Miniszterelnökünk is megmondta, hogy „Csak a labancok vannak cukorból”, ráadásul Erős Tibor is nekiindul egy privát UB körnek, tehát Szabinak, Lacinak és Berninek is éppen megfelelőnek kell lennie a mai ünnepélyes március 15-i napnak arra, hogy megkerülje a Balaton felét. Nem futva, csak gyalog, és jórészt csak a laposabb déli oldalon, az óramutató járásával ellenkező irányba haladva, Badacsonytól Siófokig. Összesen 105 km, van rá 24 óra.
Néha nagyon szívesen elkötöttünk volna bármilyen biciklit, legyen az piros, fehér vagy zöld
Hahó emberek! Ünnep lesz, nem lesz bóóót! Valamiért ez a tény a fiúkat meglepetésképpen érte, de még talán szerencsére időben írtam meg nekik, hogy erre készüljenek. Majdnem ment is a terv a levesbe emiatt. Szerencsére tele az útvonal benzinkutakkal és közcsapokkal, így talán nem maradunk teljesen étlen és szomjan majd. Ha szerencsénk van, talán találunk egy nyitva lévő éttermet is reménybeli rántott szeletekkel. Szép időnk nem lesz, talán éppen megússzuk az esőt. Vagy nem. Esernyőket, gumicsizmákat, búvárruhát tehát bekészíteni! A fürdőruha és a napszemüveg biztos nem fog kelleni ezúttal. (És tessék, Laci talált útközben egy „gyönyörű” strasszos, természetesen hamis Dolce&Gabbana napszemüveget, amit ajándékba meg is kaptam tőle. Majd ebben járok diszkóba 😄)
A sukár talált napszemüveg még Laci fején - nem volt rá szükség
Komoran fenyegető felhőkoronát kapott a hegy
Már megint Badacsony, immár harmadszor és megint ultra. Már hozzászokhattam volna, hogy ha balatoni ultra, akkor irány Badacsony. Legyen az túra vagy futás. Először a Kék Balatonon, majd a BSZM maraton+-on és most itt a Balathlon 100 ultrán is itt van jelenésem. A teljes kör is már a bakancslistán van, mint ahogy instantozás terén jelenleg a Vérkör és a VérCse is. Ebből jó lenne letudni minél többet, mielőtt beindul teljes gőzzel a százas szezon és evvel együtt a Nemzeti Bajnokság. Mert idén ebben is szeretnék indulni. Kicsit ment is a dilemmázás, hogy Vérkör legyen vagy Balathlon a hétvégén, de a beígért eső megtette a hatását és az aszfalttaposásra voksoltunk. Aztán jövő héten vár a Vértes! De ennyire nem biztos, hogy optimistának kéne lenni, mindjárt kiderül, miért. (Igen, a blognak ezt a részét nagyrészt még indulás előtt írtam...)
Nem sokkal az indulás után a túrázók, még tele harci kedvvel és energiával
És akkor jöjjön a kőkemény realitás, az amit teljesítés után írok a félkörünkről
.
Ebből egy jó adag kellett a sikeres teljesítéshez
Ha Badacsony, akkor garantált a szenvedés is egyúttal. 2023, Kék Balaton: 70-80 km után már egy nettó szenvedés volt az egész. 2024 BSZM maraton+: Már 20 km alatt se volt minden kerek, a végén a szintidővel és vádligörcsökkel küzdve értem be. Most vajon mit dob a sors? Természetesen ugyanazt harmadszorra is. Azt a menetet, ami csak otthon a fotelben ülve hangzik jó mókának. Esetleg úgy 40-50 km-ig még találunk is benne élvezetet. Utána kezdi megtenni az aszfaltgyaloglás a hatását, előbb csak ez-az fájdogál, aztán már olyan porcikáit is érzi az ember, amikről nem is gondolná, hogy részt vesznek a mozgásban, például a csuklóit. Minden, de minden átértékelődik. Az északi parton még nagy vidáman meséljük túratársainak, melyik százasokat és kétszázasokat tervezzük idén, vajon sikeresen abszolválunk-e másfél hát alatt három százast (mert ilyen is lesz, ha lesz, májusban), és hogy végre elérkezettnek látjuk az időt, részt venni a Nemzeti Bajnokságban. A déli parton, sötétben, a monoton, nyílegyenes utcákon, metsző szélben, szemerkélő esőben haladva fájós talpakon viszont már inkább egy címeres (vagyis az ünnephez méltóan kokárdás) nagy baromnak látja magát az ember, mintsem egy mindent legyőző ultrázó szuperhősnek. Akit csak az hajt, hogy ott az a másik hülye is, aki szintén szeretné teljesíteni ezt a ökörséget, tehát én sem adhatom fel. Meg egyébként sincs már vonat, ami hazavinne, nem fog miattunk kinyitni egyik luxushotel sem, hogy a forró szaunában melegíthessük át végre dermedt tagjainkat. Vagy befeküdhessünk egy puha ágyba aludni. Vagy legalább elénk tegyenek egy tál forró levest ... vagy minimum egy kávét. Jót vagy rosszat, mindegy, csak legyen! De nem, ma minden zárva, ünnep van, nincs bóóót!
Nesze nektek, virágzó fák, dideregjetek ti is!
Mi nehézség van abban, hogy végiggyalogoljon az ember a bicikliúton vagy a települések utcáin, jóformán emelkedők nélkül a Balaton partján, leírva egy félkört? Pofonegyszerű dolog, követni kell a tracket, nincs benne Tolvaj-hegy, Sombokor, Istállós-kő, még egy árva sarasabb földút se. Néha be kell olvasni egy-egy QR-kódot, de azoknak is megadják a pontos helyét, még nagyon keresgélni se kell. Semmi truváj nincs ebben! Otthon olyan tévképzetei vannak az embernek, hogy sétálgatás közben majd fotósorozatot készít balatoni retró témakörben, fényképezi a virágzó fákat, beugrik egy-egy benzinkúthoz egy kávéra vagy egy sörre, ha már boltok nincsenek nyitva, és közben elcseveg kellemesen a túratársaival mindenről. Szóval a lehető legkellemesebben tölti ezt az ünnepi napot, ha már úgyis szeret gyalogolni és beszélgetni és természetesen fényképezni is.
Az egyetlen kép, ami balatoni retro témában készült - többre se idő, se kedv nem volt
A valóság az mindebből, hogy gyalogoltam, beszélgettem és fotóztam is. Főleg gyalogoltam, de azt nagyjából végkimerülésig. Beszélni egyre kevesebbet beszéltem. Laci már kezdett aggódni miattam... Fotózni is fotóztam, amíg világos volt. Nem sok értékelhető kép készült (pl. balatoni retró témában mindössze egy), de legalább a privát UB csúcsot futó Erős Tibit sikerült lencsevégre kapnom kétszer is Badacsonytördemic felé haladva. Úriember volt, még drukkolt is nekünk. (Micsoda megtiszteltetés!) Mi is neki természetesen. Mi, agyament ultrások legalább tartsunk össze, akár futunk, akár gyaloglunk.
Erős Tibi Badacsonytördemic felé hagyott le minket, nagyon szépen haladt – PUB rekord is lett
Kódokat beolvasni se tűnik bonyolultnak – elméletben biztosan nem az. Sőt valójában se az. De amikor folyamatosan kidobálja az oldal az embert és minden egyes kódnál újra be kell jelentkezni e-mail-címmel és jelszóval, az egyre idegesítőbb. Főleg akkor, mikor éjjel, szemüveg nélkül, szétfagyott ujjakkal teszi ezt. A merev botszerű ujjaival félregépeli a jelszót, vagy az oldal valamiért nem érzékeli a bejelentkezést, csak sokadszorra. Káromkodások közepette értékes percek múlnak, és úgy tűnik, hamarosan bukjuk az első, sőt aztán a második hajnali vonatot is. (Na persze nem csak a kódok miatt.) Vagy mikor a szemesi kód tetején egy barna elszíneződés van, emiatt a kamera se olvassa be. Persze a profi Szabinak ez is megy, el is húz tőlünk, neki muszáj elérnie a másodikat, viszi a lányát mászni reggel. Mi kereshetjük a pótkódot, ahol sokadszorra sikerrel járunk. Vagy mikor Balatonlellén percekig össze-vissza keressük a Napfény strand előtti hirdetőtáblát, ahol a kód van. Csakhogy útkanyar van néhány a tracken és mi nem tudjuk, melyikben kell keresni, főleg úgy, hogy a pocsolyás szakasz miatt kicsit másképp vettük be a kanyarokat. Mert egyikünk se akart a többi nyűg mellé még egy vizes cipőt is.
Ilyen értelmezhetetlen micsodák is voltak az út mellett néha
Rund ebből nem lett, de a flúg megvan rendesen mindannyiunkban
Talán az utolsó 20-30 kilométerünk írja le leginkább, mi a nehézség ebben az első ránézésre nagyon is könnyűnek tűnő százasban.
A hajnali kósza, arra tévedő autós csak azt látja, hogy két valószínűtlen szellemalak imbolyog az utca közepén, az egyik sárga, a másik kék. Talán a kevés alvás vagy az esti mulatság számlájára írja, hogy szellemeket lát, mert olyan nincs, hogy két élő ember sétáljon az üdülősoron ebben a valószínűtlen hajnali időpontban, valamint ebben a rettenetes, kutyának se való időben. Nem beszélve arról, hogy szezonon kívül vagyunk és ünnepnapon, amikor minden zárva. A mozgásuk is olyan fura, ide-oda dülöngélnek: vagy ittasok, vagy tényleg kísértetek. Mikor közelebb ér, a szellemkép nem foszlik szanaszét, tehát tényleg valós emberek, akik egy kicsit odébb dülöngélnek az utca szélére, amíg elhalad mellettük. Érzékelik a környezetüket, szóval talán nem is részegek. Csak sima flúgosok. Talán szabadnap van ma a diliházban is és kieresztették őket. Mert az nem lehet normális, aki ebben az időben itt vándorol egy szál vékony esőkabátban, ami tényleg beillik szellemlepedőnek is. Nem is áll meg, hogy megkérdezze, hogy elviheti-e őket valahova. Pedig a kreatúrák már éppen arról ábrándoznak, hogy egyetlen esélyük, hogy hívnak egy taxit, ami elviszi őket a siófoki állomásra. Ha egyáltalán van taxis, aki ilyet vállalna ebben a lehetetlen időpontban. Ha vállalja is, biztosan méregdrágán. Muszáj tehát tovább menni, akármekkora kín is az. Már nincs sok hátra. 20-15-10 kilométer nem nagy mennyiség, főleg az eddigiek tükrében. De, ilyenkor már nagyon soknak tűnik ez a szám. Sajog a talpuk, az aszfaltvándorlástól, valamint a hólyagoktól, fáj minden létező porcikájuk a monoton meneteléstől és az egyoldalú terheléstől. Emiatt dülöngélnek összevissza, valamint az álmosságtól is. Egész éjjel mást se csináltak, csak rótták a kilométereket. Sőt nappal is ezt tették, a 10 órás badacsonyi indulásuk óta. Eleinte még beszélgetve, vidáman kocogva a változatos északi tájon: tanúhegyek közt, épülő luxusszállodák és apartmanok mellett, a parton horgászókat nézegetve, a jellegzetes épületeket és a virágzó mandulafákat megbámulva. Haladtak is rendesen, 6 km/h-s sebességgel, sőt néha még gyorsabban is hasítottak Siófok felé.
A fiúk már a fasorban vannak, most éppen Balatonberényben
Ahogy szaporodtak a kilométerek, jöttek elő a problémák: Lacinak jelentkezett a fájós Achillese, nekem a fájós csípőm, Szabi se választott jó cipőt és hólyag kezdett növekedni a lábán. Később már Lacinak is. A tempó is lassult, de azért még mindig elég acélos volt. Még Balatonberény környékén is kocogtunk néha. Sőt, nekem kimondottan jól is esett néha a más mozgásforma, emiatt egyszer-egyszer elhúztam a fiúktól. Persze azért bevártam őket, legalább el tudtam menni a bozótba addig. Aztán jött a rendezők hatalmas meglepetése: Németh Tamás Zalaegerszegről autózott le miattunk és hozott nekünk meleg kávét, hideg kólát, Balaton szeletet és Manner nápolyit. Nagyon jól esett a gondoskodás és ez még pár kilométerre megdobott minket, főleg a kávé. De aztán minden más nasi is elfogyott.
Tomi lefotózott minket a rögtönzött frissítőpontnál - itt még felfedezhető valami halovány mosoly
Viszont jött Balatonfenyves, azaz a féltáv, és jött vele az éjszaka, és kezdtek előbújni a sötétségből a démonok, főleg a mi démonaink. Már nem volt őszinte a mosolyunk akkor se, mikor a fenyvesi Yacht Club lépcsőjén ücsörögve kotorásztuk elő a táskánkból a plusz réteget és a szeleteinket, kis pihenőt tartva a kódnál. Itt kivételes módon voltak emberek, akik valószínűleg úgy néztek ránk, mint borjú az új kapura, de legalább a vállalásunkat hallva azonnal töltöttek nekünk vizet és kidobták a szemetünket. Nem is tudták, hogy milyen kód van az ablakukon. Nekik is köszönjük a segítséget. Én itt (is) már eléggé be voltam fordulva, nem is nagyon észleltem, miről beszélgetnek a fiúk velük. Aztán mentünk tovább Fonyód felé egyre csöndesebben a kihalt utcákon, csak valami szitáló csapadékféle kísérte utunkat, majd később a feltámadó hideg szél is, nem várt útitársként. Egyre jobban dideregtünk. Hiába volt nálam még három réteg, nem volt kedvem (és időm) megállni. Csak reménykedtünk, hogy ennél sűrűbb eső nem lesz. Lellén jött a kód keresgélése, engedhettük el az első, 4 óra után induló hajnali vonat elérését, amit eredetileg meg szerettünk volna csípni. Kocogni már nem nagyon volt erőnk, hogy tartsuk az előütemezett iramot. De itt még azért elég tempósan tudtunk gyalogolni, sec perc alatt elhagytuk az utcán zenét hallgatva mulatozó fiatalokat. Valamiért itt Lellén mutatkozott valami halovány éjszakai élet. De nagyjából sehol máshol, egyedül Szemesen diszkóztak Abbára egy házban. Ahol kikanyargott a track a partszakaszra, máris pörkölte a fejünket a jeges szél, így inkább behúzódtunk a belsőbb utcákba. Kisebb úttévesztéseink is adódtak, melyek plusz száz métereket adtak hozzá az amúgy is hosszú távhoz. Nagyjából Szemesen, a kóddal való bénázásunk alatt kezdett elveszni az 5 órás vonat eléréséhez fűzött reményünk is. Itt el is búcsúztunk Szabitól, akiben maradt még energia a gyorsabb tempóhoz. Innen Lacival mi már csak lassultunk. Mindketten ramaty állapotban és hangulatban voltunk, Laci néha émelygett, küzdött a hólyagokkal, az Achillesével, én a mindenféle random fájdalmakkal, főleg a sajgó talpaimmal és a hideggel. Fel is került az esőkabát és ponyva mindkettőnkre, mikor valamivel jobban rákezdett az égi áldás. Mindketten harcoltunk az álmosság ellen, egyre nyúlott a szánk, el is feleztünk egy fél energiaitalt (a másik felét sikeresen kiöntöttük a biciklis pihenő padjára). Fogalmam sincs, merre történt ez, egy idő után teljesen elmosódtak a településhatárok a valóságban és az emlékeimben is, amúgy is összenőtt minden mindennel itt a déli parton. Az itóka is csak ideig-óráig rángatott ki a gödörből. Egyre inkább csak vonszoltuk magunkat a cél felé, az utolsó kilométerek csigalassúsággal fogytak. Itt már csak 12-13 perces kilométereket mentünk, ami ugye nagyjából a tereptempónk, ezért is tűnt lassúnak a haladás – holott nem is volt az. Eddig voltunk viszonylag gyorsak. A célegyenes volt mentálisan a legrosszabb – egy végtelenül hosszú utca, ami a Sió csatornába torkollik (megjegyeztem: Erkel Ferenc utca a neve). (Nem mintha nem mentünk volna végig kismillió ugyanilyen utcán addig, de akkor is ez volt a top.) Nos, itt kellett keresni egy Fehér ló éttermet a zárókóddal. Összeszorított fogakkal imbolyogtunk ide-oda, mint két részeg vagy drogos az éjszakai elhajlás után, hol az úttesten, hol a járdán – ekkor már némi forgalom is volt. Minden utcasaroknál reméltük, hogy ez már a Vitorlás utca kereszteződése. De nem. Minden egyes étteremnél, hogy ez már a Fehér ló – de nem. És volt számos kereszteződés és étterem... Mindig feltűnt egy újabb hosszú utcaszakasz, amit még meg kell tenni bizonyosan a célig, és ezzel együtt egyre csak nyúlt a táv és fogyott az erőnk. Aztán nagy sokára csak odaértünk a Fehér lóhoz és beolvastuk a kódot: 19 óra 49 perc Lacinak, nekem 50 (mivel bénázni kellett minden egyes alkalommal a beolvasással). Szabi mintegy egy háromnegyed órát ránk vert, ezúttal is nagy gratula neki! Persze, hogy addigra elengedtük az 5 óra utáni vonatot is, az közvetlenül a kód elérése elött zakatolt tova, hallható távolságban, rajta Szabival.
Bárcsak fel lehetne szállni egy vonatra...
Az utolsó etapon, mikor már az ember a végét járja minden értelemben, minden átértékelődik: akar-e az ember következő héten Vérkör instantot csinálni: Ugyan, nem vagyok én hülye! (De igen!) Akar-e az ember még százasokat teljesíteni: Egyértelműen nem. Akarja-e az egész Balaton-kört egyben végig járni: Soha az életben! Akar-e részt venni a Nemzeti Bajnokságban, amibe most nevezett be éppen: Á, dehogy! Az nem embernek való! Elhangzott az a mondat is, hogy: „Laci, üss agyon, ha szeretnék valaha száz km-es túrán indulni!”
Azért szép részei is voltak a szombati kalandunknak, főleg még az északi part
Útközben azonban olyan dolgok is kiderülnek, hogy a gyerekkoromban végtelenül hosszú gyalogútnak tűnő, nagyjából egy kilométernyi sétácska nem is olyan hosszú a szántódi állomásról a balatonföldvári Pedagógus üdülő magasságáig... Nagyon sokáig nem volt autónk és mindenhova gyalogoltunk, sokszor csomagokkal. Lehet, hogy van ennek valami köze ahhoz, hogy most itt vagyok? Az a valamikori rendszeresen Földváron nyaraló kisgyerek nem is sejtette, miket fog gyalogolni majd felnőttként, akár errefelé is.
Tempósan haladunk a szigligeti vár alatt
Később a Keszhelyi-hegység lábainál
Majd Vonyarcvashegyen is át
Sőt, még Fenékpusztához közeledve is
És tiszta pszichológia, hogy mihelyt beolvastuk az utolsó kódot, leültünk a kerítéspadkára és csináltunk egy búcsúképet a friss és üde túrázókról 105 km-nyi aszfalttaposás után, aztán elindultunk az állomás felé, egyszerre vidámodni kezd az addig borús hangulatom, könnyebbek lesznek a lépések és egész gyorsan odaérünk a majdnem 1 km-re lévő állomásra.
Egy budi is lehet festői (valahol még Badacsonyban)
A vonaton bealudtam, Laci szerint még nyöszörögtem is álmomban (túra után szoktam ilyet máskor is). És mindent elmond, hogy leszállva a vonatról, a mozgólépcső felé irányulva a nagy sportembereket és hős túrázókat még a vonatról leszálló legidősebb és legrozogább mamika is beelőzte. Hazaérve szemrevételeztem a nem létező sérüléseimet: néhány allergiás folt a derekamon, szóval nagyjából semmi, aztán írtam egy gyors beszámolót, mert a zuhanyzás felfrissített. Nyilván elég szenvedősre sikeredett a friss élményekkel. Aztán mégis elálmosodtam és bezuhantam az ágyba. Délután vendégségbe mentem és már kezdtem normálisan mozogni. Meg is írtam a fiúknak, hogy a hétvégi Vérkörnek részemről semmi akadálya. Hétfő délutánra már eljutottam odáig, hogy fogok még teljesítménytúrázni és százasokat teljesíteni. Hogy Balaton-kört szeretnék-e egyben, azt a kérdést inkább még napolnám egy darabig.
Túra után, frissen és üdén és kipihenten - de azért ezt is megcsináltuk
Itt jól látszik a tempónk folyamatos lassulása
Egy borongós hangulatú kortárs magyar szintipop zene, ami azt hiszem kifejezi a hétvégi akciónkat - egyszer ezt is ki kellett próbálni:
„Engedd, hogy megtapasztaljam, engedd, hogy egyszer érezzem,
Engedd, hogy menjek, hogyha fáj, egyszer lássam, hol a határ.”
A túra vége felé már úgy dülöngéltünk, mintha ezt itt mind megittuk volna - még az orrom is olyan piros lett a hidegtől
A fiúknak meg elfelejtettem odaadni a festett kődíjakat, pedig végig cipeltem
Adhatnám bejegyzésemnek azt a címet is, hogy első maratonom, de úgy érzem, talán jogosan, hogy erre még nem szolgáltam rá. Az biztos, hogy november 13-án, ezen a csöppet sem szerencsétlen szombati napon, lefutottam összesen 42,195 km-t, sőt ennél valamivel többet is.
Egy nyaraló kertjében
A bökkenő csak ott van, hogy nem egyhuzamban, hanem 3 részletben. Hosszú út vezetett idáig, pár éve még a félmaraton is csak messzi álomnak tűnt. Főleg akkor, mikor még versenynevezést is le kellett mondanom a betegségem miatt, mert olyan gyenge voltam, hogy a közeli kereszteződésig nehéz lett volna futva (és baj nélkül) eljutnom. De biztos voltam abban, hogy egyszer megcsinálom. Tavaly nyáron végre tünetmentes lettem és érdemben elkezdhettem edzeni, látván, hogy ezúttal a jó állapotom tartós lesz. Olyannyira belehúztam nyár végétől, hogy leporoltam régi álmomat a félmaratont. Tavaly október 23-án, a Kolonics György emlékfutáson sikeresen le is futottam, ami azóta is a legjobb félmaratoni időm (1:57:43). Azóta már számtalan félmaratont futottam, igyekszem minden hónapban egyet összehozni versenyen kívül is. (Verseny keretében eddig pontosan 6-ot futottam, ebből egyet virtuális eseményen tavasszal, kettő verseny ebből terepen volt.) Időközben a félmaraton lassan úgymond komfortos távvá vált, ideje volt feljebb tenni a lécet. Miután februárban sikeresen körbefutottam a Velencei-tavat (kb. 30 km, beszámoló itt) is, célkeresztbe került a maraton. Komoly dilemma volt ősszel, hogy a Spar maratonon a királytávra, vagy csak a 30 km-es versenyre nevezzek, de végül győzött a józan ész és a rövidebb táv lett a befutó. Viszont annyira zökkenőmentesen és magamhoz képest viszonylag jó idővel sikerült lefutnom (3:00:48), hogy elgondolkoztam, hogy egy szinttel még léphetnék tovább az idén. Ez pedig értelemszerűen a siófoki K&H Balaton maratonon a maratoni táv 3 részletben való lefutását jelentette. Le is adtam örömmámoromban a nevezést és edzettem gőzerővel - főleg terepen, mivel közben volt még két terepversenyem is. Ezeken is sikerrel és egész jó helyezésekkel (egy 8. és egy 9. hely a női mezőnyben) túljutottam, így hamarosan ott találtam magam egy hatalmas hátizsák társaságában a Siófokra tartó gyorsvonaton.
Csodás villák sorakoznak a Petőfi sétány környékén
Három futószám összesen ugye három futóöltözetet jelent minimum felülre, de volt zsákomban minden más jó is, így váltócipő, henger, meleg mellény, valamint rengeteg frissítő étel és ital, hogy legyen miből kedvem szerint választani. Csak italból volt víz, forró tea, izotónia, kávé, kóla nálam, így meglehetősen súlyosra sikeredett a zsák. De arra nem számítottam, hogy mindennek majd többszörösével megyek haza...
Hajnali versenyközpont
A vonat egész gyorsan odaért a Balatonhoz, alighogy megpillantottam a tavat (vagy inkább a hatalmas ködtengert) már szedelőzködhettem is. Az ébredező város egy meglehetősen dekoratív szeletkéjén haladtam a versenyközpont felé, hatalmas platánok alatt és szebbnél szebb villák között. Még volt két órám az első futószámig, de semmit se akartam a véletlenre bízni, így ennek az időnek jó részét a felderítésre szántam. És természetesen a fotózásra - mivel verseny közben erre aligha lesz időm. Fogalmam sem volt, hogy Siófok ilyen szép, vagy inkább vannak ilyen tetszetős részei is.
Miután megnéztem magamnak az öltözőt, ruhatárt, WC-ket, rajtzónákat és minden más lényeges dolgot, amire majd szükségem lesz, nekiindultam nagy zsákommal a köd borította Balaton-parti sétámnak. Egyetlen egy dolgot nem tettem bele, amire most égető szükségem lett volna - egy meleg kesztyűt. Hülye fejjel persze kipróbáltam egy fitneszparkban néhány masinát, de arra nem számítottam, hogy majd a kezem is odafagy hozzájuk. De ugye a bemelegítést nem lehet elég korán elkezdeni... Mire visszaértem a versenyközponthoz, már nem volt kilométerhiányom. Sétám közben szerencsére egy kis kávézót is felfedeztem, ami csodák csodája nyitva volt, így sikerült magamba táplálni egy forró eszpresszót, ami némileg enyhítette a fagyos hangulatot. A magammal hozott hideg kávém meg maradt a zsákban. Pluszban még 3 darab Turista Magazint is vételeztem egy standnál, mivel ezek a számok még nem voltak meg, így zsákom súlya tovább nőtt. Pont úgy is néztem ki, mint egy futóversenyre csöppent, némileg tájidegen turista.
A Balatonból ennyit lehetett látni
(BSI futófotó)
A futók is egyre gyülekeztek, ideje volt hát nekem is nekikezdeni célirányosan az előkészületeknek. Ami azt jelenti pontosan, hogy le kell vetkőzni versenycuccba, kell fogyasztani valamennyit a hozott cuccokból, hogy ne legyen olyan nehéz a táskám hogy legyen elég energia, ki kell adagolni az övtáskámba a sótablettákat, szőlőcukrokat és a vizet, fel kell tűzni a rajtszámot és ami a legfontosabb: be kell melegíteni. És ami még talán ennél is fontosabb: el kell látogatni a WC-re. No és persze a ruhatár: ideje volt végre leadni méretes csomagomat. Miközben beadtam a zsákot, előre elnézést kértem a lányoktól, hogy még legalább háromszor ki fogom ezt a súlyos motyót kérni. Miután visszajöttem a jó egy kilométeres bemelegítő körömről, máris dőlni látszott a koncepció: hideg ide vagy oda, a mellény nem kell, így máris kérhettem ki a zsákot. Még futkostam kicsit ide-oda a part mentén, kis futóiskola és gimnasztika, majd a 6-os rajtzóna felé irányultam. Ugye tudok én ennél gyorsabbat is, de most nem mertem előbbről indulni.
Ott futok én is középen a színes fák alatt - Abai Róbert fotója
Előző nap még elolvastam a Plandurance néhány jó tanácsát a 3 számos kombinált versenyre vonatkozóan, amit volt osztálytársam, Edit, átküldött, de ezen felül nagyon nem volt stratégiám, csak annyi, hogy nem fogom elfutni egyik számot se. Nagyjából amit leírtak, egybevágott azzal, amit én gondoltam az egészről, de azért volt pár fontos, jól hasznosítható tanácsuk, amire nem gondoltam laikusként. Szóval ezer köszönet érte!
Célöröm (BSI futófotó)
Ilyen volt például, hogy az elejét semmiféleképp se fussa el az ember. Na ehhez a ponthoz tényleg ügyesen sikerült tartani magam az első, 14 km-es versenyen, mert mivel az utolsó rajtzónába álltam, nem is tudtam úgy haladni, ahogy szerettem volna. Az első kilométerig végre megtaláltam a helyem a mezőnyben és innen mehettem a saját, kissé visszafogott tempómban. Ami azért gyorsabb, mint a legtöbb mezőny végén álló futóé. Mondjuk úgy terveztem, kicsit jobban tartaléklángon tartom magam, de vitt a kezdeti hév és lelkesedés. Azért a frissítést nem felejtettem el, egyik pontnál (vagy kettőnél is - hm, nem emlékszem), vettem vizet meg talán isot is, meg szigorúan magamba diktáltam a sótabit 10 km után. A második kör után, 1:22:46 idővel sikerült célba érnem, ami azért nem annyira rossz, még belefér a 6 perces kilométerekbe.
Őszi lombok alatt
Hotel Európa - a versenyközpont
Kis nyújtás után gyorsan irány a ruhatár, majd a meleg öltöző, készülni kell a félmaratonra. Minderre van kb. 1 órám. Átizzadt futócucc le, törülközővel átdörzsölés, tiszta futócucc fel, de csak fölülre, alul maradhat minden. Kivéve a cipőt, azt leváltom a jobban párnázottra. Előtte picit hengerezem a talpam, közben meg elmajszolok egy banánt és tönkölybúza szeletet. Rá egy kis iso meg egy kis víz. Még készenlétbe helyezek egy gyümölcspürét, ezt gyorsan le is nyomom, miközben visszaviszem a zsákom a lányokhoz újbóli hatalmas elnézéskérések közepette, mert közben a beltartalom bővült egy befutócsomaggal. Nagyon gyűlik a nép, úgy tűnik, a félmaraton lesz ma a legnépszerűbb szám. Keresem Editéket, de annyi itt az ember, hogy esélytelen megtalálni az ismerősöket. Gyerünk inkább beállni a hosszan kígyózó WC-sorba. Ha kell, ha nem, ezt muszáj megejteni, hogy legalább esély legyen megszabadulni a fölöslegtől. Ami sajnos úgy tűnik, ezúttal nem fog sikerülni. Sebaj, annyira nem is kell, így inkább igyekszem a rajtzóna felé irányulni és gimnasztikázni kicsit. Már dél elmúlt, de még mindig tisztára cidris az idő, ha kicsit abbahagyja az ember, muszáj mozgásban maradni.
Lendületben újra (BSI futófotó)
Aztán elrajtol a félmaraton is, itt se halad fénysebességgel a 6-os rajtzóna, de ezúttal nem is bánom, csak ismételgetem a mantrám, hogy nem sietünk sehová. Meg hogy nem kerget a tatár. Inkább gyönyörködjünk a villák közt, a platánsorban kígyózó tarkabarka futók látványában meg ebben a ködös novemberi hangulatban. "Itt mindig ugyanaz a köd szitál" - éneklem Ákossal, és tényleg, valami hulldogál is néha az égből. De ez most nem zavar, sokkal inkább bosszantó, hogy a hólyagom máris kitérőt indítványoz, pedig még csak az első kilométereket rójuk. Hol van még a 21? És hol van egy WC? Vagy egy bokor, ahova gyorsan ki lehetne ugrani? Ha nem is sürgető az érzés, de borzasztó kellemetlen, ami még ebben a lebutított tempóban is visszavet. Látótérbe kúszik végre az első frissítőpont, ahol vannak mobil WC-k is, de sajna mind foglalt. Sorban állással meg nem kéne az időt húzni, bár most úgyse eredményre megyünk, de akkor is... Futok hát tovább, ki az ismeretlenbe, hiszen ez a kör most hosszabb, mint a 14 km köre. Fene tudja, hol lesz a következő pont. Közben pásztázom a lakóparkok utcáit, hátha akad egy szimpatikus bokor. De lehetetlenség itt elbújni, meg az is lehet, hogy egy ilyen nem túl etikus kitérő egyet jelent a kizárással is. El kellett volna tüzetesen olvasni a versenyszabályzatot végre... Gyerünk hát tovább, vissza lehet még tartani. Aztán a fordító után íme a megváltás: Mobil WC-k, ráadásul több is szabad. Gyorsan beugrom egybe és magamra húzom az ajtót. Időveszteség, de ez most muszáj!
Itt kanyarodik a mezőny a célegyenesre
Újult erővel, megkönnyebbülve vetem magam bele megint a félmaratoni mezőnybe. Ismét kielőzöm Kocsis Árpit meg még megannyi, hátulról már ismerős futót. Valahogy most jobban is megy az egész, de hamarosan tülköl egy motor, csönget egy bicikli, hogy mindenki balra, jönnek a gyorsak, akik már hamarosan célba is érnek. Én meg még az első körrel se végeztem. De hát ez van... És nagy ügyesen sikerül is jobbra lehúzódnom, holott balra kéne. Miután elment pár gyors futó, gyorsan besorolok balra, de balszerencsémre elég lassúak az előttem haladók, így próbálok előzgetni, hogy most újból erőre kaptam. Közben meg ügyelek arra is, nem jön-e egy gyors lábú bajnok. Sikerül picit behoznom a hátrányból, mire a rajtkapu alá érek, jöhet a második kör. Szerencsére ez már sokkal zökkenőmentesebb az előzőnél, már csak frissíteni állok meg. A Balaton-part megint feldob, de igyekszem nem hajrázni a végén, mint ahogy tanácsolták. Csak bezötyögök a célba és máris célkeresztben a ruhatár és az öltöző. 2:18:21 - eddigi leglassabb (nem terep) versenyen futott félmaratonomon vagyok túl, de jó ez így. A jobb csípőm kissé megint odavan, de majd nyújtok rá, nem a világ vége.
Tulajdonképpen megismétlem a mintegy három órával korábbi szertartást, avval a különbséggel, hogy most itt bent nyújtok, és nadrágot és zoknit is cserélek, de cipőt ezúttal nem. Igyekszem valamennyit megint fogyasztani, de lehetőleg nem túl sokat. Mire elkészülök, máris ideje elkezdeni a bemelegítést és indulni a rajt felé. Előtte még gyorsan megiszom egy kólát, közben beszélgetek kicsit egy futótárssal. És persze a WC nem maradhat ki, most szerencsére minden klappol is.
Mai utolsó szám, hajrá!
Lassan sötétedik, oszlik a nép, a 7 km-es távra nem sokan maradtunk. A DJ csupa jó számot nyomat, a rajtnál nem is a jól ismert, szokásos Brahms Magyar táncok csendül fel, hanem Faithless dübörög. Eszméletlenül felpörget. Ez a rajtra is rányomja a bélyegét, egész hamar sikerül kikerülnöm a sűrűjéből. Itt csak egy kör van, csak 7 km, lehet végre menni, persze csak annyira, amennyire az ember tud, ha már lefutott - mennyit is? - összesen 36 km-t biztosan. Annyit, amennyit még soha egy nap életében. Már égnek a lámpák az utcákon, ez hozzátesz még a hangulathoz. Talán ez volt idén a legszebb BSI-s futópálya. (OK, a Kékes sem volt csúnya, meg az éppen legszebb színekben pompázó Kevély sem pár hete.) Nagyjából sikerül is végig tartani a tempót, még a frissítést is kihagyom, csak megyek előre. A Balaton-parton indítom a véghajrát, most lehet pörgetni a végletekig. (Meg amennyire megy még.) 00:42:02 - hajszálnyival lassabb tempó, mint a 14 km-en, de még 6 percen belül. Megcsináltam! Megvan a maratoni táv! Nyakamba akasztják az érmet, gratulálnak, kezdem elhinni, hogy tényleg megtörtént. Mert egyébként még különösebben fáradtnak se érzem magam, a csípőmön kívül nagyjából minden rendben.
Így örültem a végén (a maraton tiszteletére Berlin Marathon pólóban indultam - most végre jogosan hordhatom) - BSI futófotó
Megint egy szép érem
Megkapom az utolsó befutócsomagot, aminek tartalmát még éppen sikerül beszuszakolnom az amúgy 60 literes zsákomba. A zsák súlya a kapott itókák által már többszörösére nőtt időközben, alig bírom már felvenni. De még el kell cipelnem a vonatig a motyót. Mindez persze már gyerekjáték a mai nap után!
