig másnak volt nehezebb, így a többiek „húzták” az éppen gyengébbeket.
Az utolsó kilométerek már nagyon lassan peregtek. Fel a Rákóczi-fához az az enyhe emelkedő sosem akart elfogyni, de onnan még mindig vagy 5 km volt hátra, többnyire felfele. Ilyenkor egyedül a türelem segített. Nagyon, de nagyon türelmesnek kellett lenni, amikor egy tartályból egyenként csöpögő vízcseppek módjára hullottak alá a kilométerek és fogyott csigalassúsággal a táv, pont mint egy lassított felvételen. Sztoikus nyugalommal kellett viselni, hogy pont itt a finisben még egy bokorba is akar szólítani a természet, persze nem virágokat nézni. Itt már amúgy is leginkább csak a tövisek voltak soron. És húzni-halasztani a dolgot, míg a kéretlen inger magától szét nem foszlik. Vagy azt, hogy az ember szíve szerint száguldana le a célba, de a rossz térde miatt alig biceg lefelé.
Tövisek és virágok
De a végén láthatatlan szárnyak emelték legtöbb esetben a csüggedt vándorokat és az utolsó métereken, kilométereken szinte mindenkinek sikerült felgyorsulnia, bármilyen siralmas állapotban is volt előtte, hogy aztán a villa kapuján belépve taps fogadja őket és a megérdemelt pihenés.
Hiszen minden vándorút véget ér egyszer itt a Földön, hamarosan a mai is. Az árkok és a Hársas-hegy frissen festett kövei immár élénk piros-fehér színben játszanak. Velük együtt a régi történetek is megelevenedtek, pont mint a kelő nap fényében a Megyer-hegy körüli táj. Remélem, a munkám jól végeztem, nem túl sok pacát ejtettem. A mai küldetésem befejeződött és hamarosan e földi lét is befejeződik számomra. Talán pont itt a Zemplén-hegyei mögött bukik le végleg a nap. Pont így volna a legjobb, a legméltóbb, talán sokáig nem is keresnének, hiszen ki gondol egy elmúlt világ hátramaradt képviselőjére. Csak egy kérdés marad mindörökre nyitott: vajon ki örökli, ki fogja felidézni ezeket a régi, idejétmúlt, ma már senkit se érdeklő történeteket?
A nap többször lemegy és felkel, mire az út véget ér
Eddig ritkán ért olyan élmény, hogy tegező viszonyba kerültem volna egy túrával, pláne egy százassal. És főleg egy olyan nem könnyű százasnak tartott teljesítménytúrával, mint a Palipista. 107,4 km és 4100 m szintkülönbség a kiírás szerint: hosszú és szintes így első ránézésre is. Tavaly a túrán átélt élményeim is ráerősítettek erre. 8-9 óra masszív eső, irgalmatlanul csúszós, amúgy is kegyetlenül bokatörő lejtők, éjjeli szélvihar, aztán a soha véget érni nem akaró vándorlás a sötétben, majd már nappal is, aztán végül kegyelemdöfésként a Bandalak megmászása, letargia és álmosság: nem volt egy leányálom. Kis híján fel is adtam, egyedül talán Eszternek és a regéci kávénak köszönhetem, hogy tovább mentem. Meg annak az isteni szerencsének, hogy elállt az eső és volt teljes száraz öltözetem Telkibányán.
Az ominózus ponton, ahol tavaly esőt hozó fellegek tornyosultak előttünk, most se volt derűs a kilátás
Tehát méltán tartottam a Nemzeti Bajnokság utolsó előtti futamától, viszont ez volt az a túra, amire feltétlenül el akartam jönni, hiszen ez egy annyira gyönyörű útvonal, amit kár kihagyni az éves programból. És hátha lesz olyan szerencsém, hogy az időjárás is kegyes lesz és megmutatja szebb fényben is ezúttal. Tavaly leírtam, mik voltak a motivációim a sikeres teljesítéshez, idén a fent leírtak mellett mindössze annyi, hogy ebben az évben ez volt a tervezett 10. százasom, ha csak a rendes teljesítménytúrákat számoljuk. Ha az instantokat is, akkor a 11 – és messze még az év vége. Tavaly összesen nyolc százast mentem, és már ez is óriási haladás volt a tavalyelőtti háromhoz. Ami ugye hatalmas eredmény azt nézve, hogy az embereknek talán nem is mérhető százaléka teljesít egyáltalán százast az életében. Nem akarok elszállni önmagamtól, hiszen nincs nagyon miért, mert szívem szerint már tarsolyomban kéne lennie legalább egy kétszázasnak, de nincs. És ezzel a női bajnokság abszolút sereghajtójaként kulloghatok csak a sor végén. Főleg, hogy passzoltam is két túrát. Viszont néha jó összegezni, hogy merre és hol tartok. És leszűrni, hogy bár néha nagyon úgy látszik, hogy egy helyben toporgok, mégis van haladás és nem is olyan pici.
A legutóbbi túra tanulsága is talán pont ez, persze a mostani sikerélmény csak részben írható az ezekhez a távokhoz való hozzáedződésem számlájára. A „jó” (ez ugye nagyon relatív dolog, mert másnak bizony ez a 24 órán belüli egy gyenge idő lenne) eredményhez nagyban hozzájárult a kellemes időjárás és a tavalyinál sokkal jobb terepviszonyok összessége is.
Jövőre lehet, hogy odáig süllyed a MÁV, hogy ez a szerelvény visz Sátoraljaújhelyre
Kezdjük akkor Ádámtól és Évától, mert már a leutazásom is megért egy misét. Szerintem egy jó pap többet is elcelebrálhatott volna fél hattól este 10 óra utánig, mire végre levergődtem Sátoraljaújhelyre. Hiába engedtek el korábban a munkahelyről, mire észbe kaptam, hogy jegyet is kéne venni, kiderült, hogy a fél 5-ös közvetlen vonatra, amivel utazni szerettem volna, már elfogyott a helyjegy. Volt egy drágább opció is, de azt meg se próbáltam, pedig, mint utólag kiderült, kellett volna vele kísérletezni. Így maradt az eggyel későbbi átszállásos vonat. A Keletiből ez is vagy 10 perces késéssel indult és még felhalmozott valamennyit Szerencsig, ami éppen elég volt arra, hogy elmenjen az ottani csatlakozás. A sok hoppon maradt utas meg nézhette, mivel utazik majd tovább. A MÁV-ot ismerve azért még indulás előtt megnéztem, hogy legyen biztosan későbbi csatlakozás is. Ami most tulajdonképpen az eggyel későbbi közvetlen IC volt a Keletiből. Tehát akár dolgozhattam is volna még egy órát. Persze az is késve érkezett és amíg a peronon tébláboltam, kiszúrtam pár emberkét, akik feltehetőleg szintén a Kovács villába igyekeztek. Annyira vicces, hogy a túrázók hamar be tudják azonosítani a hasonszőrűeket. Így hát megszólítottam a két hátizsákos, futócipős fiatal srácot, akik szintén azt mustrálgatták, ki igyekezhet még a Palipistára. Rajtunk kívül még Wagner András volt, akinek ma este nem volt szerencséje.
Összebandáztunk, aztán mikor végre odaérkeztünk a rendeltetési helyünkre nagy nehezen és jó sokára, felvezettem a srácokat a villába, mert ők még sosem jártak ott. Kicsit aggódtunk, hol lesz egyáltalán helyünk ilyen későn. Méretes csomagomban ugyan volt sátor is, de semmi kedvem nem volt felverni ilyen későn az esőtől nedves fűben.
De mihelyt megérkeztem, már nem is az foglalkoztatott, hogy hol alszom, mert meglehetősen szívélyes fogadtatásban részesültem a fiúk, azaz Parai Pista, Fiala Peti, Borosnyay Pali és Gál Viktor részéről, akik éppen a konyha előtt felállított sátornál sörözgettek. (Bocsánat, ha valakit kihagytam.) Később a szintén körülményesen lejutó Márton Dani is csatlakozott hozzánk. Nagyjából éjfélig eliszogattunk és addig szerencsésen alakult az alvásom ügye is az egyik pontőr néni jóvoltából, aki befogadott a szobájába, ahol felfújhattam a matracom. Már éjfél felé járt, amikor eszembe jutott, hogy a túra előtt még aludni is kéne, így sürgősen leléptem a buliból.
Ideális túraidő, nem túl meleg, nincs tűző nap, de eső sincs
Nem mondom, hogy másnap üdén és kipihenten ébredtem, de legalább aludtam valamennyit az új hálózsákom jó meleg bugyrában, és ez mindig fontos. Összekészítettem magam a hosszú útra, majd 7 óra 10 perckor sikerült is elrajtolnom Botos Istvánnal, Somogyi Lacival és Határ Csabával együtt. A girbegurba lépcső alatt még pár szót váltottunk az éppen érkező Gézával, aztán a híd felé vettük az utunk. Ki nem hagynánk, ha már biztosítják nekünk ezt a nagyszerű lehetőséget a sátoraljaújhelyi önkormányzat jóvoltából. Az első mászás eléggé szíven ütött, kissé lemaradtam a fiúk mögött azon sápítozva, hogy mi lesz, ha már az elején ennyire nem megy. Pedig ideális az idő, nincs meleg, nem esik, ma lehetne a lovak közé csapni. Persze nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a tavalyi 26 óra 36 percnél jobbat menjek. Az meg nem lesz nehéz.
Még virrad, de mi már úton
Nem siettünk, nézelődtünk, fotózgattuk a hegyeket, ízlelgettük a túrát. Sajnos a híd előtt észrevettem pár, a nem túl hívogató bozótosba bevezető szalagot, pedig adta magát a kényelmes murvás út mellette. A fiúk szidtak aztán, miért kell nekem mindent meglátni. A hídon csak élvezkedtünk (például megnéztük madártávlatból, mint egy gyerekeknek szánt böngészőben, mások mennyivel értelmesebben töltik a hétvégéjüket, például bográcsozásra készülnek), majd a Várhegyen is jól körülnéztünk. Nem most kell meghúzni a tempót, lesz még rá idő. Például lefelé a Nagy-nyugodó irányába vagy a hágó után. Bár felfelé a fiúk egyértelműen gyorsabbak voltak, viszont utána könnyedén otthagytam őket (amíg nem kezdtem például gombákat is fotózgatni) és azon vettem észre magam, hogy ide-oda turnézgatok a mezőnyben és mindig más oldalán tűnök fel. Hol Mariannával sétálok lefelé a nyeregből, hol Kreiter Balázzsal futok Hercegkút irányába, hol Dórival tempózok a falu utcáin, hol Eszterhez és Péterhez társulva simogatom a cicákat a Cirkáló-tanyánál. Persze tudtam, hol a helyem, nem erőlködtem fölöslegesen, így a futókat könnyedén elengedtem, amikor kellett, a nekem lassúaktól meg nagyobb szívfájdalom nélkül szakadtam el. Istvánék ott voltak közvetlenül mögöttem, csak amiatt nem előztek meg, mert néha futottam. Tóth Ferivel sokat kerülgettük egymást Hercegkút és Komlóska között, egyszer Ferit vissza is irányítottam a helyes útra. A faluban Márton Danival, Kováts Sárával és Borosnyay Palival találkoztam össze, akik éppen utolértek a nyomós kútnál. (Csak a második működött.) Menet közben mélyen belélegeztem az erdők, a fenyvesek, a gombák illatát és próbáltam lélekben részévé válni a mellettem elhaladó gyönyörűséges zempléni tájnak.
Ilyen cukiságok simogatását és fotózását nehéz megállni
Komlóskán volt egy vicces találkozásom. Éppen próbáltam menet közben leverni a cipőmre tapadt tetemes sárréteget az aszfalton, mikor helyet kellett adnom egy mögöttem érkező terepjárónak. Az autó lelassított és a benne ülő humor Heroldra hajazó vadász- vagy erdészemberek megkérdezték, ne gyorsítsák-e meg a túrámat. Mondtam, hogy nekem megfelel ez így is. Aztán megkérdezték, hova igyekszem. Elkezdtem hát sorolni és megállapítottam, hogy 107 km lesz a vége. Na erre elhűltek a jó jágerek és mondták, hogy ezt még felsorolni is sok, nemhogy végighallgatni, főleg legyalogolni.
Műemlék pincék Hercegkúton
Egy tipikus zempléni házikó
Elbúcsúzva a helyiektől és a gyorsabb sporttársaktól nekiveselkedtem a Pusztavár emelkedőjének, ahol Örsi Anna és Kotlár Laci ért utol. Büszke voltam magamra, hogy messzire tőlem nem kerültek a mászás során. Éppen nagyjából behoztam volna őket, amikor a rövid, a romig tartó oda-visszában szembe jött Horváth Vera és nagyon megörültünk annak, hogy egyforma a cipőnk. Nem sokan használják ezt a New Balance modellt (még), de mindketten állítjuk, hogy eddigi legkényelmesebb cipőnk, ráadásul még tartósnak is tűnik, ami kevés cipőről mondható el. Mikor már én is jöttem lefelé, érkezett szembe egy komoly érdeklődő, Salap Juli, aki szintén szeretne egy ilyen lábbelit. Lehet, hogy fel kéne csapnom cipődealernek vagy influenszernek?
Mikor a sejk még mit sem sejt...
Meglepetéééés!
A várnál Dani buzdított, hogy a csúcsra feltétlenül menjek ki, mert érdemes. Szót is fogadtam neki: meg is láttam Magyarország egyetlen napelemes várromját.
A túra hőse a New Balance v9 hierro volt - kitartott mindenféle jellegű sárban
Szerencsére a lefelé se volt olyan vészes, mint tavaly a szakadó esőben, és még kocogni is volt kedvem egészen hosszan. Ez azt eredményezte, hogy Erdőhorváti határában utolértem a cipőtársamat, aki innentől útitársammá is vált. Kiderült, hogy működik a girlpower és jók vagyunk így együtt. Nagyjából egy tempót megyünk és a lejtőket is tudjuk kocogni, ami Vera IT-szalag bajos térdének nem túl meredek. Megtárgyaltuk a csajos és nem csajos témákat, Telkibányáig bőven volt rá időnk. Mivel Vera a 60 km-es távon indult, csak odáig szólt a közös túránk.
Sokadalom az erdőhorváti ponton
Kitartóan mászunk szegetlen kedvvel
Az Erdőhorváti ponton nagy tumultus volt, ráadásul nagy örömünkre régi ismerősömmel, a kerek szülinapos Parai Istvánnal megint üdvözölhettük egymást. Ettünk, ittunk, jól mulattunk, majd egyelőre Vera nélkül nekiindultam a hosszúra nyúlt emelkedőnek a regéci vár irányába. Aztán Vera menet közben utolért. Rácsodálkoztam az itteni tájra, milyen szép, mennyi a gomba, micsoda gyönyörű rétek vannak errefelé és milyen mennyei illatok lengedeznek: vadak, gombák, esőtől áztatott erdők lehelete áramlik felém. Tavaly csak mentem leszegett fejjel, összeszorított fogakkal, és a földet bámulva kapucnim alatt csak arra koncentráltam, el ne csússzak. És lehetőleg Telkibányáig fel ne adjam. A mostani viszont igazi örömtúra volt. Jó passzban voltam, és vidáman gördült előre a szekér. Azért így is beletellett egy időbe, mire odaértünk a várhoz, ahol csodák csodájára Botos Istvánékkal találkoztunk. De vajon hogy kerültek elénk? Egész biztosan abban a körülbelül 10 percben, mikor mi benéztünk egy kanyart.
Regéci vár
A várban aztán megint állt a bál, barackkompót, ropi és miegymás, nem mellesleg a büfében forró kávé. Ezt már babonából sem hagytam ki, hiszen tavaly is többek között ez vitt tovább Telkibányánál. A kávé mellé még vettem egy palack kólát, mivel a magammal vitt cherry coke éppen elfogyott, Telkibánya az újabb kólaadagommal meg még odébb volt. Szerencsére Vera se akart lemondani a kávéról és a civilizált mosdóról, így teljes egyetértésben frissítettünk.
Vár alatti tisztáson suhanunk
A pontőröknek még bohóckodtam egy sort a historikus zeneszámokra, amik a vár hangszórójából hangzottak és megkérdeztem őket, hogy viselik ezt az állandó, bár némileg változó történelmi keretet (szólt itt kuruc nóta, Militaris congratulatio az 1600-as évekből, csak amíg ott tartózkodtam és figyeltem, és valószínűleg sok minden más is). Lefelé tartva a Verának igen térdfájdító lejtőn, kicsit szórakoztattam avval, hogy „Jóllehet sok kárban, de azért vígságban, magyarok örömében”. Ekkorra már eltűntek a kutyás külföldiek is (a várostromló ellenség?), akik valami trekking group-ot emlegettek minket látva.
A brutál lejtő szűntével a táj is kivirult, zöldellő réteken kocogtunk át, legelőre tartó tehenek keresztezték utunk. A faluban meg megcsodálhattuk a zempléni urbánus várépítészet újabb gyöngyszemét. (Egy már volt Erdőhorvátiban is.) A faluból kifelé tartva hiába bégettek utánunk a birkák, nem tudtak maradásra ösztönözni. Mert várt a Fehérkúti ház és az út további része. És én kíváncsi voltam rá. Egyes részek visszaköszöntek, más szakaszok teljesen áthelyeződtek máshová tavalyról, aztán voltak olyanok is, amik teljesen törlődtek. Például az tisztán megvolt, hogy egy lejtős aszfaltos kanyarban haladunk és Inczédi Zoli csak mesél és mesél... Onnan már nem is volt messze a vadászház. A pont most nem a fedett teraszon honolt, hiszen csapadéknak még a gyanúja se mutatkozott. Egy apuka tábortüzezett pár csemetéjével és büszkén mutatták eddig szedett gombáikat, köztük egy ritka tüskés pöfeteget is. Én is örömmel megmutattam a császárgombámat és a légyölő galócámat, igaz, csak fotón. Ilyenkor a vérbeli gombászoknak is be kell érnie ennyivel.
Falusi várépítészet erdőhorváti és regéci módra
Hiába volt nagyon kedves a pontőr család, nekünk menni kellett tovább, Telkibánya, ami Verának egyben a cél is volt, mindössze 10 km-re volt innen. És még bőven világos volt! Tavaly itt már sötétedett. Már jóval korábban számolgattam, hogy ha így haladunk, akkor Telkibánya előtt fog ránk sötétedni. A tempót jól tartottuk, így is lett. Világosban néztünk körül a Sólyom-kőről, ahová tavaly ki sem mentünk, mert semmi értelme nem volt a sötétben és esőben, világosban haladtunk el az Amádé-vár mellett és éppen a nyaktörő lejtőjén kezdett ránk sötétedni. Úgy terveztük, hogy lent már elővesszük a lámpát, mert a kolostorig hátralévő rész is elég kacifántos szakasz sok kidőlt fával. Vera kicsit lassabban ért le a fájós térde miatt, de aztán ismét jó tempóban haladtunk tovább, figyelve azokra a részekre, ahol tavaly rossz irányba mentünk. Nem is volt gond. Bár meglepetésként ért, hogy a kolostor fala mellett vezet el a piros turistaút – ez is teljesen kiesett az emlékezetemből. Itt már annyira zombik voltunk a szinte egész napos esőtől és a sok eltévedéstől, hogy nem jegyeztem meg ilyen részleteket. A Potácsház bezzeg megvolt! Emlékeztetett arra, hogy megörültünk itt, hogy már itt a falu, aztán meg jött a feketeleves némi emelkedő, meg további 2 km-es nyűglődés formájában a tényleges faluig. Nem is gondoltam, hogy a ház neve is német eredetű és a hamuzsírfőzéshez kapcsolódik (Pottasche - hamuzsír). Persze, mert életemben nem hallottam ezt a szót... Innen idén már tényleg csak egy nyúlfarknyi út volt Telkibánya, ahonnan valami buli hangjai hallatszottak. Mire beértünk, persze már elhallgattak a mulatozók, csak egy dühös, turistákra különösen haragvó huskyját sétáltató ipse mászkált ide-oda.
Regéci vár messziről (Zoli szerint innen a legszebb)
Őszbe fordul lassan a táj
A Palipista házhoz érve gratuláltam Verának a 60-as táv szép teljesítéséhez, aztán gyorsan a váltóruhám után néztem. Kezdett hűvösre válni az idő, de amíg mozgásban voltunk, nem volt érdemes előbányásznom a pulcsimat, elég volt a póló. Még út közben elterveztem, hogy ha nincs semmi kardinális probléma, nem is cserélek ruhát, csak egyszerűen felveszem a depóban lévő hibrid kabátom. Az esőkabátot meg kitettem, minek cipeljek fölösleges ballasztot. Óra töltőre, nézzünk gyorsan kaja után. Elfogyasztottam egy adag diós tésztát, aztán uccu neki. A husky a sárga jelzés felé tartva is megugatott, kocogtam is gyorsan az Ósva-patak völgye felé. Minden jó, minden kerek, a lábaim bírják, a kedvem fergeteges, készen állok az éjszakára.
Sólyom-kő
Fények játéka a Sólyom-kőről
Egy szituációt utálok, amikor kocogva beérek olyanokat, akik, ha gyaloglásra váltok, tuti visszaelőznének. Ilyenkor nem is próbálkozok tovább futással, minek. Most is így jártam, amikor az előttem haladó Istvánék nyomában tévútra mentem a lámpák után, holott sejtettem, hogy a bal oldali széles út lesz a helyes. Tartoztunk az ördögnek egy oda-vissza kövön ugrálós patakátkeléssel, ami tartogatott némi fürdős kockázatot. A gyorsakat elengedtem, én meg mentem az én kis tempómban tovább a völgyben, ahol jó eséllyel táboroztunk a fizikusokkal még a 2000-es évek elején. Kavarogtak bennem a nosztalgikus érzések, szivacsjegyek, dögcédulák, gólyák, medvék és vadászok kergetőztek, mint anno a „Venator, venator, tu venis sugere huc” feliratú gólyatábori pólómon. Közben igyekeztem nem szem elől téveszteni a perlitsziklákat. De jó lenne ezeket egyszer nappal látni... Kicsit jobban ki kell hozzá lépni, de nem lehetetlenség.
Palipista ház formájában is
A hosszú völgynek már-már sose akar vége lenni, de egyszer aztán eljön az a pont, ahol kiszerpentinezik az ember belőle és megláthatja, mennyi fejlámpa fénye kanyarog még a lentebbi régiókban. Tavaly ez fel sem tűnt, annyira be voltam fordulva. Szerencsére a másnapi Kőkapu trail leghosszabb távjának szalagjai és irányjelölései annyira eltérőek voltak a mieinktől, hogy egyáltalán nem kavartak be, meg már tavalyról tudtam, hogy itt szigorúan a jelzések alapján megyünk: sárga, kék kereszt és punktum. Tréfás kedvű favágóknak semmi esélye! Fel is értem a magasabb régiókba szerencsésen, ahol jó sokáig az országos kék jelzés vendége lettem, leszámítva egy-egy kitérőt a Pengő-kőhöz, Nagy-Péter-mennykőhöz és a Kerek-kőhöz. Ezeken a rövid oda-vissza szakaszokon tájékozódhattam, kik vannak közvetlenül előttem és utánam és nagyjából mekkora távolságra. Istvánék nem tettek tetemes előnyre szert, de a mögöttem jövő ismeretlen srác se ért utol. Pék Ádám viszont feltartóztathatatlanul közeledett (nő volt a dologban).
A becsületkasszás Pengő-kő
A tavaly végeláthatatlanul hosszúnak tűnő kéktúra etap most egészen flottul fogyogatott: becserkésztem a köveket és a pontokat (ahol volt), közben az Istvánkúti háznál összeszedtem Istvánékat (nomen est omen). Laci eléggé el volt anyátlanodva, így belassultak és már én is tudtam velük tartani a lépést. István néha Nagy Janit istápolta, és akkor megint nyelvészkedjünk kicsit (néha ilyen dolgok ugranak be menet közben). Itt van az István és az istápol szó, mindkettő egy olyan jelenségre példa, amikor az idegen eredetű, szó eleji mássalhangzó-torlódást felmutató szó elé a magyar, nem tűrve azt, betett egy magánhangzót, mert neki az úgy jobban tetszett. Stefanból lett István, vagy esetleg Estefán a népmesékben, a bot jelentésű Stabból pedig istápol (nem ütögették az illetőt, hanem támaszt nyújtottak neki), scholaból lett iskola, Stallból istálló, a szikla jelentésű szlovák skalaból pedig Eszkála. Meg is fejtettük az itteni házikó nevének az eredetét. Haladjunk hát tovább!
Ál- és igazi gombák
Sötét az éjszaka, de kárpitját milliónyi ragyogó csillag pettyezi, nincs túl hideg, de leheletünk azért meglátszik. Távolról néha szerelmes szarvasok üzenete jut el fülünkhöz, hol alig kivehetően, hol harsányabban. Néha vonuló vadludak rikoltozása hallik a magasból. Kis nyuszi ugrál előttünk a nyeregben, a sok hirtelen érkező lámpafénytől berezelve nem is nagyon menekül. Egy-egy fedetlen részen megállunk egy szusszanásra, hogy élvezzük azt, amit csak itt és most lehet. Távol mindentől, de közel a szívünkhöz. Átélni, csak egy pillanatra megragadni a Zemplén esszenciáját. Lehet ilyet? Minden olyan illékony, főleg az ilyen pillanatok. Mint az előbbi kisnyúl, már tova is inalt a lehetőség, hogy enyém legyen a lehetetlen, akár csak egy pillanatra is.
Mert már neki is kell kezdeni az ereszkedésbe abba a csúnya völgybe, amit úgy hívnak, Repka. Ha ez itt a Bükk lenne, lehet, hogy az lenne a neve, van már ott úgyis kettő ilyen. Azok is hasonló okok, barátságtalanságuk, nehéz járhatóságuk miatt kapták a nevüket. De kiérve a picinyke faluba se túl barátságos a fogadtatás, ami az időjárást illeti. Metsző hideg járja át tagjainkat, az itteni pontőr szerint csak 3 fok van itt a völgy mélyén.
Laci eléggé odavan, biztatjuk, hogy nem lesz jó neki itt feladni és órák hosszat dideregni, míg esetleg érte jön valaki. Jöjjön inkább tovább velünk, addig legalább nem fázik. Vágáshuta csak 5 kilométer ide. Milyen kevés az, ha még erejénél van az ember. És milyen hosszú, ha már nincs... Magukat viccesnek gondoló szalagozók a falu végi emelkedő tetején beraktak pár megtévesztő szalagot a susnyába, de mi ismerjük a dörgést és nem hagyjuk magunkat becsapni. Beereszkedünk a völgybe, szigorúan a kék jelzés mentén. Egy a bökkenő, az órám megadta magát. Pedig Telkibányán kapott plusz töltést... Nem is értem. Talán a navigáció a ludas, meg megint elfelejtettem energiatakarékos módba tenni. Mihelyt leérünk az aszfaltra, töltőre teszem.
Még valamennyi aszfalt, ami most a tavalyinál jóval rövidebbnek tűnik, és megérkezünk Ádám barátnőjének a pontjára. Ádám már szolidaritásból vele együtt didereg egy ponyva alatt. Itt sincs több 3 foknál. Nem is időzünk sokáig, be kell darálni azt a maradék öt kilométert Smaragdvölgyig, majd további ötöt a villáig, aminek becses neve vagy Kovács, vagy Kováts. Lacit nehéz elindítani, de sajnos nem nagyon van más választása, most már menni kell.
Az oly sok turistát frusztráló benőtt emelkedő a Cseréptői-rétig meg se kottyan, de leginkább meg sem izzaszt. Olyan hideg van. A tavalyi hosszas kanyargás a Kazinczyval közös szakaszon is lényegesen lerövidült. A Smaragdvölgybe vezető lejtő is megszelídült, egyedül Lacit támadja meg egy kósza lódarázs. Szerencsére segít a lámpa lekapcsolása. A szobatárs néni pontján is van némi finomság: ideje is, mert nagyon eléheztem Vágáshuta óta. A hideg rengeteget kivesz az emberből, hiába ettem ott egy nagy szelet májkrémes kenyeret. Utánpótolok csokival, gumicukorral, nápolyival. Most már talán kitart a célig és felvisz a Bandalakhoz.
Ez az utolsó, kegyelemdöfésként érkező meredek emelkedő senkinek sem esik jól, de ha meg kell ..., hát meg kell ... Kimásszuk, úgy, ahogy kell. Nagy Janit majdnem beérjük, de végül úgy döntünk Istvánnal, nem veszélyeztetjük a pozícióját. Pedig be tudnánk fogni. Felérve a nyeregbe hátulról egy idősebb futó érkezik divatjamúlt nemzetiszín susogósban. Poénból utána iramodom, imitálva a mozgását. István mondja is, amit szokott: „Mit csinált az addig, aki ilyenkor így tud futni?” Megnyugtatom Istvánt, hogy sokáig nem menne, esélyes, hogy a villáig se, ami innen már tényleg nincs messze.
Leereszkedünk a szintén rusnya árokban, még kimásszuk azt a picike murvás emelkedőt, ami Istvánban és bennem is mély nyomokat hagyott, aztán jön a végső idők ama rettenetes lépcsője. Nem törjük ki a nyakunkat és bevárjuk alul Lacit. Igaz, Tóth Feri beelőz addig minket, de ez most nem számít. Gratulálunk neki, szép teljesítményt tudhat magáénak. Hárman együtt lépünk be a konyhába és kapjuk meg a teljesítői státuszunkat. Így az igazi. Együtt indultunk, együtt is végzünk, még ha közben mindenki a saját útját is járta.
Kis híján 3 órát vertem tavalyi önmagamra
Ezen a még mindig igen hosszú úton sikerült megszelídíteni magamban legbelül ezt a túrát, ami eddig Pál névre hallgatott, de immáron Pali a neve. Iszunk is azon melegében egy pertut, természetesen Palipista pálinkával!
Itt gratulálok minden teljesítőnek, bajtársnak, útitársnak a regéci várban is felcsendült Militaris Congratulatioval a Ghymestől, ha már régen annyit hallgattam:
Az ars poeticám is lehetne... (csak Petőfi már ellopta)
Lógok a Tolvaj-hegyen.
Jobb kezem egy gyökérbe kapaszkodik, bal kezemben két túrabot egyszerre, körmeim a porhanyós földbe vájva. Lábaim a levegőben kalimpálnak kapaszkodót keresve kétségbeesetten. Eleresztem a gyökeret, hogy néhány centivel feljebb kapaszkodjak. Nem sikerül, kigörög a föld a lábam alól, csúszom lefelé a hasamon. Ha utolsó pillanatban nem kapom el ismét a stabil fogódzkodót, akkor a hegy aljáig biztosan nem állok meg. Pedig már félúton vagyok a csúcsig. Görcsösen markolom a gyökeret, fejlámpám fényénél keresem a következő biztos fogódzkodót. Közben próbálom megvetni a törmelékes, csúszós talajon a lábaim és botjaim elhelyezni úgy, hogy nehogy visszacsússzanak le a hegy tövébe. Tavaly ez nem ilyen volt. Tavaly löktem magam előre a botokkal, keresve közben a lépéseket. Bár kellett hozzá az erő és ügyesség, de előbb-utóbb fent voltam, nagyon meg sem álltam. De most idén van, ezt kell szeretni, itt kell boldogulni ezen a pályán.
Lógok a Tolvaj-hegyen.
Továbbra is. „Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szűkecske, azt én nagyon jól tudom. De nem tudhatjátok, mi lakik bennem.” Tehát akkor talán próbáljuk meg még egyszer. Lábakat stabilan elhelyezni, ujjakat jó mélyen a földbe vájni, következő stabilnak tűnő lépést megkeresni, közben botokat gyorsan felmarkolni. Aztán bejutni az ösvény menti fák közé, amilyen gyorsan csak lehet. Sikerült! Megmenekültem! Botjaim szorosan markolva, hátam egy fának vetve pihegek, szívem a torkomban zakatol ütemesen. Túléltem... Lelki szemeim előtt lejátszódik, hogy gurulok sikítva lefelé, végtagjaim össze-vissza zúzva a meredeken. Talán egy fa állít meg vagy egy szikla. De most itt vagyok kicsit porosan, de épségben. Araszolhatok felfelé a csúcs irányába, most már szigorúan csak fától-fáig, lépésről lépésre. Biztonsági játék. Kitűzöm a következő célt, erőt merítek, aztán teljes erőből felfelé. Megragadom a fentebbi fát, először nem tiszta erőből, mert sokuk korhadt, nem biztos, hogy megbírná a súlyom. Néhány másodperc pihenő a fába kapaszkodva, vagy mögötte, a biztos támaszon megállva, aztán még feljebb és még feljebb. A csúcs a cél!
Lógok a Tolvaj-hegyen.
Ti, a nagy nevek, ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember, aki semmiben se tökéletes egyszerre. Másoknak ez olyan könnyen megy. Gyorsan felszaladnak ezen a szörnyű emelkedőn, halmozzák a százasokat, teljesítik egymás után a brutálisabbnál brutálisabb távokat, ráadásul milyen gyorsan. Sára Peti és Lajos Dóri is pályarekordot megy idén. Én meg itt evickélek a sereghajtók közt, a bajnokság utolsójaként. A két lábam már egy-egy egybefüggően piros égő folt az allergiától. Nem elég a többi gond, még ez is. Másoknak ilyen bajuk sincs. Csak nekem. Mi a francnak neveztem be? Ide és a bajnokságba is... Mi a búbánatnak gyötröm itt magam, úgyse leszek sose olyan mint ti. Pedig idén minden körülmény ideális: jó az idő, nincs túl meleg, a pálya száraz, nem jön borzalmas vihar, sőt eső se lesz. Van kényelmes szállásom Füzéren, ha kell, tudok aludni. Minden adott, hogy megcsináljam ezt a francos kétszázast végre. Úgy tűnik, az ideális túracipőt is sikerült végre megtalálni. Le se cseréltem Füzéren, pedig hoztam vagy négyet. És Lajos Dóri is direkt odajött hozzám, a senkihez, Széphalmon és azt mondta, hogy idén megcsinálom. Nem lett igaza... Pedig az első körön viszonylag jó idővel és jó állapotban túljutottam, csak fél órával voltam gyengébb a tavalyinál. Ez és a kedvező időjárás azt eredményezte, hogy sokkal kevésbé viselt meg az első 50-es. Jó ómen, mint a kis mókuska a villanydróton a rajt előtt. A kabalaállatom is egy kis mókus, ami úgy lóg éppen a zsákomon, mint én a Tolvaj-hegyen.
Lógok a Tolvaj-hegyen.
„Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A lélek jóllehet, kész, de a test erőtlen...” És a Tolvaj-hegyet a hatalmas Természet nagyon ravaszul alkotta meg. De a mókusok ügyesek, okosak, bátrak, és szívósak, villámgyorsan ki tudják magukat húzni a csávából. Egyik lábuk itt, a másik lábuk ott, már el is tűnnek. Hipp-hopp felérnek a fa csúcsára. Egyszer majd nekem is sikerülni fog. Felérek a magam Tolvaj-hegyére. Ha nem most, majd máskor. Nekem más az utam, az enyém a fától-fáig való kapaszkodás. Tegnap 60-70 km, majd 100, utána 110, ma 120, holnap 150. Ha tudom, hogy már képes voltam az előző nehéz kihívásra, nem annyira félek a következőtől, magabiztosabban vágok neki. Megvetem lábam az előző sikerben és erőt merítek a következő lépcsőfokhoz. Most már tudom, nekem ezt az utat kell követnem. Most az lesz a cél, hogy stabilan menjek 100 pluszos távokat egyre gyorsabban. Így jövőre nem próbálkozom. Csak a harmadik százassal, hogy végre megismerjem az ismeretlent. Most, felérve a Tolvaj-hegyre már sokkal kevésbé sokkol le az északi zöld összes rémsége, mint tavaly. Mert már tudom, hogy mi vár rám. Az se bánt, hogy elesem mindkét nagy és irgalmatlanul hosszú lejtőn, sőt a másodikon ráesek az energiaitalomra, ami kifolyik a táskámba kellemes bukét kölcsönözve az aurámnak. Felállok, leporolom magam és megyek tovább, neki a Szurok-hegynek újult lendülettel, de fele energiaitallal. A második körből is jól jövök ki. Lassabban, de sokkal több erővel a folytatáshoz mint tavaly, mikor itt Füzéren feladtam. Felmarkolom a tésztám, rohanok a szállásra, ahol vár Peti és a zuhany. Alvásra sajnos nincs idő, mert Peti ideje ketyeg már a harmadik 50-esen, a Szaláncon, ki kell menni minél hamarabb. És kimegyek, neki a harmadik körnek. Lábam vörösen ég, talpaim a hosszú aszfalton sajognak, minden porcikám és az értelmem is tiltakozik, de megyek csak előre, lassan és biztosan. Fel a várba, be a faluba, át az árpamezőn, be a másik faluba a tűző napon, neki az emelkedőnek újra. Nagyon lassan csorognak a kilométerek. Aztán be az erdőbe, tekervényes, értelmetlen ösvényeken, kidőlt fák közt, nyomvájús, gépek által feldúlt szekérúton, árkon-bokron, csalánosban egyre csak felfelé. Egyre kevésbé tudok koncentrálni, agyam kihagy, már-már szédülök. Próbálok mélyeket lélegezni, nehogy elájuljak. Elpityeredek, sajnálom Petit, akit visszahúz a lassú tempóm és aki miattam nem fog szintidőn belül beérni első ötvenesén, sőt élete első ultráján. Én még beérhetek a 200-on, de már nem akarom tovább. Már rég egy hajszálnyi, még egy porszemnyi élvezetet se találok az egészben, ami miatt maradnék. Ilyen állapotban nem mehetek tovább, a hét árokhoz és a Hársas-hegyhez teljes koncentráció kell, én meg kornyadozom, kókadozom, ájuldozom, mindjárt bedőlök az árokba. Nem tudom, mi rakhatna helyre.
Tanár úr kérem, én készültem. Hiába magyarázom a bizonyítványom, az ultrák nagy professzorát nem hatják meg a körmönfont szép szavak, se a könnyek, se a rimánkodás. Itt kőkemény tények vannak: a 130 az nem 200. Üljön le, ez most egyes!
Tíz perc alvás, kávé vagy újabb legális doppingszerek hadserege? Már elég volt belőlük. Kis barna állatka suhan el az ájulás és az éberség határán, menyét vagy mókus, mindegy is, keretbe foglalja a történetet, aminek itt az Izra-tónál most vége. 130 km, így is életem leghosszabbja. És még ehhez jön a plusz 6 km Füzérig, mert nincs visszafuvar. Azt már kibírom, menni előre még tudok a sima úton egy kávé után. Mert egy gép vagyok már, nem ember. A test már kész, de a lélek még erőtlen. Vagy fordítva. Vagy egyik sincs kész vagy már mindkettő kész van, csak peches vagyok. Vagy nem tudom mi van... Pék Ádám mondja nevetve, hogy menjek csak vele inkább a Hársas-hegy felé. Nemet intek...
Lógok a Tolvaj-hegyen.
„Utóvégre ha meggondoljuk, micsoda marhaság az egész – ez az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az Isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a vér a fejembe tolul...” Még szerencse, hogy nem előírás, hogy minden embernek életében legalább egyszer le kell gyalogolnia vagy futnia 200 km-t egyhuzamban. Az egy orbitális nagy baromság. Nekem se kötelező. Nem is tudom, nem is értem, miért akarom én ezt annyira. Akkor most legyen az, hogy egyelőre nem erőltetem annyira ezt az egész marhaságot. Erősödjön a test, vértezze magát a lélek, gyorsuljon a tempó. Megyek leszegett fejjel előre, fától fáig konokul. És egyszer majd felérek a Tolvaj-hegyre. Visszaút nincs, csak a zuhanás bele a semmibe.
