Almádi soha nem érhet véget

Almádi soha nem érhet véget,

Vörösberényig alszom majd egyet,
Repülj velünk a kék jelzés szárnyán!
Indul az utazás, csak erre vártál.

Ha indul a buli, hát tedd fel a kezedet,
Mozgasd a lábad és szedjed a csülködet,
Felejts el, gyerünk, most minden rosszat!
Na ez az a túra, ami izgalomba hozhat.
Terepes lányok és túraarcok,
Mindenki itt van, mindenki boldog,
Buli van a völgyben, a hegyeken, a strandon,
Szombat hajnal van, nem lehet más dolgom.

A dinnye az asztalon ereszti a levét,
A Bujdosók lépcsője kacsint most feléd,
Elvisz jobbra, elvisz balra,
És felemel, felemel nagyon magasra.
Csodákat láttál, mindenhol jártál,
A kék jelzés szárnyán messzire szálltál,
De ne felejtsd el jövőre, csak arra kérlek:
Hogy Almádi soha nem ér véget.

„A DJ a pultból nyomja a zenét...”

Még valamikor Lovas éjjeli utcáit róttuk, mikor Zoli tett egy következményekkel járó felelőtlen kijelentést, ami hasonlóan hangzott: „És majd jön a soha véget nem érő Balatonalmádi". Nekem nem is kellett több, máris elkezdtem énekelni a rögtönzött „Almádi soha nem érhet véget” című szerzeményt. Megírattam volna az AI-val is, csak vagy én vagyok túl kezdő és béna, vagy az AI az még, vagy mindketten botcsinálta online zeneszerzők vagyunk, mert semmi használható és elfogadható eredménye nem született a közös alkotásnak. Ellenben kaptam egy halom vállalhatatlan, zeneileg, kiejtésügyileg és prozódiailag is pocsék „alkotást”, jobban mondva fércművet, aminek meghallgatásáról, nagy sajnálatomra le kell mondania a nagyérdeműnek saját érdekében. Pedig csak a Soho party zenéjére kellett volna rátenni ezt a szöveget. Persze lehet, hogy ez már plágiumnak számít, a jogi részéhez nem értek a dolognak. No mindegy is, ha valaki jártasabb ebben nálam, amennyiben van hozzá kedve, megcsinálhatja.

Fröccsről fröccsre...

A fenti epizódból is látszik, hogy kitűnő kedvben zajlott az idei Kék Balaton, hangulatban nem volt hiány, mint ahogy perzselő napsütésből se. Az ember hajlamos az otthon hűs nyugalmában, a számítógép előtt ülve azt gondolni, főleg, amikor megnyomja azt a csábító „Benevezek” gombot, hogy az ilyen nyári száz kilométeres séta a Balaton-felvidéken merő mulatság (az, végkimerülésig). Részben igaza is van, hiszen ez a menet tényleg egy bulitúrának ígérkezik: strandolási lehetőség előtte utána a túratársakkal, sátorozás és közös sörözés a Balaton-parton, mindenféle finomság felbukkanása az útvonalon, mint dinnyehegyek, fröccslelőhelyek, sörforrások és kávékutak, extra édességek és sütemények dombokban, mennyei gyümölcsleves- és zöldségleves-tavak spagettihalom körítéssel és még sorolhatnám. Itt a túrázót felettébb jól tartják. Sőt még egy nagyon baráti 31 órás szintidővel is megtámogatják, hogy ideje is legyen élvezni mindezt, valamint a Balaton-felvidék páratlan szépségű tájait amolyan magyarosan toszkán hangulatával együtt. Minden szép és vidám, partihangulat végig a köbön, mégis mi lehet a probléma azzal, hogy az ember fröccsről fröccsre vándorol a szőlőhegyek között?

A különleges enteriőrrel bíró Közért bárban Káptalantótiban

Dinnye áll halmokban még jóval a Halom-hegy előtt

Más gyümölcsökből is akad úton-útfélen (biofrissítésként néhol szeder, ringló, füge kínálkozik)

És ne felejtsük az Edu féle sajtos tallérokat különböző ízekben is (a medvehagymás volt nálam a nyerő)

Vagy Edu anyukájának a különleges kék jelzéses pillecukrait

Zádorvárnál se haltunk éhen

Orsiék kávés pontja a Csákány-hegyen szó szerint a túra fénypontja

Az, hogy a túrázó örökké elégedetlen. Amikor otthon a gép előtt ül, vagy hétvégén a strandon henyél, akkor inkább túrázna, bezzeg amikor rója a végeláthatatlan kilométereket, akkor egyre inkább rádöbben, hogy bizony rossz lóra tett. Vagy inkább arra, hogy nem pontosan ilyen lovat akart...

Hanem inkább ilyet...

Bezzeg akkor már könyöröghet naphosszat Máriához, ki a csávából már semmi égi vagy földi hatalom nem húzza. Se nappal...

Se éjjel...

Marad a kálváriajárás és a kereszt, amit mindvégig cipelhet az ember és melynek súlya egyre súlyosabban a vállunkra nehezedik. Kinek mi pontosan: valakinek a vízhólyagok nőnek a lábán, van, aki a meleget nem bírja, van akinek a gyomra rakoncátlankodik, van, akinek az álmosság a mumusa, nekem pedig a piros és hólyagosodó égő foltjaim, amik azonnal előjönnek, mihelyt Szentbékkálla magasságában eltűnnek felőlünk a felhők.

A szentbékállai kálvária nagyon különös, itt éppen betyárábrázolások formájára készült egy stációkép, de van lyukas is hiányzó képpel. Mindegyik meglévőt más művész készítette. Leírás itt.

A kereszt tövében ugyanitt kerámiavirágok nyílnak, avagy a szenvedés rózsát (vagy díjazást) terem.

Ücsörögnék már én is inkább a Balaton partján és áztatnám égő végtagjaim akár a némileg elapadt és langymeleg vízben is, de a part még messze van és a cél még távolabb. Még túl a messziről látszó Tihanyi-félszigeten is. És a teljes távért fizettem be, nem a feladásért, erre mindig újra és újra emlékeztetnem kell magam. Marad tehát az, ami elérhető: hosszas időzés egy-egy itóka társaságában a pontokon, fürdés közcsapnál, mosdóban, forrásnál, tehát bárhol, ahol lehet, és a kényelmes, kevésbé megerőltető haladás egy kellemes túra- és beszélgetőpartnerrel, jelen esetben Inczédi Zolival, akivel oly régen túráztam már együtt, utoljára pontosan a tavalyelőtti emlékezetesen esős Palipistán. Ugyanis hiába próbáltunk nosztalgiázni Fiala Petivel a három éve teljesített szenvedős és közös Kék Balatonunk emlékére, sajnos idejekorán el kellett őt engednem, még a Bujdosók lépcsője előtt, hiszen láttam, hogy nagyon nem egy már a tempónk. És nem kéne magam még az elején kifingatnom teljesen. Ő az elmúlt három évben óriási fejlődésen ment keresztül én meg azóta is stagnálok kitartóan. És szerintem ez már így is marad. 

Idén 135 nevező volt a 100 km-es távra. Itt mindenki potenciális túrapartner is (legalább egy szakaszon), nem szoktunk válogatni.

Melegben még nagyobb hangsúly van az okos haladáson és frissítésen. Így nem is bánom és szégyellem sehol sem, hogy idén 25 órán túl mentem valamivel, ami ugye nem szokásom egy ilyen, a számok alapján viszonylag egyszerűnek tűnő százason. És ebből kis híján 4 óra volt az állásidő! Összejött ez egyszerűen az egyre hosszabb időzésekkel a pontokon az idő előrehaladtával. Mert ponton lenni jó, főleg ezen a túrán. 

Nehezen szabadul az ember onnan, ahol szól a lelkesítő muzsika, mosolygósak a pontőrök és mindent megtesznek a túrázókért. Szinte már versengenek, hogy kinek a pontja ötletesebb. Egyik díjnyertes stáció a mi kálváriánkon a dinnyés pont volt (szerintem):

Egy unalmas szakaszon meg kedélyjavítóként éppen nézegetheti az ember Frisch Laci vicces flamingós nadrágjainak egyikét, hogy feldobja a hangulatot. Persze csak akkor, ha a közelében halad. Ha nem, akkor például beszélgethet Zolival legújabb turkálós fogásairól, hiszen hamar kiderül, hogy túrapartnerem szintén egy nagy turiguru. És máris repül az idő és fogynak a kilométerek és elterelődik a figyelmünk a problémáinkról. De ezernyi látnivalóval próbálkozik be maga a Balaton-felvidék is, érdekességben nincs hiány itt. Érintünk rengeteg nevezetességet a teljesség igénye nélkül: tanúhegyekből máris kettőt, a Badacsonyt és a Csobáncot, geológiai érdekességként ott van a szentbékállai kőtenger vagy a Hegyestű, bájos tájakként a szőlőültetvények sora, melyeken áthaladunk, történelmi látnivalóként a csobánci vár vagy a Zádorvár, építészetileg meg Szentbékálla faluképét emelném ki vagy a paloznaki és a badacsonytomaji kálváriát. Visszanézve régi, nem telefonos képeimet, mindig elfog a sárga irigység, hogy lehetne akár most is a minőségre menni. De hát a teljesítménytúrázás nem a művészeti értékről szól. Se idő, se kedv nincs a hosszas beállításokra vagy a témák megtalálására. Mert sok mindenről van kép ezekből az időkből is, tehát van összehasonlítási alap... A teljesítmény a minőség rovására megy egyértelműen. Remélem, csak a képek tekintetében, az élmények terén nem.

2014-ben az ilyen részletek se tudták elkerülni a figyelmem kéktúránk alkalmából

Kőszörnyekről mostanság maximum ilyen képre futja

És mikor már lankad a kedv és fárad a láb, hogy kicsit felpörögjön a tempó és legyen egy kis változatosság, beállok Herbély Szabináékhoz egy kis időre túratársnak, majd Frisch Laciékhoz is. Mindenki hurcolja a maga keresztjét, Szabina a rák poklából szabadult, Laci meg folyton gyomorproblémákkal küzdő feleségének a frissítését, valamint a problémák leküzdésének módját próbálja kifundálni, és úgy tűnik, végre jó úton járnak a pulzuskontrollal. Én meg cipelhetnék a sajátomon kívül még egy féltéglát is Edina kiírása alapján, hiszen az idén már 5 százason túl lévőknek egy ilyen felszerelés is ajánlott. Nekem ebben az esztendőben már ez lesz a nyolcadik...

Láttam is pár alkalmasnak tűnő darabot a Csobánc oldalában, mégse nyúltam utánuk valamiért... Csak jól elpoénkodtunk Zolival rajta.

Jókora kövekből itt a badacsonytomaji kálvárián is fel lehetett volna tankolni

Aztán meg megyek egyedül is egy-egy szakaszon, mert ugye a túrázónak, mint mondtam, semmi se jó: ha egyedül van, társra vágyik, ha meg társsal megy, magányosságért eped. Na de itt nem Zoli ellen szeretnék beszélni, mert vele is tök jó az összhang, nála tökéletesebb és érdekesebb beszélgetőpartner számomra kevés akad talán még az egész mezőny általam ismert részében se. És tempóban se kell megszakadni a jó beszélgetésekhez, ez is fontos. És mint kiderül a végén, partneri szövetségünk igazi win-win szituáció: neki sikerül eddigi legjobb idejét menni a Kék Balatonon, én meg végig jó hangulatban vészelem át az egészet (úgy nagyjából, mert hazudnék, ha azt  mondanám, hogy nem voltak mélypontjaim).

Zoli volt az út nagy részén a túratársam

Az egyik kétségkívül Füred előtt volt még az Evetes-völgy bejáratánál, mikor a hátulról sebbel-lobbal érkező Márton Dani és Tarnai Máté beharangozta az érkező hatalmas vihart, ami mindjárt ideér, úgyhogy szedjük a lábunkat, hogy beérjünk szárazon a Léna borozóba. (Ott majd kedvünkre elázhatunk 🤣) Fel is támadt valóban a szél és cseperegni kezdett az eső, de ehhez képest nagy változás mindvégig az úton nem történt. Így a zsidótemetőnél jól meg is csapoljuk közösségileg a kutat és kicsit leülünk pihenni a körülöttem levőkkel, miután a beígért égiháború elmaradni látszott. Aztán a borozóban a radarképet megnézve láttuk, hogy a nagyja jól elhúz tőlünk északra és mi maximum csak széléből kapunk valamit. Úgyhogy semmi akadálya, hogy kicsit hosszúra nyúlt töltekezés után továbbmenjünk a maradék nem túl könnyű 30 km-re, át a Tamás-, Péter, Csákány- és Csere-hegyen. Biztonság kedvéért azért gyorsan elérhető helyre helyeztük az esőkabátunk. 

A másikat meg nem nehéz kitalálni: Almádi, ami soha nem érhet véget. Itt még a kódot se találtuk meg a vörösberényi templomnál lévő villanyoszlopon, ami tetézte lehangoltságunkat vagy inkább az egyhangú aszfalttaposásnak köszönhető egykedvűségünket. Csak egy kedves kis bogárra vadászó cica próbálta feledtetni a gondjainkat-bajainkat, de róla meg nem sikerült használható képet lőni. Nekem megint egy igen naturális terepen akadtak dolgaim, immár menetrendszerűen, csak most kicsit alkalmasabb helyen jött rám és akadt megfelelő búvóhely. A ponton aztán megint kicsit hosszabban próbáltuk rendezni sorainkat, mire végre rávettük magunkat a folytatásra a Romkúti-árok felé, hogy legyűrjük a maradék 5-6 km-t is a célig. Persze ennek már minden lépése fájt, főleg Zolinak, aki vízhólyagokkal is küzdött már legalább Füred óta. Zolival nagyon egy srófra járt az agyunk: mondja, hogy mihelyt kiírja az órám a 102 km-t, álljunk ott meg és ne menjünk tovább, hiszen csak ennyi van kifizetve. Pont én is azon jártatom az agyam, hogy már bármikor megállnék és bárhova lefeküdnék azon nyomban és egyébként is milyen szép ligetes erdő ez itt a Hársas-völgyben. Erre Zoli is ugyanezt mondja pontosan, hogy ez sokkal szebb erdő, mint az eddigiek, tehát alkalmas hely a túra spontán befejezésére. 

A túra végjátéka a Malom-völgynél kezdődik

De hát még mindig van hátra, kettő, másfél és már csak egy kilométer, ami végtelen hosszúnak tűnik, holott ez a távolság szinte eltörpül mennyiségben az eddig megtettekhez képest, hiszen a teljes távnak csak töredékrésze. Az elme csal, megcsal ilyenkor már mindenkit. Ilyenkor úrrá lesz rajtam valami borzasztó türelmetlenség is mostanában: ott akarok lenni már a strandon, ülni a parton, feküdni a réten, enni a fagyit és a lángost vagy áztatni a lábaim. Bármit csinálnék már, csak nem gyalogolnék. Éppen jön hátulról egy futó lány, aki valószínűleg a reggeli edzését végzi kb. 6 perces kilométerekben. nekem ez kapóra jön, így hát megmutatom Zolinak, hogy igenis, itt a túra végső szakaszában is lehet még rendes tempót futni. Sőt, leginkább csak itt, mert az ember már tudja, hogy a cél belátható távolságra van. Így nagyon gyorsan elfogy az a pár száz méter a Tobruk strand bejáratáig. (És ekkor ugrik be, hogy néhol pont a Líbiai sivatagot idézte a perzselő napfény és a szárazság, ami körülvett minket. Azt persze máig se tudni pontosan, miért nevezték el a líbiai városról Balatonfűzfőnek ezt a városrészét, csak legendák keringenek arról, hogy a papírgyári igazgató volt idegenlégiós sofőrje az épülő telepet meglátva azt mondta, hogy ez pont úgy néz ki, mint Tobruk vagy a másik verzió szerint a papírgyár dolgozóinak létesített telepet pont akkor építették, amikor a németek Tobrukot ostromolták a II. világháború során. Így a népnyelv átragasztotta erre a városrészre az ostromlott város nevét.)

És végül, még ha nem is pont úgy, mint előzetes képzelgéseim során, meglett a csobbanás előtte és utána is, a parton való sörözés és lángosozás, sátorban alvás, ismerősökkel való bandázás és a kellemes emlékű túra is – főleg azért kellemes, mert az emlékek utólag hamar megszépülnek és Edináék is tényleg mindent megtettek azért, hogy szép emlékekkel távozzunk Balatonfüzfőről. Így reménykedem, hogy a jövő évi túranaptáramba is be tudom illeszteni ezt a százast. 

És ami jó hír: a bal térdem még csak nem is hallatott magáról, így reménykedve állok az ősszel esedékes százasdarálás előtt.

Az idei útvonal strandtól...

strandig tartott (ennek a túrának ez a legjobb verziója)

És végül, ha már bulitúra, azért ne maradjon ki a Soho party örök érvényű zenéje se:

Strava-link (A menetidőben való egy órányi eltérést a Garmin és Strava között mondjuk nem értem, főleg, hogy a Garmin adatok kerülnek importálásra a Stravaba...): 

Húzós hétvége

 Talán lassan megszokhatom, hogy a túrázó hétvégén nem lazsálhat. Főleg, ha az aktívkodásra belső késztetést is érez, akkor nincs más út, futócipőt és hátizsákot fel és irány a természet! Ha lehet, már rögtön a pénteki munka befejezése után.

Szóval ez volt a mostani hétvégém 3 felvonásban:

Péntek:

Csillebérci tekergés éjjel 11,5 km

Hirtelen ötlettől vezérelve kötöttem ki péntek este Levente túráján. Ha már úgyis fent a Normafánál szerettem volna futni egy utolsót még a Kékes csúcsfutás előtt, akkor miért is ne szerezhetnék egyben egy újabb tt-s trófeát még. Mivel lámpát nem hoztam, maradt a rövidebb táv lefutása (ami éppen elég is volt edzésnek erre a napra, gondolva a többi hétvégi tervre is). Azzal még éppen tudok világosban végezni és egyben a szinteket se fogom szokásomhoz híven kispórolni az edzésből. 

Fel is kerekedtem a KFKI-hez, fél 7 után már el is tudtam rajtolni. Pont egy szemüveges srác indult előttem, akit meg kellett volna jegyeznem... De őt és túratársát az első kilométeren már el is hagytam. Sokat most nem mesélek a túráról, mivel röpke egy és háromnegyed óra alatt végeztem vele. Nem egy nagy eredmény, de pont ilyen kényelmes futótempóban terveztem végigmenni, hogy túlzottan ki ne fáradjak. Amit lehet, ki is fussak azért benne, de gyalogolni se volt tilos, például a kedvenc Adorján utcámon. Ami talán Budapest egyik legmeredekebb utcája, de az biztos, hogy ott van a top 10-ben. Ennek a Mátra 115 előtt különösen örültem. Kicsit lassítottak a Széchenyi-hegy rétjein éppen virágzó nagy ezerjófüvek és egyéb virágok, illetve az innen-onnét kínálkozó panorámák. A Rupp-hegyi miatt tettem egy apró kitérőt is.

Bizony mindig rá kell jönnöm, micsoda szerencsések vagyunk, hogy fővárosunk közvetlen közelében ilyen szép természeti környezet van, ami egyben remek edzőterep a terepfutóknak és terepgyaloglóknak. 

Piros négyzet kilátás

Rupp-hegy kilátás

Adorján utca vége kilátás

Apáca-rét kilátás

Normafa kilátás

Szombat:

Tavaszi nyitott pincék teljesítménytúra 32:

Mivel viszonylag későn értem haza pénteken, nem tudtam, hogy fel tudok-e vagy inkább akarok-e majd kelni szombaton, hogy levonatozzak Alsóörsre pincéket járni. Pedzegettem Leventének, hogy ha elalszom, akkor inkább az ő túrájára megyek majd szigetelni. De este végre megjött a várva várt visszaigazolás a rendezőktől és egyben be is fizettem a nevezési díjat, így aztán nem volt visszaút, felhúztam az órám hajnali kelésre (jobban mondva bepötyögtem a telefonba az időpontot, hisz ki az aki manapság vekkert használ.) 

Már a rajtban zsíros kenyerek

Természetesen a MÁV most is hozta a szokásos formáját, a vonat késett, így mi túrázók, akik ezzel a pesti vonattal érkeztünk, mind lekéstük a 9 óra 30-as utolsó lehetséges indulást, de ez szerencsére a szervezőket csöppet se zavarta. Elvégeztük a papírmunkát, ami villámgyors volt, hiszen az előnevezés is megtörtént és a pénz is be volt fizetve, így inkább csak arra kellett koncentrálnom, milyen színű karabineres bögrét válasszak. Egy kéket kértem, hiszen az az egyik kedvenc színem. Aztán máris rávethettem magam az asztalon sorakozó zsíros kenyerekre. Elsőre talán furcsa, hogy rögtön itt a túra elején máris megetetnek velük, de mindennek megvan az oka. Nemsokára ki is derült, miért volt szükség rögtön a tulajdonképpeni elindulás előtt már egy jó tápláló étekre.

Üzemképtelen bicikli valahol a 90-es évek közepe táján, még egy másik univerzumban...

Balatoni retró - kissé nosztalgikus volt számomra ez a túra

A legjobb lejtő biciklivel anno

Alsóörs és környéke bennem nosztalgikus emlékeket idéz, hiszen kis- és nagykamasz koromban nem egyszer tekertem utcáin a strandra vagy éppen csak úgy körülnézni és felfedezni a barátnőmmel. Szinte minden nyáron ott nyaraltam náluk a Kishegyen egy hetet (most vén koromra a Vass pincészetben végre megtudtam, mi a neve a helynek), ami amolyan senki földje volt szétszórt nyaralókkal, régi pinceépületekkel Alsóörs, Felsőörs és Lovas között. Rengeteg szép emlék kéredzkedik elő úton-útfélen, szinte minden utcasarkon: csatangolások, maratoni tollasozások, strandolások, biciklizések, naplóírás, általunk kitalált játékok és mindehhez a gyönyörű Balaton-felvidéki környezet. A fő helyszín, a ház a mai napig megvan. El is mentünk a közvetlen közelében a túra során. Meg is akartam keresni, de nem voltam olyan állapotban, hogy meg is találjam. Pedig jó helyen kerestem, működnek a régi reflexek. És mindez immár majdnem fél évszázaddal az ember háta mögött rettentő régen volt és annyira valószínűtlennek tűnik. Mennyire más volt ahogy és amilyen felfogásban akkor éltünk, mintha mindez egy másik életben vagy legalábbis egy másik univerzumban történt volna. Kútra jártunk vízért, a postafiókok a még nem aszfaltozott bekötőút mellett voltak, képeslapot írtunk haza, gyalogoltunk a csomagokkal a busztól... Ezek a nosztalgikus emlékek képezték az egyik okot, ami miatt beneveztem erre a túrára.

Török ház Alsóörsön

A másik ok, mint mindig, az volt, hogy lesznek benne, ha elvétve is, számomra még ismeretlen részek. Harmadrészt meg igazi bulitúra ígérkezik sok-sok pincével és borkóstolási lehetőséggel. Igaz, egyedül haladva bizonyára nem én leszek itt a legnagyobb buliarc, sőt még a borfogyasztást is csak úgy hébe-hóba terveztem. De egyben ez a túra volt az is, ahol könnyen dől mindenféle túraterv, sőt rossz esetben maga az ember is.

Lovason

Lovas Kikötő

Az első két helyen, azaz az alsóörsi kocsmában pincelátogatás helyett csak a mosdóba zarándokoltam el, illetve a nagyon otthonos lovasi Kikötő nevű helyen csak kávét ittam magányomban. De nem sokáig... Mert már sokadszorra ért utol itt két srác, Feri (ő volt a tegnapi szemüveges magas srác) és Tibi, akiknek asztalához végül csatlakoztam, ha már úgyis hasonló tempóban haladunk. Egyedül a bortúra se az igazi, sokkal vidámabb és szórakoztatóbb társaságban iszogatni és köztes időben haladni. A haladással nem is volt gond, az ment (most még) tempósan, de azonban a szünetek szinte észrevétlenül egyre hosszabbra és hosszabbra nyúltak köszönhetően a finom nedűknek és ételeknek, valamint a gazdák barátságos vendéglátásának. Nehéz volt búcsút mondani a pincészeteknek, főleg úgy, hogy volt ahol még a gépészeti részt is megmutatták nekünk. Sok helyen csak sajnálhattam, hogy nem egy nagyhátizsákkal érkeztem, mert lehetett volna vásárolni mindenféle jó borokat. Így csak egy különleges krémesített akácmézet sikerült bepréselnem a kis futózsákba.  

Nagyon ízletes túrós rétes Nádasyéknál

És a kilátás is pompás

A fizetést rotációs rendszerben intéztük, mindig más hívta meg a többieket. Mivel igen szűkkörű a túrázóvilág, hamar kiderült, hogy mindenki tud történeteket és pletykákat közös ismerősökről, egyszóval kellemesen szórakoztunk, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Feri és Tibi egyébként valójában, mert ők osztálytársak voltak. 

A Söptei pince külföldön is díjnyertes bora

Nem írom le az egész utat, inkább a legekre szorítkozom.

Legfinomabb bor: Söptei Zsolt pincészete - több rangos külföldi borversenyen is díjat nyert

Legfinomabb sütemény: Nádasy pince házi rétese (nyújtott tésztával)

Legfinomabb kávé és legotthonosabb környezet: Lovas kikötő (mondjuk kávét máshol nem ittam 😄)

Legjobb kilátás: Pocca pince, akik megkapják egyben a legcukibb kutyák díjat is. Szeretnék ide elmenni főállású tacskósimogatónak. Azért egy megosztott díjat a Petrányi pince is kap.

Legnosztalgikusabb hely: Levendula pince - kamaszként rengetegszer bicikliztem el ide a kilátás miatt

Legtöbb kóstoló: Vass pince (miközben kóstoltunk, Tibor eltűnt, aztán nagy sokára sikerült megtalálni, azaz utolérni. Itt először vörösbort (siller) is ittunk.)

Legtermészetközelibb hely: Márffy vendégház a kis patakocskával

Legfinomabb lángos: Gyuri lángos büfé - és egyben a cél, azaz az alsóörsi strand is nagyon nosztalgikus hely volt.

A Szegner pince kínálata Paloznakon

És nagyjából mindenhol kóstoltunk, de aztán a közepe felé rájöttünk, hogy ennek így nem nagyon lesz jó vége és haladni is kéne. Bár mikor haladtunk, elég tempósan gyalogoltunk, csak hát a köztes idő sokszor igen hosszúra nyúlt. Így lehetséges az, hogy a végén már a szintidő miatt aggódhattunk. Meg néha amiatt, hogy egyáltalán célba fogunk-e érni. Állítólag voltak olyanok, akiknek ez nem sikerült... Kicsit kocogtunk is, hogy azért biztosan beérjünk – már amennyire a sok elfogyasztott alkoholos nedű engedte. Nehezen megválva a Balaton-parttól végül este 9 után sikerült hazavonatoznunk, sokkal később a tervezettnél, de előtte a nap méltó lezárásaként még megittunk egy unicumot a Bakter bisztróban. 

Petrányiéktól is érdemes rápillantani a Balatonra

Pongrácz kastély

Márffy vendégház a kis patak mellett (idéztük is Uhrin Benedeket)

Hogy lehet kibírni ezt a kilátást?

Cuki tacskók, Balaton, nyugalom a Pocca pincénél

A Vass pincészetnél sincs csúnya panoráma

A végállomás

Vasárnap:

Kékes csúcsfutás trail 11,54 km, 689 m szintkülönbség:

Ez egyben azt jelentette, hogy éjfél körül értem haza miután Kelenföldről még hazagyalogoltam. Másnap meg korai kelés ismét, hisz megy a busz Mátrafüredre. Ahol fel kéne futni a Kékesre... Innen szép nyerni. No nyerni nem, mert az itt nekem esélytelen, mint szinte minden futóversenyen, főleg, hogy ez egyben Országos hegyifutó bajnokság is, olyan indulókkal, mint az olimpikon Csere Gáspár vagy Tiricz Irén és Posztós Kitti. Meg hát úgysem vagyok egy futóklasszis, valljuk be.

Mindenesetre másnap felkeltem, nulláról összeraktam a holmimat, aztán elbuszoztam a Mátrába. Egy idősebb (majdnem rangidős) futó bácsi már az állomáson kiszúrt, mint hasonszőrűt, és egész úton szórakoztatott. Ennek eleinte még örültem, mert legalább elterelte a figyelmem arról, hogy erősen másnapos vagyok, főleg kialvatlan, de aztán már inkább zavart a sok duma. Így aztán vécézés ürügyén meglógtam a versenyközpontban és nekikezdtem a procedúrának, ami minden versenyt megelőz.

A rajtkapu

Izotóniaivás, versenycucc összerakása, BCAA-készítés (most muszáj volt), aztán lassan öltözködés és melegítés és próbafutás a közeli ligetben. Láttam, hogy veszve minden nincs. A hűvös (inkább hideg) idő még segít is magamhoz térni és a terepviszonyok is kedvezők. A rajtban még Edit, volt osztálytársam is meglátogatott. Ők férjével az aszfaltos versenyen indultak, én szokás szerint a trailen, immár negyedszerre.

Keresztelő Szent János kápolna, Mátrafüred

Elrajtoltak a bajnokság résztvevői, aztán mi is. A végére álltam, pedig ezerszer megfogadtam, hogy minimum a közepére kéne, hogy haladni tudjak az elején is és ne úgy nézzenek ki az első kilométerek, mintha az Ország teteje teljesítménytúrán vennék részt. De most megint esélytelennek láttam, hogy jót fogok futni, gondolva az előző napi kilengésekre. Szóval másnapos futónak a végén a helye. Most nem is annyira idegesített, hogy nem tudok haladni, szépen, türelmesen vártam, hogy továbbinduljon a sor a Kozmáry-kilátó lépcsőin. Kivártam, hogy eljöjjön az időm és el tudjak kezdeni előzgetni. Ez nagyjából másfél-két kilométer után lesz lehetséges, mihelyt valamivel szélesebb lesz az ösvény, de akkor meg jön egy nagyobb emelkedő, amin egy idő után már csak gyalogolni komfortos. De addig legalább tudok helyezkedni a mezőnyben. Nagyjából Sóstó volt az a hely, amikorra már megtaláltam a helyem. Innen talán két-három nagyobb emelkedő van Mátraházáig, amit gyalogolni szoktam, a többi mind futható nekem is. Egyre hangsúlyosabban tapasztalom, hogy a gyaloglós szakaszokban a legtöbb versenyzőt kenterbe verem és ez nagyon jó érzés. Köszönhetem ezt az intenzív túrázásnak. A legviccesebb szituáció a Sombokron volt, ahol megelégeltem az előttem haladó srác tempóját és elhúztam mellette a sziklás meredélyen. Szegény neki is állt méltatlankodni, hogy mi ez a nagy tempó. Válaszoltam, hogy mindenki a saját tempójában megy, nem tehetek róla, hogy nekem ezen az emelkedőn az valamivel gyorsabb. A saját tempóból meg nem jó kiesni se túrán, se futóversenyen. Még bezsebeltem pár álmélkodó pillantást felfelé haladva, hogy aztán már egy kilométerrel a cél előtt meg kifeküdjek mint a gyalogbéka egy kiálló kőben elbotolva. Ugyanúgy és ugyanott nyúztam le a tenyerem és a térdem, mint szerdán az instant szédelgőn. Folyott belőle a vér, de nem volt idő evvel foglalkozni. Egy futólány kérdezgette, hogy nincs-e baj, nem fáj-e. Mondtam, hogy de, de azt most el kell felejteni, mert alig van már a célig. Addig meg úgyis elmúlik a fájdalom, tesz róla a sípálya emelkedője. 

A sípályán még elővettem a gyaloglótudományom, aztán megpróbáltam az utolsó métereken futni, hogy legalább a célfotókon ne gyaloglós képek legyenek rólam. Már Mátraházánál láttam, hogy a „záróbusz” miatt aggódni nem kell, mert még 12 óra sincs, és az csak 12:25-kor érkezik cut-off time formájában, és akkor az időm még lehet jó – mármint magamhoz képest – ha a folytatást is becsülettel megcsinálom, beleértve a Sombokrot is. Szóval felérve konstatáltam, hogy 1 óra 45 lett a célidőm, és úgy emlékeztem, hogy ennél nagyjából 10 perccel több szokott lenni. Persze arra nem emlékeztem, hogy minden évben-e, mert tavaly már az előző két évhez képest sokkal jobbat mentem. Otthon aztán kiderült, hogy nagyjából szűk egy perccel voltam rosszabb a tavalyinál, még így az előzményeket ismerve is. Szóval érzékelhető a fejlődés, még ha most nem is az időeredményben. (Hogy tegyük helyére a dolgokat: amúgy a legjobb hegyifutó bajnok lányoktól majdnem háromnegyed óra leküzdhetetlen távolságban vagyok.)

A célban csúcsfotóra várva

Fent még készíttettem egy csúcsfotót, aztán mentem a depós buszhoz, mert igen zegernye idő uralkodott a csúcsrégióban, talán volt 5 fok. Felöltözve aztán még leápoltam a kezem fent az egyik rendező hölgy segítségével, aztán beszereztem a kis kabala túratársamat, Mokit (más néven Mokmokot) az egyik árusnál (már idefelé megláttam). 

Moki a hű túratársam ezentúl - a Vidróczkin már el is kísért, hiszen örült, hogy jöhetett a Mátrába újra

Aztán még felöltözve is cidrizve spuriztam lefelé konkrét túraterv nélkül. Már nagyon éreztem vállamon az aktívan töltött hétvége súlyát, így végül (egyelőre ideiglenes) végső célnak a mátraházai kedvencemet, az Uhu büfét lőttem be, mivel a gyomrom is rendesen korgott már. Lepényezés után már nem is volt kedvem továbbindulni egy újabb erdei sétára, így a buszállomás felé vettem az irányt.

Megérdemelt jutalom a hétvége lezárásaként

Strava:

Csillebérci tekergés éjjel:

Nyitott pincék 32:

Kékes csúcsfutás trail: