Nem fagysz le!

 

Egy TT-csecsemőnek minden új, így természetesen a LeFaGySz túrák is. Ez a túra volt a tehát a f@szagyerek-avatóm, hiszen a cím nem arra utal, hogy a résztvevő delikvensek halálra fognak fagyni a zimankóban, aztán jól megkajálja őket a jeti (én persze azonmód bekajáltam ezt a dumát, ahogy a mellékelt ábra mutatja). Hanem arra, hogy ez itt és most, ezúttal a Bükkben a LegFaszább Gyerekek Szivatása. 57 km, 2700 m szint, Bükk – azért ennél teljesítettem hosszabb és szintesebb túrákat is, ha minden igaz. De akkor is, ezt most valóban jól beszlopáltam! Ha indulhat rosszul a nap, akkor ez most tényleg rossz csillagzat alatt kezdődött.

Azt beszéltük meg, hogy Pétert és engem Laci 4:30-kor vesz fel a házunk előtt. Főúri kényelemben van részem, de ezt is majdnem elbaltáztam, mikor is 4 óra 4 perckor tök véletlenül spontán felébredtem és ránéztem az órámra. (Még jó, hogy okosórában alszom...) Azon nyomban kaptam egy kisebb szívinfarktust. A telefonomnak egy jó fél órája kellett volna ébresztenie – de nem csörgött. Volt tehát kemény 25 percem, hogy puccparádéba vágjam magam, főzzek egy kávét és teát, egyek pár falatot, felnyaláboljam a cókmókom és kirugdossam magam a házunk elé. Innen szép nyerni... De sikerült. 4:30-kor ott virítottam lent és csodák csodája, semmit se hagytam otthon. Sőt a kávé és a tea is elkészült.

Gyerünk, vár a Bükk!

Bedobtam a cuccaim a csomagtartóba, aztán mentünk is Szabiért Angyalföldre. Ezután nyílegyenesen Bélapátfalva felé vettük az irányt. Péter és Laci is elsőbálozó volt a túrán, Szabi viszont rutinos f@szagyerek már, legalább olyan, mint Chuck Norris, aki a jeti hátán mászik fel az Istállós-kőre. Rövid összekészülődés után, ami nekem főleg abból állt, hogy próbáltam valami kaját magamba erőltetni, már indultunk is. Nekem minden olyan gyors és hirtelen volt (előtte persze percekig vártam a fiúkra), hogy alig tudtam összekapni az itinerem a kezdőpecséthez. Laci szerencsére bevárt, aztán próbáltunk loholni a másik két fiú után. De leginkább bottal üthettük a nyomukat. A nagy rohanásban máris éreztem, hogy fagyhalálhoz való öltözetem mára picit sok lesz. Én ugyanis az Időképen azt láttam, hogy hajnalban mínusz 6 fok körüli hőmérsékletek lesznek, és nappal is fent a fennsíkon legfeljebb 0 fok várható. Hideg időben a turisták nagykönyve szerint is fő a réteges öltözet, így ennek megfelelően számtalan réteg volt rajtam és nálam. A kabátot rögtön le is vettem, mihelyt kapaszkodni kezdtünk a piros kereszten. De még így sem volt fain a dolog, kezdtem lemaradni Laci mögött. Na nem sokkal, de azért bántott a dolog. Másrészt, már a kaptató elején kiderült, hogy az ezer éves túrabotjaim közül csak egyik működőképes. A másik folyton összecsuklik. Innentől folyton azon törtem a fejem, hol tudnék megszabadulni ettől a kolonctól egy eldugott alkalmas helyen, ahová majd egyszer a közeljövőben vissza tudok menni érte. 

Szerencsére az első igazolópont előtt vízszintesebb lett a terep. Ilyenkor bezzeg semmi gondom nem volt, még kicsit kocogtunk is. De mihelyt mászni kellett, rögtön csigabiga lettem megint, izzadtam, mint zsidó a ladikban (vagy rosszlány a templomban :-) – úgyis lesz róluk még szó). 

A Kelemen-széki sziklaeresznél volt az első ellenőrzőpont

Lépjünk is vissza az első igazolóponthoz, a Kelemen-széke látványos sziklaereszéhez, ami számomra is, aki a Bükknek ezt a részét szinte betéve ismeri gyerekkora óta, egy szép meglepetés volt. Otthon egyébként látatlanban, a kiírás meg mindenféle félinfók alapján összedobtam egy tracket, ami nagyjából majdnem 95%-ban egyezett a valódi útvonallal. Ez utóbbit csak a helyszínen kaptunk meg. Így nem kellett szégyenkeznem azok előtt se, akiknek ezt előzetesen elküldtem gpx formátumban. Egyik legnagyobb eltérés pont itt volt: a track nem ment ki a Csortos-kőre – én viszont azt a tanösvénykanyart is beletettem, mivel nem akart kijönni a kiírt 57 km. Sajnos a román őrmester közelben lévő sírjáról lemaradtam a nagy rohanásban. Pedig ezt sem ismertem eddig és most sem sikerült megismernem. A második világháború véghajrájában elég komoly harcok voltak itt a Bükk ezen térségében. Akit érdekelnek ezek a történések, Király Lajos, akkori szilvásváradi erdész megemlékezésében olvashat róla. Ekkor a románok már az oroszok oldalán harcoltak, így több román vonatkozású sír is van a környéken. A harcokról tanúskodnak a nyeregben lévő Katonasírok is, de mielőtt eljutottunk volna odáig, még fel kellett másznunk a Kelemen-székének majdnem a csúcsára is, ahol a második igazolópontnál lyukaszthattunk. Előtte még átvágtunk az úgynevezett Töröksáncon is, mely a Bükk második legnagyobb őskori erődített települését határolta. 

Itt az igazolópontnál ért utol minket Őrsi Bálint, aki szintén rutinos Bükkjáró, és adta azt a tuti tippet, ami nekem nem tudom, hogy miért nem jutott eszembe: rejtsem el a rossz botom a Katonasíroknál, így a túra végén, ha nem felejtem el, magamhoz tudom venni újból. Így is lett. De annyira meg voltam kavarodva, hogy majdnem végül a rossz botot hoztam el és a jót dugtam el, ezért még egyszer vissza kellett mennem a rejtekhez. Előtte persze még estem is egy jó nagyot a kijegesedett úton kocogás közben... Amikor nem szenvedtem éppen valamivel, szegény Lacit traktáltam mindenféle Bükk hegységgel kapcsolatos történetekkel, ismeretekkel és etimológiai fejtegetésekkel. (Itt most éppen a Mária-bányáról meséltem, meg a Kalapat-tetőről...) Vagy Bálinttól szerettem volna megtudni, hogy jól emlékezem-e, hogy gyerekkoromban a sárga még végig a völgytalpon ment-e a Horotna-völgyben. Nyilván ezt Bálint se tudta megmondani, hiszen nem együtt gyerekeskedtünk, meg amúgy is kevés volt neki a tempónk, így hát ment gyorsan az éppen megjelenő tesójáék után. Én meg örültem, ha jelen esetben valahogy majd felkecmergek az egyre közelebbről fenyegető Istállós-kőre. Régen volt már, hogy egyetemista barátaim között arról voltam híres, hogy itt a flúgos csaj, aki túraszandálban rohan felfelé... Mert akkoriban képes voltam egy napos túrát szervezni ide, annyira nagy Bükk-rajongó voltam és vagyok, meg szandálban rohangászni mindenféle hegyekre. Meg állva utazni végig az utat a tömött buszon Szilvásváradig. Inkább most folyamatosan az az eset járt az agyamban, amikor egyszer szüleimmel télvíz idején nem sikerült felmásznunk erre a hegyre, ami Magyarország egyik legmeredekebb emelkedőjét tudja prezentálni turistaúton. A barlang utáni erős emelkedő után, a szikláknál annyira ki volt ugyanis jegesedve az út, hogy képtelenség volt tovább jutni. Hómacskáról, túrabotról még hírből se hallottunk akkoriban, mindenféle utcai bakancsokban vagy hótaposó gumicsizmában túrázgattunk. De így is számtalanszor megmásztuk ezt a hegyet, amiért (és az összes többi hasonló élményért) nem lehetek elég hálás az ősöknek. 

Turistaságom bölcsője jó eséllyel itt ringott a Bükk-hegységben, pontosabban Szilvásváradon, köszönhetően az itteni rokonságnak. Már egész pici gyermekként rácsodálkoztam az itteni hegyekre. És mint a mesében, ezek a nem is olyan távoli, kéklő bércek hívtak, egyre csak hívtak, és hívnak ma is rendületlenül. Bennem visszhangra talált ez a hívó szó és azóta muszáj mennem. Örökre vándor lettem.

Már 2 évesen is a Szalajka-völgyben szüleimmel - itt kezdődött el bennem valami

A Szalajka-forrásnál meg is érkezett a jég, sorra halászta elő a zsákjából mindenki a jégjáró alkalmatosságokat. Eddig leginkább havas, saras és szárazabb részek váltakoztak. Most azonban, újabb lyukasztás után, az ősemberbarlang felé vezető út első emelkedőjén a jég volt a fő ellenség a meredekség mellett. A jeges szakasz azonban nem tartott sokáig, igazából simán macska nélkül is fel lehetett mászni még a legfrusztrálóbb részeken is, csak semmi kedvem nem volt újabb molyolásba fogni, mert Laci máris kezdett eltünedezni valahol elöl. Még a forrásnál (vagy máshol) tettem is egy könnyelmű kijelentést neki: nekem ez volt az első és utolsó LeFaGySz-om. Annyira baromira elegem van abból, hogy csak rohanunk mint a hülye, még szétnézni sincs jóformán időm. Csak menjen, majd valamikor és valahogy felküzdöm magam, egyébként is boldogulok egyedül itt a Bükkben. Neki viszont én vagyok a navigátora, így szépen bevárt a csúcs közelében. Remélem, sokat nem kellett várni a hisztis nőszemélyre. Mikor azt firtatta, hogy miért nem eszem, megint hozzávágtam, hogy ugyan mikor ennék? Hiszen éppen csak regisztrálni tudom, nagyjából merre járunk a tracken, másra időm sincs. 

A szalajka-völgyi Felső-tó

és az Istállós-kő csúcsa, gyerekkori barangolásaink gyakori színhelyei

Na ezen a ponton, a Toldi-kapunál értük utol Szabit. Péter meg már ki tudja, merre járt ekkorra. Szabi, hallva a lamentálásom, máris megmondta, mi a bajom és kezelésbe vett. Kicsit le kell csak vetkőztetni a csajszit (ilyenek ezek a férfiak...), és máris minden jó lesz – szabaduljunk csak meg néhány rétegtől. Nagy lovagiasan megint bevállalta ezek cipelését, pedig erősen tiltakoztam. Szegény, nem tudta, mire vállalkozott, mert ezután úgy megtáltosodtam, hogy csak kullogott utánunk. Máris eltűztünk Lacival a kellemes lejtőt megfutva, a Stimecz-ház irányába. Persze a lyukasztónál megvártuk őt, de csak azért, hogy újból elhúzzunk a Samassa-ház után a Lambot-hegyese és a Lambot felé az emelkedőkön. Innen már semmi bajom nem volt ezekkel, sőt még jobban neki is vetkőztem, megvillogtatva a Bükkinyúlszos pólómat. Ezt Szabi igencsak zokon vette. 

A Samassa- vagy Lambot-ház

Mikor megálltunk pár fotót készíteni az Imó-kő impozáns sziklatömbjénél, megint megjelent a semmiből elveszettnek hitt túratársunk, pedig kezdtünk igencsak aggódni miatta. Körülbelül ezen a szakaszon merült fel az ominózus téma, hogy egyesek ilyen mélytorkos mutatványokkal még pénzt is keresnek, nem is keveset, mi meg olyan lúzerek vagyunk, hogy fizetünk azért, hogy jól megszivassanak. Innen most egész sokáig sikerült együtt haladnunk. Nagyon vártuk mindannyian, hogy megérkezzünk végre a Tamás-kúthoz, ahol a túrán a második, egyben utolsó vízvételi lehetőség van. Ellátás meg ugye nincs is, tehát a hazaiból kell élni. Mondanom se kell, a táskámban lévő szeletekből a fele második világháborús kompánia elélt volna jó darabig. 

A bükki kövek karéja a Lambot-hegyeséről

Elhaladtunk a Fekete-len-forrás fölött magasodó szikla árnyékában, majd rövid emelkedésbe kezdtünk a kútig. Közben meséltem a fiúknak a bükki időszakos forrásokról. A kútnál valamennyi izotóniás port sikerült beleszuszakolni a kiürült kólás palackomba is, a többit meg felnyalhatják majd a bükki medvék, ha szeretik a meggyes ízt. A maradék egy szál botom persze szokás szerint otthagytam, így mehettem vissza – szerencsére még nem voltunk messze. Erős mászókán értük el a zöld jelzéssel bíró Török-utat, ami a Bükk egy nevezetes régi közlekedőútja. 

Az Imó-kő sziklatömbje

A Fekete-len sziklája - mind egy-egy időszakos forrást őriz

Valamikor réges-régen, szinte végig a történelmi idők során – és az ember ebben a bükki tájban mindig is jelen volt –, sokkal többet gyalogoltak összességében, de akár naponta is, mint manapság. Majdnem, hogy természetes is volt, ekkora, vagy közel ekkora távokat megtenni. Csak a mai kor elgépiesedett embere kényelmesedett el jó dolgában annyira, hogy már csak kevesen akadnak olyanok, mint mi. Persze régen mások voltak az indítékok, nem extrém kihívásokat vagy kalandot kerestek az emberek, vagy szép sportteljesítmények vagy természetközeli élmény elérésére vágytak, hanem meg kellett szerezni a családnak az élelmet, meg kellett kötni az üzletet, fel kellett fedezni a nyersanyag-lelőhelyet, rajta kellett ütni az ellenségen, terjeszteni kellett a tant, hívott a munka szava, illetve ezer más okból kifolyólag járták az emberek az erdei utakat. Bár fikció, azaz annyira nem, mert valós történet alapján született, az egyik utolsó mohikánként a példa erre a Simon Menyhért születése című bükki opusz, kamaszkori kedvenc olvasmányom és filmem, abból is az erdész személye, aki vajúdó feleségén segíteni próbálva, a tomboló hóviharban ide-oda jár a bükki erdészházak között. És ez a történet is az 50-es években játszódik; a kisvasutak egy ideje zakatoltak már az erdei pályákon, szállítva a rakományt és néha a munkásokat, azonban hamarosan kiépülnek a fennsíkra vezető aszfaltutak, és az egyre terjedő motorizáció tőlük is elhódította a munkát és az utazóközönséget. Ha nem muszáj, minek gyalogoljunk, nem igaz? Maradjon ez az ilyen hóbortos egyének kiváltsága. 

Megérte ide felkapaszkodni ezért a szép kilátásért

Elég sokáig kapaszkodtunk tehát a történelmi Török-úton, míg felértünk a Bükk-fennsík peremére, hogy aztán végiglátogassuk a köveket, melyeket nemrég még a Lambot-hegyese csúcsa alól csodáltunk. Három-kő, Tar-kő, Cserepes-kő, Pes-kő, Őr-kő – ezek a 900 méter körüli szirtek vigyázzák a Bükk asztalszerű magaslatát. Azt gondolná az ember, hogy fennsíkra érkezett, tehát innen már nincsen mászás. Á, dehogynem, most kezdődik még csak az igazán technikás terep. Végeláthatatlan hullámvasúton fel-le, talpunk alatt hol sár, hol hó, hol latyak, hol pedig jég, néha meg cudar ördögszántás. Így hívják népiesen ugyanis a földből kiálló felszíni mészkőbarázdákat, szakszóval a karrmezőt. Mikor a kilátást csodálva megállunk a Három-kőn vagy később a Tar-kő alatt, érzékeljük, hogy hűl a levegő és a nap is lassan lebukóban. Elő is vesszük a lámpát és Szabitól is visszakérem az összes ruhát, cipelte úgyis eleget. A sötétben még kevésbé haladós a menet. Azért hamarosan odaérünk megint az Őserdő düledező kerítése mellé, ami délelőttről is ismerős lehet, és már jócskán sötétben indulunk a Cserepes-kő irányába. Néha olyan erősen lejt a terep, hogy kétségeim támadnak, hogy rajta vagyunk-e még az Országos kéken, amin haladnunk kellene vagy sikerült betévednünk akaratlanul is egy lápába. Máskor meg vadul az égbe tör a turistaút. Nézzük, vannak-e előttünk megerősítésként szolgáló lámpafények. Néha látni vélünk világosságot, de engem például folyton megtéveszt egy erős fénnyel a hegyek orma fölött ragyogó csillag. Mindig azt hiszem, oda a magasba kell feljutnunk. Szabi megint lemarad, emiatt aggódva nézünk olykor-olykor hátra is, lámpáját kutatva a távolban.

Körpanoráma a Három-kőn

Szabi és Laci, két hű túratársam

A Tar-kő alól rálátás a Három-kőre

A Cserepes-kő barlangját éppen lakják, szemből is érkezik két lány, talán éppen a többi fiatalhoz tartanak a barlangszállás felé. Kitartást kívánnak nekünk, valószínűleg tudják, miben sántikálunk. Az Őr-kő-rét padjánál megállunk, hogy bevárjuk Szabit. Szerencsére nagyon nem maradt le, így nemsokára együtt indulunk az utolsó bérc meghódítására. Utolsó kihívásként rövid de velős emelkedő következik. Biztatom a srácokat, hogy nem lesz hosszú. Fentről rálátunk a települések fényeire, de a telefont már nem vesszük elő, csak az itinert, hogy kilyukasszuk az utolsó előtti rubrikát. Mert lesz még egy titkos EP is, aminek a helyét nem árulták el előre.

Tanakodunk, hogy jön össze még vagy 200 méternyi szint, aminek még hátra kéne lennie Laci órája szerint. Icipici emelkedők még akadnak, de aztán nekiindulunk a lejtőnek az úgynevezett Péter úton, mellőzve a sötétben láthatatlan boksa hűlt helyét. Péternek nem sikerül megmutatni a róla elnevezett utat, de ezt valahogy előre is sejtettem. Rálelünk viszont a 47 km-es „babatávon” haladó Átol Csabira, majd hamarosan megkerül a titkos bója is. Miközben benyomom a lyukasztót, majdnem sikerül ledobnom az itinert a szakadékos oldalba – mászhatok utána. Szabi kiadja a vezényszót, hogy kocogás. Bár nem fenyeget a szintidő vége, mégis jó lenne minél hamarabb beérni, főleg, hogy leginkább már csak lefelé visz az út. Neki is iramodunk, de úgy látszik, bennem maradt a legtöbb futhatnék mára, mert jól elhúzok a fiúktól. Sebaj, amíg leérnek, megkeresem a botom az árok mellett, ahová rejtettem. Aztán gyerünk lefelé a kéken. Sajnos egy-egy kanyar után nagyon csúszós-saras az út, muszáj óvatoskodni. Még rosszabb lesz a helyzet, mikor kiérünk egy erdészeti útra. Itt rendesen fel van fagyva az út felülete. Dobok egy-két hátast, emlegetve mindenféle rosszlányokat. Ezek is szép mutatványok, de még fent az Őr-kő utáni szakaszon sokkal szórakoztatóbb piruettet sikerült produkálnom, úgy, hogy bennem, vagy a botomban az éppen érkező Laci is felbukott. Aztán nem győztünk egymástól elnézést kérni, meg aggódni a másik testi épsége miatt.

Még nem is sejtjük, hogy egy seregnyi nagyon veszélyes jeti vár ránk a célban

Egy darabig hanyagolom is a kocogást, aztán meg mikor már lehetne, azt látom megint, hogy a fiúk lámpája igen messziről világít. Bár kedvem lenne, nem sietek hát nagyon előre. Megnyugtató érzés, mikor elérem a falu legszélét a Gyári-tónál, és egyre szaporodnak és közelednek a fények. Most nincs az az érzésem, hogy milyen jó lenne még menni, bár az igazat megvallva, tudnék még gyalogolni tovább. Lesz még erre alkalom, talán éppen következő hétvégén ekkor még csak a táv felénél fogok tartani valahol Magyarország közepe táján. Csak még be kéne nevezni a sorban következő őrültségre...

Nem fagytam le, nem evett meg a jeti, sem a bükki farkasok és a medvék karöltve, épen és egészségesen, de valamicskét fáradtan lépek be ismét a Bélkő étterem ajtaján, üdvözölve az éppen bent lévő túratársakat. Mire megkapom a díjazást, megjön a két fiú is. Péter is bent vár ránk, ő mintegy 40 perccel korábban ért be. Amíg elmegyek a mellékhelyiségbe, a fiúk kikérik a levesem. Jóízűen elfogyasztjuk, aztán Péter rendel mindenkinek egy kávét, hogy tudjuk Lacit szórakoztatni a visszaúton. Még csapunk egy fergeteges jetipartit, hiszen a szervezők mindenkinek adtak ajándékba egy-egy horgolt jetit és én is sütöttem egy adag sós és édes jetit. Akut jetiveszély van, nemhiába van a falon a Pozor yeti felirat. Még egy könyv is akad, aminek címe szerint mindent ráfoghatunk a jetire. Remélem, a nap eleji nyűgösségemet is bevállalja. Mert szeretnék még LeFaGySz túrára jönni...

Jetiparti indul!

Itt minden a jetiről szól

Ő az én kajlafülű mókusjetim - ezentúl hű túratársam

Strava-link: 

Kinyúlsz!

 A Bükk-hegységgel egyetlen két hatalmas baj van: túl messze van és túl gyönyörűséges. Nem is nagyon érdemes odautazni egy egynapos kiruccanásra. Így hát szerveztünk a BükkiNyúlsz túra köré egy hosszú hétvégét két szabival, cserépváraljai szállással. Mert az ugye nem járja, hogy az ember az egyik kedvenc hegységében még nem teljesítménytúrázott soha. Ezt a csorbát szélsebesen ki kell köszörülni. Jó alkalom volt erre a BükkiNyúlsz, mert így nem kellett egészen a Less Nándor emléktúráig várni, amit szintén feltettem már egy ideje a bakancslistámra.

A Bükk szépségei mellett a túra legnagyobb vonzereje számomra az volt, mint megannyi közelmúltban teljesített túránál, hogy sok volt benne a novum. Tulajdonképpen a Bükkszentkereszt és Répáshuta közötti szakaszon, valamint a Balla-barlangon kívül itt minden új volt nekem, holott tényleg nagy Bükk-rajongó vagyok egész zsenge gyerekkorom óta. De mint kiderült, a Bükkaljával való ismeretségem elég felületes volt eddig. Magamat a tájba belecsempészve viszont tovább csempézgethetem itt is a térképem a Statshunter alkalmazáson, amire én is rákattantam, miután Péter emlegette a DBV-n.

Az útvonalon kívül volt még egy mágnes, mégpedig a menő eseménypóló. Igen-igen, szekrényemben lassan több a technikai ruházat, főleg a póló, mint az egyéb ruhadarab, de technikai túrás pólóm eddig nemigen akadt, csak futós. Ez a dizájnos darab igencsak megnyerte a tetszésemet, így hát nem volt mese, meg kellett rendelnem. És nemcsak én rendeltem meg, hanem Peti is, mert ő is nagyon beleszeretett ebbe a ruhadarabba. Neki is választottunk egy távot, a 26 km-es Nyúlon túlt, hogy legyen pólója. (Én ugye evidens, hogy a 63 km-es, biztató nevű (Kinyúlsz) királytávon indultam.) Egyébként a távoknak mind nagyon ötletes nevük volt: Nyuszifül (10 km), Nyúlfarknyi (17 km), Nyúlon túl (26 km), Nyúlánk (35 km), Megnyúlt (50 km), Kinyúlsz (60 km). Ebből a felhozatalból mindenki megtalálhatta a neki valót, kezdve a családoktól az ultrásokon át a nyugdíjasokig. 

Sajnos a túra közeledtével állandósult a zivataros időjárás is, a szombati túranapra se jósoltak mást. Így hát az úti csomagba szinte az összes esőkabátom bekészítettem a poncsótól az egyszer használatos kínaiig. Magára a túrára csak kettőt vittem biztos ami biztos alapon, hogy aztán egyiket se használjam. Meg is jegyzem gyorsan a receptet: 2 esőkabát esőriasztónak. A túra előtti éjjel elég rosszul aludtam, amiről nem a szállás süppedős, de kényelmes ágya tehetett, így hajnalban tanúja voltam a felhőszakadásnak, ami átsöpört a vidéken. Az előző napi rövidke túránkon tapasztaltuk, hogy sár már eddig is akad rendesen, ezt még tetézte ez a vihar.

Másnap reggel borús, de szerencsére száraz idő ébresztett. Átautóztunk a hegyi szerpentinen a szomszéd faluba, majd 7 előtt egy perccel már el is rajtoltunk, lecsippantva a vonalkódunk. Sajnos Petinek vissza kellett menni még néhány holmiért a templomnál parkoló kocsinkhoz, így csak akkor nyomtam le az órám, mikor ténylegesen elindultunk (emiatt az eltérő időeredmény a hivatalostól). Addig fotózgatással ütöttem el az időt, ami elég nagy hibának bizonyult, főleg az, hogy a telefontokom biztosnak vélt rejtekébe bújtattam az itinerem. Ekkor még nem tudtam, hogy nem marad itt sokáig. Még a falu utcáin kanyarogtunk Petivel a barlanglakások felé, mikor csörög a telefonom: egy vadidegen szám keresett. Igazából azt hittem, hogy megint önálló életre kelt és ő hívja valamiért ezt a számot (néha tud elég furcsán viselkedni). Így szépen ki is nyomtam. De a másik (nem fantom)fél igen makacs volt szerencsémre és megint csörgetett. Muszáj volt felvennem. Hamar ki is derült, hogy az itinerem, nagyot ugró alamuszi nyuszi módjára, egyszerűen kereket oldott már a túra leges-legelején. Vehettem fel a nyúlcipőt és roboghattam tehát vissza a papirosért. Szerencsére a lappal a szervező srác elém jött, borzasztó jó fej volt, így nem kellett egészen a rajtig visszafutnom. Ezután külön zacskót kapott, hogy nehogy még egyszer kipotyogjon.

Nyúlánk társam is visszafordult, hogy egy picit több időt tölthessünk a nyúlfarknyi közös szakaszunkon, ami mindössze a Millenniumi-kilátóig tartott. A „domb tövén, hol nyúl szalad, s lyukat ás a róka”, valamint miközben felfele kapaszkodtunk a kilátó dombjára a falu fölé, szemügyre vehettük a Kisamerikának nevezett barlanglakásokat. Valószínű, hogy az itteni egykori szegény lakók nem igazán fogták ki Amerikát, és esélyes, hogy nem ők voltak, akik idővel leléptek az Újvilágba szerencsét próbálni. Csak ide, a Kisamerikáig jutottak.

Kisamerika barlanglakások

A Berezd nevű domb tetején álló kilátó alatt máris üdvözölhettük az első EP személyzetét. Búcsúzóul egymástól még fotózkodtunk kicsit, majd mindenki indult a saját körére. Félő volt, hogy a meredek és szörnyen felázott lejtőn a pincesor felé máris nyulat fogok. Mint egy betoji nyuszi, araszolgattam lefelé. Szerencsére sikerült talpon maradnom, majd a berezdalji pincesortól tempósabb menetre váltanom. Nagyjából fej-fej mellett haladtunk egy 35-ös távon induló debreceni túrázóval, kicsit el is csevegtünk egészen az Ördögtoronyig, közben kocogva. Ez az Ördögtorony egy elég tekintélyes, csúcsos süveg alakú kaptárkő, mely a meredek hegyoldalt vigyázza. Ki tudja, kik, mikor, milyen célzattal vájták a fülkéket a porózus vulkáni tufába. Egyesek szerint a fülkék egykor méhkaptárakat rejtettek, mások szerint urnákat helyeztek beléjük, megint más elméletek arra jutottak, hogy kultikus célokat szolgáltak, például bálványokat tartottak bennük vagy áldozati helyek voltak. Mindenesetre az elnevezéseik sokszor idéznek mitikus lényeket, lásd például az Ördögtorony példáját, de létezik például Bábaszék, Királyszéke vagy Kősárkány nevű fülkés kő is.

Berezdalji pincesor

A titokzatos Ördögtorony

Innen a lejtőn kiváltottam a nyúlpasszust és egyedül előzgettem az előttem haladó túrázókat. A Mész-patak látványos szurdoka mellett együtt haladt több táv, emiatt viszonylag több túrázóval találkoztam, de hamarosan a 10-es, majd a 35-ös táv is letért a mi trackünkről. Szép réteken kanyarogva ráláttunk a Bükk felhőbe burkolódzó csúcsaira, majd nem várt nehézség, egy mocsár keresztezte utunk. Egy előttem haladó pár figyelmeztetett, hogy az ösvény bizony pont benne halad a mocsárban, így nem úszhatom meg én sem száraz lábbal. Itt még bizony bőven benne volt a pakliban, hogy ezen a túrán nemcsak a lábunk lesz nedves, hanem felülről is érkezhet égi áldás. De ami a legnagyobb kihívást jelentette, egyértelműen a sárhelyzet volt. Sár, sár és sár mindenfelé, annak minden formája: csúszós, cuppogós, cipőre tapadós, koloncként cipelős, korcsolyázós, agyagos sőt néhol még vörös is. Pedig a Vörös-sárt nem is érintette a túra. Még 20 km se volt a cipőmben, de már úgy nézett ki, mintha a Brutálfutásra neveztem volna. A sok sár után megváltás volt egy-egy szárazabb szakasz, vagy éppen Kács aszfaltos utcái.

A Mész-patak szurdokvölgye

Látványos réteken üdvözölnek a Bükk felhősapkás csúcsai

A mocsár, amin át kellett gázolnunk

Még 20 km-t se mentem...

A pincék mellett haladva egy falusi bácsika nem kicsit rácsodálkozott a tempómra, utána viszont én csodáltam meg a falu templomát a dombon. A pontot keresve sokat kavarogtam, először a vegyesboltot hittem italboltnak, majd miután végre meglett a kocsma, egy sort értetlenkedtem, mire a kert hátsó traktusában megleltem az önellenőrző pontot egy doboznyi müzliszelettel. Ebből gyorsan vettem is egyet, majd iramodtam tova, mint a fürge és kerge nyúl. Csak éppen rossz irányba. Fordulhattam is vissza a hangulatos szentkutacska felé. A falu nem szenved hiányt a vallásos emlékekből, mert hamarosan egy újabb kegyhelyre, a Jézus-kútjára bukkantam az erdőben.

Talán a sárhelyzet vagy a borongós, esőre álló idő miatt egyetlen turista se jött szembe, csak gumicsizmás-szatyros, gombászó falusi bácsikkal találkoztam. Hétfőn tapasztaltuk is, hogy rengeteg errefelé a gomba és jelenleg az időjárás is a legkedvezőbb a növekedésükhöz. A mi szatyrunkba is kerültek vargányák, rókagombák és mindenféle tinóruk. (És sajnos rekordszámú nagyon apró kullancs is került belénk.)

Kácsi faluképek

Mária szobor Jézus-kútjánál

Latorpuszta felé megint egyre nagyobb lett a sár, a lejtős úton igazi kunszt volt két lábon maradni. Ennek ellenére próbáltam futómozgást produkálni. Egyik srác, akit éppen lehagyni készültem, mondta is, milyen jó nekem, hogy tudok futni ebben a sárban, mert ő már most vesztésre áll a szintidővel szemben. Én mondjuk azt a tempót összességében, amit eddig produkáltam, talán még kocogásnak se nagyon nevezném, maximum gyors gyaloglásnak, de igen, kezdtem sorra beérni az előttem indulókat és el is hagyogatni őket. Számolgattam is, hány tapsifülest sikerül a túra végéig befogni: nagyjából 15-ig jutottam.

Kilátás Örsúr-várától

Latorvár

Újabb kapaszkodó jött Örsúr várához, majd a Latorvár romjaihoz. Azt a pár lépés kitérőt, amit a várrom jelentett, megérték a látottak bőven. Utána az előző meredek oldalnál még meredekebb lejtő jött. Ezen a túrán kutyával is lehetett indulni, utol is értem egy kutyás túratársat. A kutyus, bár csak középtermetű volt, nagyon ügyesen szedte lábait. Gazdája biztosított, hogy fogja bírni végig. Éppen egy olyan tájon kanyarogtunk, ami jellegéből adódóan, simán magashegységinek vélhetnék, ha mondjuk ezer méterrel magasabban lenne. Tömény fenyőillat, palás jellegű kőzet. A változatos útvonal eddig is rengeteg szép és érdekes helyet érintett, holott még a felét se tettem meg. És a vadregényesebb, magasabb régiókba is csak még most fogok felkapaszkodni.

Bekénypuszta

Bekénypuszta előtt aszfaltra váltottunk egy rövidebb szakaszon. a látogatóközpont mögötti pihenőhelyen volt az önellenőrzőpont. Innen egy kevéssé jelzett, de jól futható tanösvényes útra kellett térnünk, Kisgyőr irányába. Ezt a részt nagyon élveztem, bele is feledkeztem kicsit a száguldásba. Egy helyen úgy tűnt, az út egyik része a patakmederbe tér. Kicsit bizonytalan voltam, de mivel se jelzést, se szalagot nem láttam, maradtam egyenesen az eddigi nyomvonalon. No ez nagy hiba volt. Mivel futottam, a gyakori pocsolyák és sárfoltok ellenére már eléggé eltávolodtam, mire észleltem tévedésem. Nyúlfarknyi eszemmel az előbb nem láttam a térképen, hogy a track bizony letér a patakhoz. Rükvercesre vettem a figurát, aztán már a helyes úton kanyarogtam Kisgyőr felé, néhol kiadósan korcsolyázgatva.

Kisgyőr

A faluszélen éppen mulattak a helyi cigányok, jó illatok terjengtek. A lejtős utcán meglehetősen nyakamba szedtem a lábam, úgy futottam, mint a nyúl. A túratárs, akit éppen elhagytam, elismerően nézett utánam. Na nem sokáig, mert a nagy rohangászás megint tévútra vitt, méghozzá a falu főterére és a másik túrázónak ezután jó sokáig maximum a hátát láttam. Muszáj volt előszednem az itinert, merre tovább, mert semmi szalagozást nem láttam. Kiderült, hogy egy kocsmában van a pont. Na én éppen egy kocsma előtt álltam, ahol nem nagyon volt élet. Nyilván a pont nem ebben honol. Valahogy sikerült rájönnöm, hogy a zöldön kellett volna tovább mennem, de néhány percet eltököltem sajnos a tájékozódással. Egy közkútnál menet közben gyorsan vételeztem vizet az egyre laposabb kulacsaimba, aztán a megfelelő kocsma is meglett hamarosan a sok finomságot felsorakoztató ellenőrzőponttal. Ettem egy nagy lekváros kenyeret, és elvittem az útra egy kisebb zsíros-csalamádésat, valamint egy mézeskalácsot. A pontőr lány kérdezte, hogyan bírjuk mentálisan ezeket a távokat. Ez érdekes téma, mert pont a Szédelgőn gondolkoztam el azon, vajon nekem meddig tart az a pont, ameddig élvezem a nagy menetelést. És azt kell mondanom, a mostani 65 km környéki táv (most már) ezen a határon belül van. Talán olyan 70-80 körül fordul át a dolog, de az biztos, hogy a 100 km fölötti kilométereket már zombi üzemmódban nyomom. Nem túl jó hírek a Kazinczy előtt, de hát most itt tartok. Meséltem is a lánynak, hogy simán lehet fejlődni ebben, mert pályafutásom legelején már 40 km után eljött a „minden rossz már, csak legyen vége” állapot.

Királyszobrok vigyázzák az utat a kilátó alatt

Delel a gulya a kilátó alatt

Szent Korona-kilátó

Elbúcsúztam a kedves pontőröktől és nekiduráltam magam újfent az emelkedőnek. Nagy királyokat ábrázoló faszobrok szegélyezték az utat, kontrasztként egyik putritól a másikig romagyerekek cikáztak biciklijükön. Mindeközben majdnem elcsapott egy nagy turistabusz. El nem tudtam képzelni, hova tarthat itt a felvégen. Aztán balra tőlem megpillantottam egy delelő szürkemarha csordát, feljebb meg egy cifra kilátót. Szóval ide igyekeztek a buszos turisták. Mire felküzdöttem magam a dombra, sajnos már ők is nekikezdtek a díszes Szent Korona-kilátó meghódításának, így ezt az élményt most inkább kihagytam. Előbb lankásan majd az erdőbe érve egyre meredekebben igyekezett a zöld jelzésű túraút a Bükk magasabb ormai felé. Lassan kezdtem beérni a pontról előttem kiindulókat. Lehagyni itt az emelkedőn nem akartam őket, legalább így kényelmesen kapaszkodva kicsit pihentem mögöttük. 

Kilátás a zöld jelzésről

Igazolópont macskával a Kőlyuk-galyán

Rövidke kitérővel megmászta hármas csapatunk a Kőlyuk-galya 721 méter magas csúcsát, ahol újabb túratársakra leltünk. Lefelé menet máris jött szembe a kutyus gazdijával – ők se voltak nagyon lemaradva. Innen azonban felkötöttem a nyulak bocskorát rendesen, hiszen nagyon jó kis száraz (néhol azért kicsit technikásabb, köves) lejtők következtek. A Lófő-tisztásnál haladó műútra kiérve egyszer csak óriási elánnal lovasok vágtáztak el a tisztáson. Hatalmas élmény lehet lóháton is a természetet járni! Sajnos már éppen csak az utolsó pillanatban sikerült lefotóznom őket. Az aszfaltcsíkon bringások is érkeztek, a réten meg kiránduló család olvasgatta a tanösvény tábláit. Milyen jó, hogy ilyen sokoldalú a természetjárás és itt a mindenki megtalálja a neki való sportágat. Egyszer csak nyuszi hopp!, a mézeskalácsom kiugrott a táskám zsebéből, ahova tartalékoltam. Így hát inkább gyorsan bekebeleztem. Bükkszentkereszt szélén feltöltöttem fogyatkozó vízkészletem is, majd tovadöcögtem a kék jelzéssel ellátott szélső utcán. A főutat keresztezve balra kanyarodtam a továbbra is jól futható sárga jelzésre.

Lovasok vágtatnak a Lófő-tisztáson

Sajnos az elán és a lejtő el is vitt rossz felé. Eleinte csodálkoztam, miért csak a kék jelzés van kifestve, de ugye szoktak ilyet csinálni a jelzésfestők. A többediknél azonban már gyanút fogtam. Megint hátraarc, mászhattam vissza a sárgára. Egy rétre jutottam, ahol megint feladta a feladatot a sárga: jobbra út a bozótba és egy másik csábítóbb út a rét szélén. Jelzés sehol. Valami azt súgta, hogy a bozótjárást kapjuk ma ajándékba a húsvéti nyuszitól. Egy szalag kihelyezése itt sokat segített volna, de hát jelzésen voltunk. Jól választottam, a susnyában bujkálva ha a nyulat nem is ugrasztottam ki a bokorból, de a sárgát legalább megtaláltam. Volt még egy elágazás, ahol majdnem a piros jelzés vendége lettem, de szerencsére résen voltam. Fura, hogy pont itt tévelyegtem, ahol egy vándortúra keretében meg egy privát futás alkalmával néhány éve jártam már.

Eszményi tisztások

Hollóstetőn a buszmegállóban egy alma és egy szúróbélyegzés illette a markom, illetve az itinerem. Aki két nyulat kerget, egyet se kap el a szólás szerint, de azért valamennyit futni is sikerült az almát eszegetve. A sárga sokáig kerülgette az aszfaltcsíkot hol jobbról, hol balról, helyenként rajta haladva. Közeledve Répáshuta felé gyönyörű réteken haladt az útvonal. A pénzpataki letérőnél lévő volt az egyik legszebb. Itt egy tanösvényre tértünk, ahol egy fa- és egy kőszénégető boksát is mellőztünk. Innen egy tanösvényt követtünk a Pongor-lyuk-tető nyúlványára, ami elég gyéren volt kijelezve erről az oldalról, így a szalagok segítettek (valamennyire) a tájékozódásban. Azért a telefonom is kellett néha nézegetnem, hogy a helyes úton maradjak. Néhol hatalmas kidőlt bükkfákon kellett átmászni. Ez az erdő is hozta a katedrális érzetet a monumentális bükkösökkel, a fenyők meg a havasok illatát csempészték ide. 

Faszén- és mészégető boksák

Szép tisztás a tanösvény-elágazásnál

Nemsokára kikanyarogtunk az erdőből Répáshuta szélére. A központban majdnem meghívattam magam a helybéli tűzoltóegylet bográcsozására, pontőröknek nézve a mulatozókat. Egyik srác lelkesen ecsetelte az elkövetkező szakaszt, sőt tényleg megkínált volna gulyással. Nem álltam kötélnek, hiszen sürgetett az idő és a hátralévő táv, úgyis nemsokára itt a frissítőpont nekünk is. A temetőnél lévő vízcsap végre működött is valóban, így ott tudtam tölteni a kulacsaimba útravalót. És már ott is voltam a Balla-barlang alatti elágazásnál lévő ponton. Miközben eszegettem gumicukrot, ropit és vételeztem izotóniás italt is (ez mekkora ötlet, hogy pótolni lehetett!), beszélgettem a pontőr lánnyal arról, hogy szerintem ezen a távon meglehetősen karcsún mérik a szintidőt. Ami persze nem biztos, hogy baj. Az biztos, hogy szűri az indulókat rendesen, jobb esetben már nevezéskor, rosszabb esetben túra közben. Mivel gyanús volt, hogy a 14 óra kevéske egy kényelmes 60-ashoz (12-14 óra alatt szoktam végig érni a Pálos 70-en sok futással), számoltam átlagot és az alapján is az jött ki, hogy 4,53 km-t kell megtenni óránként megállás nélkül ahhoz, hogy éppen beérjek szintidőn belül. Ami azért nem egy átlag turistatempó. Nekem ez nem probléma, mert sok futással, gyors gyaloglással tudom kompenzálni a ponton ácsorgást és eszegetést, valamint a gyakori fotózást (meg az eltévedéseket). De másokat lehet, hogy elriaszt az indulástól. Nem is volt sok induló, 31-en teljesítettünk 60-ast, míg egyes rövidebb távokon 200 körüli induló is volt. Ez a túra egyértelműen a nyúl jegyében született, no meg ugye meg is ígérték, hogy a végére kinyúlunk.

Répáshuta temetője

Balla-barlang

Frissítés után gyerünk hát fel a Balla-barlanghoz. Ez is egy kis kellemetlen nyúlványa volt az útvonalnak, fent ellenőrzőponttal. A barlangot már ismertem elég jól kívülről és belülről is még a vándortúránkról. Aztán a sárgát követve jutottam egy távelágazáshoz. A nyíl elég valószínűtlen irányba mutatott, de elindultam arra mégis. Aztán a telefont is nézve vissza is fordultam pár lépés után. Nézzük csak azt a táblát! Persze, összecsúszott a két táv papírja. Gyorsan megigazítottam a laminált lapokat, hogy a mögöttem lévők lássák a helyes irányokat.

Megint egy kellemetlen emelkedő jött, amin felkapaszkodtam a Balla-bérc nyergébe. Aztán hajrá, neki a lejtőnek. Sajnos lendületemnek hamarosan gátat vetett maga az őserdő. Egész keskeny, ide-oda kanyargó beláthatatlan alig ösvényen vitt a Katalin-völgyi sárga lefelé a meredek, néhol csúszós vagy köves hegyoldalban, sokszor kidőlt fák is akadályozták a gyors haladást. Nyúlszívű Richárd jobban féltette irháját, valamint kényes gúnyáját a földre huppanástól, tehát inkább gyalogtempóra váltott. Alig várta már, hogy kikanyarogjon végre az ösvény ebből az áthatolhatatlannak tűnő rengetegből. De mikor kiért, abban se volt köszönet, megint egy emelkedő fogadta, mely a Nagy-Dall nyergébe vitt. Itt kékre, majd kék keresztre váltott a jelzés.

Csigatempóban az Ódorvárba

A kék kereszttel együtt végre becsületes lejtős futóút került lábam alá, mely jó sokáig kitartott és sár is csak az utolsó métereken akadt. Onnan meg már csak egy kőhajításnyira volt a következő igazolópont. Míg lefelé tartottam, gyorsan bekebeleztem egy sós karamellás gélt, készülve az Ódorvár megmászására. mert ami késik, nem múlik. Bár kicsit még kellett kanyarogni az emelkedő manifesztálódásáig, ahol ki volt írva, hogy nagyjából 3/4 óra a vár innen. A táv meg nincs másfél kilométer se. Ez jó bulinak ígérkezik! Az emelkedőn felfelé haladva még befogtam néhány nyuszit. Egy lánnyal kicsit el is beszélgettem, mert szegény eléggé ramatyul volt némi gyomorpanaszok miatt. Szerencsére úgy tűnt, hogy a ponton való pihenés jót tett neki, mert amíg én felmásztam a várba, ahova nem volt kötelező felmenni a pontról, el is tűntek a társával és innen szinte végig futva se értem őket utol többé. 

Ódorvári panoráma - megérte ez a kitérő is

A várba megérte felmenni, bár itt elég hosszan elbeszélgettem két fiatalemberrel, akik éppen ott teáztak a sziklákon a páratlan kilátást csodálva. A vihar, melynek felhői a felfelé való úton még csak fenyegetően sötétlettek, már itt keringett a fejünk felett és éppen kitörni készült. El is indultam gyorsan lefelé a sziklákon (egyikbe felfelé menet jól be is vágtam a bal lábam), de már késő volt, megnyíltak az ég csatornái néhány dörrenéssel kísérve. Szerencsére éppen csak a szélét kaptuk meg a zuhénak, ami hamar elállt. Örültem, hogy egy kényelmes, kitűnően futható és sármentes erdészeti út visz lefelé a faluba, mert így megint időt tudtam spórolni. Látatlanban valahogy úgy képzeltem, hogy valami gerincen vezető köves zergeösvény visz majd le innen, de kellemesen csalódtam.

Esőfelhők tornyosulnak a láthatáron

Hogy a kiszalagozott bicikliútra áttérjek, átugrottam nyuszimódra egy árkot, aztán már csak fotózni álltam meg a célig itt és ott. Minden képpel, kitérővel, molyolással és eltévedéssel, valamint itinervesztéssel együtt 11 óra 13 percet voltam pályán a kezdeti csippantástól. Szóval ha nincs mindez, akkor mehettem volna 11 óra alatti időt, de ez most már késő bánat. Így is összetettben a harmadik, nők között meg a legjobb időt mentem (futottam, csúszkáltam, nyuszimódra ugrándoztam), mikor éppen mi volt az aktuális. A túra maga profi szervezés volt hihetetlenül látványos, Bükkhöz méltóan csodaszép útvonallal, nagyjából csak néhány szalag tudott volna dobni még az élményen a kellő helyeken elhelyezve. Elmondhatom, hogy a hegységhez fűződő bensőséges viszonyom az itt szerzett élmények által még jobban elmélyült. Ja és még egy kifogásom van a szervezők felé: A beígért kinyúlás részemről elmaradt. :-)

Végül mégis csak napsütéssel búcsúzik a Bükk

A célban a most már kiérdemelt mutatós eseménypólót is átvettem, majd nyúlhattam is a babgulyásomért, aminek rögvest nekiestem. Előtte azonban üdvözöltem egy szintén mentazöld Szerdai szédelgő 100-as pólót viselő túratársat, ha már így összeöltöztünk.

Nemsokára Peti is megérkezett, aki már ki is pihente a 26-os kör fáradalmait. Ő is ügyesen ment, benne volt az első harminc teljesítő között a majdnem 200-ból. És nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát, ő is kedvet kapott a kicsit ennél hosszabb távok teljesítéséhez is. Hazafelé menet tartottunk egymásnak kisebb élménybeszámolót, hiszen mint kiderült, annak is igen látványos (valamint szintén saras és mocsaras) útvonalhoz lehetett szerencséje, aki a Nyúlon túl járt. Hétfőn én is kaptam aztán ebből egy kis ízelítőt a Felső-szorosban kirándulva. Azért az én Hokáim is megkapták a karbantartó sárpakolást:

Saras nyúlcipőim

Ilyen vicces EP-előjelző bóják voltak kihelyezve 100 méterrel a pontok előtt (ez véletlenül kint maradt)

Strava-link: