Turista kékszalag

A mesterséges intelligencia segítségével újraépítettem a Kevély-nyergi turistaházat és benépesítettem az erdőt korabeli kirándulókkal és teljesítménytúrázókkal. Vajon a valóság tényleg hasonló volt?

Ha az ember egy olyan patinás túrára készülődik, ami már a 80-as években is létezett, könnyen felül arra a retrovonatra, ami mostanság nagy divatnak számít internetes berkekben. Annyira nem is nehéz, ha az ember 1988-ban, amikor a BEAC Maxi 110, azaz mai nevén a Turista Kékszalag története elindult (az átnevezés 2012-ben történt), már nagyban ismerkedett a természetjárás alapjaival. Sőt osztálytársai többségéhez képest, szülei jóvoltából, már az átlagdiáknál tapasztaltabb természetjárónak számított. Végeztem egy kis fejszámolást: 88 őszén, a rendszerváltás küszöbén, hatodikos kisdiák voltam, aki testvéreivel együtt egy vacsora alatt befalta volna apukám nyugatnémet kollégája révén érkezett Nutellás üveg tartalmát, ha anyukám nincs résen. Kirándulni akkortájt viseltes pólóban, évszaktól függően mackó- vagy kordnadrágban, valamilyen bejáratott utcai cipőben mentünk, túrabakancsra nem tellett, mint ahogy sok minden másra se. Télen felvettük a hótaposó csizmánkat, a nadrág alá harisnyát húztunk, ha nagy volt a hó, sínadrágot viseltünk. Nem azokat az időket éltük, amikor indulás előtt azon töprengünk, hogy a Hokát (a Speedgoatot vagy a Challengert?), a Salomont (és melyiket az immár 4 db egyforma Ultraflow 2 közül?) vagy a kicsit már szakadt, de még használható New Balance-ot húzzuk-e fel és az 5 db (csak) ultrás zsákból melyiket vigyük az útra. Mert egyetlen hátizsákom volt, egy műbőrpántos zöld orkánanyagból készült csehszlovák csoda, ami nagyon is megfelelt a célra, bár túl kényelmes nem volt. A szüleim pedig kis oldaltáskákkal rótták az erdőt, amibe belefért az elengedhetetlenül szükséges papírtérkép, turistakalauz, kulacs és szendvics. 

Cikk  a második rendezésről Rakk Gyula archívumából

Kicsit én is nosztalgiával gondolok ezekre az időkre, amikor még sehol se volt a nyári hőkupola, a  Velencei-tó se akart kiszáradni, valamint a mesterséges intelligencia áldását és átkát se élveztük, ami nemsokára tényleg elveszi a munkámat, sőt még az internet is valahol messze, távol, amerikai katonai berkekben létezett csak. Okosóráról, okostelefonról GPS-ről még csak nem is álmodtunk, esetleg egy Commodore 64 volt a legfőbb vágyunk. És mindennek ellenére vagy éppen emiatt is éltünk, tanultunk, kirándultunk, valamint nagyon is jól éreztük magunkat egymás társaságában, csak úgy kütyümentesen. Arra koncentráltunk, amire kell, az emberi kapcsolatokra és a természetre, ha úton voltunk az erdőben. Bőven elég lett volna, ha itt megáll a technika exponenciális fejlődése, már így is klasszisokkal jobban éltünk, mint nagyszüleink gyerekkorunkban. Mennyit elemezgettük ezt túrákon ismerősökkel a 2000-es évek elején is. És hol voltunk még a mai fejlettségi foktól mind akkor!

Ez egy retro jellegű teljesítménytúra, ennek megfelelően az itiner és az igazolólap, valamint a díjazás se sokat változott a régi verzióhoz képest (Rakk Gyula archívumából)

1988-at írunk, a hatodik osztályt nyűttem. Nagy szerencsénkre egymás után két lelkes fiatal osztályfőnököt kaptunk, Etelka nénit és Gyuri bácsit, akiket nagyon szerettünk. Gyuri bácsi elhívatott turista volt és velünk, az osztályával is meg szerette volna ismertetni a természet szépségeit, így gyakran vitt minket kirándulni a környező hegyekbe, illetve szervezett nekünk nyári erdei tábort, ami meghatározó élmény volt szerintem mindenkinek. Így a Kevély-nyeregbe is eljutottunk általa, ahol akkoriban még állt a turistaház, amiben még teát is ittam, mielőtt 1992-ben leégett volna. Amiatt választottam illusztrációként ezt a helyet, amit a túra is érint, mert hűen tükrözi, mennyi minden megváltozott körülöttünk azóta az erdőkben is.

Már ekkor, a polcon lévő turistakalauzokat elcsenő és titkon tankönyvei mögött olvasó gyerekként is volt egy nagy álmom: átvágni a Pilisen és a Visegrádi-hegységen délről északra, útba ejtve a Holdvilág-árkot, a kedvenc Sikárosi-rétemet, Dobogókőt és a Rám-szakadékot. Micsoda grandiózus túrának tűnt ez a mintegy 20 km-es útvonal gyerekfejjel! Sok akkori vágyam nem sikerült megvalósítani így utólag nézve, de ezt az egyet szinte maradéktalanul. Sőt rendesen túl is szárnyaltam, mert a hegységet (és nem csak ezt a hegységet) ezúttal is, immár sokadszorra sikerült átszelnem, most éppen a kék jelzés mentén.

A kis-Dacia nem bírt el a Piroskával

Persze ekkoriban még a létezéséről se tudtam a teljesítménytúráknak, csak úgy kedvünkre kirándulgattunk a családdal, az osztállyal, majd később a barátokkal. Mikor már jó egy évtizeddel később, 2001-ben a Kinizsi száz teljesítésével nagy hirtelen rátörtem az ajtót a teljesítménytúrázás világára, még nem annyira sok minden változott a körülményekben – gondolok itt a túrázás mikéntjére, valamint az infrastruktúrára. Aztán sikeres Kinizsi teljesítőként jött el a pillanat, hogy ez a túra is szemet szúrt az akkori, még fizikális, könyvszerű TTT túranaptárban, Dani szóhasználatával „a Bibliában”. És várt a kivitelezésre mintegy 25 évet. Talán nem is voltam tudatában sokáig, hogy én most már elég régóta át-átszelegetem a Pilist és a Visegrádi-hegységet időről időre egy-egy hosszabb túra alkalmával, megvalósítva gyerekkori képzelgésem.

Teljesítményúrázók és vasútrajongók várakoznak arra Vácott, hogy végre elinduljon velük a retro szerelvény a diósjenői vonalon

A retrovonatról most szálljunk gyorsan le és üljünk fel arra, ami a Börzsöny irányába visz szombat hajnalban. Bár izgalmas a múltba visszarévedni, de a mai nap sokkal több izgalmat fog tartogatni, kicsit talán többet is a kelleténél. A 7 óra 8 perces vonatot néztem ki a Nyugatiból, aminek 7:38-kor van a csatlakozása Magyarkút irányába, és amivel a 8 óra 15 perces rajt még kényelmesen elérhető. Lehetett volna a biztonság kedvéért az eggyel korábbi, azaz a 6 óra 8 perces vonatot is választani 6 óra 38 perces váci csatlakozással, de ennek nem láttam feltétlen szükségességét. (És utólag nézve jobban se jártam volna, inkább csak rosszabbul.) Társaságot hamar találtam magamnak a nagy zsákkal szintén a vonathoz igyekvő Fűrész Andi személyében. Neki most más volt a túraterve, kint aludni készült a barátjával. Csatlakozott hozzánk két idősebb úr is, akik a mi túránkon szándékoztak pontőrködni és hoztak magukkal csintalan p...-kat, azaz palacsintákat, amiket majd mi fogunk később megenni Nógrádon. Mikor a kalauznak bemutattuk intergalaktikus bérletünket, azaz a vármegyebérletet (köszi Andi, megint újat tanultam), még nem is sejtettük, hogy ez az utazás minimum annyira kalandos lesz, mintha törülközővel próbálnánk űrhajót stoppolni Douglas Adams regényében. Andi utazott tovább, a pontőrökkel és más túrázókkal egyetemben mi pedig leszálltunk Vácott. Be is lőttünk egy másik peronnál messze várakozó Bzmot szerelvényt, elvégre ilyenen szoktunk zötykölődni Diósjenő felé. Most azonban senki se volt se a vonaton, se körülötte és ez felettébb gyanús lett társaságunknak. Kiszúrtunk viszont egy másik peront, ahol egy üres vonat mellett nagyobb társaság várakozott, köztük sok ismerős arc. Akkor ez lesz a miénk. Üdvözöltük egymást a túrázós ismerősökkel és a nagy eszmecsere közepette szinte fel se tűnt, hogy a vonatnak lassan indulni kéne. Azonban szemet szúrt, hogy a kijelzőn a vonatunk mellett 30 perc késés felirat jelent meg. A MÁV alkalmazásban meg szerelvényhiba miatti késés. Szokás szerint más egyéb tájékoztatás nem történt, mi meg találgathattunk. Meg gondolkodhattunk egyéb módozatokon, hogy jutunk el majd Magyarkútra. Annyi biztos volt, hogy a 8:15-ös rajtot bukjuk, és így lehet, hogy a nagymarosi átjutást is a Duna túloldalára. Nagyrészt ugye hosszútávos indulók várakoztak a peronon. Elindultunk páran a pénztár felé, hogy kapjunk valami bővebb információt, de a pénztáros hölgy még nálunk is kevesebbet tudott. Megdöbbenten kérdezte, hogy a 7:38-as vonat nem indult el? Nem volt mit tenni, a forgalmi iroda felé vettük az irányt. Ott Szabó Attilának már sikerült megtudnia, hogy lesz pótlás, illetve az is kiderült, hogy az előző vonat akadt el még az első állomás előtt és amiatt nem tud új szerelvény indulni, mivel csak egy sínpár van. Szóval azok se jártak jobban, akik korábban indultak el a túrára. Hamarosan aztán visszaérkezett a meghibásodott szerelvény, rajta a sok csalódott túrázó és vasútbarát. Az utóbbiak az ezen a vonalon zajló retrohétvégére érkeztek volna. Ők legalább nagy szakértelemmel tudták kommentálni az eseményeket, mi meg kíváncsian hallgattuk. A MÁV meg megint bemutatkozott, hogy ők retrohétvége nélkül is tudják hozni a 21. században nagyon retro érzést. A meghibásodott, azaz a súllyal és a pálya sajátosságaival nem bíró kis-Dacia mozdonyt aztán kiiktatták a forgalomból és elhárult az akadály az elől, hogy a nagy-Dacia fél kilenc után útnak induljon a hoppon maradt túrázók és vasutasok által felszaporított utazóközönséggel. Kis késés a pesti csatlakozás késlekedése miatt pluszban még összejött. Volt akinek az egész sok volt és úgy döntött, inkább hazafelé veszi az irányt a Börzsöny csúcsai helyett. Bővebben itt lehet olvasni a vasúti vonalon történt fennakadásokról.

Végül aztán éppen még fél 10 előtt, kézben az itinerrel, Márton Dani társaságában nekilódulhattunk a kék jelzés Máriaremetéig tartó felgöngyölítésének. Kapott az egész százas mezőny egy engedményt: nem feltétlenül szükséges érintenünk a Hegyes-tetőt, hogy biztosan el tudjuk érni az utolsó 7 órás kompot. Bár saját bevallásunk szerint semelyikünknek se használt a két hónapnyi kihagyás a Kék Balaton óta, elég szép tempót vettünk fel. Sejtettem is, hogy a nem formában lévő Dani tempójában én hamarosan bekrepálok. Amit lehetett, megkocogtuk, de azért a kilátást igazolópont híján is megcsodáltuk apró kitérővel a Lokó-pihenőnél a Nagy-Kő-hegyen. Aztán lerobogtunk a hegy tövébe, ahol olyan szerencsénk volt, hogy Ács Gáborral egyetemben végignézhettük, hogy vontatja visszafelé a nagy-Dacia a két kocsinkat.

A két fiútól kezdtem lemaradozni, viszont utolért Wagner András, majd egy UTH pólós futó srác, aki az 50 km-es táv keretében az OKT-t is teljesíteni szándékozott, majd holnap folytatta volna tovább a Duna túloldalán. Sietnie kell, mert október 10-én, a Kéktúrázás napján már a Bakonyban kell tartania és csak hétvégenként ér rá. Az alig csordogáló Csurgó-forrásnál vártak valóban a csintalan palacsinták és az ismerős pontőrök, majd mindennemű töltekezés után nekiindultunk a Kálvária-domb enyhe emelkedőjének. A réten Danival egy narancssárga polisztirolrepülőre leltünk, amit ki is próbáltunk. Nem repült túl jól, így ott maradt, hátha keresni fogják a falusi gyerekek. 

Töltekezés a Csurgó-forrásnál

Dani aztán nálam sokkal jobb tempót vett fel Királyrét felé igyekezve, el is tűnt a látótávolságomból. Neki ez a 19. teljesítése már, így minden kanyart ismer, tőlem eltérően, aki az Országos kék eme szakaszán jó sok éve jártam már, akkor is ellenkező irányból. Így nem csoda, hogy elvétettem egy kanyart és egy helyen találtam magam, ami még a rémálmaimban visszatérő esős Szondi 85 teljesítésről lehetett ismerős. (Ahol nem kellett volna akkor se járnunk.) Ács Gábor meg követett hűen a rossz irányba. Szerencsére még nem távolodtunk el sokat a valós utunktól, így néhány másodperc múlva mi igazítottunk útba két szintén tanácstalan kéktúrázót.

Gáborral egészen Királyrétig együtt haladtunk, sokat csevegve a hamarosan megrendezésre kerülő Pénteki poroszkáló százasról. Egészen a helyig, ami úgy tűnik, Királyrét közelében van, mert lövésem se volt, merre járunk. Mikor Gábor szerint már megkezdtük a Csóványos mászását, kezdett csak derengeni a terep még a Runaway börzsönyi versenyeiről. Most azonban nem voltam futóversenyhez illő formában, le is maradtam jócskán Gábortól is. Hagytak el sorra az emberek, például Török Daniék és más, kevésbé ismerős túrázók is hegyre felfelé. A Saj-kút-bérc balról magasodó tömbje már egészen ismerős volt, de jól tudtam, innen még van mit mászni a Foltán-keresztig. Nem is beszélve a Csóványosról. Azért a kereszt és a csúcs közti szakaszon nekem is sikerült pár embert utolérnem, például Baranyai Zsókáékat. A lassabb tempó kicsit engedte, hogy a táj szépségére és a sok lila őszi kikericsre is rácsodálkozzak, valamint arra, hogy ez a kevés eső is milyen jótékony hatással volt a természetre a nagy szárazság után. Sok kéne még belőle, ami persze nekünk túrázóknak nem lenne annyira pozitív, de nem a mi kívánságaink az elsődlegesek hosszú távon. 

A nógrádi vár egyre távolabbról

Zsókáékat is elhagytam, sőt egészen már a csúcs közelében jártam, mikor két szembe jövő turistára lettem figyelmes, akik nagyon néztek befelé az erdőbe és mutogattak valamit. Esélyes, hogy valami állatot pillantottak meg. Mutatták nekem is, hogy nézzek gyorsan a közeli fekvő fatörzs irányába. Nem akartam hinni a szememnek, sőt elsőre azt hittem, hogy vadmacskát látok, ami szintén kuriózum lenne: hosszú csíkos farok, egy hosszú hát - ez nem macska, de ilyet már láttam valahol... Kutattam bőszen a memóriámban a tájidegen állat után: megvan, nem is olyan messze Törökmezőn a kisállatkertben vannak ilyen ormányos medvék. Lehet, hogy onnan szökött meg ez a példány is, mely meglehetősen otthonosan mozog az erdei környezetben. 

Zsókáék nyomában a Csóványosra kapaszkodva

Egy ormányos medve a Csóványoson!

És bezárt kollégája Törökmezőn

A Börzsönyben szokatlan állatot egy futó is észlelte a Hárombarát-nyeregről, aki videót is osztott meg róla: https://www.facebook.com/reel/1451182997061287

A kilátó alatt egy fél alma ütötte a markomat, amit lefelé botladozva a köveken jóízűen el is fogyasztottam. Ahol a terep megengedte, igyekeztem erősebb tempóra váltani. Úgy gondoltam, a Nagy-hideg-hegyen mindenféleképpen beiktatok egy rövidebb pihenőt, hátha egy kávé majd helyre ráz. Ez így is lett. A mosdóban készítettem egy újabb izotóniás italt, valamint vettem is egyet nem túl olcsón, mert a kólám is éppen elfogyott. A teraszon rövid eszmecserét folytattunk a kéktúrázó futósráccal és arra lyukadtunk ki, hogy egyikünk sincs nagyon elemében. Mondtam neki, hogy azért olyan „öregesen” majd lekocogok a hegyről Kisinócra, mert ugye a komp az megy, ha rajta vagyok, ha nem. Ő meg mondta, hogy már semmi kedve futni. No ebből az lett, hogy elkezdtem élvezni a leszáguldást nosztalgikusan felidézve a WTF BRZSNY versenyeket, aminek I love BRZSNY mintás pólóját éppen viseltem is, mikor éppen láttam, hogy valaki érkezik hátulról. Csak nem a fehér pólós futó? Mondta is, hogy ez éppen nem öreges tempó... én meg kérdeztem tőle, hogy akkor ezek szerint mégis megjött a kedve? Szóval kvittek voltunk...

A turistaház teraszán gyümölcslevessel vártak, olyan finommal, amit ritkán eszem. A különleges alkalomhoz gyerektányérral tálaltak és lelkemre kötötték, hogy meg kell mondani, mi van az alján. Nos nem volt nehéz rábukkannom Micimackóra. Szívem szerint repetáztam is volna, de éppen beszédbe elegyedtem Ferivel és Évivel, akik szintén itt pihentek és sörözgettek. Gondoltam, akkor inkább társulok hozzájuk és kérek én is egy sört. Aztán hamarosan Éviék már indultak tovább, mondva, hogy úgyis utolérem őket. Így is lett. A kóspallagi kálváriáig meg is kerültek. Innentől egészen Törökmezőig együtt haladtunk hármasban. Törökmezőnél a pecsét megszerzése után úgy éreztem, van még bennem némi kraft, így elbúcsúztam a többiektől az állatkerti ormányos medve kollégák megtekintése után. Már a komplexum után, a lejtő elején találkoztam Fűrész Andiékkal, akik esti sátorozóhelyükre tartottak és szembe jöttek a mezőnnyel. Amit csak bírtam, kifutottam a Köves-mezőig, ahol mindössze 30 percem maradt a 6 órás kompig. Menet közben mérlegeltem, hogy Hegyes-tető és 7 órás komp vagy kék kereszt és 6 órás komp. Az utóbbi irányába dőlt el a mérleg. Még bevágtam pár dinnyeszeletet, amit nagyon kínálgattak a nem túl józan srácok, majd lenyomtam a sprintet a révig.

Búcsúzik a Börzsöny

A kikötőt nem találtam meg elsőre, így a többiek már messziről kiabáltak, hogy hova menjek. Ott volt már Dani, Gábor, Attila, Rita, András és Csaba is az ismerősök közül. Kevés idő még enni is maradt. Kiderült, Dani a Hegyes-tetőt se hagyta ki, ő nem is szokott ilyet, mert nála ez becsületbeli ügy. Az eddig mintegy 50 km-t maga mögé utasító társaság kicsit megpihent végre a kompon, hogy újult erővel induljon neki a Visegrádi-hegység emelkedőinek és a hátralévő 60 km-nek. Első körben a kálvária következett, Csaba szerint a „mi kálváriánk". A nagy mászás előtt jó lett volna bekapni egy lángost, de sajnos az étterem már bezárt addigra, mire átértünk. Itt konstatáltam, hogy a depós csomagom a túlparton maradt, megint csak bontatlanul. (Ügyesen összekevertem Visegrádot és Nagymarost, én a nagy térképbúvár...) Se kabát, se kóla, se töltő. Ez utóbbit talán csak kibekkelem, kis szerencsével kólát vagy egyéb koffeint is szerezhetek, de mi lesz a hidegnek ígérkező éjszakával? Elég lesz vajon a pulóver és a vékonyka futókabát? 

Fáradt túrázók a komp fedélzetén

Egyelőre felfelé a kálvárián kevéssé főtt emiatt a fejem, inkább izzasztott rendesen az emelkedő. Közben próbáltam magyarázgatni a stációkat a többieknek több-kevesebb sikerrel. A stációk lassan elfogytak, az emelkedő sajnos velünk maradt. A fellegvár környékén hagyott egy kis szusszanót, itt tudtunk vizet is tölteni. A bobpálya melletti parkolónál kértem a pontőrtől kis teát, így valamennyi koffeinnel is sikeresen felvérteztem magam az egyre közeledő éjszakához. Ritáék kicsit megálltak pihenni az egyik asztalnál, Danival mi ezt nem láttuk szükségesnek, így tovább mentünk a Borjú-fő irányába. Bár addig még sokat kellett menetelni, főleg mászni a visegrádi szüreti mulatság hangjaira... A Nagy-villám melletti hatalmas réten láttunk kint sátrazókat, ugyanúgy, mint később a Bükkös-patak völgyében, biztos szarvasbőgést jöttek hallgatni.

A „mi kálváriánk”

A Moli-pihenőnél még elkaptuk a nap utolsó sugarait, ahogy narancsos bíborra festik a Duna szalagját. Egy rövid ideje már lámpával mentünk. A Pap-rét felé menet meséltem Daninak Horthy itteni magánútjáról és vadászterületéről, meg a fenti katonai objektumról, ajánlottam, hogy nézze meg ezeket. Az aszfaltos úton azt láttuk, hogy közeledik valami fény, kiderült, fényről kevésbé van szó, inkább egy nagyobb társaságról, amit felnőttek és gyerekek alkottak, és akiknek egy közös jellemzőjük volt: lámpa nélkül, síri csendben gyalogoltak befelé az erdőbe az éjszakában. Tűnődtünk is, mi a fészkes fenét akarnak így csinálni. Talán az erdészházban laknak vagy szarvasbőgést akartak hallgatni? Mindenesetre nem csak nekünk szúrtak szemet, az előttünk járó Gábor is kérdezte később az étteremben, láttuk-e őket. Végül is az ő dolguk, de akkor is furák voltak... 

Egyébként a szarvasokra kitérve itt-ott már hallottuk a hangjukat, de az intenzívebb szarvasbőgéses élményt csak bőven később kínálta ez az éjszaka. Őzeket is néha észrevett Dani az út mentén, én, a vakegér kevésbé. Végül leértünk Pilisszentlászlóra, ahol egyenest megcéloztuk a Kis Rigó vendéglőt. Máris hozta nekünk a finom babgulyást a pincér, ráadásul igencsak bőséges adagot. A pincér srác bónuszként bűvészmutatványokkal is szórakoztatott minket. Ilyen sincs minden túrán! Aztán berakták nekünk az „Indulj el egy útont” a Muzsikás együttestől, ami ugye a kéktúra himnusza lehetne. Sőt az is kiderült, hogy egyik túratársunkat személyesen is ismerik. És a következő ponton pont ez a túratársunk, Gál Viktor volt az egyik pontőr – micsoda véletlenek! Én meg elmeséltem nekik, hogy a régi időkben egyetemistaként pont ez az étterem volt a túratársaságunknak a törzshelye, amit viccesen Rigolettonak becéztünk. Búcsúzóul megittam még egy kávét, hogy biztosan fel tudjak menni Dobogókőre. Erre is majdnem meghívtak, mikor megtudták, mennyit gyaloglok, nekem kellett lebeszélnem őket avval, hogy akkor mindenki más betérőnek ma éjjel járna itt az ingyen kávé.

Leereszkedtünk a Bükkös-patak völgyébe, ami mindig nosztalgikus élményeket ébreszt bennem, hiszen annyit jártam erre gyerekként, fiatalként és felnőttként is. Meséltem is Daninak jó sokat mindenről. A szentendrei tömeggyilkosságos sztorihoz még a szarvasok is bőgtek a Sikárosi-réten valahol, annyira szívszorító volt. A lámpám hirtelen vacakolni kezdett, jól rám ijesztett, pedig fullra töltöttem előző este. Szerencsére a ki-bekapcsolás segített. A Bükkös-patak medre mentén aztán igen meredek úton felkapaszkodtunk Dobogókőre. Az Öreg-vágásnál az előttünk haladó Gábort is utolértük. Szegény annyira álmos volt, hogy egy jó nagyot botlott valahol a leégett Nimród hotel előtt. A régi turistaház teraszán Viktorék vártak minket szőlővel és szilvával, meg ásványvízzel. Sokat nem időztünk, mentünk tovább, amerre vitt a kék csík, bele az éjszakába.

A házak közötti parkban Dani két kis nyuszit vett észre, ahogy össze--vissza ugrabugráltak. Nagyon nem is féltek tőlünk, nem szaladtak el közeledtünkre, még akkor se, amikor megálltunk nézni őket egy darabig. Aztán a legelésző nyulakat ott hagytuk a többieknek Dobogókőn, mi meg nekifogtunk az ereszkedésnek a Zsivány-sziklák irányába. Egy helyen talányos módon le volt húzva a sárga kereszt jelzés, egy darabig azt hittük, hogy a tavalyi Szántó 200 óta megszűnt esetleg. De nem, mert egy másik fán ott virított teljes épségben. Végül beértünk Pilisszentkereszt házai közé. Ha Dani nem tudja, merre van a pont, én egyedül biztos nem találom meg. Mert nem a kék jelzésen, hanem a főúton volt egy kihelyezett sátorban. Meleg fogadtatásban részesültünk: kaptunk teát, kávét, süteményt és zsíros vagy májkrémes kenyeret is. Az egy szál pulóver kezdett határeset lenni, így jól jött a pihenő a kellemesebb klímájú sátorban.

De sajnos hosszú volt még innen a hátralévő út, mintegy 30 km várt ránk összesen. Ez ilyenkor már senkinek se esik jól. Én ezen a ponton meglepően fittnek éreztem magam még a folytatáshoz, talpfájás is alig-alig mutatkozott, pedig a túrák ezen stádiumában az már rendre kínozni szokott. A kedvem is egész jó volt. Elaludni az elkövetkező viszonylag unalmas szakaszon meg nem hagytak a lódarazsak és a szarvasok. A pilisszentkereszti Szurdok egyik kanyarjában volt egy lódarazsakra figyelmeztető kiírás, amit Dani látott meg. Én ugye olyan vaksi vagyok, hogy se a szöveget nem látom és mellé süket vagyok, mint a nagyágyú, így a döngésüket se hallottam. Csak Dani kiabált, hogy kapcsoljam le gyorsan a lámpát. Ez még egyszer-kétszer előfordult az út során. 

A szarvasok valószínűleg nagyon kedvelik a főút és a kék jelzés közti mezőket, mert egyfolytában hallatták a hangjukat, miután kijutottunk a Szurdok bugyraiból. Az erdő mélyéről, a Hosszú-hegy irányából pedig egyre érkezett a válasz. Az egyik bika vicces Aú-aú hangot hallatott, gondoltuk, biztos neki is fáj már... Előkerültek történetek Jancsi kocsijáról a Kevély-nyeregben, ami egyébként egy pocsolya volt, de Dani már csak akkor tudta meg, hogy félrehallotta a dolgot, amikor nyakig benne volt, meg Csutoráról, akit Géza keresett bőszen egyszer pont itt a Szentkút környékén az egyik régebbi Kékszalagon, szembe menve a mezőnnyel. Csutora meg nagyban barátkozott valami turistákkal a kápolnánál. Szóval a körülményekhez képest egész jól viseltük magunkat és a távolról Dani szerint hatalmas tortának vagy esetleg Havas-alteregónak tűnő Kevély kapaszkodója se fogyasztott el minket végleg, csak az egyik kanyarban leselkedő lódarazsak majdnem, ha Dani nincs megint résen.

Újabb pecsételés után nekikezdtünk a keserves lejtőnek a Szódás-barlang felé. A lefele bukdácsolást a köveken még nehezítette az is, hogy próbáltam nem viszontlátni az I:am új sós karamellás géljét az éles sziklákon, amit igyekeztem lekényszeríteni a torkomon részletekben. Ha Dani nincs velem, egyedül elég bajosan találtam volna el Pilisborosjenőre a Kevély-nyeregből, mert sok helyen jelzésnek se híre, se hamva nem volt a nyílt részeken. Túratársam viszont ismer minden kanyart és letérőt lassan már becsukott szemmel is. Utoljára bizony erre is az OKT 70 alkalmából jártam, immár lassan 5 éve, mert jövőre már az OKT 75-öt rendezik. 

Bocs, Pultrafutó, lopnom kellett, hiszen a történtek kapcsán Daninak is elmondtam ezt a viccet, amit jó eséllyel csak ultrások értenek...

A Köves-bérccel lassan elfogytak az emelkedők, már csak a Csúcs-hegy leselkedett ránk orvul egy másik Havas-alteregóként az Aranyhegyi-patakon túl. Mellőztük a most puszta eperföldeket és a kukoricásokat. Dani szerint örülhetünk, hogy mostanra már nem bennük vezet az út, mert voltak ilyen évek is. Két vonat is elment mellettünk, mire odaértünk a Rozália téglagyárhoz. Egy padra leültünk eszegetni kicsit és nézni, ahogy lassan hajnalodik a város széle felett. A városba azonban egyelőre még be nem engedtek minket, a kék szigorúan mellette szerpentinezik fel, keresztezve sokszor a bicikliutat, ami remek lehetőséget kínál a kispistázó kedvűeknek. Mi azonban nem ilyenek vagyunk, mint a mögöttünk jövő fények gazdái sem. Próbáltunk szökni előlük, amennyire az egyre kegyetlenebbé váló meredekség engedte. Mire nagy lihegve végre felértünk a kék utolsó kanyarjába, szem elől tévesztettük őket. Találgattuk, kik lehetnek, Ritáékra tippeltünk.

Ébredezik a táj a Virágos-nyereg alatt

Azonban a Virágos-nyeregben a ponton minket nem ők követnek, hanem Nagy Jani. Pedig őt eddig sehol se láttuk... Kis nasizás után megyünk is tovább, tudjuk le azt a kevéske maradékot a célig. Innentől már a kék kereszt lesz a társunk, mely ide-oda kanyarog Pesthidegkút utcáin, újabb levágási lehetőséget biztosítva az erre vevőknek. Dani szerint ezt a túrát ki lehet hozni sokkal rövidebből is, és szoktak is evvel a lehetőséggel élni. Mi azonban most nem a Kispistázót csináljuk, így szépen megyünk a kék jelzés után. Mesélem Daninak, hogy a kék kereszt egyébként a Szív kör instant útvonala is egyben, sok tetszetős, viszont eléggé urbánus II. kerületi részt nemrég ismertem meg ott, így a szép, de igen hosszú Mosbach-parkot is, amin áthaladtunk.

Az utolsó kilométerek a város peremén

Ezek az utolsó kilométerek mindig a legnyűgösebbek, de most meglepően könnyedén viselem őket, nem nézegetem másodpercenként az órám, sőt a másik eshetőség, a futhatnék se jön rám, hogy túl legyek gyorsan az egészen. Tudom, egyszer biztosan vége lesz, nem is olyan sokára már. Még néhány kanyar és megleszünk a kékszalag felgöngyölítésével 22 órán belül, ami annyira nem is rossz eredmény. Ugyan Dani fénykorában ennél sokkal gyorsabb Kékszalagokat is ment. Persze most is többet ment nálam 4 és fél km-rel, hiszen ő a nem kötelező Hegyes-tetőt is megjárta...

Az oklevél legelső változata a nyolcvanas évek végén az akkor még létező MÁV Jegynyomdában készült (Köszönöm, Máté István az információt)

Belépünk a Cserkészház ajtaján, mienk már a kitűző az oklevél, mint ahogy a kékszalag felgöngyölített gombolyagjába tűzött összes élmény is. Mint gombostűk a tűpárnában, kaland sorakozik kaland hátán feltűzve vagy éppen feltűzve mind a kékszalagra. Nem is lesz még egy ilyen túra biztosan, hisz egyik se megismételhető, még ha az útvonal ugyanaz is. Bár volt néhány változtatás a sok-sok év alatt a BEAC maxi avagy a Turista (és nem (Túrista, mint ahogy az emléklapon szerepel) Kékszalag története folyamán.

Mi más szólhatna, mint a Vad Fruttik új dala, aminek példaértékű, Fortepan képekből összefűzött retro klipje van, ráadásul szövegének kiragadott részletei kitűnően ráhúzhatók a terepultrák világára is, mint például a következők (tudom, ilyet nem illik csinálni, hogy csak úgy mazsolázgatunk kedvünk szerint...):

„nem kérdezik, hová megyünk

megszoktuk már a ráncokat

…

elindulunk a sötétbe

ugráltunk, inkább nem vágtunk

eret, ha nehéz volt hánytunk

néha csak egymás nyakába borultunk,

hogy annyira szeretlek b+

…

ugyanúgy fáj a fej reggel

ugyanúgy kéne egy gyógyszer

ugyanúgy szeretlek még

messze még a vége,

messze még a vég”

És aki azt gondolja, hogy a történetnek itt vége, az nagyot téved. Mert többedmagammal szépen hazautaztunk, ki-ki a maga lakóhelyére. Már éppen azokat a pillanatokat éltem, amik túrán a leghőbb vágyálmaim között szerepelnek: értsd, a zuhany alatt álltam, mikor hirtelen berobbant a tudatomba valami, méghozzá az elátkozott depós csomagom. Az bizony ott maradt Máriaremetén. Két választásom volt: hagyom a francba az egészet, aztán majd hét elején utánajárok, hogy szerezhetem vissza. Igazából értékes dolog benne csak a powerbank és a töltőkábelek voltak, de azokat viszont sajnáltam volna. Vagy most azonnal indulok vissza Máriaremetére, ami majdnem egy órás utazás a lakásomtól, csak oda. Gyorsan rátelefonáltam a főszervezőre, aki mondta, hogy 12-ig biztosan ott lesznek. Így hát nekiindultam újra a városnak, ne okozzak fölösleges kalamajkát, bár szívem szerint azonmód bevetettem volna magam az ágyba. A csomag is meglett, újabb teljesítőknek is gratulálhattam, mint Zsókáéknak és Török Daniéknak, ráadásul még beszerezhettem az ajándékokat a délutáni vendégségbe, ami előtt aztán pár órát azért még sikerült aludnom.

A következő százasig most egy hét sincs, pénteken jön ugyanis a Pénteki poroszkáló.

Strava-link: 

Almádi soha nem érhet véget

Almádi soha nem érhet véget,

Vörösberényig alszom majd egyet,
Repülj velünk a kék jelzés szárnyán!
Indul az utazás, csak erre vártál.

Ha indul a buli, hát tedd fel a kezedet,
Mozgasd a lábad és szedjed a csülködet,
Felejts el, gyerünk, most minden rosszat!
Na ez az a túra, ami izgalomba hozhat.
Terepes lányok és túraarcok,
Mindenki itt van, mindenki boldog,
Buli van a völgyben, a hegyeken, a strandon,
Szombat hajnal van, nem lehet más dolgom.

A dinnye az asztalon ereszti a levét,
A Bujdosók lépcsője kacsint most feléd,
Elvisz jobbra, elvisz balra,
És felemel, felemel nagyon magasra.
Csodákat láttál, mindenhol jártál,
A kék jelzés szárnyán messzire szálltál,
De ne felejtsd el jövőre, csak arra kérlek:
Hogy Almádi soha nem ér véget.

„A DJ a pultból nyomja a zenét...”

Még valamikor Lovas éjjeli utcáit róttuk, mikor Zoli tett egy következményekkel járó felelőtlen kijelentést, ami hasonlóan hangzott: „És majd jön a soha véget nem érő Balatonalmádi". Nekem nem is kellett több, máris elkezdtem énekelni a rögtönzött „Almádi soha nem érhet véget” című szerzeményt. Megírattam volna az AI-val is, csak vagy én vagyok túl kezdő és béna, vagy az AI az még, vagy mindketten botcsinálta online zeneszerzők vagyunk, mert semmi használható és elfogadható eredménye nem született a közös alkotásnak. Ellenben kaptam egy halom vállalhatatlan, zeneileg, kiejtésügyileg és prozódiailag is pocsék „alkotást”, jobban mondva fércművet, aminek meghallgatásáról, nagy sajnálatomra le kell mondania a nagyérdeműnek saját érdekében. Pedig csak a Soho party zenéjére kellett volna rátenni ezt a szöveget. Persze lehet, hogy ez már plágiumnak számít, a jogi részéhez nem értek a dolognak. No mindegy is, ha valaki jártasabb ebben nálam, amennyiben van hozzá kedve, megcsinálhatja.

Fröccsről fröccsre...

A fenti epizódból is látszik, hogy kitűnő kedvben zajlott az idei Kék Balaton, hangulatban nem volt hiány, mint ahogy perzselő napsütésből se. Az ember hajlamos az otthon hűs nyugalmában, a számítógép előtt ülve azt gondolni, főleg, amikor megnyomja azt a csábító „Benevezek” gombot, hogy az ilyen nyári száz kilométeres séta a Balaton-felvidéken merő mulatság (az, végkimerülésig). Részben igaza is van, hiszen ez a menet tényleg egy bulitúrának ígérkezik: strandolási lehetőség előtte utána a túratársakkal, sátorozás és közös sörözés a Balaton-parton, mindenféle finomság felbukkanása az útvonalon, mint dinnyehegyek, fröccslelőhelyek, sörforrások és kávékutak, extra édességek és sütemények dombokban, mennyei gyümölcsleves- és zöldségleves-tavak spagettihalom körítéssel és még sorolhatnám. Itt a túrázót felettébb jól tartják. Sőt még egy nagyon baráti 31 órás szintidővel is megtámogatják, hogy ideje is legyen élvezni mindezt, valamint a Balaton-felvidék páratlan szépségű tájait amolyan magyarosan toszkán hangulatával együtt. Minden szép és vidám, partihangulat végig a köbön, mégis mi lehet a probléma azzal, hogy az ember fröccsről fröccsre vándorol a szőlőhegyek között?

A különleges enteriőrrel bíró Közért bárban Káptalantótiban

Dinnye áll halmokban még jóval a Halom-hegy előtt

Más gyümölcsökből is akad úton-útfélen (biofrissítésként néhol szeder, ringló, füge kínálkozik)

És ne felejtsük az Edu féle sajtos tallérokat különböző ízekben is (a medvehagymás volt nálam a nyerő)

Vagy Edu anyukájának a különleges kék jelzéses pillecukrait

Zádorvárnál se haltunk éhen

Orsiék kávés pontja a Csákány-hegyen szó szerint a túra fénypontja

Az, hogy a túrázó örökké elégedetlen. Amikor otthon a gép előtt ül, vagy hétvégén a strandon henyél, akkor inkább túrázna, bezzeg amikor rója a végeláthatatlan kilométereket, akkor egyre inkább rádöbben, hogy bizony rossz lóra tett. Vagy inkább arra, hogy nem pontosan ilyen lovat akart...

Hanem inkább ilyet...

Bezzeg akkor már könyöröghet naphosszat Máriához, ki a csávából már semmi égi vagy földi hatalom nem húzza. Se nappal...

Se éjjel...

Marad a kálváriajárás és a kereszt, amit mindvégig cipelhet az ember és melynek súlya egyre súlyosabban a vállunkra nehezedik. Kinek mi pontosan: valakinek a vízhólyagok nőnek a lábán, van, aki a meleget nem bírja, van akinek a gyomra rakoncátlankodik, van, akinek az álmosság a mumusa, nekem pedig a piros és hólyagosodó égő foltjaim, amik azonnal előjönnek, mihelyt Szentbékkálla magasságában eltűnnek felőlünk a felhők.

A szentbékállai kálvária nagyon különös, itt éppen betyárábrázolások formájára készült egy stációkép, de van lyukas is hiányzó képpel. Mindegyik meglévőt más művész készítette. Leírás itt.

A kereszt tövében ugyanitt kerámiavirágok nyílnak, avagy a szenvedés rózsát (vagy díjazást) terem.

Ücsörögnék már én is inkább a Balaton partján és áztatnám égő végtagjaim akár a némileg elapadt és langymeleg vízben is, de a part még messze van és a cél még távolabb. Még túl a messziről látszó Tihanyi-félszigeten is. És a teljes távért fizettem be, nem a feladásért, erre mindig újra és újra emlékeztetnem kell magam. Marad tehát az, ami elérhető: hosszas időzés egy-egy itóka társaságában a pontokon, fürdés közcsapnál, mosdóban, forrásnál, tehát bárhol, ahol lehet, és a kényelmes, kevésbé megerőltető haladás egy kellemes túra- és beszélgetőpartnerrel, jelen esetben Inczédi Zolival, akivel oly régen túráztam már együtt, utoljára pontosan a tavalyelőtti emlékezetesen esős Palipistán. Ugyanis hiába próbáltunk nosztalgiázni Fiala Petivel a három éve teljesített szenvedős és közös Kék Balatonunk emlékére, sajnos idejekorán el kellett őt engednem, még a Bujdosók lépcsője előtt, hiszen láttam, hogy nagyon nem egy már a tempónk. És nem kéne magam még az elején kifingatnom teljesen. Ő az elmúlt három évben óriási fejlődésen ment keresztül én meg azóta is stagnálok kitartóan. És szerintem ez már így is marad. 

Idén 135 nevező volt a 100 km-es távra. Itt mindenki potenciális túrapartner is (legalább egy szakaszon), nem szoktunk válogatni.

Melegben még nagyobb hangsúly van az okos haladáson és frissítésen. Így nem is bánom és szégyellem sehol sem, hogy idén 25 órán túl mentem valamivel, ami ugye nem szokásom egy ilyen, a számok alapján viszonylag egyszerűnek tűnő százason. És ebből kis híján 4 óra volt az állásidő! Összejött ez egyszerűen az egyre hosszabb időzésekkel a pontokon az idő előrehaladtával. Mert ponton lenni jó, főleg ezen a túrán. 

Nehezen szabadul az ember onnan, ahol szól a lelkesítő muzsika, mosolygósak a pontőrök és mindent megtesznek a túrázókért. Szinte már versengenek, hogy kinek a pontja ötletesebb. Egyik díjnyertes stáció a mi kálváriánkon a dinnyés pont volt (szerintem):

Egy unalmas szakaszon meg kedélyjavítóként éppen nézegetheti az ember Frisch Laci vicces flamingós nadrágjainak egyikét, hogy feldobja a hangulatot. Persze csak akkor, ha a közelében halad. Ha nem, akkor például beszélgethet Zolival legújabb turkálós fogásairól, hiszen hamar kiderül, hogy túrapartnerem szintén egy nagy turiguru. És máris repül az idő és fogynak a kilométerek és elterelődik a figyelmünk a problémáinkról. De ezernyi látnivalóval próbálkozik be maga a Balaton-felvidék is, érdekességben nincs hiány itt. Érintünk rengeteg nevezetességet a teljesség igénye nélkül: tanúhegyekből máris kettőt, a Badacsonyt és a Csobáncot, geológiai érdekességként ott van a szentbékállai kőtenger vagy a Hegyestű, bájos tájakként a szőlőültetvények sora, melyeken áthaladunk, történelmi látnivalóként a csobánci vár vagy a Zádorvár, építészetileg meg Szentbékálla faluképét emelném ki vagy a paloznaki és a badacsonytomaji kálváriát. Visszanézve régi, nem telefonos képeimet, mindig elfog a sárga irigység, hogy lehetne akár most is a minőségre menni. De hát a teljesítménytúrázás nem a művészeti értékről szól. Se idő, se kedv nincs a hosszas beállításokra vagy a témák megtalálására. Mert sok mindenről van kép ezekből az időkből is, tehát van összehasonlítási alap... A teljesítmény a minőség rovására megy egyértelműen. Remélem, csak a képek tekintetében, az élmények terén nem.

2014-ben az ilyen részletek se tudták elkerülni a figyelmem kéktúránk alkalmából

Kőszörnyekről mostanság maximum ilyen képre futja

És mikor már lankad a kedv és fárad a láb, hogy kicsit felpörögjön a tempó és legyen egy kis változatosság, beállok Herbély Szabináékhoz egy kis időre túratársnak, majd Frisch Laciékhoz is. Mindenki hurcolja a maga keresztjét, Szabina a rák poklából szabadult, Laci meg folyton gyomorproblémákkal küzdő feleségének a frissítését, valamint a problémák leküzdésének módját próbálja kifundálni, és úgy tűnik, végre jó úton járnak a pulzuskontrollal. Én meg cipelhetnék a sajátomon kívül még egy féltéglát is Edina kiírása alapján, hiszen az idén már 5 százason túl lévőknek egy ilyen felszerelés is ajánlott. Nekem ebben az esztendőben már ez lesz a nyolcadik...

Láttam is pár alkalmasnak tűnő darabot a Csobánc oldalában, mégse nyúltam utánuk valamiért... Csak jól elpoénkodtunk Zolival rajta.

Jókora kövekből itt a badacsonytomaji kálvárián is fel lehetett volna tankolni

Aztán meg megyek egyedül is egy-egy szakaszon, mert ugye a túrázónak, mint mondtam, semmi se jó: ha egyedül van, társra vágyik, ha meg társsal megy, magányosságért eped. Na de itt nem Zoli ellen szeretnék beszélni, mert vele is tök jó az összhang, nála tökéletesebb és érdekesebb beszélgetőpartner számomra kevés akad talán még az egész mezőny általam ismert részében se. És tempóban se kell megszakadni a jó beszélgetésekhez, ez is fontos. És mint kiderül a végén, partneri szövetségünk igazi win-win szituáció: neki sikerül eddigi legjobb idejét menni a Kék Balatonon, én meg végig jó hangulatban vészelem át az egészet (úgy nagyjából, mert hazudnék, ha azt  mondanám, hogy nem voltak mélypontjaim).

Zoli volt az út nagy részén a túratársam

Az egyik kétségkívül Füred előtt volt még az Evetes-völgy bejáratánál, mikor a hátulról sebbel-lobbal érkező Márton Dani és Tarnai Máté beharangozta az érkező hatalmas vihart, ami mindjárt ideér, úgyhogy szedjük a lábunkat, hogy beérjünk szárazon a Léna borozóba. (Ott majd kedvünkre elázhatunk 🤣) Fel is támadt valóban a szél és cseperegni kezdett az eső, de ehhez képest nagy változás mindvégig az úton nem történt. Így a zsidótemetőnél jól meg is csapoljuk közösségileg a kutat és kicsit leülünk pihenni a körülöttem levőkkel, miután a beígért égiháború elmaradni látszott. Aztán a borozóban a radarképet megnézve láttuk, hogy a nagyja jól elhúz tőlünk északra és mi maximum csak széléből kapunk valamit. Úgyhogy semmi akadálya, hogy kicsit hosszúra nyúlt töltekezés után továbbmenjünk a maradék nem túl könnyű 30 km-re, át a Tamás-, Péter, Csákány- és Csere-hegyen. Biztonság kedvéért azért gyorsan elérhető helyre helyeztük az esőkabátunk. 

A másikat meg nem nehéz kitalálni: Almádi, ami soha nem érhet véget. Itt még a kódot se találtuk meg a vörösberényi templomnál lévő villanyoszlopon, ami tetézte lehangoltságunkat vagy inkább az egyhangú aszfalttaposásnak köszönhető egykedvűségünket. Csak egy kedves kis bogárra vadászó cica próbálta feledtetni a gondjainkat-bajainkat, de róla meg nem sikerült használható képet lőni. Nekem megint egy igen naturális terepen akadtak dolgaim, immár menetrendszerűen, csak most kicsit alkalmasabb helyen jött rám és akadt megfelelő búvóhely. A ponton aztán megint kicsit hosszabban próbáltuk rendezni sorainkat, mire végre rávettük magunkat a folytatásra a Romkúti-árok felé, hogy legyűrjük a maradék 5-6 km-t is a célig. Persze ennek már minden lépése fájt, főleg Zolinak, aki vízhólyagokkal is küzdött már legalább Füred óta. Zolival nagyon egy srófra járt az agyunk: mondja, hogy mihelyt kiírja az órám a 102 km-t, álljunk ott meg és ne menjünk tovább, hiszen csak ennyi van kifizetve. Pont én is azon jártatom az agyam, hogy már bármikor megállnék és bárhova lefeküdnék azon nyomban és egyébként is milyen szép ligetes erdő ez itt a Hársas-völgyben. Erre Zoli is ugyanezt mondja pontosan, hogy ez sokkal szebb erdő, mint az eddigiek, tehát alkalmas hely a túra spontán befejezésére. 

A túra végjátéka a Malom-völgynél kezdődik

De hát még mindig van hátra, kettő, másfél és már csak egy kilométer, ami végtelen hosszúnak tűnik, holott ez a távolság szinte eltörpül mennyiségben az eddig megtettekhez képest, hiszen a teljes távnak csak töredékrésze. Az elme csal, megcsal ilyenkor már mindenkit. Ilyenkor úrrá lesz rajtam valami borzasztó türelmetlenség is mostanában: ott akarok lenni már a strandon, ülni a parton, feküdni a réten, enni a fagyit és a lángost vagy áztatni a lábaim. Bármit csinálnék már, csak nem gyalogolnék. Éppen jön hátulról egy futó lány, aki valószínűleg a reggeli edzését végzi kb. 6 perces kilométerekben. nekem ez kapóra jön, így hát megmutatom Zolinak, hogy igenis, itt a túra végső szakaszában is lehet még rendes tempót futni. Sőt, leginkább csak itt, mert az ember már tudja, hogy a cél belátható távolságra van. Így nagyon gyorsan elfogy az a pár száz méter a Tobruk strand bejáratáig. (És ekkor ugrik be, hogy néhol pont a Líbiai sivatagot idézte a perzselő napfény és a szárazság, ami körülvett minket. Azt persze máig se tudni pontosan, miért nevezték el a líbiai városról Balatonfűzfőnek ezt a városrészét, csak legendák keringenek arról, hogy a papírgyári igazgató volt idegenlégiós sofőrje az épülő telepet meglátva azt mondta, hogy ez pont úgy néz ki, mint Tobruk vagy a másik verzió szerint a papírgyár dolgozóinak létesített telepet pont akkor építették, amikor a németek Tobrukot ostromolták a II. világháború során. Így a népnyelv átragasztotta erre a városrészre az ostromlott város nevét.)

És végül, még ha nem is pont úgy, mint előzetes képzelgéseim során, meglett a csobbanás előtte és utána is, a parton való sörözés és lángosozás, sátorban alvás, ismerősökkel való bandázás és a kellemes emlékű túra is – főleg azért kellemes, mert az emlékek utólag hamar megszépülnek és Edináék is tényleg mindent megtettek azért, hogy szép emlékekkel távozzunk Balatonfüzfőről. Így reménykedem, hogy a jövő évi túranaptáramba is be tudom illeszteni ezt a százast. 

És ami jó hír: a bal térdem még csak nem is hallatott magáról, így reménykedve állok az ősszel esedékes százasdarálás előtt.

Az idei útvonal strandtól...

strandig tartott (ennek a túrának ez a legjobb verziója)

És végül, ha már bulitúra, azért ne maradjon ki a Soho party örök érvényű zenéje se:

Strava-link (A menetidőben való egy órányi eltérést a Garmin és Strava között mondjuk nem értem, főleg, hogy a Garmin adatok kerülnek importálásra a Stravaba...):