A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Heves-Borsodi-dombság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Heves-Borsodi-dombság. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. október 5., hétfő

Merre lesz a séta?

Ezt kérdezték tőlünk utunk során többször is a helybéliek, miközben az Óbükk, illetve a Heves-Borsodi-dombság, avagy a Vajdavár-Homokkővidék településein haladtunk végig. Ezek a megnevezések mind a Mátrától északra, a Bükk-hegységtől északnyugatra elterülő vidéket hivatottak jelölni. Eme ismertebb megjelöléseken kívül még számos néven illetik e tájat, melynek mind kiterjedése, mind domborzati besorolása vitatott. Nem csoda hát, hogy turistákkal is ritkán találkozni errefelé, pedig számos különlegességet, érdekességet rejt e táj akár néprajzi, kulturális, geológiai vagy állat- és növényismereti vonatkozásban. Az Országos Kéktúra is elkerüli, viszont van saját jelvényszerző túramozgalma kettő is. Az ismertebb a 117 km hosszú Kohász kék, mely Salgótarjántól Diósgyőrig kalauzol e vidéken, a rövidebb a Hangonyi-tótól Borsodnádasdig vezető 21 km-es Partizán út.
Már csak azért is érdemes felkeresni ezt az országrészt, mert Budapestről kényelmes közvetlen távolsági járat visz mintegy 2 óra alatt olyan településekre, ahonnan elindulva több, igazán nem mindennapi látnivaló kereshető fel egy egynapos túra során. Néhány héttel ezelőtt Nemti mellett tekintettük meg a Sárkány-sziklát, a Kőleányt és a Morgó-gödröt, majd innen a majkász-völgyi, valamint a gyulaaknai riolittufa képződmények érintésével jutottunk az ismertebb, Kazár mellett lévő ún. „magyar Kappadókiához”.
Most két megállóval odébb, Ivádon szálltunk le. Madár alakú ablakkal ellátott kedves kis buszmegálló, valamint hívogató táj fogadott minket a főúton, ahonnan a piros turistajelzés a falu bekötőútjára kanyarodik. Alig tettünk meg néhány száz métert, máris egy aranyos templomra, egy 56-os emlékműre és egy kiállított régi tűzoltókocsira bukkantunk, így sűrűn kattogtak a fényképezőgépek. Némi előzetes kutakodással megtudtam, hogy a körülbelül 400 lelkes Ivád község (nem túl meglepő módon) tulajdonképpen az Ivádiaké - a falu lakosságának túlnyomó része ugyanis ezt a vezetéknevet viseli. Ennek következtében a faluban sok a rokonházasság, melynek tényét antropológusok is vizsgálták a 30-as években. A kutatások szerint a belterjes házasságok nem vezettek genetikai torzulásokhoz. A kiterjedt családfával rendelkező Ivádi családnak van egy Ivády nevet viselő nemesi ága is, melynek kastélya a falu központjában található. A helyzetet mi sem bizonyítja jobban, hogy a kocsmában a következő beszélgetésnek voltunk tanúi: - Meghalt az Ivádi Margit. - Melyik?
A kastélykert kapuja tárva-nyitva állt, így körbejártuk az úszómedencés kertet és a jó karban lévő épületet.
Az Ivády családnak volt egy jeles képviselője is: Ivády Sándor, olimpiai bajnok vízilabdázó, akinek emlékműve a polgármesteri hivatal kertjében áll, valamint a falu „főtere” is az ő nevét viseli. A hivatal kerítésére kitett táblák alapján megtudhattuk, hogy a faluban népkonyha üzemel és számos pályázaton sikerült pénzt szerezni a falu szebbé-jobbá tételére, például az orvosi rendelő, vagy a kastély felújítására és a nemzeti és helyi identitástudat erősítésére. Az utóbbinak egyébként élő tanúi voltunk, hiszen aznap is éppen az ivádi kulturális és sportnap rendezvénye zajlott, melynek előkészületeit később láttuk is a sportpálya szomszédságában. Az ivádi polgármesterek rátermettségét az is bizonyítja, hogy a falu játszóterét egy internetes csereberén szerezte, melynél a kezdő tárgy egy asztali zászló volt, valamint egyikük olyan akciót indított, hogy a faluban egy bizonyos összeg fejében bárki elnevezhet utcát. Fura nevű utcára nem bukkantunk, azonban a takaros játszóteret mi is láttuk egy szintén rendezett sportpálya és egy napelempark szomszédságában. A sportpályával szemközti téren egy kemence közelében egy viszonylag barátságos, de meglehetősen büdös bakkecske legelészett. Miután megsimogattam, a többszöri fertőtlenítés ellenére is órákig bűzlőtt a kezem, továbbá minden tárgy, amit megfogtam.
Hamarosan kijutottunk a faluból, és egy murvás úton haladtunk az első felkeresendő attrakció, a Nagy-Lyukas-kő homokkő sziklái felé. Balról ligetes rétek sorozata mellett haladtunk el, ahol barna tehenek legelésztek, jobbról erdős dombok kísértek. Egyikükön, a Remete-tetőn egy földvár is állt valaha, de ezúttal a várlátogatás elmaradt. Csiperke észrevett az erdős részek közötti egyik kis réten egy gombagyanús foltot, mely közelről megszemlélve egy hatalmas kalapú példányokból álló nagy őzlábgomba-kolóniának bizonyult. Sajnos a gombák némileg el voltak ázva, így csak párat vittünk el belőlük, már csak azért is, mert szinte még az egész túra előttünk állt. A Kis-Lyukas-kő oldalában megcsodálhattuk közelről is a 23-19 millió évvel ezelőtt, a miocén kor elején képződött, úgynevezett pétervásárai homokkő formációt, illetve annak cipóköves szerkezetét, meg-megtapogatva az egyes „cipókat”. A kőzetpadok peremén ugyanis zsákra, cipókra emlékeztető dudorok sorakoztak. Az erősen összecementált homokkőfoltokat külső pusztító erők (eső, szél, fagy) preparálták ki lazább környezetükből.
A Nagy-Lyukas-kő alá érve tanakodni kezdtünk, hogyan is tudnánk a sziklák közelébe, vagy még inkább föléjük jutni. Úgy tűnt, sehol sincs egy felfelé vezető ösvény. Ahol nekiindultunk, bozót, majd meredek sziklafal állta volna utunkat. Valószínűleg célszerű lett volna valamilyen úton a hegyre felbaktatni, majd onnan kimenni a sziklákhoz, de nem ismerve a lehetőségeket, úgy döntöttünk, hogy inkább a hegy oldalánál próbálkozunk a feljutással. A görgeteges oldalban sikerült is a sziklák alá érni, de a sima falon lehetetlen volt biztonsággal felmászni. Fogás, lépés nem nagyon akadt a néhol mohával benőtt köveken. Így tehát a sziklaperem alján egyensúlyoztunk olyan részt keresve, ahol esetleg magasabbra tudnánk jutni. Mivel a csapat nagy része inkább az idősebb korosztályból került ki, végül csak ketten vállalkoztunk a sziklamászásra. A mindent felülmúló látvány azonban megérte az előzetes megpróbáltatásokat. Sikerült megtalálni a Sirok melletti Törökasztalhoz hasonló, sziklába vájt ősi áldozóhelyet is. Nem csoda, hogy a sziklaformációt rejtő völgyet Szent-völgynek, a sziklát magát pedig Táltos-sziklának is hívják.
A kövektől vissza kellett fordulnunk a piros jelzésen, hogy elérjük a Kápolna-völgy bejáratát, amit sikeresen el is vétettem, így egy csúszós, agyagos kaptatón másztunk a völgy fölötti Ropó-bérc magaslatára. Innen tulajdonképpen párhuzamosan haladtunk a völgy fölött a következő célunk, a Fehérszék irányába, csak éppen jókora szintkülönbséget magunk mögött tudva. A megpróbáltatásokat némileg feledtette az út mellett itt-ott felbukkanó szeder, valamint a sűrűből előbukkanó őz és a Mátra vonulatára táruló panoráma. A gerincről később sikeresen lejutottunk a völgybe, csak sajnos itt jobb lett volna az ellenkező irányba fordulni és kijárt utakon eljutni a riolittufa formációhoz, mintsem a másik irányban újabb kaptatón, majd iránymenettel megközelíteni. Igaz, a telefonom erre is jelzett ösvényt, ami a valóságban sajnos nem nagyon létezett. Nagyon is valóságos volt viszont a csúszós hegyoldal, ahol sikerült kétszer is elesnem, ebből egyszer rábuknom a gombákat rejtő szatyromra, és a gombákat rövid úton pürésítenem. Így tehát búcsút mondhattam a másnapi rántott őzlábnak, viszont szereztem újabb barna foltokat a nadrágomra és a pólómra.
Szerencsére ott, ahol a rengetegből egy szekérútra bukkantunk, már egész közel voltunk a Fehérszékhez. Így hívják a Mátranovákhoz közeli, különleges formavilágú felszíni riolittufa-képződményt. A fehér színű tufa különösen jól harmonizált az éppen színesedni kezdő környezettel, így remek fotókat készíthettünk. Közben csak arra kellett vigyáznunk, hogy hanyatt ne essünk az alattomosan csúszós dombocskákon. Miközben a tájat csodáltuk, Anikó egy zöld gyíkra bukkant, mely előszeretettel fotóztatta magát. Mikor megunta, néhány másodpercre odébb illant, majd újból kijött a napra pózolni.
A következő célpontunk Mátranovák volt, melyet csak éppen érinteni terveztünk, hogy majd főképp jelzetlen utakon elérjük a csipán-tetői kilátót Mátracserpuszta határában. Azonban úgy tűnt, elég hadilábon állunk az idővel ehhez. Így a faluszéli nyomóskútnál megpihenve, a gombapürétől megszabadulva újraterveztem a hátralévő kilométereket. Annyi időnk még volt, hogy a falu határában álló, a térképeken is jelölt romos fakápolnát megnézzük, így a Déryné utcán szándékoztuk elhagyni a falut az eddigi terveknek megfelelően. Az utca egyik háza előtt elhaladva ismét elhangzott a címben is szereplő ominózus kérdés: „- Merre lesz a séta?” Miután a kérdezősködő bácsinak megmondtuk, hogy egy a falu szélén lévő fakápolnát szándékozunk felkeresni, ő csak szomorúan ingatta a fejét, hogy nem ismer ilyet. Kicsit el is bizonytalanodtam, mivel a kápolna akár össze is dőlhetett már a térkép készítése óta.
Sajnos messzire nem is jutottunk, mert kiderült, hogy Kati a kútnál hagyta a botját, így vissza kell mennie érte. Addig a többiek legalább egy kiadósat napozhattak az októberi nyárban. Miután a bot is, Kati is megkerült, továbbindulhattunk egy újabb kaptatón. Hamarosan elértünk egy széles, murvás utat, amin elindulva olyan jól elbeszélgettünk, hogy észre se vettük, hogy le kellett volna térnünk a kék négyzet jelzésre. Közben még egy kis méretű, a fején fekete foltot viselő sikló (vagy kígyó) is lencsevégre került, ami szintén elterelte a figyelmünket. Szerencsére nem mentünk túl messzire az elágazástól, amit, még ha figyelünk, se nagyon vettünk volna észre, pedig a gerincre vezető keskeny utat még kőlapok is fedték helyenként. Az ösvényen emelkedve hamar elértük a jobb oldalon, egy magaslaton álló fakápolnát, mely nem is tűnt romosnak. Sőt, a tetejét viszonylag újonnan fedhették be. A kápolna melletti kellemes réten némi kilátás reményében felkapaszkodtunk. Nem is kellett csalódnunk. Egészen a Karancsig elláttunk, sőt még a Salgóvár sziluettje is kirajzolódott előttünk a közelebb legelésző tehenekkel egyetemben.
Csiperke még prédikált volna nekünk a kápolna tornyából, de mivel semmi felekezetre utaló jelzés nem volt az épületen, nem igazán tudta, mi is legyen a szentbeszéd tárgya, így végül inkább újból Mátranovák felé vettük az irányt. Útközben újabb meglepetések értek: először egy turista bivakhelynek vélt építményre bukkantunk, ami közelebbről megszemlélve inkább egy remete vagy egy hajléktalan nyári szállásának tűnt. Mivel jelenleg már hidegebb napok járnak, a lakó már elhagyhatta erre a szezonra otthonát. A kikövezett ösvény átvezetett egy szélesebb murvás szerpentinen, ahol előbb egy rendszám nélküli Trabant, majd terepmotorosok elől kellett félreugrani.
A faluban betértünk az első nyitva lévő kocsmába, az Aladdin presszóba, mely a felirat szerint konyhát is üzemeltet. Ennek ellenére még a kávéba se volt tej vagy tejszín, és cukor is csak mutatóba akadt, és minden egységesen kétszáz forintba került. Az ivóban otthonosan mozgó helyiek kissé tolakodóan érdeklődtek, honnan-hová megyünk, és egyre arra a konklúzióra jutottak, hogy kár ennyit gyalogolni, hiszen ezekre a helyekre busszal is el lehet jutni. Úgy tűnik, a Trianon évfordulóról a kazári kocsma után itt is megemlékeztek egy sajátságos plakáttal, és feltűnt az is, hogy a hátsó bejáratnál a kocsma a Bika bár nevet viseli - ami az igazat megvallva talán jobban is passzolt a hely szelleméhez.
A túra további része aszfaltozással telt: először Mátranovákról átgyalogoltunk a vele szinte összenőtt Mátraterenyére, melynek határában megnéztük Homokterenye Szent Márton tiszteletére szentelt, román kori temetőkápolnáját. Innen Nádújfalu felé, a buszhoz siettünk. Sajnos az érdekes bányászemlékművet, a felszedett vasútpályát, a kertek végében lévő barlanglakásokat, valamint a nádújfalusi templomot és fa haranglábat már csak messzebbről sikerült szemügyre vennünk, de talán majd egy következő túra során sikerül ezeket is behatóbban tanulmányozni. Mert az biztos, hogy jövünk még erre a turisták által méltatlanul mellőzött tájra. És az is lehet, hogy a közeljövőben lesz talán a látogatószámban is némi változás, hiszen megújul hamarosan a Kohász Kéktúra, ami számos túrázni vágyót vonzhat erre a vidékre.

2018. június 4., hétfő

Bárnai medveles medve nélkül


Kilátás a Nagykő tetejéről

Mostanában napi szinten hallhatunk híradásokat az ország északi részén, főleg Nógrád és Heves megyében felbukkanó medvékről, így hirtelen ötlettől vezérelve az egyik érintett települést, Bárnát szemeltük ki a szombati túra helyszínéül.

Az ötlet nem is volt olyan hasraütésszerű, hiszen már régóta szemezgetek a környékkel, de mivel tömegközlekedéssel nehezen megközelíthető, mindeddig nem sikerült erre a rengeteg geológiai különlegességet rejtő vidékre eljutnom. Most viszont, hogy rossz idő miatt megint bedőlt a hétről-hétre tologatott Donovaly túra és Tamás személyében lett egy sofőrünk, Katával rövid egyeztetés után egy bárnai túra mellett döntöttünk a mátrai kéktúrázás ellenében. 

A hegyek között megbújó Bárna megér egy kiruccanást

Miután meghirdettem a túrát, rövid idő leforgása alatt az a rettentően ritka helyzet állt elő, hogy hirtelen sok fóka tolongott, viszont kevés eszkimó, azaz sok kínálkozó sofőrre jutott csekély számú utas. Mindebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a Medves-fennsík és a Vajdavár-homokkővidék peremén fekvő Bárna község környéke méltatlanul ritkán szerepel túrakiírásokban, annak ellenére, hogy a mostani nagy érdeklődés alapján is biztosan lenne igény az ország e kissé a köztudatból kieső részén vezetett túrákra. Kevés jelvényszerző túrának és teljesítménytúrának célpontja ez a vidék, a Kohász kéken kívül nem is nagyon tudok mást felsorolni. Papír alapú turistatérképet se egyszerű szerezni az ország e szeletéről még nagyobb térképboltokban se. Így nekem se sikerült. Viszont peremvidék volta miatt két színvonalas turistakalauz is közöl túrákat és adatokat Bárna környékéről, ezek a következők: Katona Csaba Vajdavár-Homokkővidék könyve, a másik Szepessy Gábor Karancs-Medves könyve. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét könyvből a polcomon lapul egy-egy példány, így a túra megszervezése után gyorsan bele is néztem, milyen túrákat ajánlanak a szerzők a falu környékén. A Karancs-Medves könyvben vissza is köszönt az általam szervezett túra majdnem egy az egyben: ez is azt jelenti, hogy nagyon adja magát ez az útvonal a Nagykő, Kiskő, valamint a Szérkő egyszerre történő bejárásához. Eredetileg még a Szilváskőt is hozzá szerettem volna csapni a túrához, de a túrának ezt a részét elmosta a hirtelen kerekedett jégeső.

Bárna temploma
Hogy a nehéz megközelíthetőség és kevés lehetőség ellenére miért is érdemes ellátogatni ide, megtudhatjátok a beszámolóból:

A túra előtt, biztos, ami biztos, inkább az aggódó családtagjaim, mint saját magam megnyugtatására beszereztem egy medvecsengőt, ha már térképet nem sikerült.


Miután az összes autó begördült Bárna főutcájára (természetesen most is a túravezetőre kellett várni, khmmm...), tizenhárman vágtunk neki az útnak. Rögtön olyan hamisítatlan falusi hangulatba csöppentünk legelésző bárányokkal, kerekes kutakkal, ízes palóc tájszólásban beszélő barátságos nénivel és faluszéli csurgóval, ami a mai korban sajnos egyre ritkább. De itt még fellelhető.



A homokkővidék közelségét jelezte a homokos kaptató, amin elindultunk a Nagykő irányába. A turistaút jelzettsége és követhetősége egész jónak bizonyult annak ellenére, hogy korábban azt olvastam, hogy a jelzésekkel lehetnek gondok. Az ösvény mellett több helyen is megállásra szólítgattak a fűből kikandikáló élénkpiros szamócaszemek. Nem is tudom, mikor ettem ilyen jóízűt és ennyit ebből a gyümölcsből.
A változékony tinóru helyben maradt
Útközben összetalálkoztunk (nem, nem a medvével, hanem egy) gombásszal, aki számos vargányát (vagy ahogy a helyiek mondják „igazit”), rókagombát és más finom erdei gombát cipelt kosarában. Korábban olvastam az egyik kalauzban, hogy Bárna környéke kitűnő gombatermő hely, de azt nem gondoltam volna, hogy ebben a szárazságban bármit lehetne találni. Márpedig lehetett, még azután is, hogy a gombász bizonyára már alaposan átfésülte a terepet és minden szép és ehető gombát hazavitt. Ugyan nagyon nem kerestük, de így is számos piruló galóca, ehető galambgomba, egy tinóru és egy vargánya társaságában térhettünk haza.

A Nagykő csúcsán

Akit a gombák kevésbé lelkesítettek, az is kigyönyörködhette magát a 625 m magas Nagykő és a 379 m magas Kiskő csodás kilátást nyújtó bércéről. Természetesen a Nagykő bazaltszikláit és az olyan egyedülálló geológiai látnivalókat is felkerestük, mint a Kiskő barlangja, amit egy bazaltban megrekedt gázhólyag alakított ki. Ezekről az érdekességekről, ill. a helyekhez kapcsolódó mondákról mindenhol viszonylag új információs táblák tájékoztatnak. A barlangnak van egy mesterséges bejárata és tárója, amin keresztül mi is megközelítettük magát az üreget és van egy természetes bejárata fent a hegytetőn. Úgy tartják, hogy a mesterséges bejáratot a barlangban rejlő kincs felkutatása végett vájatta ki Kemény Gejza, helyi birtokos három szilapogonyi lakossal. A kincset állítólag a barlangban rejtőzködő törökök rejtették ide. Más monda szerint a helyi lakosok rejtőzködtek itt a török elől. 
A nagy melegben felüdítően hatott a barlangüreg hűvöse, ahol megpróbáltunk egy meglehetősen fürge röptű denevért is lencsevégre kapni. És lám, sikerült :-)


Nicsak, ki repül ott?

Ha már a repülő jószágok fotózásáról van szó, egyik túratársunk, aki hobbiként lepkéket fényképez, elmondta, hogy errefelé egész ritka pillangófajok is előfordulnak. Mi ugyan nem találkoztunk például vörös vagy kis rókalepkével, de megcsodálhattuk a most zajló lepkenászt többféle fajnál, ráadásul mondanom sem kell, hogy a helyszín legtöbb esetben egy gyönyörű, színpompás virág volt. Sajnos állatokat egy kimúlt vakond kivételével nem láttunk, de számos nyom utalt jelenlétükre. Bárna környéke vadban gazdag terület, nem véletlenül létesítettek a Nagykő alatti völgyben egy vadaskertet. Mi a (nem létező) puskánkat otthon hagytuk, csak reménykedtünk, hátha megpillantjuk a medvét. (Nem, nem inkább csak a nyomát...)


Mivel ketten is bőszen kolompoltunk a társaságból, még ha járt is erre, biztos elment a kedve, hogy közelebbről részese legyen ennek a hangzavarnak. De aztán kiderült, hogy azért nem futottunk össze vele, mert ezen a hétvégén máshol volt dolga: a káliak riogatását szórakoztatóbbnak találta bizonyára


Bejöhetek-e?
A Kiskőtől visszafelé a csapat egy része (velem, mint túravezetővel egyetemben) úgy gondolta, hogy rövidít a falu irányába, ennek az lett a hozománya, hogy a nem rövidítő osztag már régen a megbeszélt találkozóhelyen, az Ibolya kocsmában itta sörét, míg mi azon tanakodtunk, hogyan kavarodunk ki a hegyek és patakvölgyek útvesztőjéből. Sajnos az online térképen látható utak és a valóság nem annyira voltak összhangban. A jelzetlen utakon való kavirnyálás másik hozománya lett, hogy egyre fogyatkozott csapatunk. Először csak Tiborékat hiányoltuk, majd a két Katinak is nyoma veszett. Miattuk kevésbé aggódtunk, mert őket már a falu közvetlen közelében vesztettük szem elől, de Tiborékat már régen nem láttuk. Láttuk viszont egész közelről a következő célpontunkat, a Szérkőt, egyetemben egy nagyon csúnyán fenyegető viharfelhővel mögötte. A hiányos csapattal így inkább a kocsmát vettük célba. Miután üdvözöltük a Laci-féle különítményt, megrendeltük az italunkat, és kényelmesen elfoglaltuk helyünket az asztalnál. Közben nagyon drukkoltunk Katiéknak, hogy még a zivatar kitörte előtt befussanak. Szinte végszóra, végre-valahára felbukkantak a kocsmaajtóban, ezután leszakadt az ég. Mi már addigra felére apasztottuk a (minő meglepetés!) meggysörünket – igen, itt ez is kapható. Kint  viharos szél tépte a fákat és borsónyi jégdarabok pattogtak az aszfalton. Még egy kóbor kutya is bekéredzkedett és menedékre talált.


Hamarosan megjelent egy csapat ázott terepmotoros is. Mint kiderült, ők találkoztak többször is Tiborékkal. Ugyan a terepmotorosokról turistakörökben eléggé negatívan szoktak vélekedni, de itt a kocsma menedékében most a helyi erők, turisták, motorosok és természetesen a kutya is teljes egyetértésben együtt szárítkoztak. Sőt a motorosok még fel is mosták az általuk behozott sarat!

Ritka kocsmai csendélet terepmotorosokkal és turistákkal

Közben egyre több sör, szendvics és sütemény fogyott, de kint még javában tomboltak az elemek. Tiborékat sajnos nem sikerült felhívnunk, hogy megtudjuk, sikerült-e még időben fedelet találniuk a fejük fölé. Aztán lassan csillapodott az eső és bár ugyan teljesen el nem állt, úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a Szérkőhöz való kiruccanást. Elég színes képet mutatott a pelerinekkel, esővédő huzatokkal és nagy esernyőkkel felszerelkezett csapatunk, talán még helyi látványosságnak is beillettünk. Elköszöntünk a barátságos motorosoktól, a gombáimat meg a kocsmáros hölgynél hagytam megőrzésre – valószínűleg nem tett volna jót nekik egy esős séta a Szérkőre.
A kutyus egy darabig velünk tartott, de aztán inkább meggondolta magát és a szemből érkező, bőrig ázott Tiborékhoz csatlakozott. Mint kiderült, sajnos ők az erdőben vészelték át az ítéletidőt. Újabb túrára nem meglepő módon már nem akartak vállalkozni, így elbúcsúztunk tőlük.


Hangulatos, párás-ködös fenyvesben emelkedtünk a falu fölé, majd vadvirágos mezőkön haladtunk át meg-megállva, hogy kigyönyörködjük magunkat az eső utáni tájban. A köd, a felszálló felhőfoszlányok, a növényeken himbálódzó vízcseppek együttesében megjelenő színes társaságunk valami egészen egyedi látványt nyújtott.
Hamarosan feljutottunk a hegy alatti ismertető táblához, innen azonban a turistaút egy kevésbé bizalomgerjesztő, csalánnal és egyéb gizzel-gazzal benőtt csapássá vált. Azért a csapat nagy része vállalkozott a viszontagságok elviselésére cserébe a csúcsélményért. Sajnos azonban a várva várt kilátás elmaradt: a Szerkő (vagy ahogy a helyiek mondják, Szérkő) 457 m magas tetejét teljesen beborítja az erdő, innen nem látni a különleges sziklafalat. Kuriózum mivolta abban rejlik, hogy a Karancs-Medves többi csúcsától eltérően ez nem vulkanikus, hanem üledékes eredetű. Így hát megkerültük a hegyet, hogy a sziklafal alá juthassunk. Jutalmunk megint egy jó adag szamóca lett, meg az, hogy szedhettük a lábainkat, ha nem akartunk újból jól elázni, mert egyre jobban lógott az eső lába. 
Mire a végeláthatatlan, vizes réteken a kő alá értünk, már igencsak eleredt, így csak messziről csodáltuk meg, inkább a falu felé igyekeztünk. A kocsmai gombamegőrzőből kiváltottam a zsákmányt, majd az autókhoz érve elbúcsúztunk egymástól.
Azonban a gombapörkölthöz nem vezetett egyenes út innen: a gombák még tettek egy rövid kitérőt Tamáshoz az autó csomagtartójában, mire rájöttem, hogy bizony bent felejtettem őket. Tamás azonban volt olyan rendes, hogy gyorsan visszafuvarozta őket. 
Így másnap már meg is kóstolhattuk a vegyes erdei gombából készült paprikást.


A Szérkő alatti réten