Minden út egy helyre visz

 

Létezik egy teljesítménytúra, ahol a kispistázás legális, sőt kötelező is. Bár lehet, hogy több ilyen túra is szervezésre kerül azonos néven, mert mintha már máskor is láttam volna ugyanilyen címűt a TTT túranaptárban más időpontban, és már akkor eléggé izgatta a fantáziámat, csak most végre le is tudtam rá csapni. És mielőtt ti is megkérdezitek, miért nem a Kinizsi 100-ra mentem – én az ilyen tömegtúrákat igyekszek minél messzebbre kerülni az egyetlen Kitörés kivételével. 

A „kispistázás” a túrázó társadalomban használt szleng: azokról a túrázókról szól, akik okkal vagy ok nélkül, de nem a megadott útvonalon teljesítik a túrát, ezzel előnyt (... vagy  épp hátrányt )  szerezve maguknak, mind időben, mind km-ben Ezekre a túrázókra ferde szemmel néznek a többiek.

Szóval a Kinizsi 100 helyett elmentem kispistázni, azaz jobban mondva Kis Pistázni, ahol persze, hogy minden ismerős megkérdezte, miért nem a Kinizsin vagyok. Én meg minden egyes alkalommal elmondhattam, hogy pont amiatt, mert nekem ezek a tájékozódási jellegű teljesítménytúrák sokkal izgalmasabbak, mint többezer társammal libasorban menetelni Csillaghegyről Tatára, milliószor látott útvonalon. Itt viszont, ha úgy intézem magamnak a dolgokat, jó eséllyel sok újat láthatok, tapasztalhatok. 

Semmilyen túrabeszámolót 📃nem találtam, pedig nagy reményeket helyeztem Márton Daniba, vagy Dikhran túratársba, így előzetesen fogalmam se volt, hogy zajlik ez a túra. Volt egy olyan kósza elképzelésem, hogy ez a túra olyan, hogy Szépjuhásznénál Levente szélnek ereszti a díszes társaságot a kék furgontól, hogy menjen mindenki 42 km-t (vagy a választott távnak megfelelő számút), amerre tetszik, aztán a végén mutassa be mindenki egyenként a tracket, mint valami dolgozatot. Már neki is álltam otthon tervezgetni, milyen kört megyek és milyen különlegességeket nézek meg. A buszon még az is felmerült bennem, hogy legegyszerűbben egy 💘 Trailt mehetnék szabálytalanul, hiszen egész közelről be tudok csatlakozni az útvonalba. De azért valahol volt egy kósza gyanúm, hogy ennél azért kötöttebbek lesznek a feltételek, hiszen az előbb leírt verzió nehezen igazolható, főleg azoknak, akiknek semmilyen mérőeszközük nincs. Szóval nem ért meglepetésként, hogy ezen a túrán is vannak ellenőrzőpontok a Stabilos túrákon szokásos kihelyezett kódok formájában és ezeket kell összekötni bármilyen módon. Tehát pont olyan az egész, mint a Peaks, vagy a BHTCS, csak  kicsit tágabb a teljesítésre adott időkeret, mert mint tudjuk, és a kiírásban is szerepel: a rövidebbnek tűnő út nem mindig a legrövidebb a valóságban. 😈 

A Hárs-hegy jó meredek kaptatón megközelíthető régi kőfejtőjével már otthon is szemeztem

Kifejezetten tetszett, hogy nem volt alkalmam otthon előre megtervezni még egy keretet se, mint a fentebb említett kihívások esetében, így élesben próbálhattam ki rövidítési improvizációs képességeimet. Ami, mint utólag kiderült, meglehetősen gyatra, mert nemhogy kevesebb, hanem végül egy kilométerrel többől sikerült kihoznom a maratont. És a végén még örülhettem, hogy csak egy kilométerrel növekedett meg a táv... De igazából, mivel egy hét múlva a Mátra 115 temérdek kilométere és szintje a cél, nem is állt szándékomban mindig a legésszerűbb útvonalat választani, valamint azért az előzetesen otthon szövögetett tervekből is próbáltam átmenteni elemeket a valós verzióba, már amennyire a megadott pontok engedték. 

Ennek a túrának van egy hatalmas előnye: sosem látott szép helyeken járhat az ember

Nem tudom, Levente mennyit szokott változtatni az évek során a kódok helyén, de van egy sanda gyanúm, hogy nem sokat, így hát kötök vele egy hallgatólagos egyezséget: nem árulom el a leírásban az igazolópontok pontos helyét, hogy se az ő túráját el ne rontsam, se azok játékát, akik a jövőben részt szeretnének rajta venni. Mert egyszer legalább ezt a mókát is érdemes kipróbálni.

A Hárs-hegy alagútjának a tetején – itt már többször jártam (és még nem karcos a lábszáram)

Rögtön meg is valósíthattam egyet belőlük, mert elsőnek egy viszonylag közeli, északnyugati irányban kihelyezett kódot állt szándékomban begyűjteni. Így útba tudtam ejteni Hárs-hegy általam még sosem látott régi kőfejtőjét, ami egyértelműen nem a legrövidebb és legkézenfekvőbb útvonal, de biztosan az egyik legnehezebb és legszintesebb az első úticél felé, úgy, hogy a Kaán Károly-kilátót is felkerestem, ahonnan a meredek oldalon, az alagút tetejének érintésével szándékoztam a hűvösvölgyi Nagy-rétre kerülni. Így legalább imitálhattam picit a Sombokron való ereszkedést is, kipróbálva az újabb Ultra Flow cipőmet. Mint kiderült, az új csuka kényes, de felettébb csajos színe kitűnően passzol a Hárs-hegy oldalában nyíló sárga gyűszűvirágokhoz, persze kérdés, hogy majd meddig tudja megőrizni azt. Bár jócskán ezer kilométer fölött van a régi darab is, még elég komfortos, és még meglehetősen egyben is van (ez azért kevés cipőről mondható el manapság), a null kilométeres cipő mégis egész más érzés. Azt hiszem, a legjobb választás lesz jövő hétre. Ha el nem ázik, elképzelhető, hogy végig ebben megyek majd. Ezen kívül még más ruhadarabokat is teszteltem a túra során a majdani nagyobb bevetések előtt.

Apropó, ha már felfedezőtúra, ideje elmondanom, mi mindent találtam a Hárs-hegy oldalában. A kőfejtő fölött egész izgalmas kőalakzatok vannak, például egy kisebb kőoroszlán-szerűség is, majdnem olyan, mint a Guckler-körúton. Fent a kilátó környékén meg sikerült átvágnom egy bozótoson: jutalmam az lett, hogy valami pinceboltozat-szerűséget találtam egész közel a Csanádi-pihenőhöz. Anno, mikor még túravezetőnek tanultam, egyik feladat az egyik gyakorlótúrán a kisvasúti alagút tetejének megtalálása volt. Manapság, a GPS-ek korában ebben már semmi különleges truváj nincsen, így azt most is felkerestem.

Szép kilátás az 1. EP közeléből

Innen már a pont megtalálása rutinfeladat volt. Mikor éppen visszafordultam a kód és a kilátás lefotózása után, Gyuri jött szembe, aki a 21 km-es távon szintén a kódot kereste és feltette az ominózus kérdést: Hogyhogy nem a Kinizsin vagyok? Aztán javasolt az általam tervezett Fekete-fejnél urbánusabb, de szintén combos emelkedős megközelítést a következő ponthoz. Először harsányan tiltakoztam a városi gyaloglás ellen, de aztán, meglátva a Határ utca meredekségi fokát, elég gyorsan becseréltem a terveim Gyuri útvonalára. Így pont elhaladtam a Kinizsi Pál utca kereszteződésében, melynek tábláját biztatásul kiposztoltam a Kinizsin küzdő bajtársaknak. Úgy éreztem, hogy ma a kocogás is nehezemre esik, köszönhetően annak, hogy a hét második felében átrobogott rajtam egy hasmenéses-hányásos valami, sőt pont azok a napok is sújtanak. Az órám szerint a sorozatos rossz alvások után az energiaszintemen lenne mit felturbózni, és most kivételesen ezt én is pont így éreztem. És azt is éreztem, hogy nagyjából semmi se fog megvalósulni abból a tervemből, hogy az útvonalba juszt is beleteszek minden jó meredek emelkedőt és lejtőt, edzve a M115-re. 

Járatlan utakon gyakran botlik az ember... padlizsánokba 🍆 (ja, nem)

A Feketerigó utcában és az Adyligeti játszótéren azért még próbáltam kicsit kocogni. Aztán rájöttem, hogy nekem semmi, de semmi kedvem nincs se futni, se hosszasan menetelni a zajos és büdös Nagykovácsi út mellett, így, még ha hosszabb és mászósabb is, keresek valami egérutat az erdőn keresztül. Ha kell, felmászok a pirosig is, de ha lehet, átvágok az erdőn keresztül, csak úgy tökön-babon. És ugye itt jön az a passzus, hogy a rövidítés nem jelenti egyben a gyorsabb és egyszerűbb utat. Most ezt lehetett testközelben megtapasztalni, mert mentem bele zsákutcába, ahol csak a térképen volt jelezve út, a valójában irdatlan susnyás fogadott, vagy gázolhattam szó szerint árkon-bokron át. A lábszáraim a kaland után le se tagadhatták, hogy a gazdájuk egy vérbeli Kis Pistázó. Viszont pont az ilyen bele az ismeretlenbe jeligéjű rövidítések hozzák a felfedezéseket és az élményeket: néztem vagy fél percen át őzbakot, illetve mint az egyik Budai Peaksen, megint tapasztalhattam a környékbeli vadászok érdekes etetési filozófiáját. Most már egész biztos, hogy az állatok menüjét egy zöldséges beszállító szponzorálja, akinek az elfekvő készlete a helyi vadetetőkben végzi.

Na ki figyel ott a bokrok mögött? 🦌

Mikor kiértem megint a főúthoz, láthattam, hogy az okosabb többi túrázó mind a valóban rövidebb koncepciót választotta, mert feltűnően nagy volt a gyalogosforgalom a bicikliúton oda is, meg vissza is. Hát én visszafele juszt se megyek arra! Ott a jól bevált piros négyzet-piros kombináció a (számomra) harmadik EP felé, még ha kicsit fanyalogva kellett is elfogadnom, hogy most (szinte) végig jelzett úton fogok menni. Azért a Kecske-hátat mondjuk lecsaphattam volna egy rövidítésen, de az meg a „mindent is kimászunk” elvemnek mondott ellent, szóval nem úszhattam meg, hogy oda is felmenjek. Egyedül a Julianna-majorhoz vezető aszfalton vágtam le pár felesleges kanyart a pirosból. Végül is ha élhetek ezzel a jogommal, miért is ne? 

A táltosok főhadiszállása mellett is elhaladtam (úgy tűnt, most kevésbé megy az üzlet)

Kipipáltam a pontot, aztán pont kapóra jöttek a (szabadon kószáló verziós) előzetes tervek, hogy elnézek a Vadaspark felé, hátha sikerül megpillantanom kedvencemet, Lili mókust, a Vadaspark egyik nagy sztárját. Vagy valamelyik mókusfiút, Kázmért vagy Hubát. De végül csak a fürge rágcsálók kollégájához és lakótársához, Pilléhez, a kacagógerléhez volt szerencsém, aki nem kisebb sztár a vadasparklakók között. Sajnos engem nem méltatott most arra, hogy megmutassa jellegzetes hangját. 

Pille, a kacagógerle 🕊

A folytatásban tök véletlenül jó hosszú szakaszon sikerült szemmértékkel is belőnöm a valóban legideálisabb útvonalat a következő érintendő pontom felé. Bár ez sajnos megint urbánus túrát jelentett, végig Budakeszi utcáin bandukolva. Végül aztán, ha akartam, ha nem, kikötöttem a 💓 trail útvonalán, és ekkor még nem is tudtam, hogy Cser M. Zoli éppen új ultra kísérletet tesz itt. Persze nem találkoztunk össze, de azért minimális esélye talán lett volna. Mivel nem fűlött a fogam a zsákomban található ellátmányhoz, viszont ettem volna fagyit és valami szilárdabbat, meg ittam volna kólát, betértem a Lidlbe egy kisebb bevásárlásra. Aztán szerzett zsákmányommal nekivágtam a zöld Mária út jelzésű nagyszénászugi bekötőútnak, amit nagyon rühellek, mivel folyton félre kell ugrálni az elég élénk forgalom elől. Máskor, ha lesz alkalmam, tuti a mezőkön keresztül vezető úton megyek, amúgy is ezt hozta ki az utólagos tervezés a legideálisabbnak. 

White cat 😸

black cat 😸

Alig vártam, hogy betérhessek végre egy kevésbé forgalmas utcába. De az igazi élvezet az volt, amikor végre valahára kijutottam a lakóövezetből és a repülőtér, majd állatfarmok szomszédságában haladtam a célom felé. Közben figyelhettem, hogy legelésznek békésen a  lovak🐎 és a tehenek 🐄, miközben szállnak fel és alá a gépek. Egy helyen egy elég népes 🐑nyáj feneketlennek tűnő étvágyát is próbáltam csillapítani.

Lovak és gépek 🐴+🛫

Birkatetetés 🐑

Tehenek a távolban 🐄

Disznók a közelben 🐖

És aztán elkövettem az utam során a legnagyobb hibát. A következő pontról annyit árulok el, hogy Budaörs egyik utcájában volt található, ahol elhalad az egyik jelzés, ami az adott helyen egy jellegzetes szöget zár be. Azaz így próbáltam memorizálni a helyet, ahol majd ki kell lyukadnom, miután átmászom a Csíki-hegyek gerincét. Nos, már egészen az érintendő pont közelében voltam, éppen levágni készültem egy meredek és sziklás muflonjárta zergeösvényen, amikor egy utolsó, amolyan ellenőrző jellegű pillantást vetve a térképre megdöbbenten konstatáltam, hogy a keresett utcanév sehol sincs a környéken. Ellenben jó pár kilométerrel keletre, egy nagyon hasonló jelzés alkotta kiszögellésben bújt el a kedves. Egy olyan helyen, ahová sokkal rövidebben odajuthattam volna. Tehát ha időben felvettem volna a szemüvegem, nem tartoztam volna egy jó nagy kanyarral az ördögnek... 😈

Ha nem kerülök, persze ezeket a csodákat se látom...

Most tehát kulloghattam vissza a sárgán a valós ponthoz. Mondanom se kell, hogy a túra teljesítése iránti motivációm eléggé a 🐸 segge alá esett. Örültem, ha 50 km-ből kihozom ma ezt a kalandot így. No de hát edzünk a Mátra 115-re, nem lehet megfutamodni se itt, se ott némi bosszúság miatt. Miután elértem a valós pontot, le is ültem egy picit tájékozódni, mert a továbbiakban már nem akartam elkövetni egy hasonló 🦌hibát. Végül sajnos egy urbánus útvonal győzedelmeskedett. Mivel a budaörsi dombokra felkúszó utcahálózat igencsak ésszerűtlen a lineáris haladáshoz, úgy gondoltam jónak, hogy egészen leereszkedem a Farkasréti útig, ahol nyílegyenesen haladhatok a következő célom felé. Onnan már csak fel kell másznom a pontra. Persze az utólagos csekkolás alapján itt is lehetett volna rövidebb erdei utat választani, de akkor ez tűnt a legegyszerűbb verziónak.

Budaörs fölött

Azért a Farkasréti út se túl unalmas: találhatók itt régi pincék, egy kőkereszt és egy kis kápolna mellett is elhaladtam. Az egyik pincébe egy patinás cukrászda költözött, aminek egy hagyományos finomságáról már írtam itt a blogon. Így kötelezőnek éreztem, hogy betérjek a Suhajda cukrászdába egy kétgombócos 🍦-ra. 

Egy urbánus túrán is lehet gyöngyszemeket találni

A Farkasréti úton találtam egy kisebb Barack Pali gyűjteményt is. Barack Pali egy Nap-hegy környéki instant jellegű túra kabafigurája, legközelebb jó eséllyel a Pénteki Poroszkáló Százason fogok vele találkozni. 

Barack Pali kollekció a Budaörsi Tanoda kertjében

Áthaladtam a sajnos lassan teljesen beépülő Madárhegyen. Végül Gazdagrét fölött kötöttem ki és az Irhás-árokban folytattam az utam, majd lekanyarodtam az újabb EP irányába. Mikor már a megadott szűk körzetben voltam, hiába keresgéltem a kódot. Konstatáltam, hogy túlhaladtam az ominózus helyen, szóval fordulhatok vissza, ha le akarom fotózni. Tessék, megint néhány plusz méter, ha nem is kilométer! A pontkereséshez társul szegődött egy orosz srác, aki az általam használt térképalkalmazásokról faggatott tört magyarsággal. Mivel szívesen túrázna és társaságot keres hozzá, ajánlottam neki a TTT-t, ahol hétről-hétre kereshet az erőnlétének megfelelő túrákat, ahol akár túratársakra is lelhet. Később az Ördög-orom feletti kis tisztáson vidám csapat invitált asztalhoz: ők egy másik túrán, a SörKör szervezésű Hosszúlépésen voltak pontőrök és maradt még zsíros kenyerük és sörük. De sajnos éhes nem voltam, saját poharam meg nem volt, és így hasmenés után nem akartam az övéket használni. Pedig egy sör valóban jól esett volna.

Kedvenc Mókus ABC-m is érintettem kis híján, de ettől eltántorított egy élénken politizáló társaság

Úgy döntöttem, hogy lehetőleg szintvesztés nélkül kerülök be a Farkas-völgybe és a Normafa érintésével igyekszem a következő pont felé. Ez pont az egyik standard futóútvonalam, így sokat a tájékozódással már nem kellett foglalkoznom. Úgy tűnt, hogy az utolsó előtti ponttól az utolsóhoz is szinte nyílegyenesen, jelzésen csoroghatok lefelé, tehát annak ellenére, hogy hatalmas kerülőt tettem, és nem is nagyon igyekeztem, mégis bele fogok férni bőven a 12 órába. Éppen ezen gondolkoztam, amikor egy szemből érkező futó lány rám köszönt: régi ismerősöm, Márti volt az. Éppen a második körét rótta a Normafa körül. Kicsit elbeszélgettünk, aztán mindenki ment, hogy befejezze a mára szánt sporttevékenységet: ő a futást, én a gyaloglást. Azt is megbeszéltük, hogy bármilyen hasonló rendszeres elfoglaltsággal kitűnően lehet kezelni az életközépi válság mutatkozó tüneteit, ami nálunk is akár aktuális lehetne.

Fel a Normafához!

Kicsit felbuzdultam azon, hogy Márti fut, így az eddiginél arányaiban kicsit többet kocogtam, hiszen úgyis hamarosan véget ér az utam. A kódkereséssel megint meggyűlt a bajom, így annak pótlásaként lefényképeztem egy a környéken található jellegzetes épületet. Aztán a libegő mentén a piros háromszögön ereszkedtem lefelé a Tündér-szikla irányába. Itt kicsit gyakoroltam a lépcsőn futást, amiben van még bőven hová fejlődnöm. Újabb kódfotózás után a zöld általam sokat járt útját választottam a Szépjuhásznénál található végpont, azaz a kék furgon megközelítéséhez. A Mapy utólagos terve szerint a másik lehetőség, a zöld körjelzés juszt is gyorsabb lett volna. 😀 De ez az én formám. 

Kilátás a Tündár-sziklától

Végül a kiírt 42 km-t nem is léptem túl annyira vészesen, 42,78 km-t mért az órám. Ha nem vétek orbitális hibát, simán kihozom kevesebből is. De hát ez annyira nem is volt ma célom, így cseppet se bántam, hogy így alakult.

Panoráma a Libegő mellől

Utólag a Mapyval terveztettem a pontok alapján egy ideális, gyors útvonalat, ami itt tekinthető meg. (Aki nem akarja tönkre tenni a saját szórakozását, annak a megtekintést semmiféleképpen sem javaslom.) Elmondhatom, hogy rövidítésimprovizálásból csúnyán megbuktam: a túrának egy minimális részén mentem ezen a nyomvonalon. De legalább nyomokban, itt-és ott eltaláltam. A Mapyn (vagy akár más alkalmazásokkal is) persze túra közben/előtt is meg lehet tervezni ugyanezt, de ezt direkt nem tettem, hiszen ez a túra nem erről szól – legalábbis nekem. Egyébként meg „minden út egy helyre visz”, a lényeg az, hogy induljunk el valamerre, ki a szabadba, töltsük tartalmasan a szabadidőnket és lehetőleg fedezzünk fel új helyeket. Ez a túra a lábat és az agyat is megdolgoztatta rendesen, tehát elérte a célját a mai foglalkozás. 

Kis Pista az oklevélen meglehetősen hasonlít Dzsepettóra

Strava-link: 

Zarándoklat a Kisalföldre

 

Egy dolog nem szerepelt az idei bakancslistámon biztosan: hogy lefutok egy maratont. Egyrészt nem fért bele a komolyabb felkészülés a napirendembe, másrészt már teljesen belenyugodtam, hogy 5 órásnál jobb maratont úgysem tudok futni, hiába töröm magam. Az idei futásmennyiségem meg végképp nem is elég egy maraton abszolválásához és akkor az edzésminőségről még nem is beszéltünk. Ha valamit szívből utálok, azok a tempófutások és a résztávozások, valamint az intervallumok. Nyilván, ha valaki kihagyja ezeket az edzéstervéből, az ne nagyon számítson gyorsulásra. Az idei edzéseimnél azonban nem csak ezeket az edzésfajtákat mellőztem. Az egy évben futva megtett kilométereim száma is jelentősen lecsökkent az előző évekéhez képest. Az ember mindent nem akarhat egyszerre: A hosszútávú túrabajnokságban való részvétel feltételezi, hogy valamennyit próbáljon regenerálódni az ember egy-egy hosszú túra után, illetve inkább két, esetleg szorosan egymás után következő ultratáv között. Bár szeretek aktívan regenerálódni, de azért mindent kihajtani magamból egyáltalán nem lenne egészséges. Így hát vissza kellett vennem az iramból a futás terén, hogy a hosszú túrákra tudjak koncentrálni. Nem erőltetem se a mennyiséget, se a tempót már, ezen a korszakon már túl vagyok. A megszokott terepem, az abszolút komfortzónám mostanában a fun run, annyi kitétellel, hogy lehetőleg terepen, némi szinttel legyen meg a móka. És ez előreláthatólag jövőre is így marad. Bár egy régi osztálytársam, aki egyben futótársam is (tavaly négyes váltóban is futottunk együtt a Budapest maratont), volt olyan kedves és azt mondta, hogy én ezzel a kondival bármikor simán lefutok egy maratont. Mindössze két szóval vitatkoznék ebben a megállapításban: a bármikorral és a simánnal. Ha legyaloglásról lenne szó, akkor ugyanevvel a kijelentéssel teljesen egyetértenék, hiszen 40 km gyaloglás már tényleg rutinfeladat számomra. Talán egy félmaraton lefutása is (akármilyen rossz időeredménnyel, tegyük hozzá). De a maratonfutás azért nekem is súrolja a határaimat és aki olvassa a beszámolóimat, tudhatja, hogy sose futottam jó és könnyű maratont. Azt megelőlegezem, hogy most se sikerült. 

Ami viszont szerepelt az idei bakancslistámon, az az volt, hogy végre elmegyek egy Orbán Imre túrára. Hallottam róluk jót-rosszat vegyesen, de leginkább vonzó Imre túráiban az volt, hogy sokszor olyan vidékre kalauzolnak, ahová átlagturistának eszébe se jutna elmenni kirándulni. Még a Geogos időkben szemet vetettem a kuriózumnak számító, minden mainstream helyet kerülő útvonalaira. Mivel tavasszal Imre sajnos törölte azt a túráját (Nagypénteki keresztút), amit tavaly kinéztem magamnak, aztán a bajnokság közepette a legkisebb gondom az volt, hogy lessem a naptárban a túráit, úgy tűnt, az idei virtuális bakancslistám eme pontja áthelyeződik a következő évre. De aztán közeledett ez a  hétvége, amikor is kiderült, hogy Peti megint dolgozni fog, én meg szabad vagyok, mint a madár, ráadásul mégse lesz partizán rendezésű Teslácka Pozsonyban, amire esetleg elmennék. Megnéztem tehát, mi van a mi jó kis TTT naptárunkban. Mindösszesen két túrát találtam a már-már megszokott bőség helyett: a Vulkántúrát és egy Imre túrát a Kisalföldön. Igazából nekem semmi bajom a Vulkántúra útvonalával, nehézségével, sőt a Börzsöny Akciócsoporttal se, de ahogy egyre közeledtek a nevezési határidők, egyre kevésbé fűlött a fogam ahhoz a tömeghez, ami a Vulkántúrán meg szokott jelenni. Viszont egyre több kedvem lett elmenni egy olyan vidékre, ahol még a madár se jár. Valahogy ehhez az adventi időszakhoz inkább illik az elcsendesedés, mint a harsány sokadalom, főleg úgy, hogy valódi zarándokutakon mélyedhetek magamba. Végül az döntötte el véglegesen, hogy hova menjek, hogy vettem magunknak koncertjegyet estére (ha már tavaly a Teslácka miatt kimaradt). A Vulkánon nagyon össze kellett volna kapnom magam, hogy olyan hamar célba érjek, hogy a koncertig még haza is tudjak menni átöltözni. Jó eséllyel nem is sikerült volna. Az igaz, hogy a Kisalföldön is szedni kellett a lábamat ehhez. A végén annyira sikerült, hogy véletlenül lefutottam egy maratont vagy valamivel többet is.

Szent Jakab útján

A már-már kellemes időpontban történő keléssel elérhető, 6:29-kor Kelenföldről induló vonatra a peronon várakozva dőlt meg az a meglátásom, hogy ide úgyse jön senki, mivel nagyjából mindenki a Vulkánon lesz, aki a túrázó- és terepfutóvilágban él és mozog. Máris rám köszönt Kotlár Laci. Ami azt jelenti, hogy Anna is megjelenik hamarosan. Nem beszélve a vonatra váró többi gyanús túrázó külsejű egyénről. Érkezik a szintén közel lakó Kreiter Balázs is, majd Dienes Áron is. Végül a helyjegyekkel nem törődve Áronnal, Lacival és Annával kiválasztottunk egy szimpatikus négyes ülést és végigcsevegtük az utat Győrig, ahol át kellett szállnunk. A soproni GYSEV szerelvényen már öten ültünk együtt, aztán megdöbbenve láttam, hogy Kónyon szinte ki is ürült a vonat, kisebb menetoszlop vonult az állomás mellett parkoló bordó Suzuki Liana irányába, ami a túra rajtját jelképezte. És akkor még voltak túratársak is, akik autóval érkeztek. 

Kóny határában kereszteztük az M85-ös autópályát

Viszonylag az oszlop elején haladva hamar sikerül elrajtolnom. A mai tervem az, hogy ameddig csak bírok, futok, hogy minél korábbi vonattal jöhessek vissza Győrből. Persze, ami látnivalót az útvonal csak kínál, megnézem mind közelebbről is, legyen az a Fehér-tó melletti madárvárta, a lébényi román kori templom vagy Radnóti Miklós emlékhelye. Ha a templom nyitva lesz, akkor veszek akár belépőt is, mert utoljára már elég régen voltam bent. A Kisalföldön nem járok minden héten, sőt, be kell valljam, még sosem túráztam ezelőtt ezen a tájegységen. Arra nem számítottam (és milyen jól is tettem), hogy a Kisalföld olyan eget rengetően izgalmas hely lesz, nagyjából úgy lőttem be, hogy a táj az Ország közepe 120 alatt látottakra, valamint az untig ismert moravici határra fog hajazni. Ami valljuk be, nem a legváltozatosabb hely a világon. Ezen a ponton kicsit már kezdtem bánni, miért nem a Vulkántúrán indultam... Mindehhez társult egy olyan búvalbélelt szottyos idő, ami legfeljebb Hany Istóknak a komfortzónáján van belül: ameddig a szem ellát, szürkeség, köd, az égből meg szitál valami istenverte nyúlós nyavalya. Addig még viszonylag istenes a dolog, amíg a falu aszfalttal borított utcáin követjük a sárga turistajelzést, mely egyben a Szent Márton zarándokút is, de vajon mi vár kint a földeken átvezető dűlőutakon? Mikor egy hete Moravicán jártam, se volt kedvem kimenni a határba futni, hogy garantáltan nyakig sáros legyek és még haladni se nagyon tudjak (a saját limitált képességeimhez mérten se). 

A bús, borongós, baljós, bánatos időjárás nem szegi a túrázók kedvét

De most egyelőre a falu szélére érve a legkisebb gondom az, hogy mekkora lesz a sár odakint: az aszfaltos út balra egy gazdasági udvarba vagy ipartelepre kanyarodik, jobbra meg a vasúti töltés magasodik, tövében egy kerítéssel. Ott egyenesen kéne a térkép szerint tovább menni a töltés és a kerítés közti szűk vonalon, magas vizes fűben. Út sehol. Még rajtam kívül téblábol körülöttem pár túrázó szintén tanácstalanul. Végül egy idősebb bácsival úgy döntünk, a töltésen lesz talán egyszerűbb a kívánt irányba evickélni fővesztés és egyéb életfunkciók elvesztésének terhe mellett. Szerencsére nemsokára kiderül, hogy csak rövid szakaszról volt szó, hiszen a kerítés nemsokára véget ér és balról a töltés mellé becsatlakozik egy mezőgazdasági út. És az pedig egész jól járható, azaz futható. Az imént lehagyott bácsi még bőven valahol a töltésen, a sínek mellett bukdácsolhat, amikor én már egy szál magamban, vélhetően a mezőny legelején robogok és egyre várom, mikor fut el majd mellettem Balázs. De Balázs nem jön. Viszont átkelve az autópályán, küzdve a pálya túloldalán terpeszkedő mérhetetlen sártengerrel feltűnik, hogy a távoli kiserdő felé mintha egy fekete alak is tartana rajtam kívül. Mintha kicsit közelednék is hozzá. Persze túl nagy iramban haladni itt lehetetlenség, néha majdnem elmerüléssel fenyeget az ingovány, amitől a majdnem vadonatúj, nem oly régen még mentazöld színű és makulátlan Pegasus trailemet csak kis híján sikerül megkímélnem. Majdnem ott végzi a felbugyogó híg barnaságban, ha nem jól sikerül eltalálnom a lépést. Úgy kell kisakkozni mindig a következőt, de nem és nem, a futásból ennek ellenére se engedek. Akármilyen lassú is, akármilyen szenvedős, de legyen futómozgás, ha már elkezdtem. És ez az a szituáció, amikor nagyon is jól jön, hogy viszonylag sokat futok ilyen lassú tempóban megszólalásig hasonló terepen. Még ez a sárdagasztás is ismerős, de azért szeretném, ha nem tartana sokáig már. Egyébként meg minden teljesen ugyanolyan, mint odaát a Vajdaságban: megművelt földek, dűlőutak, erdőfoltok, menekülő őzek vagy nyulak – a köd és vaksiságom folytán nem nagyon kivehetők. Ha nagyon elkalandoznak a gondolataim, még egy-egy pillanatra azt is hihetem, hogy ott vagyok. Az előttem haladó fekete alak is egyre jobban körvonalazódik, úgy tűnik, nem kósza mezőgazdász, hanem maga is túrázó és a turistautat követi. Jó eséllyel ő is kocog, mert nehezen tudom beérni. Már mindjárt befogom, de sajnos kell egy kis kitérőt tennem, mert hív a természet, ráadásul a rám melegedett kabátszerű felsőmtől is éppen ideje megválni. De ami késik, nem múlik, még néhány perc és odakerülök az előttem kocogó túratárs mögé, aki meglepetésemre maga Pető Sanyi. Megköszönöm neki a még Tolnában megtalált poharamat, aztán nála egy picit gyorsabb tempóban haladok máris Fehértó település első házai felé. 

Fehértói életképek

Külön albumot lehetne szentelni a karácsonyi installációknak

A faluban látott takaros, giccses vagy éppen jópofa dolgok egy-egy fotószünetnyi szusszanásra ösztönöznek, aztán felveszem újra a ritmust és haladok előre a tracken. A következő megállóm a Fehér-tó mellett a madárvártánál van: fel is mászok a kilátóra, bár túl sok kilátásban nem reménykedhetek. Előttem a vízfelületen ennél a látótávolságnál és ennyire hiányos ornitológiai tudás birtokában nehezen azonosítható nagy fehér madarak tanyáznak. 

Fehértó temploma

Tanya a település határában

Fehér-tó madárvártával

és madárvárta nélkül

Miközben bámulom a magasból a nagyjából semmit, Pető Sanyi elhúz. Aztán felveszem a ritmust és a nyomába eredek az előbbi sártengernél sokkal jobban haladós murvás úton. Megint üdvözlöm Sanyit, vélhetően nem utoljára (de igen). Menet közben még történik egy kis fényképezős intermezzo néhány szürkemarhával, melyek közül egy erősen várandós állapotban van. Aztán újabb település, Győrsövényház határába érkezem. Itt kis kitérőt teszek a templomhoz, csak amiatt, mert az is benne van a trackben. Ezt most szigorúan vesszük! A faluból kikanyarodva hosszan a műúton kell futnom, ami a sárnál sokkal kellemesebb ugyan, de a forgalom miatt nem annyira barátságos. Így hát a kék, nemrég turizott Burgenland Extremes sapkám (miket nem talál az ember!) inkább lecserélem egy szintén frissen turkált neonsárga fejpántra. A sapkát, bár még nem teljesítettem az ominózus, de csillagászati árszabású  túrát, itt és most már hordhatom, hiszen egy karnyújtásnyira vagyok a helyszíntől, másrészt a táv már többszörösen is a birtokomban van. Az a felfogásom – bár lehet, hogy rosszul gondolom –, hogy ilyenkor már nem szégyen idegen tollakkal ékeskedni. 

Bámul mint borjú a nyakig sáros terepfutóra

GyőrsövényHÁZ

Harangláb Győrsövényházon

Téliesített bejárat

A Rábcán való átkelésnél készítek egy szelfit, aztán hajrá, gyerünk tovább. Látom, hogy Sanyi, azaz egy fekete figura, ha nem is szorosan, de jön folyamatosan mögöttem. Ha megelőz, hát megelőz, semmi gond. Nem verseny ez. Pörögnek a kilométerek, lassacskán beérek Lébénybe. Egy idős néni kedvesen gratulál nekem: lehet, hogy valami Lubics Szilvi félét lát bennem, ha egyáltalán hallott már ultrafutókról? Mondom is neki, hogy innen még sok van hátra (bár az Szilvinek már gyerekjáték lenne, de nem nekem...). Mindenesetre a templom az majdnem a féltáv, azaz közel egy félmaraton. Vajon Imre ott lesz-e? Egy kanyarnál elhagy egy futó. Nem a helyes irányba fut, de mégsem kiabálok utána, mert ki tudja, hogy a túrán van-e. Lehet, hogy csak egy falubeli edz pont itt. Öreg hiba, mert a srác is túrázó. Korrigál, aztán majdnem egyszerre érünk a bordó Suzukihoz a tekintélyes méretű templom mellé. 

A Rábca hídján

Lébénynek is megvan a karácsonyi kirakatvására

Imre csodálkozik, hogy ennyire gyorsak vagyunk, mondja, hogy nincs sok esélye, hogy Győrben át tudja adni majd  nekünk a díjazást, így inkább megteszi most. A mezőny végét ugyanis be kell várnia, akik lehet, hogy 3 körül fognak ideérni. A templomot pihenésképpen körülsétálom és készítek pár fotót. Sajnos zárva, így belülről nem tudom megnézni. Így hát spurizok tovább azon tanakodva, álljak-e meg valahol folyadékpótlást vételezni. A Cedevitám még bontatlan, az izotóniás italomnak eddig nagyjából a felét ittam meg. Így nem látom indokoltnak a megállót. Jó eséllyel a célig már nem lesz lehetőségem a vásárlásra, tehát a döntésemnek súlya van. Azaz lesz akkor, amikor pár kilométerrel odébb meglepődve látom, hogy az izotóniás softkulacsom sehol sincs. Egyszer már a falu felé is megpróbált meglépni, így hát beljebb gyömöszöltem a mellényem zsebébe. Nem is értem, hogy tudott kiesni. Lehet, hogy akkor tűnt el, amikor eltettem a díjazást. Visszafordulni érte már nem fogok, majd megpróbálom kihúzni a szerb italporos készítménnyel, ami még egy fél liter sincs. Ha esetleg nagyon besavasodnék, majd sétálok, nem bűn az. 

A másik futó már jól lehagyott, éppen csak látótávolságban van, amikor már kifelé tendálok a faluból egy szerencsére leaszfaltozott úton. Aszfaltnak ritkán örülök ennyire. Egy lovastanya mellett haladok el, majd egy kanyar után méhkaptárok sorakoznak egy tanyaépület mellett. Ilonamajor a szállás neve. Most már a Szent Jakab zarándokút porát, azaz sarát taposom, időközben rátértem erre a Szent Márton zarándokúttól még a templom környékén. Semmi jelzésnek nem látom nyomát, a telefonomra kell hagyatkoznom a tájékozódásban. A tanyaépület után átvergődök egy rövidebb saras etapon, majd a Rábca gátján visz tovább a zarándokút Győr felé. 

Kisjézusra várva

Lovak a Szent Jakab út mellett

Innen kezdődik a vessző- avagy gátfutásom

Az egyetlen jelzőtáblát ennél a kereszteződésnél láttam, bár az is lehet, hogy nem voltam elég figyelmes. A réten a távolban őz legelészik, de nekem az ellenkező irányba visz az utam, így nem zavarom a táplálkozásban. Ahogy haladok előre a gáton, kezdem utolérni méterről méterre az előttem kocogó sporttársat. Szembe biciklis jön, köszöntjük egymást. Hamarosan meg is történik az előzés. Panaszolom az ismeretlen srácnak, hogy úgy tűnik, elhagytam a kulacsom és pár deci folyadékkal kell kihúznom a végéig. De megnyugtatom, hogy baj azért nem lesz, vagy megpróbálok szerezni, ha meg nem megy, majd lassítok a már úgyse túl gyors tempón. Pedig még a templomnál dicsért meg, milyen jól nyomom. Szerintem meg gyalázatos tempóban... de ház ez van, nem is akarok gyorsítani, így pont jó most. Azonban érzem, kezd bedarálni a gát monotonitása. Valamit kell tenni ellene. Számítottam erre, bár nem vagyok rutinos gátfutó, így hát előszedem a varázsszert, a fülesemet. 

Irfan: Rusa

 

Русо, малка моме,

що си уникнала?

Що си уникнала,

ничком погледнала?

Kis szőke lány,

Miért futsz el?

Miért menekülsz,

A földre nézve?

(szabad fordításban)

Kezdődjön akkor a buli! A zene mindig feldob, máris visznek magukkal a szintiszólamok vagy éppen a gitárszólók és a dobpergés. Ahogy azonban egyre nyúlik a véget érni nem akaró gát a végtelenbe, kezd az az érzésem lenni, hogy a lejátszási listámra nagyjából bármelyik általam kedvelt stílusból, legyen az metál, folk, elektro vagy szintipop, valahogy sikerült összeválogatnom a dark beütésű darabokat. (Van egy elcseszett zenei ízlésem, na...) Ami egyáltalán nem lehangoló, mert kitűnően illenek a borús hangulatú, sejtelmes, néhol baljós mocsaras környezethez. Talán leginkább a bolgár elektro-akusztikus, kissé medieval hangulatú világzenét játszó zenekar (Irfan) darabjai illeszkednek az ingoványos miliőhöz, az éterien tiszta szoprán énekhang szinte előidézi a ködfoszlányokból előlibbenő lápi tündéreket. Az alkalmazás algoritmusa meg olyan gyakran váltogatja az előadókat és a stílusokat, hogy nem volt időm megunni a zenehallgatást a nagyjából másfél óra alatt.

Leány a gáton

Őzike, őrzik-e?

Gátőrház vagy tanya?

Gátmenti láp

A külvilágban nagy változatosság nem volt: egyszer keresztezte a gátat előttem egy tétova őzike, volt, hogy csatorna fölött haladtam át és megszemlélhettem egy-egy vízvédelmi műtárgyat, a Börcs előtti nagy kanyar előtt pedig egy újabb tanya mellett futottam el. Ez a leghosszabb gát mintegy öt kilométernyi volt, de nemsokára következett a második felvonás. 

Itt egy kissé elgondolkoztam, hogy lehet, hogy érdemes lenne egy kis kitérőt tenni a faluba valami folyadék reményében, de mivel nem voltam biztos abban, hogy bármit is találok nyitva és kispistázni se akartam, maradtam a gátrendszer vonzásában és a maradékomat éltem fel. Szerencsére egy tábla jelezte, hogy a bicikliúton maradva Győr már csak 11 km. Nekem se lehet hátra sokkal több. A következő, mintegy két kilométernyi gáton a szivattyúházból kialakított Lesvári múzeum mellett haladtam el éppen ott, ahol a gát a Lesvári csatornát keresztezte. Még szintén az egykori Szentkeresztpuszta nevű uradalom részét képező későbbi Dózsamajor egy másik épületénél egy újabb érdekességre bukkantam, méghozzá egy Erzsébet királyné ligetre. 

Lesvári múzeum a Kepés-Lesvári-csatornánál

Erzsébet királynénak errefelé sok fája van

Erzsébet királynét a magyarok igencsak kedvelték és tragikus halála után előszeretettel ültettek emlékére fákat vagy facsoportokat a Monarchia területén. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter még rendeletet is kiadott fák e célból történő telepítésére. „Mert a kinek bölcsője ott ringott egy erdőkoszorúzta tó bűbájos partjain; a kinek kedélye annyiszor vidult fel erdeink zugó fái közt és a kinek sebzett lelke oly édes enyhülést talált távoli vidékek mythoszi ege alatt magasba nyuló százados erdők mélyén; a ki a természet szépségeinek oly csodálója volt: annak emlékét fák millióinak kell hirdetni; annak tiszteletére, mint az ó-kor mesés világában, szentelt berkeknek kell támadniok, hova áhitattal közeledjék az utas; hol a fáradt vándor a nap heve ellen enyhelyet találjon s nemes érzelmekre gerjedjen a lélek!

Én bizalommal intézem azt a kérést a magyar társadalomhoz, hogy dicsőült Királynénk emlékezetére emlékfákat ültessünk!”

Kis félős kutyus

Így aztán ország- és Monarchia-szerte ültették a községek, hivatalok, egyházak, iskolák, sőt még a vasúttársaság is Erzsébet királyné fáit, ligeteit, elsősorban olyan fafajtákból, amik a szomorúságot, bánatot jelképezték leboruló koronájuk által vagy éppen hosszú életűek voltak. Ezek közül néhány még ma is létezik. Erzsébet királyné emlékfával először az Országos kéktúra mentén, az ablánci malomcsárdánál találkoztam. Egyik legérdekesebb mementó az az E betű, ami Csontváry Kosztka Tivadar Selmecbánya  látképe című festményén tűnik fel az egyik hegyoldalban, is egy ilyen, a királyné emlékére kialakított, nevének kezdőbetűjét formázó erdőrészlet. Itt a ligetet magába foglaló tanyánál egy kis loncsos-bozontos kutyus szaladt elém, nem tudva, hogy ugasson engem vagy inkább féljen tőlem. Én ezzel ugyanígy voltam, megsimogatni nem mertem, de azért pár kedves szót szóltam hozzá, mielőtt továbbiszkoltam a gáton.

Amikor a fotómodellem elszáll

Egyre közeledtem az M1-es autópálya alatti átjáróhoz, aztán hamarosan elértem a vasúti híd alatti átjárót is, ami az előbbinél sokkal hangulatosabb volt. Még jutott néhány gátszakasz a régi, Abdára vezető 1-es útig, majd egészen Győr széléig, de előtte még kellett tennem egy aprócska kitérőt a gát mellé. Mert itt található szintén egy tragikus sorsnak emléket állító sírhely (a helyiek így nevezik, bár a költő valós sírja a Fiumei úti sírkertben található). Radnóti Miklóst és munkaszolgálatos társait itt érte a náci katonák végső lövése. Nyolcadikos koromban nagyon közel kerültek hozzám a költő versei, így, bár megszakította futásomat ez a néhány lépcsőfoknyi letérés a gát mellé, mégsem éreztem hiábavalónak. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent...” azóta is kívülről tudom idézni a versnek sorait és igen, nekem e tájék nagyon is sokat jelent, még ha szomorú is az apropója. Az emberiség sajnos meg azóta se tanulta meg a leckét, nézzünk csak körül a világban!

Hozzánk, ultratávosokhoz Radnótinak egy másik közismert költeménye is igen közel áll, sőt még annak a címe is, az Erőltetett menet:

„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer...”

Bár ez a költemény egészen másról szól, más apropóból íródott, mintegy előre megjósolva azt, ami itt a költővel történt az abdai határban, talán a mai korban mégis mi is azok között vagyunk, akik legjobban át tudjuk érezni ezeket a sorokat.

Az autópálya alatt

És a vasúti hídnál

Én sem merek maradni, pedig most egy viszontagságosabb szakasz jön megint, hosszú gát murvaborítás nélkül, csak keskeny ösvényke a vizes fűben. A Gore tex a cipőmben kezdi feladni a harcot. Mégis szerencse, hogy Peti rábeszélt otthon, hogy ezt a cipőt húzzam. Sajnáltam felvenni és rögtön összesározni már a második viselésnél, de eddig legalább megúszta nagyjából szárazon a lábam. Az emlékhelytől a Győr melletti Pinnyéd széléig még két kilométer van, nehéz már kitartani, mégis muszáj. Próbálom ösztönözni magam: minél nehezebb a futás, annál inkább bulizok az éppen aktuális zeneszámra. És csak eljutok a gát végére. Innentől már végig aszfalton haladhatok, ami most könnyebbség, bár a lábaim már nehezebben pörögnek. Ultramodern sorházak, lakóparkok itt és ott, körforgalom, buszmegálló, csupa urbánus díszlet. Jó lenne pihenni egyet, de nem lehet, menni kell, futni kell tovább. Ez is egyfajta erőltetett menet. Nemcsak a lábaim akarják beadni a kulcsot, a füles is sztrájkolni kezd. Inkább lekapcsolom a zenét. Egy a város szélén kialakított nagy sportközponthoz érek. A Szent Jakab út innen élesen  balra kanyarodik a Holt-Rábca partjára, hogy a Kispásztor utcába betérve aztán bevezessen Győr városába. Minél beljebb rágom magam a város szíve felé, annál nagyobb a nyüzsgés és a forgalom. Egyre több a patinás épület, érdekes látnivaló, de ezekkel törődni legfeljebb egy gyors kép erejéig van időm. Majd legközelebb! Győrbe érdemes lesz még eljönni máskor is. 

Radnóti emlékhely Abda határában

Most már teljesen fölösleges azon is töprengenem, hol szerzek folyadékot magamnak, már csak percek kérdése, és befutok a pályaudvarra, ahol a túraútvonal végződik. Aztán lehet enni és inni, illetve bármit csinálni, amire marad idő a legelső vonatig. Áthaladok a Rába kettős hídján és szigetén, majd a Karmelita templom mellé kanyarodva búcsút mondok a Szent Jakab útnak. A túra innen már egyenesen a pályaudvarnak tart az Aradi vértanúk útján. Most már tényleg itt a vége, kicsit rákapcsolok. De sajnos egy kereszteződésnél tilos jelzést kapok. Amíg a piros lámpánál várakozok türelmetlenül toporogva, gyorsan lefotózom a városházát, majd megrohamozom a pályaudvart.

Győr megér egy hosszabb városlátogatást is

A Rába hídján

A Karmelita templom előtt

Városháza

A bordó Suzuki ki tudja merre jár, amikor lenyomom órámon a stop gombot. A legfontosabb most, hogy megnézzem, mikor megy a leghamarabb induló vonat és mennyi időm van venni valami folyadékot. Szerencsére akad egy negyedórám, így az állomás büféjében szerzek egy üdítőt és egy kapucsínót. Miközben a kávémat kortyolom, megveszem a jegyet. Biztos bolondnak néznek, ahogy a pultnál bemutatok valami hevenyészett nyújtásfélét. Muszáj nyújtani, végül is lefutottam valami maratonfélét. Még picit többet is. Szóval kéne nyújtani, csak nincs nagyon hol és mikor, mert máris menni kell a vonathoz. Még próbálkozom a vagonban is, de aztán feladom, bár igencsak feszülnek a lábamban az izmaim. Inkább megnézem a telefonon, mit is sikerült mennem. Még az összes fotószünettel (összesen vagy 100 képet lőttem a futás alatt), templomnézéssel és egyéb megállóval is sikerült 6 órán, sőt 5 óra 45 percen belül maradnom, aminek nem felhőtlenül, de örülök. Olyan nagyon el se fáradtam, csak a lábizmaim tiltakoztak már a folytatás ellen. Ráadásul én lettem az első beérkező, de ez most oly mindegy, hiszen ez csak egy (szó szerint) mezei túra. Kicsit csodálkoztam is, hogy nem köröztek le a fiúk, de simán lehet, hogy ők most kényelmesre vették a figurát. Végig csak vártam, mikor jön valaki hátulról és húz el mellettem, de hiába, erről az élményről most le kellett mondanom.

Ha minden jól megy, és a MÁV is jól szuperál, akkor máris lehet hangolni az esti koncertre és pihenni valamennyit a másnapi PIPU (Polythlon InfoPark Ultramaraton) előtt. Megijedni nem kell, itt csak annyit szándékozok majd futni, amennyi kényelmes, azaz legfeljebb egy félmaratont laza tempóban. Amiből végül 4 Infopark kör, azaz 10 km lett, plusz az oda-vissza út hazáig, az is elhalogatva az est leszálltáig.

Mint egy mocsári szörny...

A slusszpoént majdnem elfelejtettem leírni: mikor kipakoltam a futózsákomból a holmijaim, az ominózus zseb legmélyéről előkerült az elveszettnek hitt softkulacs a maradék izotóniás italommal. Viszont ami végleg eltűnt, az a kis sárga dobozom a maradék 4 sótablettámmal...

Strava-link: