A hetedik te magad légy

 

Van egy túra, ami minden évben vastag betűvel előre be van vésve a naptáramba. Ez a Pálos 70. Ha éppen nem potyognak cigánygyerekek az égből vagy nem házasodik a húgom, akkor ott vagyok biztosan valamelyik távon, valamilyen formában október első hétvégéjén. Ha lehet, ha kondim engedi, a leghosszabb megmérettetésen, a 70-esen.

Idén nem volt esküvő, szóval semmi akadálya annak, hogy egy nagyon sűrű szeptember után (cseh százas, Őrvidék 100, Palipista 100) ott legyek, ha épségben átvészelem az előzményeket. Hogy sértetlenül átvészeltem-e, azt döntse el mindenki a következők ismeretében: húzódás a jobb lábamban, valószínűsíthető bordarepedés, bevert térd és sípcsont mindenféle esésekből és sajnálatos véletlenekből kifolyólag. Szerencsére mire elérkezett a nagy nap, már minden nagyjából múlóban és a héten először végre sikerült a már kellemes hőmérsékletnek és a javuló kondimnak köszönhetően normális tempókat futnom és nem csak nyugdíjas csigabiga módra vánszorognom, mint az utóbbi hónapokban. A legutóbbi túrákon nem nagyon remekeltem az időkkel, a legutóbbit, a Palipistát például szinte teljesen szintidő-kihasználósan teljesítettem. (Ugye aki a teljes távot kifizette...)

Mivel a megpróbáltatások sora még nem ért véget, és a Pálos utáni hétvégén futok egy maratonváltót, ami ugyan csak 11 km lesz (mi az nekem...), de nem akarom cserben hagyni a többieket mondjuk úgy, hogy megint lesérülök, a terv az volt, hogy most kivételesen nem törekszem egyéni rekordra, sőt, még csak nem is futok. Pedig nekem a Pálos általában arról szól, hogy rohamra fel, minél gyorsabban beveszem Márianosztrát. Tehát vissza a régi szép időkbe, mikor cipeltem magammal a fényképezőgépet, szépen elsétálgattam, aztán ha kedvem volt (illetve ha sürgetett a komppara), kocogtam, valamint mindent lefotóztam, ami csak az utamba akadt. De levetkőzni mostani önmagam már nem tudom, úgyhogy gyorsan dőlt a terv, és nem amiatt, mert nem vittem a fényképezőgépem.

Néhány perccel 5 óra után sikerült elrajtolnom a Sziklatemplomtól – azért ilyen korán, mert ekkor még nem sejtettem, hogy pár perc múlva rám jön a futhatnék a Gellérthegy oldalában, aztán jó lett volna még minél korábban saját ágyba kerülni a tervezett lassabb tempó ellenére is. Minden nagyon olajozottan ment a rajtoltatásnál, ugyan a korai indulásom miatt kisebb sort ki kellett várni most. No meg aztán nehéz volt előzgetni a szűk, köves és a kiadós esőzések miatt némileg csúszós ösvényen. A Városmajor volt az a pont, ahol nagyjából már úgy éreztem, hogy a menet élére verekedtem magam, előttem csak az extra gyors lábúak lehetnek. Ismerőssel már addig is találkoztam, Csornai Edináékat hagytam el még a Vérmező sarkánál. Aztán voltak még egyéb nem várt találkozások is: a rendőrőrs előtt két várakozó zsaru köszönt ránk barátságosan, szerencsére nem igazoltatás végett. A Városmajorban pedig róka koma végezte hajnali felderítő sétáját, de nagy bánatára jó falatok helyett csak a vakum fénye akadt útjába.

A Kútvölgyi kápolnába is az elsők között értem fel. Kis vizet merítettem a szentkútból, hogy felfrissítsem, felkészítsem magam az előttem álló emelkedőkre. Így aztán zökkenőmentesen sikerült is felkapaszkodnom a meredek utcákon, az egyetlen meglepetés az volt, hogy az utolsó kaptatón felérve nem jobbra, a megszokott hangulatos gesztenyesorra tereltek a szalagok, hanem balra a Normafa út végére, hogy aztán a zöld/Mária út közös jelzésen haladjunk az Anna-rét irányába. Ahogy nézem, a hivatalos jelzés is itt vezet most, valószínűleg ez a változás oka. Sajnos a szép kilátásból, felkelő nap látványából még sejteni sem lehetett semmit, olyan sűrű köd fogadott fent. Kis híja volt, hogy nem szemerkélt hozzá az eső is. 

Az Anna-kápolnánál a szokásos barátságos fogadtatás Mazsiéktól pogácsával, forró teával kedves szavakkal. Ide mindig jó megérkezni. Ezután vicces versenyfutás kezdődött néhány bohókás túratárssal: két srác, egyikük szandálban zokniban, eldöntötte, hogy őket ma nem fogom leelőzni juszt se. Mikor kocogva utolértem őket, mint a róka által űzött nyúl, kilőttek, hogy esélyem se legyen lefutni őket. Belemenni a játékba nem akartam, nekem megfelelt a kényelmes kocogás gyaloglással felváltva, mikor hogy adta a terep és a kedvem, hisz elterveztem, nem döntögetek ma rekordokat. Kifingatni magam meg főleg nem volt kedvem a maratonváltó előtt, főleg itt a túra elején. A sokadik utoléréskor már én kértem meg őket, hogy fussanak, mert itt vagyok megint. :-) „Fussatok bolondok!” (Bár ezt ők mondták, nem én.) A két srácon kívül volt még egy harmadik, velem együtt negyedik versenyző is: egy nagy piros hátizsákkal vándorló túratárs, aki nagyon jó tempót gyalogolt-kocogott. Később, mikor már Botos Istvánnal együtt róttuk a kilométereket, megtárgyaltuk, hogy el nem tudjuk képzelni, mit cipelhet abban a nagy zsákban egy olyan túrán, ahol elsőrangú ellátás van, tempójából ítélve a hazajutással se lesz gondja. (Nem is lett, mert éppen jött már szembe ki a buszhoz, mikor az utolsó métereket kocogtam Márianosztrán.) Lehet, hogy valami magashegyi túrára edz? Mindenesetre ő nem tette le a terheit.

Kedvenc, mindig gyönyörűen berendezett virágüzletem eladója is barátságosan köszöntött ma reggel a Nagyrét utcában, mikor körbefotóztam az őszi díszleteket boszorkányostól, Halloween tököstől, őszirózsástól. Egyedül a napocska nem mosolygott az égen, inkább visszabújt aludni vastag felhőpaplanjába. A máriaremetei templom környékén legszívesebben mindig elidőznék egy darabig, hogy végre rendes fényképeket készítsek az őszi színekben pompázó gesztenyefákról és a szép épületekről, szobrokról, de sajnos erre sosincs idő. 

Pecsételni kell, majd válogatni a finom zsíros kenyerek közül és lehetőleg gyorsan el is fogyasztani azt, mert hosszú az út még előttem. Újabb ismerősöket találok a ponton: Tarnai Mátét és Botos Istvánt. Máté siet is tovább hosszú léptekkel, holott az imént mesélte, hogy nemrég egy Covid gyanús betegségen esett át és ez amolyan lábadozós túra. István az, akivel inkább lépést tudok tartani (már amikor), így együtt haladunk tovább. Egész sokan vannak itt a százasokra járók közül. Egy embert hiányolunk nagyon, Márton Danit, aki sajnos még a Vadrózsán lesérült. Tudjuk, ide biztos nem jön emiatt, de a másik párhuzamosan rendezett szombati Rendezők a Rengetegben túrán, melynek útvonala néha azonos a mi túránkkal, ő is ott van. Reménykedünk, hátha összefutunk. Erre a szombati napra igazi túradömpinget mutat a ttt naptár: Zala 100 és Less Nándor, valamint Őszi Mátra és Lokomotív 424, meg még jó pár más túra a kínálatban. Jaj, de nehéz a választás! Az első kettő miatt igazán fáj a szívem, hogy egy napra esik a Pálos 70-nel, de ezt már megszokhattam, hogy erre a hétvégére mindig nehéz a döntés, csak általában a Budapest Maraton szokott lenni a másik versenytárs. Most, hogy fanatikus százas teljesítővé avanzsáltam, leginkább az első rendezésű Zala 100 vonzott: a teljesítő ismerősök gyönyörű képei alapján sajnálhatom is, hogy kihagytam. De ha egy ilyen erős konkurens van játékban mint a Pálos 70? Márpedig elhatároztam, hogy 10-szeres teljesítő leszek, és ehhez nagyon jó úton haladok, még 3x kell visszajönnöm biztosan, ha ez most sikerül.

Istvánnal is megtárgyaljuk, hogy mindketten kicsit sajnáljuk, hogy elengedtük ezt a Zala 100 dolgot, miközben jó párszor átkelünk a Jegenye-völgyben a Paprikás-patakon. A várból Máté már lefelé tart és Vékony Gyuri is vele van: újabb ismerős a láthatáron. Fent az ellenőrzőponton igazi performanszban van részünk: a szandálos túratárs fennhangon énekli a „Csütörtökön virradóra” című betyárnótát. Mindehhez még egy játékpisztolyt is meglóbál a kezében néhány lövést leadva. Közben megkóstoljuk, milyen a citromos Balaton szelet (nem különösebben jó, de azért most jól esik) és konstatálom, hogy a srácnak inkább a Sisa Pistán kellett volna indulnia ezzel az attitűddel. Mondjuk lehet, hogy ott is betyárkodott.

A Solymári falig még párszor felbosszantanak minket a vicces kedvükben lévő sietős srácok az előreszaladgálásukkal, de mivel a Pálos 70-en különösen nem illik gonosz gondolatokat dédelgetni, hagyjuk, hadd szaladjanak, ha ehhez van kedvük. Azért reménykedünk, előbb-utóbb elfáradnak majd a nagy rohanásban. Számításunk be is jön nemsokára: az egyik srác az Ürge-malom utáni emelkedőn kezd lemaradozgatni. A Kevély oldalába való felkapaszkodást én is szívből utálom minden egyes alkalommal, de szerencsére valójában sosem annyira nehéz, mint előzetesen várom. Csobánkáig innen már alig kell gyalogolni és még dél sincs, sőt még 11 se, máris kis híján a túratáv feléhez érkeztünk. Milyen jó érzés ez a százasokhoz viszonyítva, ahol az ember ugyanebben a periódusban még sehol sem jár.

Megnyílt a Zarándokfogadó

Csobánkán az Élet házánál felirat hirdeti, hogy megérkeztünk a Zarándokfogadóba. Mindenféle finomság az asztalokon, első körben persze a narancssárga zsíros kenyereket kell megkóstolni, ami elmaradhatatlan ezen a túrán. Asszisztál hozzá megint az őszes vizsla, kikunyerálva egy kis simogatást. Kicsit elidőzünk itt, aztán indulunk is tovább a Csikóvárak irányába.

Szorgos kezek kenik szendvicseinket

A parkoló környékén két hölgybe futunk, akikről először azt hiszem, mozgó pontőrök, de aztán kiderül, hogy látogatókat számolnak. Néhány kérdést feltesznek, amire szívesen válaszolok, bár sietek, ha már teljesítménytúrán vagyok. Ezzel szerencsére ők is tisztában vannak. Másnap azért kitöltöm a kérdőívüket is, amihez kaptam egy QR-kódot, no meg biztatásul egy csokit. Ezután még párszor megszámoltak minket a Lajos-forrásnál, a Kisrigónál meg az Apátkúti-völgyben. Utoljára, mivel éppen futásban voltam, már csak integettem a számlálóbiztosoknak odakiabálva, hogy Pálos 70.

A Lajos-forrás felé kell leküzdenünk a túra legnagyobb emelkedőjét, de ebben a kellemesen hűvös időben ez is sokkal könnyebben megy, mint tavaly. Igaz, egyedül nyüstölöm a kaptatót a vártnál sokkal kevésbé sáros úton, mert István az emelkedőn mindig gyorsabb nálam. A forrásnál találkozunk újra, ahonnan újból együtt megyünk egy darabig. Itt kicsit hiányolom az almás pontot, így a forrásvízzel vigasztalódom. A Bükkös-patak völgyébe vezető kék kereszt markáns lejtője volt az, amitől sárügyileg legjobban tartottam, de ez is kellemes csalódás, csak a végén van egy kis csúszkálás. Egész jól megússzuk, mint a lódarazsakat is. Eme ádáz rovarok másokat itt halálra rémítettek és jól megcsíptek, mi meg nem is találkoztunk velük. Lehet, hogy egy bizonyos számú turistát tolerálnak csak, utána már támadólag lépnek fel. Fura, hogy még ebben az esőre álló hűvös időben is aktívkodnak.

Felfelé kapaszkodva érintjük a szépen foglalt Gyopár-forrást is

Felfelé kapaszkodva Pilisszentlászló irányába Vékony Gyuri is társul hozzánk. Azaz társulna, mert én vérszemet kapok, hogy már megint egy női túrázó előzött meg, és a parkolótól rohanni kezdek. Holott ez most nem verseny, a túra üzenete egészen más, mégpedig: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” A turistákat számláló lelkes fiatalok meg akarják mutatni nekem az útvonalat, de ezzel csak elbizonytalanítanak, holott pontosan ismerem a járást. Nézem is, hogy mi lehet a változás a tavalyi útvonalhoz képest? Hát persze, hogy nincs semmi, futok is a többiek nyomában. A főtértől a másik lánnyal együtt tempózunk az enyhén emelkedő zöldön. Ha már lúd, legyen kövér alapon a templom előtti erősebb emelkedőt is kifutom. Nem, nem akarok még mindig extra jó időt menni, az tulajdonképpen már el is úszott itt, de eldöntöm, hogy miheztartás végett az Apátkúti-völgyet végigfutom. Ha augusztus végén, a WTF versenyen ment, akkor annak most is kell, közel 50 km-rel a lábamban, punktum. Jelen esetben amúgy sem kell 4 perces kilométerekben tolni a végét, jó lesz a 7 perces lötyögés is. Tavaly itt valamiért nehezen esett volna a futás – hát majd most bepótolom. 

Sajnos a cipőmmel már ezen a ponton kezd meggyűlni a bajom. Erre az útra a Speedcrosst választottam a sár miatt, amiben idestova egy éve (Iszinik) nem túráztam hasonló távot. Ez ugye egy jóval keményebb konstrukció, mint a Hoka Speedgoat vagy a Salomon UltraGlide, amikben mostanában rendre járom a százasokat. Érzem a sarkaim rendesen, lassan olyan, mintha tojáshéjakon lépdelnék. Emellett a jobb bokacsontom is oda-oda ütődik a lábbelihez. Futás közben valamivel jobb a helyzet, így nem kérdés, innen hajtani kell a tempót egy darabig.

Végre belülről is látom a pilisszentlászlói templomot

Megjöttek a zarándokok

A pontról sajnos hiányzik a tavaly megismert aranyos vörös cicus. Nem csak nekem, a pontőröknek is feltűnt a pecsételő segédlet hiánya. Végre alkalom nyílik, hogy megnézzem a templomot belülről is. Éppen jövök kifelé, mikor énekszóval megérkeznek a zarándokok. Tegnap, a nagy esőben húgomék is velük tartottak. Most is jó sárosak szegények a tegnapi ázás és a mai sárdagasztás után, de továbbra is kitartanak útjukon. Gyorsan készítek magamnak egy magnéziumos italt, aztán elbúcsúzom Istvántól, és Gyuritól jelezve futási szándékomat. A számos patakátkelés és az elenyésző emelkedők csak kissé akasztanak meg, így viszonylag hamar odaérek a vadászházhoz, ahol most jóféle tartalmas gulyáslevessel várnak. Máté éppen kanyarodik ki a kapun, hogy elérje a következő vezetést. Nem csatlakozom hozzá, idén szeretném minden áron megkóstolni a levest, ha már tavaly kihagytam ezt az élvezetet, hiszen az idei jelszó az, hogy „nem sietek”. Csak „egyik lábam itt, másik lábam ott” önmagamnak valahogy nem akar sikeredni, hogy tartsam is magam ehhez. A túrának azonban pont ez az a pontja, ahol mégis csak sikerül az idei szlogenemhez igazodnom. Annyira lassan tudom kanalazni az ízletes, de forró étket, hogy még csak pár kanállal sikerült elfogyasztanom, mikor megérkezik a Pilisszentlászlón megismert lány, majd Istvánék is. Közben Petrával, egy régi ismerőssel is összetalálkozom. Innék egy kávét is, de arra egy kicsit várni kell. Így nagyjából a sokkal gyorsabban evő fiúkkal sikerül együtt végeznem. 

Megcélozzuk a 15 óra 20-as vezetést a közműalagútban, de ehhez még át kell kapaszkodnunk a Visegrád előtti dombon. Kissé kilépünk, hogy biztosan odaérjünk. Menet közben dolgozni kezd bennem a leves és a kávé egyvelege, kicsit izgulok, nehogy az alagútban jöjjön majd rám a szapora. A Duna mellett haladunk egy gáton, ahonnan távolra ellátva szemlélhetjük, hogy a környező fák már kezdenek tarka ruhába öltözni. Még a sűrű felhőtakaró ellenére is csodás látvány az őszi Dunakanyar. Van még idő szerencsére őshonos cikta, cigája meg racka juhokat fotózni, meg cipőt takarítani, idézeteket húzni és átvenni a Pálos csokit. Mindössze a süteményes néniket hiányoljuk (a jót könnyű megszokni és természetesnek venni) – ők idén hiányoztak, holott húgomtól tudom, hogy a tegnapi zarándokok megkóstolhatták a molnárkalácsot.

A vadregényes Szent László-völgyben

Vendégség a vadászháznál

Jár viszont más: Az idén igazi kuriózummal rukkoltak ki a szervezők. Kompozás helyett most a Duna alatti közműalagúton mehetünk át. Igaz, ez némileg a tavalyi változtatáshoz képest is megszaporítja a kilométereket, de nekünk, nem százas egyedeknek ez nem probléma, lényeg az, hogy megint olyan helyet látogathatunk meg a múlt heti Nemzeti Összetartozás Hídja után, ami ritka látványosságnak számít. Még rövid ismertetőt is meghallgathatunk a DMRV Zrt. munkatársától egy kis múzeumnak berendezett előtérben, mielőtt megkezdjük a felszín alatt 17 m-rel fekvő, 550 m hosszú, 3 méter széles alagútban való sétát. Ami egyébként nem túl izgalmas, mert az ismertetőben is elhangzott, hogy halakat látni nem fogunk, ez nem a Tropicarium, mindössze egy-egy oldalt futó cső és vezeték, néhány lámpa és a palló, amin haladunk a látványosság végig. A tudat, hogy fölöttünk egy folyó folyik, viszont egészen izgalmas. Mikor kikapaszkodunk a túlparton lévő lépcsőkön, átvehetünk egy emléklapot is, annak emlékére, hogy száraz lábbal átkeltünk a Duna alatt. 

Átkelés Visegrádra

Borúsan is csodálatos a Dunakanyar

Egyik kihúzott idézetem: „Az Úr küldi a villámot, és adja az esőt; kenyeret ad az embernek és füvet a juhoknak. (Zak 10,1)

Alagútlátogatás előtt kötelező a cipőtakarítás

A nagymarosi oldal nagyon hangulatos, a Duna-parti sétányon végigkísér a fellegvár és a környező borongós hegyek látványa. A településtől a tavaly már megismert új útvonalon kapaszkodunk fel a Köves-mezőre. Nem maradhat el most sem a nagymarosi cicák simogatása és a panoráma megcsodálása. 

Itt bújtunk be a föld (és a Duna) alá

Már a túlparton

Valahogy átérni innen Törökmezőre mindig egy küzdelem egyre fáradó önmagammal, pedig messze sincs, ráadásul túl sok szintet se kell megmászni addig. Mégis mindig alig várom, hogy elérjem a turistaházat, majd odaérjek Toronyaljára is, a pálos kolostorromhoz. Onnan már csak 8 km van hátra az egészből. De mivel nyom a cipőm és rossz állapotban vannak a sarkaim, mégsem lesz ez egy könnyű menet. Szeretem ezt a börzsönyi szakaszt (nem úgy, mint a régit), mégis folyton azt várom, hogy vége legyen már, hogy célba érjek. Amerre megyek, a borongós idő ellenére a szemet gyönyörködtető táj nyugtatgat: őszi kikericsekkel teleszórt rétek, kellemes erdő, a Magas-Börzsöny távoli ormai, melyek hívogatnák még a vándort, ha akaródzna még neki menni. 

De már nem nagyon akaródzik. A megérkezést vágyom, a cél biztonsága hívogat. Most boldog vagyok evvel a hetven-nyolcvan kilométerrel és örülök, hogy egy bő hónapon belül ez az első hétvége,  mikor a százon belül maradhatok. Aztán kis pihenés, mielőtt befejezem az idei szezont még két reménybeli százassal (Mecseki Láthatatlanok Nyomában és Iszinik).

Törökmező után azért itt-ott belekocogok, fogyjanak már gyorsabban azok a kilométerek. Toronyalján egy kis szusszanás a ponton és az utolsó vízutánpótlást is magamhoz veszem. A pontőrök készségesen segítenek a kulacstöltésben. Még világos van,  de hamarosan elő kell majd venni a lámpát az utolsó etapra. Az éles jobbkanyart bele a bozótosba most is benézik páran, köztük István is, de ők már messze járnak a széles, emiatt kínálkozó szekérúton,  nem tudok utánuk kiabálni. Én megyek a szalagok után. Ahol bírok, kocogok, hogy haladjak. A Bell Sándor kopjafa után (örülök, hogy végre láttam) kis csapatot hagyok le, akik udvariasan elengednek és érdeklődnek, hogy hetvenes távon vagyok-e. Azon bizony, és hozzájuk hasonlóan én is meg vagyok lepődve, hogy ilyen jól megy most a futómozgás. Amit lehet, megkocogok, csak érjek már be. Azt látom, hogy rekordidő ebből már nem lesz, de hát nem is számítottam erre. Ennek ellenére úgy tűnik, rossz időt nem fogok most se menni.

Visszapillantás a Dunakanyarra

Őszi kikericsek

Amott hívogat a Magas-Börzsöny

Az utolsó emelkedők jönnek, amiket már a fenébe kíván az ember, de mégis ott vannak megúszhatatlanul. Ráadásul az egész úton itt van a legnagyobb sár. Néhol csúszós, alig lehet talpon maradni, máshol meg leszedné a cipőmet is. De haladni kell, a cél bizonyossága húz magával előre, mindig csak előre. Hol gyorsabban, hol lassabban. Az utolsó nagy emelkedő is megvan, lehet kocogni lefelé. Egy másik túrázó mögött haladok, majd egy adandó alkalommal kielőzöm. Innen szabad a pálya előttem, egyedül haladok tovább. Sajnos lehet, hogy emiatt is, nem veszem észre a szalagozást a kálvária felé, lemegyek egyenesen a piros jelzésen. 

Lent már csak csodálkozni tudok, hogy hogy lehet, hogy máris itt vagyok a faluban. Vajon hol maradt a kálváriahegy? Most már késő bánat, ezt csúnyán elkispistáztam. Olyan közel a cél, hogy innen már csak előre van, a világító mécsesek mutatják a biztos utat, mert amíg az utolsó kilométereket faltam, szépen be is sötétedett. Néhol a fiatal segítők még dolgoznak a hangulatvilágításon, és kitartást kívánnak az utolsó méterekhez. Itt, ezen a túrán tényleg mindenki ilyen kedves és segítőkész. A célban még rá is kérdeznek, hogy itt vezetem-e le a Palipistát. Úgy tűnik már hírhedt nagymenő lettem én is. 

13 óra 44 perc alatt sikerült idén beérnem, tavaly ennél több mint egy órával mentem jobbat (12:28), de tulajdonképpen ez a második legjobb eredményem ezen a túrán, holott a 2019-es távhoz képest, ahol 13 óra 58 percet mentem (harmadik legjobb időm), időközben a kilométerek száma is megszaporodott, még a tavalyihoz képest is hivatalosan. De most nem bánkódom emiatt, hogy csak ötödik nő lettem, hiszen az elején megtárgyaltam magammal, hogy elengedem a tempót e kivételes alkalommal. És ennek ellenére is sikerült viszonylag jó eredményt menni.

Időközben Gyuri is beérkezik, egy másik befutó túrázóval, Ádámmal megbeszéljük, hogy hazavisz minket. Ő még átöltözik, így addig van bőven idő megenni a finom ragulevest borsóval és gombával, valamint a kakaós csigát. Közben Hajni és István is társul hozzánk, kellemes hangulatban zajlik a vacsora.

Örülök, hogy idén is részem lehetett ebben a rendkívüli élményben, eme utazásban fizikai és lelki értelemben, amit a Pálos 70 jelent és remélem, jövőre megismételhetem újból, hogy a város zajából eljussak a márianosztrai bazilika csendjéhez. Köszönöm a szervezők részéről azt a sok áldozatos munkát, ami hozzájárul ahhoz, hogy mindenki ilyen jól érezhesse magát.

„Az út csak kanyarog egyre bennem.” (Remélem, még jó sokáig...)

Strava link:

Napfényes utakon

 

„Mondd csak pajtás, indulsz-e már,

Erdőre, völgyekre, bércre?

Hogy ha új út szépsége vár,

Mondd, tudsz-e fáradni érte?

Víg szél, ágat lenget a légben,

Tél volt, most a nap tüze éget.”

Kisiskolás koromban az iskolai kórusunkkal gyakran énekeltük ezt a kissé mozgalmi jellegű dalt, aminek itt a második versszakát idézem, és melynek a címe Napfényes utakon. Valamiért már kisgyerekként is kedveltem lendületes dallamát és a hozzám már akkor is – valószínűleg a természeti képek miatt – közel álló szövegvilágát. Előre elnézést kérek a pálos atyáktól, hogy ez a kommunista nóta jutott eszembe a hétvégi Pálos 70 teljesítménytúra kapcsán, de talán híven visszaadja a szokatlanul ragyogó október eleji időjárást (a pálosok szinte mindig kiimádkozzák nekünk), a kíváncsisággal teli várakozást az idei vadonatúj útvonallal és rekordtervemmel kapcsolatban, és azt is, hogy egy ekkora táv teljesítése nem csupa öröm és boldogság, hanem testi és mentális kihívásokkal teli, sokszor kell gyorsan, lehetőleg jó döntéseket hozni. Talán némileg árnyalja a képet, hogy a Bárdos Lajos féle mű (iskolánk és kórusa is az ő nevét viselte) egy norvég népdal feldolgozása.

Idén alig lézengtek a rajtban fél 6 körül, sokan már 5-kor elmentek

Norvég klímáról itt szó sem lesz, mert már a hajnali órán, mikor a Sziklatemplom felé villamosoztam, se éreztem vacogósnak a reggelt a lenge futócuccomban. Idén csak fél 6-kor terveztem rajtolni, úgy matekoztam, hogy még ha kocogok is az első 20 km-en a nagyobb emelkedők kivételével, a pontok már nyitva lesznek, viszont elkerülöm az indulásnál való sorban állást is. Az persze kérdéses, hogy mennyire fogom tudni előzgetni az előttem indulókat a Gellérthegy szűk és sötét ösvényein, de legyen ez az egyetlen problémám.

A gellérthegyi víztározónál még sötétben - köszönöm a képet a pontőrnek

Az első 20-ast tehát mindenféleképpen meg szerettem volna nyomni, hogy esélyem legyen a 12 órán belüli teljesítésre. Ezt tűztem ki idén magam elé, mivel ez az idő tavasszal a Vérkörön is sikerült hasonló távon. Ehhez már arányaiban több futás kell mint gyaloglás, szóval módjával már talán terepultrának is nevezhető egy ilyen teljesítés. Eddigi legjobb Pálosom 13:30 körüli, szóval ez mindenféleképpen másfél óra időnyereséget jelentene, ráadásul icipicivel hosszabb távon, 75,7 km-en (a régi Pálos 70 útvonal csak 74,1 km hosszú volt). De az ember tervez, Isten végez szólás hatványozottan játszik ezen a túrán, ahol egyrészt folyamatosan jól tartják az embert a módfelett kedves pontőrök, valamint egyes helyeken aranyos állati segítőtársaik, így akkor is állok a pontokon, ha éppen nem annyira szerettem volna eredetileg, ráadásul lassan annyi az ismerős, hogy lépten-nyomon beléjük botlom, köszönhetően annak, hogy egyre több ultratávot teljesítek. És elcsábulni csak egy pillanat műve, máris borul az eredeti terv. Hogy végül mivel jár jobban az ember, az persze kétséges... Lehet, hogy többet ér egy-egy jó beszélgetés kellemes társaságban, mint az eszeveszett, embert próbáló iram és a rekord, amit majd a nemlétező kalapom mellé tűzhetek. Pont emiatt is szeretem a teljesítménytúrákat. Amellett, hogy jóval olcsóbb egy-egy nevezés, és egy ilyen Pálos 70 színvonalú túrán az ellátás már-már a futóversenyekét veri, nincs az a hatalmas teljesítménykényszer bennem, hogy bizonyítsak (micsoda paradoxon, hogy a teljesítménytúrákról beszélek, melyeknek a nevében is ott van eleve a teljesítmény szó), van idő körülnézni, fotózni ezt-azt és természetesen beszélgetni is. Nekem ezek mind hozzátartoznak a természetjáráshoz és a futóversenyeken pont erre nincs időm. És nem ciki, hogy néha csak tényleg gyaloglásra futja (jóóó, egy ekkora távon futóversenyen sem). Nem mellesleg az ember hiúságát legyezgeti, hogy sokkal előkelőbb helyen tündökölhet az ember az eredménylistán, már ha van ilyen, és itt van, profi időméréssel egyetemben.

Hajnali fények a Normafán

Kútvölgyi kápolna

Egy ilyen hosszú bevezetés már sejteti, hogy dőlt a terv, nem lett meg a 12 óra, főleg az azon belüli eredmény, de azért nagyon nem bánkódtam a végén, hiszen sok minden először sikerült: világosban beérni, a 18 km-es távon induló húgomékat utolérni (köszönhetően annak is, hogy ők plusz 3 kilométert hozzátettek a távjukhoz), 6 órás misén részt venni. És az utolsó busz is meglett volna, ha érdekelt volna a dolog, de jöttek értünk autóval a szüleim. Szóval ebből azért kikövetkeztethető, hogy mégsem mentem annyira rosszat, annak ellenére, hogy szépen ellazsáltam a túra közepét.

Egészen a Nagyrétig hoztam, amit terveztem, futás laza tempóban, felfelé gyaloglás. Persze ismerősök addig is voltak, rögtön az Anna-réten Mazsi, mint pontőr, köszönt rám némi pogácsa és forró tea társaságában. A jános-hegyi játszótér előtt sikerült utolérnem Somogyi Andiékat, ő az első Pálosát teljesítette eddigi leghosszabb távjaként, és nagyon drukkoltam neki, hogy jól menjen, sikerüljön és pozitív élményekkel záruljon a túra. Olajozottan haladtam előre az ismerős terepen, és ez nagyon jó előjel volt. A hűvösvölgyi Nagyréten azonban megszakadt az iram, mert utolértem Zsoltot, akivel még a Communitas Fidelissimán gyalogoltunk sokáig együtt. Megörültünk mindketten a társaságnak, és mivel hasonlóan jó tempóban tudunk haladni, együtt is maradtunk kis megszakítással egészen az Apátkúti-völgyig. A lejtőket itt-ott megkocogtuk, de többnyire csak gyalogoltunk nem annyira gyenge tempóban. Tehát itt szállt el a tervem, és ezt már akkor is sejtettem. Viszont mivel nem hajtottam agyon magam, lehet, hogy pont azért maradt még a végén energiám behozni valamennyit az itt szerzett lemaradásból. Ezt utólag már nehéz kisakkozni és kár is tépelődni rajta, idén ez így sikerült és azért titkon nagyon is örülök, hogy van, lesz még benne perspektíva ezen az új útvonalon is. És ez azt jelenti, hogy nagyon sokat erősödtem a kimaradt 2 évben. (70-es távot 2019-ben teljesítettem utoljára, 2020-ban kivételesen Pálos 40-en voltam).

A hűvösvölgyi Nagyrét, minden tervek megdöntője

Virágéknál ég a világ, meggyújtották a töklámpást...

Bandukoltunk tehát Máriaremete felé, közben meg szórakoztattam (remélem, nem untattam) alkalmi útitársam mindenféle helytörténeti dolgokkal Solymárról, Sisa Pistáról, a Jegenye-völgyről vagy ami éppen szóba jött. Ha már néha firkálok ilyesmikről, legyen is gyakorlati haszna. Lehet, hogy túlzottan bele is merültem az anekdotázásba, mert lefelé futva a Jegenye-völgy bevezető szakaszán akkorát zakóztam, hogy öröm volt nézni. A bal térdem bánta a dolgot, a kezeim ezúttal megúszták épen. Volt némi kétségem eleinte, hogy végig fogok-e így menni esetleges térdfájással, de szerencsére viszonylag hamar elmúlt az akut fájdalom, csak a seb maradt. A várban kicsit eszegettünk a pont kínálatából, közben a térdem is lemostam és leragasztottam. A holtidőt sikerült kicsit növelni egy a solymári állomásra éppen érkező vonat miatt, de aztán nem volt megállás egészen az Ürgemalomig, ahol én automatikusan balra fordultam volna, de a szalagok és Zsolt is jobbra navigáltak. Természetesen nekik volt igazuk, a zöld jelzés a szaporodó magánterületek tendenciájának esett áldozatul, így máshova terelődött. Ez volt az első komolyabb változás az eddigi útvonalhoz képest (a másik Budaszentlőrincnél, a kolostorromnál volt, ahol idén sokkal észrevehetőbben és ügyesebben tereltek be minket a ponthoz). Hullámvasutaztunk föl-le a Solymári-fal alatt, majd megmásztuk a Kevély oldalában lévő kellemetlen emelkedőt. Idén egy objektumot vettem észre a völgy felső szakaszán (talán bunker és a katonai gyakorlótérhez kötődik?), amit eddig sosem.

Indul a solymári vonat, az viszi el az én galambomat... (nagymamám énekelte ezt a nótát nekünk)

A bunker

Hamarosan elérkezett a pont, ahol végleg új utakra tértünk: a murvabányánál most jobbra, Csobánka irányába fordultunk. Hamarosan rákanyarodtunk a piros jelzésre, mely egészen az Élet házáig, a következő ellenőrző- és frissítőpontig kalauzolt. 35,5 km-rel a lábunkban jól esett a rendkívül finom vöröses színű zsíros kenyér (régi kedvencem) és a kedves kiszolgálás. A szent Jakab pont is itt volt, lehetett útravaló igéket választani. Sajnos ezeket mindig csak utólag olvasom el, de az ideieknek mind volt mondanivalója számomra jelen élethelyzetemben, szóval akár útközben való elmélkedésre is alkalmasak lettek volna. Volt a ponton még egy nagyon cuki öregedő vizsla is, kapott is egy kis simogatást. Találkoztunk egy ifjú, mindössze 11 éves teljesítővel is, aki ráadásul elég kemény tempóban masírozhatott eddig, ha már itt tartott. Sokáig ugyanis azt hittük (ráadásul nem csak mi), sikerült magunkat talán teljesen az élre verekedni, annyira légüres térben jöttünk. Itt Csobánkán találkoztunk először teljesítőkkel hosszú idő után.

Csobánkán egy vizsla fogadott

És természetesen a felülmúlhatatlan zsíros kenyerek

A csobánkai töltekezőpont után sajnos hosszasan bandukoltunk forgalmas aszfaltúton, már ismertem ezt a szakaszt a Piros 65-ről. Aztán nekivágtunk a Csikóvárak oldalának hol meredekebb, hol lankásabb ösvényeken, amiken eddig valószínűleg nem nagyon jártam még. Utoljára talán a 2003-as túravezetői vizsgám keretében volt szerencsém némelyikhez. Mondtam is Zsoltnak, hogy hátravan még a feketeleves a Karolina-árok emelkedőjének formájában. Ott válik igazán csak emelkedővé az emelkedő, ami egészen a Csikóvár és Bölcső-hegy közti nyeregig kitart. Zsolt kicsit belassult, mondta, hogy menjek nyugodtan előre. Mikor felértem, futásra váltottam, de ez már korántsem volt az az olajozott mozgás, aminek valahol a Nagyrét táján búcsút mondtam. Kicsit döcögősen haladtam a kövekkel teliszórt ösvényen a Lajos-forrás irányába, ahol almával vártak. El is vettem egy szép pirosat, és a Bükkös-patakig sikerült is elfogyasztanom sokszori nekifutásra. (Hol almát ettem, hol futottam ugyanis, mikor hogy adta a terep). A Bükkös-patakon való átkelés sem sikerült zökkenőmentesen, a Hokát másodjára is megmártottam (először a Paprikás-patakban sikerült egy hiányzó hídnál való átkeléskor). Mire felértem a Kis rigó vendéglőhöz, nagyjából ki is száradt. Az emelkedőn hagyott el egy rendes futó, aki felfelé is futott többnyire. Nekem jó volt a gyaloglás is, de azért a zsúfolt parkolótól megint nekiiramodtam. A templomnál, amit még sosem láttam ennyire közelről, egy újabb ellenőrzőpont várt egy nagyon szelíd fiatal vörös kandúrral egyetemben. A cica annyira barátkozó természetű volt, hogy a pontőrök még pecsételni is megpróbálták megtanítani. 

A Bükkös-patak völgye fölött

Szentlászlói lovacskák

Jövőre ez a macska lesz a pontőr, addigra megtanul pecsételni

Meglehetősen egyedi csendélet dobozos nápolyival, ikonnal, pezsgőtablettákkal, almákkal, vizesflakonokkal és macskát simogató Danival

Amig a macska próbálkozott én elvonultam a mosdóba rendezni a restanciámat és nyalogatni a sebeimet. Volt pár nyűgöm, ezeket muszáj volt rendbe rakni, mielőtt nagyobb gondot okoznának. Végül belöktem egy adag gélt is, biztos ami biztos. A gélnek, a pihenőnek vagy a cicamosdásnak vagy mindnek egyszerre köszönhetően olyan friss lettem, mintha kicseréltek volna. Éppen tartottam kifelé, amikor megjelent Zsolt. Így újból útitársak lettünk egy darabon (viszont így megint elblicceltem egy elég rendesen futós részt). A Szent László-völgy viszont korántsem annyira futós terep, mint ahogy képzeltem. Inkább vadregényes és némileg technikás, sok apró emelkedővel, patakátkeléssel, rézsűs, néhol sáros utacskával. Szóval futva sem annyira lett volna haladós és legalább így volt idő gyönyörködni is a tájban. Ráadásul tömegek használták ki a szombati jó időt egy kellemes kirándulásra, egymást érték a családok, osztályok, mindenféle turistacsapatok eme nem véletlenül népszerű helyen. Mikor aszfaltra értünk, latolgatni kezdtük, elérjük-e a 3/4 3-kor menő kompot. Úgy saccoltam, nekem futással meglehet. Zsolt is megpróbált velem jönni az aszfaltos szakaszon, de végül úgy döntött, sok lesz ez neki most. Én viszont el is tempóztam egészen addig a pontig, ahol a Telgárthy-rétnél leágazott az utunk az aszfaltról a zöld keresztre és meg kellett másznunk egy dombocskát még Visegrád előtt az Új-osztásnál lévő kilátó irányában. A kilátót nem érintettük, de az ösvényről elsőrangú kilátás nyílt amúgy is a Szent Mihály-hegy és a Duna irányába. Ez az új útvonal pont emiatt is tetszik nagyon, mert eddig is már sok szép panorámás helyet érintett, és a további börzsönyi szakaszon is bővelkedik ezekben.

Lehetne egy sorozatot készíteni a pilisszentlászlói kerítésekből

A vadregényes Szent László-völgyben - nem kicsit feldobta a túra útvonalát

Nem nagyon volt időm most gyönyörködni, mert igencsak nyakamba kellett szedni a lábam, hogy a komp, a pecsét és az esetleges ebéd is meglegyen. Bár az utóbbira nem nagyon volt már remény a szűkös időkeret miatt. Indul a komppara, rakétákat begyújtani, irány a rév! Nézte is a többi túrázó, mi ez a veszett tempó, de nekem ez a komp volt az utolsó remény, amivel még megközelíthetem az eredeti időtervem. Szóval csak egy opció volt, az, hogy elérem. Még úgy is, hogy a pecsételőponton biztosítottak arról, hogy nem csak 3/4-kor van komp a sok turista miatt. Ekkor volt kb. 10 percem a kompig, ami az étteremtől pár száz méterre volt, úgy, hogy még kompjegyet is kellett szereznem. Mondták is a pontőrök, hogy nyugodjak meg és menjek kajálni. Megnéztem a felhozatalt, volt bizonyára, már csak kinézetre is, nagyon finom gulyásleves és vargabéles. Úgy saccoltam, hogy a komphoz gyalog is csak pár perc szükséges, futva ez annyi se lesz, szóval egy vargabéles azért még bele (és belém) fér. A gulyással többet kell pepecselni, így az most kimarad, egyébként se vagyok nagyon éhes. Egyáltalán nem bántam meg, hogy hagytam magam elcsábítani, mert a Palotaház étteremben nagyon jó vargabélest készítenek. Ilyen finomat talán még nem is ettem. Miután csapot, papot és gulyást is hátrahagytam, célba vettem a kompállomást. Tényleg csak pár percre volt, ennyire nem is kellett volna összetörnöm magam. Megkaptam a kompjegyem és az árkádok alatt ülő nénik sütijeiből is válogathattam kedvemre. Molnárkalács, pogácsa, hatlapos, szőlő és még ki tudja mi minden volt a felhozatal, párat felmarkoltam és már futottam is a kompnál kígyózó sor felé. Egyébként óriási ötlet ez a komp előtti vendéglátás, mert így sokkal könnyebb kalkulálni az időkkel és a kompokkal.

Éhen halni ezen a túrán nem lehet

A komp felé futva

Hosszú sor kígyózik a kompra várva

Újabb ismerősbe botlottam, Márton Dani várt szintén a kompra. Kereste Nagy Orsit, akivel együtt ment, de egy ideje már elvesztették egymást. Mondtam, hogy Orsi lehagyott minket még a Szent László-völgyben, de azóta nem láttam, le tudtommal nem előztem. Másik fogas kérdés Orsi eltűnése mellett az volt, vajon kell-e pecsételnünk Nagymaroson vagy az csak indítópont a 18-asoknak. Erre sem sikerült egyértelmű választ találnunk. Miután átértünk, vételeztünk vizet, de közben több telefonhívásom is érkezett. Így hagytam Danit elmenni, úgyis gyorsabb nálam. Húgom hívott, hogy Toronyaljánál járnak, majd az öcsém, hogy vállalkozzon-e 3 gyerekkel a 18 kilométeres távra. Próbáltam lebeszélni arról, hogy lemerülőben lévő telefonnal plusz egy tekerős lámpával  felszerelkezve, két alsóssal és egy felsőssel térkép nélkül próbálkozzon, úgy, hogy életében nem volt még teljesítménytúrán. Javasoltam neki a régi szobi ingerszegény útvonalat (emiatt utólag nem volt túl boldog). Közben igyekeztem felfelé Nagymaros igen meredek utcáin. A szalagok rövid szakaszon levittek a kék keresztről, én viszont ott másztam fel, és így nyertem pár macska- és várfotót, egy kis vizet és helyezett lettem egy Strava szegmensen is mindezzel együtt is. Visegrád várát egyre klasszabb helyekről lehetett megszemlélni, de én nem nagyon engedtem a csábításnak, hiszen már sátraztam is errefelé, annyi fotót készítve, amennyit nem szégyellek. A Köves-mezőnél végre vízszintes lett a terep és próbálkozhattam újra a futással. Néhány szembe jövő cserkészlány helyesen szurkolt nekem. Törökmezőig felváltva futottam-gyalogoltam, jobban ment, mint vártam. Még utána is vitt kicsit a lendület, majdnem a Toronyalja kolostorromnál lévő pontig. Meséltem is a pontőröknek, hogy a GPS nélküli ántivilágban mennyit kerestem különböző túracsapatokkal a kolostort térkép alapján hiába. Aztán most meg tessék, itt van ellenőrzőpontként. Amióta utoljára (már GPS segítségével) láttam, felépült egy kis fából ácsolt szentély is. És a kút, ami végül nem nyelte el a büntetőcsirkét (barátnőmnek van egy haragos képű plüss csirkéje, őt akartuk bedobni poénból), is áll még. 

Egyre szebb a túlpart panorámája

Macska kosárban

Kökörcsinfotó most is lett

A pontról elindulva majdnem benéztem a szalagokat. Az volt a szerencsém, hogy megláttam az előttem pecsételő lányt egy magasles mellett haladni, aztán észrevettem, hogy a szalagok is arra visznek. Nyomába eredtem hát. Már szinte utol is értem, mikor újabb telefonhívást kaptam, ezúttal anyukám érdeklődött arról, merre van a kálvária Márianosztrán. Miközben eligazítást tartottam, a lánynak teljesen nyoma veszett. Viszont hamarosan beért egy futó, aki nem tudom, mennyire örült, hogy később nyúlnak használtam. Mindenesetre nekem remek motiváció volt, hogy ne engedjem el, még ha ő emelkedőn is futott. Én viszont szokásos módon lejtőn voltam jobb és így nagyjából egy tempót mentünk. Egy nagyobb emelkedőn meglett az elveszett lány is. Ezután hármas csapatunk előzgette egymást Márianosztra felé a végjátékban. Mikor kibukkantam a kálváriahegyen, ismerős arcokat pillantottam meg. Tesómék csoportja nézelődött éppen a templom előtt. Pár szót beszélgettünk, majd mondtam, hogy nekem még van egy kis elintéznivalóm lent. Igaz, az előzetes időtervem eddigre már teljesen elszállt, de azért a személyes rekordért még versenyben voltam. Megint futásnak eredtem a kálváriáról lefelé. Ebben most már csak a kis idézetes papírok akasztottak meg, melyeket próbáltam szó szerint kutyafuttában elolvasni. Nos eközben ért utol és előzött le a szemüveges lány. Úgy tűnt, ő valószínűleg más távon van versenyben velem, az idővel vagy önmagával, mindenesetre elég szép tempóban érkezett. Éppen egy kis emelkedő előtt voltunk, ő nekifutott kapásból, én belassítottam kis lendületet venni. Akkorát kaptam, hogy elhúztam simán mellette, meg sem álltam a templomnál lévő célig. Hát a magvas gondolatok most várhatnak másra, meg a hangulatvilágításnak kitett mécsesek is. Egyelőre még teljesen világos van, minek is meggyújtani őket. 

Még egy kilátás, most a Börzsöny irányába - és ez sem az utolsó

Egy panorámás rét Kóspallag felé menet

Toronyalja

Meglehetősen furcsa egy érzés volt még világosban, egész jó tempóban és a távhoz képest jó kondiban befutni a templomudvar kapuján, majd a célba, hiszen még sosem volt rá precedens, pedig ez már a hatodik befutóm itt. Még közben anyukámnak is integethettem, aki éppen a misére készült bemenni. Átvettem a díjazást, még csodálkoztak is a célban a lányok, milyen gyors voltam, pedig azért előttem is volt női befutó, egy biztosan. Végül Orsi is megelőzött, hiszen ő később indult nálam és azért gyorsabb volt icipicit. Szóval csak harmadik nő lettem, de a jó érzés tényleg az, hogy azt éreztem, hogy több is volt most bennem. Hála a sok futásnak, valamint annak, hogy belehúztam idén a teljesítménytúrázásba és ismét teljesítek százas távokat is. És ebből a perspektívából egy 70-es táv, ami régen nekem az abszolút csúcs volt, már nem is olyan harapós. 

Ha még nem unjátok a kilátásokat...

Ismerős csapat a kálváriahegyen

Még leültem kicsit beszélgetni Danival néhány zsíros kenyér és nagyon finom tea társaságában, aztán bementem én is a misére, aminek addigra a fele már sajnos lement. Megjöttem hamarosan húgomék is és együtt elmentünk még palóclevest is enni almás pitével, ami szintén jár még a túra után.

Még egy kis fácit, hogy mi az ami tetszett, mi az ami kevésbé az új útvonalban, illetve mit sajnálok a régiből:

Amit szívesen eleresztettem a régiből: A Pilisszántó és Klastrompuszta közötti szakaszt, illetve a Szob és Márianosztra közöttit - ezeket viszonylag unalmasnak tartottam mindig is.

Amit igazán sajnálok: A Pilis-nyereg megmászását, Pilisszentléleket mindenestől és a kolostorromot, valamint a hosszú gerincet Pilisszentlélek és Basaharc között. Ja is a csobánkai szentkutat is a hangulata miatt és a kilátást a Hosszú-hegyről (megmászni nem annyira szerettem).

Az új útvonal kedvenc részei: A Csikóvár oldala, mivel kevéssé ismerem, a Bükkös-patak völgyébe való leereszkedés egy kis kilátással, Pilisszentlászló, ahol végre megismerhettem a templomot is és persze a Szent László-völgy. Kicsit az Apátkúti is, bár aszfalt és zsúfolt, de szép rétek vannak. Az Új Osztás felé meg megint csodás a kilátás, Visegrád, Nagymaros pedig verhetetlen. A börzsönyi rész meg egyértelműen a kedvencem volt, nem is sorolom tovább - egyértelműen látszik így is, sokkal hosszabb a lista ezen az oldalon. Szóval az új útvonal a nyerő nálam. 

Továbbá tetszik még az arányaiban több technikás meredek felfelé és lefelé, viszont van sok jól futható rész is mellette.

Mi az, ami nem tetszett: Viszonylag sok aszfalt az új útvonalban, még ha jól futható is. (Nekünk 70-eseknek még nem is olyan vészes az aránya, de a 40-eseknek már összesítésben is tényleg elég sok jut.)

Strava link: Futásnak mértem, de végül fele-fele arányban volt futás és gyaloglás a Garmin statisztikája szerint. Így végül meghagytam annak.