Miniszterelnökünk is megmondta, hogy „Csak a labancok vannak cukorból”, ráadásul Erős Tibor is nekiindul egy privát UB körnek, tehát Szabinak, Lacinak és Berninek is éppen megfelelőnek kell lennie a mai ünnepélyes március 15-i napnak arra, hogy megkerülje a Balaton felét. Nem futva, csak gyalog, és jórészt csak a laposabb déli oldalon, az óramutató járásával ellenkező irányba haladva, Badacsonytól Siófokig. Összesen 105 km, van rá 24 óra.
Néha nagyon szívesen elkötöttünk volna bármilyen biciklit, legyen az piros, fehér vagy zöld
Hahó emberek! Ünnep lesz, nem lesz bóóót! Valamiért ez a tény a fiúkat meglepetésképpen érte, de még talán szerencsére időben írtam meg nekik, hogy erre készüljenek. Majdnem ment is a terv a levesbe emiatt. Szerencsére tele az útvonal benzinkutakkal és közcsapokkal, így talán nem maradunk teljesen étlen és szomjan majd. Ha szerencsénk van, talán találunk egy nyitva lévő éttermet is reménybeli rántott szeletekkel. Szép időnk nem lesz, talán éppen megússzuk az esőt. Vagy nem. Esernyőket, gumicsizmákat, búvárruhát tehát bekészíteni! A fürdőruha és a napszemüveg biztos nem fog kelleni ezúttal. (És tessék, Laci talált útközben egy „gyönyörű” strasszos, természetesen hamis Dolce&Gabbana napszemüveget, amit ajándékba meg is kaptam tőle. Majd ebben járok diszkóba 😄)
A sukár talált napszemüveg még Laci fején - nem volt rá szükség
Komoran fenyegető felhőkoronát kapott a hegy
Már megint Badacsony, immár harmadszor és megint ultra. Már hozzászokhattam volna, hogy ha balatoni ultra, akkor irány Badacsony. Legyen az túra vagy futás. Először a Kék Balatonon, majd a BSZM maraton+-on és most itt a Balathlon 100 ultrán is itt van jelenésem. A teljes kör is már a bakancslistán van, mint ahogy instantozás terén jelenleg a Vérkör és a VérCse is. Ebből jó lenne letudni minél többet, mielőtt beindul teljes gőzzel a százas szezon és evvel együtt a Nemzeti Bajnokság. Mert idén ebben is szeretnék indulni. Kicsit ment is a dilemmázás, hogy Vérkör legyen vagy Balathlon a hétvégén, de a beígért eső megtette a hatását és az aszfalttaposásra voksoltunk. Aztán jövő héten vár a Vértes! De ennyire nem biztos, hogy optimistának kéne lenni, mindjárt kiderül, miért. (Igen, a blognak ezt a részét nagyrészt még indulás előtt írtam...)
Nem sokkal az indulás után a túrázók, még tele harci kedvvel és energiával
És akkor jöjjön a kőkemény realitás, az amit teljesítés után írok a félkörünkről
.
Ebből egy jó adag kellett a sikeres teljesítéshez
Ha Badacsony, akkor garantált a szenvedés is egyúttal. 2023, Kék Balaton: 70-80 km után már egy nettó szenvedés volt az egész. 2024 BSZM maraton+: Már 20 km alatt se volt minden kerek, a végén a szintidővel és vádligörcsökkel küzdve értem be. Most vajon mit dob a sors? Természetesen ugyanazt harmadszorra is. Azt a menetet, ami csak otthon a fotelben ülve hangzik jó mókának. Esetleg úgy 40-50 km-ig még találunk is benne élvezetet. Utána kezdi megtenni az aszfaltgyaloglás a hatását, előbb csak ez-az fájdogál, aztán már olyan porcikáit is érzi az ember, amikről nem is gondolná, hogy részt vesznek a mozgásban, például a csuklóit. Minden, de minden átértékelődik. Az északi parton még nagy vidáman meséljük túratársainak, melyik százasokat és kétszázasokat tervezzük idén, vajon sikeresen abszolválunk-e másfél hát alatt három százast (mert ilyen is lesz, ha lesz, májusban), és hogy végre elérkezettnek látjuk az időt, részt venni a Nemzeti Bajnokságban. A déli parton, sötétben, a monoton, nyílegyenes utcákon, metsző szélben, szemerkélő esőben haladva fájós talpakon viszont már inkább egy címeres (vagyis az ünnephez méltóan kokárdás) nagy baromnak látja magát az ember, mintsem egy mindent legyőző ultrázó szuperhősnek. Akit csak az hajt, hogy ott az a másik hülye is, aki szintén szeretné teljesíteni ezt a ökörséget, tehát én sem adhatom fel. Meg egyébként sincs már vonat, ami hazavinne, nem fog miattunk kinyitni egyik luxushotel sem, hogy a forró szaunában melegíthessük át végre dermedt tagjainkat. Vagy befeküdhessünk egy puha ágyba aludni. Vagy legalább elénk tegyenek egy tál forró levest ... vagy minimum egy kávét. Jót vagy rosszat, mindegy, csak legyen! De nem, ma minden zárva, ünnep van, nincs bóóót!
Nesze nektek, virágzó fák, dideregjetek ti is!
Mi nehézség van abban, hogy végiggyalogoljon az ember a bicikliúton vagy a települések utcáin, jóformán emelkedők nélkül a Balaton partján, leírva egy félkört? Pofonegyszerű dolog, követni kell a tracket, nincs benne Tolvaj-hegy, Sombokor, Istállós-kő, még egy árva sarasabb földút se. Néha be kell olvasni egy-egy QR-kódot, de azoknak is megadják a pontos helyét, még nagyon keresgélni se kell. Semmi truváj nincs ebben! Otthon olyan tévképzetei vannak az embernek, hogy sétálgatás közben majd fotósorozatot készít balatoni retró témakörben, fényképezi a virágzó fákat, beugrik egy-egy benzinkúthoz egy kávéra vagy egy sörre, ha már boltok nincsenek nyitva, és közben elcseveg kellemesen a túratársaival mindenről. Szóval a lehető legkellemesebben tölti ezt az ünnepi napot, ha már úgyis szeret gyalogolni és beszélgetni és természetesen fényképezni is.
Az egyetlen kép, ami balatoni retro témában készült - többre se idő, se kedv nem volt
A valóság az mindebből, hogy gyalogoltam, beszélgettem és fotóztam is. Főleg gyalogoltam, de azt nagyjából végkimerülésig. Beszélni egyre kevesebbet beszéltem. Laci már kezdett aggódni miattam... Fotózni is fotóztam, amíg világos volt. Nem sok értékelhető kép készült (pl. balatoni retró témában mindössze egy), de legalább a privát UB csúcsot futó Erős Tibit sikerült lencsevégre kapnom kétszer is Badacsonytördemic felé haladva. Úriember volt, még drukkolt is nekünk. (Micsoda megtiszteltetés!) Mi is neki természetesen. Mi, agyament ultrások legalább tartsunk össze, akár futunk, akár gyaloglunk.
Erős Tibi Badacsonytördemic felé hagyott le minket, nagyon szépen haladt – PUB rekord is lett
Kódokat beolvasni se tűnik bonyolultnak – elméletben biztosan nem az. Sőt valójában se az. De amikor folyamatosan kidobálja az oldal az embert és minden egyes kódnál újra be kell jelentkezni e-mail-címmel és jelszóval, az egyre idegesítőbb. Főleg akkor, mikor éjjel, szemüveg nélkül, szétfagyott ujjakkal teszi ezt. A merev botszerű ujjaival félregépeli a jelszót, vagy az oldal valamiért nem érzékeli a bejelentkezést, csak sokadszorra. Káromkodások közepette értékes percek múlnak, és úgy tűnik, hamarosan bukjuk az első, sőt aztán a második hajnali vonatot is. (Na persze nem csak a kódok miatt.) Vagy mikor a szemesi kód tetején egy barna elszíneződés van, emiatt a kamera se olvassa be. Persze a profi Szabinak ez is megy, el is húz tőlünk, neki muszáj elérnie a másodikat, viszi a lányát mászni reggel. Mi kereshetjük a pótkódot, ahol sokadszorra sikerrel járunk. Vagy mikor Balatonlellén percekig össze-vissza keressük a Napfény strand előtti hirdetőtáblát, ahol a kód van. Csakhogy útkanyar van néhány a tracken és mi nem tudjuk, melyikben kell keresni, főleg úgy, hogy a pocsolyás szakasz miatt kicsit másképp vettük be a kanyarokat. Mert egyikünk se akart a többi nyűg mellé még egy vizes cipőt is.
Ilyen értelmezhetetlen micsodák is voltak az út mellett néha
Rund ebből nem lett, de a flúg megvan rendesen mindannyiunkban
Talán az utolsó 20-30 kilométerünk írja le leginkább, mi a nehézség ebben az első ránézésre nagyon is könnyűnek tűnő százasban.
A hajnali kósza, arra tévedő autós csak azt látja, hogy két valószínűtlen szellemalak imbolyog az utca közepén, az egyik sárga, a másik kék. Talán a kevés alvás vagy az esti mulatság számlájára írja, hogy szellemeket lát, mert olyan nincs, hogy két élő ember sétáljon az üdülősoron ebben a valószínűtlen hajnali időpontban, valamint ebben a rettenetes, kutyának se való időben. Nem beszélve arról, hogy szezonon kívül vagyunk és ünnepnapon, amikor minden zárva. A mozgásuk is olyan fura, ide-oda dülöngélnek: vagy ittasok, vagy tényleg kísértetek. Mikor közelebb ér, a szellemkép nem foszlik szanaszét, tehát tényleg valós emberek, akik egy kicsit odébb dülöngélnek az utca szélére, amíg elhalad mellettük. Érzékelik a környezetüket, szóval talán nem is részegek. Csak sima flúgosok. Talán szabadnap van ma a diliházban is és kieresztették őket. Mert az nem lehet normális, aki ebben az időben itt vándorol egy szál vékony esőkabátban, ami tényleg beillik szellemlepedőnek is. Nem is áll meg, hogy megkérdezze, hogy elviheti-e őket valahova. Pedig a kreatúrák már éppen arról ábrándoznak, hogy egyetlen esélyük, hogy hívnak egy taxit, ami elviszi őket a siófoki állomásra. Ha egyáltalán van taxis, aki ilyet vállalna ebben a lehetetlen időpontban. Ha vállalja is, biztosan méregdrágán. Muszáj tehát tovább menni, akármekkora kín is az. Már nincs sok hátra. 20-15-10 kilométer nem nagy mennyiség, főleg az eddigiek tükrében. De, ilyenkor már nagyon soknak tűnik ez a szám. Sajog a talpuk, az aszfaltvándorlástól, valamint a hólyagoktól, fáj minden létező porcikájuk a monoton meneteléstől és az egyoldalú terheléstől. Emiatt dülöngélnek összevissza, valamint az álmosságtól is. Egész éjjel mást se csináltak, csak rótták a kilométereket. Sőt nappal is ezt tették, a 10 órás badacsonyi indulásuk óta. Eleinte még beszélgetve, vidáman kocogva a változatos északi tájon: tanúhegyek közt, épülő luxusszállodák és apartmanok mellett, a parton horgászókat nézegetve, a jellegzetes épületeket és a virágzó mandulafákat megbámulva. Haladtak is rendesen, 6 km/h-s sebességgel, sőt néha még gyorsabban is hasítottak Siófok felé.
A fiúk már a fasorban vannak, most éppen Balatonberényben
Ahogy szaporodtak a kilométerek, jöttek elő a problémák: Lacinak jelentkezett a fájós Achillese, nekem a fájós csípőm, Szabi se választott jó cipőt és hólyag kezdett növekedni a lábán. Később már Lacinak is. A tempó is lassult, de azért még mindig elég acélos volt. Még Balatonberény környékén is kocogtunk néha. Sőt, nekem kimondottan jól is esett néha a más mozgásforma, emiatt egyszer-egyszer elhúztam a fiúktól. Persze azért bevártam őket, legalább el tudtam menni a bozótba addig. Aztán jött a rendezők hatalmas meglepetése: Németh Tamás Zalaegerszegről autózott le miattunk és hozott nekünk meleg kávét, hideg kólát, Balaton szeletet és Manner nápolyit. Nagyon jól esett a gondoskodás és ez még pár kilométerre megdobott minket, főleg a kávé. De aztán minden más nasi is elfogyott.
Tomi lefotózott minket a rögtönzött frissítőpontnál - itt még felfedezhető valami halovány mosoly
Viszont jött Balatonfenyves, azaz a féltáv, és jött vele az éjszaka, és kezdtek előbújni a sötétségből a démonok, főleg a mi démonaink. Már nem volt őszinte a mosolyunk akkor se, mikor a fenyvesi Yacht Club lépcsőjén ücsörögve kotorásztuk elő a táskánkból a plusz réteget és a szeleteinket, kis pihenőt tartva a kódnál. Itt kivételes módon voltak emberek, akik valószínűleg úgy néztek ránk, mint borjú az új kapura, de legalább a vállalásunkat hallva azonnal töltöttek nekünk vizet és kidobták a szemetünket. Nem is tudták, hogy milyen kód van az ablakukon. Nekik is köszönjük a segítséget. Én itt (is) már eléggé be voltam fordulva, nem is nagyon észleltem, miről beszélgetnek a fiúk velük. Aztán mentünk tovább Fonyód felé egyre csöndesebben a kihalt utcákon, csak valami szitáló csapadékféle kísérte utunkat, majd később a feltámadó hideg szél is, nem várt útitársként. Egyre jobban dideregtünk. Hiába volt nálam még három réteg, nem volt kedvem (és időm) megállni. Csak reménykedtünk, hogy ennél sűrűbb eső nem lesz. Lellén jött a kód keresgélése, engedhettük el az első, 4 óra után induló hajnali vonat elérését, amit eredetileg meg szerettünk volna csípni. Kocogni már nem nagyon volt erőnk, hogy tartsuk az előütemezett iramot. De itt még azért elég tempósan tudtunk gyalogolni, sec perc alatt elhagytuk az utcán zenét hallgatva mulatozó fiatalokat. Valamiért itt Lellén mutatkozott valami halovány éjszakai élet. De nagyjából sehol máshol, egyedül Szemesen diszkóztak Abbára egy házban. Ahol kikanyargott a track a partszakaszra, máris pörkölte a fejünket a jeges szél, így inkább behúzódtunk a belsőbb utcákba. Kisebb úttévesztéseink is adódtak, melyek plusz száz métereket adtak hozzá az amúgy is hosszú távhoz. Nagyjából Szemesen, a kóddal való bénázásunk alatt kezdett elveszni az 5 órás vonat eléréséhez fűzött reményünk is. Itt el is búcsúztunk Szabitól, akiben maradt még energia a gyorsabb tempóhoz. Innen Lacival mi már csak lassultunk. Mindketten ramaty állapotban és hangulatban voltunk, Laci néha émelygett, küzdött a hólyagokkal, az Achillesével, én a mindenféle random fájdalmakkal, főleg a sajgó talpaimmal és a hideggel. Fel is került az esőkabát és ponyva mindkettőnkre, mikor valamivel jobban rákezdett az égi áldás. Mindketten harcoltunk az álmosság ellen, egyre nyúlott a szánk, el is feleztünk egy fél energiaitalt (a másik felét sikeresen kiöntöttük a biciklis pihenő padjára). Fogalmam sincs, merre történt ez, egy idő után teljesen elmosódtak a településhatárok a valóságban és az emlékeimben is, amúgy is összenőtt minden mindennel itt a déli parton. Az itóka is csak ideig-óráig rángatott ki a gödörből. Egyre inkább csak vonszoltuk magunkat a cél felé, az utolsó kilométerek csigalassúsággal fogytak. Itt már csak 12-13 perces kilométereket mentünk, ami ugye nagyjából a tereptempónk, ezért is tűnt lassúnak a haladás – holott nem is volt az. Eddig voltunk viszonylag gyorsak. A célegyenes volt mentálisan a legrosszabb – egy végtelenül hosszú utca, ami a Sió csatornába torkollik (megjegyeztem: Erkel Ferenc utca a neve). (Nem mintha nem mentünk volna végig kismillió ugyanilyen utcán addig, de akkor is ez volt a top.) Nos, itt kellett keresni egy Fehér ló éttermet a zárókóddal. Összeszorított fogakkal imbolyogtunk ide-oda, mint két részeg vagy drogos az éjszakai elhajlás után, hol az úttesten, hol a járdán – ekkor már némi forgalom is volt. Minden utcasaroknál reméltük, hogy ez már a Vitorlás utca kereszteződése. De nem. Minden egyes étteremnél, hogy ez már a Fehér ló – de nem. És volt számos kereszteződés és étterem... Mindig feltűnt egy újabb hosszú utcaszakasz, amit még meg kell tenni bizonyosan a célig, és ezzel együtt egyre csak nyúlt a táv és fogyott az erőnk. Aztán nagy sokára csak odaértünk a Fehér lóhoz és beolvastuk a kódot: 19 óra 49 perc Lacinak, nekem 50 (mivel bénázni kellett minden egyes alkalommal a beolvasással). Szabi mintegy egy háromnegyed órát ránk vert, ezúttal is nagy gratula neki! Persze, hogy addigra elengedtük az 5 óra utáni vonatot is, az közvetlenül a kód elérése elött zakatolt tova, hallható távolságban, rajta Szabival.
Bárcsak fel lehetne szállni egy vonatra...
Az utolsó etapon, mikor már az ember a végét járja minden értelemben, minden átértékelődik: akar-e az ember következő héten Vérkör instantot csinálni: Ugyan, nem vagyok én hülye! (De igen!) Akar-e az ember még százasokat teljesíteni: Egyértelműen nem. Akarja-e az egész Balaton-kört egyben végig járni: Soha az életben! Akar-e részt venni a Nemzeti Bajnokságban, amibe most nevezett be éppen: Á, dehogy! Az nem embernek való! Elhangzott az a mondat is, hogy: „Laci, üss agyon, ha szeretnék valaha száz km-es túrán indulni!”
Azért szép részei is voltak a szombati kalandunknak, főleg még az északi part
Útközben azonban olyan dolgok is kiderülnek, hogy a gyerekkoromban végtelenül hosszú gyalogútnak tűnő, nagyjából egy kilométernyi sétácska nem is olyan hosszú a szántódi állomásról a balatonföldvári Pedagógus üdülő magasságáig... Nagyon sokáig nem volt autónk és mindenhova gyalogoltunk, sokszor csomagokkal. Lehet, hogy van ennek valami köze ahhoz, hogy most itt vagyok? Az a valamikori rendszeresen Földváron nyaraló kisgyerek nem is sejtette, miket fog gyalogolni majd felnőttként, akár errefelé is.
Tempósan haladunk a szigligeti vár alatt
Később a Keszhelyi-hegység lábainál
Majd Vonyarcvashegyen is át
Sőt, még Fenékpusztához közeledve is
És tiszta pszichológia, hogy mihelyt beolvastuk az utolsó kódot, leültünk a kerítéspadkára és csináltunk egy búcsúképet a friss és üde túrázókról 105 km-nyi aszfalttaposás után, aztán elindultunk az állomás felé, egyszerre vidámodni kezd az addig borús hangulatom, könnyebbek lesznek a lépések és egész gyorsan odaérünk a majdnem 1 km-re lévő állomásra.
Egy budi is lehet festői (valahol még Badacsonyban)
A vonaton bealudtam, Laci szerint még nyöszörögtem is álmomban (túra után szoktam ilyet máskor is). És mindent elmond, hogy leszállva a vonatról, a mozgólépcső felé irányulva a nagy sportembereket és hős túrázókat még a vonatról leszálló legidősebb és legrozogább mamika is beelőzte. Hazaérve szemrevételeztem a nem létező sérüléseimet: néhány allergiás folt a derekamon, szóval nagyjából semmi, aztán írtam egy gyors beszámolót, mert a zuhanyzás felfrissített. Nyilván elég szenvedősre sikeredett a friss élményekkel. Aztán mégis elálmosodtam és bezuhantam az ágyba. Délután vendégségbe mentem és már kezdtem normálisan mozogni. Meg is írtam a fiúknak, hogy a hétvégi Vérkörnek részemről semmi akadálya. Hétfő délutánra már eljutottam odáig, hogy fogok még teljesítménytúrázni és százasokat teljesíteni. Hogy Balaton-kört szeretnék-e egyben, azt a kérdést inkább még napolnám egy darabig.
Túra után, frissen és üdén és kipihenten - de azért ezt is megcsináltuk
Itt jól látszik a tempónk folyamatos lassulása
Egy borongós hangulatú kortárs magyar szintipop zene, ami azt hiszem kifejezi a hétvégi akciónkat - egyszer ezt is ki kellett próbálni:
„Engedd, hogy megtapasztaljam, engedd, hogy egyszer érezzem,
Engedd, hogy menjek, hogyha fáj, egyszer lássam, hol a határ.”
A túra vége felé már úgy dülöngéltünk, mintha ezt itt mind megittuk volna - még az orrom is olyan piros lett a hidegtől
A fiúknak meg elfelejtettem odaadni a festett kődíjakat, pedig végig cipeltem
Hol jártál az éjjel, cinegemadár? Zamárdiban jártam, drága violám. Mátrába nem jöttél, cinegemadár? Féltem sok szinttől, hátha felzabál.
🐦🐦🐦
Szombaton én sokakkal ellentétben inkább Zamárdiba utaztam, hogy részt vegyek a Cinege Nagykör 28 km-es teljesítménytúrán. „Csak” 28 km hosszú a nagykörnek titulált táv, de ez a túra korántsem érdektelen a magamfajtának. Már csak azért se, mert ez egy olyan kör volt, ami 100 százalékban új volt számomra (igenis van ilyen). Másrészt remek gyakorlóterepnek tűnt a DBV-re, ameddig már egy hónapom sincs és azért eléggé izgulok miatta, hiszen ez lesz eddigi leghosszabb teljesített távom a maga 116 km-ével. Harmadrészt meg egyre kevésbé vonzanak a tömegtúrák és eddig még sosem éreztem a késztetést, hogy az ugyanezen a hétvégén rendezett Mátrabércre menjek. (De egyszer biztos eljön...)
El is mesélem, hogy lett a 28 km-es túrából számomra egy 31 km-es. 😕
Most inkább képekkel, mint szöveggel, ha a táj és az időjárás tényleg beleadott apait-anyait, hogy jól érezzék magukat a túra bármelyik távjára vállalkozók.
Emlékkereszt a falu határában, itt volt az első EP
Megérkeztem a rajtnak otthont adó iskolába, beneveztem, futórajtot vettem, minden szép és kerek volt sokáig, ahogy a faluból kifelé döcögve jobbra-balra kapkodtam a fejem. Nem tudtam eldönteni, melyik oldalon csodáljam éppen a tavasz szépségeit. A napocska is ragyogóan sütött az égbolton, néha már kicsit bántóan forrón is a kevés erdőborított tájhoz mérten. Előzgettem azt a kevéske indulót, akik előttem voltak a túra leghosszabb távján, egész jól haladtam. Még az emelkedőket is volt kedvem megfutni. Aztán jött a feketeleves...
Az itiner a földön hever
A második ellenőrzőponton matricát kellett volna ragasztanom az ellenőrzőfüzetembe. De a zsebben, ahova raktam, csak a többi kacatom találtam. Döbbenet a köbön, ilyen még nem történt velem. Bár semennyire nem fűlött a fogam hozzá, muszáj volt hátraarcot csinálnom. Ha mázlim van, a mögöttem jövő maroknyi túrázó közül megtalálta valaki. Ha nem, vagy én sem találom meg, a legrosszabb esetben el kell futnom az előző pontig, hogy legalább egy papirost szerezzek, amire a bélyegzőket gyűjthetem. Futottam visszafelé, gyűltek a plusz kilométerek. Az egyetlen szerencsém a szerencsétlenségemben az volt, hogy a négyrétbe hajtott lap pont azelőtt a forgalmas út előtt feküdt, ahol tutira nem lett volna meg, ha véletlenül ott esik ki a zsebemből.
Az itinerbe való matricák - ilyeneket a Communitas Fidelissimán is használtunk
Futottam ismét előrefelé gyorsan a második ellenőrzőponthoz, felragasztani a matricát a megkerült itinerre. Az Endrédi-tavak felé menet egyre látványosabb lett a táj, repceföldek, ligetek mellett kanyargott a turistaút. Pedig már eddig is adódott némi panoráma a Balatonra a szőlőültetvények mellől. (Eredetileg egy tanösvényen mentünk volna, de a szervezők a rajtban tájékoztattak arról, hogy az járhatatlan, a Z jelzésen kell maradnunk). A horgásztó maga egy pirinyó gyöngyszeme volt az útvonalnak.
Az Endrédi-tavak mentén - sok tó úgy tűnt, hogy kiszáradt
Ezután jöttek az első nagyobb emelkedők és evvel búcsút is mondtam a folyamatos futásnak. A templom közelében volt a harmadik pont, ahol szódával és linzerekkel vártak. A szóda a legeslegjobb ötlet volt ebben a korán jött nyárban. Főleg, hogy ezután nagyon sokáig esély se volt újratölteni a kulacsaim.
Vidám nyuszi, zseniális linzerek és még zseniálisabb szódavíz - ez várt Balatonendréden
Kocogtam, gyalogoltam az Ágosvári-pihenő irányába mély szurdokvölgyben, szőlők, szántók, ligetes erdők mellett, keresztezve, majd meg-megközelítve az M7-est. A ponton csodálatos kilátással és finom sajtos rudakkal vártak. Itt egy nagyobb társaság jött össze éppen, picit megpihentünk és beszélgettünk.
Löszmélyút, ismét kutyával
A DBV-n ezekhez a részekhez újból szerencsém lesz
Innen nagyrészt lejtett a terep és olyan szép látványban volt részem, hogy csak ámultam és bámultam. Jobb oldalamon a köröshegyi völgyhídra nyílt kilátás, előttem meg a múltkori BSZM-en futott teljes útvonalam beláthattam. A tó vize a távolban már-már valószínűtlenül türkizszínű volt. Körülöttem mindenfelé zöldellő mezők vadvirágokkal, kisebb-nagyobb dombok, virágzó bokrok és fák. Ennek megfelelően hol lejtőn, hol emelkedőn vegyesen kanyarogtunk a 9-es tetőhöz, ahol újabb bélyegző járt.
Majd egy bicikliútra ereszkedett az utunk, ahol nehezen tudtam eldönteni, merre induljak. Kis tévedésben voltam, azt hittem, most hagytam el a Vaskereszt pontját. Szerencsére az itinerben láttam, hogy a Vaskereszt még előttem van, nem mögöttem, így aztán minden egyértelmű lett. Kis mászás után ez a pecsét is meglett. Vészesen kezdett fogyni az itókám, sajnos a ponton nem tudtak utánpótlást adni. Közben ismerősre bukkantam, leültem beszélgetni. Két majdani Dél-balatoni váras túratárssal is megismerkedtem ugyanitt. Ők a családi távon voltak, így miután elbúcsúztunk egymástól kölcsönösen további jó utat kívánva.
Vaskereszt, a 7. EP
Egyedül igyekeztem a Római út felé, ahonnan még jött egy derekas mászás a kilátóba. Itt benyakaltam a pontőr lányok maradék szódáját, felmásztam a kilátóba, majd még egy ivókút vízkészletét is gyérítettem. Innen már alig volt hátra a célig, így összekaptam magam és nyakamba szedtem a lábam. Már csak a legendás Szamárkőhöz tettem egy rövid kitérőt. Nemsokára az iskolában átvettem a díjazást és átadhattam magam a zsíros kenyerek élvezetének. Közben az ismerőseim is beérkeztek, így együtt elindultunk fagyizni. Sajnos fagyizót nem találtunk, helyette bolti jégkrém jutott csak. A tópartra érve sikerült megejtenem az idei első balatoni fürdőzésemet. A víz hőmérséklete úszni még kicsit cidris (azért néhány métert sikerült kibírnom), de túra után hűsölni tökéletes.
🤽
Kőhegyi kilátó
Szamárkő - rengeteg féle monda fűződik hozzá
Tájház
Összesítve mindent ez is egy nagyon jól szervezett túra volt. Bár GPX-et nem kaptunk, a túra honlapján is fellelhető részletes útvonalleírás alapján otthon majdnem 100%-ben sikerült rekonstruálnom az útvonalat a Mapy segítségével. A feltöltött Google Earth alapú sematikus útvonaltérkép alapján meg korrigáltam azokat a részeket, amiket elrontottam vagy nem sikerült kitalálnom (nem sok ilyen volt – szóval dicséret a szervezőknek). Így tulajdonképpen már le is tölthettem volna magamnak a teljes útvonalat, ha akartam volna. De nem, mert kell egy kis agytorna, így is sok minden túlontúl egyszerű lett ebben a világban. Az útvonaljelölés is tökéletes volt, pont ott voltak szalagok és táblák, ahol kellett (nem túl sok, de éppen minden jó helyen – pl. a távok szétválásánál, jelzés elhagyásánál.) Egyetlen egy aprócska észrevétel: az itinerben még szerepelnek korábbi évek távjai a leírásban, amik viszont már nem léteznek (pl. találkozunk 40-es, 25-ös távon indulókkal itt és ott). És nem az „erő" legyen velünk, hanem az erdő (több helyen is el van ütve). Elnézést a kritikáért, szakmai ártalom.
Szóval ajánlom mindenkinek ezt a túrát, aki még nem ismeri a Zamárditól délre fekvő vidéket (és persze annak is, aki szívesen visszajönne ide). Gyerekesek is bátran jöhetnek, mivel vannak 8 és 10 km-es távok is.
És a végén egy megérdemelt csobbanás ebben a nagyon korai nyárban
Nagyon szép oklevél és aranyos cinkés kitűző volt a díjazás (biztos a gyerekek is értékelik)
A túra egyébként nem is a madárkáról kapta a nevét, hanem a Cinege-patak völgyéről, illetve az itteni tanösvényről, amit érint a túraútvonal.
