Szemelvény egy helyesírási gyakorlókönyvből

Kincsre bukkantam a Cs. Nagy Lajos-féle Helyesírási gyakorlókönyvben.
Talán egy régi Turistamagazin cikkének kivonata lehet a 60-70-es évekből? Mindenesetre valószínű, hogy a Diósjenő környéki erdők akkori turistalátványosságait taglalja, figyelembe véve, hogy a Strekk, ill. Musli nevű kisvasútvonalak a 70-es évek derekán szűntek meg:

„Diósjenőtől mintegy háromnegyed órányi gyaloglás után érünk föl a 495 méter magas Závoz-tetőre, amely voltaképpen egy tisztás, beékelve a Magas-hegy és a kőszirt nevű sziklaképződmények közé.Onnan a déli irányba vezető műúton eljutunk az úgynevezett Mázsaházhoz – valójában egy kis őrházikó ez az épület –, és már el is értünk a Kemence-patak völgyébe. Innen indul az erdei kisvasút, amely pontosan követi a patak völgyének kanyarjait. Kövessük mi is a síneket.
Elhagyva a Mázsaházat, kis tavak mellett visz el az utunk. Nem természetes képződmények, hanem bombatölcsérek ezek. Csillogó vizükkel azonban pompásan illeszkednek a tájba. Fürödni azonban nem ajánlatos bennük, mert 10-15 méter mélységűek. Pár percnyi séta után a Gál-rét üde gyepszőnyegéhez jutunk. Ha innen visszatekintünk, különösen szép látványt nyújt a Hollófészek nevű, 603 méter magas szikla, amelynek tetején egyetlen magányos fa áll. Innen még szebb a völgy. Balról be vagyunk ékelve a Bárány-bérc, a Hosszú-bérc, jobbról pedig a Cigányvár közé. A kisvasút végpontjáig tisztások váltják egymást. Ha csöndben megyünk, itt még őzzel, szarvassal és vaddisznóval is találkozhatunk.”

(Remélem, jól írtam a helyneveket, mert itt éppen a hibás szöveg javítása volt a feladat.)

Bombatölcsér (2012. november 17.)

A Musli kisvasút töltése a Gál-rét közelében (2015. okt. 31.)

Gál-rét - 2015. október 31.

Magasles a Gál-réten

A Strekk kisvasút alsó szakasza a Hollófészek oldalában - 2012. november 17.)

Hevérdelelő - Hevértemető

A beszámoló egy korábbi, 2011. március 11-i, általam vezetett túráról készült.

Fagyosasszony, Fagyos-kút, Hideg-kút, Kis-Hideg-hegy, Nagy-Hideg-hegy – talán nem véletlen, hogy ilyen elnevezésekre bukkan a turista, ha végigpásztázza a Nagy-Hideg-hegy északi lejtőjének térképét. 

2011 márciusának közepén járunk és bizony keményen tartja állásait itt még tél-tábornok, az öt-tíz centiméteres jégpáncél a Börzsöny-patakon a mínusz 20 fokos éjszakák emlékét őrzi. A kisebb zúgóknál a jég a gyerekek örömére csúszós lépcsőket alkot, a fotóst pedig az ágakon, gyökereken képződött fantasztikus alakzatok örvendeztetik meg. Itt egy fátyol, ott egy elefánt – csak a természet alkotókedve és a fantázia szab határt. 

Sehol egy eltévedt hóvirág vagy egy frissen sarjadó fűszál, a fagyos rögökön még nehéz lenne áttörni nekik. Hallgat a völgy is, rajtunk kívül most más nem jár errefelé.
Pedig valaha zajosabb volt e táj, deszkamalom kattogott a patak mellett, a kovácsműhelyből és az érczúzóból súlyos pörölyök csapása hallatszott és reggelente vidám énekszóval bányászok indultak Deutsch-Pilsen, a mostani Nagybörzsöny városából a közeli tárók felé.

Da steigt der Beargmann ins tiefe Schacht, 

Vielleicht ist das sein kühles Grab. 

Da steigt er wieder vom Schacht hinaus, 

Gligauf, Gligauf, Gligauf! 

A bányász a bányába leér, 

mint aki hideg sírvermébe tér. 

Feljön a vágatból, napfényre lel: 

Szerencse fel, szerencse fel! 

- hangzott az ősi bányászdal ismét, mikor ebédjüket költötték a vájárok a napos Hevérdelelő nevű hegyoldalban vidám anekdotázás közepette. Máskor szívtépően szomorúan szólt, mikor szerencsétlenül járt társukat kísérték utolsó útjára a szemközti hegyoldalban lévő Hevértemetőbe. A bányászsors márpedig ilyen – szerencse fel, szerencse le – és ilyen volt a bányák sorsa is – a telérek idővel elapadtak, a környékbeliek az ércbányászat helyett más foglalatosság után néztek.

Évek múltán favágók indultak a hegyoldalakba, csattogtak a fejszék, süvített a fűrész, embervontatta szánkón csúsztak a rönkök a rakodóig, hogy majd sínen guruljanak egészen az Altáróig. Aztán a favágók is más völgyekbe indultak már reggelente, a síneket felszedték, a berobbantott bányabejáratok emlékét egy-egy kőomlás őrzi csak és a kettéfűrészelt villanyoszlopok is mint halott óriások fekszenek a földön. A Kovács-patak völgyét csak néhány kíváncsi turistacsapat és kósza kincsvadász járja. 

Kanyarodik a patak és vele a frissen meglelt szekérút is, változik a táj – a bükkösök alját immár hó borítja. A zajos turistacsapat elől menekülő őzek hol csánkig, hol csüdig süppednek a bele, nem szökellnek most. A vándor ugyanígy aprózza lépteit az Aprólépések oldalában, hol a csúszós tükörjég, hol a magas hó és a kemény kapaszkodó miatt.

A gerincre kiérve azonban napfény simogatja a földön elterülő fáradt turista arcát. Ideje megpihenni, mert a csúcs ugyan már előbukkant és hívogat, de egyelőre még csak a távolból kacsintgat ide, és további fáradságos kapaszkodót ígér. A gerincen továbbvezető út sincs már, bokáig érő hóban, tüskés indák és csapódó ágak között araszol a turistacsapat, amíg nem lel újra szekérútra a völgyfő oldalában. A haladás itt sem könnyebb, néha bokáig, néha térdig süpped a hóba a bakancs és a kamásli, néha meg az olvadó hóval keveredő sár nehezíti az előrejutást. Még negyedóra kemény mászás, és végre feltűnik a Nagy-hideg-hegyi turistaház kőtömbje. Aztán hamarosan kilincsen a kéz és a nyíló ajtó mögött meleg, forró tea, zsíros kenyér és babgulyás. Megérkeztünk.

Marasztalna még a barátságos ház, de ideje hamarosan búcsúzni, hiszen az út fele még hátravan – csak egy egész rövid pillantásra van idő a hegytetőről a felhős Dunakanyarra és a Naszály napfényben sütkérező bányájára. A feltámadt szél fagyos hódarát csap a turisták arcába, de szárnyakat kapott a csapat is – negyedóra múlva már a Kammerhof sötét fenyvesében tapossa a havat, hogy rövidesen a Vadász-forrás fölött a napfényben fürdő bükkösben gyönyörködhessen.

Elmaradnak az egykori tárók és a kisvasút töltése is, ahonnan faleveleket görget a hűvös szélfuvallat a turistaútra. A Vasedény-kulcsosház megállásra biztat, de csak röpke pihenőre van idő, mivel az út Nagybörzsönyig hosszú még.

A Rustok-hegyi sáncnál a látvány lenyűgöző: a nap még utoljára végigtekint a tájon és búcsúzóul szinte lángba borítja a hegyoldalakat üzenve minden élőlénynek, hogy aggodalomra nincsen ok, hamarosan sugarai felmentő seregével eljön és kiűzi véglegesen tél-tábornokot, felolvasztja a jeget és a havat, melegével előcsalogatja a bimbókat, rügyeket.

(Az idézett vers egyetemi tanárom Manherz Károly gyűjtése, fordította Kalász Márton.)