A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pénteki poroszkáló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pénteki poroszkáló. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. augusztus 29., kedd

Ad-hoc poroszka Buda bércein

 

Van egy remek hétköznapi teljesítménytúra-sorozat, a Hétköznapi barangolások, ami valószínűleg TT-guruknak nem újdonság, de „csecsemőnek minden új” alapon én még csak jó egy hónapja szembesültem a jópofa, alliteráló nevű túrákkal. Számos oka lehet ugyanis arra egy embernek, hogy hétfőn miért henyéljen, kedden minek kutyagoljon, szerdán menjen-e egyet szédelegni, csütörtökön csatangolni, pénteken pedig vajon poroszkáljon-e egy jót. Nekem is van pár tippem az indítékokra, de a túra honlapja olyannyira frappánsan megfogalmazta, hogy be is másolom ide:

Hétvégén dolgozol?
  • Hétköznap vannak szabadnapjaid, de akkor senki nem ér rá túrázni Veled?
  • Bosszant, hogy míg mások hétvégén szabadok, Neked a meló helyen kell ülni?
  • Hallottál a teljesítménytúrákról, kipróbálnád, de sajnos a hétvégéken munka vagy egyéb programok?
  • Szoktál hétköznap is sportolni, edzeni, futni meló előtt vagy után? Akkor miért ne lehetne ez a napi edzés?
  • Vagy egyszerűen csak kevésnek érzed már a hétvégi túrákat, szeretnél valami újat, kipróbálni, egy újabb kupát szerezni? :)

Ha bármelyikre igen a válasz, akkor ez Neked való!!

Nálam a 4-es és 5-ös pont lép érvénybe általában, de ahogy közeledik az év vége, hétköznapjaim is néha szabaddá válnak a megmaradó szabadságok miatt. Múlt hónapban a Kék Balaton kapcsán szemezgettem is a Csütörtöki Csatangolóval, de aztán a lustaságom győzött. Most pénteken is majdnem így jártam. Mostanában nehezen ebrudalom ki magam edzeni hajnalonként (ebben Bochkorék is egyértelműen bűnösek), inkább délután sikerül addig kapacitálnom magam, hogy elmegyek futni, mire kicsit csillapodik a hőség. 

Mire összekaptam magam, már késő is volt elindulnom túrázni még egy 10-es kört is, viszont annyi időm még bőven volt, hogy elkezdve a célirányos felkészülést a Pálos 70-re, lefussam annak a Sziklakápolnától a Diós-árokig terjedő első szakaszát. Ha szeretnék 12 órán belüli teljesítést, fel kell turbóznom magam, nincs mese.

Sziklatemplom a Gellérthegyen - innen indul a Pálos 70

Nagyjából 7-kor már rajta is voltam a tracken és bár álmosan és nehezen indultam neki a Gellérthegy meredélyének, mire a lankásabb szakaszokhoz értem, már felébredtem. Nagy segítségemre voltak a vörös és fekete színek, melyek kicsit színesebbé tették a futást ezen a borongós, szemerkélő esős, de fülledt nyári reggelen. A Vérmező tájékán vélhetően kenyai VB-s atléták edzettek meglepően könnyed tempóban, majd a Városmajor mókusai örvendeztettek meg. Miattuk muszáj volt egy kis pihenőt is beütemeznem, annyira helyesek voltak, ahogy fáról-fára ugrándozva menekültek előlem, az ádáz, lihegő vadállat elől – éppen egy kaptatón bukkantam elő, mikor megláttam őket. 


Azt a kósza ötletemet, hogy megnézzem, mi újság a Major kávézóban kora reggel, sikerült így megvalósítanom. Kicsit el is szégyelltem magam, mert egész sokan jöttek-mentek itinert lobogtatva a kezükben és az indítóponton ülő bácsi is bőszen magyarázott éppen egy túrázónak. Láttam tehát, hogy a túra valós, és tényleg 5 órától éjfélig zajlik – látatlanban e paraméterek iránt voltak kétségeim és aggodalmaim. 

Ha már így sikeresen megnyugtattam magam, egyre inkább az járt a fejemben, míg betempóztam a Széll Kálmán térre, hogy munka után kinézek egy 10-es körre. Lámpa nincs nálam, több edzés már nem fér bele és elég is lesz, sőt sok is a vasárnapi, vélhetően közel 40 fokban futott atlétikai VB-hez kapcsolódó verseny előtt. Hevenyészett zsákom van kettő is bent, ekkora távra megfelelnek, a nadrág és cipő jó lesz, de a felsőm totálisan szétizzadtam. Szóval kéne lőni egy másikat gyorsan. Úgyis terveztem, hogy elnézek az Adidas háza tájára, hogy Petinek fürdőgatyát nézzek, hátha találok jutányos áron valamit magamnak is.

Fürdőgatya persze egy darab sem volt, bezzeg szembejött néhány elég jónak tűnő futómellény viszonylag olcsón. Van már egy jó futózsákom, ami ugyan nem mellény, de kitűnően alkalmas bármilyen távra. Tehát próbáltam lebeszélni magam az elhamarkodott vásárlásról. Tök nyilvánvaló, hogy az ilyen próbálkozások kudarccal szoktak végződni, a zsákmányt diadalittasan cipeltem kifele az üzletből a benne lévő 2 db fél literes softkulaccsal egyetemben és egy mustársárga futópóló kíséretében. Futópólóimmal Dunát lehet rekeszteni, lassan egy komplett polcot elfoglalnak, ráadásul a versenyszervezők jóvoltából számuk folyamatosan szaporodik, de ez volt a legjobb választás színben, árban, méretben is, ha már muszáj volt vennem valamit.

Az ilyen bevezető után nem kérdés, hogy fél hét körül már ott is virítottam vadiúj szerkómban a kávézónál a rajtban. Futni nem annyira terveztem, legfeljebb lejtőn, mivel a reggeli edzés már megvolt és fölöslegesen verseny előtt terhelni sem akartam magam. De a mai nap tele volt meglepetésekkel.

Dombormű a Kútvölgyi kápolna kertjében

Kezdve azzal, hogy az asztal mögött ülő egyik indítóember Tarnai Máté volt, akit nevezhetnék a teljesítménytúrák nagy öregjének is, ha korával rászolgálna. Mivel ő szalagozta ki az egész túrát, minden a kisujjában volt evvel a túrával kapcsolatban is, tanácsai sokat segítettek (volna, ha figyelmesebb hallgató lettem volna). De amit sikerült megjegyeznem, annak tényleg hasznát vettem. Trackem volt a telefonon és mivel sokat szaladgálok a Normafa vonzáskörzetében, sok ismeretlen rész számomra nem is lesz. Eltévedéstől így nem tartottam. Kicsit izgultam a lámpa hiánya miatt, de mivel viszonylag gyors vagyok és valamennyit futok is, reménykedtem, hogy az útvonal nagy részét sikerül még világosban letudnom. Mire besötétedik teljesen, már közvilágítással megtámogatott részen járok. Nagyjából sikerült is a terv, csak a Kis-Sváb-hegy tréfált meg kicsit, mert annak számomra ismeretlen részeire kellett elporoszkálnom.

Irányjelzés a túrázóknak

De mielőtt erre az ominózus helyre eljutottam, nagyjából 10 km a cipőmbe került. A túra eleje nagyon is ismerős volt, a Diós-árkon kapaszkodtam felfele és kifele a városból. Sétával indítottam, de egy idő után úgy éreztem, emelkedő ide vagy oda, miért is ne futhatnék. Valamiért jól esett a felfele, amíg nem váltott tényleg meredekre az árok, meg is futottam az emelkedőt. Közben olyan részleteket is megláttam, amik mellett a Kitörésen a sötét miatt, a Páloson meg a hajnali kóma miatt simán elmegyek. Például olyan ódon villák mellett, melyek még a szerencsétlen kitörőket is láthatták. A Susogó utca lépcsőin jobbra kikapaszkodva az árokból, még a Pálos útvonalához tartva magam, jutottam el a Kútvölgyi kápolnához, ahova néhány pillanatra be is kukkantottam. Néhány idősebb hölgy imádkozott e végtelen nyugalmat árasztó helyen. Nemsokára jövök megint!

Az első ellenőrzőpont lovacskás pecséttel

A kápolnánál viszont rögtön jobbra kellett térnem a Csipke utcába egy jelzetlen szakaszra. Máté jó munkát végzett, fent szemmagasságban szalagok, lent az aszfalton krétás feliratok segítették a túrázókat. Újból futásra váltva kanyarogtam le a Kútvölgyi útra, a meredekségben az Adorján utcával vetekedő Hunyad lejtőn viszont már gyalogolva kaptattam fel. Itt egy adótorony mellett, egy alig észrevehető lépcsőn vezetett be az ösvény az erdőbe. A Hunyad-orom vasoszlopa már ismerősen köszöntött a Peaks sorozat révén, nem különben az irdatlan lejtő, ami így aszfaltos cipőben még meredekebbnek tűnt. Mielőtt nekikezdtem volna, az első igazolópontnál, a csúcson, egy lovacskás pecsétet kellett az igazolólapra ütni. A lejtő legalján találkoztam először túratársakkal – két idősebb hölgy próbálkozott lejutni a legmeredekebb végső szakaszon. Egyikük sehogy se boldogult, így egy pontőrnek kellett felmenni segíteni neki. 

A Tündér-sziklánál (korábban hívták Remete-, Antal-sziklának is, de még Himmelnek is (ami annyit jelent, hogy Menny)

A hegy aljában várt a terített asztal dinnyével és sok más finomsággal. Sajnos ennek a darazsak is tudatában voltak és megkörnyékezték a dinnyéket. Szerencsére sikerült kibekkelni a darázscsípést a dinnye elfogyasztása közben, ha már a szúnyogok lefelé a Hunyad-oromról nem kíméltek. Gyorsan el is búcsúztam a pontőröktől és a túratársaktól, valamint a darazsaktól és elkocogtam a pontig, ahol a túraösvény bevezet a Tündér-szikla felé. Volt kis bújócska a kidőlt fák miatt, majd kapaszkodás felfelé a sziklához vezető jelzetlen lépcsőkön. Itt láttam egy jelet, ami felfelé mutatott tájfutó bója alapon, és ahogy egyre feljebb haladtam és az EP csak nem akart meglenni, egyre jobban izgultam, hogy az előbbi jelzés volt a pont és majd vissza kell mennem, aztán újból megmászni a kőfejtőt (régen súrolóport készítettek az itt bányászott dolomitból) kerülő lépcsősort. Végül utolértem pár kollégát, akik megnyugtattak. Pár másodperc múlva már meg is lett a kód, amit be kellett írni zsírkrétával az itinerbe. Ugyan az (utólag elolvasott) leírás alapján tilos, de én felmásztam a legközelebbi sziklára (ezt mindig megteszem, ha itt járok, csak pár lépés erejéig persze), készítettem néhány képet. Aztán elbúcsúztam a túrázóktól magasabb sebességfokozatra váltva. Ezt a szakaszt sokszor futottam a közelmúltban, fölfelé és lefelé is. Kicsit elbizonytalanodtam az elágazáshoz érve, de a telefont megnézve egyértelmű volt, hogy a zöldön kell tovább mennem a Normafa irányába. Itt általában lefelé szoktam jönni, mellőzve a Tücsök-rétet, a Disznófő igen elhanyagolt épületeit, valamint az Istenszemét, aminek épületét most (is) esélytelen volt megpillantanom. 

A kaptató tetejére érve ellenőrzőpontnak hittem a valaha rókás, medvés, szarvasos fakunyhónál egy táblát, ami csak a közeli távelágazásra és vízcsapra figyelmeztetett. Az utóbbi jelenlétét ki is használtam, megtöltve a vizes kulacsom. A két félliteres kulacsot ugyanis úgy osztottam be, hogy egyikbe víz, a másikba kóla került. Az utóbbinál már szerencsére ügyeltem arra, hogy időnként gázmentesítsem a palackot, így nem ért kellemetlen meglepetés. Azt kell mondanom, a mellény jó beruházásnak bizonyult. Miután megtanultam, melyik zsebbe való a kulacs, a kezdeti kipotyogásra állás is megszűnt. Sőt a kulacs szívókája egy-egy gumifüllel rögzíthető is, ami további biztonságot nyújt. Csak némi személyes motyó meg a reggeli szennyes volt nálam az italokon kívül, no meg a telefon és az itiner. A zsebek itt olyannyira praktikusak, hogy fölösleges a külön öv a telefonnak és az itinert is ügyesen és gyűrődésbiztosan el tudom pakolni, ami eddig mindig probléma volt, ráadásul egy mozdulat csak elővenni. Valójában majd akkor ugrik a majom a vízbe, ha hosszú távra megyek, mert oda azért kell még néhány cucc. Egyelőre azt kell mondanom, hihetetlenül ergonomikus és kényelmes a zsák. Hamarosan az újabb kód mibenléte is kiderült és további tábla figyelmeztetett, hogy az elkövetkező szakaszon, a Mátyás király úton nem lesz szalag. Csak egyszerűen végig kellett futni a fogaskerekűig. Igen, innen már alig-alig sétáltam bele a kellemes lejtőn. Viszont egyre inkább kezdett sötétedni, így örültem, hogy házak között vagyok. Méghozzá milyenek közt! Van pár elég impozáns régi, de szépen felújított villaépület, köztük is kettő szúrt igazán szemet, a 9. szám, ahol egy  békés kutyus hasalt a ház előtt és tűrte, hogy fotózzam. Majd egy kis sárga-fehér kápolnaszerű épület, egy valódi kis ékszerdoboz, amit most nem is találok az utcaképen és sajnos nem fotóztam le. Szóval el kell mennem újra majd. Az is lehet, hogy máshol volt?

Mátyás király út 9. - az egyik legtetszetősebb villa

A csütörtöki utóporoszkáláson megtaláltam a kápolnaszerű házikót - tényleg a Mátyás király úton van - 23-as szám

A vasúton és a Költő utcán átkelve a Diana utca lejtőjén haladtam az újabb kód felé, ami a lépcsősor közepén rejtőzött. Gyakran szoktam jelzéseket végigfutni mostanában, így ez a rész se volt ismeretlen számomra. Erre is voltak impozáns villaépületek, pl. a Gyöngyvirág út sarkán. A MOL benzinkút mögött átsurranva hamarosan a Kis-Sváb-hegy emelkedőjén találtam magam, lehagyván egy fejlámpás családot. Kicsit kavarogtam az ismert zöldön maradva, de végül a track követése mellett döntöttem, hogy nehogy elmenjek a következő pont mellett. Itt már vaksötétben, a szalagozást követve haladtam, figyelve a telefonom, ami rendre elvakított. Szóval eléggé belassultam. A szalagok egy számomra teljesen ismeretlen platóra vittek fel (vagy ismertem, csak sötétben volt minden teljesen más?), ahol az ellenőrzőpont szomszédságában egy vidám társaság sütögetett és bömböltette, az elmés dalocskát, hogy „I'm blue, da ba dee...”. Pedig ez a zöld, nem a kék, sőt jelzés szempontjából talán éppen a senki földjén vagyunk. Közben mindhiába próbáltam fellelni a kérdést, amire választ kellett volna adni. Azt tudtam, hogy köze van a medúzához, amit látok, de kéne ott lennie egy rájának is. A medúzát jól lefotóztam bizonyítékképpen, aztán már mentem is elfele. Persze, hogy a kérdés az itineren volt (amit a sötétben úgyse láttam volna talán szemüveggel se) és persze, hogy a rájára vonatkozott, amit nem láttam, pedig ott volt a csúcskő másik oldalán. Éljenek a vakok és gyengénlátók! Ide is el kell még néznem világosban.

Ez egy medúza, de hol a rája? Nem bukkantam reája...

Jött még egy kis botorkálás a meredek és koromsötét hegyoldalban az irányt keresve, de szerencsére elbotlás nélkül lejutottam az aszfaltra, ahol már világítottak a lámpák. Innen nekirugaszkodtam és nagyrészt a zöldet követve lent is voltam újból a Városmajorban, miután a Csaba lépcsőn is lehagytam még egy túrázó párost. Átszaladtam a parkon, majd a fogaskerekű remíze mellett rongyoltam el, és már be is értem a célba. Szerencsére elfogadták a szigorú pontőrök bizonyítékul a medúzámat és enyém lehetett a kitűző és az emléklap. Szokás szerint néhány nap múlva el is olvastam a túraleírást...

Mátéval még beszélgettünk a további TT-terveinkről és túrasorozat következő részeiről, és ha minden jól megy, meg is nézem szeptember 19-én a Hétfői henyélő 10-es távját, amit előszeretettel ajánlott a figyelmembe. Állítólag izgalmas terepre visz majd!