Mozgalmas hétvége (egy a sok közül, ami idén vár rám)

Megint két beszámoló egyben (sajnos nem dióhéjban, azt a mókus a táblán elvitte):

Szombat: Börzsöny Kapuja 35 km

Vasárnap: Újévi detto 16 km

Az új esztendőben igencsak felvitte az Isten a dolgomat, a fiúk szinte már versenyeznek, ki visz el engem a következő túrára. Laci és Szabi is ajánlkozott, de most Szabira esett a választásom, hiszen vele indultunk azonos távon. Laci a haverjával most csak 20-asozott, de azért egy röpke találkozó vele is sikeredett a rajtban. Pedig kismillióan tolongtak a Géza Fejedelem Református Általános Iskola tornacsarnokában, valamint csatolt helyiségeiben, lévén ez a túra a Cartographia kupa fordulója is. Engem egyelőre a kupák (az egy Hétköznapi barangolás kivételével) hidegen hagynak, az viszont nem, hogy a VIDE jó túrákat szokott szervezni. Így, mivel dőlt az eredetileg tervezett hétvégi program párom derekas problémái folytán, sikerült beneveznem az utolsó pillanatban a 35-ös távra. Egyedül, vonattal is elmentem volna Verőcére, de így sokkal jobb volt, hogy túratársam és egyben fuvarom is akadt.

Az volt a terv, hogy nem futunk, hiszen mindketten éppen lábadozunk valami felsőlégúti nyavalyából. Erre rácáfolva lőttünk ki a tornacsarnokból, miután megszereztük az itinerünket és minden más dolgunkat elintéztük a mosdóban és a sorra felbukkanó ismerősöknél. Szépen el is kocogtunk az első valamirevaló emelkedőig. Innen aztán „itt csak a hülyék futnak” felkiáltással némileg visszafogtuk magunkat. Kellett is, mert egyre durvábbá vált az emelkedő, később meg a „szépkilátások” (Aranyoskúti kilátó), illetve kósza barátságos vörös macskák akadályoztak a sebességben. Ráadásul Szabi még a pulóverem is bevállalta kéretlen ballasztként.

Kilátás az Aranyoskúti kilátóhelyről

Mindenféle útakadályok nehezítik a haladást a tracken

Sár egyelőre nem nagyon volt, csak helyenként a munkagépek, esetleg vaddisznók túrták fel az utat, ami aztán keményre fagyott. Szóval az útviszonyok majdnem ideálisak voltak némi kivétellel. Ennek megfelelően hol kocogtunk, hol gyalogoltunk Magyarkút felé. Menet közben Cser M. Zolival is összefutottunk, és beszélgettünk kicsit a túraterveinkről. 

Magyarkút szélén érintettük az első emberes EP-t, ahol forralt borral is kínáltak, de sajnos nem sikerült megkóstolnom, mert mindig elfelejtek külön bögrét hozni. A palackom meg szinte még tele volt izotóniával. Szabi rengeteg jó tanáccsal tud szolgálni, például azzal, hogy ne keverjem az izotóniát. Ó, ha tudná, micsoda rettenetes mixek maradékát szoktam hazahozni az egyes túrákról... Tejszelet azért jutott, amit gyorsan zsebre is vágtam.

Az Irma-forrás melletti kies rét után egy ideig kanyarogtunk a hegyoldalban, majd mászásba kezdtünk a Lokó-pihenőhöz a Nagy-kő-hegyre. Talán utoljára egyetemistaként másztam ezt a szakaszt utoljára, de az biztos, hogy jó régen. Akkoriban viszont igen kedveltük a Börzsönynek ezt a tömegközlekedéssel is jól megközelíthető részét. Éppen a BHTCS-vel kapcsolatos gyilkosos bejegyzésem volt napirenden, illetve ehhez kapcsolódóan tömeggyilkos nőkről szóló sorozatok, mikor is odaértünk a pihenőhöz és előkerült az üzbég dinnyevágó kés a tarsolyomból. Azaz nem is az enyémből, hanem régi túratársunk, Imre hátizsákjából, mikor egyszer erről a csodaszép helyről nézegettük a Börzsöny ormait idestova jó 10-20 évvel ezelőtt. Rengeteg túra és megannyi szép emlék, néha oly távoli messzeségbe tűnően, mintha még egy másik élet túráin történtek volna meg. Az biztos, hogy akkor még a túravezető énemet éltem, most meg a teljesítménytúrázót, hiszen a természetjárásnak is számtalan aspektusa van. És valamelyikhez mindig közöm volt eddigi életem során. Hiszen amióta az eszemet tudom, az erdőt járom...

Fenyegető hófellegek sietnek felénk a Csóványos felől

Új év, új utak – adtam ki magamnak a parancsot a tavalyi év összesítőjében, hiszen ilyen tetemes túramúlttal is van még bőven felfedezni való hazai tájakon is. Fogadkozni az új év kapcsán nem szokásom, de ezt az egy fogadalmat azért bármikor szívesen betartom. Most akkor lépjünk is új ösvényekre egy látványos, erősen lejtő és jelzetlen single tracken, két kopjafát is mellőzve a vasút irányában. (Már eddig is voltak számomra ismeretlen szakaszok a túrában, pedig vezettem már túrát még Sétafikás túravezetőként a Borbély-hegyre).

A vasutat keresztezve újabb EP fogad, ahol palacsintát kínálnak, illetve a közelben újabb cirmos kínálkozik simogatásra. De a nemtörődöm túrázók nem is foglalkoznak vele, csak a palacsintát zabálják mohón. 

Szokolya határában

Daráljuk a kilométereket Szokolya utcáin kocogva, előzgetve a mezőnyt. Megállapítjuk, hogy Lacinak biztos nem lesz gondja a LeFaGySz-on, ha nem értük utol a két táv szétválásáig. Pedig eddig azért tényleg sokat kocogtunk. Így reménykedünk, hogy a Bükkben majd mindannyian túratársak leszünk. Azon is tanakodunk, hogy vajon ideér-e a Magas-Börzsönyből az a fergeteg, ami szürkébe burkolja és fehérbe öltözteti az ottani csúcsokat. Kis ízelítőt kapunk a hópelyhekből mi is, de csak mutatóba. Így éppen napsütésben kapaszkodunk az erdei vadak körében oly népszerű Tar-Péter-hegy oldalába, mikor is utolér Dóri, Tamás és Attila. Váltunk néhány szót, de ők egyértelműen gyorsabbak nálunk, nem akarjuk feltartani őket. Aki nincs most a bükki 90-es kihíváson a kemény magból, szinte mind itt van a Börzsönyben!

Kilátás Szokolyára

A távolodó „kemény mag”

Szabinak mesélek az itteni „látnivalókról”, amiket egyszer pár éve felkerestünk. A szinte észrevehetetlen Krisztus szamara követ most sem találom meg, így hát be kell érnünk nélküle Kóspallagig, ahol csokival vigasztalódhatunk az újabb EP-n. Innen a sárga-piros közös szakaszán, majd már csak a piroson igyekszünk a Toronyalji horgásztó irányába, ahol szintén jó régen jártam. Itt is nyomunk egy pecsétet, majd irány a piros kereszt, utána pedig a zöldön a Gál-hegy. Iskolás csoport halad el mellettünk. Kínlódnak a sáros barázdákban, holott az út mellett a fagyott füvön sokkal jobb a járás. Szabálykövetés vagy rutintalanság? Pont az a témánk, hogy Szabi szerint szinte bárki tud 100 km-t gyalogolni, a kulcs a gyakorlás és a ráfordított idő és pénz, mint szinte mindennél. Nyilván van, aki hamarabb éri el ezt a célt mint mások, hiszen sokféle készség kell egy ilyen sporteredményhez. De a tehetség csak az egyik ebből. Vajon rákap-e valamelyik gyerkőc a csoportból a túrázás, főleg a hosszútávú teljesítménytúrázás ízére? A mai fiatalok, beleértve a saját csemetéinket is, valamiért nehezen vevők erre a sportra. Vajon én kisgyerekként is predesztinálva voltam erre a sportra? Nem hiszem, hiszen annyifelé vihetett volna az út. 

Rálátás a Dunakanyarra

Például már huszonévesen, a teljesített Kinizsi után is elkaphatott volna a gépszíj. Igen, kissé elkapott, mentem is sorozatban egy Gödöllő 60-at, egy Gerecse 50-et és egy Vértes 50-et. Aztán másfelé vitt a sors, más dolgokra (például az anyaságra) terelődött a hangsúly. Sok minden függ az adott élethelyzettől, a barátoktól is, akik körülveszik az embert. De tegyük fel, fiatal titánként belevetettem volna magam a hosszútávozásba, talán ott lehettem volna a nagyon jók között is néhány év leforgása alatt, ahová most most már botorság lenne törekedni közel az 50-hez. Viszont lehet, hogy ezen a pályán mozogva mostanra már bőven kiégtem, vagy lesérültem volna annyira, hogy legfeljebb csak a hátországban szerepelhetnék. Mert hosszú távon nagyjából legtöbbünknek ez a terve a kemény magból, átülni az asztal túloldalára.

Ezeken töprengve a zöld háromszögön teszünk egy kis kitérőt egy kilátóhelyre. Ugyan itt nincs igazolópont a cseh vyhlídkákkal ellentétben, de nem bánjuk meg ezt a kissé sáros és csúszós oda-vissza szakaszt, hisz a kilátás gyönyörű a Dunakanyarra.

Újabb kedves wannabe pontőr cicamica

Kismaros határában újabb cicás ellenőrzőpont. Kis trikolor nőstény tekereg az asztallábak és túrabotok között, állítólag még az asztalra is felugrott az imént, kis simogatásban reménykedve. Javaslom, hogy őt is érdemes lenne betanítani a pontőrködésre, mint pár éve a pálosos cicát. Itt is vételezünk egy müzliszeletet, aztán csattogunk is Kismaros utcáin keresztül a Csattogó-völgybe némi hószállingózás közepette. Itt szintén nem jártam még eddig. A nagy csattogásban észre se vesszük az ellenőrzőpontot a völgyből való kikanyarodáskor, pedig már régóta nem futunk. Egy nagyobb embercsoportosulást látunk helyette, azt hisszük pihenő, evő-ivó turisták. Közben meg pont kitakarják a pontot. Mire minderre rájövünk, már majdnem be is értünk a célba. Kicsit izgulunk, megkapjuk-e így a díjazást. Majd végső esetben megmutatjuk a tracket, ha valaki nagyon hiányolná azt az egy pecsétet. Vissza már nem akarunk menni.

Le a verőcei kálvária lépcsőin

Szerencsére senki nem akad fenn a hiányosságon, így boldogan átvesszük a díjazást 6 óra 22 percnyi vándorlás után. Szabi még fut egy kört a kupa- és mozgalomfüzetek beszerzésével, én is beszélgetek kicsit Máté Pistával, míg Szabi a paprikás krumplit fogyasztja. Sajnos még mindig nem szerettem meg ezt a kaját, pedig túrázóként éppen ideje lenne. Így kicsit inkább leülök csevegni Dórival, Attilával és Tomival. A két srác jön is velünk haza.

És hogy miért is jók ezek a közös utazások és étkezések? Ilyenkor derül fény az összes TT-s pletykára és alakulnak a jövőbeli túratervek, szövődnek a barátságok és jönnek létre a véd- és dacszövetségek. Mert akit egyszer beszippant ez a sportág, annak nincs menekvése. Olyan ez, mint a drog, mondják a fiúk is hátul. Ők tudhatják, mert komoly sportemberek, mint ahogy Szabi is. Hozzájuk képest még a fasorban se vagyok. Ennek ellenére pont ez az egyik tervezett témám idén a blogon, mármint a TT vs. drogozás. Éppen csak megemlítettem a téli Ország közepe 120-at, amiről előző nap hallottam Mariannától, máris van 3 komoly érdeklődő az autóban a nagyjából 3 hét múlva megrendezendő túrára. Pedig Szabi idén már nem akar menni hosszút... Aztán a fiúk bedobják a Pálos 100-at. Nekem sincs pardon. És még egyikünk se tud talán az Edu féle Herend 200-ról, amire éppen ma derült fény. 

Szóval új év, új utak – lesz itt miből válogatni az igazán hosszú távok szerelmeseinek. Kohász kék 250, Mecsek 100, Sárgarigó 100, Kék Balaton új útvonalon, Pálos 100, téli Ország közepe, hogy csak az újdonságokról beszéljünk és itt van még sok klasszikus, ami nekem, mint nagyjából pályakezdőnek, szintén novum. Mátra 115, újabb próbálkozás a Kazinczyn, Rockenbauer 130 – ezek mind rajta vannak a listámon. És akkor még nem is beszéltünk a cseh és szlovák százasokról! Vagy azokról a túrákról, amikre feltétlenül vissza szeretnék menni (Palipista, Őrvidék, Teslácka – ezek ráadásul mind szeptemberiek)? A minap meg nyertem egy Ösvénytaposó nevezést is – persze, hogy beváltanám egy Iszinik 100-ra. Mi lesz így a családi programokkal?

Strava-link:

És mi lesz a náthámmal, mert így, ha nincs pardon, pihenés sincs, edzeni kell! 2 hét múlva muszáj bírni az iramot a 3 fiúval. Meg jövő vasárnap a félmaratont is végig kell futni, habár azt már rég elengedtem, hogy futok egy jó félmaratont valaha is.

Már úgyis ott a saras Salomon az előszobában, szóval akkor vasárnap gyerünk a Lengvári féle Újévi dettora. Bírom ezeket a fantázianeveket. Az újévit még csak értem, de mi az a detto? Arra utal, hogy minden évben ugyanaz a túra kerül megrendezésre évkezdéskor? Legyen inkább Újévi Detti, nézzük meg, milyen Detti újévi formája 16 km-es távon. Lehetőleg minél több futással, szóval a náthát és akut orrfolyást, köhögést dugjuk el valahova a hátizsákba  jó mélyre. Végül is a Börzsönyt már végigharákoltam, legalább a Budai ússza meg.

A máriaremetei kegytemplom - ez mindig EP a Pálos 70-en

Elrajtolva a Máriaremetei Cserkészotthonból persze rögtön elvétem az útvonalat, mint Pálos imádó. Persze tudom én, hogy tudok visszanavigálni a képzeletbeli trackre, de akkor már lövök néhány képet ebben a szép templomkertben. 

Rövid úton elérem a Remete-szurdokot és innen már sikerül mindvégig a konkrét útvonalon maradnom. Összesen háromszor gyalogolok bele, az első természetesen rögtön a szurdokból való sziklás kimászás az Országos kéken. Sokan döntöttek ma úgy, hogy detto újéviznek, jönnek a lapot lobogtatók szemből is valószínűleg a kisebb távokon. Vagy eltévedtek hozzám hasonlóan. 

A Remete-szurdok fölött

Vicces végigdöcögni a vékony hólepellel borított utakon pont azokon a helyeken, ahol egy hete bolyongtunk hárman a sötétben a BHTCS-n. Világosban is felismerem az ominózus pontokat, ahol majdnem elvittem a csapatot rossz irányba. Bezzeg így fényes nappal pofonegyszerű az útvonalkövetés. 

A mufloncnál OKT pecsét benyom haloványan, aztán gyerünk lefelé a zöldön Solymárra. Ez is ismerős, hiszen novemberben itt közösségi futottam a Szénás körön. És kvázi solymári ivadékként egyébként is számtalanszor jártam itt, egyszer még tűsarkú csizmában is, mert sosem tudtam nyugton maradni, ha hegy volt a közelben. Most is vérszemet kapok és szlalomozok turbóban a turisták között nagy élvezettel.

A privát Bermuda-háromszögöm a Muflon fölött

Tehát új utakról most szó sincs, inkább csak az ismétlés a tudás anyja mottóról (vagy dettoról?) A Szarkavár alatt ott áll nagypapám éjjeliőr kunyhója, ami időközben a sors fintoraként turistaházzá avanzsált. Leírom a kért távadatot a tájékoztató tábláról, amit szerencsére jól látok szemüveg nélkül is, aztán lusta (már-már varacskos) disznóként felmászom a cuppogós agyagos emelkedőn. Itt ugyan fut a fene! (Pedig bizony pár hónapja ezt is futottam...) Aztán kis újdonság mégis kerül a trackbe, mégpedig a rövidke zöld kereszt a majálisozós rétig a Jegenye-völgyben. Onnan aztán jön az untig ismert és  közkedvelt út, ami azért rejteget pár érdekességet. Most ezekkel nem sokat törődtem, inkább igyekeztem a solymári műút felé. Ahol volt előttem megint pár turista, így a keskeny ösvényen nem volt kedvem előzgetni, vagyis inkább felfelé futni, ha őszinték akarunk maradni. Pedig ezek az emelkedők bőven belül vannak a futható kategórián. Máriaremete első utcája viszont már súrolja azt, de már volt arra is példa, hogy felfutottam azon az irtózatos kaptatón. Csak akarat kell hozzá, de most nincs, hiszen „csak” egy túrán vagyok. Jó lesz az sétálva is, de onnan aztán teperni kell be a célba. Van nyulam is, hiszen egy srác előttem ugyanígy tesz. Gyerünk hát utána!

Solymár határában

Ott fent van egy kaptárkő például...

Dolomitsziklák, ahol gyerekként sokat mászkáltunk testvéreimmel

A vízesésnél kialakított fürdőben viszont csak a nagymamámék fürödtek

2 óra 14 perc alatt érek vissza a cserkészotthonba, azaz cserkész konyhanyelven a cso-ba. Megszerzem második Lengvári féle oklevelem. Ha szilveszter óta nem lenne akut whiskyundorom, lehet, hogy rá kéne hajtanom a Lengvári túrákra? Szerintem futóedzésnek a legjobbak: az untig ismert útvonalon nincs mit nézelődni, csak menni kell előre. És mivel fix track van, az emelkedőket se lehet kispórolni, mint egyébként. Mert mint tudjuk, egy lusta disznó vagyok, akitől minden edző a falnak menne.

Strava-link: 

Napfényes utakon

 

„Mondd csak pajtás, indulsz-e már,

Erdőre, völgyekre, bércre?

Hogy ha új út szépsége vár,

Mondd, tudsz-e fáradni érte?

Víg szél, ágat lenget a légben,

Tél volt, most a nap tüze éget.”

Kisiskolás koromban az iskolai kórusunkkal gyakran énekeltük ezt a kissé mozgalmi jellegű dalt, aminek itt a második versszakát idézem, és melynek a címe Napfényes utakon. Valamiért már kisgyerekként is kedveltem lendületes dallamát és a hozzám már akkor is – valószínűleg a természeti képek miatt – közel álló szövegvilágát. Előre elnézést kérek a pálos atyáktól, hogy ez a kommunista nóta jutott eszembe a hétvégi Pálos 70 teljesítménytúra kapcsán, de talán híven visszaadja a szokatlanul ragyogó október eleji időjárást (a pálosok szinte mindig kiimádkozzák nekünk), a kíváncsisággal teli várakozást az idei vadonatúj útvonallal és rekordtervemmel kapcsolatban, és azt is, hogy egy ekkora táv teljesítése nem csupa öröm és boldogság, hanem testi és mentális kihívásokkal teli, sokszor kell gyorsan, lehetőleg jó döntéseket hozni. Talán némileg árnyalja a képet, hogy a Bárdos Lajos féle mű (iskolánk és kórusa is az ő nevét viselte) egy norvég népdal feldolgozása.

Idén alig lézengtek a rajtban fél 6 körül, sokan már 5-kor elmentek

Norvég klímáról itt szó sem lesz, mert már a hajnali órán, mikor a Sziklatemplom felé villamosoztam, se éreztem vacogósnak a reggelt a lenge futócuccomban. Idén csak fél 6-kor terveztem rajtolni, úgy matekoztam, hogy még ha kocogok is az első 20 km-en a nagyobb emelkedők kivételével, a pontok már nyitva lesznek, viszont elkerülöm az indulásnál való sorban állást is. Az persze kérdéses, hogy mennyire fogom tudni előzgetni az előttem indulókat a Gellérthegy szűk és sötét ösvényein, de legyen ez az egyetlen problémám.

A gellérthegyi víztározónál még sötétben - köszönöm a képet a pontőrnek

Az első 20-ast tehát mindenféleképpen meg szerettem volna nyomni, hogy esélyem legyen a 12 órán belüli teljesítésre. Ezt tűztem ki idén magam elé, mivel ez az idő tavasszal a Vérkörön is sikerült hasonló távon. Ehhez már arányaiban több futás kell mint gyaloglás, szóval módjával már talán terepultrának is nevezhető egy ilyen teljesítés. Eddigi legjobb Pálosom 13:30 körüli, szóval ez mindenféleképpen másfél óra időnyereséget jelentene, ráadásul icipicivel hosszabb távon, 75,7 km-en (a régi Pálos 70 útvonal csak 74,1 km hosszú volt). De az ember tervez, Isten végez szólás hatványozottan játszik ezen a túrán, ahol egyrészt folyamatosan jól tartják az embert a módfelett kedves pontőrök, valamint egyes helyeken aranyos állati segítőtársaik, így akkor is állok a pontokon, ha éppen nem annyira szerettem volna eredetileg, ráadásul lassan annyi az ismerős, hogy lépten-nyomon beléjük botlom, köszönhetően annak, hogy egyre több ultratávot teljesítek. És elcsábulni csak egy pillanat műve, máris borul az eredeti terv. Hogy végül mivel jár jobban az ember, az persze kétséges... Lehet, hogy többet ér egy-egy jó beszélgetés kellemes társaságban, mint az eszeveszett, embert próbáló iram és a rekord, amit majd a nemlétező kalapom mellé tűzhetek. Pont emiatt is szeretem a teljesítménytúrákat. Amellett, hogy jóval olcsóbb egy-egy nevezés, és egy ilyen Pálos 70 színvonalú túrán az ellátás már-már a futóversenyekét veri, nincs az a hatalmas teljesítménykényszer bennem, hogy bizonyítsak (micsoda paradoxon, hogy a teljesítménytúrákról beszélek, melyeknek a nevében is ott van eleve a teljesítmény szó), van idő körülnézni, fotózni ezt-azt és természetesen beszélgetni is. Nekem ezek mind hozzátartoznak a természetjáráshoz és a futóversenyeken pont erre nincs időm. És nem ciki, hogy néha csak tényleg gyaloglásra futja (jóóó, egy ekkora távon futóversenyen sem). Nem mellesleg az ember hiúságát legyezgeti, hogy sokkal előkelőbb helyen tündökölhet az ember az eredménylistán, már ha van ilyen, és itt van, profi időméréssel egyetemben.

Hajnali fények a Normafán

Kútvölgyi kápolna

Egy ilyen hosszú bevezetés már sejteti, hogy dőlt a terv, nem lett meg a 12 óra, főleg az azon belüli eredmény, de azért nagyon nem bánkódtam a végén, hiszen sok minden először sikerült: világosban beérni, a 18 km-es távon induló húgomékat utolérni (köszönhetően annak is, hogy ők plusz 3 kilométert hozzátettek a távjukhoz), 6 órás misén részt venni. És az utolsó busz is meglett volna, ha érdekelt volna a dolog, de jöttek értünk autóval a szüleim. Szóval ebből azért kikövetkeztethető, hogy mégsem mentem annyira rosszat, annak ellenére, hogy szépen ellazsáltam a túra közepét.

Egészen a Nagyrétig hoztam, amit terveztem, futás laza tempóban, felfelé gyaloglás. Persze ismerősök addig is voltak, rögtön az Anna-réten Mazsi, mint pontőr, köszönt rám némi pogácsa és forró tea társaságában. A jános-hegyi játszótér előtt sikerült utolérnem Somogyi Andiékat, ő az első Pálosát teljesítette eddigi leghosszabb távjaként, és nagyon drukkoltam neki, hogy jól menjen, sikerüljön és pozitív élményekkel záruljon a túra. Olajozottan haladtam előre az ismerős terepen, és ez nagyon jó előjel volt. A hűvösvölgyi Nagyréten azonban megszakadt az iram, mert utolértem Zsoltot, akivel még a Communitas Fidelissimán gyalogoltunk sokáig együtt. Megörültünk mindketten a társaságnak, és mivel hasonlóan jó tempóban tudunk haladni, együtt is maradtunk kis megszakítással egészen az Apátkúti-völgyig. A lejtőket itt-ott megkocogtuk, de többnyire csak gyalogoltunk nem annyira gyenge tempóban. Tehát itt szállt el a tervem, és ezt már akkor is sejtettem. Viszont mivel nem hajtottam agyon magam, lehet, hogy pont azért maradt még a végén energiám behozni valamennyit az itt szerzett lemaradásból. Ezt utólag már nehéz kisakkozni és kár is tépelődni rajta, idén ez így sikerült és azért titkon nagyon is örülök, hogy van, lesz még benne perspektíva ezen az új útvonalon is. És ez azt jelenti, hogy nagyon sokat erősödtem a kimaradt 2 évben. (70-es távot 2019-ben teljesítettem utoljára, 2020-ban kivételesen Pálos 40-en voltam).

A hűvösvölgyi Nagyrét, minden tervek megdöntője

Virágéknál ég a világ, meggyújtották a töklámpást...

Bandukoltunk tehát Máriaremete felé, közben meg szórakoztattam (remélem, nem untattam) alkalmi útitársam mindenféle helytörténeti dolgokkal Solymárról, Sisa Pistáról, a Jegenye-völgyről vagy ami éppen szóba jött. Ha már néha firkálok ilyesmikről, legyen is gyakorlati haszna. Lehet, hogy túlzottan bele is merültem az anekdotázásba, mert lefelé futva a Jegenye-völgy bevezető szakaszán akkorát zakóztam, hogy öröm volt nézni. A bal térdem bánta a dolgot, a kezeim ezúttal megúszták épen. Volt némi kétségem eleinte, hogy végig fogok-e így menni esetleges térdfájással, de szerencsére viszonylag hamar elmúlt az akut fájdalom, csak a seb maradt. A várban kicsit eszegettünk a pont kínálatából, közben a térdem is lemostam és leragasztottam. A holtidőt sikerült kicsit növelni egy a solymári állomásra éppen érkező vonat miatt, de aztán nem volt megállás egészen az Ürgemalomig, ahol én automatikusan balra fordultam volna, de a szalagok és Zsolt is jobbra navigáltak. Természetesen nekik volt igazuk, a zöld jelzés a szaporodó magánterületek tendenciájának esett áldozatul, így máshova terelődött. Ez volt az első komolyabb változás az eddigi útvonalhoz képest (a másik Budaszentlőrincnél, a kolostorromnál volt, ahol idén sokkal észrevehetőbben és ügyesebben tereltek be minket a ponthoz). Hullámvasutaztunk föl-le a Solymári-fal alatt, majd megmásztuk a Kevély oldalában lévő kellemetlen emelkedőt. Idén egy objektumot vettem észre a völgy felső szakaszán (talán bunker és a katonai gyakorlótérhez kötődik?), amit eddig sosem.

Indul a solymári vonat, az viszi el az én galambomat... (nagymamám énekelte ezt a nótát nekünk)

A bunker

Hamarosan elérkezett a pont, ahol végleg új utakra tértünk: a murvabányánál most jobbra, Csobánka irányába fordultunk. Hamarosan rákanyarodtunk a piros jelzésre, mely egészen az Élet házáig, a következő ellenőrző- és frissítőpontig kalauzolt. 35,5 km-rel a lábunkban jól esett a rendkívül finom vöröses színű zsíros kenyér (régi kedvencem) és a kedves kiszolgálás. A szent Jakab pont is itt volt, lehetett útravaló igéket választani. Sajnos ezeket mindig csak utólag olvasom el, de az ideieknek mind volt mondanivalója számomra jelen élethelyzetemben, szóval akár útközben való elmélkedésre is alkalmasak lettek volna. Volt a ponton még egy nagyon cuki öregedő vizsla is, kapott is egy kis simogatást. Találkoztunk egy ifjú, mindössze 11 éves teljesítővel is, aki ráadásul elég kemény tempóban masírozhatott eddig, ha már itt tartott. Sokáig ugyanis azt hittük (ráadásul nem csak mi), sikerült magunkat talán teljesen az élre verekedni, annyira légüres térben jöttünk. Itt Csobánkán találkoztunk először teljesítőkkel hosszú idő után.

Csobánkán egy vizsla fogadott

És természetesen a felülmúlhatatlan zsíros kenyerek

A csobánkai töltekezőpont után sajnos hosszasan bandukoltunk forgalmas aszfaltúton, már ismertem ezt a szakaszt a Piros 65-ről. Aztán nekivágtunk a Csikóvárak oldalának hol meredekebb, hol lankásabb ösvényeken, amiken eddig valószínűleg nem nagyon jártam még. Utoljára talán a 2003-as túravezetői vizsgám keretében volt szerencsém némelyikhez. Mondtam is Zsoltnak, hogy hátravan még a feketeleves a Karolina-árok emelkedőjének formájában. Ott válik igazán csak emelkedővé az emelkedő, ami egészen a Csikóvár és Bölcső-hegy közti nyeregig kitart. Zsolt kicsit belassult, mondta, hogy menjek nyugodtan előre. Mikor felértem, futásra váltottam, de ez már korántsem volt az az olajozott mozgás, aminek valahol a Nagyrét táján búcsút mondtam. Kicsit döcögősen haladtam a kövekkel teliszórt ösvényen a Lajos-forrás irányába, ahol almával vártak. El is vettem egy szép pirosat, és a Bükkös-patakig sikerült is elfogyasztanom sokszori nekifutásra. (Hol almát ettem, hol futottam ugyanis, mikor hogy adta a terep). A Bükkös-patakon való átkelés sem sikerült zökkenőmentesen, a Hokát másodjára is megmártottam (először a Paprikás-patakban sikerült egy hiányzó hídnál való átkeléskor). Mire felértem a Kis rigó vendéglőhöz, nagyjából ki is száradt. Az emelkedőn hagyott el egy rendes futó, aki felfelé is futott többnyire. Nekem jó volt a gyaloglás is, de azért a zsúfolt parkolótól megint nekiiramodtam. A templomnál, amit még sosem láttam ennyire közelről, egy újabb ellenőrzőpont várt egy nagyon szelíd fiatal vörös kandúrral egyetemben. A cica annyira barátkozó természetű volt, hogy a pontőrök még pecsételni is megpróbálták megtanítani. 

A Bükkös-patak völgye fölött

Szentlászlói lovacskák

Jövőre ez a macska lesz a pontőr, addigra megtanul pecsételni

Meglehetősen egyedi csendélet dobozos nápolyival, ikonnal, pezsgőtablettákkal, almákkal, vizesflakonokkal és macskát simogató Danival

Amig a macska próbálkozott én elvonultam a mosdóba rendezni a restanciámat és nyalogatni a sebeimet. Volt pár nyűgöm, ezeket muszáj volt rendbe rakni, mielőtt nagyobb gondot okoznának. Végül belöktem egy adag gélt is, biztos ami biztos. A gélnek, a pihenőnek vagy a cicamosdásnak vagy mindnek egyszerre köszönhetően olyan friss lettem, mintha kicseréltek volna. Éppen tartottam kifelé, amikor megjelent Zsolt. Így újból útitársak lettünk egy darabon (viszont így megint elblicceltem egy elég rendesen futós részt). A Szent László-völgy viszont korántsem annyira futós terep, mint ahogy képzeltem. Inkább vadregényes és némileg technikás, sok apró emelkedővel, patakátkeléssel, rézsűs, néhol sáros utacskával. Szóval futva sem annyira lett volna haladós és legalább így volt idő gyönyörködni is a tájban. Ráadásul tömegek használták ki a szombati jó időt egy kellemes kirándulásra, egymást érték a családok, osztályok, mindenféle turistacsapatok eme nem véletlenül népszerű helyen. Mikor aszfaltra értünk, latolgatni kezdtük, elérjük-e a 3/4 3-kor menő kompot. Úgy saccoltam, nekem futással meglehet. Zsolt is megpróbált velem jönni az aszfaltos szakaszon, de végül úgy döntött, sok lesz ez neki most. Én viszont el is tempóztam egészen addig a pontig, ahol a Telgárthy-rétnél leágazott az utunk az aszfaltról a zöld keresztre és meg kellett másznunk egy dombocskát még Visegrád előtt az Új-osztásnál lévő kilátó irányában. A kilátót nem érintettük, de az ösvényről elsőrangú kilátás nyílt amúgy is a Szent Mihály-hegy és a Duna irányába. Ez az új útvonal pont emiatt is tetszik nagyon, mert eddig is már sok szép panorámás helyet érintett, és a további börzsönyi szakaszon is bővelkedik ezekben.

Lehetne egy sorozatot készíteni a pilisszentlászlói kerítésekből

A vadregényes Szent László-völgyben - nem kicsit feldobta a túra útvonalát

Nem nagyon volt időm most gyönyörködni, mert igencsak nyakamba kellett szedni a lábam, hogy a komp, a pecsét és az esetleges ebéd is meglegyen. Bár az utóbbira nem nagyon volt már remény a szűkös időkeret miatt. Indul a komppara, rakétákat begyújtani, irány a rév! Nézte is a többi túrázó, mi ez a veszett tempó, de nekem ez a komp volt az utolsó remény, amivel még megközelíthetem az eredeti időtervem. Szóval csak egy opció volt, az, hogy elérem. Még úgy is, hogy a pecsételőponton biztosítottak arról, hogy nem csak 3/4-kor van komp a sok turista miatt. Ekkor volt kb. 10 percem a kompig, ami az étteremtől pár száz méterre volt, úgy, hogy még kompjegyet is kellett szereznem. Mondták is a pontőrök, hogy nyugodjak meg és menjek kajálni. Megnéztem a felhozatalt, volt bizonyára, már csak kinézetre is, nagyon finom gulyásleves és vargabéles. Úgy saccoltam, hogy a komphoz gyalog is csak pár perc szükséges, futva ez annyi se lesz, szóval egy vargabéles azért még bele (és belém) fér. A gulyással többet kell pepecselni, így az most kimarad, egyébként se vagyok nagyon éhes. Egyáltalán nem bántam meg, hogy hagytam magam elcsábítani, mert a Palotaház étteremben nagyon jó vargabélest készítenek. Ilyen finomat talán még nem is ettem. Miután csapot, papot és gulyást is hátrahagytam, célba vettem a kompállomást. Tényleg csak pár percre volt, ennyire nem is kellett volna összetörnöm magam. Megkaptam a kompjegyem és az árkádok alatt ülő nénik sütijeiből is válogathattam kedvemre. Molnárkalács, pogácsa, hatlapos, szőlő és még ki tudja mi minden volt a felhozatal, párat felmarkoltam és már futottam is a kompnál kígyózó sor felé. Egyébként óriási ötlet ez a komp előtti vendéglátás, mert így sokkal könnyebb kalkulálni az időkkel és a kompokkal.

Éhen halni ezen a túrán nem lehet

A komp felé futva

Hosszú sor kígyózik a kompra várva

Újabb ismerősbe botlottam, Márton Dani várt szintén a kompra. Kereste Nagy Orsit, akivel együtt ment, de egy ideje már elvesztették egymást. Mondtam, hogy Orsi lehagyott minket még a Szent László-völgyben, de azóta nem láttam, le tudtommal nem előztem. Másik fogas kérdés Orsi eltűnése mellett az volt, vajon kell-e pecsételnünk Nagymaroson vagy az csak indítópont a 18-asoknak. Erre sem sikerült egyértelmű választ találnunk. Miután átértünk, vételeztünk vizet, de közben több telefonhívásom is érkezett. Így hagytam Danit elmenni, úgyis gyorsabb nálam. Húgom hívott, hogy Toronyaljánál járnak, majd az öcsém, hogy vállalkozzon-e 3 gyerekkel a 18 kilométeres távra. Próbáltam lebeszélni arról, hogy lemerülőben lévő telefonnal plusz egy tekerős lámpával  felszerelkezve, két alsóssal és egy felsőssel térkép nélkül próbálkozzon, úgy, hogy életében nem volt még teljesítménytúrán. Javasoltam neki a régi szobi ingerszegény útvonalat (emiatt utólag nem volt túl boldog). Közben igyekeztem felfelé Nagymaros igen meredek utcáin. A szalagok rövid szakaszon levittek a kék keresztről, én viszont ott másztam fel, és így nyertem pár macska- és várfotót, egy kis vizet és helyezett lettem egy Strava szegmensen is mindezzel együtt is. Visegrád várát egyre klasszabb helyekről lehetett megszemlélni, de én nem nagyon engedtem a csábításnak, hiszen már sátraztam is errefelé, annyi fotót készítve, amennyit nem szégyellek. A Köves-mezőnél végre vízszintes lett a terep és próbálkozhattam újra a futással. Néhány szembe jövő cserkészlány helyesen szurkolt nekem. Törökmezőig felváltva futottam-gyalogoltam, jobban ment, mint vártam. Még utána is vitt kicsit a lendület, majdnem a Toronyalja kolostorromnál lévő pontig. Meséltem is a pontőröknek, hogy a GPS nélküli ántivilágban mennyit kerestem különböző túracsapatokkal a kolostort térkép alapján hiába. Aztán most meg tessék, itt van ellenőrzőpontként. Amióta utoljára (már GPS segítségével) láttam, felépült egy kis fából ácsolt szentély is. És a kút, ami végül nem nyelte el a büntetőcsirkét (barátnőmnek van egy haragos képű plüss csirkéje, őt akartuk bedobni poénból), is áll még. 

Egyre szebb a túlpart panorámája

Macska kosárban

Kökörcsinfotó most is lett

A pontról elindulva majdnem benéztem a szalagokat. Az volt a szerencsém, hogy megláttam az előttem pecsételő lányt egy magasles mellett haladni, aztán észrevettem, hogy a szalagok is arra visznek. Nyomába eredtem hát. Már szinte utol is értem, mikor újabb telefonhívást kaptam, ezúttal anyukám érdeklődött arról, merre van a kálvária Márianosztrán. Miközben eligazítást tartottam, a lánynak teljesen nyoma veszett. Viszont hamarosan beért egy futó, aki nem tudom, mennyire örült, hogy később nyúlnak használtam. Mindenesetre nekem remek motiváció volt, hogy ne engedjem el, még ha ő emelkedőn is futott. Én viszont szokásos módon lejtőn voltam jobb és így nagyjából egy tempót mentünk. Egy nagyobb emelkedőn meglett az elveszett lány is. Ezután hármas csapatunk előzgette egymást Márianosztra felé a végjátékban. Mikor kibukkantam a kálváriahegyen, ismerős arcokat pillantottam meg. Tesómék csoportja nézelődött éppen a templom előtt. Pár szót beszélgettünk, majd mondtam, hogy nekem még van egy kis elintéznivalóm lent. Igaz, az előzetes időtervem eddigre már teljesen elszállt, de azért a személyes rekordért még versenyben voltam. Megint futásnak eredtem a kálváriáról lefelé. Ebben most már csak a kis idézetes papírok akasztottak meg, melyeket próbáltam szó szerint kutyafuttában elolvasni. Nos eközben ért utol és előzött le a szemüveges lány. Úgy tűnt, ő valószínűleg más távon van versenyben velem, az idővel vagy önmagával, mindenesetre elég szép tempóban érkezett. Éppen egy kis emelkedő előtt voltunk, ő nekifutott kapásból, én belassítottam kis lendületet venni. Akkorát kaptam, hogy elhúztam simán mellette, meg sem álltam a templomnál lévő célig. Hát a magvas gondolatok most várhatnak másra, meg a hangulatvilágításnak kitett mécsesek is. Egyelőre még teljesen világos van, minek is meggyújtani őket. 

Még egy kilátás, most a Börzsöny irányába - és ez sem az utolsó

Egy panorámás rét Kóspallag felé menet

Toronyalja

Meglehetősen furcsa egy érzés volt még világosban, egész jó tempóban és a távhoz képest jó kondiban befutni a templomudvar kapuján, majd a célba, hiszen még sosem volt rá precedens, pedig ez már a hatodik befutóm itt. Még közben anyukámnak is integethettem, aki éppen a misére készült bemenni. Átvettem a díjazást, még csodálkoztak is a célban a lányok, milyen gyors voltam, pedig azért előttem is volt női befutó, egy biztosan. Végül Orsi is megelőzött, hiszen ő később indult nálam és azért gyorsabb volt icipicit. Szóval csak harmadik nő lettem, de a jó érzés tényleg az, hogy azt éreztem, hogy több is volt most bennem. Hála a sok futásnak, valamint annak, hogy belehúztam idén a teljesítménytúrázásba és ismét teljesítek százas távokat is. És ebből a perspektívából egy 70-es táv, ami régen nekem az abszolút csúcs volt, már nem is olyan harapós. 

Ha még nem unjátok a kilátásokat...

Ismerős csapat a kálváriahegyen

Még leültem kicsit beszélgetni Danival néhány zsíros kenyér és nagyon finom tea társaságában, aztán bementem én is a misére, aminek addigra a fele már sajnos lement. Megjöttem hamarosan húgomék is és együtt elmentünk még palóclevest is enni almás pitével, ami szintén jár még a túra után.

Még egy kis fácit, hogy mi az ami tetszett, mi az ami kevésbé az új útvonalban, illetve mit sajnálok a régiből:

Amit szívesen eleresztettem a régiből: A Pilisszántó és Klastrompuszta közötti szakaszt, illetve a Szob és Márianosztra közöttit - ezeket viszonylag unalmasnak tartottam mindig is.

Amit igazán sajnálok: A Pilis-nyereg megmászását, Pilisszentléleket mindenestől és a kolostorromot, valamint a hosszú gerincet Pilisszentlélek és Basaharc között. Ja is a csobánkai szentkutat is a hangulata miatt és a kilátást a Hosszú-hegyről (megmászni nem annyira szerettem).

Az új útvonal kedvenc részei: A Csikóvár oldala, mivel kevéssé ismerem, a Bükkös-patak völgyébe való leereszkedés egy kis kilátással, Pilisszentlászló, ahol végre megismerhettem a templomot is és persze a Szent László-völgy. Kicsit az Apátkúti is, bár aszfalt és zsúfolt, de szép rétek vannak. Az Új Osztás felé meg megint csodás a kilátás, Visegrád, Nagymaros pedig verhetetlen. A börzsönyi rész meg egyértelműen a kedvencem volt, nem is sorolom tovább - egyértelműen látszik így is, sokkal hosszabb a lista ezen az oldalon. Szóval az új útvonal a nyerő nálam. 

Továbbá tetszik még az arányaiban több technikás meredek felfelé és lefelé, viszont van sok jól futható rész is mellette.

Mi az, ami nem tetszett: Viszonylag sok aszfalt az új útvonalban, még ha jól futható is. (Nekünk 70-eseknek még nem is olyan vészes az aránya, de a 40-eseknek már összesítésben is tényleg elég sok jut.)

Strava link: Futásnak mértem, de végül fele-fele arányban volt futás és gyaloglás a Garmin statisztikája szerint. Így végül meghagytam annak.