Köd előttem, köd utánam - avagy last minute szurdoktúra a Bakonyban

 Mostanában totálisan döntésképtelen vagyok, főleg avval kapcsolatban, hogy mikor, hol és merre túrázzak. De az is lehetséges, hogy egy bizonyos szint után az ember már annyira profi (vagy szeretne az lenni), hogy van 4-5, szinte kész túraterve, és csak be kell ezeket élesíteni az adott pillanatban. Főleg, hogy a sok futkározás miatt a túrázás mostanában a általában a rövidebbet húzta, így volt ideje összegyűlni az ötleteknek. Szerencsés egybeesés, hogy a szintén felgyülemlett szabikat ilyenkor már illik fogyasztani, így idő is szakad a tervek megvalósítására, ráadásul még a visszafojtott túrakedv is túlteng bennem.

Repülő darvak zajos csapata

Szóval tervezgettem, hogy jól elkalandozom, meg sem állok a jó messzi Bükkszenterzsébetig, hogy ott megnézzem Magyarország legnagyobb sziklafalát meg még néhány más érdekességet. Pár éve beszereztem az összes fellelhető Óbükk térképet, de ó jaj, a kiszemelt rész egyiken se szerepelt. Pedig ez is Óbükk a javából. Kiderült, hogy csak és kizárólag ez a szeletkéje a térségnek a Szarvas féle Bükk térképen érhető el. Kedden terveztem indulni, hétfőn meg még ezt a térképet hajkurásztam – szerencsére sikeresen. Aztán jött a feketeleves: megnéztem az időjárás-előrejelzést. Márpedig az sok jót nem ígért erre a térségre: nyirkos köd egész nap, ráadásul hideg is. Felöltözni fel lehet megfelelően, de ha már az ember elbuszozik jó 4 órát az életéből egy ilyen látványosságért, akkor jó is lenne látni azt, nem csak silabizálgatni a ködfátyol mögött. Viszont mivel a nyugati országrészre jó eséllyel napos időt ígértek, mint nyuszit a cilinderből, gyorsan előhúztam a B tervet: a jól bevált Bakonybélt. Busz a szomszédból, látványos táj, sok érdekesség, amit kicsit ugyan ellensúlyoz a mintegy 6 órás buszozás oda-vissza. De legalább az is élvezetes a tájat szemlélve. 

 Másnap a hajnali buszon hiába is próbáltam szemlélni a tájat, mert a sűrű köd miatt nem sok minden látszott, csak felkelés közben tett a napocska némi erőtlen próbálkozást a felhőn való áttörésre. Kezdeti sikertelen igyekezetét megunva aztán fel is adta. Elég reménytelennek tűnt a helyzet. De akár ködben is lehet jót túrázni, meg hangulatos képeket készíteni, nemde? Főleg, hogy az itteni látnivalókhoz nem feltétlen kell ragyogó napsütés.

A dombon legelésző tehenek

Már Bakonycsernye után járt a busz, mikor úgy tűnt, vékonyodik a ködréteg és mintha egyre jobban átszűrődne a napsütés. Hamarosan már csak ködfoszlányok lebegtek a mezők fölött, melyekből itt-ott kibukkantak a dombok és a házak. Jó lett volna fényképen elkapni ezt a egyedi hangulatú stádiumot, de mire Pénzesgyőrben lekászálódtam a buszról, ködnek már nyoma se volt sehol, maradt a ragyogó idő.

Rés a kerítés alatt

Mivel az utam egy erős kaptatóval indult. máris lekívánkoztak a rétegek rólam, pedig készültem párral. Igazából egy póló elég lett volna, de sajnos a legvékonyabb ruhadarabom egy magas nyakú aláöltözet volt, evvel kellett beérnem. Látványban nem volt hiány, ahogy kifelé kapaszkodtam a zöld kereszt jelzésen a falu Kőrisgyőr nevű szegletében. Tornácos házak, legelésző lovak, útszéli kereszt. A kaptatón egy hölgy küzdött felfelé két jókora csomaggal, meg-meg állva. Mikor utolértem, felajánlottam segítségem, de visszautasításra találtam. Azért beszédbe elegyedtünk. Még kb. kétszer próbálkoztam a csomagok miatt, mert azért ketten csak gyorsabban és könnyebben haladtunk volna velük egyetemben, de hát ha nem, akkor nem. Mindenesetre elmeséltem, hogy merre tervezek menni és kiderült, hogy a Kőszoros nevű szurdokot még a helybeliek se ismerik – vagy legalább is ez a hölgy biztos nem. Viszont megtudtam, hogy a környéken minden le van kerítve. Bár ugyan már korábban is olvastam a megszaporodó kerítésekről, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a térképen kiszemelt utamra esély se lesz bejutni. Mentem csak egyenesen a jelzésen a Hudi tanya irányába, gondoltam, előbb utóbb csak lesz alkalmam valahogy bejutni a kerítés túloldalán kínálkozó idilli mezőre és a célom felé hamarosan lekanyarodó útra. Mert a kerítés ellenére az ott volt... 

Az idilli rét, ahol az utam indult a szurdok felé egy kerítésmászás után

Kb. az utolsó letérési lehetőségnél megláttam, hogy a kerítés és a talaj közt van egy hézag egy helyen, amin kis ügyességgel át is férhetek. Magánbirtok ide-vagy oda, a szurdok nem várhat, laposkúszásban átmásztam a kerítés alatt, magam után rángatva a hátizsákom és az egyéb holmijaim. Ezzel tehát megvolnánk, haladhatunk is egyenesen, a kitaposott úton a szurdok felé. Sajnos az örömöm nem sokáig tartott, az erdő sarkán túlhaladva feltűnt, hogy az út egyenesen egy külön elkerített szarvasmarhatartó telephez tart. A kerítés túloldalán meg máris figyelmes lett rám egy négylábú, és felém tart. Remélhettem csak, hogy szándékai barátiak... (Eszembe is jutott a cserháti területőrző tehén.) Szerencsére sikerült gyorsan tovaosonnom a telep mentén a közeli erdő irányába, ahol nem kis meglepetésemre újabb kerítés állta az utamat. Előtte nehezítésként még egy kisebb mocsaras terület is feketéllett. A marhatámadást sikerült kibekkelni, a bakancs megmerítését sajnos nem – máris zubogott be az egyik tetején a sötét lé. Szerencsére viszonylag gyorsan kilábaltam innen, folytathattam az újabb alkalmas hely keresését a kerítésen való átjutáshoz. A legrosszabb verzió az volt, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Végül akkora mázlim volt, hogy megint megláttam egy hézagot, valamivel persze kisebbet, mint az előző. Éppen akkora volt, hogy azon még át tudtam préselni magamat. A hátizsákom ma kicsit bucibbra sikeredett nálam, így az nehezebb falatnak bizonyult, de azt is sikeresen áttuszkoltam a lyukon. 

Hevenyészett, ki tudja mikor kifestett tanösvény vezet végig a szurdokon

Rendben, akkor most bent vagyok az erdőben, jó ég tudja, lesz-e erre út, vagy újabb kerítés vagy sűrű bozótos állja majd az utam. De egyelőre legalább szabad a pálya ahhoz, hogy iránymenetben megközelítsem a szurdokot. Nemsokára próbálkozásomhoz jobbról egy út is kínálkozott, így máris könnyebb volt a haladás. Hamarosan újabb kerítéshez értem, az út egy ága bement két lekerített terület közé, a másik, kevésbé markáns nyom a kerítés mentén haladt tovább. Nekem persze az egyértelmű tetszett, de egy kanyar után akkora kerítéslabirintus tárult a szemem elé, hogy feladtam az ebbe az irányba való próbálkozást. A térképet megnézve is úgy tűnt, hogy a kerítés menti út lesz a helyes. Követtem tehát a kerítést és a patakmedret, melynek előbb-utóbb a Kőszorosba (más néven Kőszoros-völgy, Öreg-folyás szurdoka vagy Öred-Séd szurdoka) kell torkollnia. Korábban ez a patak állandó vízhozammal bírt, mostanra már csak időszakos vízfolyás. Fentről a dombról legelésző vagy éppen mélázó tehenek szemlélték próbálkozásomat. Egyszer csak kezdett vadabbá válni a szemközti hegyoldal és feltűnt egy kopott kék T jelzés az egyik fán. Én azon nyomban orra is buktam első örömömben egy kiálló gyökérben vagy kődarabban. Sikerült ráesnem arra a térdemre, amit az előző vasárnapi terepfutóversenyen elég csúnyán megütöttem. Egy darabig kétséges volt, hogy fel tudok-e állni. Ha itt maradok ennek a félreeső, majdnem, hogy ismeretlen szurdoknak a minden emberi létesítménytől távol eső felén, kerítésektől körülvéve, senki sem talál meg, maximum a messzi teheneknek próbálhatok átkiabálni. De szerencsére, bár fájdalmasan, sikerült továbbindulnom. Az első nehéz lépések után kezdett bejáratódni a gépezet, de most már duplán kellett figyelnem a nem könnyű terepen. Itt-ott feltűnt egy-egy nem éppen friss jelzés, és hogy a gyanútlan túrázót jól megtévessze, néha a kerítés túloldalán is volt egy-egy. El is gondolkoztam, hogy akkor most újabb mászás jön? Na azt nem! Aztán feltűnt ezen az oldalon is a tanösvény jel és a kékhez hamarosan piros jelzés is társult. Ismertető tábla azonban egy sem volt, csak néhol számok (talán valami vezetőfüzet van hozzá vagy online QR-kódok – bár erre utaló jeleket nem láttam), ennek köszönhetően felkészületlenül lemaradtam az olyan attrakciókról, mint a szurdok hasadékbarlangja vagy a pihenőhely az elágazásnál. (Ha egyáltalán volt, olyannyira gondozatlannak tűnt ez a tanösvény.) Útközben azon töprengtem, hogy vajon járhattam-e már itt. 

Mert jó esély van rá, hogy pont ide tévedtünk be 2002/2003 szilveszterén, mikor még ifjú voltam és bohó, és képes voltam erdei szilveszteri bulikat szervezni. Már az odaút sem volt zökkenőmentes, mert a környékbeli gazdák elkerítőszenvedélye már akkoriban kezdett kibontakozni és úton-útfélen villanypásztorokba botlottunk. Emiatt kerülnünk kellett, aztán a jelzést is elvesztettük, ami egyébként sem volt nagy kunszt, lévén, hogy elég gyatrák voltak a felfestések, és még bőven a digitális korszak előtt voltunk – azaz papírtérképpel próbálkoztunk eljutni szállásunkra, a Ráktanyára, felszerelkezve jó nagy hátizsákokkal, pluszban hálózsákokat tartalmazó nejlonzacskókkal és egyéb hasznos dolgokkal. Helyismeretünk nulla volt, így aztán hamarosan egy mély és felettébb csúszós árokban kötött ki díszes társaságunk, ahol jelzések már nem voltak, de cserébe volt jó sok sár, minek köszönhetően mire nejlonzacskóstól, mindenestül kivergődtünk innen, pont úgy néztünk ki, mint a dagonyafürdőt vett vadmalacok. És még csak éppen elkezdődött a buli... Elképzelhető, hogy mire néhány nap múlva hazaindultunk, a Volán sofőrjei húzták ám a szájukat, mikor fel akartunk szállni a buszra. Voltak még különös történések, például a Ráktanya és Pénzesgyőr között megtett 25 km, némi kutya- és libatámadással fűszerezve, elhagyott mobiltelefon keresése a sötétben, valamelyest kapatos állapotban (nem lett meg, szóval lehet, hogy még ott figyel Pénzesgyőr határában), elveszett sütemények, melyek utolsó nap kerültek meg a pocsolyákba fagyva, vagy az elhagyott ezresek, amik aztán a nadrágom bélésének legaljából kerültek elő mosás után, és még sorolhatnám.

A nosztalgiázásra nem sok idő maradt, mert koncentrálnom kellett az egyre fifikásabb terepre. Meg is állapítottam, hogy már bakancsban talán nem is tudok közlekedni. Bár pont ez volt a hely, ahol nagyon örülhettem, hogy masszív bakancsban jöttem, hiszen nem csak bokatörő részek voltak, hanem olyanok is, ahol a kövek közt megbújt néhány trükkös pocsolya. 

Sziklatorony bukkan elő a semmiből szinte

A szurdok leglátványosabb része

Egy elágazásnál gondolkodóba estem, hogy akkor most kanyarodjak balra, vagy haladjak az árok egyenes részében, de a GPS egyértelműen a lekanyarodó ágba invitált. Érdekes módon az online térképek jeleztek eligazító táblákat, de ezeket én nem láttam (lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé...) Az egyenes ág lehetett, ahol mi anno kivergődtünk az árokrendszerből pont valahol a Ráktanyánál. Már nem emlékszem, ott volt-e valami látnivaló, de a lekanyarodó ág egyre vadregényesebb és izgalmasabb lett. Néhány fatörzsön kellett átmászni, majd egyre impozánsabb sziklaalakzatok szegélyezték az utat. Egy újabb kanyar után egy jókora sziklatorony magasodott fölém. Ahogy továbbhaladtam, akadt még néhány nagyobb kődarab, aztán szépen lassan kezdett lecsengeni a táj szurdokszerűsége. Az ösvény vonalvezetése nem lett egyértelműbb – bár eddig az árok azért kijelölte a haladás irányát. Most azonban, hogy a csapás (ha volt egyáltalán ilyen) kikapaszkodott belőle, nagyon figyelnem kellett, és a telefonomat is segítségül kellett hívnom. Szerencsére elértem egy szélesebb szekérutat és innen már nem volt gond a tájékozódással. Hamarosan meg is pillantottam egy házikót, az úgynevezett Némettanya épületét. Közeledve hozzá bele is torkollott az utam a piros jelzésbe. A tetszetős réten egy terepjárón és egy drónozó srácon kívül senki se volt. Fontolgattam, hogy haladjak-e tovább a piroson vagy kanyarodjak le a balra tartó útra, végül is az utóbbi mellett döntöttem. A Középső-Hajag irányába szerettem volna eljutni és ott megnézni pár olyan attrakciót mint a volt szovjet katonai bázis, a lezuhant szovjet és magyar gép emlékműve, aztán még a hegyi tanyák közül legalább az Augusztin-tanyához el szerettem volna zarándokolni.

A szurdok arcai

Érdekes ennek a tanyavilágnak a története. Azt gondolná az ember, hogy tanyák leginkább az Alföldön fordulnak elő, de Magyarországon léteznek nem síkvidéki tanyák is. (Például Pannonhalma környékén is találkoztam ilyen településrendszerrel). Az itteni tanyarendszer kialakulásának történelmi okai vannak, a szentgáli határhoz tartoznak ugyanis. Szentgált pedig már az Árpád-korban is vadászok lakták és elrendeltetett, hogy 40000 holdnyi területen vadásszanak, valamint lássák el az uralkodói udvart vadhússal, szőrmével, bőrökkel. Cserébe részleges nemesi jogokat kaptak. Ezen a területen a 18. század végén tanyarendszer kezdett kialakulni, mivel a nagy távolság miatt nehéz volt megművelni a földeket. Egészen az ötvenes évekig gazdálkodtak a tanyabirtokosok mintegy 128 tanyán. Ezután államosították a tanyákat és a legtöbb család visszaköltözött a faluba. Sajnálatos módon ezzel a legtöbb tanya pusztulásnak is indult, de szerencsére pár hírmondó még akadt. Például jelenleg a Ráktanya kulcsosházként és az Augusztintanya kulcsosházként működik (a tanyák a tulajdonos családneve után kapták a nevüket). Vannak más lakott tanyák is, van ahol gazdálkodnak is (pl. Gyenespusztán).

Némettanya

Sajnos a kiszemelt út nem megfelelő irányba fordult, viszont lejjebb láttam egy másik erdészeti utat, ahol fakitermelés zajlott a nyomokból ítélve, így visszamentem ide és ezen próbálkoztam. Miután az út felkapaszkodott a közeli domboldalra, el is vesztettem a nyomot. Mérgelődtem is magamban, hogy emiatt kár volt letérni a másik útról. Na mindegy, visszamenni kedvem már nem volt, így maradt az iránymenet lehetősége. Sikerült is levágni az online térkép által jelzett, de valóságban nem létező útkanyart és a túloldalon becsatlakozni az ott már egyértelmű útba. Innentől már sima ügy volt az útvonal követése. 

Gyenespuszta épülete

Ezt néhol csak a semmiből felbukkanó, de a Locusomon lévő turistautak.hu térképen nem létező jelzések zavarták meg, például Gyenespusztánál, ahol egy piros T tanösvényjelzést és egy sima piros jelzést láttam felfestve. Ezeket követtem elég sokáig, míg el nem értem a piros kereszt jelzést. (Egyébként a tanösvényt, ami a Ráktanya tanösvény egy ága lehet, a Locus is jelzi, csak nem egészen Gyenespusztától. A P jelzés meg a Közép-dunántúli Piros régi vonalvezetése, amit nem festettek le, ez valóban erre ment. Az útvonalat 2017-ben azonban módosítani kellett, mivel helyi gazdálkodók bejelentés nélkül elkerítették a P jelzés Öreg-folyás és Gyenespuszta közötti 1200 m hosszú szakaszát és a P+ jelzés egy szakaszát Ráktanya és Pénzesgyőr között (pont ahol mi már 2002-ben is nehezen tájékozódtunk és lépten-nyomon villanypásztorokba botlottunk).

Egy itt felejtett piros

Voltak egyéb furcsaságok is jelzésügyileg: a P+ máshol kanyarodott le valóságban (vagy jobban mondva máshol is lekanyarodott), mint a térképen. Aztán már a Középső-Hajag aszfaltos szerpentinjén fölfele tartva egész különös Pepsi Cola emblémára vagy éppen behajtani tilos táblára hajazó jelzések bukkantak fel. Először azt hittem, hogy ez valami tilalmat jelöl az éppen dolgozó favágók miatt, vagy esetleg a szovjetek festették fel, hogy a kíváncsi turistáknak elmenjen a kedve az objektum megközelítésétől, de valószínű, hogy egyik verzió sem nyert. Ráadásul a színek elég változatosak voltak: volt sárga-piros, sárga-zöld, de sárga-sárga vagy éppen piros-piros félköröket tartalmazó jelzés is. Valószínűbb, hogy ezek is tanösvények jelzései – legalábbis a Mapy térképe alapján. Csak éppen táblák nincsenek hozzájuk, szóval nem jöttem rá, mit akarnak tanítani. Volt egyébként a piros kereszt/piros barlang jelzés elágazásánál egy valós tanösvény is, immár táblával. Majdnem el is mentem arra, annyira hívogató volt, de aztán rájöttem, jobb lesz nekem a katonai objektumhoz vezető, jócskán emelkedő aszfaltcsík.

Pepsi cola jelzés

Egyébként futó szemmel nézve ez a bakonyi terep egyáltalán nem tűnt fifikásnak, egészen Vértes-szerű, leszámítva talán a nehezen futható (és egyáltalán járható) szurdokot vagy a technikásabb köves-csúszós völgyeket mint a P négyzet lesz Bakonybél irányába.

A hópárduc lakosztálya, azaz a BARSZ támaszpont

Mikor végre felértem a hegy tetejére, ahol az egykori szovjet BARSZ (hópárduc) kommunikációs rendszer egyik állomása állt, kicsit bekukkantottam az elhagyatott tankgarázsok és őrbódék világába, de mivel egyébként tilos lenne bemenni, meg már láttam is ilyet párszor, nem időztem sokáig. A főattrakciókat, az antennatornyokat, már úgyis rég lebontották. Tovább is indultam a lezuhant szovjet repülő emlékművéhez, de már szemüveggel is benézem a térképet simán, így sikeresen megkerestem egy geoládát (vagyis inkább a helyét) helyette. Közben kicsit kavarogtam ezen a fura jelzésű ösvényeken, meg eltérítő hadműveletként Petivel is telefonáltam. Arra kellett jutnom, hogy ezeknek az ösvényeknek tényleg nincs sok teteje – max. annyi, hogy a Középső-Hajag tetején vannak. (Érdekes módon az 50-es években kiadott kalauzomban a hegyet még Fekete-Hajagnak hívják.) Végül lerogytam egy kopjafa tövébe a S jelzés mellett, hogy végre igyak röpke pár óra leforgása után – ugye ezt el szoktam felejteni menet közben. Közben fotózgattam az avarba bebújt bodobácsokat. 

Mikor befejeztem a csevegést, fotózást, ivást és minden más mellékes tevékenységet, nekiindultam a sárgának, ami egyben a Dornyai Béla emlékút egy szakasza is. Adótornyok mellett haladtam el, majd nemsokára megérkeztem a nyiladékhoz, ahol a szovjet repülős emlékmű valós helye van. Sokat nem kellett keresni, de nagy bánatomra a kő már téliesítve volt, így nem láttam a feliratot. Koszorú azért így is volt eléje helyezve, állítólag minden évben megkoszorúzzák az emlékhelyet. Ezen a helyen zuhant le 1973-ban három MIG 21-es szovjet vadászrepülőgép is egy hadgyakorlat során. Mind a három pilóta az életét vesztette. Valószínűleg a rossz látási viszonyok miatt csapódtak be a gépek a hegybe, de lehetséges, hogy az irányítók hibája is közrejátszott a balesetben. A jegyzőkönyvek titkosak, nehéz a kutatóknak bármit is kideríteni.

A szovjet pilóták emlékköve letakarva

Visszatértem a turistaútra és haladtam az Augusztin-tanya irányába. Egy lesre menet közben felmásztam, hogy még jobban szemügyre vehessem a hegyhátról nyíló kilátást a Kőris-hegy csoportjára. Innen ésszerűsítettem az utat egy közvetlen jelzetlen útra való letéréssel a Vass Zsigmond emlékmű felé. Az emlékmű kerítés mögött van egy elég szép helyen, de egy kapun keresztül át lehet jutni hozzá. Vass Zsigmond őrnagy MIG-19PM gépe 1968 őszén szenvedett balesetet egy elfogási parancs teljesítése közben irányítói hiba miatt. Mint a szovjet gépek esetében is, itt is napokig tartott a keresés, mivel azt hitték, hogy a vadászgép a Balatonba zuhant, valamint a rossz idő is nehezítette a kutatást. Végül egy vadász találta meg a roncsot.

Vass Zsigmond emlékműve

Visszatértem megint a jelzésre és újfent az Augusztin-tanya felé vettem az irányt. Nemsokára meg is pillantottam az épületegyüttest. Bár csak egyre emlékeztem, a tisztáson több ház is állt, egy gerendaház viszonylag friss építésű lehet. A valamikori turistaház mögött kis pihenőhely van kialakítva, előtte egy kopjafa Veszprém megyei neves turisták emlékére. Silabizálgattam a feliratot, hátha meglátom nagypapám testvérének nevét. De sajnos róla nem emlékeztek meg, pedig elég sokat fáradozott a Veszprém megyei turistáskodás, tájfutás fejlesztésén, még a Vártúrák kalauza nevű könyvhöz is felkérték társszerzőnek. Persze lehet, hogy voltak-vannak nagyobb nevek az övénél, annyira nem vagyok otthon ebben a témában.

Augusztintanya

Nem volt kedvem a P négyzet jelzésre a korábbi úton visszamenni, így levágtam az utat az egyik csinos ház irányába. A jelzést elérve meredeken, sűrű bozótosban ereszkedtem egy sziklakapun keresztül egy völgybe, amit Fehér-kő-ároknak hívnak. Néhol csalánosban gázoltam az amúgy is köves völgytalpon, saras foltokat kereszteztem, fatörzseken kellett átkelni, szóval meglehetősen viszontagságos volt az út. Egy helyen a kidőlt fákon való átkeléskor sikerült egy piruettet is bemutatnom egy csúszós törzsön – biztos lesz néhány kék foltom ennek eredményeként is. (Büntetés a második kerítésmászásért is, ugye-ugye?) Amúgy pedig a völgy meglehetősen látványos, mivel több helyen is névtelen vagy nevesített sziklaalakzatok mellett haladhat a turista. Ilyenek például a Fehér-kő, Szökrényes-kő, valamint a Hegyes-kő. Nagy sokára szelídülni kezdett az árok és az utóbbi szikla után ki is jutottam belőle, amit egyébként egy hidacskán kellett volna megtenni, de volt egy sokkal egyértelműbb nyom a száraz patakmedren keresztül. A hídhoz azért visszamentem fotózni – tavaly még sokkal rosszabb állapotban volt. 

A Fehér-kő-árokban

Jobbra tőlem egy lekaszált mező volt látható – ez lesz a jövő évi cserkésztábor helyszíne. A neve Pipa-rét. Kicsit körüljártam és készítettem fotókat Márknak. Egy faágon találtam két ázott törülközőt. Talán még a nyáron itt táborozók hagyhatták el, mert valószínűtlen, hogy bárki ide járna fürödni, ahol egy fia vízfolyás nincs. A táborhelymustra után mentem tovább a Szentkút felé. Már nagyon korgott a gyomrom, ideje volt enni is valamit. Mivel a buszig még volt elég időm, fotózgattam, nézelődtem és persze eszegettem is ezen a végtelenül nyugalmas helyen. Hosszú idő után itt találkoztam először emberekkel, de hétköznap lévén alig-alig járt erre bárki is.

Virágok és növények

a Pipa-réten

Szentkút Bakonybél mellett (Borostyán-kút)

A többszemélyes macskarandi egyik résztvevője

Mikor végeztem, szépen besétáltam a faluba. Még fél órám volt a buszig, gondoltam betérek gyorsan az apátsági ajándékboltba, hogy vásároljak karácsonyra egy kevéske ajándékot. A húgom is szeretett volna teát és/vagy mézet, Petinek is jól jött volna egy-két söröcske. De sajnos csak és kizárólag ezen a napon a bolt és minden, ami az apátsággal kapcsolatos, rendkívüli okok miatt zárva volt. Az időmet így avval töltöttem, hogy megnéztem a haranglábat és a Nepomuki János szobrot, valamint megfigyeltem egy különös macskarandit is. Macska úr egyszerre több vasat is tartott a tűzben, egy (már hasas) macskahölgy ugyan távozóban volt, de egy másik a napsütötte kőkerítésről bájosan hunyorgott az udvarlóra.

Az apátsági templom

Ideje volt már nekem is távozni a buszmegálló irányába és felvenni a kabátot, mert kezdett hűvösödni az idő érezhetően. Forró teát kortyolgatva vártam a pesti buszt, ami hamarosan be is gördült. A buszvezető már ismerősen üdvözölt, mondta, hogy jó hamar megjártam az utam. Hát végül is belefért egy félmaratonnyi táv nagyjából 10-től 14 óráig és szinte minden látnivaló, amit érinteni terveztem.

Megint szép napot zártam, elégedetten szemléltem a fűtött buszból, ahogy leszáll lassan az éj és vele együtt előkúsznak az első ködfoszlányok.

Bakony- avagy mesebéli csavargások

Végre szabadságon, irány tehát a Bakony! Már régóta tervbe volt véve, hogy restanciáim hosszú listáját csökkentvén, felkeressem a bakonyi Gyilkos-tónak is titulált Hubertlaki-tavat. És ha már Bakonybél környékén járok, ami azért nem történik meg minden héten, természetesen hozzácsapok még néhány környékbeli látnivalót. Mindezt futótempóban terveztem, mert az elkövetkező hetekben két terepverseny is vár rám, így nem árt célirányosan edzeni se.

Az odajutással könnyű dolgom volt, mert szinte a szomszédban áll meg a volánbusz, ami egyenesen Bakonybélig röpít. Igaz, csak ólomszárnyakon, mintegy 3 óra alatt... De hát legalább útközben lehet ráérősen csodálni a napfényben fürdőző vértesi majd bakonyi tájakat.

Így mire a bakonybéli üdülőnél leugrottam a buszról, kellően ráhangolódtam a napra. Átbaktattam a főút túloldalára, ahonnan a kéktúra és más egyéb túraösvények, köztük az én zöld keresztem indulnak a bakonyi rengeteg irányába. De alighogy nekiindultam a futásnak, jobbra egy kis réten egy mókust pillantottam meg dióval a szájában. A kis állatka egyre csak állt, én meg fontolgattam, hogy lefotózzam-e a nem mindennapos jelenetet. Addig totojáztam, míg a fürge kis rágcsáló éppen némi leírhatatlan és utánozhatatlan mókushang kíséretében meglógott, így csak a hűlt helyét sikerült megörökítenem. Hogy a dióval végül mi lett, azt nem tudni...

Az első egy kilométer nem volt nevezhető haladósnak. Szinte rögtön egy valószínűtlenül fehér, békésen legelésző póniló állta az utamat egy hidacskánál. Talán éppen ő volt a vámszedő. Miközben fotózgattam, egyszer csak megjelent egy pallón a kutyus egy cica kíséretében, mögöttük egy idős néni baktatott. Éppen mint a mesében, így sétálgattak hármasban. Ahogy átkeltem a hídon, én is átléptem a bakonyi meseország ajtaját. Hiszen ezen a napon annyi csodában volt részem, hogy felsorolni is nehéz. 

Meseország kapuőre a fehér póniló

A csodákért persze meg kell küzdeni. Mihelyt elhagytam a kéktúra útvonalát, a meredek zöld kereszt jelzésen kaptattam felfele a Táborhely-hegy oldalába. Futásról még álmodni sem mertem, kidőlt fákat kerülgetve, pihegve ízlelgettem a bakonyi terepet egyelőre. Miközben éppen kifújtam magam, a fák között utat törő napsugarakat szemléltem, ahogy bűvkörükbe vonják az őszi színekre váltó hegyoldalt. Lankásabb lett az emelkedő, így futni kezdtem. Első megállásomat a Széchenyi emlékműnél terveztem, ami miatt ezt a szintesebb utat választottam. Éppen megpillantottam az emlékkövet, mikor a közeli bozótosból egy gímbika markáns bőgése hallatszott. Pár percre megálltam és hallgatóztam, de vagy észlelt az állat és csendben továbbállt, vagy egyszerűen megunta a szerelmi dalt. Így megfelelő hangulatban olvashattam Széchenyi Zsigmond a kövön megörökített hajtóvadászatának emlékét.

Fényjáték a hegyoldalban

Széchenyi Zsigmond emlékköve

Innentől már lejtett a terep, így alkalmam nyílt tesztelni a Hoka cipőm tapadását, először óvatoskodva, majd egyre bátrabban. Az Emil-rétre érve készítettem pár fotót a helyről, mivel ideális cserkésztáborhelynek tűnt. Kár, hogy a műút olyan közel van. Innen a kék kereszt jelzést követve, a Molnár-kút-árkon kapaszkodtam felfele a Hubertlaki-tó irányába. Eddigre már egész szépen hozzászoktam a kaptatókhoz, sikerült mindet megfutni. Egészen addig, míg egy bokor mögött észre nem vettem egy őzsziluettet. Gyorsan megnyomtam a vészféket. Sokáig farkasőzszemet néztem vele, majd, mivel szerettem volna továbbhaladni, természetesen az őz irányába, kénytelen voltam tenni valamit. Az állat még 100 méterre se állt tőlem. Előző nap ellátogattam a Vadászati világkiállításra, ahol az egyik kisfilmben elmondták, hogy az őz felettébb szemfüles és óvatos állat, nagyon nehéz elejteni. Sokszor dicsekednek kezdő vadászok avval, hogy 300-400 méterről lőttek őzet. Holott igazából az számít dicsőségnek, ha 40 méterre sikerül megközelíteni. Nos nekem sikerült... Rikító narancssárga felsőben, fújtatva, trappolva. Nem tudom, hogy őzek, szarvasok mennyire látnak színeket, lehet, hogy ennek nincs is jelentősége. Na de azért a Hokának, ami korántsem egy indián mokasszin,  akkor is van egy félreismerhetetlen hangja, ahogy a talajnak csapódik.

Őz állja az utam a kék kereszten (bocsánat a minőségért, a telefonom csak ezt tudja...)

Szóval lépnem kellett, így megmozdultam. Összesen 3 őz szaladt elő, tehát több is rejtőzködött a közelben. Pár pillanat után el is tűntek a meredek hegyoldalon. Nekem sokkal tovább tartott, míg felküzdöttem magam a sokkal enyhébben emelkedő turistaúton.

Hamarosan oda is értem a tóhoz. Itt terveztem az első hosszabb pihenőt frissítéssel egybekötve. Eddigre már majdnem 10 kilométert megtettem és még dél se volt. Itt találkoztam utam során először emberekkel - először egy házaspárral majd két idősebb hölggyel. Ennél sokkal több turistával az egész nap során nem is futottam össze.

A Hubertlaki-tó, avagy a bakonyi Gyilkos-tó

Megérte a tóért idejönni, sejtelmes látványt nyújtott a belőle kinyúló korhadt facsonkokkal. Bár jóval kisebb erdélyi párjánál, csendes, nyugalmat árasztó környezete valóban kitűnő pihenőhely. Érdekes, hogy a 2002-es Bakony térképem még nem jelzi egyáltalán. A házaspárral elbeszélgettünk arról, hogy a valódi Gyilkos-tó mára már a turistabiznisz áldozata lett, mint megannyi más, látványos turisztikailag egykor vonzó hely. Számomra a legfájóbb itthoni példa a Szalajka-völgy. Nem tudom, hétvégenként mekkora itt a nyüzsgés, de így hétköznap a tó közvetlen környezete abszolút alkalmas a feltöltődésre. El is ücsörögtem itt vagy egy negyed órát. Majd nekiindultam újból a szemközti kaptatón. Első lendületem csak a Hubertus emlékműig tartott, amit közelebbről is szemügyre vettem. 

Innen mindenféle keszekusza jelzetlen erdei utakon terveztem eljutni Móricházáig, érintve a halomsírmezőket és a Városlőd-Franciabánya kisvasút egykori nyomvonalát. Hogy láttam-e a halomsírokat, nem tudom bizonysággal állítani, mindenesetre elfutottam néhány földkupacszerű magaslat mellett, amikre akár rá is lehetett fogni, hogy korabeli temetkezési helyek. Ami sokkal inkább megfogott, az a bükkerdő varázsa. Ahogy az ember kis pontként, az egész részeként halad a hatalmas katedrálisban, az felér egy áhítattal. Ilyenkor mindig azt érzem, ami a világkiállítás mottója is volt: "egy a természettel". Ez az érzés sokkal inkább elfog futás közben, mint túrázásnál, talán a tempó lehet az oka, vagy az egyedüllét, nem tudom. Pont emiatt (is) kedvelem a terepfutás műfaját. A kegyelmi érzést tovább fokozta, hogy előbb egy újabb őzet figyeltem percekig, majd nem sokkal később egy négy fős szarvasrudlit is. Ami tulajdonképpen nem nagyon zavartatta magát, csak ácsorgott egy bokor körül. Ha végül nem mozdulok, lehet, hogy még most is egymást nézzük megint mintegy 50-100 méterről. Egyedül azt sajnáltam, hogy futáshoz sosem viszem magammal a Canont, így be kellett érnem a telefonos fotózás gyatra lehetőségével.

Halomsírok vagy egyszerű buckák?

Öreg fa, amit a térkép is jelöl

Keresd az őzet!

Hol bújtak el a szarvasok?

Móricháza után még egy darabig egy jelzetlen murvás utat követtem, majd a piros négyzet emelkedőjére váltottam, ami beletorkollott a zöld keresztbe, amin idefelé is közlekedtem. Áldottam eszem, hogy narancssárga felsőt vettem, mert nem is olyan messziről eszeveszett durrogás hallatszott. Csak reménykedni tudtam, hogy az előbb látott állatok élve megússzák a mai napot. Ahogy a bokatörő lejtőn csapattam lefelé, éppen egy nagy hátizsákos fickó küzdött felfelé terepszínű cuccban. Reméltem, hogy ő is megússza.

Egy darabig a kék aszfaltján kaptattam felfelé meg-megtörő lendülettel. Nagyon vártam már, hogy lekanyarodhassak a falu felé vezető jelzetlen ösvényre, ami szép, panorámás rétek mentén ereszkedett. Útközben az egyik közeli mezőn egy egerésző rókát vettem észre. Ő engem nem, így megint percekig nézhettem. Sajnos használható fotót nem nagyon sikerült készítenem. A rét annyira szép volt, hogy leültem néhány percre. Majd az apátság érintésével futottam a Szentkút irányába. Mióta vagy 15 éve utoljára itt jártam, sokat szépült a környék. Parkoló, illemhely épült és rengeteg az információs tábla segíti a turisták tájékozódását. Most nem foglalkoztam velük, hanem egy kisebb szentkúti pihenő után továbbiramodtam a Hegyeskő felé, ahol nemrég egy táborhelyre bukkantam az egyik online térképen. Gondoltam, akkor már egy kalap alatt ezt is megszemlélem. Mivel azonban a buszig még bőven volt időm, úgy gondoltam, picit még tovább kalandozom a piros négyzeten a Fehér-kő-árokban. Sajnos a sziklákat takarta a növényzet, így ezekből semmit se láttam. Egy vadregényes patakátkelés után úgy éreztem, hogy egyre jobban fáradok, így olyan messzire már nem kéne elfutni. Jobbra, egy dombhát irányába kínálkozott néhány ösvény, amit a GPS nem jelölt, végül egyen felkapaszkodtam. Utam során ez volt a második szakasz, ahol nem futottam. Annyira nem is bántam, mert az utat jobbról is, balról is őszi kikericsek szegélyezték. 

Már majdnem felértem a dombra (vagyis arra, amit annak véltem), mikor balra egy újabb, tovább emelkedő út kínálkozott. Akkor ezen végre át tudok bukni a túloldalra. A bibi csak annyi volt, hogy az úton egy hatalmas gímbika várt engem. Azért nekirontani és halálra rémíteni talán mégse kéne, így megint szépen várakoztam. Ő rettenetesen élvezte a fotómodellkedést - egyedül az a kár, hogy nagyon használható képet képtelen voltam készíteni a telefonnal. De azért rendületlenül próbálkoztam. Ismét én untam meg a várakozást. Amint kiléptem, a bika nekiiramodott, a bozótból a párja, vagy éppen háreme egyik tagja is csatlakozott hozzá.

Modell bika

Itt már menekülőben

A domb túloldalán legelők vártak, újabb egerésző rókával, viszont a GPS által jelölt út nem annyira létezett. Néhány villanypásztoron átmásztam, hogy az útnak gondolt csapáson haladhassak. Bár bevallom, sokkal jobban élveztem a lejtős legelőn való lerobogást, körülöttem a Bakony látványával. Reménykedtem, hogy a tanyák közelében látok majd pinto lovakat, elvégre az egyik tanyát Pinto tanyának hívják, és úgy 15 éve valóban voltak itt ilyen paripák, amiket a gyerekekkel meg is néztünk. De most csak sima mezei barna lovakat láttam és jutalmul vagy ébresztőül kaptam egy kis elektrosokkot is, miután kicsit elővigyázatlanul másztam át egy elektromos kerítésen. Mondanom se kell, ezek után közel 6 perces kilométereket futottam. Persze ebben sokat segített a szőlőcukor is, amit bekaptam. A vasárnapi 30 km-es versenyen is tapasztaltam, hogy eszméletlen jó hatással van rám, és ez most is beigazolódott. Még egy újabb megállóm volt egy bivalyos és lovas tanyánál, ahol meg is etettem a pacikat, illetve egy útkanyarnál, ahol újabb rókafotókat volt alkalmam készíteni, aztán meg sem álltam a Szentkútig. Víz reményében elmentem újból a forrásig, de sajnos tapasztalnom kellett, hogy a hely nem alkalmas vízvételezésre. (Lehet, hogy Márk 15 évvel ezelőtti módszere, mikor is arccal belebukott a szentkúti tóba, célravezetőbb lett volna.) Akkor nem bírtam szusszal az apátságig se, pedig nem is én cipeltem Márkot, most viszont simán lefutok jó 25 km-t is terepen 600 méternél is több szinttel. Azért jó ez az érzés, hogy 40 felett is van fejlődés. Visszafelé azért elolvasgattam az információs táblákat, hiszen mint írtam, nem minden hétvégén járok erre és még a buszra is jócskán kellett várni. Szóval futás ide vagy oda, nem tartottam időpazarlásnak. 

Bivalyok

És sokkal barátkozóbb lovak

A kanyarban megint egy róka koma leselkedik

Néhány kép a Szentkútról

Az olvasottak közül leginkább egy állatos történet érintett meg, talán éppen amiatt, hogy ma az állatok ilyen csodálatos módon közel engedtek magukhoz. Ez pedig a következő: Szent Gellért Bakonybélben remetéskedett. Történt egyszer, hogy miközben kunyhója előtt elmélkedett, egy szarvastehén jött oda borjával és mindkettő melléje telepedett a földre. Egyszer csak egy szarvasbika bukkant elő hirtelen a bozótból, egy farkas elől menekülve. A tehén utánafutott, otthagyva borját a remete mellett. Ezután a borjú nem tágított mellőle. Egy másik alkalommal Gellért az ajtaja előtt egy ott fekvő sebesült farkast talált. Befogadta és meggyógyította. Ezentúl a farkas és a szarvasborjú is együtt élt vele békességben, sose bántották egymást. Legenda vagy valóság - mindenesetre szép, szívet melengető történet.

Szent Gellért és a szarvasborjú

Miután végeztem a mai penzummal, mentem még egy kört a falu központjában kávézó vagy kisbolt után kutatva. Végül a legszimpatikusabb apátsági boltban kötöttem ki, ahol egy latte és egy mogyorós süti lett a jutalmam. Mellé még jól be is vásároltam mindenféle apátsági gyógyteákból, sörökből és szappanokból. A buszig még volt még mindig egy kevéske idő, így felsétáltam a csillagvizsgálóhoz és a temetőhöz is. Majd a busz lassan hazapöfögött velem ebből a bakonyi meséből.

Ha valakit érdekel a Strava link, szívesen berakom ide: 

A vicc, hogy helyezett lettem pár szegmensben is, pedig nem is tudtam róluk, sőt nem is igyekeztem különösen. (Legalább nem stresszeltem magam velük :-) )