A teljesítménytúrázók világának csúcsragadozói ezen a hétvégén egy igazán különleges jutalomfalatra fenhették a fogukat. Ilyen alkalom csak 5 évente kínálkozik, sőt sportunk igazi alfáit egy kiadós 250 km-es táv is várta. A magamfajta növendék farkasoknak, akiknek még megfeküdte volna a gyomrát a fent említett adag, illetve kevésbé vérszomjas ordasoknak meg ott volt a 125-ös táv, ezzel is szétpukkadásig jól lakhatnak A kisebb fenevadaknak is jutott mindenféle apróbb-nagyobbacskább fogára való konc. Ezt a gigantikus lakomát úgy hívják, hogy Kohász kék teljesítménytúra. Mely olyan, turisták által ritkán helyekre is elvezet, ahol még valódi csúcsragadozók, így farkasok és medvék is megfordulnak néhanap.
A Kohászok útja jelvényszerző túramozgalom pecsétje
Ez a túra tulajdonképpen a Kohászok útja jelvényszerző túramozgalom Diósgyőrtől Ózdon keresztül Salgótarjánig vezető útvonalára épül. E mozgalmat még az 1960-as évek vége felé hozták létre a jelzések felfestésével a városok túrázói, majd 1970-re készült el a három nagy kohász iparvárost összekötő útvonal, mely azzal a céllal létesült, hogy a túrázók megismerhessék e térség, a Bükk, az Upponyi-hegység, a Heves-Borsodi-dombság, illetve a Karancs-Medves vidék szép tájait, kulturális és ipari érdekességeit, jellegzetességeit, valamint lakóinak életét. Van is mit csodálni e vidéken, melynek jó részére rányomta bélyegét a gyors iparosítás, majd az itteni fő ipari tevékenységek, mint a kohászat és a bányászat fokozatos, majd szinte teljes leépülése. Evvel a folyamattal párhuzamban kezdett az útvonal is járatlanná, aztán csaknem járhatatlanná válni, míg 2020-ban fel nem karolták lelkes túrázók és festettek új jelzéseket, irtották a gazt, helyeztek ki új bélyegzőket. Evvel együtt mégis ez Magyarország legnomádabbnak tartott jelvényszerző mozgalma, főképp az infrastruktúra hiánya miatt. Szóval ezen a tájékon barangolva a magamfajta pesti turista nem csak pozitív értelemben álmélkodhat, bizony lát itt jobb sorsra érdemes épületeket, ipari létesítményeket, sőt egész város- és falurészeket, nem beszélve az itt élő emberekről, akik nem nagyon, vagy csak jó messze találnak munkalehetőséget. Vagy már nem is nagyon akarnak találni bármit, beletörődve a sorsukba, hogy senki se nagyon akarja felkarolni őket. A romlás jeleit viszont körülöleli a csodaszép táj, és mi túrázók azért egyértelműen ebből látunk többet.
Valaha Somsály is jobb időket élt
A túramozgalom útvonalának egyes részeihez rengeteg szállal kötődöm, majd ezekről mindenhol említést is teszek, de így összességében az útvonalat bejárni is már több évre visszanyúló tervem, amit eddig valahogy nem sikerült megvalósítanom. Persze nem így egyhuzamban terveztem a teljesítést, hanem több szakaszra felbontva. Futva vagy gyalog, egy-egy napi adagot, vissza-visszatérve, vagy folyamatosan haladva sátorral, bárhogy jó lett volna. Az előbbi verzió ott ütközött komoly akadályokba, hogy ezen a vidéken a tömegközlekedés is csak nyomokban létezik a pici falvakban. Sőt Magyarország legösszefüggőbb erdősége az óbükki rész, például Istenmezeje és Járdánháza közötti mintegy 27 km-es etapon az ember ki se jön a rengetegből. Nehéz volt időtervet készíteni úgy, hogy az ember oda és haza is jusson még aznap, és egyértelmű volt, hogy lesznek szakaszok, ahol muszáj lesz bevetni a többnapos verziót.
Ilyen molinó fogadott a diósgyőri Vár utcában a rajt előtt
Most azonban itt volt a nagy lehetőség, hogy egyben teljesítse az ember az egész mozgalmat az útvonal 33 órán belüli bejárásával. Ez alkalommal nagyon szerencsésen találkoztak az igényeim a lehetőségeimmel, mert azért jó néhány éve ezt így egyben még nem mertem volna bevállalni. Most azonban már tudom, hogy képes vagyok erre a feladatra, de így is ez lesz a második egyben legyalogolt leghosszabb távom, persze csak akkor, ha sikerül a teljesítés.
Most azonban eljött a régen várt pénteki nap, utazzunk is el gyorsan Miskolcra, az Acélvárosba, ahogy nevezték, mikor még működött a diósgyőri vasgyár. A vonat pontosan indult és érkezett (ez már manapság a ritkább lassan), majd a miskolci jegypénztárnál egy túrázó kinézetű fiúra találva immár hárman villamosozva utaztunk Diósgyőrig. Frissen csatlakozott útitársunk még be szerette volna szerezni a vasgyári pecsétet, így ő előbb leszállt, és onnan gyalogolt a rajtba. Mariannával még indulás előtt kerestünk egy helyet, ahol lehetne harapni valamit, majd a gyrosozás és kávézás után vissza is mentünk a rajtba, ahol előzőleg már egyszer jól ránk ijesztettek, hogy a 125-ös táv nem is innen indul és a papírjaink sincsenek itt. Mi csak néztünk mint Rozi a moziban. Már a „felkészülési időszakban” is sok gondunk akadt az egymásnak ellentmondó információk kibogozásával, illetve az induláshoz szükséges hiányzó tudnivalók beszerzésével, de erre egyáltalán nem számítottunk. Még szép lenne, ha ma el kéne utaznunk most Ózdra vagy Salgótarjánba, aztán esetleg ott is hoppon maradnánk. De aztán kiderült, hogy mi valóban jó helyre érkeztünk és a hőn áhított papírok is megkerültek valamelyik dobozból a rengeteg közül. Úgy tűnt, ez a rengeteg táv erősen feladta a leckét a szervezőknek. Viszont már első rajtban való megfordulásunkkor főtt a finom raguleves, amivel minket is nagyon szívesen megkínáltak, pedig azt hittük, hogy az csak a hamarosan érkező 250 km-es túrázóknak jár.
Bennem Diósgyőr nosztalgikus emlékeket idéz, hiszen diákkoromban, majd fiatal anyukaként is rendszeres résztvevője voltam az itt, majd később Egerben rendezett Kaláka fesztiválnak barátaimmal, majd később pici fiammal egyetemben. Micsoda szép idők! Sátraztunk az azóta megszűnt diósgyőri strandon, hajnalban úsztunk a medencében, majd belevetettük magunkat a fesztivál forgatagába. Az üresjáratokban meg mi mást csináltunk volna, mint túráztunk a környéken. Utoljára akkor jártam a kék keresztet, ahol túránk első kilométerei haladni fognak, illetve más érintett bükki helyeken is akkor fordultam meg utoljára, vagy éppen egyben először is, köszönhetően lelkes túravezetőnknek Varga Ákosnak, alias Vadornak, vagy jómagamnak, mint másik lelkes túravezetőnek. És azóta eltelt vagy 15 év. És úgy érzem, én még mindig az a fáradhatatlan fiatal nő vagyok, mint akkor.
A vár 2010-ben (a Kalákán bent volt a nagyszínpad)
És most: (felvetődik a de miért??? kérdés)
Volt időnk mindennel kényelmesen elkészülni, sőt kiderült, hogy papucs se kell a Csernely-patak számtalan keresztezéséhez, olyan alacsony a vízállás. Szóval azt se kellett cipelnünk felesleges koloncként. 4 óra előtt néhány perccel neki is lendültünk a hosszú utunknak Mariannával. Csatlakozott hozzánk egy ásotthalmi srác, Balázs Sanyi is. Direkt szerettünk volna még péntek délután elindulni, hogy minél hamarabb végezzünk. Az eredeti tervünk az volt, hogy 130 km-t teljesítünk, úgy, hogy Salgótarjánból még visszamegyünk Bárnára, ahova a csomagjainkat depóztuk és aludni is tudunk. Viszont azt az információt kaptuk a rajtban, hogy majd Salgótarjánban is lehet aludni. Szóval így a Salgótarjánban való befejezés lett a B terv, ha minden kötél szakad. Jaj de naiv ilyenkor még az ember, amikor éppen csak elhagyja a várost!
Vidáman kapaszkodtunk fel a Bagoly-hegy oldalába. Máris érkezett szemből futva Márton Dani. Kicsit meginterjúvoltam az ominózus „nagyon veszélyes” patakról, de ő is megnyugtatott és már robogott is tovább. Főleg, hogy megbiztattam, hogy várja őt a finom leves a ponton. Már ekkor dőlt rólunk a víz és kicsit el is kavartunk, mert nem vettünk észre egy kék keresztet. Ezen a szakaszon ugyanis nem kék csík jelzi a Kohász kék útvonalát az Országos kék és a Bükki kék közelsége miatt. A hegygerincen, majd a Puskaporos meredek akadálypályáján is sorra üdvözölhettük a túra igazi hőseit, a 250 km-t teljesíteni szándékozókat. Ehhez képest a miénk tényleg csak babatáv. Közben a Hegyes-réten érintettünk egy EP-t is, ahol egy banánnal vagy almával csillapíthattuk étvágyunkat. Ha kértünk, vizet is kaphattunk. Ebben a kánikulában az a legnagyobb kincs. Szerencsére az útvonalon számtalan lehetőség adódott a vízvételezésre, például a felsőhámori temetőnél, vagy a Fazola féle őskohónál is volt kihelyezett víztartály, de forrásokat vagy nyomós kutakat is tudtunk használni.
Ellenőrzőpont a Hegyes-réten
Személy szerint nekem a bükki szakasz tetszett legjobban, nagy részén szerencsére még világosban haladtunk át. Mindig is a Bükk szerelmese voltam, és imádatom tárgya most sem hagyott cserben. Egyedül azt sajnálom, hogy a Csondró-völgyhöz érve már ránk sötétedett. Egyszer feltétlenül kell látnom világosban is. De most haladjunk sorban: végig Felsőhámor, Lillafüred és Újmassa utcáin és erdein. Szakmai ártalomként már megint elő kell hozakodnom a nyelvészkedéssel. De ezt most nem öncélúan teszem, hiszen az itteni helynevek szorosan kapcsolódnak a környék kohászattal szorosan összefonódó múltjához. Vajon milyen német szó bújt el a Felső-, illetve Alsóhámor szóban, valamint a bennük rejlő hámor kifejezésben? A Hámor definíciója a következő a Wikipédián:
A Fazola Henrik féle őskohó, avagy a massa
A hámor (másként pöröly) olyan ipartelep volt, ahol vasat (vashámor) vagy vörösrezet nagy méretű, súlyos vaskalapácsokkal dolgoztak fel.
Szabadtéri kohászati kiállítás
Kalapács és pöröly, pont ezt jelenti a német Hammer is, ebből lett magyarul hámor. Mint ahogyan a latin massa ferri (vasmassza) kifejezésből németül Masse, abból pedig magyarul massa lett, ami aztán később a Fazola Henrik által itt létesített nagy olvasztókemencét (az őskohót) is jelentette, mely mellett el is haladtunk. Van még egy kemencét jelentő szavunk, a huta, ami gyakran szerepel magyar település- és helynevekben (pl. Répáshuta, Huta-rét) is. A huta kifejezés a német Hütte szóból származik. (Szóval itt ne a sípályák vendéglátóegységeire gondoljunk.) A Bükkben voltak üveg, de vas olvasztására szolgáló kemencék is több helyen, így gyakoriak a huta szót tartalmazó helynevek. Egyébként nem véletlen az se, hogy ennyi német eredetű szó honosodott meg nálunk, majd került fel a térképre is, hiszen a huták, kohók, hámorok és massák első munkásai német és szlovák ajkú betelepülők voltak. Sok egyébként a szlovák eredetű helynév is, de ez most kevésbé kapcsolódik a témánkhoz.
Felsőhámor temetője, ahol Fazola Henrik sírja is látható
A mászófal alatt
Felsőhámori hangulatkép öreg nénével
A lillafüredi vízesés szomszédságában
A Palotaszálló
A hámori csónakázótó
A Lillafüredi Állami Erdei Vasút viaduktja
Túratársaimat nem traktáltam ezekkel, inkább sorra megcsodáltuk a látványosságokat, melyeket bőven hintett elénk a túraútvonal. A sziklamászóhely hatalmas mészkőfalát, régi időket idéző épületeket, a Kohászati Múzeumot, amibe bekukkantanunk is sikerült, mivel ez egyben EP is volt. Méghozzá egyik legjobb az egész túrán: kávét és finom zserbót is kaptunk, meg kenyeret különböző lehetséges feltétekkel. És lehet ezt még fokozni: jött a lillafüredi Palotaszálló, szomszédságában országunk legmagasabb (mesterséges) vízesésével. Majd utunk a szépséges Hámori-tó árnyas partján vezetett tovább. Hamarosan kikanyarodtunk a műútra egy izgalmas patakátkelést letudva egy keskeny fapallón keresztül. Hosszú, de mégsem unalmas aszfaltvándorlás következett. Hamarosan odaértünk az őskohóhoz, ahol éppen a Vaskenyér napok rendezvénye zajlott. Mi már túl későn érkeztünk ahhoz, hogy elcsíphessünk egy bemutatót. Mindenről azért nem maradtunk le: bekukkantottunk az út szemközti oldalán lévő szabadtéri kohászati kiállításra helyette. Hamarosan pisztrángos tavak mellett haladtunk el, ami megint emlékezésre késztetett. Itt ettem ugyanis életem eddigi legfinomabban elkészített pisztrángját.
Téry Ödön emlékműve a Turista emlékparkban
A bükkszentléleki pálos kolostor romjai
Nemsokára el is hagytuk egy éles útkanyarnál az aszfaltot, mert jelzésünk a hegyoldalba irányított a Helyiipari-forráshoz, illetve az azt övező Turista Emlékparkhoz. Egészen Bükkszentlélekig hullámvasutaztunk, de leginkább emelkedtünk, néha az érdekes jelzésű Pisztráng tanösvény is kísért minket. Pontérintés után túratársaimnak feltétlenül meg akartam mutatni a pálos kolostor hatalmas torzóját közelről is, így tettünk egy rövid kitérőt. Majd nemsokára még egy aprócska de sziklamászós kitérőt javasoltam a Látó-kövekhez, hogy meglássuk a naplementét. Sajnos a várható időjárást is megláttuk a távolban az utolsó vöröses napsugarak mellett. Elég bizonytalan volt a légkör, de ennek ellenére csillagfényes éjszakát kaptunk ajándékba. Sajnos túl korán, mert a bővízű Mária-forrásnál, miután szomjunkat oltottuk, már vehettük is elő a fejlámpákat. Kicsit elmentünk rossz irányba, de aztán nagy nehezen megtaláltuk a letérőt a vadregényes és igencsak nehezen járható Csondró-völgybe. Hátulról meglepetés érkezett a villámgyors Márton Dani formájában. Kicsit együtt kocogtunk, de aztán elengedtem őt és Bévárdi Gábort is, mert eléggé elhúztam az sajátjaimtól. Mályinkára érve megkerestük a Sanyi kocsmát, ahol pecsételés után bemutatkozott egymásnak a két Sanyi, azaz túratársunk és a pultos, aki a lehúzott munkanap után máris indulni készült Horvátországba. Mi egyelőre nem engedjük, mert még sört innánk. Látja, hogy előttünk, főleg a 250 km-t gyaloglók előtt is olyan hosszú út áll még, amire Lölö és még sokan azt mondanák, hogy „Gondolom, nem gyalog”, így hát kiszolgál minket és el is beszélget velünk. Csak utánunk zár a kocsma mára végleg. Útközben előszedtem a saját hangulatjavító hangulatvilágításomat, amit Nemeshegyi kollégától lestem el. A gombás fényfüzér, amit magamra tekerek, remekül passzol a környezethez, és ezen magam is csodálkozom. Itt Mályinkán, majd a következő településeken végig ugyanis nagy divatja van annak, hogy egész évben karácsonyi égőkkel legyen telibe rakva a kert. Sanyi mondja is, hogy feléjük, Ásotthalmon ez nem szokás.
Naplemente a Látó-kövekről
A frissítően hűs vizű Mária-forrásnál oltottuk szomjunkat
Jól is jön a díszkivilágítás, mert hosszan haladunk forgalomban a mályinkai bekötőúton, majd a dédestapolcsányi főúton. Innen aztán a Lázbérci-víztározó felé vesszük az irányt, követve az Országos kékkel közös utunkat az Upponyi-hegységbe, amire még Mályinkán váltottunk. Megint csak igen kár, hogy sötét van, mert itt is csodás látványban lenne részünk. Hosszasan haladunk a nagy vízfelület mellett, de mivel semmit se látunk, igen monotonnak és soha véget nem érőnek tűnik ez a szakasz. Alig várom már a balkanyart, ami jelzi, hogy elértük az Upponyi-szorost és hamarosan beérünk a faluba. Útközben elhagynak Őrsi Annáék a 250-esek közül. Hihetetlen gyorsak ők is.
A falu focipályája, ami most az ellenőrzőpontunknak ad otthont, régi ismerősöm. Itt sátraztunk Petivel, mikor a kéktúra itteni szakaszát teljesítettük. Most gazdagon terített asztallal szolgál és pár biztató szóval. Sokáig nem időzünk mégse, mert személyesen is meg kell tapasztalnunk, milyen a vízállás a Csernely-pataknál. Innentől megint kék kereszt a jelzésünk, hiszen közel az Országos kék, amit imént hagytunk el. Ahogy bevetjük magunkat a patakátkelések világába, máris eltévedünk. Lehetne előre menni a patakmederbe, balra be szintén egy patakmeder- vagy útszerűségben, ami azonban susnyában végződik. Csak nagy nehezen vesszük észre, hogy jobbra is van út, és nekünk az kell. Jelzés ugyan van, de nem nagyon értelmezhető. Főleg így sötétben nem. Szerencsére ezután már tűpontos a felfestés és a patakátkelések se okoznak gondot, se vizes cipőt és zoknit. Egyes helyeken akadnak gigantikus kék keresztek is. Sátáig meglehetősen sokat kell mászni, ezek szerint ha az ember(nek) Sátán ül a hátán, akkor nem a pokolban van. Persze aztán le kell ereszkedni egy völgybe egy bizonyára igen komoly panorámát ígérő dombtetőről.
Sáta egyébként nekem egyik kedvenc gyerekkori olvasmányomból, Balogh Béni: Vadócok a Bükkben című könyvéből ismerős. Ő a szomszédos Nekézsenyben gyerekeskedett, kölyökkori élményeit ebben a könyvben és folytatásában, a „Szivárvány a Sajó felett” című kötetben örökítette meg. Én pedig e könyveket nagy lelkesedéssel olvastam már Bükk-imádó gyerekként is, majd felnőttként megint újraolvastam mind, talán nem is utoljára.
A pontunk a Gól presszó előtt székel. Itt már 40,6 km-nél járunk, de az óránk többet mutat. Jóízűen fogyasztjuk a töltött kiflit, amit a pontőröktől kapunk, majd rövid beszélgetés után útnak indulunk. Már látjuk, hogy hajnali 4-nél korábban biztos nem érjük el Ózdot, a nagy varázslót, ahol végre hozzájuthatunk a depós cuccainkhoz. Sanyival igen jó tempót fogunk meg a Sátáról kifele vezető hosszú aszfaltcsíkon, de Marianna folyton lemaradozik. Pedig itt most lehetne haladni végre! Bosszankodva ezen el is feledkezem titkos tervemről, hogy készítsek egy „Sátán vagyok” szelfit. Pedig itt a talán soha vissza nem térő alkalom! Mikor lekanyarodunk balra az aszfaltról, emelkedők jönnek, bár nem túl meredekek, így Marianna megint lemarad. Messziről viharfelhők gyülekeznek (bár még sötét van és nem látszanak), egyre csak villámlik és dörög. Nehogy kikapjuk az égi áldást is!
Nincs szerencsénk. Elkezd petyeregni az eső, aztán egyre intenzívebbre vált, mennél jobban közeledünk a városhoz. Mire kiérünk az erdőből, már egész rendesen esik. Itt sajnálom igazán, hogy nincs még világos. Így jobban meg tudnám nézni a szinte egyforma, éjjel egész takarosnak tűnő házakat a Csontalma utcában. Mikor célegyenesbe fordulunk egy lépcsősorról lejövet a gyárépületekhez, ahol az EP-nk is van, két fiatal cigánygyerek jön szembe. Kicsit bennem van a félsz, mi lesz, de nincs mitől tartanom. Rájuk köszönök, ők viszonozzák és mindenki siet tovább a maga útján, nehogy nagyon elázzon. Mert már szinte szakad. A távolban egyre gyakrabban sújtanak le a villámok. Jó lenne fedett helyre kerülni minél hamarabb. Ott téblábolunk a Kohász téren, ahol a pontnak kéne lennie, de sajnos semmi arra utaló jel, melyik épületbe rejtették el. Végül arra szavazunk, hogy nézzük meg a magas házat, aminek néhány ablakából világosság szűrődik ki. Szerencsénk van, Nagy Jani integet le nekünk a harmadikról, hogy siessünk, ott fent lehet pihenni is.
Alvásról szó se lehet, de a gulyást nagyon szívesen megkóstoljuk. A depós csomagom rögtön meg is találom, nem így Marianna. Teljesen kétségbe van esve, hogy nem ide depózták a csomagját, pedig mindannyian felcímkéztük. Mire nagy nehezen kitúrok neki egy száraz felsőt a sajátomból meg egy energiaitalt, az övé is megkerül a harmadik emeletről. Közben töltőre teszem az órám, lábat krémezek és cipőt váltok, valamint ránézek az előrejelzésre. Egyelőre 7 óráig bizony esőt mondanak, de aztán napközben szünetet ígérnek és csak estére jön a következő adag. Nincs más választásunk, elő az esőkabátokkal és neki a hátralévő útnak. 52 km még messze nem a féltáv, és már kezdenek fáradni a lábaink. Most meg ráadásul megint vizesek lesznek újra pár percen belül.
A lámpát lassan el lehet tenni, de a sötétebb erdőszakaszokon még jól jön egyelőre. Kellemetlen bozótosban kapaszkodunk a Bükk-hegyre, majd a Köles-hátra. Ahol kis ablak nyílik a távolba, ott látjuk, hogy nem reménytelen teljesen a helyzetünk, mintha tisztulna az ég és az eső is szűnik lassacskán. A pontőrök bent kuporognak a sátorban, benyújtjuk nekik a paksamétát pecsételésre. Annyi lapot kaptunk, hogy pontőr legyen a talpán, aki rögtön megtalálja a megfelelő lapot.
Somsály felé a táj
Törjük és tűrjük tovább a bozótot, de nem hiába: Somsály előtt egy nyílt dombhátról figyelhetjük, ahogy festői völgyek terpeszkednek alant, körülöttük zöldellő hegyek eregetik a felhőpamacsokat. Ez jelenthet kiadós esőt, de tisztuló időt is – én az utóbbi értelmezésre szavazok örök optimistaként a szilvásváradiaknak adva igazat. Azt hiszem, az ottani rokonoktól hallottam először a „pipálnak a hegyek” kifejezést. Somsály nagyon szép fekvésű falucska. Kár, hogy rajta hagyta bélyegét a nyomor és kilátástalanság, mely minden egyes épületből árad. Mire átjutunk rajta, el is tehetjük az esőkabátot. Marianna végleg, mivel az övé a nagy dzsumbujban ripityára szakadt.
Somsály leégett romtemploma
A falut elhagyva egy nagy emelkedőt kezdünk mászni egy gázpászta mentén, aztán már magán a pásztán. A túra szerintem leglátványosabb szakasza következik: az Arlói-tó Erdélyt idéző környéke. Nem ismeretlen e táj, egyszer megfordultunk itt párommal, fürdési lehetőséget keresve, de sajnos lyukra futottunk, mivel a strand, a Suvadás liget akkoriban zárva volt. Így hát a büfében egy kávéval vigasztaltuk magunkat. Mondjuk most is jól jönne már egy kávé. Ha az ember éjszakával kezd, általában ilyenkor jön rá az első komolyabb álmosság. De most a gyönyörű táj ébren tart. No meg az, hogy kicsit lekavarunk a jelzésről és áttörhetjük magunk egy kisebb ingoványon. A második kaptató tetejéről végre megpillantjuk a tavat és a környező víkendházakat. Terveztem előzetesen, hogy beugrom Magyarország egyetlen suvadással keletkezett tavába (Európában is csak kettő van ilyen, az erdélyi Gyilkos-tó és ez), de most ejtem a tervet, pedig kezd megint meleg lenni. A suvadás egyébként közérthetőbben hegyomlás, mikor egy leszakadó hegyoldal, itt a Csahó-hegy oldala, eltorlaszol egy patakot, melynek vize tóvá duzzad lefolyási lehetőség hiányában. Inkább haladjunk előre, úgyis fürdünk még saját izzadtságunkban eleget.
Somsály ép katolikus temploma
Erdélyre hajazó táj
Olyan meleg kezd lenni, hogy a jelzés is napszemüvegért kiált
Nem győzök betelni a tájjal
Magyarország egyetlen suvadással keletkezett tava, az Arlói-tó
Végigmasírozunk a túrának azon a szakaszán, amitől a legjobban rettegtem. Olyan pletykák keringtek túrázókörökben, hogy voltak évek, mikor a teljesítménytúrázókat polgárőrök kísérték végig Arló és Járdánháza utcáin. Kéregető gyerekek, erejüket fitogtató kisebbségiek, házból kifutó acsarkodó kutyák. Nem tagadom, ott lapult egyik zsebemben a paprikaspray, arra az esetre, ha valami necces dolog történne. Most azonban el is felejthettem a sprayt és minden előítéletemet. Végtelen béke honolt a településeken. Előzetes vízióimhoz képest a faluk kimondottan rendezett képet mutattak. A túra legbájosabb jelenetének is itt voltam tanúja: éppen egy porta előtt haladtam el, ahol egy bácsi éppen nyitotta a kaput három tehenének. Ők már maguktól tudták, merre kanyarodjanak a legelő irányába. A bácsi meg mögöttük biciklire pattant, és szép komótosan kísérte őket. Ilyet is lassan már csak Erdélyben látni... Apropó, Erdély? Pont a környező táj is olyan. Távolban ott magasodnak már a Vajdavár-homokkővidék ormai, rajtuk egy-egy felhőfoszlány csücsül. Várnak minket, mi meg hamarosan érkezünk is.
Legelőre tartó tehenek
Itt is Erdély jutott az eszembe
Megint új tájegység, bár az itteni tájegységnevek elég kaotikusak. Heves-Borsodi-dombság, Vajdavár-homokkővidék, Óbükk: ezek mind használatosak erre a vidékre, mégsem fedik le ugyanazt a területet. Dombságnak se dombság igazán, mert több csúcsa megüti már a hegy kategóriát (pl. Vajdavár, Ökör-hegy, Szarvas-kő), viszont a homokkővidék is csak a terület bizonyos részére érvényes. Az Óbükk meg a térség népi neve inkább, és talán nem is fedi le az egész szakaszt Bárnáig. Teljesen nem ismeretlen előttem e táj, mert vezettem már túrát Ivádon, Bárnán és Nemtiben, megfordultam már Istenmezején is. Több itteni kalandunkról írtam itt a blogon (lásd a településnevek alatt található linkeket). Mégis izgatottan várom a találkozást a Kohász kék eme szakaszával.
Dobronyatanya
A hosszú aszfalttaposás már igen megviselte a lábunkat és nagyon jól esett leülni a Gyepes út 39. alatti turista fogadóban. Nagyon kedves fogadtatásban részesültünk, már tolták is elénk a főtt virslit, a kávét, sőt sört és pálinkát is kérhettünk, valamint további finomságokat. Jó volt itt megpihenni. Sanyi serényebb nálunk, hamarabb útnak indul, már csak Bárnán találkozunk vele. Aztán újult erőre kapva még hosszabb aszfaltozás következett végig a Gyepes-völgyön, egészen az Ökör-hegy lábáig. Ez a tájegység legmagasabb pontja a maga 541 méterével. Bizony alig vártuk, hogy vége legyen ennek a hosszú, monoton szakasznak. Néha ugyan elhúzott mellettünk egy kismotor vagy egy autó, ami gombászokat vitt a rengetegbe. Több helyen láttuk, hogy kosarakkal igyekeznek a hegyoldalba. De vajon merre lehetnek a gombák? Mert eddig egyet se láttunk... Aztán sokkal később, már a Szalajkaház után, megpillantottam fent a hegyoldalban, szigorúan villamos kerítés mögött egy hatalmas vargányát. Se árammal megüttetni magam nem volt kedvem, se kitérni miatta, se elcipelni Salgótarjánig. Így hát maradt a helyén. Kicsit csalódott voltam, hiszen sokkal izgalmasabbnak képzeltem az Óbükköt. Egyre vártam, melyik környező hegy lesz az Ökör-hegy, amire mindjárt felmászunk. Szembe jövő turisták már előre figyelmeztettek, hogy nem fog jól esni. Aztán az lett a nyertes, amelyikre legkevésbé akartam felmenni. Bár utólag azt kell mondjam, a túrázók kicsit túlparázták az egészet.
Ház a Remete-forrásnál
Az Ökör-hegyre kapaszkodva kicsit sikerült elkavarnunk a piros jelzésű, 60-as években felfestett Partizán útra, mely Borsodnádasdtól a Hangonyi-tóig vezet Szőnyi Mártonnak és partizántársainak emléket állítva. És akkor jöjjön a személyes kötődés itt is: általános iskolai úttörőcsapatunk éppen Szőnyi Márton nevét viselte.
5021-es számú Szőnyi Márton úttörőcsapat vigyázz! Zászlónak tisztelegj! (Forrás: Facebook, Újbuda Anno Retro XI csoport)
Kis vörös nyakkendős úttörőként persze fogalmam se volt, ki volt csapatunk névadója. Mondjuk Szőnyi Mártonnak annyi érdeme volt mindössze, hogy még magyar pilótaként az ellenséges szovjetek lelőtték az égről, aztán elhurcolták a Szovjetunióba, ahol átképezték partizánnak. Még kitüntetést is szerzett. Ehhez képest pár héten belül leleplezték őt és a csapatát, mikor ledobták őket ejtőernyővel ezen a környéken. Oké, ez biztos nem egyszerű lúzerség, nehéz lehet partizánkodni... ezt már az is mutatja, hogy mikor Mariannát a hegyoldalban kúszó piros ösvényre vezetem, hogy visszatérjünk a kék jelzésünkre, máris hatalmas úttorlaszok fogadnak kidőlt fák formájában. Ez így elég partizános, úgyhogy toronyiránt próbálunk felmászni, vissza a barátságosabb Kohászok útjára. Mariannának nem nagyon tetszik a dolog, de nincs mit tenni.
Kilátás az Ökör-hegy alatt
Még jó sokat kell mászni a csúcsig, de legalább szép kilátás a jutalmunk. A levegő néha annyira áll, hogy még nehezebbé teszi a hegymenetet. Máskor meg kellemes fuvallat legyezget minket. Elég bizonytalanok a légköri viszonyok, még bármi lehet ma. Még soha véget nem érni akaró vándorlás vár ránk Vállóspusztáig. Közben kezdenek utolérni a ma reggel induló 125-ösök jobbikai. A bővizű forrás mellett lévő pontnál csak lerogyok a kihelyezett székbe és két pofára majszolom az elénk tett rágcsákat. Sajnos idefelé már elő kellett venni az aszpirint is, mivel elkezdett lüktetni a fejem. A nyomott idő a hibás, vagy még több folyadék kéne? Mindenesetre nagyot merítek a forrásból. Arról ne is beszéljünk, hogy a szokásos foltok a lábamon már az első órákban előjöttek és összefüggővé híztak mostanra. Sajog, ha tűzi a nap, vagy ha hozzáér valami. Szóval nem nagyon érzem azt a csít, ami szárnyakon továbbvinne. De feladni nem szabad, nem is lehet itt a semmi közepén, pont Magyarország legösszefüggőbb vadonjában. Nagyjából öt kilométer még a Szalajkaház a következő ponttal, egyelőre jussunk el addig a hirtelen csúszóssá váló erdészeti úton.
„Cipós” szerkezetű homokkő kicsiben
Paksa Sebestyénék a pontőrök itt, és a túrán már sokadszor megkapom azt a pozitív visszajelzést, hogy olvassák a blogom. Ez annyira jól esik, máris egy picit több lesz az életkedvem. Nem mellesleg Sebestyén nagyon jól ír, érdemes elolvasni megható beszámolóját a túráról egy pontőr szemszögéből. Még egy rövidebb aszfaltos szakasz, míg befordulunk a Gemeruta-völgybe és megmásszuk a Szederkény 468 m magas csúcsát. Aztán végre leereszkedünk a szép nevű Istenmezejére (2016-ban a legszebb nevű magyar településnek választották), ahova úgy tűnt, már sose fogunk megérkezni. Isten napocskája ezerrel tűz ránk az aszfaltozott utcákra érve, egyáltalán nem barátságosan. Pláne az én lábaim számára. Végre megpillantom a Noé szőlője nevű homokkő sziklafalat, amit pár éve már volt alkalmam sokkal közelebbről is megcsodálni. Egy helyi monda szerint egy gazdag földesúr szőlőtőkéstől vált kővé, mikor egy szegény, beteg kislánynak nem adott a szőlőből és a gyermek édesanyja megátkozta.
... és nagyban
A helyiek kedvesen invitálnak a kocsmába, kérdezik, honnan jöttünk. Mikor meghallják, földig esik az álluk. A szokásos mondat hangzik el: „Az még autóval is sok!” Minket azonban minden csehónál és frissítőpontnál jobban vonz most az út menti kék kút, főleg annak hűs vize, amiben fürödni lehet. Így hát nem sajnáljuk a plusz métereket, pontérintés előtt és után is megfürdünk. Alig várjuk, hogy beérjünk az árnyas erdőbe. De a Katus-gödör kíméletlen, egyre csak emelkedik és még az utat is elvétjük. Szerencsére tudunk párhuzamosan haladni a standard kékkel, így nem teszünk a túrába még plusz 100 métereket. Csak kanyargunk össze-vissza a hegyháton, emelkedő, lejtő végeláthatatlanul. Már az se kárpótol, hogy mennyire szép arcát mutatja sokáig a Mátra egyik hegyoldalból, ahol egyébként szó szerint éget a nap. Úgy vonszoljuk magunkat előre, mint két elcsigázott és tikkadt sivatagi túlélő. Sehogy se fogynak a kilométerek. Már vagy harmincadszor számolom végig, mennyi van hátra Bárnáig, majd Salgótarjánig és még vissza Bárnáig. Minden megoldás közül a legrövidebb a legvonzóbb. Közben meg találgatom, ki és mikor lesz a „kétszázhúsz felettiekből” vagy a ma induló 125-ösökből, aki leghamarabb utolér. Fiala Peti? Szabó Attila? Esetleg Zsolt és Adri? Hol lehet Kreiter Balázs és Botos István? Megy nagyban a névsorolvasás. Az úton lévő őrültek szinte egész névsorát személyesen ismerjük.
A valósan eltelt és az észlelt idő itt már erősen eltér egymástól, így jó hosszúnak tűnik, mire távolból léptek és botok ütemes csattogása hallatszik és Fiala Peti még nagyon is peckes, hétmérföldes lépésekkel elhúz mellettünk. Hogy a fenébe csinálja? Mi már 52 km mínusszal is csak jóindulatúan szólva bicegünk. Utána érkezik nem sokkal Attila. Rajta se nagyon látszik a megtett táv. Végre elhagyjuk a Nagy-kő tömbjét és egy mélyúton lekanyargunk Bárnára. Már fotózni sincs kedvem az egyébként nagyon szép és viszonylag újnak tűnő kálváriát. Kis bozótos szakaszon kell áttörnünk magam és visítani tudnék, annyira fáj a kivörösödött lábam. Beérünk a faluba, az irányt tudom, de mégis bizonytalanok vagyunk, hol lehet a Kossuth utca 20. alatti kemping. Így hát megkérdezünk egy szépen felöltözött, szembe jövő bácsit, aki az unokáját sétáltatja. A bácsi úgy néz ránk, mintha kínaiul szólnánk hozzá. Megismételjük a kérdést, mondjuk a címet is. A bácsi kis híján visszaküld arra, amerről jöttünk. De hát láttuk eljönni erre a többieket, meg amúgy is ez az irány rémlik a térképről is. Ezt hallva a bácsi is korrigál. Még vagy 3 embert megkérdezünk a biztonság kedvéért, meg amiatt, mert sehogy se akar megkerülni a kemping. A kocsmából tántorogva kijövő úr is inkább csak furán néz ránk zavaros szemekkel és befelé invitálna. Na jó, ez legalább érthető. Utólag tudom meg a salgótarjáni Galcsik fogadó portásától, hogy sok évig Bárna volt a vezető Magyarország égetettszesz-fogyasztásában. Bevett szokás volt pálinkás kenyérrel nyugtatni a síró csecsemőket. Szerencsére a többi helyi lakos jó irányba mutogatott, így nagy sokára megkerül a kemping. Fiala Peti már siet is Salgótarján felé, ahogy mi érkezünk.
A pecséteknek otthont adó dobozok a Kohászok útja mentén
Itt vár a depós cuccunk is nagy örömünkre. A menü fasírt főtt krumplival és csalamádéval. Ezt máskor felhabzsolnám azon nyomban, de most alig bírok csipegetni belőle. Szívem szerint fognám a hálózsákom és bevonulnék egyik faházba aludni és ezzel befejezném a túrát itt, Sanyihoz hasonlóan. De Marianna addig beszél a lelkemre, hogy végül ledöntök egy energiaitalt, magamhoz veszem a kólát, a csomagunkat átcímkézzük Salgótarjánba, majd útnak indulunk. Azt ígérik, hogy odaér bőven a pakk, mire mi is átérünk. Nincs már rengeteg időnk, eddig már sokat elhasználtunk a rendelkezésünkre álló 33 órából. Talán a bárnai visszaútra nem is lenne már elég idő. Viszont Salgótarjánba akár lassan de biztosan is átjuthatunk a hátralévő 14 km-es szakaszon (mi eredetileg kevesebbel számoltunk, így kisebb sokként ért a mennyiség). De ki szeretne már visszajönni Bárnára is? Egyértelműen ejtjük eredeti tervünket. Azt mondták, Tarjánban is lehet aludni, szóval jó lesz nekünk ott is, úgyis onnan könnyebb hazajutni.
Az első kilométerek meglepően flottul mennek, húzom Mariannát végig az igen takaros falun (hogy senkinek se úgy maradjon meg emlékezetében, mint egy feneketlen alkoholgödör), majd fel egy igen kellemetlen, magas fűvel benőtt, erősen emelkedő mezőn, a gerincre. Hiába csodaszép minden, a lemenő nap fényében fürdő falu, a templom oldalában terpeszkedő foltos macska, a házból kiszaladó cuki kölyökkutya, a távoli kálvária látványa. Mind remek fotótéma lenne, de kinek van már kedve ilyenkor elővenni a telefont? A gerincre felérve egyre kevésbé tudom már kibogarászni a jelzéseket, így elő kell venni a lámpát. Lejtőre váltunk. Szemből két lámpafény közeledik – Anna és Laci. Most már ők az éllovasok, miután Dani feladta a túrát Ózdon. Ezt meglepődve halljuk. Kicsit beszélgetünk a hátralévő útról, aztán mindenki jó utat kíván az ellenkező irányba tartó csapatnak. Az övék még jó hosszú lesz innen.
E verset egy Inászón dolgozó fiatal mérnök, más források szerint az utolsó csillét kitoló bányász írta
Rövid vándorlás forgalomban, majd az inászói bekötőútra váltunk. Sajnálom, hogy itt is sötétben haladunk, érdekes lenne látni, hogyan vált egy egész, fénykorában több mint 2000 fős falu jóformán semmivé. Itt kezdődött ugyanis a Salgótarján környéki szénkitermelés, de most mindössze a sötétből előderengő, a gaz között megbúvó romos házfalakat látjuk, illetve a település temetője maradt meg, de oda nem teszünk kitérőt, pedig biztosan hátborzongatóan izgalmas lenne így éjszaka. Most csak mi haladunk itt az éjszakában, mint két fáradtságtól imbolygó szellemalak.
Egyre nehezebbek a lépések. Marianna mondja, biztos fel kell menni a Pécskő-nyeregbe, ami elég izzasztó feladat. Megnyugtatom, hogy a térképen csak egy Pécskő nevű települést látok, oda tartunk. Az persze nem jön le, hogy éppen az előbb említett nyergen keresztül. Csak azt vesszük észre, hogy kifogy az aszfalt a lábunk alól és egyre magasabbra visz az erdei út, és egyre meredekebben. Nagy sokára feltornázzuk magunkat a nyeregbe. Annáék elbeszéléséből, de az itinerből is rémlik, hogy kellene itt lenni valami EP-nek, de se híre, se hamva, pedig lassan elhagyjuk a házakat. Néha nehéz megtalálni a turistaút folytatását, de a kékről nem térünk le sehol. Pontra azonban nem lelünk. Annyira nem bánjuk, legalább haladunk, ha csigalassúsággal is, előre. Sajognak a talpaim, fáj a bal bokám, ég mindkét lábam. Jó lenne már végre célba érni. De most már legalább ez belátható időn belül megtörténik. Már egész közel vagyunk a városhoz, amikor lámpafény érkezik szemből. Fiala Peti az, szinte szalad felfelé az erős kaptatón. Állítólag nagyon vonzzák a dinnyék a ponton, amiknek mi még színét se láttuk. Kitartást kívánunk neki, és a mögötte érkező Attilának és a másik, ismeretlen versenyzőnek is. A srác mondja, hogy siessünk, mert nagyon villámlik a láthatáron.
Mikor kiérünk a házak közé, a villámlás úgy tűnik, még elég messze van. De ezt így a sötétben nehéz megítélni. Amennyire tudjuk, szedjük a lábainkat, de már az aszfalton is alig, csak döcögősen megy a szekér. Salgótarján Rokkanttelep városrészén haladunk a belvárosi célunk felé, pont úgy, mint a rokkantak. Beleillünk legalább a környezetbe. A városközpontban a késői óra ellenére nagy az élet, rendőrautó villog a kereszteződésben és meglepően sok az ember. Mi csak kitartóan keressük az irányt a Galcsik fogadó felé. Szerencsére viszonylag jól ismerjük a járást, hiszen a fogadó más túráknak is szokott otthont adni. A végét kicsit még meghúzom, főleg, hogy az utolsó pillanatban kell átszaladnom egy pirosra váltó lámpánál. Átvágunk egy benzinkúton, aztán már ott is vagyunk a fogadó lépcsője előtt. Kucsera Ákos, az itteni pontőr szívélyesen fogad minket. Leülhetünk végre és eszegethetünk a gumicukrokból, amíg megírja nekünk az okleveleket. Valamivel több, mint 31 óra ébrenlét és vándorlás után, éjjel 11 körül most célba értünk. Életem második leghosszabb távját teljesítettem, ami a várthoz képest jóval nehezebbnek tűnt, talán a nagy meleg miatt is. És hol vagyok még a 250 km-től... Minden tekintetben nagyon messze. Emelem hát kalapom minden teljesítő előtt. Hihetetlen táv, bámulatos kitartás, fantasztikus teljesítmény!
Jutalmunk a célban - a felét el is pusztítottuk azon nyomban
Alig készül el Ákos a papírmunkával, egyszeriben leszakad az ég. Aki most kint van, szanaszét ázik. Jó, ha le nem mossa a hegyről a felhőszakadás. Reménykedünk, hogy az úton lévőket vagy szerencsés helyen éri a vihar, vagy jól átvészelik a váratlan megpróbáltatást. Mi a célba érés felett érzett öröm mellett egyelőre csak bosszankodhatunk, hogy se aludni nem lehet itt, se a csomagunkat nem hozták még le Bárnáról. Szerencsére a fogadó portása szorít nekünk helyet, ahova kénytelenek vagyunk 31 órányi vándorlás összes porával és izzadtságával lefeküdni. Pedig ott a zuhanyzó, de nincs se törülközőnk, se váltóruhánk, se tusfürdőnk. Talán majd reggelre ideér, most már úgyse tudnánk hazautazni se. A minibárból 1000 Ft-ért veszek egy sört. Nem sajnálom a pénzt most, megérdemlem. Sajnos meginni nem tudom, mert a gyomrom erősen tiltakozik valami ellen. Ugyanúgy, mint a sajgó talpaim. Ilyenkor általában azért tudok nehezen elaludni, mert legalább fél órán keresztül szörnyen fájnak. Most még kicsit émelygek is, ráadásul a vörös lábszáraim kezdenek felhólyagosoni is, tehát alig tudok aludni. Legalább végigkövetjük, kik vannak még versenyben. Adri és Zsolt érkezik éjjel (én alszom, csak Marianna hallja), majd már hajnalban Rita és Csaba, Évike és Juli, Hricisák Laci és még egy srác. Mind vissza is érnek Ózdra majd, összesen 13-an teljesítik a 250 km-es brutálisan hosszú távot. A csomagunk, a rendelt pólóink és a jelvényünk még mindig sehol. Már majdnem elindulunk Bárnára érte, amikor végre 7 óra körül minden befut, Tudunk végre zuhanyozni, ruhát váltani, enni, és megiszunk egy kávét is az étteremben. És végre valahára indulhatunk haza, ráadásul boldog és sikeres teljesítőként.
Egy TT-csecsemőnek minden új, így természetesen a LeFaGySz túrák is. Ez a túra volt a tehát a f@szagyerek-avatóm, hiszen a cím nem arra utal, hogy a résztvevő delikvensek halálra fognak fagyni a zimankóban, aztán jól megkajálja őket a jeti (én persze azonmód bekajáltam ezt a dumát, ahogy a mellékelt ábra mutatja). Hanem arra, hogy ez itt és most, ezúttal a Bükkben a LegFaszább Gyerekek Szivatása. 57 km, 2700 m szint, Bükk – azért ennél teljesítettem hosszabb és szintesebb túrákat is, ha minden igaz. De akkor is, ezt most valóban jól beszlopáltam! Ha indulhat rosszul a nap, akkor ez most tényleg rossz csillagzat alatt kezdődött.
Azt beszéltük meg, hogy Pétert és engem Laci 4:30-kor vesz fel a házunk előtt. Főúri kényelemben van részem, de ezt is majdnem elbaltáztam, mikor is 4 óra 4 perckor tök véletlenül spontán felébredtem és ránéztem az órámra. (Még jó, hogy okosórában alszom...) Azon nyomban kaptam egy kisebb szívinfarktust. A telefonomnak egy jó fél órája kellett volna ébresztenie – de nem csörgött. Volt tehát kemény 25 percem, hogy puccparádéba vágjam magam, főzzek egy kávét és teát, egyek pár falatot, felnyaláboljam a cókmókom és kirugdossam magam a házunk elé. Innen szép nyerni... De sikerült. 4:30-kor ott virítottam lent és csodák csodája, semmit se hagytam otthon. Sőt a kávé és a tea is elkészült.
Gyerünk, vár a Bükk!
Bedobtam a cuccaim a csomagtartóba, aztán mentünk is Szabiért Angyalföldre. Ezután nyílegyenesen Bélapátfalva felé vettük az irányt. Péter és Laci is elsőbálozó volt a túrán, Szabi viszont rutinos f@szagyerek már, legalább olyan, mint Chuck Norris, aki a jeti hátán mászik fel az Istállós-kőre. Rövid összekészülődés után, ami nekem főleg abból állt, hogy próbáltam valami kaját magamba erőltetni, már indultunk is. Nekem minden olyan gyors és hirtelen volt (előtte persze percekig vártam a fiúkra), hogy alig tudtam összekapni az itinerem a kezdőpecséthez. Laci szerencsére bevárt, aztán próbáltunk loholni a másik két fiú után. De leginkább bottal üthettük a nyomukat. A nagy rohanásban máris éreztem, hogy fagyhalálhoz való öltözetem mára picit sok lesz. Én ugyanis az Időképen azt láttam, hogy hajnalban mínusz 6 fok körüli hőmérsékletek lesznek, és nappal is fent a fennsíkon legfeljebb 0 fok várható. Hideg időben a turisták nagykönyve szerint is fő a réteges öltözet, így ennek megfelelően számtalan réteg volt rajtam és nálam. A kabátot rögtön le is vettem, mihelyt kapaszkodni kezdtünk a piros kereszten. De még így sem volt fain a dolog, kezdtem lemaradni Laci mögött. Na nem sokkal, de azért bántott a dolog. Másrészt, már a kaptató elején kiderült, hogy az ezer éves túrabotjaim közül csak egyik működőképes. A másik folyton összecsuklik. Innentől folyton azon törtem a fejem, hol tudnék megszabadulni ettől a kolonctól egy eldugott alkalmas helyen, ahová majd egyszer a közeljövőben vissza tudok menni érte.
Szerencsére az első igazolópont előtt vízszintesebb lett a terep. Ilyenkor bezzeg semmi gondom nem volt, még kicsit kocogtunk is. De mihelyt mászni kellett, rögtön csigabiga lettem megint, izzadtam, mint zsidó a ladikban (vagy rosszlány a templomban :-) – úgyis lesz róluk még szó).
A Kelemen-széki sziklaeresznél volt az első ellenőrzőpont
Lépjünk is vissza az első igazolóponthoz, a Kelemen-széke látványos sziklaereszéhez, ami számomra is, aki a Bükknek ezt a részét szinte betéve ismeri gyerekkora óta, egy szép meglepetés volt. Otthon egyébként látatlanban, a kiírás meg mindenféle félinfók alapján összedobtam egy tracket, ami nagyjából majdnem 95%-ban egyezett a valódi útvonallal. Ez utóbbit csak a helyszínen kaptunk meg. Így nem kellett szégyenkeznem azok előtt se, akiknek ezt előzetesen elküldtem gpx formátumban. Egyik legnagyobb eltérés pont itt volt: a track nem ment ki a Csortos-kőre – én viszont azt a tanösvénykanyart is beletettem, mivel nem akart kijönni a kiírt 57 km. Sajnos a román őrmester közelben lévő sírjáról lemaradtam a nagy rohanásban. Pedig ezt sem ismertem eddig és most sem sikerült megismernem. A második világháború véghajrájában elég komoly harcok voltak itt a Bükk ezen térségében. Akit érdekelnek ezek a történések, Király Lajos, akkori szilvásváradi erdész megemlékezésében olvashat róla. Ekkor a románok már az oroszok oldalán harcoltak, így több román vonatkozású sír is van a környéken. A harcokról tanúskodnak a nyeregben lévő Katonasírok is, de mielőtt eljutottunk volna odáig, még fel kellett másznunk a Kelemen-székének majdnem a csúcsára is, ahol a második igazolópontnál lyukaszthattunk. Előtte még átvágtunk az úgynevezett Töröksáncon is, mely a Bükk második legnagyobb őskori erődített települését határolta.
Itt az igazolópontnál ért utol minket Őrsi Bálint, aki szintén rutinos Bükkjáró, és adta azt a tuti tippet, ami nekem nem tudom, hogy miért nem jutott eszembe: rejtsem el a rossz botom a Katonasíroknál, így a túra végén, ha nem felejtem el, magamhoz tudom venni újból. Így is lett. De annyira meg voltam kavarodva, hogy majdnem végül a rossz botot hoztam el és a jót dugtam el, ezért még egyszer vissza kellett mennem a rejtekhez. Előtte persze még estem is egy jó nagyot a kijegesedett úton kocogás közben... Amikor nem szenvedtem éppen valamivel, szegény Lacit traktáltam mindenféle Bükk hegységgel kapcsolatos történetekkel, ismeretekkel és etimológiai fejtegetésekkel. (Itt most éppen a Mária-bányáról meséltem, meg a Kalapat-tetőről...) Vagy Bálinttól szerettem volna megtudni, hogy jól emlékezem-e, hogy gyerekkoromban a sárga még végig a völgytalpon ment-e a Horotna-völgyben. Nyilván ezt Bálint se tudta megmondani, hiszen nem együtt gyerekeskedtünk, meg amúgy is kevés volt neki a tempónk, így hát ment gyorsan az éppen megjelenő tesójáék után. Én meg örültem, ha jelen esetben valahogy majd felkecmergek az egyre közelebbről fenyegető Istállós-kőre. Régen volt már, hogy egyetemista barátaim között arról voltam híres, hogy itt a flúgos csaj, aki túraszandálban rohan felfelé... Mert akkoriban képes voltam egy napos túrát szervezni ide, annyira nagy Bükk-rajongó voltam és vagyok, meg szandálban rohangászni mindenféle hegyekre. Meg állva utazni végig az utat a tömött buszon Szilvásváradig. Inkább most folyamatosan az az eset járt az agyamban, amikor egyszer szüleimmel télvíz idején nem sikerült felmásznunk erre a hegyre, ami Magyarország egyik legmeredekebb emelkedőjét tudja prezentálni turistaúton. A barlang utáni erős emelkedő után, a szikláknál annyira ki volt ugyanis jegesedve az út, hogy képtelenség volt tovább jutni. Hómacskáról, túrabotról még hírből se hallottunk akkoriban, mindenféle utcai bakancsokban vagy hótaposó gumicsizmában túrázgattunk. De így is számtalanszor megmásztuk ezt a hegyet, amiért (és az összes többi hasonló élményért) nem lehetek elég hálás az ősöknek.
Turistaságom bölcsője jó eséllyel itt ringott a Bükk-hegységben, pontosabban Szilvásváradon, köszönhetően az itteni rokonságnak. Már egész pici gyermekként rácsodálkoztam az itteni hegyekre. És mint a mesében, ezek a nem is olyan távoli, kéklő bércek hívtak, egyre csak hívtak, és hívnak ma is rendületlenül. Bennem visszhangra talált ez a hívó szó és azóta muszáj mennem. Örökre vándor lettem.
Már 2 évesen is a Szalajka-völgyben szüleimmel - itt kezdődött el bennem valami
A Szalajka-forrásnál meg is érkezett a jég, sorra halászta elő a zsákjából mindenki a jégjáró alkalmatosságokat. Eddig leginkább havas, saras és szárazabb részek váltakoztak. Most azonban, újabb lyukasztás után, az ősemberbarlang felé vezető út első emelkedőjén a jég volt a fő ellenség a meredekség mellett. A jeges szakasz azonban nem tartott sokáig, igazából simán macska nélkül is fel lehetett mászni még a legfrusztrálóbb részeken is, csak semmi kedvem nem volt újabb molyolásba fogni, mert Laci máris kezdett eltünedezni valahol elöl. Még a forrásnál (vagy máshol) tettem is egy könnyelmű kijelentést neki: nekem ez volt az első és utolsó LeFaGySz-om. Annyira baromira elegem van abból, hogy csak rohanunk mint a hülye, még szétnézni sincs jóformán időm. Csak menjen, majd valamikor és valahogy felküzdöm magam, egyébként is boldogulok egyedül itt a Bükkben. Neki viszont én vagyok a navigátora, így szépen bevárt a csúcs közelében. Remélem, sokat nem kellett várni a hisztis nőszemélyre. Mikor azt firtatta, hogy miért nem eszem, megint hozzávágtam, hogy ugyan mikor ennék? Hiszen éppen csak regisztrálni tudom, nagyjából merre járunk a tracken, másra időm sincs.
A szalajka-völgyi Felső-tó
és az Istállós-kő csúcsa, gyerekkori barangolásaink gyakori színhelyei
Na ezen a ponton, a Toldi-kapunál értük utol Szabit. Péter meg már ki tudja, merre járt ekkorra. Szabi, hallva a lamentálásom, máris megmondta, mi a bajom és kezelésbe vett. Kicsit le kell csak vetkőztetni a csajszit (ilyenek ezek a férfiak...), és máris minden jó lesz – szabaduljunk csak meg néhány rétegtől. Nagy lovagiasan megint bevállalta ezek cipelését, pedig erősen tiltakoztam. Szegény, nem tudta, mire vállalkozott, mert ezután úgy megtáltosodtam, hogy csak kullogott utánunk. Máris eltűztünk Lacival a kellemes lejtőt megfutva, a Stimecz-ház irányába. Persze a lyukasztónál megvártuk őt, de csak azért, hogy újból elhúzzunk a Samassa-ház után a Lambot-hegyese és a Lambot felé az emelkedőkön. Innen már semmi bajom nem volt ezekkel, sőt még jobban neki is vetkőztem, megvillogtatva a Bükkinyúlszos pólómat. Ezt Szabi igencsak zokon vette.
A Samassa- vagy Lambot-ház
Mikor megálltunk pár fotót készíteni az Imó-kő impozáns sziklatömbjénél, megint megjelent a semmiből elveszettnek hitt túratársunk, pedig kezdtünk igencsak aggódni miatta. Körülbelül ezen a szakaszon merült fel az ominózus téma, hogy egyesek ilyen mélytorkos mutatványokkal még pénzt is keresnek, nem is keveset, mi meg olyan lúzerek vagyunk, hogy fizetünk azért, hogy jól megszivassanak. Innen most egész sokáig sikerült együtt haladnunk. Nagyon vártuk mindannyian, hogy megérkezzünk végre a Tamás-kúthoz, ahol a túrán a második, egyben utolsó vízvételi lehetőség van. Ellátás meg ugye nincs is, tehát a hazaiból kell élni. Mondanom se kell, a táskámban lévő szeletekből a fele második világháborús kompánia elélt volna jó darabig.
A bükki kövek karéja a Lambot-hegyeséről
Elhaladtunk a Fekete-len-forrás fölött magasodó szikla árnyékában, majd rövid emelkedésbe kezdtünk a kútig. Közben meséltem a fiúknak a bükki időszakos forrásokról. A kútnál valamennyi izotóniás port sikerült beleszuszakolni a kiürült kólás palackomba is, a többit meg felnyalhatják majd a bükki medvék, ha szeretik a meggyes ízt. A maradék egy szál botom persze szokás szerint otthagytam, így mehettem vissza – szerencsére még nem voltunk messze. Erős mászókán értük el a zöld jelzéssel bíró Török-utat, ami a Bükk egy nevezetes régi közlekedőútja.
Az Imó-kő sziklatömbje
A Fekete-len sziklája - mind egy-egy időszakos forrást őriz
Valamikor réges-régen, szinte végig a történelmi idők során – és az ember ebben a bükki tájban mindig is jelen volt –, sokkal többet gyalogoltak összességében, de akár naponta is, mint manapság. Majdnem, hogy természetes is volt, ekkora, vagy közel ekkora távokat megtenni. Csak a mai kor elgépiesedett embere kényelmesedett el jó dolgában annyira, hogy már csak kevesen akadnak olyanok, mint mi. Persze régen mások voltak az indítékok, nem extrém kihívásokat vagy kalandot kerestek az emberek, vagy szép sportteljesítmények vagy természetközeli élmény elérésére vágytak, hanem meg kellett szerezni a családnak az élelmet, meg kellett kötni az üzletet, fel kellett fedezni a nyersanyag-lelőhelyet, rajta kellett ütni az ellenségen, terjeszteni kellett a tant, hívott a munka szava, illetve ezer más okból kifolyólag járták az emberek az erdei utakat. Bár fikció, azaz annyira nem, mert valós történet alapján született, az egyik utolsó mohikánként a példa erre a Simon Menyhért születése című bükki opusz, kamaszkori kedvenc olvasmányom és filmem, abból is az erdész személye, aki vajúdó feleségén segíteni próbálva, a tomboló hóviharban ide-oda jár a bükki erdészházak között. És ez a történet is az 50-es években játszódik; a kisvasutak egy ideje zakatoltak már az erdei pályákon, szállítva a rakományt és néha a munkásokat, azonban hamarosan kiépülnek a fennsíkra vezető aszfaltutak, és az egyre terjedő motorizáció tőlük is elhódította a munkát és az utazóközönséget. Ha nem muszáj, minek gyalogoljunk, nem igaz? Maradjon ez az ilyen hóbortos egyének kiváltsága.
Megérte ide felkapaszkodni ezért a szép kilátásért
Elég sokáig kapaszkodtunk tehát a történelmi Török-úton, míg felértünk a Bükk-fennsík peremére, hogy aztán végiglátogassuk a köveket, melyeket nemrég még a Lambot-hegyese csúcsa alól csodáltunk. Három-kő, Tar-kő, Cserepes-kő, Pes-kő, Őr-kő – ezek a 900 méter körüli szirtek vigyázzák a Bükk asztalszerű magaslatát. Azt gondolná az ember, hogy fennsíkra érkezett, tehát innen már nincsen mászás. Á, dehogynem, most kezdődik még csak az igazán technikás terep. Végeláthatatlan hullámvasúton fel-le, talpunk alatt hol sár, hol hó, hol latyak, hol pedig jég, néha meg cudar ördögszántás. Így hívják népiesen ugyanis a földből kiálló felszíni mészkőbarázdákat, szakszóval a karrmezőt. Mikor a kilátást csodálva megállunk a Három-kőn vagy később a Tar-kő alatt, érzékeljük, hogy hűl a levegő és a nap is lassan lebukóban. Elő is vesszük a lámpát és Szabitól is visszakérem az összes ruhát, cipelte úgyis eleget. A sötétben még kevésbé haladós a menet. Azért hamarosan odaérünk megint az Őserdő düledező kerítése mellé, ami délelőttről is ismerős lehet, és már jócskán sötétben indulunk a Cserepes-kő irányába. Néha olyan erősen lejt a terep, hogy kétségeim támadnak, hogy rajta vagyunk-e még az Országos kéken, amin haladnunk kellene vagy sikerült betévednünk akaratlanul is egy lápába. Máskor meg vadul az égbe tör a turistaút. Nézzük, vannak-e előttünk megerősítésként szolgáló lámpafények. Néha látni vélünk világosságot, de engem például folyton megtéveszt egy erős fénnyel a hegyek orma fölött ragyogó csillag. Mindig azt hiszem, oda a magasba kell feljutnunk. Szabi megint lemarad, emiatt aggódva nézünk olykor-olykor hátra is, lámpáját kutatva a távolban.
Körpanoráma a Három-kőn
Szabi és Laci, két hű túratársam
A Tar-kő alól rálátás a Három-kőre
A Cserepes-kő barlangját éppen lakják, szemből is érkezik két lány, talán éppen a többi fiatalhoz tartanak a barlangszállás felé. Kitartást kívánnak nekünk, valószínűleg tudják, miben sántikálunk. Az Őr-kő-rét padjánál megállunk, hogy bevárjuk Szabit. Szerencsére nagyon nem maradt le, így nemsokára együtt indulunk az utolsó bérc meghódítására. Utolsó kihívásként rövid de velős emelkedő következik. Biztatom a srácokat, hogy nem lesz hosszú. Fentről rálátunk a települések fényeire, de a telefont már nem vesszük elő, csak az itinert, hogy kilyukasszuk az utolsó előtti rubrikát. Mert lesz még egy titkos EP is, aminek a helyét nem árulták el előre.
Tanakodunk, hogy jön össze még vagy 200 méternyi szint, aminek még hátra kéne lennie Laci órája szerint. Icipici emelkedők még akadnak, de aztán nekiindulunk a lejtőnek az úgynevezett Péter úton, mellőzve a sötétben láthatatlan boksa hűlt helyét. Péternek nem sikerül megmutatni a róla elnevezett utat, de ezt valahogy előre is sejtettem. Rálelünk viszont a 47 km-es „babatávon” haladó Átol Csabira, majd hamarosan megkerül a titkos bója is. Miközben benyomom a lyukasztót, majdnem sikerül ledobnom az itinert a szakadékos oldalba – mászhatok utána. Szabi kiadja a vezényszót, hogy kocogás. Bár nem fenyeget a szintidő vége, mégis jó lenne minél hamarabb beérni, főleg, hogy leginkább már csak lefelé visz az út. Neki is iramodunk, de úgy látszik, bennem maradt a legtöbb futhatnék mára, mert jól elhúzok a fiúktól. Sebaj, amíg leérnek, megkeresem a botom az árok mellett, ahová rejtettem. Aztán gyerünk lefelé a kéken. Sajnos egy-egy kanyar után nagyon csúszós-saras az út, muszáj óvatoskodni. Még rosszabb lesz a helyzet, mikor kiérünk egy erdészeti útra. Itt rendesen fel van fagyva az út felülete. Dobok egy-két hátast, emlegetve mindenféle rosszlányokat. Ezek is szép mutatványok, de még fent az Őr-kő utáni szakaszon sokkal szórakoztatóbb piruettet sikerült produkálnom, úgy, hogy bennem, vagy a botomban az éppen érkező Laci is felbukott. Aztán nem győztünk egymástól elnézést kérni, meg aggódni a másik testi épsége miatt.
Még nem is sejtjük, hogy egy seregnyi nagyon veszélyes jeti vár ránk a célban
Egy darabig hanyagolom is a kocogást, aztán meg mikor már lehetne, azt látom megint, hogy a fiúk lámpája igen messziről világít. Bár kedvem lenne, nem sietek hát nagyon előre. Megnyugtató érzés, mikor elérem a falu legszélét a Gyári-tónál, és egyre szaporodnak és közelednek a fények. Most nincs az az érzésem, hogy milyen jó lenne még menni, bár az igazat megvallva, tudnék még gyalogolni tovább. Lesz még erre alkalom, talán éppen következő hétvégén ekkor még csak a táv felénél fogok tartani valahol Magyarország közepe táján. Csak még be kéne nevezni a sorban következő őrültségre...
Nem fagytam le, nem evett meg a jeti, sem a bükki farkasok és a medvék karöltve, épen és egészségesen, de valamicskét fáradtan lépek be ismét a Bélkő étterem ajtaján, üdvözölve az éppen bent lévő túratársakat. Mire megkapom a díjazást, megjön a két fiú is. Péter is bent vár ránk, ő mintegy 40 perccel korábban ért be. Amíg elmegyek a mellékhelyiségbe, a fiúk kikérik a levesem. Jóízűen elfogyasztjuk, aztán Péter rendel mindenkinek egy kávét, hogy tudjuk Lacit szórakoztatni a visszaúton. Még csapunk egy fergeteges jetipartit, hiszen a szervezők mindenkinek adtak ajándékba egy-egy horgolt jetit és én is sütöttem egy adag sós és édes jetit. Akut jetiveszély van, nemhiába van a falon a Pozor yeti felirat. Még egy könyv is akad, aminek címe szerint mindent ráfoghatunk a jetire. Remélem, a nap eleji nyűgösségemet is bevállalja. Mert szeretnék még LeFaGySz túrára jönni...
Jetiparti indul!
Itt minden a jetiről szól
Ő az én kajlafülű mókusjetim - ezentúl hű túratársam
