Merre jár a Mikulás?

 A ledolgozós szombatoknak egyetlen előnye van, az, hogy nekem sose munkanap. Így a legjobb dolog, amit tehetek december 7-én, hogy fejembe csapom a mikulássapkát (egyszer egy évben belefér ez is) és nekivágok a Budai-hegységnek a Stabil Mikulás maraton keretében. Nyakamon a jövő hétvégére halasztott Teslácka stovka, szóval rám fér az edzés, meg a lábamat sem árt próbálgatni, hogy mit bír hólyagok és kivörösödés nélkül, meg például hogy viselkedik a vadonatúj vízhatlan zokniban. Mert esélyes, hogy Pozsonyban is ezt nyeri meg, ha nagy lesz a locspocs. Még van az évből egy szűk hónapnyi és úgy döntöttem, kell az a nyolcadik százas, a fene egye meg! Majdnem egy hónap is eltelt azóta, amióta az Isziniken belül és kívül mentem egyhuzamban egy negyvenest, tehát gyerünk kifelé mozogni! Méghozzá amennyit lehet, futólépésben.

Indul a mikulástúra - csupa mikulás a pályán

A villamosra még rajtam kívül két gyanús mikulássapkás egyén, Anna és Laci szállt fel, persze, hogy ők is a Szépjuhásznéhoz igyekeztek. Együtt rajtoltunk el a kék furgontól, plusz rajtunk kívül még egy narancssárga ruhát viselő srác. Az első kilométeren együtt tévelygett ez a nedves hóban toporgó kósza kis mikuláscsapat. Biztos viccesek lehettünk esetleges arra sétáló kívülállóknak, ahogyan keressük a zöld jelzést az erdőben egy seregnyi piros-fekete mikulásként, magunkkal hurcolva egy narancssárga krampuszt is. Az emelkedő múltával, a műúton átkelve aztán bevillant, hogy tulajdonképpen inkább futni jöttem, mint sétálgatni, szóval akkor ideje búcsút venni a túratársaktól és felkötni a nyúlcipőt is a mikulássapka mellé. Amit aztán már a János-hegyre felfelé kapaszkodva sikerült elhagynom valószínűleg a futótempómmal egyetemben. Nem elég, hogy valahol megfosztattam piros fejdíszemtől, a túra legkeményebb emelkedőjén való felfelé lihegés közepette még a kódot is elfelejtettem felírni a Libegőnél, mert valahogy az tudatosult bennem, hogy Makkosig nincs semmi bejegyezni való az egyébként szép kivitelű itinerbe. De erre már csak otthon jöttem rá, amikor utólag otthon beírtam a lefotózott kódokat, mert hogy néz ki egy üres itiner már? Egyébként a kódok tulajdonképpen rajtam kívül senkit nem érdekeltek a célban.

Hogy miért is jöttem el erre a túrára? A 42 km már az a táv, amiért érdemes elindulni, még akkor is, ha az untig ismert Budai-hegység ösvényein vezet a túra. Untig ismert? Na ebben azért annyira ne legyünk biztosak. Már otthon a tracket nézegetve is rájöttem, hogy például sose kapaszkodtam fel a piros háromszögön a Libegő mellett. A libegő alatt már futottam lefelé a peaksen pár éve, de felfelé még soha, ráadásul ennek a kapaszkodónak azért van sportértéke, nemhiába kerülöm messzire ezt a részt az edzéseimen. Aztán lesznek még más új dolgok is az útvonalon, de majd azokról később. Sok olyan ösvény (jellemzően single track) is van a tracken, ami személyes kedvencem, például a sárga a Sorrentohoz vagy a Meteor-szurdok és a Farkas-völgy. Tehát naptárban szombatra feltüntetett egy magyar túrából evidens, hogy erre voksolok. Prága és a százasa nekem még túl messze van minden tekintetben.

Kilátás a Tündér-sziklától

Annáék még lemaradtak a zöld laposabb szakaszán, viszont a narancssárga krampuszom erősen ragaszkodott hozzám, én meg vezettem felfelé néha útba igazítva, ha el akart volna kalandozni másfele. A Mikulás ugye felelősséggel tartozik az alkalmazottjaiért is. Bár fogalmam sincs, hogy ott a zöld háromszög elágazásánál egyáltalán mikulás voltam-e még. Az egészen télies hangulatú János-hegy alatti játszótértől lefelé a piroson már biztosan nem úgy néztem ki messziről sem, mint a nagyszakállú. És a krampuszom se vette észre a trónfosztásomat, így hát jött hűen utánam. Még akkor is, mikor a sapkahiányra nyomatékosan felhívtam a figyelmét. Hiszen a ruha teszi az embert, főleg a Mikulást. Makkos felé az emelkedőkön aztán lemaradt tőlem a segítőm, hiszen én természetesen ezeket is futottam, hiszen így szoktam (és itt még volt bennem lendület és akarat hozzá). 

Télies hangulat a János-hegy alatt

Nyomokban még Makkosmárián is

Makkosmária előtt utolértem egy nagyobb csoportot, melyben Zsoltot és Adriennt is üdvözölhettem. Pár szót váltottunk, közben lefotóztam a kódot, aztán már búcsúzóra is vettem a figurát a kegytemplom előtt, és elinaltam a zöld kereszt egérútján. A Mária út elválásánál beért a krampuszom, akit aztán tovább vezetgettem a nekem is ismeretlen zarándokúton Budakeszi külterületén. Újabb túrázókat értünk utol, köztük pár ismerőst, Börcsök Andrist és Borosnyay Palit. Amíg beszélgettem velük pár szót, a krampuszom meglógott előlem. Az bizony nem járja, hogy szegény öreg, egyetlen attribútumától is megfosztott mikulás segítők nélkül marad, így egy kanyarban elkaptam a grabancát, de azért megengedtem neki, hogy a mammutfenyőkig átvegye a vezető szerepét. Ott megint tévútra akart térni, így jóságos wannabe mikulásként, mentem előre és mutattam neki az utat. Néha ebben a GPS jó szolgálatot tett, mert bizony Budakeszinek ezt a külső lakott, majd inkább iparias jelleget öltő részét elég kevéssé (azaz inkább semennyire se) ismerem. Nekem ugye az erdő az igazi terepem, ott vagyok otthon. A Mária-, azaz komcsi nevén Meteor-szurdok volt az első aha élmény (leszámítva a Lidlt). Már a kegyképet őrző sziklánál jártam, mikor hátrafordulva hű kísérőmet kérdőre vontam, nem látott-e a völgy bejáratánál egy kódot. Mert úgy látom az útvonalleírás alapján, hogy a zöld kereszt elágazásánál kéne egynek lennie. Itt meg éppen van egy zöld kereszt elágazás, de nem látok semmit. Ő se látott semmit, így gyorsan megdumáltuk a Galyavárat és az On cipőket, aztán én meneteltem tovább felfelé a völgyben, ő meg megállt frissíteni. Többet színét se láttam narancssárga krampuszomnak, pedig innen már csak néha imitáltam a futást a felfeléken. Egy kutyás futó lány nyomában haladtam, aki sokkal többet futott nálam, mégis utolértem pont a kódunknál, amire a szurdok felső részén leltem végül. Innen egy darabig még emelkedett a terep az alig kifestett piros Meteor jelzésen a sárga irányába. Miután kapásból nem találtam meg a letérőt, kénytelen voltam a pirosról átnavigálni. A járást ismerem, úgyhogy nagyon eltévedni nem tudok, így nem aggódtam. Inkább kezdtem kicsit éhes lenni, be is faltam egyet az otthonról hozott szeleteimből, ha már úgy döntöttem, hogy a kapott ellátmányt csak a célban veszem majd magamhoz. A sárgával megérkezett a várva várt lejtő is, amit a sárviszonyokra ügyelve meg is kocogtam óvatosan. Nagy kedvencem ez a Nagyszénászug határában haladó völgyecske, rendre itt szokott elkapni az érzés, hogy egy suhanó őzike vagyok a rengetegben – de ezt a mozgásfajtát most a csúszós rézsűk miatt csak módjával gyakoroltam. Egyedül a Sorrento előtti mászást nem kedvelem, de hát az is benne van a pakliban.

Mammutfenyők és a narancsszín krampuszom

Nagy kedvencem a Budai-hegységben a Mária-szurdok is

Az út mellett látható régi autók egyre inkább csak roncsok

Sorrento - szintén örök kedvenc

A Sorrentonál nagyobb nyugdíjas turistacsoport időzött. Én csak egy fotó erejéig álltam meg, aztán repesztettem tova a sorompóhoz. Hallottam olyan hangokat, hogy „fiatal koromban én is...”. Én meg pont egy hete futottam erre, fiatalnak meg akkor se voltam már mondható, na de mindegy is.... Most az akkori futáshoz képest észre se vettem az enyhe emelkedőt. Mire kezdtem ráeszmélni, már ott is voltam a sorompós elágazásnál a nyeregben. Múltkor a jelzetlen bal oldali ösvényen kerülgettem a kúpokat, most a track viszont a jobb oldali sárga jelzésen vitt, biztos csak azért, hogy ne unjam meg a Csíki-hegyeket. Azt számolgattam, hogy az utam fele nagyjából a Huszonnégyökrös-hegyre fog esni, ez pont így is lett, majdnem a kilátópontnál csippantotta el a 21 km-t az órám. Több helyről is megnéztem a kilátást, aztán igyekeztem a Kő-hegy felé. 

Ahol a terjeszkedő város és a természet nekifeszül egymásnak

Erre még valamennyire háborítatlan, bár elég sejtelmes a kilátás

Ez a szakasz is érdekesnek, habár elég urbánusnak ígérkezett. Errefelé többnyire a sárgán, illetve a többi jelzésen szoktam járni, most viszont nagyjából a főúttal párhuzamos jelzetlen utcákon közelítettük meg a következő ellenőrzőpontot, szinte végig ismeretlen, de annál több érdekes momentumot tartogató terepen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én csak az erdőt szeretem, mutatom, miért – a város néha sokkal szórakoztatóbb tud lenni, valljuk be:

Törökugrató és lakótelep - ebbe az irányba megyünk tovább

Fügefa utca 93. - egy ötletes és mutatós házszámtábla

Egyes helyeken meg nagy fejetlenség uralkodik errefelé

Csónakkal közlekedni errefelé ezek szerint nem tilos

Egy szép pince még a régi budaörsi világból

Mindenfelé mindenféle fekete macskák terpeszkednek

Nem beszélve arról, hogy utoljára talán gyerekkoromban jártam a Kő-hegyen és azóta rengeteget változott maga a hegy és az egyre városiasabb külsőt öltő település is. Gyerekkoromban itt még többnyire gyümölcsösök, szőlők, víkendházak voltak, mostanra még mutatóba egy-egy ilyen is beékelődik a modern villák, lakóházak, illetve a kacsalábon forgó, örökpanorámás címeres palota közé (ilyen is volt egy a hegy alatt). A márványszerű, néha repedezett lépcsőfokok nem csúsztak már szerencsére (a rajtban előre figyelmeztetett Levente, hogy itt óvatosan haladjunk), szóval elég gyorsan fel is értem a hegytetőre, ahol nekiálltam fotózni, szelfizni mint egy idetévedt japán turista. Olyannyira elragadott a látvány, hogy meg is feledkeztem arról, hogy igazolni is kéne ittlétemet, íróeszköz hiányában a kód lefotózásával. Mikor már kis híján a házak közé értem, támadt némi hiányérzetem. Még nem voltam messze, hát visszamásztam. Innen aztán leereszkedtem a régi, részben átalakított pincék mellett a Mária-völgybe, majd a piroson felkapaszkodtam az Odvas-hegy mellett az elágazásba. Tulajdonképpen innen már csak egy nagyobb mászás lesz, az Ördög-orom és a Farkas-völgy duett. Ezt nem is bántam, mert futni innen már csak elvétve volt kedvem, többnyire csak gyalogoltam. A 30 km nagy nehezen akart csak eljönni és ugye még innen is van hátra egy jó 12-es. A sárga körjelzésen egyre gyűltek a nyűgjeim: éhes voltam, pisilni kellett és még a sejhajom is kidörzsölődött, mindezt rendezni kellett. Még a piros négyzet elérése előtt van egy pad – ezt a célt tűztem ki, hogy legkésőbb ott megállok. (Mindig csak halogatni szoktam az ilyesmit, aztán felgyűlnek és robbannak a problémák, de általában akkor már késő. Szóval emiatt muszáj ultimátumot adni magamnak.) A pad persze csuromvizes volt, így csak a táskám akasztottam fel a támlájára, míg megkerestem a szükséges holmikat. 

A Kő-hegyen sok a látnivaló

A kód, amiről meg is feledkeztem a sok fotózás közepette

Kicsit felfrissülve kikocogtam a Frankhegyi turistaház felé vezető piros négyzetre, aztán alább is hagyott a futhatnékom. Hiába, ez már a túrának az a szakasza, ahol amit egyébként tudnék, se futom meg mindig. Még a lapos részekhez is néha kevés a motiváció, főleg, hogy ez „csak” egy túra. Ezt a szakaszt gyakran járom, így meglepetésként ért, hogy a piros négyzetnél valami kaotikusan jelzett útvonalváltozás történt a Rupp-hegy irányába. Áthúzott és nem áthúzott jelzések felváltva – én persze mentem, amerre szoktam, a kiserdőn keresztül. Semmi szokatlan akadály nem állta az utam, oda is találtam a Rupp-hegyhez, szóval nem tudom, mi lehet a terelés oka (ráadásul az online térképek se jelzik a változást). Úgy gondoltam, jó lenne feltankolni folyadékkal, hiszen a hozott izotóniámból már alig lötyög a kulacsomban, így kapóra jött, hogy az Irhás-árok aljában ott a Mókus ABC. Mindig csak elrohanok mellette, pedig olyan barátságosan hívogat a cégéren a kis mókus. Szóval most itt az első alkalom a betérésre. Mókusbarátoknak egy valódi oázis a hely, mindenhol mókusok, a kerthelyiségben néhány díszpéldány részeg mókus is. Ők persze nem annyira cukik, bár bókolnak sűrűn, milyen szép vagyok meg minden (35 km erdei dagonyázás után izzadtan, csapzottan és nyakig sarasan főleg, de hát ízlések és pofonok). Szerintem előbb-utóbb még a csillagokat, főleg a mogyorókat és diókat is lehoznák a fa tetejéről, ha sokáig időzök még itt. Nekem viszont csak egy kóla kell a boltból, így a mókás mókusokat gyorsan faképnél hagyom, szórakoztassák egymást, vagy a többi túrázó csajt, lesznek páran még mögöttem is.

Nicsak, egy piktortégla üreg!

Vajon mit keres ez a kis imádkozó szobor a Rupp-hegy alján?

A track felvitt a hegytetőre és én mentem vele - nem is bántam meg

Beinvitál a kis mókuska egy kólára

Mókusok birodalma

Kevéske futás, sok mászás az Ördög-oromhoz, ahol újabb kód. Megint rácsodálkoztam, hogy egyesek mekkora mázlisták, hogy itt fent lakhatnak a hegyen (örökpanorámás telek, szomszéd nincs, menő villa viszont van...) Vajon ehhez mit kell csinálni? A Farkas-völgyet is hiába tudnám futni, most elég demotivált vagyok ezekhez a felfelékhez, csak sétálok, egykedvűen caplatva a sárban – ez maradt a reggeli hóból. Azon töprengek, hogy be kéne darálni már ezt a maradék 5-7 kilométert gyorsan. A Normafáról lefelé már haladós lesz a terep. Mehetnék egy röpke látogatásra 2 órára az új Anna-réti kápolnához, ahol éppen valami mise vagy hasonló van, amin a szüleim is ott vannak, de mivel az útvonal se érinti a helyet és én is már nagyon szeretnék végezni, inkább nem élek evvel a lehetőséggel, pedig éppen odaérnék. Véletlenül pont így sikerült időzíteni. 

Egy aranyos kis betlehem a Magas úton

Hohohó, ez itt a Mikulásvonat!

A kiírásban beígérték, hogy lehet esetleg találkozni a Mikulással is. Mindeddig legfeljebb magamfajta túrázó álmikulásokkal sikerült összefutnom, kezdtem is elengedni a dolgot. De mikor felértem a Normafa állomásra éppen begördült a Mikulásvonat. Na tessék! Alig haladtam tovább, az új büfé teraszán meg éppen kigördülni készül a downhill pályák Mikulása fekete ruhába öltözött udvartartásával. Éppen úgy és akkor, hogy telibe sikerült kapnom. Király!

Wow, egy menő bringás Mikulás!

És fekete krampuszai

Kezd jó kedvem kerekedni és már csak röhögök magamban, mikor egy mellettem elhaladó turistacsoport arról beszélget, hogy „bizonyára belefeküdt a sárba”. Ja, hogy rólam van szó? Hát ami azt illeti, a lábam pont úgy néz ki, mint valakinek, aki kiadós sárfürdőt vett, hiszen kevés szuperképességeim egyike, hogy fenékig fel tudom csapni magamra a latyakot, pláne, ha futok. További öröm, hogy innentől lejt nekem a pálya és ez azt jelenti, hogy villámgyorsan ott vagyok a katonasírnál, majd a Csacsi-réten, ahol éppen valami bográcsozás előkészületei zajlanak. Kicsit reménykedem, hátha minket akar vendégül látni a Mikulás, de nincs szerencsém. Sőt lefelé a Virág-völgyön sincs túl sok: a terep kezd hajazni a Kitörésen megszokottra, mikor emberek százai dagasztják a sarat előttem a vályúban, ahol néha akár sárbobozni is lehetne. Most igazi (nem részeg) mókust se látok, pedig van egy helyem, ahol sokszor megesik a találkozás. Csak egy elhagyott itinert találok, de nem azé a páré, akik jönnek a völgyön felfelé. Ott hagyom a rönkön, hátha keresi majd valaki. 

Katonasír - van róla vagy egy tucatnyi képem, de azért mindig lefotózom

A szovjet katona emlékművéről a Mária jelzésen viszont nincs olyan sok

Az ismeretlen teáskanna emlékműve egy kerítés tetején

Hogy ez kinek vagy minek az emlékműve, azt nem tudom, de ez csak egy apró részlét az egészből

Így elsőre nem egyértelmű, de ez meg a Himnusz emlékműve Budakeszin

Lekorcsolyázok az elágazáshoz, ahonnan már barátságosabb a terep. Ráadásul 2-3 km van már csak vissza, az szinte semmi, ha futok többnyire. Márpedig innen sok a futós terep a célig. 5-7 óra menetidőt tippeltem indulás előtt, inkább az utóbbi felé billen már a mérleg nyelve, de nem bánom. Végül 6 óra 40 perc alatt érek vissza a kék furgonhoz, ahol átveszem a kitűzőt és az oklevelet, valamint az ellátmányt – és végre tényleg sikerül találkoznom a Mikulással egyszerre kettővel is – mivel mindegyiken van egy. Már a büfében való kávézással se akarom tölteni az időt, inkább sietek haza az első busszal. 

Bár egyszerűen volt megoldva (nincs szalagozás, csak pár kód kihelyezve, ellátmányt meg odaadják előre), mégis jó túra volt, kellemes, egyben látványos útvonallal. Főleg azok számára, akik tőlem eltérően nem heti rendszerességgel fordulnak meg a Budai-hegység random tájékain. De még nekem is volt újdonság és ezért érdemes volt eljönni.

All-in kivitelű oklevél Mikulással

Az öreg, sokat látott Hokának szerencsére még nem ez volt a hattyúdala, de már érik a csere

Strava-link:

Csörömpöl a záróbicikli

Fotó: futófotó

 Létezik egy legendás és rangos 4 napos Balaton-kerülő futóverseny, amit valószínűleg minden futó ismer: ez a Balaton Szupermaraton, vagy röviden BSZM. Igazi futóvá válásom óta most került először megrendezésre (a COVID miatt volt 2 éves szünet) és először éreztem úgy, hogy akár kacérkodhatok az indulással valamelyik távon, hiszen ez is olyan rendezvény, amin legalább egyszer ott kell lenni. Persze szóba se jöhetett, hogy 4 nap alatt lefussam a teljes, 196 km-es távot, ehhez még nagyon zöldfülű vagyok. Csapatom pedig nincsen. Viszonylag későn is kapcsoltam a nevezéssel, avagy inkább csak kivártam: először is látnom kellett, hogy a PIPU-n le tudok-e futni egy maratoni távot, majd teljesítenem kellett a Zúzmara félmaratont és a WTF Cold versenyt is a formám tesztelésére. Mindegyik teszten sikeresen átmentem biztató eredményekkel, tehát irány a nevezőfelület.

Ami a távokat illeti, a bőség zavara fogadott: 4 napos, 2 napos, egyedül, párban, váltóban, félmaraton, maraton, valamint a napi szakaszok lefutása. Olyat szerettem volna választani (mint szinte mindig), ami kihívás is egyben, de nem mutat túl nagyon a teljesítőképességem határán. Egyetlen ilyen táv volt, a 3. napi maraton+, ami egy 43,5 km hosszú, kicsit szintesebb szakasz teljesítését jelenti Badacsonytól Balatonfüredig. A helyszín és a paraméterek miatt is erre esett a választásom. Egyetlen dolgot nem néztem meg a nevezéskor, a szintidőt. Na ez hiba volt, emiatt aztán főtt is a fejem rendesen később. A szinte ugyanazt a pályát futó MaratonFüredesek kaptak a teljesítésre 5 óra 53 percet, mi, akik kicsit többet futunk a maratonnál, mindössze 5 óra 33 perccel kalkulálhatunk. Egy rutinos, gyors lábú maratonistának nyilván nem pálya lefutni a távot ennyi idő alatt, nekem, a (teljesítmény)túrázóból lett csigabiga futónak az 5 órás maratonjaival viszont igen necces a szintidőn belül való beérés.

Volt időm tehát parázni ezen rengeteget, de azért edzeni is: rendes futóhoz méltóan kértem edzéstervet a BSI-től is, amit életemben először próbáltam be is tartani. Igaz, csak 6 hetet készültem edzéstervvel, viszont előtte is merőben más módszert választottam a felkészülésre, mint első maratonomnál. Akkor szerintem az egyik hibám az volt, hogy kevés hosszút futottam: most igyekeztem kiköszörülni ezt a csorbát és máris egy 27 km-es tereptávval indítottam még január közepén a Balaton déli oldalán (hogy a helyszínt is szokjam). Csináltam nehéz teljesítménytúrákat (BHTCS, Kiss Péter emléktúra), futottam minden körülmények között (éjszaka, esőben, hidegben), sőt több teljesítménytúrát lenyomtam szinte végig futva, pl. a Dunán innen Dunán túl 47 km-ét, valamint a Reguly Antal emléktúra 35 km-ét. Másrészt az edzésterv bőven tartalmazott edzéseket az anaerob tartományra is, amit én előszeretettel szoktam elbliccelni. Most nem volt apelláta, jöttek az intervallok, fartlekek, dombfutások.

Sajnos 1 hét így is kimaradt egy masszív (kissé COVID gyanús) betegség miatt, ami eléggé vissza is dobott a kezdőpontra vagy az alá, pedig már kezdtem egész biztató tempókat futni. De a kocka el volt vetve, március 23-án szombaton várt Badacsony és a maraton+, az első hivatalos ultrácskám.

Először azt hittem, Badacsonyba eljutni sima liba Budapestről, főleg, hogy a rajt csak 10 óra 20 perckor van. De óriási csalódás ért, mikor megnéztem a menetrendet: vagy hajnalok hajnalán felkelve, ezer átszállással megkerülöm fél Magyarországot, mire Badacsonyba jutok, vagy csak 20-30 percem lesz készülődni. Az meg borzasztóan kevés egy ekkora versenynél. A futóknak nem kell sorolni, mi mindent kell ilyenkor végigzongorázni: csomagok leadása, rajtzónák és ismerősök felderítése, hangulatba kerülés, bemelegítés és ami egyik legfontosabb, megtalálni a mellékhelyiséget és kivárni az ottani sort. Szóval megint Peti jóindulatát és fuvarját kellett igénybe vennem.

Ugorjunk is az időben és a térben egészen a rajt előtti badacsonyi nyüzsgésbe a MOL benzinkút tájékára. Mindenhol futóruhás emberek jönnek-mennek, próbálnak parkolóhelyet találni hozzánk hasonlóan. Alig, hogy beálltunk egy helyre, máris megpillantom Zolit, aki a 4 napos teljes távból ma futja a 3. etapot. Eddig szépen állta a sarat. Mi még mókolunk a parkolás körül, majd elindulunk a rajt helyszínére, ahol megint kivel találkozunk: Zolival. Így legalább csevegünk kicsit. Kérdezi, mi a stratégiám. Mondom, nem elfutni az elejét és az, hogy 6 perces kilométereknél gyorsabban futni tilos. Majd folyamatosan lassulok, de azért az elején próbálok időt nyerni. (Úgy számoltam, a folyamatos 7:40 perces kilométerekkel lehet éppen szintidőn belül beérni, az meg azért nem egy űrtempó. Na de kérdés, tudok-e folyamatosan futni, mert most eléggé a túrázásra vagyok kihegyezve???) Ő mint öreg BSZM-es róka, nyugtázza a tervem. Elbúcsúzunk és beállok a mobilvécék előtt kígyózó sorba. Elég reménytelen a helyzet, nagyon lassan halad a sor, nekem meg még melegíteni is kéne.

A nádasban melegítés (khm, illemhely-keresés) közepette

Akkor vonjuk össze a kettőt. Elindulok kocogva kifelé a településről, hátha akad egy félreeső hely vagy bokor. Az egyetlen letérőt a part felé sajnos már mások is felfedezték, de nincs más választásom. Találok egy eldugott stéget a nádasban, ami tudom, nem a legalkalmasabb, de most sajnos nincs idő tovább keresgélni.

Aztán vissza gyorsan a rajthoz, majd még megkerestem Petit az új parkolóhelyén, ahol különféle futóbölcsességekkel és -közhelyekkel szórakoztattam. (A maraton nem két félmaraton. Ne fusd el az elejét, a versenyt nem az első kilométereken kell megnyerni! A maraton a félmaratonnál kezdődik. A tempó öl, nem a táv. stb.) Ezt mind fel is véshettem volna a bal kezemre a települések vagy a frissítőpontok mellé. Ez volt az én kis puskám, illetve lelki támaszom a hosszú út során. Sajnos nem fotóztam le a saját készítésű ideiglenes tetkómat, pedig még tanúhegyek halacskák és kishajók is kerültek rá. :-)

A még büszke reménybeli maratonista (talán kicsit a tetkó is látszik)

Jön még egy kis gimnasztika és már állhatok is be a nekem való utolsó 6-os rajtzónába. Párosával rajtolunk, én majdnem a legvégére állok, úgysem fogok sietni. Közben többszörösen elbúcsúzunk egymástól Petivel a reménybeli füredi viszontlátásig.

Párosával indítanak bennünket, de nagyon flottul, egyáltalán nem lassan megy a rajtoltatás, Péter Attila meg szakadatlanul szórakoztat minket, nincs is idő izgulni vagy belegondolni, mire is vállalkoztam. Mert ha tudnám, már most hátraarcot csinálnék.

Rajtam a sor, neki is indulhatok az eddigi leghosszabb aszfaltos távomnak. Terepen futottam már többet is, de az mindig egy kicsit más tészta. Ott nem szégyen belesétálni, meg-meg állni és a szintidő is mindig barátságosabb, nem is beszélve a teljesítménytúrákról. De most haladni kell, mert igen szűkös az időkeret. Az első kilométeren már túl is vagyok, miközben sikerült a mezőnnyel kikanyarognom Badacsonyról. Jól megy a futás, észre se veszem, hogy a tempó egy árnyalatnyit gyorsabb a tervezettnél. Kicsit a 6 perces kilométereknél gyorsabb vagyok, de nem annyival, hogy visszavegyek. Arra gondolok, jól jönnek majd még az itt nyert percek és másodpercek. Most gyűjtöm a tartalékom, ebből kell gazdálkodnom a második félidőben. Mert ugye a maraton a félmaratonnál kezdődik... (És az ultrácska is)

Minden jól is megy kb. 10 kilométerig, kicsit lassulgatok, de ez nem baj a tervem szerint se (eleve kb. 6:10-es perceket kéne mennem). Sőt, erre a versenyre frissítési tervem is van: 20 percenként 2 dl izotónia. Depóztam is minden második pontra magamnak újat. Az igazat megvallva úgy osztottam be, hogy a 20 perceket nehezen tudom figyelni, lényeg az, hogy igyak minden ponton, és két pont között is fogyjon el majdnem egy egész kulaccsal. Ez eleinte megy is szépen.

Itt még minden szép és jó (fotó: futófotó)

Már valahol Révfülöp környékén kanyargok a bringaúton, sőt az első nagyobb emelkedőt is sikerrel vettem nemrég, sőt, talán már az első váltóponton is túl vagyok, ahol be is mutattam egy vicces mutatványt: vissza kellett fordulnom, mert majdnem otthagytam a depózott frissítésem. Péter Attila meg mindent szépen lekommentált. :-) Szerencsére csak pár másodperc bánta. De alig telik el idő, érzem, hogy baj van. Valami nagyon furcsa körülöttem, mintha egy csőben futnék. Ami előttem van, az tiszta, de a külvilágot elég periférikusan érzékelem. Ez olyan leírhatatlan érzés, főleg amiatt, hogy először fordul elő velem. Rosszul nem vagyok, talán kicsit kóválygok, de nem hiszem, hogy a melegtől. Inni eddig nagyon is rendesen ittam. Túl gyorsan se futok. (Félmaratonokon általában bírom tartani a 6 perces kilométereknél gyorsabb tempót végig, ha minden jól megy.) Az biztos, hogy nem jól aludtam az éjjel, mert bennem volt a drukk és valószínű, még egy kávét is jó lett volna meginnom indulás előtt. Az alvás és az ezt ellensúlyozó koffein hiánya biztos nincs segítségemre most.

Az biztos, ha folytatom ezt a korántsem gyors tempót, idő előtt kidőlök, viszont még egy félmaratonnál se tartok, addig meg azért szoktam bírni szuflával nagyobb fordulatszámon is. De ez most nem a félmaraton. Nincs mese, muszáj még lassulni, jobban is fog esni így. Már majdnem 7 perces ezreket futok, aztán már 7 percen túliakat, de legalább tisztul a külvilág és felsejlik a körülöttem lévő táj, és a többi futó. (Hol van az már, hogy Koffein kapitánnyal váltottam pár szót még valahol az eleje táján.)

Akali előtt, ismerős úton (nyáron pont futottam egyszer itt, napszúrást is kaptam) Fotó: futófotó

De hiába a belassulás, egyre nehezebben megy a futómozgás, mire 20 kilinél tartok, a szintidő tartásához kellő időnél is hosszabb ideig tart sokszor egy-egy km lefutása. De nincs egyelőre gond, van bőven a puttonyomban tartalék, eddig csak azt gyűjtögettem. Most azonban jó pár kilométeren keresztül muszáj felhasználnom is belőle. Nagyon korán van még ehhez! Csak nem belefutottam a falba már a felénél?

Összesen 2 fotóra futotta a hosszú út alatt - itt Akali templomai

Meg aztán jönnek szépen a combosabb emelkedők is sorban. A zánkait még kifutom, de az akaliba és az udvariba kénytelen vagyok belesétálni. A Balatonakali utáni hosszabb kaptatón utolér és le is előz a mezőny utolsó tagja, aki szintén egy hölgy. Mögöttem egyre jobban csörömpöl valami. Csak nem ez lenne a zárójármű, ami jelen esetben egy bicikli? Próbálom magam áltatni, hogy nem, csak éppen erre kirándul ez a bringás, de gyanús, nagyon gyanús, hogy nem akar leelőzni, még akkor se, ha csak elcsigázottan gyaloglok felfelé. Ja én egyébként egy f@szagyerek teljesítménytúrázó lennék, csupa ultratávval a tarsolyomban. Most aztán mutogathatom az okleveleim meg a kitűzőim, ha még a mezőny utolsó tagja is simán legyalogol.

Szerencsére egyenesbe kerülök és innen együtt folytatjuk a másik hölggyel, akiről kiderül, hogy szintén ismerősen mozog a túrák világában, éppen a Vérkörre készül. Társaságban sokkal jobb, kölcsönösen tudjuk húzni egymást, hiszen mindkettőnknek hasonlóan nehéz. Egy darabig még zörög utánunk a zárókerékpár, de nemsokára új embere akad, mert megelőzünk egy nagyon elcsigázott 4 napost futó kicsit sántikáló srácot. 

Nálam új, de már régről ismerős gondok jelentkeznek a lábfejgörcsök formájában. Pedig elméletileg az izotónia tele van magnéziummal. Hiába jönnek néha lejtők, begörcsölt lábfejjel nehéz gyorsítani rajtuk. De lassan elérjük a 30 km-t, majd a 35-öt is, miután kigyalogoltunk pár combosabb emelkedőt Udvari környékén. Így becsúszik pár 8 perces kilométer is. De a többi szerencsére még futás, még ha csigalassú, 7 percen túli is. 

Aszófőtől nagyjából már lejtőn haladunk. A frissítőponton kicsit hezitálok, vigyem-e magammal az itt depózott utolsó fél literes kulacsom is, mert a fene kívánja már a többletsúlyt, ráadásul van még italom elég. Mindig maradt egy pici, meg már a pontokon is kezdtem vizet és kólát is iszogatni a kötelező izotónia mellett.  Sőt sutyiban lecsúszott pár szem ropi és mazsola is. Ennyit a frissítési tervről. Nem akarok gondot okozni az egyébként igen kedves pontszemélyzetnek, így inkább magamhoz veszem az utolsó méretes kulacsom is, aztán utánam az özönvíz. Szerencsére a záróbicikli már elég távol csörömpöl. Haladunk tovább a cél irányába. Alkalmi futótársam egy bokor felé kacsingat, én megyek tovább, minden másodperc drága most. Már közel a legutolsó frissítőpont, ami 39 km-nél van, mikor újabb akut probléma keletkezik. Már nemcsak a lábfejem görcsöl, hanem a jobb vádlim is. Ez tutibiztos frissítési hiba lesz. De örüljek, hogy ezúttal legalább emésztési problémáim nincsenek az autoimmun bélgyulladásom ellenére (mint ahogy ígérték is a termék oldalán).

Az apáti templomromra újdonságként csodálkoztam rá

A ponton próbálom megkeresni a magnéziumom, de sehol sem találom a mellényemben. Még van egy árva sótabletta az asztalon, elkérem a felét (hátha kell még a mögöttem jövőknek a többi). Aztán gyerünk tovább, már csak 4 kilométer. Csatlakozik hozzám egy 4 napost teljesítő külföldi srác, pár szót váltunk. Mondja, neki gyomorbajai voltak és hánynia kellett és ki kellett állnia egy időre. Most azonban elég tempósan siet a cél irányába. Kérdésére, hogy velem minden OK-e csak azt tudom mondani az angoltudásomhoz mérten lakonikusan fogalmazva, hogy nem, de most már közel a cél, muszáj megcsinálni. A fotós a közelben leselkedik ránk, megpróbálok mosolyogni, nehezen megy. 

Itt például nem is sikerült (fotó: futófotó)

De fotósunk profi volt, sikerült mosolygós képet is lőnie ugyanitt (fotó:futófotó)

A görcs újból és újból belehasít a vádlimba, most már mindkettőbe. Egyetlen orvosság, ha megállok nyújtani. Meg előkotrok egy gélt, hátha segít. De ezzel is csak bénáságok további sorát követem el. A felét kiittam, a többit gyömöszölném be az egyik zsebbe, de kifolyik a sárga massza, végig a kezemen, zsákomon, combomon. Kis híján Tihanytól Füredig folyt a sárga lé. Kár érte, pont a kedvencem ez a kurkumás, ráadásul tiszta ragacs lettem. Persze a bajaimon ez se segít, egyre gyakrabban jelentkezik a görcs. Már 500-300 méterenként muszáj kiállnom nyújtani. Kicsit aggódok a futótársam miatt, mert ennek ellenére sehol se látom, nem ér utol. Ezen a ponton teljesen lényegtelen, melyikünk ér előbb célba, a hangsúly inkább azon van, sikerüljön mindkettőnknek. Két megállás között próbálom a cél irányába vonszolni magam afféle futómozgást imitálva. A szembejövő futók, bringások mind drukkolnak, ez ad egy kis erőt. Aztán beérek a városba, már Balatonfüred utcáin igyekszem (és nyújtogatok egy-egy alkalmas fánál vagy oszlopnál). Magam is csodálom már, hogy lehagyok egy futót. Ő első maratonját futja a hátán lévő felirat szerint.

A célvonal, ahol hirtelen megszépül minden (fotó: futófotó)

Fogalmam sincs, hol tartok időben, csak remélem, nem futottam ki a szintidőből. Még úgy saccolom, meglesz. Ha meg nem, akkor ez van, attól még végigcsinálom. A cél csak nem akar megjelenni a láthatáron, de egyre több boldog futót látok éremmel a nyakukban, szóval nem lehet már messze, az órám szerint is csak pár száz méter választ el a célba érés örömétől. Próbálok kicsit rákapcsolni. Érdekes módon a görcs is alábbhagy, ahogy a célegyenest megpillantva kicsit erősebb tempóra váltok. Nem a megszokott sprint ez már, csak valamivel gyorsabban szedem a lábam az eddiginél. Már ott is vagyok a kapu alatt és kapok érmet - tehát beértem időn belül. Sokat nem hagytam bent a szintidőben, csak 10 percnél valamivel többet.

Megküzdöttem ezért az éremért

Nemcsak érmet akasztanak nyakamba a gondos szervezők, hanem vállamra terítenek egy fóliát is, nehogy megfázzak. Mivel a csomagosztó sátrat nem veszem észre, hanem lecuccolok a legközelebbi zöldterületre, még az ajándékaim is odahozzák! Ez az igazi BSZM feeling, ezért kellett itt lennem. Titkon azért reméltem, hogy futok végre egy 5 órás maratonnál jobbat, de ez most nem sikerült. Viszont sikeresen teljesítettem első miniultra távomat. Rövidke, nyögvenyelős, de az enyém, senki se veheti el tőlem. Hol vannak már az izomgörcsök, hol van már a kótyagos fej? Otthagytam Badacsony és Füred között félúton. A hibák ugye azért vannak, hogy okuljunk belőlük, az eredmények meg azért, hogy javítsunk rajtuk. 

Kicsit homályos Balaton (a kifolyt gél megtette a hatását a telefonomban is)

Közben a korábbi futótársam is beért, akivel együtt küzdöttünk sok kilométeren át. Gratulálunk egymásnak. Az utolsó és utolsó előtti helyekért ugyanúgy meg kell küzdeni mint a többiért. Mindenki megy is pihenni, ünnepelni, ki fagyival, ki mással tölti vissza a kalóriákat. Míg kiderítem, Peti merre jár, leruccanok a tóhoz. Lehámozom a cipőt és a kompressziós szárat, áztatgatom a lábaimat a kicsit még hűvös vízben. Mögöttem a padon pár német biztos bolondnak néz. Ők nem tudják, mekkora küzdelem van mögöttem és hogy milyen jól esik ez a rögtönzött fürdő. A rendezvényt lassan elkezdik bontani, miután mindenki beért, megyek is az autóhoz. Megtaláljuk Balatonfüred talán legpuccosabb cukrászdáját a közelben, ahova beülünk ünnepelni. Van is most mit.

Annak fényében, hogy milyen fantasztikus sporteredmények születtek csak az elmúlt hetekben a futás háza táján, egy kisegérfülnyi történés ez vagy akkora sem. Zoli futócimborám flottul végigfutotta mind a 4 napot. Az igazi hősök ők, a 4 naposok. Talán sose jutok el oda, hogy induljak ebben a számban. Aztán vannak még szintek, haladjunk sorban: Janek Noémi női pályacsúccsal teljesítette a Kört. Még csak szép időjáráshoz se volt szerencséje, szakadó esőben indult. Csipi elsőként teljesítette a még durvább Labirintust. Jasmin Paris pedig első nőként időben beért a világ legdurvább ultrájának tartott Barkley maratonon.

Jövőre ugyanekkor ugyanitt? Még nem merem mondani, hogy naná, de azt igen, hogy semmi akadálya.

Strava link: