Húsvéti Bakony megduplázva

 

Már a múlt heti BSZM beszámolómmal is elmaradásban voltam (azóta nagy nehezen megszültem), így a húsvéti hosszú hétvége túrás eseményeit is inkább csak röviden összefoglalom most – azaz a reményhal próbálkozik, hogy rövid maradjon. (Gyorsan be is másoltam a Teljesítménytúra FB oldalra kitett posztom, amit utólag kicsit megszerkesztettem.)

Szombaton és hétfőn is a Bakony ösvényeit tapostam két különböző rendezvényen, kis vasárnapi budapesti intermezzóval, mégpedig a Csórról egy kört leíró VII. Bakonyi nyuszitúra 33 km-es távján, valamint a Herendről induló Bakony 50 körtúrán.

A Bakony két merőben más tájegységét volt szerencsém meglátogatni:

VII. Bakonyi Nyuszitúra:

A szombati rendezvény a Kelet-Bakonyban (vagy Palotai-Bakonyban) Csór kiindulóponttal írt le egy nagyon látványos köröcskét, mely végiglátogatta a környező sziklás szárazvölgyeket, valamint a repertoáromból még hiányzó Baglyas-hegyet. Ezeket a völgyeket errefelé horgoknak hívják. Mostanában leginkább az útvonal szokott lenni egy túrában a legnagyobb vonzerő, ez mindkét túra esetében így volt: rengeteg számomra új helyet deríthettem fel. A nyuszitúra útvonalának jóformán a fele teljesen újdonság volt a számomra. A múlt hétvégi szenvedős BSZM lenyomata még érezhető volt valamennyire a tagjaimban, de még inkább mentálisan, így ezt ellensúlyozva nézelődős, felfedezős tempót terveztem esetleg kis belekocogással, de csak ha kényelmes. Amolyan húsvéti élménytúrázást a zöldellő, vadvirágos természetben nyuszikkal, tojásokkal, ragyogó napsütéssel.

Volt egy 13 km-es távja is ennek a túrának, melyet hozzá lehetett csapni a 33-ashoz. Mivel részben ugyanazon az útvonalon haladt, meg vissza is akartam érni az esti misére, most nem terveztem evvel a 45 km-es távval.

Fehérvári transzfer

Nem is a táv teljesítése volt a legnagyobb kihívás, hanem a túra logisztikája volt. Nyilván adta magát az 5:30-as vonat és a székesfehérvári busz némi (10-15 perces) gyaloglással a két pályaudvar között, de bíztam benne, hogy van olyan megoldás, amivel nem muszáj olyan korán felkelni a legkésőbb 8-ig történő csóri rajtoláshoz. Sajnálattal meg kellett állapítanom, hogy nincs, miután a menetrend nagyjából mindent lehetőségét végigzongoráztam. Maximum, ha nincs kedvem felkelni, majd maradok otthon aztán nézek valamit a Budaiban.

Csóri csuka és a mája - erre a Mátyás királyos mondára rímel a csárda neve

De aztán sikerült felkelem és kijutnom időben a vonathoz. Fehérváron kényelmesen átsétáltam a buszállomásra, ahonnan indult a várpalotai busz. A Magyarország34 jegy eddig jól vizsgázott, most teszteltem először (aztán hétfőn másodszor), olcsóbb és nagyon kényelmes utazni vele. Aztán hétfőn kaptam egy tippet a még olcsóbb utazásra... :-)

Régi magtárépület a túra rajtja mellett

Nedeczky kastély

Amolyan álruhás húsvéti nyuszi módjára hipp-hopp sikerült elrajtolnom, aztán végigfotózgattam azokat a látnivalókat a főúton, amiket idefelé menet megpillantottam. Hiszen nem sietek most...Ráadásul nagyon informatív ismertető tábla is van minden látványossághoz a faluban. Lekanyarodva jobbra jött is az első mászóka a Torii-kapuhoz. Ez egyébként egy cinóbervörösre pingált, tradicionális japán kapu, ami a sintó szentélyekbe vezető utat jelöli, de más szent helyeken, így hegyek lábánál is jelen lehet. A torii választóvonal, szimbolikus határ a hétköznapi világ és az azon túli föld, az emberek és az istenek világa között. Mikor a kapu mögött állva fényképezgettem az elém táruló vidéket, nem tudtam mindezt, de azt hiszem, mi túrázók nagyon mélyen értjük és éljük is ezt a szimbolikát, még ha oly távoli földről ered is.

A Torii kapu

Az emelkedőnek vége szakadt, kicsit lejtős terep következett, nekem meg kedvem szottyant kocorászni. Kezdtem is beérni a mezőny előttem baktató tagjait. Már régen emelkedett az út, de én még mindig futólépésben közlekedtem, mikor is egy nem túl egyértelmű irányba mutató nyíl kapcsán, ami ráadásul jó eséllyel nem is a túrához tartozott, ráköszöntem két helybéli (várpalotai) túrázóra. Ők útba is igazítottak, majd egy jó darabon társultam is hozzájuk. Aztán lett még egy túratársunk egy székesfehérvári úriember személyében. Kanyarogtunk néhol úttalan ösvényeken a horgok peremén, majd meredeken learaszoltunk a mélyükre, hogy aztán újból kikapaszkodjunk belőlük. Nem siettünk, hagytak is el minket jócskán futók meg mindenféle gyorsabb túrázók. Icipicit sajnáltam is a tempóváltásom, de csak tényleg éppen icipicit. Mert így viszont bőven volt idő arra, amiért igazán jöttem: felfedezni ezt a még sosem látott vidéket.

Futóruhában futás nélkül maradva

Ha hegységekről van szó, én elég csapodár természetű vagyok, sőt a bi- vagy poligámia sem lenne rágalom: egyidejűleg több szívbéli szerelmem tartom a polcon, hogy kellő időben elővegyem őket. A legkedvesebbek talán közülük a Bükk, a Kőszegi-hegység és a Keleti-Bakony. És mindegyik elég távol van ahhoz, hogy ritkán kerüljön sorra. A Keleti-Bakony esszenciája számomra pont ezekben a sziklás, vadregényes völgyekben rejlik és persze az áthatolhatatlan medvehagymarengetegben, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Titkon reméltem, most is találok szedni valót a zacskómba, de egész túrán egy árva szál se akadt. Viszont az egyik helyi erő nagyon javasolta, hogy tegyünk kitérőt néhány izgalmas bunkerhez a rövidebb táv letérésénél. A székesfehérvári túratárssal vállalkoztunk is erre, hiszen mindketten lelkesedünk az elhagyott katonai objektumokért. Nem is mentünk hiába. Bár a legtöbb bejárat be volt falazva, az egyiken volt egy rés, amin bejutottunk ebbe a zegzugos, emeletes bunkerbe, ami nagy valószínűséggel a KGB távközlési állomása volt. Állítólag pont ebben a bunkerben egy gyilkosság áldozatát is rejtegették.

Horgok mélyén...

... és tetején

Valamint bunkerek mélyén

A bunkermustra után haladtunk fehérvári társammal szépen tovább, mindössze a mozgó EP-t hiányoltuk nagyon, mert velük sehol se találkoztunk, pedig elég szigorúan tartottuk magunkat az útvonalhoz a kitérőt leszámolva (ami csak kiágazott az útvonalból ugyanoda visszatérve). A Baglyas-hegyhez közeledve két őz szaladt el a láthatáron. Rengeteg szép virág nyílt mindenfelé és egyre tágasabb lett a horizont, ami mind képre kívánkozott. A hegyről meredek, bokatörő út vezetett lefelé. A szervezők kicsit spórolósan bántak a szalagokkal, vagy nem mindig oda tették őket, ahova célszerű lett volna. Például ahhoz a kidőlt, rossz irányba terelő jelzéstáblához kellett volna, ami miatt majdnem többen elmentünk rossz irányba. Szerencsére hamar kapcsoltunk.

A Baglyas-hegy felé

Virágözön

Bakonykúti előtt egy érdekes kislányszobrocska állt egy vízmosás mellett, mely szerint itt vált angyallá egy 3 éves kislány, Ligeti Violetta. A történetre nem sikerült sehol se rábukkanni utólag. A helyszínen is találgattuk, szegénnyel mi történhetett. Bakonykútiban a frissítőponton egy régen látott egykori Sétafikás túratársam, Zsolt köszönt rám és csatlakozott hozzánk. Így hármasban bandukoltunk tovább. Ugyan viszonylag kényelmesen, de nem lassan, ráadásul folyamatosan mentünk, mégis a következő pont már éppen zárni készült, mire odaértünk. Állítólag 5 km/h-s sebességre tervezték a pontokat, ami semmiféleképpen sem egy turista-átlagsebesség még teljesítménytúrázók esetében sem. Főleg egy nyuszitúránál, ami nem csak a vérprofik számára vonzó esemény. Kicsit jobban belehúztunk, hogy ne zárjon ránk az erdő, vagy legalább is a nyuszitúra, de egy kanyarnál majdnem elmentünk rossz irányba még Iszkaszentgyörgy előtt. Szerencsére a kastélyparkban berendezett EP még nem akart zárni, nem is lett volna miért, hiszen bőven volt még mögöttünk ember. A szervezők az ellátmányt is kicsit alullőtték, víz alig jutott már, pedig a meleg miatt jó lett volna tölteni egy keveset a kulacsokba. (Lehet, hogy nem számítottak arra, hogy fogyni fog rendesen.)

Ligeti Violetta emlékhelye

Az iszkaszentgyörgyi kastély parkja, sőt az utána következő P jelzés mind ismerős volt számomra, hiszen egyszer futottam itt. Utána újabb horogba ereszkedtünk, mégpedig a szintén kies Szenes-horogba. Szerencsére Csór szélén találtunk egy működő kutat, így az utolsó kilométerre sikerült felfrissülni alaposan. Üdén és frissen kanyarogtunk be a központba. A célban már az utolsó zsíros kenyereket kenték, a lekváros kenyér meg a tea meg éppen elfogyott, de így is jó volt, jól belakmároztunk a maradék zsíros deszkákból. Sőt jutott még nyuszis kalács is, annak ellenére, hogy nem neveztünk előre.

Az iszkaszentgyörgyi kastély egy részlete

Némi húsvéti díszlet is jutott egy-egy pontra

Szenes-horog

A kevés visszásság ellenére jó túra volt kellemes társaságban és rengeteg új és szép látnivalóval, szóval egyáltalán nem bántam meg, hogy korán csörgött az óra. Ráadásul 6 órakor lezuhanyozva, puccparádéba vágva magam el is tudtam menni az esti misére, ahova szerettem volna köszönhetően annak, hogy utolsó pillanatban ugrottam fel a pesti gyorsra, miután Zsolt jó fej volt és elvitt Fehérvárig.

Bakony 50 (az Alumíniumedény dallamára)

Annak ellenére, hogy Herend Budapesttől sokkal messzebb van mint Csór, a Bakony 50-hez a Déli-Bakonyba elég volt csak a 6 órási vonathoz felkelnem. Igaz, az átszállást itt se úsztam meg, mert Herenden csak napi 2 vonat áll meg. És az nem a hajnali. A veszprémi buszon összeverődött a túrás csapat: Nagy Jani, Örsi Bálint. Őrsi Annáék egy másik túrára, Fenyőfőre mentek most. A rajt után Bálinthoz csapódtam és csak reménykedtem, bírni fogom a tempóját. A 18 órás vonatot szerette volna elérni, ehhez mérten 10 perc/km körüli átlagot tartottunk szinte végig (néha 9 perces km-ek is voltak). Viszont teketóriázni tényleg nem sokat lehetett, mert 20 órakor megy az utolsó busz (nem a pályaudvarról), szóval egyébként is meg kellett volna nyomni a tempót, amit eredetileg úgy terveztem, hogy majd kocogok, ahol kényelmes így időt nyerve. Pluszban volt egy feladatom: cserkésztábornak való helyeket kellett felderítenem – emiatt esélyes volt néhány kitérő is számomra (pl. a Fodortanyához és a csehbányai kápolnához). Felkötöttem tehát a fehérneműt, valamint a nyúlcipőt és igyekeztem Bálint nyomában.

Torii kapu helyett egy az úttestre pingált szarvas üdvözölte az erdei szentélybe belépőket

Ha lemaradtam (pl. fotók vagy táborhelyek miatt), kicsit futhattam is, de ez sokszor jól is esett. Ez a túra viszonylag oldschool rendezésű és spártai jellegű volt: kevés ellátás, ohne szalagozás, viszont szuper informatív térképes itinert kaptak kézhez a túrázók. Valahogy a kiírásból és az árból sejtettem ezt és bőven hoztam hazait, szokásommal ellentétben még szendvicset is. Letöltöttem a tracket is, nem is volt semmi gond. Főleg, hogy Bálint profi kalauz is (ezt nem a vasutasként értem.) Az útvonalban a távhoz képest még 1000 m szint se volt, szóval ez egy könnyű de nagyon látványos ötvenes kellemes terepen. Egy kevéske látnivalót bele lehetett volna még csempészni az útvonalba, gondolok itt a szentgáli tiszafásra, csehbányai Mária kápolnára, esetleg Hölgykő várára. Például az Essegvár is elég kézenfekvő egyben elég rövid kitérő lett volna.

Szinte végig a zöld-fehér színek kísértek

Bálint nyomában medvehagymák közt (szedni most időm nem volt)

Mocsár az út közepén

Az Öreghálásnál

EP Németbányánál

A csehbányai Mária kápolna

A városlődi hajtűkanyar - valamiért sokat diskuráltunk vonatokról

Azért éhen nem maradt a túrázó, mert pont valamivel a féltávon túl, Városlődön egy nagyon dicséretes etetőpont várt minket kedves hölgyekkel és az általuk kínált gyönyörű zsíros deszkákkal. A szendvicseket meleg teával lehetett leöblíteni, de a vízutánpótlásra is gondoltak. A sárgán a városkából kifelé haladva a kálváriára is felkapaszkodhattunk (végre egy érintett látnivaló) és innen is megszemlélhettük a szaharai por miatt homályos horizontot. Ezután bámulatos zöldellő dombhátak következtek, melyek a fehéren virágzó fákkal képeztek kontrasztot. Millió egy képet készítettem és közben igyekeztem szedni a lábam. Idővel jól álltunk és már körvonalazódott, hogy meglesz a vonatunk. Volt egy furcsa epizód: még Városlőd előtt megelőztünk egy párost, hiszen sokkal gyorsabbak voltunk. És egyszer csak a szentgáli állomás után kiket látunk: a páros ott megy előttünk. Pedig az etetőponthoz éppen akkor érkeztek, mikor távozni készültünk. Hát akkor nincs más hátra, megint előzés lesz.

A városlődi kálvária

Még mindig zöld-fehér

A láthatárt elhomályosító szaharai por

Már a legendás szentgáli állomás felé

Nekem csak később, mint Bálintnak, mert egy bokorban akadt dolgom, emiatt aztán próbáltam kocogni megint – már sokkal nehezebben ment a szeles dombháton. Az EP után kifelé haladtunk a faluból, mikor az út mellett 4 db ezüstszínű csokitojást pillantottam meg. Kettőt el is vettünk, a másik kettőt meghagytuk a másik párosnak (ha a most a standard útvonalon jöttek. Ha nem, így jártak.) Az utolsó 10 km-en nagyrészt a szentgáli tiszafás alatt kanyarogtunk egy piros jelzésen. Az elkerített tiszafákból azért láttunk valamennyit. Annak ellenére, hogy a kis 50-es mezőny legvégén időn túl rajtoltunk 31-esként és 32-esként, mostanra már felverekedtük magunkat vagy 10 hellyel, újabb embereket előzve meg a réteken.

Szentgálon a ponttal szemben

A tiszafás alatt

Bándon felmásztunk az Essegvárba, most már belefért ez a kis kitérő is. Hiszen innen már csak egy ugrás volt Herend. Éppen a felüljárón haladtunk, mikor egy autó lassított, és Márton Daniék integettek ki belőle. Gratuláltunk egymásnak. Nekünk még volt nagyjából egy km a célig, de ezt gyorsan bedaráltuk. Az oklevélhez és a sólymos kitűzőhöz járt egy croissant és egy húsvéti csoki is. A vonatra várva el is fogyasztottuk mindezt még néhány hazai nasival egyetemben az állomás padján. Sok szép élménnyel gazdagodva utaztam haza hétfőn is.

Essegvár - a túra nem érintette, de mi igen

És véget ért a bakonyi köröcske, mielőtt befutott volna a 6 órás vonat

Vonatok randija a herendi állomáson

A végére maradt egy találós kérdés:

Vajon mi a cserkészek és a rendező Bauxitkutató Természetjáró SE közös halmaza?

A következő, (kicsit persze bugyuta) Aluminiumedény című cserkésznóta, amit majd biztos énekelnek a tábortűz mellett a bakonyi táborukban is (ha majd lesz, mert végül a Mecsek környékére mennek). Mifelénk a budai cserkészek kicsit más dallammal ismerik, mint a linken elérhető videóban éneklik:

„Főzhetsz, melegíthetsz, bennem éppen eleget.

Mert a fenekem átengedi a meleget.

És ha nem tudnád még a nevemet, a nevem:

Alumíniumedény.

AL2O3 x H2O,

tudja minden jól nevelt bauxitkutató.”

Tartalmas húsvéti hétvége volt (jövőre nagypéntekre is kinéztem egy bakonyi kiruccanást)

Apropó, táborhelynek valót is találtam, lehet, hogy többet is, de egy van, ami biztosan kivehető a Tiszta-víz-forrás közelében. Ez tűnt az összes közül a legalkalmasabb helynek nekem is. Ráadásul ennek is története van, itt szoktak táborozni a bakonyi indiánok.

Táborhely a Tiszta-víz-forrás közelében

Strava linkek:

VII. Bakonyi Nyuszitúra:

Bakony 50:

57 km Kiss Péter emlékére

 Utolért engem is valamilyen mostanság forgalomban lévő nyavalya, így mire eljött a Kitörés napja, még éppen, hogy csak a gyógyulás útjára léptem és kezdtem visszaállni az edzésbe. Semmiféleképpen nem tűnt jó ötletnek, hogy ilyen állapotban nekivágjak 60 km-nek – valószínűleg jó eséllyel kockáztattam volna a visszaesést. Ezt meg nem engedhettem meg magamnak, mert a következő hétvégén várt a Mátra egy Kiss Péter emléktúrával. Ami majdnem ugyanannyi kilométerben, mint egy Kitörés, viszont szintemelkedésben sokkal neccesebb. Ha az embernek céljai vannak, amik prioritást élveznek (ami nálam most a BSZM legrövidebb napi távjának lefutása), akkor muszáj hosszú távon (is) gondolkodni. Így a Kitörést inkább elengedtem most, pedig már az ötödik teljesítésem lett volna a 60-as távon. Idén jó esélyem lett volna itt egy 10 óra alatti személyes rekord elérésére, de még nem teljesen gyógyult állapotban nem tudtam volna apait-anyait beleadni úgyse.

Inkább már a Kiss Péter emléktúrára koncentráltam. Tarnai Máté előzetesen jól „beijesztett”, hogy ez szerinte nehezebb mint a Mátrabérc. Én ugye meg még sose mertem Mátrabércen elindulni, mert annak meg olyan híre van, hogy nehezebb mint a Kinizsi. Sőt, a Mátrában még sose teljesítménytúráztam, túrázóként is viszonylag rövid időre, 10-15 évre rúg ismeretségem a hegységgel. Ennek köszönhetően a túra útvonalában is bőven vannak még fehér foltok. De pont amiatt is jöttem, hogy tovább ismerkedhessek a hegységgel, és mellette becsülettel végig járjam a túrát a fiatalon elhunyt hegymászónk emlékére, közben nézelődve, a tájat csodálva, minden teljesítménykényszer nélkül. Még időeredményt se tűztem ki magam elé, de titkon azért szemeztem egy 12 órán belüli teljesítéssel.

Nagy szerencse volt, hogy sikerült telekocsis fuvart szereznem a rajtba, mert különben legkésőbb fél 3-kor kellett volna felkelnem ahhoz, hogy elérjem a 3 óra 2 perckor induló éjszakai járatot a Keletibe, ott meg a 4 órás vonatot, aminek segítségével még 2 átszállással 7 óra előtt oda lehetett volna érni a Sástó melletti kalandparkhoz, ahonnan a túra elrajtolt. Mivel a taxi szinte házhoz jött, elég volt a 4:30-as kelés is. Ezúton is köszönet Lászlónak a kényelmes utazásért.

Mikor a Hoka még patika (Délvidéken egyébként sáros állapotban is az :-) )

A rajtban már hosszú sor kígyózott. Aszú is felbukkant, de ő most nem túrázni, hanem pontőrködni jött. Elég titokzatosan írta körül, hol fogok vele találkozni, mint kiderült, okkal, szóval tovább nem is firtattam a dolgot, hanem visszaálltam a sorba az itineremért. Amit lányos zavaromban és az órám körüli teendők közepette majdnem el is felejtettem felvenni. 7 óra 10 perckor sikerült megtalálnia a GPS-nek a vételt, amikor is futásnak eredtem a Mátrafüred irányába vezető hosszú lépcsősor irányába. Ekkor még nem gondoltam avval, hogy ennek a lépcsőnek visszafelé is lesz szerepe a túra krónikájában, pedig Máté ezt külön ki is emelte. Ugyan nem nagyon terveztem ma futni, most mégis ez a gyorsabb tempó tűnt ideálisnak – vitt lefelé a lábam és a kezdeti lelkesedésem. Még talán a lépcsősornál köszönt rám régi túrás ismerősöm, Zsolt. Bár ő talán egy lépést se futott, mégis szinte fej-fej mellett haladtunk. Neki az emelkedő volt a barátja, nekem a megfutott lejtők. Ez azt eredményezte, hogy rövidebb szakaszokon néhol együtt is haladtunk jókat beszélgetve, de a túra nagyobb részét külön-külön teljesítettük saját tempóban, újra és újra egymásra köszönve.

A haladós tempónak köszönhetően hamarosan szembejött a mátrafüredi ellenőrzőpont, majd neki is vághattam a Kékestető felé vezető hosszas emelkedőnek a Csatorna-patak bájos, bővizű patakokkal és mohás sziklákkal teli völgyében, ahol eddig még sosem jártam. Itt egy lánnyal elegyedtünk szóba a megszólalásig hasonló cipőnk kapcsán. Kiderült, hogy az övé is őrzi a BHTCS sarának emlékét, szóval ez is egy további közös vonás a küllem mellett. Az ő Hokája ma a 37-es távon vitézkedett, megcélozva egy viszonylag jó célidőt, így el is eresztettem az egyre kiadósabbá váló emelkedőn őt is, a Hokám ikertestvérét is, majd Zsoltot is. Szerpentineztünk felfelé többször keresztezve a Kékes műútját és tulajdonképpen már csak a Jávoros-kútnál döbbentem rá, hogy a csúcs szinte már csak egy karnyújtásnyira van. Elhaladtunk a jellegzetes elefántormányos fa mellett is, ahol sok évvel ezelőtt az akkor még kiskamasz fiamról készült egy jópofa fotó. Mennyi szép emléket idéz ez a hegység is, pedig itt viszonylag keveset jártam!

Bővízű patakok csobogása kísér mindenfelé

A csúcson lőttem néhány fotót, aztán begyűjtöttem egy pecsétet és egy csalamádés, lilahagymás zsírosdeszkát a síházban. Miután elmajszoltam, ismét futásnak eredtem a látnivalókban gazdag gerincúton. Az Erzsébet-sziklánál és a Sas-kőnél készítettem egy-egy képet, majd felváltva futottam, gyalogoltam, ahogy éppen kényelmes volt. A Markazi-kaputól egy kiadósabb lejtő jött az Ilona-völgyi vízesés felé és vele együtt megérkezett a túrán mindvégig hűséges barátunk, a sár is. Cipő nem maradt szárazon garantáltan! Az előrelátó túraszervezők a vízesés előtti patakátkeléshez még köteleket is kifeszítettek, de szerencsére annyira nem volt vészes a lejtő mint amilyennek elsőre kinézett. Hamarosan kiderült, miért titkolózott a rajtban Aszú annyira: ő volt a feltételes pontőr, aki a vízesés alatt posztolt. Kaptam is tőle egy kisebb fejmosást, hogy máskor gyorsabban készítsem elő az itinerem. Persze, szeleburdi fejem már megint inkább a fotózásra koncentrált, hogy aztán végül egyetlen használható képem se legyen. 

Kékes először

A vízesés utáni szakaszon megint egymásra találtunk Zsolttal. A Szent István csevicénél pecsételtünk és feltöltöttük készleteinket, majd nekieredtünk az emelkedőnek Rózsaszállás irányába. Itt aztán elég hamar útnak eresztettem őt, jócskán lemaradva mögötte. Meg ideje is volt végre levennem a pulóverem, aminek máris tiszta sár volt az ujja, és rákötni a futómellényemre. Még szerencse, mert pár cókmókom eléggé kifelé tendált a zsákból, így szerencsésen megakadályoztam, hogy elhagyjam őket. Ez párszor még megismétlődött, így erre a pontra a továbbiakban muszáj lesz koncentrálnom. Máris úgy tűnt, hogy a remek nyuszis fejpántom már el is hagytam valahol még a Kékes környékén.

Kékestető az Erzsébet-sziklától, hátul a Galyatető

Sas-kő

Távolban egy hőerőmű fehér füstje

Viszontagságos lejtőn le a vízesés mellett kötelekbe kapaszkodva

Időm nem nagyon volt bánkódni efelett, mert az emelkedőre kellett inkább koncentrálni, meg a néha-néha a környező ormokra a fák közt kilátást engedő ablakra. Az útvonal teli volt szebbnél-szebb kilátásokkal, meseszép völgyekben rohanó patakokkal. Talán ilyen szépnek még sosem láttam a Mátrát. Ebben az is segédkezett, hogy elsőrangú kora tavaszias túraidő volt ragyogó napsütéssel, hiába mutatott február közepét a naptár. Egyedül az egyre gyakrabban felbukkanó latyakos, vizes sár volt bosszantó tényező. Eddigre már teljesen elengedtem, hogy vigyázok a zoknim szárazságára. A beázást lehetetlenség volt megúszni és a nedvesség a Hokában szerencsére jön-megy, hideg meg nem volt. Szerintem jól sikerült cipőt választanom.

Ablak a Kékesre

Útban a Pisztrángos-tó felé

Rózsaszállástól nagyjából egy vízszintes aszfaltos szakasz jött a hangulatos Pisztrángos-tóig, lehetett (volna) hasítani, de inkább csak a gyalogtempómat kapcsoltam kicsit magasabb fokozatba, a futást nem erőltettem, nem is esett jól. A tótól megint a sár volt az úr szinte egészen a Sombokorig. Még nem értem el a remekbeszabott ellenőrzőpontot, mikor egy szomorú menetoszlopot pillantottam meg: tűzoltók és hegyimentők cipeltek le egy fóliákkal betakart hordágyat a meredélyről. Ekkor még nem tudtam mi történt, azt hittem, esetleg egy túratársat ért baleset kapaszkodás közben. Kicsit felemás hangulatban eszegettem a bőséges kínálatú asztalról mindenfélét, hiszen itt ropitól a gumicukron, sajton, uborkán, olívabogyón át az aszalt és konzervbarackig volt minden. És felsorolásom, valamint figyelmem korántsem terjedt ki mindenre. Még betűrtem a mellényem zsebébe néhány tartalék gumicukrot, aztán neki is iramodtam a lejtős, számomra teljesen ismeretlen szakasznak Lajosházáig. Jól haladtam, de ez nem azt jelenti, hogy akadálymentes volt a pálya: hol a tetemes mértékű sár (néhány futó srác még videózta is azt a feledhetetlen élményt, amit az iszappakolásos wellness nyújtott), hol a patakok nehezítették meg a haladást. Az első néhány átkelést még sikerült megoldanom a kövek segítségével, de a sokadiknál már elügyetlenkedtem a dolgot és belecsúszott az egyik lábam. Tapicskolhattam tehát a következőig, ahol egy döntési helyzet elé kerültem: vagy „száraz lábbal” átegyensúlyozom egy több méter magasságban áthidaló keskeny pallón vagy átgázolok a vízfolyáson. Nekem a kötéltáncos mutatványhoz kellett a nagyobb bátorság, így inkább a boka fölött érő jéghideg vizet választottam. Mire kicsit kifutottam a cipőmből a locspocsot, máris jött a következő gázló még kétszer is. Láttam, hogy néhány okosabb túrázó marad a patak túloldalán, hogy majd az első adandó alkalommal száraz lábbal átkeljen. Így is lehetett volna...

Megemlékezés Kiss Péterről (mi barlangászás nélkül is ennyire sarasak lettünk)

Kőtenger

Hamarosan meg is érkeztem Lajosházára a pontra, ahonnan már ismerős útvonalon kapaszkodhattam a Kékes felé. Bár annak ellenére, hogy fiammal az ominózus elefántos fás túrán itt jöttünk le, a Bükkfa-kutat, és az éppen akkor rendezett Decathlon teljesítménytúra mezőnyét Aszúval egyetemben érintve, semmi se tűnt ismerősnek a kutat kivéve. 

De mielőtt nekiduráljuk magunkat az emberes kaptatónak, ejtsünk pár szót az ellenőrzőpontról. Megint elképesztő kínálat, amiből most a házi brownie-t emelném ki. Ebből muszáj volt repetáznom. Egy másik dicséret jár a szervezőknek amiatt, hogy sehol se feledkeztek meg arról, hogy ez egy emléktúra, mindenhol volt egy kis mementó molinók formájában Kiss Péterről, a tragikusan fiatalon elhunyt sokoldalú sportemberről, aki egyben volt kitűnő barlangász, hegymászó, futó és teljesítménytúrázó is. Mindenhol más-más sportág szereplőjeként láthattunk egy-egy képet róla. Sajnos személyesen nem ismerhettem őt.

Egy sporttárstól megtudtam, hogy milyen baleset történt: egy kislány esett le a Sombokor meredek hegyoldalán és csúnyán összetörte magát. Emiatt továbbra is kicsit borús hangulatban kapaszkodtunk felfelé Zsolttal, akit a ponton ismét utolértem, de csak azért, hogy aztán eltérő tempónknak köszönhetően megint szétváljunk. Bal oldalt egy hatalmas kőtenger zöld mohájára vetült a tavaszias napfény, kicsit megpihenve muszáj volt megörökítenem. Volt még az emelkedőből jócskán, és a Bükkfa-kút után a tapicskolásból is megint hatványozottan kijutott mindenkinek. Mátraháza közelében végre véget ért a dagonya. Egy idősekből álló barátságos túracsapat mellett haladtunk el, köztük egy hajlott hátú bácsi is araszolgatott felfelé egy erősebb emelkedőn. Lassan, de biztosan haladt. Ők kedvesen érdeklődtek a megtett kilométereink után és bámulatuknak is hangot adtak egyben, csodáltak minket, az 57 km-t, tetemes szinteket rohamtempóban legyűrő sportembereket, én meg őket, akik jócskán túl a 70-en is még járják az erdőt. Valahogy én is így szeretném majd, ha megadja az ég.

Elértem a büféket, a Sombokor markáns hegyoldala egyre közelebbről fenyegetett. Közben öcsém telefonált, tanácsot kért, hogy a Kétágú hegyet meg merje-e megmászni öt gyerekkel. Az itteni szomorú baleset fényében is inkább az országos kéket javasoltam, bár sejtettem, hogy majd úgyis megy a saját feje után, szokásához híven. (Mindebből lett egy kiadós túra a Kétágú-hegy tetejére, majd le a még nekem is nehezebb terepnek számító Postás úton, cipelve egy másfél évest is a hátán. (Elvégre nemhiába vagyunk testvérek...) Szerencsére a gyerekek is jól bírták és élvezték is a mászást, még a kiscsoportos ovis is.)

A frissítőasztal egy csekély szeletkéje

A Sombokor bejáratát egy rendőr őrizte, nem tudom, miattunk vagy a baleset miatt vagy egyéb okból volt ott. Kicsit dilemmáztam az emelkedő kezdetén lévő elágazásnál, merre is menjek, de szerencsére néhány sporttárs segítségével sikerült belőni a helyes irányt az ellenőrzőpont felé a sárgán. Újabb töltekezés az egyik kedvenc pontomon, aztán irány a hírhedt emelkedő. Valahogy hosszabb most, mint a Kékes csúcsfutáson. Hamar rájövök a turpisságra: ott csak a felétől, az Alsó-Pince-úttól kell felkapaszkodni. Mászás közben emlékek keringenek a fejemben a kellemesek közül: most ugyanazt az utat járom be éppen, mint amikor néhány éve Peti megkérte a kezem a csúcskőnél. Ma már hányadszor járom azokat az ösvényeket, és helyeket mint akkor a kis csapatunkkal! Az emlékek újra meg újra előköszönnek a fák közül. Minél többet járok valahol, annál többen integetnek felém. Van egy saját erdőm teli a saját emlékeimmel. Vagy inkább vannak saját erdeim. Mekkora gazdagság! Persze mindenkinek van ilyen, aki túrázásra adja a fejét, és mindenkié másmilyen, pedig tulajdonképpen ugyanazokról a helyekről van szó.

A Sombokor gondolatokat ébresztő szépségei

A csúcson a tévétorony mögött már kevésbé kék az ég mint először. Megint igyekszem a síházba. Próbálom agyamba vésni, hogy érdeklődjek az elveszett fejpántom iránt, de a pecsételés és zsíroskenyerezés közepette mindez feledésbe merül. (Még jó, hogy nem csináltam hülyét magamból...) Lefelé tartva bosszankodom egy sort, hogy lehetek ilyen dinka. Az útvonalat a szanatórium közelségében csak telefonos segítséggel tudom követni, de aztán az erdőben már minden egyértelművé válik. A piros jelzést is megjártam már fölfelé és lefelé is. Mikor egyértelműbbé válik a lejtő, futásra váltok, megelőzve néhány túratársat (van akivel már szintén az Ilona-völgy óta kerülgetjük egymást váltva mindig néhány szót egymással). 

Kékes másodszor

Itt is van habzsi-dőzsi

Borús kilátások a Hidas-bérc oldalából

Annyira megzergülök a Négyeshatár irányába robogván, hogy egyik túra- és futótárs csodálkozva néz, honnan bukkant elő ez a zergelány. Beszélgetünk vele is kicsit a Kis-kő irányába tempózva. Mesélem, hogy van egy kattanásom (valójában nem csak egy...). Márpedig az, hogy imádok lejtőkön rohangászni. Ha meg éppen olyanom van (most van), akkor ízületeket, térdet, bokát nem kímélve szívesen kipróbálom magam a technikásabbakon, emberesebbeken is. Akkor most tessék, máris itt a lehetőség az ellenőrzőpont utáni derekas lejtőn! A túra folyamán erről a szakaszról sok jót nem hallottam a rutinos résztvevőkről. Én csak annyit tudtam, hogy egy meglehetősen szintes oda-vissza szakasz ez a betétkör, amit ha akar, Kiss Péter emlékére külön jelvény fejében megismételhet az egyszeri túrázó. Én nem terveztem ilyen mutatványt, főleg így elsőre. Hát lássuk azt a lejtőt, ami visszafelé emelkedő lesz! Aha! Tiszta középkor (nemhiába tartunk a markazi vár patinás romjai felé), amikor az elítéltet körbevezették a kínzókamrában, bemutatva részletesen a repertoárt, hátha már a látvány elég ahhoz, hogy bevalljon töredelmesen mindent. Most így lefelé még futok és többnyire élvezem is, de visszafelé itt sírás, rimánkodás és fogcsikorgatás lesz, az biztos! A Sombokor ehhez képest egy nagy smafu! Ereszkedés közben az ég is sírni kezd a borús kilátások miatt, egyre jobban elered a könnye. Az erdészeti útra kiérve újra megjelenik a sár. Megint egy kacifántos patakátkelés néhány keresztbe fektetett korhadt rönkön és fán. Szerencsére gond nélkül átérek. A vár felé kanyarodva egyre cuppogósabb a terep a dombra felfelé. Minden szembejövőnek kijár egy szia vagy hajrá, hiszen mindannyian ugyanazon a szenvedésen megyünk keresztül, csak éppen különböző stádiumokban vagyunk – ki előrébb, ki hátrább. A várból a kilátás még így esős időben is lenyűgöző, készül is jó sok kép. A ponton kérek egy kis utántöltést a kólásüvegembe, remélve, hogy a Pepsi és a Coca nem veszik majd össze. Majd hátraarc és lássuk milyen a pálya ellenkező irányban. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Az időjárás meg egyre asszisztált ehhez az érzéshez még nagyobb sarat készítve, hogy érezzük a gondoskodást. Ahogy közelítem a siratófalat, úgy tűnik, a mezőny is megfogyatkozott. Nem érdekelt eddig, merre és hol helyezkedem el benne, de azért reménykedem, hogy nem a legvégén, még ha nem is erőltettem meg magam eddig nagyon. Két elég erős tempót nyomó lány hagy el szinte nulla felszereléssel. Számítok arra, hogy mások is le fognak hagyni, Köztük Zsolt is, aki mögöttem van most, annyira béna csigának érzem magam. De sehol senki. Pedig egyre többször kell megállnom pisilni meg aztán fényképezni, természetesen alibiből, mintsem valós látnivalók miatt. Mikor már majdnem elértem a sziklákat, egy Csörgő plakátja vigyorgott szembe (amit persze szintén lefotóztam, hiszen újabb ok a megállásra). Tutira azért tették ide, mert már olyan hangokat hallatok mint ez a mozdony. Szerintem egy Hörgő képe még találóbb lett volna. (Ha a szervezők tették ide poénból, jövőre egy ilyet kérünk, vagy egy gőzmozdonyt.) 

A minden problémát megoldó lejtő, amin Peti lemenne (én meg nem)

...és mindezért ilyen jelvényt lehetne szerezni.

Kis-kő

Esős dagonyázás indusztriális kilátással

A Markazi-várból bármikor szép a kilátás

EP várfallal

Egy alibifotó a sok közül

A Csörgő (aki még 50 éves sincs, de már ilyen hangokat hallat)

Sokszorosan adtam hálát, hogy innen a pont már tényleg csak pár lépés volt. A pontőrök kedvesen érdeklődtek, hogy vajon én leszek az első lány-e, aki csinál egy betétkört. De ez a kérdés körülbelül olyan reakciót váltott ki belőlem, mint Trianon a revizionistákból: Nem, nem, soha! Azért kaptam tőlük egy Chocapic szeletet a pecsét mellé. (Van egy aranyos történet Kiss Péterről és a 2 Chocapic szeletéről a túra oldalán.)

Egy mátrai naplemente

Szinte ezt a kijelentésem megcáfolva iramodtam neki a kényelmes murvás erdészeti útnak Mátrafüred felé. A futásban mindössze az akadályozott, hogy megint egy ámulatos-bámulatos mátrai naplementének lehettem tanúja, miután az eső szinte észrevétlenül elállt, miközben felfelé szenvedtem. Nem lehetett fotózás nélkül elmenni mellette. Futókedvem még megvolt a piros jelzésre lekanyarodva is, de egyre fogyatkozott a dagonya újbóli megjelenésével. Közben kezdett sötétedni is. A túratársak, akiket éppen utolértem, már elő is vették a lámpát. Én még világítás nélkül araszolgattam lefele a saras-sziklás úton. Mikor végre egy széles erdészeti útra kanyarodtam, előástam a zsákomból. Már azt hittem, sose érek be Mátrafüredre, pedig egyre közelebbről hallottam a kutyaugatást, a műút zaját, valamint a fények is egyre közelebb kúsztak. De egyre csak valami istentelen csúszós, köves lejtőn próbálkoztam lefelé. Aztán egyszerre egy hídon kijutottam a település szélére, pont a parkolóba, ahol a csúcsfutásnál szoktunk megállni. Még jó, hogy ismertem a járást, így nem kavartam el a ponthoz menet. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem a pontőröket, merre kell tovább menni. Mondták, hogy azt a két kilométert már ki fogom bírni a sárga körön. Hát, nem túl biztató válasz. 

Eleinte minden istenes volt, kényelmes aszfaltos gyaloglás a főút mellett, majd bekanyarodván az erdőbe is csk kellemesen emelkedett az út jó sokáig. Még sár is csak mutatóba volt. Na de ami ezután jött, az mindent überelt. Először csak a masszív sár jelent meg újra, majd az út vályújában egy patak csörgedezett. A vékonyka ösvény csupa csúszásnyomból állt a nem túl magas, de annál meredekebb parton, sokszor nem is lehetett eldönteni, hogy jobb vagy bal oldalon haladjak-e. Néhol bozót és sziklák is nehezítették a haladást. Azt hiszem, a cipőmnek és a ruházatomnak mindez megadta a kegyelemdöfést, legfeljebb arra tudtam már csak figyelni, hogy nagyobb felületen azért már ne ismerkedjek meg a Mátra talajával mint eddig. A buszra így a jó ég tudja, hogy engednek majd fel. Egyszer csak szerencsére vége szakadt az ároknak, de nem sokáig érezhettem azt, hogy mekkora a mázlim. Máté külön felhívta a figyelmem a célba vezető lépcsőfokok számára. Naivan azt hittem, hogy pár lépcsőfok csak nem okozhat gondot, még ha a túra végén is helyezkednek el. Mondjuk azt, hogy gondot valóban nem okoztak, mert feljutottam rajtuk, csak inkább később mint előbb, sokszor igénybe véve a korlát által kínált segítséget.

Felérve végre a parkolóba kicsit izgultam, hogy a sok épület között meg fogom-e találni a célt, de szerencsére voltak fényvisszaverős szalagok itt is, meg aztán csak sikerült felismernem az épületet, ahonnan elrajtoltunk. Tartalmas 11 óra 17 perc elteltével így büszke teljesítőként léphettem be az ajtón az összes pecsét birtokában. Elsőre talán nem is olyan rossz idő!

Levezetésként még várt a szemközti étteremben egy finom gulyás. Zsolt is beérkezett, meg még néhány túratárs. Márton Dani valószínűleg már jó ideje a szomszéd asztalnál múlatta az időt, remek menetidejéből ítélve. Gratuláltunk kölcsönösen egymásnak. Jókat sztorizgattunk az asztaltársasággal, majd az is kiderült, hogy nem kell buszoznom hazafelé, mert Zsolt autóval van és el tud vinni az Örsig. Ennek nagyon megörültem, ezúton is köszönöm neki, hogy megengedte, hogy összesarazzam az autóját. És ráadásul még a fejpántom is megkerült, mikor mindent tételesen kirámoltam a zsákból, ellenőrizve, hogy nem hagytam-e el semmit. (Ezt a rituálét volt muszáj bevezetnem, hogy a beérkezés kótyagos örömmámorában ne hagyjam el a cuccaim, mint eddig.)

Az elmaradt Kitörés helyetti jövő hétvégi program is megvan: a Dunán innen, Dunán túl 50 km-es sík, ámde látnivalókban gazdag távját fogom teljesíteni – tőlem telhetően lehetőleg futva, mintegy edzésként a BSZM maraton+-ra.

Amikor a Hoka már csak a Délvidéken patika :-)

Strava link: