Futó kaland Zsámbéktól Biatorbágyig

 

Aki ismer, tudja, hogy őrült ötletekért nem kell a szomszédba mennem. Pénteki szabadságos napomon sikerült pont egy ilyet kitervelnem magam ellen. 

Még karácsony előtt rákattantam az Ötpróba "Maradj fitten" programjára, ami lehetővé teszi a karantén ideje alatti pontgyűjtést is, ha már versenyeket és más sportprogramokat nem lehet rendezni. Mivel amúgy is gyűjtögetem az ötpróbás pontokat, kapóra jött, hogy most a Geogo pályák két ünnep közötti teljesítésével lehet egy telefontokot is ajándékba kapni. Ilyen karra rögzíthető tokot drága pénzért nem vettem volna, mert kétséges, hogy megtűrném-e magamon, de ha már ingyen adják, szívesen kipróbálnám. Szóval uccu neki, telepítettem az alkalmazást, és Petivel le is futottuk a közeli, gellérthegyi pályát. Aztán jött sorra a többi. 

Téli Nyakas

Olyan ez, mint a drog, csak jó értelemben, és most eljött az a pillanat is, hogy távolabbra is elutazzam egy pálya kedvéért. A zsámbéki 10 km-es Nyakas-körrel már régóta szemeztem, így ez lett a kiválasztott. Közben a húgom talált érdekes tanösvényeket Pátyon, melyek között nekem is sikerült egy kedvemre valót lelnem, mégpedig egy pincesort. És ha már nekiindul az ember, miért ne teljesítsen még egy futópályát, hiszen Biatorbágyon is van egy kellemes 5 és fél kilométeres köröcske. Szóval akkor alkossunk már egy szép keretes futókirándulást, futás, buszozás, séta, futás mintázattal, melynek állomásai Zsámbék, Páty és Biatorbágy lesznek. A buszozást azért iktattam bele, mert rossz tapasztalatimból okulva nem akartam átvágni a Zsámbék és Páty közti unalmas, ámde annál sárosabb szántóföldeken.

Még a János-hegy is látszik!

Óriások lépcsője

Hétköznap Kelenföldről Zsámbékra utazni abszolút Covid-biztos, mindössze 3-an utaztunk a buszon, ami egyénként egészen Nagysápig közlekedik, így a Gerecse irányába teljesen jól használható. 7:45-kor és 8:45-kor is indul járat, én a későbbit vettem igénybe. A futókör, amire kb. 1 órát szántam, a műemléktemplomtól indul fel a Nyakas-hegyre a S jelzésen. Megint abba a dilemmába kerültem, hogy fussak-e lehetőleg minél jobb időt, vagy szánjak időt a fotózásra is, hiszen a ködben úszó hegyek, a romtemplom egyre szebben kibontakozó panorámája, valamint a leheletnyi vékony hólepellel borított fennsík nem mindennapi látványt nyújtott. Másrészt a Nyakasnak ezen a részén mindeddig csak egyszer jártam, így nem ártott volna tüzetesebben körülnézni - főleg, hogy már az első érintendő pont is egy olyan látványosság volt, amiről még sosem hallottam, az Óriások lépcsője. Ez egy szarmata mészkőből álló természetes, padozatos szerkezetű kőlépcső és állítólag Anyácsapuszta egykori lakói ezen a lépcsőn felkaptatva jártak át Tökre vásárolni. Mostanság leginkább a kirándulók használják, mivel Anyácsapusztán alig-alig laknak és a Darányi kastély is inkább már csak egy romhalmaz. 

Zsámbéki kereszt

A lépcsőig szinte teljesen egyértelműen vezetett a S jelzés, mely a növényzettel kevésbé benőtt részeken farudakra volt felfestve. Így csak a forduló környékén kellett elővennem a telefonom, de még így is a lépcső mellett landoltam egy sziklácskán, melyről vissza kellett másznom a konkrét lépcsőre. A kör visszafelé vezető ága egy zöld tölgylevéllel jelölt ösvényen (Szent Norbert tanösvény) vezetett, ahol már nem tudtam ellenállni a látványosságoknak - egy kilátóponton kikukkanthattam volna a Nagy-Gerecse tömbjére, ha lett volna kilátás, de inkább csak derengett valami a távolban. Több helyen feltárult a hegy lépcsőzetes szerkezete, majd egy nagyobb üreg kis kitérőre késztetett. A következő ellenőrzőpont a Zsámbéki kereszt volt. A zöld levéljelzés becsatlakozott egy ponton a sárgába, így megint keresztül kellett szaladnom a jópofa, hepehupás fenyőerdőn, ami leginkább egy hullámvasút pályájára hasonlít és már idefelé is nagyon élveztem. A Fejér Máté, zsámbéki szobrász által készített különleges fakeresztnél újabb szusszanásnyi fényképezős pihenőt tartottam, aztán nekiveselkedtem a maradék pár kilométernek, amit már az eddig megismert úton kellett megtenni - ezúttal hegynek lefelé, így már sokkal gördülékenyebben ment. Meg is engedtem magamnak, hogy most már lefotózzam távolból is a templomromot, arról a helyről, amit felfelé menet kinéztem magamnak. 1 óra 11 perces eredményemmel egész elégedett lehetek, nem kevésbé azzal, hogy már zokszó nélkül futva is meg tudom mászni azokat az emelkedőket, melyek nem is olyan régen gyalogosan is megizzasztottak. Még így fotózással együtt is egész jó helyezést sikerült elérnem a tabellán, a navigációt most ne nézzük, mert avval itt nem annyira kellett foglalkoznom, hogy súlyos perceket adjon hozzá a teljesítési időhöz.

A templomrom

Most már csak az maradt, hogy szépen, kényelmesen lesétáljak a buszpályaudvarra, ahol felszálljak a pátyi járatra. Útközben még számos képet készítettem a templomról, a kálváriáról és jól beburkolóztam a magammal cipelt pehelykabátba, mert így leizzadva kezdtem elég cudarul érezni magam a mínuszokban. Hirtelen vásári forgatagba csöppentem - a zsámbéki piac pénteki napját sikerült elkapnom. Mindjárt vásároltam is 2 csomag habrolót anyukámnak, amit csak nagy nehezen tudtam benyomorítani a futózsákom 5 liternyi kapacitásába. A pályaudvarra érve kiderült, hogy a pátyi busz éppen 5 perce ment el, viszont csak 25 perc múlva jön egy újabb. Miközben felváltva a menetrendet böngésztem a telefonomon és kolléganőimmel cseteltem, fagyásnak indultak az ujjaim, így inkább járkálni kezdtem, hátha az kissé felmelegít. Szerencsére a 25 perc hamar letelt és legalább Pátyig melegben tudhattam magamat. 

Zsámbéki porta

Az iskolánál kellett leszállnom, hogy eljussak az interneten talált képek alapján igen hangulatosnak ígérkező pincesorhoz, mely nem is okozott csalódást. Ha több időt szántam volna rá és melegebb lett volna, még órákig szívesen elbolyongtam volna a dombon lépcsőzetesen elhelyezkedő pincesor különböző emeletein. Talán még nem is láttam ekkora kiterjedésű és ilyen szépen karbantartott/felújított pincefalut - száznál is több pince található a hegyoldalban. Egy pontról gyönyörű rálátás tárult a pátyi templomra, valamint a falura. Máshol meg barátságos, simogatásra vágyó cicák fogadtak. Szóval mindent összevetve nehezen szabadultam... de nem is nagyon akartam. Mindig ámulatba ejtenek a patinás kapuk és falak, vaskeretes, rácsos ablakok, régi évszámokat rejtő monogramos feliratok, és egyéb szokásos kellékei a pincéknek, és ezekből itt se volt hiány. Az egyes utcák szőlő- és borfajták neveit viselik stílusosan. A pincéket az 1800-as években hozták létre, mikor egy rendelet révén a pátyi szőlőtermelők a másra nem hasznosított területeken ingyen, vagy csekély érték ellenében pincét emelhettek. Később sajnos a filoxérajárvány miatt megszűnt a szőlőtermelés, de a pincék megmaradtak, mivel más termények tárolására is alkalmasak voltak. A borkultúra újjáéledésével a legtöbb pince is megújult, és valószínű, hogy barátságosabb évszakokban, különösen a Pátyi Pincenapokon, sokan ücsörögnek borozgatva a pincék előtti padokon, a fák árnyékában. Még most is van pár romos pince, de ottjártamkor is voltak, akik felújításon dolgoztak, vagy éppen szépítették pincéjüket.

Ízelítő a pincesor hangulatából

A pincejárás után immár a Főkút-forrás irányába vettem utamat. Egy, a máltaiak által üzemeltetett idősek otthona mellett vitt el utam, melynek közelében a szeretetszolgálat egyik alapítójának, Csilla von Boeselagernek szobra áll. 

Csilla von Boeselager emlékműve

Ennél a szobros kereszteződésnél már szépen látszott úti célom, a Katalin-hegy gerince. Otthon még sikerült belőnöm a térképen egy titokzatosnak tűnő objektumot, a könnyező kerecsensólyom totemoszlopát, ami a hegy alatt található. Hogy ki, mikor és milyen célból létesítette ezt a madárszerű, rovásírásos táblával ellátott műtárgyat, melyből egyébként rögtön kettő is található a Főkút-forrás környezetében (egy a egy alatt, egy pedig a tetején), nem sikerült kideríteni. Annyi biztos, hogy a szétesőfélben lévő madár előtti fatáblán található rovásírásos tábla tulajdonképpen a megfejtőkód a felirathoz. De erre csak otthon jöttünk rá húgom segítségével, aki nálam többet konyít a rovásíráshoz. A madáron lévő szövegről sajnos értékelhető kép nem készült, így azt nem sikerült megfejtenünk se. Azt az elméletet sikerült kiokoskodnom, hogy a madár feje a forrás irányát mutathatja, szóval egyféle útjelzőtábla lehet, és talán azért könnyezik, mert vízhez vezet. Bár lehet, hogy éppen örömmámorban kéne úsznia amiatt, hogy végre szomját olthatja ő és a vándor is... Ki tudja, lehet, hogy örömkönnyeket hullat... 

Úgy tűnik, ezen a szakaszon az ember folyton érdekes kövekbe botlik. Egyszer csak egy fekvő határkő került az utamba, melyen a már csak töredékeiben olvasható, mohával benőtt szövegen Pátyot és Biatorbágyot sikerült kibetűznöm. A hegyre felkapaszkodva összetalálkoztam egy nyugdíjas túracsapattal, akik éppen az iszonyatosan csúszós sártengerben próbálták leküzdeni magukat a turistaúton, a forrás irányába. Nekem ez a mutatvány speedcrossban feleannyi időbe se telt, bár majdnem dobtam így is egy hátast. A forrásnál találtam egy újabb, különös, rovásírásos követ, melynek felső részén ráadásul még egy latinnak tűnő szöveg is volt. Mi ez a hegyet övező rejtély? 

határkő

kilátás

fenyvesek

római kőoszlop

Bár megfejtenem teljes körűen nem sikerült mindent, de itthon, utánaolvasva megtudtam, hogy a Főkút-forrás és környéke már a római időkben is kedvelt pihenőhelynek számított. Főleg az aquincumiak látogattak el ide előszeretettel a finom, bőséges mennyiségű, gyógyító erejűnek vélt ivóvíz és a kellemes környezet miatt. A forrás mellé fürdőt építettek és a települést felvirágoztatták. Ezt tanúsítja az ún. Nymfa oszlop felirata is. Ez tulajdonképpen egy az ember és a természet jelképeivel díszített bálványkőre állított feliratos római oltárkő-másolat, melynek eredetijét a halhatatlan Nymfák tiszteletére M. V. Carus acuincumi decurió állított a II. században a Főkút-forrás környékén. Az eredeti a Nemzeti Múzeum kőtárában található. A bálványkőről és rovásos szövegéről szinte semmit se sikerült találnom. Az is lehetséges, hogy az egész sólymos, rovásos komplexum egybefügg, és azt akarja sugallni, hogy az egykor idilli, még a római korban is sokkal inkább jelen lévő ember-természet kapcsolat mára sajnos megbomlott, és a sólyom is emiatt bánkódik.

bánatos totemmadarak

A környék egyébként manapság is látványos a 20. század derekán telepített fenyvesek, valamint a Zsámbéki-medencére táruló kilátásnak köszönhetően. A csúszós ösvényen továbbkígyózva egyre-másra meg kellett állnom a panoráma miatt. Egy magaslaton még egy összeácsolt keresztet is találtam. Az erdőbe érve szerencsére megszűnt a csúszásveszély, majd hamarosan Biatorbágy katalin-hegyi nyaralóövezetébe érkeztem, ahol egyre több a lakóház is. Megfejtenem nem sikerült, mi vonzza ide a lakókat, hiszen a közeli autópálya zaja nagyon zavaró. Pedig a hely maga barátságosnak tűnne. Lehetséges, hogy olcsók a ház- és telekárak? 

Sok időm nem volt ezen tűnődni, mert az autópálya alatt átkelve egyre közeledtem a vállalt kihívás második etapjához, a biai Dió-likőr pályához. Közben azonban fotózásra csábított a biatorbágyi kálvária és a közelében lévő régi temető. A Diófa utcához közeledve egy parkocskában visszavedlettem futószerelésbe. Közben rácsodálkoztam az ófalu hangulatos házaira és kertjeire. A futókör a Diófa utca közepéből indul, a viadukt érintésével kell eljutni a Madár-forráshoz, majd a híd érintésével vissza a Diófa utcába egy másik útvonalon. Talán nem túl bonyolult, de nekem sikerült természetesen benéznem, és odafelé is a híd felé közlekednem, ami egy kicsit hosszabb, mint a rendes útvonal. Hát ennyi baj legyen, a pontok azért mind meglettek, és ezt a pályát is viszonylag jó idővel, 36 perc alatt sikerült lefutnom. Ami azt jelenti, hogy mindkettőben benne van még a javítás lehetősége, szóval lehet ismételni.

Már csak ki kellett találnom, milyen közlekedési eszközzel, honnan jutok haza. Végül is a vasút kínálkozott kézenfekvő megoldásnak, így még kibandukoltam az állomásra. Itt véget is ért a pénteki, összességében mintegy 30 km-es futókalandom.