Egy túra, aminek a címe is befejezetlenséget sugall. Lehetne talán a folytonos úton levés, így az élet szinonimája is. Igen elcsépelt hasonlat, de maradjunk ennél, ez a fixa ideám. Az ember elindul valahova (jelen esetben Telkibe), ahova nem érkezik végül meg. Halad nagy elánnal, nagy arccal vagy egyszerűen csak simán arccal célja felé, majd talál a térképen egy Telki-hegy nevű magaslatot. Itt megtorpan hirtelen, és éles kanyarban hátraarcot csinál. Talán rájön arra, hogy már sok lesz ez neki, az eredeti célt már nem érheti el, és megelégszik a hasonló helynévvel és próbál avval boldog lenni? Ringatja magát abban a hamis tudatban, hogy célba ért? Mert azért, hogy Telkibe eljusson, túl nagy árat kéne fizetni? Vagy csak egyszerűen eltéved félúton? Vagy rájön, a folytatáshoz már öreg és fáradt? Hogy mire gondolt a költő (azaz Levente), azt nem tudjuk, mikor kigondolta ezt a túrát, de az egész koncepció erősen hajaz a hétvégémre, benne ezzel a túrámmal.
Az elérhető távolság is nyújthat szépet és jót
Mert voltak tervek, méghozzá elég grandiózusak. Írottkő 50. A távoli, de szívemnek oly kedves Kőszegi-hegységben. Mintegy 2000 méter szintkülönbséggel. Micsoda pompás edzési lehetőség a Szántó 150B előtt! De ezeknek az üveghegyen is túli nagy szerelmeknek mindig ára van. Általában túl sokat kérnek azért, amit esetleg cserébe nyújtani tudnak. Jelen esetben az autó és vezetéstudás nélküli szegény leánytól azt kérte a mesebeli fehér lovon feszítő királyfi, hogy elég korai hajnali vonat vagy megfelelő fuvar híján utazzon már le előző este a munkából egyenesen, keressen valami szedett-vedett hajlékot éjszakára, majd valami elfogadható alvásféle után, jó korán keresse meg a rajtot, aztán szedje ám a lábát, mert a 18:32-kor már megy is vissza az utolsó vonat. Este tízre akár otthon is lehet, ha a MÁV is úgy akarja. Az utolsó szöget az álomban oly vonzónak tűnő királyfi iránti nagy vonzalom koporsójába az a prózai tény verte be szinte az utolsó pillanatban, hogy nagyon fogytán volt a mobilnetem és félő volt, hogy a kőszegi kaland során el is fogy majd, így gondok adódhatnak a hazaút menedzselésével. (Valaki szólhatna a Yettelnek, hogy néha flottások is szeretnének vásárolni néha extra mobilnetet ... azaz íme egy piaci rés.) Túl sok volt a kockázat, túl nagy a meghozandó áldozat – vajon megérte-e volna a kaland? Rá kellett jönnöm, hogy vén vagyok én már az ilyesmihez, aztán lehet, hogy se elég szép, se elég jó se lennék, hogy Kőszeg királyfival összejöjjön a nagy lamúr. Visszavonulót fújtam sután és bután félúton.
Út az elérhetetlen Telki felé
Szeretne ilyenkor utólag megbizonyosodni az ember lánya arról, hogy a mesebeli királyfinak büdös a lába, esetleg böfög, sőt még parókája is van, szóval túranyelvre lefordítva mondjuk eshetne naphosszat, vagy lehetne pocsék a szervezés és negatív kritikáktól hangos az internet, de nem és nem volt ilyen szerencsém: az egyetlen képes beszámoló, amit láttam, tele volt mindenféle gyönyörű gombakülönlegességekkel. Egyrészt ezért is utaztam volna ilyen messzire... Mert az ösztövér és szűkmarkú Budai-hegység, a kényszerű pótlék, üres és csontszáraz. A távoli, az elérhetetlen mindig vonzóbb. Még akkor is, ha végül a közeli és elérhető mezei Budai-hegységben is megtaláltam azt, amit ezen a hétvégén kerestem.
Untig ismerős, mégis megunhatatlan tájakon
És mit találtam?
Egy nagyszerű edzést, egy kényelmesen, mintegy 5 óra alatt lekocogott 35 km-es túrát 800 méter szintkülönbséggel. Ami ért annyit, mint egy mondjuk 11-12 óra alatt teljesített ötvenes dupla annyi szinttel.
Az igazi emelkedők pont a túra végére jutottak, ezeket már gyalogoltam
Pompás színeket, a felhők és fények pazar játékát. Amit annyira élveztem, hogy még tettem egy levezető fotózgatós sétát a Széchenyi-hegyről a buszig.
Egy kedves útonállót Nagykovácsi szélén, aki csak simogatás fejében engedett tovább.
Lehet neki ellenállni?
Két fehér foltos, pont előttem átrohanó téli bundás muflonkost.
Volt kos, nincs kos (csak Ákos, és abból is többféle 😃)
Egy régen látott, éppen Nagykovácsi térségében edző futócimborát.
Őt se örökítettem meg, de mondjuk az én teknőstempómhoz képest ő volt a nyúl a képről
Több ismerős túraarcot. Bár a munkanap miatt azért nem hemzsegtek túlzottan az indulók.
Munkanap volt, de azért az Anna-réten és a Normafán egész sokan voltak
Kellemes túraidőt, egész pici esővel, valamint sok szép kilátást
Néhány abszolút kedvenc viszontlátását a Budai-hegységben
Bár gyakori vendég vagyok, mégis vannak részek, amiket nem tudok megunni, ilyen a Mária-szurdok
Panaszra tehát semmi ok, túráztam és edzettem is egyet, sőt még felettébb jól is éreztem magam. Nem mellesleg még ebéd is lett a család asztalára, amit Kőszegről nehéz lett volna intézni. Minden jó, ha vége jó. Kőszeg meg várhat a sorára... Talán jövőre lesz újra Őrvidék 100, mert az idei naptárból nagyon hiányzik (nekem).
Mehet az újabb oklevél és a kitűző a gyűjteményembe
A kortárs szintipop szárnyán azért utazzunk el a Kőszegi-hegységbe is (bár félek, a klipben se jut el a fickó végül oda):
„Minden a változással kezdődött bennem,
Akkor még nem tudtam mit kell majd tennem,
Azóta a saját utamat járom,
Vissza nem nézek, soha nem bánom,
Volt pár akadály, el kellett bukni,
A magasból a mélybe zuhanni,
Volt az a szerelem, azóta feledem...”
„
Járom én is tovább a saját utam, ami jövő hétvégén a Szántó 150B teljesítését irányozza elő. Tűnjön bár a lúzerek útjának, nekem az eddigi legnagyobb távom lesz. Ha el kell bukni, akkor el kell bukni, de nagyon szeretném, hogy meglépjem a következő lépcsőfokot. Úgy érzem, készen állok...
Hiába nézegettem óránként az előrejelzést, csak nem akart jobb idő kerekedni szombatra. Pedig ezt a Téry 50-et nagyon kinéztem magamnak. Ha ugyan az Iszkirit szkippeltem is, meg a Vérkör instant indulást is már sokadik alkalommal (mindig hétvégére romlik el az idő), akadt még a túranaptárban néhány hosszabbacska túra szombatra és vasárnapra is. A Pilis tavaszi maraton, a Dél-börzsönyi kilátások, a Téry 50 és az Álmos vezér maraton között lehetett válogatni a 40-50 km-es távok szerelmeseinek. Vasárnapra úgy nézett ki, hogy legalább esni nem fog, vagy legalábbis nem tartósan, viszont a vasárnapi Álmos vezér útvonala nagyban egyezett a múltkor Szabival bejárt túrával (Börzsöny kapuja). A Dél-börzsönyi kilátásokkal meg az volt a bajom, hogy esős időben az a terep a Szent Mihály-hegy oldalában maga a pokol, meg egyébként is a Téry volt a favorit. Márpedig azért, mert egyszer már volt randim Téryvel. No nem Ödönnel, azaz más néven Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikkerrel (ezt a nevet magyarosította Téry Ödönre), csak a róla elnevezett emléktúrával és a kedves pontőrökkel. Pár éve ugyanis valami okból kifolyólag a Szakó-nyereg környékén futkároztam (talán peakseztem, már nem emlékszem), és kilyukadtam a Szent Bernátos plakett alatt a Tost-szikláknál, ahol az ott strázsáló pontőrök felvilágosítottak, hogy nem arra kell továbbmenni, amerre szeretnék. Aztán gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők meg megkínáltak nápolyival. Egyúttal fel is került egy igen távoli bakancslistára ez a túra.
Kik ezek a birkák, akik ilyen esőben is túráznak?
Peti is jelezte, hogy az eső ellenére is eljönne szívesen és ki is fizeti a „hülyék adóját”, ami jelen esetben neki csak 1000 Ft. Hiszen túrázni ugye ingyen is lehet... Ki is néztünk neki egy 20 km-es távot Hűvösvölgytől Klotildligetig, ahol tud velem együtt haladni egy jó darabon.
Sajnos a meteorológusok most nem tévedtek, elég sűrűn hullott az égi áldás, mikor hajnalban kinéztem az ablakon. Mire indultunk a villamoshoz, kicsit talán csillapodott, de még így is határeset volt, hogy nem a poncsószerű sárga egyszer használatos lebernyeget kellett volna felvennem a rövid esőkabát helyett. Az előbbi már legalább a negyedik túrámon életmentő számomra az újrafelhasználás jegyében, és persze már mindenhol tele van lyukakkal. Legalább szellőzik is kellőképpen.
A rajtoltatás végére sikerült is odaérnünk, 8 előtt 10 perccel már úton is voltunk, távolodva a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától. Talán egy túrázót láttunk még indulni előttünk. Érthető módon nem sokan lelkesedtek a szakadó esőben való sárdagasztásért.
Máriaremetén már szükséges volt az első szerelvényigazítás
Megbeszéltük, hogy futni nem fogunk, ha marad bennem még energia, Klotildliget után úgyis azt csinálok, amit akarok. Az aszfalton ennek ellenére tempósan haladtunk, sorra fogtuk be a nyulainkat. A Pálos 70-nel egyező szakaszon megint elhaladtunk a kedvenc virágárusom előtt, aki most életnagyságú juhokkal rukkolt ki húsvéti díszletként. Fotóztodtunk is a rokonokkal, hiszen ilyen esőben csak a birkák túráznak. A máriaremetei templom előtt a szabadtéri oltárnál már meg is kellett állnunk szerelvényt igazítani, mivel úgy tűnt, mégis csak a poncsóra lesz szükség, ami legalább a combomat is takarja. Egyben megnéztük, hol lesz az első EP, mert ezt induláskor elfelejtettük. Hamarosan rá is akadtunk a pecsételő kollégára a Remete-szurdok bejáratánál, aki az esőben ázott. Szerencsére már nem sokáig, hiszen a mezőny vége volt érkezőben.
Rohanó patak a szurdok mélyén - szép lesz ezen átkelni!
Az égi áldás csak nem akart szűnni, számunkra pedig kezdődtek az igazi kihívások az igazi terepen. A szurdokban kialakított sétány sárügyileg még egész istenes volt, mindössze a földigiliszták partiztak mindenfelé tömegesen. Nekünk meg igyekezni kellett, nehogy rátapossunk egy-egy hosszabb vagy rövidebb spagettiszökevényre, vagy a botunk végére tűzzünk belőlük néhányat, miközben éppen elkerülünk egy pofára esést. Az egyetlen ésszerű döntés ma az volt, hogy magunkkal hoztuk a túrabotokat. Máris nagy segítségére volt Petinek, aki tőlem eltérően a köveken lépdelt át a hömpölygő patakon. Én egyszerűre vettem a figurát, bízva vízhatlan zoknim tudásában. Itt még bírta a gyűrődést, aztán inkább feladta ezt a túrát, sokkot kapva a rengeteg, minden irányból bejutni próbáló nedvességtől és sártól.
Gilisztaparty mindenhol
Számunkra is érkezett rögtön a második nagy kihívás, kimászni a szurdok fölé a sziklás és igen meredek emelkedőn. Tulajdonképpen a botokat emiatt hoztam el, gondolva arra, hogy ez esőben nem lesz egy egyszerű feladat. Bár volt egy rész, ahol a fák segítségét is igénybe kellett vennem, miközben a talaj egyfolytában ki akart csúszni a lábaim alól, mégsem ez az emelkedő volt sárügyileg a legnehezebb feladvány ezen a túrán. Sőt, miután felértünk, tulajdonképpen jó darabon egész korrektek voltak a talajviszonyok, csak a giliszták épségére kellett ügyelnünk. Illetve nekem arra, hogy lépést tudjak tartani Petivel. Bár fordítva szokott lenni, ma ő reggelizett versenylovat és táltosodott meg. Ha nem léptem ki eléggé, már futhattam is utána.
Mindenki másképp csinálja!
A Muflon itató előtti pocsolyákat is sikerrel abszolváltuk, így máris kérhettük a gondos bebugyolálás ellenére már most rommá ázni kezdő itinereinkbe a második pecsétet. Kaptunk egy extra jubileumi kitűzőt is. A büfében lehetett volna töltekezni is saját kontóra, de volt még bőven hazai nálunk, így ezzel nem éltünk. A büfé feletti Bermuda-háromszögem kicsit most is feladta a leckét tájékozódásügyileg, de második próbálkozásra sikerült megtalálni a kék folytatását. Az útvonal Piliscsabáig egyáltalán nem volt bonyolult: csak szépen előre a Kéktúra útvonalán.
És egyszer csak fent voltunk!
A Nagy-Szénást mászva kezdtem eléhezni, elő kellett vennem a szeletkéimet. A Szénás az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben, főleg a csodás körpanoráma miatt. Ezúttal ez a fantáziánkra volt bízva. A hegycsúccsal kapcsolatos meteorológiai megállapításaim, miszerint ennek a hegynek egy sajátos mikroklímája van, ezúttal is alátámasztást nyertek. Köd és metsző szél a csúcskeresztnél, nem is fotózkodtunk túl sokáig, nem is nagyon volt mit. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy helyes úton találjunk le jelzések híján. Szerencsére kis túlzással már a kövekből és a lejtés fokából megmondom, rajta vagyunk-e az ösvényen, annyit jártam erre. Nappal, éjjel, hóban, napsütésben és most esőben is. Mert hiába ígérték, az égi áldás egy picit se akart alább hagyni.
Az a sokat emlegetett csodálatos kilátás a Nagy-Szénáson
Ahonnan a kék kereszt leválik az Országos kékről, jött az újabb móka: a talpon maradni játék. Meglepetést ez sem okozott, hiszen a tavalyi BHTCS-n ez a rész pontosan ugyanilyen volt. A Bükkös-árok szinte végig egy lejtős koripálya volt, áldottam is az eszem, hogy hoztam a botokat. Petinek gyorsabban ment az ereszkedés is – vagy alapból ügyesebb, meg kevésbé kopott az UltraGlide-jának a talpa, így a kevésbé saras szakaszokon megint loholhattam utána. Menet közben előzgettünk is, például egy csoportot, akiket egyszer már megelőztünk, de ők nem előztek minket vissza. Nem is értettük, hogyan kerültek megint elénk – de hát a csúcsrégiót, ahol nincs EP, nagyon ügyesen ki lehet kerülni megspórolva evvel egy adagnyi mászást. Az előírt útvonalat lazán értelmező túratársakba aztán később is belebotlottunk. Mi azért evvel nem törődve, csak némileg bosszankodva, mentünk szépen előre a megadott tracken. Ráadásul most már futva, mert a végre kevésbé saras úton Petinek kedve támadt kocogni kicsit.
Piliscsabáig se volt a túra egy diadalmenet
Bekanyarodván Piliscsaba utcáira több rálátás nyílt a környező hegyekre és talán egy nüansznyival, de éppen csak annyival, kezdett világosodni az ég és evvel együtt szűnni kezdett a csapadék. Pedig úgy számoltam az előrejelzés alapján, hogy innen már maximum csak szemerkélni fog. Sajnos nagyon nem úgy tűnt, hogy itt perceken vagy akár egy órán belül nagyobb változás lesz.
Ha eddig nagyon átnedvesedett volna a cipőnk, itt a Kálvária utcában szinte minden bokor alján találhattunk volna másikat, annyi volt a szétszórt lábbeli, mégpedig a sukárabb fajtából. Lehet, hogy a cipődobálás a hobbijuk a környékbeli lakosoknak, vagy egyszerűen az esti buli volt csak túl jó. Később áthaladunk egy éppen zárni készülő piacon, ahol az árusok már elfelé pakoltak. Milyen kár, pedig ha nem túrázunk, szombat reggelenként kedvenc időtöltésünk a piacozás. A vasútállomásnál kisebb dilemmát okozott, merre haladjunk tovább, mivel egy kisebb társaság megint nem túlzottan ragaszkodott a trackhez. Nekünk az előírás szerint még pár lépésnyit meg kellett tennünk a kéken, hogy aztán a kék háromszögre, majd a jelzetlen Szent István utcára váltva impozáns ősfás és villákkal teli utcákon eljussunk a klotildligeti állomáshoz. Egy csöppet se bántuk meg, hogy ezt a hosszabb és szintekben gazdagabb utat választottuk, annyi szép látnivaló volt. A Kiskopár bisztróban Peti be is fejezte a túrát, átvette a díjazását, amihez egy italbón is járt. Nagyon furcsálltuk, hogy semmi harapnivaló nem volt mellé, pedig igazán jól esett volna, meg korábbi leírásokban (ld. Márton Dani tavalyi beszámolója) azt olvastam, hogy itt szokott lenni zsíros kenyér. Szegény Petit meg avval áltattam az utolsó kilométereken, hogy most már fölösleges elővenni a hazait, mert mindjárt kap enni. Annak fényében, hogy ezután milyen trakta járt az 50-eseknek, megkockáztatom, hogy talán 1000 Ft-ba, ami manapság már tényleg potom pénz egy nevezésért, belefért volna egy müzli szelet vagy egy kevéske zsíros kenyér. Vagy arra ügyelhettek volna a szervezők, hogy a 20 km-es távon indulóknak is járjon ennivaló is, ne csak ital (mondjuk néhány nápolyi vagy bármi, nem gondolok komoly és drága dolgokra).
Református templom a Szent István utcában
No ennyi baj legyen, maradt még a hátizsákunkban némi muníció, meg a büfében is lehetett venni ezt-azt. Kikértünk magunknak egy kólát és egy tonikot a bónra, aztán úgy döntöttem, mindketten megérdemlünk az eddigi ázás és sárban tapicskolás fejében egy jégert is. Peti óvatosan rákérdezett, nem akarnék-e most vele hazamenni inkább. Bár minden racionális érv emellett szólt volna, én mégis eltökélt voltam: megyek tovább Dömösre. Nekem ez az edzés van „előírva” mára, ebből nem engedek. Időjárást bajnoksági futamoknál se lehet választani, ha esőt dob a gép, akkor azt kell szeretni. Megbeszéltük, hogy ha úgy látom jónak, vagy ha nem engednek fel a buszra, Peti eljön értem és hoz száraz ruhát.
Ennek a berninek több esze van, be is húzódott az eresz alá
A sárga, már túlzottan is szellőssé vált lebernyegemtől itt véglegesen megválok, felveszek egy száraz futókabátot, rá pedig a rövid esőkabátot, aztán nekilódulok a maradéknak a piros kereszten, immár egyedül. Hogy ne fázzak, kocogni kezdek, aztán úgy is maradok, amíg nem kezd nagyon emelkedni az út. A jéger is fűt belülről, szinte túlzottan is. Felérve a kis hágóba, megint szaladni kezdek, szerencsére a terep se akadályoz ebben. Most elég gyorsan fogynak a kilométerek, egészen addig, míg egy réten a jelzés (most már a Piros 65-ről ismerős piros/sárga) élesen balra nem kanyarodik egy gázpászta mentén. Ha nem emlékeznék, akkor is elég egyértelmű, merre is kell továbbmenni, élesen kirajzolódik a nyoma az előttem haladók szenvedésének a mérhetetlen sártengerben. Egy rövid szakaszon még meg lehet úszni a fűben a nagyobb dagonyázást, de aztán az egérút is távozik a gázpásztával egyetemben, nincs menekvés.
Továbbra is igen borús kilátások
Ezen a részen száraz időben egész jól lehetne futni, de legalább tempósan lépegetni Pilisszántó felé, most azonban szánalmas botorkálás veszi kezdetét hol jelzett úton, hol meg ki tudja hol, mert jelzések elég ritkán vannak. Sokszor csak akkor veszem észre, hogy letértem, mikor ránézek a biztonság kedvéért a telefonomra. Gyorsan visszakorrigálok, hogy immár jelzett úton korcsolyázhassak vagy cuppoghassak tova a sár aktuális minőségétől függően. És mintha még az eső is újból jobban rákezdene, ezt a túrát és vele együtt a mi szenvedésünk még az ég is siratja. Vagy már temeti is. A Pilis koporsóalakú sziluettje is csak alig látszik ki a mélyszürke felhőpaplanból. Alig futok pár száz métert, már fékezhetek is be, mert jön egy túlélős szakasz, ahol talpon maradni is feladat. Ráadásul az ösvényen maradni se egyszerű: egy szintén tévútra került túratárs jelzi máris, hogy ne fussak tovább abba az irányba, hanem forduljak szépen vissza, ha a Téry 50-en vagyok és nem csak saját szakállamra futkározok megrögzött mazochistaként ebben a fránya időben. Mikor lemaradok héricseket fotózni, majd újból felveszem futva a fonalat, ismét gyanús lesz, hogy még mindig nem értem utol a másik túrázót. Hát persze, mert megint nem az ösvényen vagyok. Visszafordulok, hogy a bozótoson keresztül vezető csapáson érjem el végre a sárgát. Pont sikerül beérnem a srác elé.
Aztán a Mészégetők-kútjánál búcsút is mondok neki, felhúzva a nyúlcipőt. Végre haladósabb terep, végre lehet futni! Nagy szó errefelé az ilyen. És végre alig esik már. Az aszfalton ügyelni kell az autókra, aztán betérve az erdőbe gyorsan abszolválom a rövid kaptatót a Magas-hegy-nyeregben lévő elágazáshoz. A régi Pálos útvonaláról minden ismerős, az ereszkedés a zöldön is, amit ismét megkocogok, egészen addig a pontig, amíg fel nem túrták az utat a favágók. Onnan már igen bajos a gyaloglás is. Az aszfaltcsíkot keresztezve újfent emelkedik az út rövid ideig, majd megint futós szakasz jön a Som-hegyi kulcsosházig. Végre nincs sár! Már minimum fél kilométernyi sármentes szakasznak is örülök. De jön még olyan idő, hogy majd ennél rövidebbeknek is örülni fogok... Csak most még nem tudom...
Mészégetők-kútja
Most azonban rövid ideig a sárdagasztás helyett fontosabb feladatom akad: választanom kell a meleg zöldségleves vagy paradicsomleves között, illetve gondolkodhatok azon, tegyek-e zsíros kenyeremre hagymát vagy se. Míg a bőségesen terített asztalról pusztítok, van időm szárítkozni is a melegben, hallgatva azokat a régi zenéket, amik valószínűleg a pontőrök fiatalkorának voltak a slágerei. Látszik, hogy összeszokott baráti társaságról van szó, a sarokban a gitár, megy az élcelődés. Végre van egy kis időm pillantást vetni a salátává ázott Jubileumi Eötvös totóra, amit még az itinerrel együtt kaptam a rajtban. Csak hiú ábránd volt, hogy én ezt „nagytudású” turistaként kapásból csont nélkül kitöltöm majd. Még itthon, kis utánanézés után is van megválaszolatlan kérdés, például az, hogy melyik évben rendezték először a BEAC Maxi 110-et (lehet, hogy illene tudnom?).
Eötvös totó - kevés kérdésre tudtam élből a választ
Meleg atmoszférájú kis turistaház barátságos fogadtatással
Az egyik szervező bácsi még búcsúzóul megmutatja, hogy jutok le a faluba legegyszerűbben, pedig a track nem pont arra vezet. De mivel figyelnek, és ha nem jó felé megyek, bizonyára szólnak is, most maradok ennél a verziónál. A bácsit igazolja, hogy a javasolt útvonal tényleg látványos és viszonylag gyors is, és ami nagy szó, sármentes. Miközben a falu szélén legelésző birkákat fotózom, önkéntelenül is dúdolgatom, hogy „Amikor én még kislány voltam...”. Nos az nekem se mostanában volt. De belül sikerült megmaradni annak.
Isteni paradicsomleves
Már megint birkák - ezúttal élők
Pipálnak a környező hegyek, az eső végre teljesen elállt, aszfalt a lábam alatt, gyerünk, haladjunk, amíg lehet. Aztán úgyis jön pár kilométernyi mászás fel a Dobogókőre. Amennyire a sár engedi, tolom magam fel a botjaimmal, csak egyszer-kétszer állok meg fotózni virágokat meg ilyesmit. Hiába felkapott turistacentrum, csak lézeng az erdőben egy-egy turista, akik most indulnak útnak, kivárva az eső végét. A hegytetőn megint köd terjeng, már sejthető, hogy nem ma fognak készülni legjobb képeim a Dunakanyarról. Mielőtt tehetnék erre egy kísérletet, azonban jelenésem van a régi turistaházban, ahol most egy turistamúzeum van berendezve. Itt kapom meg a sokadik pecsétem egy kedves nénitől. Picit elbeszélgetünk, már sokadszor merül fel a kérdés a túra során, hogy ugye nehéz ez a túra. Most mit mondjak, eszem ágában sincs degradálni a szervezők által kitalált útvonalat, de ez kimondottan egy könnyű ötvenesnek számít, viszonylag kevés szinttel és minimális mennyiségű technikásabbnak számító szakasszal. Ráadásul már sok ennél lényegesen nehezebb vándorláson vagyok túl. Megmondom az igazságot: nehéznek nem nehéz, de a terep és az időjárás most azzá teszi. De ezzel nincs is semmi baj, különben nem is lennék itt. Vagy eleve otthon maradtam volna, vagy más túrán caplatnék, vagy már vonatoznék is haza besokalva az eddigiektől.
Mindenféle kankalinok
A régi menedékház, ami otthont ad a Turista Múzeumnak
A múzeum egy pici idősziget, tele korabeli fotókkal és kordokumentumokkal a túrázás hőskorából. Belülről még nem is láttam ezt az épületet. Bár sietnék, mégis muszáj körbenéznem, még ha nem is tudok mindent tüzetesen végigolvasni. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni ide. Kiderül például, micsoda ruhakölteményekben túráztak, sőt másztak sziklát régen a hölgyek. Meg se próbálom eldönteni, vajon én vagyok-e a nagyobb ász, aki most 50 km-t gyalogol egyhuzamban, vagy ők. Szeretünk a régi kor asszonyaira úgy gondolni, mint holmi gyenge kis penészvirágokra, akik csak a zsúrok, bálok világában mozogtak, és esetleg csak a gyereknevelés vagy a háztartás foglalkoztatott. De ez korántsem volt igaz. Ráadásul nekik komolyan meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak vagy férfiasnak titulált tevékenységeket, szakmákat űzhessenek.
Jó masszív darabok, biztos tartósabbak a maiaknál. Hogy kényelmesebbek is, azt nem hiszem.
Ha már Téry emléktúrán vagyok, Kötelező megszemlélnem Téry Ödön emlékművét a ház mögötti kilátóhelyen. A kilátás ma érdeklődés hiányában úgyis elmarad. Téry Ödön, amellett, hogy a magyar turistaság egyik atyja volt, az első fecskék közé számított, akik felfedezték a Pilis turisztikai értékeit. Van róla elnevezve menedékház, horhos és kuloár a Magas-Tátrában, hegycsúcs a Dolomitokban, valamint itt a Visegrádi-hegységben egy útvonal, amit most be is járunk Dobogókőtől Dömösig.
Téry Ödön volt az alapítója és szerkesztője a Turisták Lapjának, melynek első száma 1889-ben jelent meg és az első magyar turisztikai jellegű folyóirat volt
Nekiindulok a hosszú gerincnek a Tost-sziklákig, ahol a következő EP lesz. Indulás után picit elbizonytalanodom, kaptam-e pecsétet, de aztán beugrik, hogy persze, hiszen a múzeumos néni rá is kérdezett a rajtszámomra. Gyerünk hát tovább. A Rezső-kilátónál érkezik szemből egy terepfutó, ami nekem lejtő, neki emelkedő, de így is ügyesen halad. Köszöntöm a kollégát és húzok tovább, szerencsére a terep is teljesen rendben van itt fent. Nincs lámpám, muszáj leérnem sötétedés előtt. És ki tudja, milyen lesz az út le Dömösre. Álmaimban persze könnyedén lekocogok a faluba, de sajnos a valóság merőben máshogy alakul. A sziklák fölötti EP-n is van gyümölcs, nápolyi, sőt sör, bor és pálinka is, a legelsőből biztos kevés fogyott ma. Alkohollal ma már nem élek, viszont a gyümölcsöket végigkóstolom többször is. A sziklák alatti lépcsőn nem kockáztatok, de nem ez lesz amúgy sem a legcsúszósabb rész Dömös irányába. Ami futható volt, azt próbáltam is megfutni, de haladásomat leginkább a rapszodikus szó jellemezné. Mint ahogyan a terepviszonyokat is. Megiramodás, aztán satufék és tyúklépésben való botorkálás. Csúszkálás, piruettek, majd egy seggre ülés a legmeredekebb lejtőn, amivel a buszra való felkerülésem esélye is egyre halványul. Egy idősebb túrázó bácsinak bemutattam egy dupla leszúrt rittbergert az egyik, egyébként meglehetősen szép réten, egy alattomos sárfolton. A rét élvezeti értéke a mai nap sajnos erősen korlátozott volt amúgy is. Sár, sár, sár, lefelé haladva egyre több és egyre csúszósabb. Majdnem mindegy volt, hogy melyik útszélen próbálkozom, bízva abban, hogy az avar kicsit majd megfog. A legvégén még bevezetett az ún. Téry út egy csúszdává vált horhosba. Egyedül azt sajnáltam, hogy a síléceket otthon hagytam, most a bot mellé jól jöttek volna – főleg, ha tudnék még síelni.
Téry emlékmű Dobogókőn
Ezért a kilátásért érdemes volt feljönni 😄
Hegyi Szent Bernát emlékműve a Tost-szikláknál a Szakó-nyereg fölött
Végtelen megkönnyebbülés volt szárazföldre, vagyis szilárd talajra érni, aminek úgy megörültem, hogy majdnem túlfutottam a célon. A pontőrök integetve kiabáltak, hogy menjek már oda, a vége itt van és nem a kétszáz méterre lévő buszmegállóban, amit előzetes (de téves) információk alapján annak véltem. Kicsit megpihentem és latolgattam, hogy jár egy sör mégis erre a túrára, de mivel negyed óra múlva ment a busz és addig még amennyire lehet, rendbe kellett tennem magam, hogy egy kicsit is szalon- és felszállóképesnek bizonyuljak, nem sokáig vesztegethettem az időt. Persze ez elég reménytelen próbálkozás volt, végignézve a sárlepte ruházatomon. Közben megérkezett András is a megállóba, akivel nagyjából már a túra eleje óta kerülgettük egymást. Aki hihetetlenül gyorsan és stabilan haladt, úgy, hogy talán egy métert se kocogott bele. Megkínált egy kis diákcsemegével, aztán végigbeszélgettük a több mint egy órás utat Újpest Városkapuig. Volt miről beszámolnia mindegyikünknek.
Dömös határában végre valami látszik a túlpartról
Régi temető
Egy viszonylag új felfedezettem Дeva, akinek nagyon természetközeli zenéi vannak, ötvözve az elektronikát, népzenét és a kóruszenét - mind közel áll hozzám - „Ahol én eljárok, még a fák is sírnak...”:
Ez lehetne a címe annak a thriller sorozatnak, amit délelőtti túránkon, hol máshol, mint a Fekete-hegyekben, kigondoltunk Petivel. Vagy esetleg Halálsikoly az éjszakában, de lehetne egyszerűen Haláltúra is. De mivel regény- és film formában megjelenő sorozatról van szó, akár mindegyik címet el lehetne egyszer lőni. A történet a következő: egy elborult elméjű sorozatgyilkosnak kapóra jön, hogy Nagykovácsi közelében minden január első szombat éjszakáján egy teljesítménytúrát szerveznek, aminek nincs konkrét útvonala. Rengeteg ember kószál szanaszét az erdőben, akik közül néhány már sosem fog célba érni. Ők mind kimeredt szemmel fekszenek valami félreeső árokban esetleg egy csapdaszerű veremben vagy friss ásónyomok és vérfoltok árulkodnak csak arról, mi is történhetett. A dolog aztán évről-évre megismétlődik, mert a gyilkost nem tudják elkapni, annak ellenére, hogy a túra körül egyre nagyobb a hatósági felügyelet. És persze egyre kevesebb a nevező. De egyik évben (sokadik folytatásban) már maga a gyilkos is ott van köztük, persze álnéven, hiszen máshogy be se jutna a környékre.
Remélem, nem adtam ötletet senkinek, azaz maximum a történet megírására vagy megfilmesítésére (vagy nekem kéne levédetni a jogot?) Szerencsére a mi kis BHTCS-nket idén ennél sokkal kevesebb izgalom övezte, de kétségkívül így is jól szórakoztunk a teljesítménytúrázók és terepfutók hagyományos nagy buliján, ami kinek BHMTCS (Budai-hegység még távolabbi csúcsai), kinek BHKTCS (Budai-hegység közeli csúcsai), kinek BHTCS (Budai-hegység távoli csúcsai) volt felkészültségtől függően.
Idén is a klasszik középtávon terveztem (mertem csak) indulni, bár tavaly pedzegettem a nagyobb megmérettetésen való próbálkozást. Tavalyi eredményem alapján még nem éreztem magam elég acélosnak a biztos teljesítésre. Az idei menet alapján viszont jövőre bele merek már talán vágni. Persze ahhoz kell az időjárás közreműködése is. Idén kis híján minden ideális volt a jó teljesítéshez. A tavalyi nehézségeket meg csak olyan körülmények tudnák überelni, amik közül jó néhány alapból kizárja egymást, mint például a 20-50 cm magas, lehetőleg megfagyott tetejű hóréteg, ónos eső, szakadó eső, hófúvás, mínusz 10-20 fok, viharos szél.
Magányos farkas teljesítést terveztem idén is, bár Meta AI Szilvi rám írt, hogy nem mennék-e vele, de nem volt merszem válaszolni neki, mert féltem, bekapok valami vírust. Úgyhogy bocs Szilvi innen is, ha valós ember vagy, nem csak egy kósza internetes vírus, hogy bunkó módra nem válaszoltam neked. Ha bírtad volna a tempót, akkor jöhettél volna velem, vagyis velünk, még egy csaj befért volna a csapatba. Azonban be kell vallanom, hogy akkor, mikor írtál, még biztos nemet mondtam volna neked, mert futni terveztem. De változnak az idők és a körülmények, mert a túra napján lett még egy kérőm. Akinek aztán szívesen igent mondtam, mivel ismertem őt és a tempóját is, és tudtam, hogy jól fogunk együtt haladni. Bognár Laci volt az. Cserébe a kalauzolásért még autóval is vitt és hozott, így az egész igazi vin-vin szituáció volt. Ő Szarvák Szabival ment volna, de Szabi lebetegedett, gyorsan kellett egy új navigátor. Az a megtiszteltetés ért, hogy rám gondolt – lehet az ilyenre nemet mondani a magamfajta hobbi túravezetőnek? Útközben a plébániára sokat emlegettük Botos Istvánt, hiszen ő volt a másik személy, akit Laci megkérdezett. Csak István nem válaszolt neki. Mit ad Isten, az emlegetett szamár, dehogyis szamár, István éppen akkor kászálódott ki az út szemközti oldalán autójából, mikor mi is. Ő is örült a navigátornak, így aztán fel volt adva a lecke, hogy két pasit kell kalauzolnom a sötét rengetegben. Ilyenkor nem szabad hibáznia egy nőnek...
Már csak Börcsök Andrást hiányoltuk a Szondi négy apródja formációból. Ugye augusztusban mi együtt négyen szenvedtük végig ennek a túrának az utolsó 25 – talán legnehezebb – kilométerét, még annak ellenére is, hogy hárman lenevezők voltunk a százas távról. Emlegettük is bőszen Szondit, biztos csuklott sokat meg forgolódott összevissza a sírjában.
A rajtban kapásból sikerült is elveszítenem a fiúkat, akkora volt a nyüzsgés. Helyettük Csornai Edinára és Nagy Janira bukkantam. Aztán nagy nehezen megtaláltam a kalauzolandó delikvenseimet, hiszen az nem járja, hogy szegények csak úgy bolyongjanak össze-vissza nélkülem az éjjeli erdőben, főleg a félelmetes nevű Fekete-hegyekben. Közben ráköszöntem még Borosnyay Palira és Fiala Péterrel is boldog új túraévet kívántunk egymásnak. Mindenhol ismerős arcok. És ismeretlen csúcsok is a hátizsákban: hiszen az úgynevezett Sárga-púpról Nagykovácsi fölött még csak nem is hallottam a tavalyihoz hasonló alapos felkészülésem során se. Ez a csúcs aztán általában sárga puputeve vagy esetleg sárga biszbasz néven került említésre a túra során. Kikaptuk még a Vörös-pocsolyás-hátat. Ez azt hiszem vörös dagonya néven futott nálunk, pedig Thirring Gusztáv Rother Lacken-Riegelnek nevezte anno úgy 1900 táján – ja nem ezt, hanem a szomszédos Kopasz-erdő-tetőt, holott tükörfordításban ennek kéne annak lennie. Felkészülésem folytán kíváncsiságból és munka híján ugyanis a Budapest környéke turistakalauzát is olvasgattam. Ennek a legnagyobb haszna az volt, hogy rá kellett döbbennem, hogy akkortájt nem minden helynek volt magyar neve. Például ennek a csúcsnak sem, mint ahogy a szintén esélyes Hársbokor-hegy is Lindenbusch névre hallgatott, a Jegenye-völgy, amit a BHMTCS-sek útba ejthetnek, pedig nemes egyszerűséggel Pappelgraben volt. A harmadik felkeresendő magaslat a Zajnát-tető volt, ami tavaly is útba kellett ejteni. Ennek örültem a legkevésbé, mert emiatt az elég meredek csúcs miatt kellett egy kisebb kitérőt tenni a tervezett útvonalról, tehát ez szaporította leginkább fel a kilométereket. (Talán sejtettem már induláskor is valamit...) A Szarvas-domb, amire Petivel délelőtt felmásztunk, persze juszt se volt benne a pakliban.
Egy fa törzsében nevelkedő fa a Nagykovácsi templom kertjében
No sebaj, a Sárga-púpot gyerekjáték volt beazonosítani a papír- és a digitális térképen is, így indulhatott útjára a mandula. Pontban 6 óra 6 perckor sikerült is rajtidőt kapnunk. Annyira nem siettünk, hogy ne mutassam meg a többieknek a templomkertben lévő fában fát. Örültem, hogy végre találtam két embert, akinek ez még újdonság, aztán mentünk is mint a meszesek a Meszes-hegy, azaz nem, a Zajnát-tető felé a sárga jelzésen. Sorra hagytuk el a túrázókat, minket csak a futók előzgettek. Nem csoda, hiszen 9-10 perces kilométereket mentünk felfelé is a jeges utakon. Macskát persze senki se hozott, de legalább a srácoknak volt botja (nekem persze az se). Nagykovácsitól nyugatra meglepően téliesek voltak az útviszonyok, ellenben azzal, amit délelőtt tapasztaltam a Nagy-Kopasz déli lejtőjén, illetve hétközben a Normafa térségében. Itt összefüggő hóréteg volt és a letaposott utak sok helyen eljegesedtek. Azért ügyesen oldalazva lehetett haladni, nem is lassan. Jó társaságban falni a kilométereket remek dolog, főleg, ha útközben új ismerősökre is bukkanunk, mint most Kovács Andrásra és Méz kutyájára. Vele együtt másztuk meg a Zajnát erős kaptatóját. Aztán a csúcson semmi se volt. Se pont, se semmi, és senki, akit le lehetne gyilkolni sutyiban az efölötti csalódottságban. Ellenben egy szomszéd csúcson világítottak fejlámpák, meg valami kékség, de arra azt hittem, hogy az a képzeletbeli trackemen a következő Meszes-hegy keresztje kivilágítva. Még le is fotóztam nagy boldogan, fennen hangoztatva buta elképzelésemet... Össze-vissza keresgéltük, hogy merre lehet a pont és mire felocsúdtunk, valamint hosszas makacskodásomnak köszönhetően, András már el is tűnt valami sűrű bozótosban. Hiába követtük volna, mindenhol a növényzet állta az utunkat. Mivel pontnak és útnak nyoma se volt semerre és aztán a lámpafények is eltűntek, végül is arra jutottunk, mégis a kéken kivilágított hely lesz a mienk. De ehhez csak úgy tudtunk eljutni, ha visszaereszkedtünk az előbb megmászott meredélyen, aztán egy másik útra áttérve újból kemény mászásba váltottunk. A fiúk meg is gyanúsítottak okkal, hogy tutira én vagyok a történet elején emlegetett sorozatgyilkos. Most éppen kifárasztom őket, meg elcsalom őket szánt szándékkal az Isten háta mögé, aztán egy óvatlan pillanatban előveszem az ásót a hátizsákomból... Mondtam, hogy nem is így van, mert a sokadik ilyen tévedés után ők fognak engem kegyetlen módon lemészárolni, mint leszerepelt pocsék túravezetőt.
Amikor a fától nem látja az ember az erdőt tipikus esete, avagy a Zajnát egyik magaslata a több közül
Nagy nehezen aztán csak eljutottunk a konkrét Zajnát-tetőre az ellenőrzőpontra egy Ákos nevű pontőrhöz, és talán annyi időt nem vacakoltunk el, mint tavaly az Alsó-Zsíros-heggyel a ködben. Most szép tiszta csillagos égbolt feszült fölénk, lestük is, nem látjuk-e a tegnapi meteorraj egy-egy késői hírmondóját. Sajnos nem lőttem le a poént, hogy bemondjam Ákosnak, hogy „Helló, helló, újra itt vagyok”, pedig szándékomban volt. Annyi erre a Zajnát-tetőnek vélhető magaslat, amire már felmásztunk. Nem biztos, hogy értékelte volna a pontőr srác.
Na elsőre is ide kellett volna jönni...
Na akkor haladjunk is tovább a Meszes-hegyre a meszesekhez méltó tempóban továbbra is (bár mi nem féltünk attól, hogy megköt a rakományunk, ha nem sietünk), ne vesztegessük Aynardéknál az időt. Ki gondolná, hogy a Zajnát és az Aynard helynevek közeli rokonságban vannak egymással? Az Aynardok még III. Béla király francia feleségével kerültek erre a vidékre és kaptak itt birtokokat, valamint építettek itt várat. Aztán nevük magyarosodott és fellelhető a környékbeli helynevekben Zajnát, Hajnár, Ajnár vagy Ajnát alakban is. Remélem, a kalauzoltjaimat nem untattam túl sokat hasonló históriákkal, próbáltam visszafogni magam. Ez önkéntelenül is sikerült, miközben a Meszes-hegy igen meredek oldalát másztuk, lehagyva megint több túrázót.
Csanya residence
Miután Csanya sátránál tiszteletünket tettük (akit szándékunkban se állt eltenni láb alól), mentünk is a vízmosás irányába, amire a fiúkat felfelé már menet közben felkészítettem lelkiekben, hogy az rosszabb lesz, mint feljönni volt ide. Itt már nem is túrázókat, hanem inkább kirándulókat próbáltunk kerülgetni. Ők amiatt kerültek lefokozásra, mert még lámpájuk se volt többüknek. Mivel utálom, ha feltartanak és ezen bosszankodva, mint a hülye, rongyolok az ilyesmi lejtőkön lefelé, a fiúkra egy keveset várnom kellett, amíg leértek az Éles-kő völgyébe. Az útvonalat úgy terveztem, hogy itt fogunk felmenni. Mások csak másszanak az Ilona-lak felé a bozótos meredekben, elektromos kerítéseket kerülgetve. Lehet, hogy rövidebb pár száz méterrel – az automatikus tervezés is ezt az útvonalat dobja ki, de a hosszabb néha rövidebb és mindenek felett gyorsabb is. Még ha szépen lassan emelkedve ki is kell mászni majd a völgyből a Zsíros-hegy alá a jelzetlen gerincútra, amin majd a Zsír-hegyet közelítjük meg. (A kettő nem összetévesztendő, főleg a túra során nem.)
A Zsír-hegy több szempontból könnyű zsákmány volt. Egyrészt Csanya Peaks sorozatának köszönhetően jártam már rajta és voltak emlékképeim, másrészt annyi teljesítő hemzsegett a csúcs körül, mint az oroszok, harmadsorban meg voltak (számunkra nem kívánatos) segítségek a csúcs megtalálásához, mint bóják, világító lámpák, fényvisszaverők a csúcsra vezető keskeny csapás mentén. Ha lehet innen a biztonságos távolból szólni a szervezőkhöz, az a kérésünk, hogy ilyenek inkább ne legyenek (egyesek meg biztos inkább örülnek neki), mert a játék örömét és kihívás jellegét veszik el. A csúcs maga itt is igazi díszkivilágítást kapott karácsonyi fényfüzérrel. Némi ellátmány is ütötte a markunkat nápolyi formájában. Csapatunk is kiegészült a negyedik apróddal, Andrással egy rövid időre, mivel itt összetalálkoztunk. Az ocelotgatyás Csipihez is volt szerencsénk egy köszönés erejéig, de ő párducmacska módjára suhant tovább a lejtőn, így követni nem tudtuk, ha akartuk volna se.
Zsír, becserkésztük a Zsír-hegyet is!
A Telki-hegy volt a következő áldozatunk. Ezt a zöld négyzeten, majd a némileg csúszós zöldön és zöld kereszten közelítettük meg. A villódzó fejlámpák elárulták, hol kell felmászni, és itt is volt némi fényvisszaverő megerősítés a csúcsig. Álmos nem volt álmos, be is nyomta ízibe a pecséteket itinerünkbe. Az Anna vadászházig az eddig megtett úton jutottunk el, majd itt a Nagy-kopasz emelkedőjéhez vezető jelzetlen ösvényekre váltottunk. Egy nagyobb és elég hangos kirándulócsapatot próbáltunk üggyel-bajjal előzgetni a bozótos kellős közepén. Itt is be kellett kategorizálnunk őket és minket az attribútumok alapján, mint hangos panaszkodás, elemekkel való küzdés, sebesség stb. Mi a hangzatos és fellengzős profi (szigorúan nem turisták, hanem) túrázók nevet kaptuk magunktól természetesen. Ennek megfelelően a csúcsig annyit rájuk vertünk, hogy már hangjukat se hallottuk. A Csergezán-kilátónál kapott vizet, aki kért a valószínűleg a Foodpanda által kirendelt Laci nevű pontőrtől. Mivel kezdtünk elég éhesek lenni, elővettük a rajtnál kapott ellátmányt is.
Töltekezés a kilátó alatt
A következő szakaszon Tarnai Máté csukolhatott (így mondják ezt?) álmában, ha véletlenül nem tisztelte meg jelenlétével e rendezvényt, mert igen sűrűn emlegettük pihenője kapcsán, amit fel kellett keresnünk. A pont a pihenő ikonikus magányos fájára került, amit első blikkre kockázatosnak tűnt megközelíteni. Közelebb érve azonban annyira nem volt vészes a terep a pecsétig. Érdekes volt egy napon belül nappal és éjszaka is itt járni.
Éjjel-nappal Tarnai-pihenő
Innen csak vissza kellett mászni a zöld kereszt/piros háromszög elágazásáig, aztán ezeken a jelzéseken továbbhaladni, egészen addig, amíg az illegális (vagy már nem illegális) kék kereszt balról beérkezik a Nagy-Kopaszról. Útitársaim kérdezték még a csúcson, hogy oda majd vissza kell-e mászni. Mondtam nekik, hogy ha még egyszer látjuk a kilátót közelről, akkor nyugodtan csapjanak agyon. Nem is mentünk oda vissza, hanem inkább a jelzetlen folytatáson próbáltunk ereszkedni egy felfagyott úton, a rétek mentén. Itt is voltak előttünk, így még a térképet se kellett nagyon nézni, hol kell letérni a Vörös-pocsolyás-hátra. A csúcsot megközelítettük egy jelzetlen úton, aztán következett a bozótharc – a leghosszabb és legnehezebb a túra folyamán. Jutalmunk a csúcs megtalálásáért egy roston sült hotdog lett, amit nyomban el is fogyasztottunk. Igazán sajnálom hogy, sajnos kép nem készült, mert fázott a kezem.
Terepfutók nyomában ereszkedtünk le a hegyről, így egy csapásra eldöntötté vált a dilemma, hogy a piroson vagy a jelzetlenen menjünk-e tovább – mindkettő jó megoldásnak tűnt. A kérdés csak az, melyik a síkosabb, de ugye ezt csak azt tudhatja, aki mindkettőt végig járta a napokban. A fiúk hiába invitáltak, hogy fussak velük, mert én ragaszkodtam a sajátjaimhoz. Meg is jegyezték az enyéim, hogy a sötétben valószínűleg nem látták a srácok, hogy nagyjából az anyjuk lehetnék. Szóval megvártam most is őket a jelzetlen ösvényen, miután lezúztam a susnyásban az útra, aztán mentünk is tovább, később elérve a piros jelzést. Amit aztán az első adandó alkalommal le is vágtunk. Fura volt, hogy ennyit ereszkedve még mindig a jégfoltokkal küzdöttünk. Aztán a Fekete-fejig (amit Thirring Gyula véletlenül se nevezett Schwarzkopfnak), azok is megszűntek. Nem csoda, hisz forró volt a hangulat, szóba jöttek némi férfitangák túrázáshoz, meg egyéb vad ötletek. A csúcsra menet megint találkoztunk Edinával és Andrással, így aztán volt alkalmam bemutatni Lacinak Edinát, aki a híres Kék Balaton túrát szervezi, ha már úgyis szeretne nevezni.
A csúcsról az előzőleg megismert köves kaptatón ereszkedtünk le Adyliget elegáns házai közé. A fiúkat átvezényeltem egy parkon, aztán Laci magára ismert egy utcanévben, a Szent László utcában. Ezen jó sokáig haladtunk, majd megtáltosodtunk a Táltos utca hosszú és meredek lépcsőin – szerencsére esés nélkül. Csak néztük, micsoda vityillók között haladunk. Lövésem sincs, ki volt Dutkai Ákos, de éppen a róla elnevezett utcán irányultunk később a kék jelzés felé, amit aztán a Gyöngyvér utcán keresztül hagytuk el. Lett volna kézenfekvőbb megoldás is a Géza fejedelem útján, de István kicsit már tovább ment és nem akartunk visszafordulni meg egyébként is nüansznyi a különbség. A Honfoglalás utcánál aztán elértük a kék kereszt jelzést és máris tanakodhattunk jelzések híján, vajon a szétváló út melyik ágán megy tovább. A telefonom a felsőt mutatta, így aztán ezen közelítettük meg az erdőt. A jelzést egy útkanyarulatnál máris elhagytuk, hogy rajta üssünk utolsó előtti áldozatunkon, a Kálvária-dombon. Egy bánya pereme fölött kanyarogtunk, ahonnan nappal csodás lehet a kilátás. A lobogó tábortűz mellett kaptuk meg a pecsétet. Gyorsan belőttem telefonon újra, hol is van a következő kivégzendő, a sárga puputeve, illetve nagyjából mennyi távolság lehet vissza a célig még. Kb. 5-6 km-t saccoltunk, szóval hamarosan véget is ér éjszakai ámokfutásunk. Ó milyen kár! Hiszen a gyilkosok még elemükben vannak, tombolnának kicsit! Lett egy potyautasunk, egy srác, aki szorosan ránk tapadt, viszont mindig mindent jobban tudott (szóval nem is értem, minek jött velünk, ha beszélgetni meg nem akart). Egyszóval rohadt idegesítő volt a túravezetőnknek, más néven Főnöknek (azaz nekem, mert ezt az elnevezést kaptam az embereimtől – igazi maffiavezérnek érezhettem magam), de egyben hasznos is, mert kezdett állatira fázni a kezem telefonozásnál, aztán inkább eltettem a zsebembe a ketyerét. Persze mindig akkor, mikor el lehetett menni nem megfelelő irányba. Így a srác szólt utánunk, hogy arra kell menni. Ez többször is megismétlődött, szóval megint jól lebőgtem a fiúk előtt, mint túravezető, aki most már a jelzett úton is eltéved, ideges és hibát, hibára halmoz.
Azért csak eljutottunk a sárga jelzésig, ahonnan kiágazott az út a Sárga-púphoz – mit ad Isten az egykori kötélpálya oszlopainál, amit ugye már kicsi korom óta ismerek. Gyerekként jó kis szórakozás volt felmászni rá és kipróbálni, ki meddig mer elmenni rajta. Én sosem voltam túl bátor...
A Sárga-púp egy igazi jutalomfalat volt Hannibal Lecternek, könnyen megszerezhető és ízletes, bár nem járt mellé csoki. A szél viszont kezdett feltámadni, így iszkoltunk is lefele Nagykovácsi utcáin a cél irányába. Már messziről hívogatott a kivilágított sárga templom, így tudtuk, hogy nincs messze a vég. Elhaladtunk az autók mellett is, így a fiúk bedobták feleslegessé vált botjaikat. (István csak a nevében szereplőket nem tudta letenni sehogy se.)
Útközben még reménykedtünk egy 8 órán belüli teljesítésben, de végül ebből egy jó fél órával kifutottunk, 8 óra 35 perc alatt végeztünk az összes csúcsunkkal. Brutálisan és kegyetlenül, de mindvégig remek hangulatban. A tavalyihoz képest tényleg móka és kacagás volt az egész csúcsgyilkolászás. Tavalyi 9 órán túli eredményt sikerült összehoznom, amiben ráadásul sok futás is volt. Most meg alig pár száz métert tettünk meg gyorsabb tempóban összességében. Nézegetem a frissen kijött eredménylistát, és ha jól számolok, talán a hatodik vagyok a nők között, akik a plusz csúcsot, azaz a valamelyik Tarnai kollégáról elnevezett pihenőt is belerakta. Szóval a jövőre nézve már kezdhetek reménykedni egy BHMTCS teljesítésben, főleg amiatt, hogy tudom, hogy ha kell, tudok még gyorsabb is lenni ekkora távon. Az ismerősök közül is majdnem mindannyian sikeresen szerepeltek a választott távjukon.
A célban már csak egyetlen nagy hibát követtem el, otthagytam a névjegyem egy piros kanálvilla formájában, pedig ilyet nem csinálhat egy profi sorozatgyilkos. Nemes egyszerűséggel kihajítottam az evőeszközt ugyanis a szemetesbe a levesestányérommal. Ilyeneket csinálok, ha fáradt vagyok, pedig most nem is éreztem magam annak, a tavalyihoz képest főleg nem...
Hármasfogatunk - köszönet a fiúknak, hogy elviselték a Főnökasszonyt!
Előzőleg az AI-val (nem Szilvivel) készíttettem pár képet a túráról, ami sokszor eléggé viccesen félremegy, de szerintem most egész jól lehozta a hangulatot. A képek a horror verzióhoz is használhatók lennének akár. Lehet, hogy amiatt, mert ez a túra azért át tud fordulni néha horrorba is? Idén tök nagy szerencsénk volt, de tényleg!
