Szántó 200

 Mélységes csalódást kell okoznom evvel a beszámolómmal is a kedves olvasóközönségnek, mert a Szántó 200-on szerzett élményeim részletes kielemzése helyett egy moldvai népdalról fogok írni, elsősorban arról, hogy illeszkedik ez a látszólag nagyon is másról szóló nóta a jelen helyzetemhez. Tehát ne várjon most senki Márton Dani féle részletekbe menő túraleírást, amiből az is kiderül, hány virslit és nápolyit ettem a 10. ellenőrzőponton és az finom volt-e, bár nem kétséges, néha én is képes vagyok ilyet elkövetni. Egyébként menet közben többször is előkerültek Dani beszámolói témaként, és többször megjegyeztem, hogy bár melós őket elolvasni is, de borzasztó hasznosak tudnak lenni egy túrára való felkészülés során, így Ritának is ajánlottam őket kötelező olvasmányként külföldi százasok előtt.

Nagy bezuhanásom környékén lettem figyelmes Gyula talicskájára a piros jelzésen, amivel, mint tudjuk, a köveket hordja ki a pilisi utakra

Akkor vágjunk is bele rögtön a közepébe, méghozzá ugorjunk a rendszeresen túlmérő órám szerinti 151. km-em környékére, a végtelenül hosszú és unalmas sárga jelzésre a Tölgyikrektől a Dobogókő felé, amikor már vagy harmadszor veszítettem el a jelzést, ötödször készültek leszállni a földönkívüliek a Dobogókő tetején, de minimum különleges fényjátékot rendeztek ismeretlenek az ünnep tiszteletére, túl voltam egy óraátállításon, két fának támaszkodáson, egy kényszerű kiálláson, valamint sok-sok kilométernyi részeg módjára való tántorgáson, miután elfogyasztottam az álmosító kávét a Csikóváralja alatti ponton. És most éppen megint darabjaira készült esni az út előttem és legszívesebben lefeküdtem volna aludni valahová az út mellé egy lehetőleg észrevehetetlen helyre, nem törődve azzal, hogy a délelőtti eső miatt még mindig nedves a föld és az éjszaka is nagyrészt szemerkélő esőben telt eddig. 

Esős kilátások a Rezső-kilátóról szombat délelőtt

Már a második éjjel voltam talpon és legfeljebb egy szűk fél órát sikerült aludnom a Kő-hegyi turistaház fűtött ebédlőjében egy asztalon, fejem alá gyűrve párnaként a kabátom. De valószínűbb, hogy annyit se. Ott kénytelen voltam beiktatni ezt a kis pihenőt, mert az egyetlen esélyem volt a továbbhaladáshoz, miután 400 méternyire a ház előtt is muszáj volt kiállnom pár perc erejéig, míg összeszedtem annyira magam, hogy meg tudtam tenni a hátralévő rövid utat a házig. Előtte majdnem ugyanaz történt, mint itt, avval a különbséggel, hogy puzzledarabokká vált előttem az út, rajta apró színes kutyákkal és attól féltem, hogy összeesem, de legalább is elesem ha nem ülök le néhány percre. 

(Forrás: Gemini)

De most nem akarok kiállni, mert így sose jutok fel Dobogókőre. Láthatatlan hajcsárok hajtanak előre szöges ostorokkal, muszáj menni. Úgy tűnik, így is alig haladok előre és úgy telnek el hosszú, nagyon hosszú órák, hogy még mindig nem kereszteztem a műutat, ahonnan már valóban nincs sok a pontig. Valahogy ki kell jutnom erről a mélypontról, bárhogy is. Nem szívesen nyúlok az energiaitalokhoz, de a pokolból kivezető út most maga a pokol, vagyis a Hell, hiszen sokszor célravezető a módszer, hogy kutyaharapást a szőrivel kezelünk. Felpattintom a dobozt, benyomom a fülest, ami már előzőleg a Vörös-kőre is felvitt, és átsegített a Pap-rét utáni unalmas szakaszon, ahol szintén egyedül küzdelmeskedtem az éjszakában.

És ekkor hangzott el a dal... A dal, amit már el is felejtettem, hogy feltettem a telefonom setlistjére, és ami olyan elementáris erővel és tisztasággal hasított bele az éjszakába, amit olyannyira a magaménak éreztem az engem körülölelő sötét erdő nyugalmában, magányos küzdelmem közepette. Pozitív kicsengése azonnal megnyugtatott és szinte előrevetítette, hogy én ezt ma bármi áron, de megcsinálom. 

Kilenc esztendőtől fogva

hozzád jártam guzsalyasba.

Azt es bánom, érted jártam,

gyenge lábam fárasztottam.

Sok édes álmom szaggattam,

magam vadilni se tudtam*.

Hozzád jártam sok időtől,

kilenc egész esztendőtől.

De nem bánom fáradságom,

te vagy immár boldogságom.

Mer nélküled sem szeretni,

se nem tudtam lenne élni.

Eltöltöttünk egy esztendőt,

adjon Isten szebb jövendőt.

A Pilis szerpentinje, ahol a múlt és a remélhetőleg szebb jövendő is jól látszódik

A gyönyörű, archaikus nyelvi elemekkel teli moldvai nyelvjárásban leírt történet az egyik legtávolabbi magyarlakta településen élő legény vagy leány történetét meséli el, aki kilenc esztendőn át fáradozott avval, hogy eljárt a kedveséhez guzsalyasba, ami Moldvában nemcsak a fonót jelentette, hanem a fiatalok ismerkedését szolgáló intézmény volt, egyfajta próbaházasság. Ugyan a dalt ebben a feldolgozásban egy lány énekli, de általában a legények jártak guzsalyasba a lányos házhoz, ahol ott is éjszakáztak, így kitapasztalhatták a fiatalok, összeillenek-e minden téren. Erre többnyire amiatt volt szükség, mert például a moldvai Gajcsána-Magyarfaluban, mai román nevén Ariniban is az egyik faluvég több mint 3 km-re van a másiktól és az egyes falurészek is igen távol tudnak esni egymástól, nem beszélve arról, hogy meredek dombhátakat is át kell mászni a legénynek, hogy a cinkájához* jusson. Nem a levegőbe beszélek, hanem van egy teljesen véletlen szülte kapcsolódási pontomhoz az adott dalhoz, amire csak utólagosan jöttem rá, ott az éjjeli erdőben erről a tényről még nem tudtam. Méghozzá arról, hogy majdnem magam is gajcsánai menyecske lettem valaha régen, talán még egy másik univerzumban. Mindenesetre a fiam ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint a moldvai adatközlő asszony, akitől 1984-ben a dal egyik másik változatát gyűjtötték. 

Az adott ponton hatalmas sebességbeli változás következett be, ami a Strava diagramon is jól látható

Nincsenek véletlenek. Most az egyszerű falusi csángó parasztlány vagy legény, a dal egykori anonim, ismeretlenségbe vesző szövegalkotójának csendes öröme, megelégedettsége afelett, hogy szerencsésen sikerült párt választania és nem volt hiábavaló a sok emiatti fáradozása, az én lelkemhez szól, az éppen élete leghosszabb ultratávját nyűvő budapesti, értelmiségi, középkorú hobbisportoló nőhöz, egy teljesen más szituációban és élethelyzetben. Láthatatlan tér- és időbeli híd épül közénk, a közvetítő énekest is belevonva, mert közös az örömünk forrása. Úgy tűnik, nem volt hiábavaló a sok járkálás és bujdosás, idegen földön lakás számomra se, mert itt vagyok a legnagyobbak között ma éjjel és még ha vontatottan is, de haladok előre, lassan túl minden eddigi egyben legyalogolt leghosszabb távomon. Még akkor is, ha azt érezném könnyebb megoldásnak most, hogy egy csipkebokor lesz az éjjeli szállásom mindjárt. Be sok ádidást* és ténist* elkoptattam én is, lyukasra jártam a csórápjaim*, hogy eljussak ahhoz a fránya kétszázashoz! Kerülgettem jobbról, kerülgettem balról, többször nekifutottam, de végire sose jutottam. Lehet, hogy most se jutok, de eldöntöttem, hogy megyek, ameddig bírok. És most még bírok menni, nem kérdés, visznek a lábaim. Amióta pörget a Hell és húz felfelé a zene, már az álmosság se kínoz, egyszeriben átestem a ló túloldalára és legszívesebben eltáncolnám a sticát, egy másik moldvait, amit a Kerekes Band játszik éppen. Neki is kezdek ugrándozni a zene ütemére, meglepően jól megy. A bokrokban meg nem képzelet szülte tojástartókat látok, hanem egy valódi vadmacskát, ami tényleg ott van és figyel engem. Különleges ajándék az éjjeli erdőtől, ilyen is csak egyszer történik. Ajándék ez az éjszaka, csupa új élmény, vadonatúj megtapasztalás, még ha pokolian nehéz is az egész, és legszívesebben most rögtön abbahagynám. A hangok a fejemben egyre csak erre biztatnak. A szülés kínkeserves, ezt saját tapasztalatból is tudom, és ma éjjel valami megszületik: az első kétszázas teljesítésem.

Vadálló-kövek, ahogyan még sosem láttam (jobban mondva nem láttam)

A Háromszázgarádicson, ahonnan eltűnt a piros autóroncs

Ezt a dalt dúdolom akkor is, amikor mintegy 30 km-rel később, már az utolsó 50 km-es kör fele környékén, a Háromszázgarádics tetején egy útjelzőtábla alatt megpihenve várom Ritát, hogy felérjen ő is. Túl vagyok az egész út legnehezebb szakaszán és talán már 30 km se választ el attól, hogy célba érjek. De azt is tudom, hogy egy ilyen távon bármi megtörténhet. Előre örülni sosem szabad. Ennek ellenére most nyugodt vagyok, végtelenül nyugodt, sehol semmi türelmetlenség bennem. 

Ültem talpaim pihentetve a tábla alatt és a dalt dúdolgattam.

Alig 30 km és mennyi minden történik még! És mennyi minden történt már! Túl vagyunk egy gyors éjszakai ötvenesen, részemről egy nagyrészt magányosan megtett százason sok esővel, ahol mindketten emberfelettit küzdöttünk külön-külön magányosan az előző, második éjszakában és most, hogy társultunk egymáshoz, kiderül, hogy a sikeres teljesítésen kívül mindkettőnk álma tavalyról egy adag sült krumpli a klastrompusztai büfében. Ez a vágy hamarabb teljesíthető, mint a célba érés. „Eltöltöttünk egy esztendőt”, és ugyanúgy itt ülünk Ritával mint tavaly és most esszük a saját sült krumplinkat. És nagyjából ugyanazt is érzem, bár 50 km-rel több van most a lábamban, mint akkor. Nem volt hiába az az egy esztendő, nem volt hiába a „9 esztendőnyi járkálás” se.

Gyula 2. számú taligája a Sasfészek turistaháznál lencsevégre kapva

A Nagy Kopasz tetején járunk, 10 km van hátra mindössze. 10 végtelenül hosszú kilométer. Eljött a pillanat, hogy felhívjam Petit, értem tud-e jönni. És jön. Hazajutok, nem kell hétfő hajnalban Szántóról, rengeteg csomaggal munkába mennem, igaz, csak home officeba. Mert a még egyelőre létező cégemet baromira nem érdekli, mivel töltöttem a hétvégém. Én csak a kisökör vagyok, a szabadság joga mindig a Jupitereké. Peti egyet kér viccesen: iktassam ki végre azokat, akik ilyen dolgokra kényszerítenek egyre. Egyszer biztosan kiiktatom őket, de most még inkább azt érzem, hogy:

Csodálatos őszi színek szinte mindenhol

Mer nélküled sem szeretni,

se nem tudtam lenne élni.

Pedig most már nem elég a Hell, egyre durvább szerek kellenek az álommanók elűzéséhez. Koffeinshot kortyokban, kóla, kávés csoki felváltva. És csak kerülgetnek egyre, alattomosan rontanak rám a sötétből időről időre. Ritát se kímélik. Ez a 3. éjszaka, mikor megint elered az eső, de nem csak szemerkél, hanem esik rendesen. Lassan a vízhatlan kesztyű is feladja az esőcseppekkel való küzdelmet. De nekünk ki kell tartanunk, még ha néha le is kell ülnünk, vagy neki kell támaszkodnunk egy-egy fának. Végtelenül hálás vagyok Ritának, hogy diktálja a tempót és húz egyre magával. Nélküle ki tudja, merre botorkálnék most. Mögöttünk már csak az Évi-Feri-Juli hármasfogat van, egyre találgatjuk, merre járhatnak. Fogynak a méterek, száz méterek és lassacskán a kilométerek is. Minden lépés közelebb visz a célhoz. És egyszer csak ott vagyunk a Kék ház előtt. Megfogjuk egymás kezét és egyszerre lépünk be az ajtón:

De nem bánom fáradságom,

te vagy immár boldogságom.

Pontosan ezeket a sorokat élem most. A belefektetett munka végre megteremte azt a gyümölcsöt, amire oly régóta áhítoztam már. Elmondhatom, hogy van teljesített kétszázasom. Egyelőre nem gondolkodom következőben, boldog vagyok evvel, amit a sors most oly nehezen, de megadott, mint oly sok évig boldog voltam az egy szál teljesített Kinizsimmel is. 

A Spartacus-ösvény most is az egyik legszebb szakasza volt az útnak

Hogy mit hoz a jövendő, nem tudom, kicsit mások a terveim jövőre, mint idén voltak. Pár embernek már felvázoltam a változtatás lényegét, de majd térjünk rá inkább akkor, amikor aktuális lesz. Inkább most a következő két túrámmal foglalkozok, mert még nincs vége az idei százas szezonnak, hátra van még egy Mecseki láthatatlanok és egy Iszinik is. És mindkettőre nevezve vagyok már. Most járok 14 százasnál idén, ha kettőnek számítom a mostani kétszázast (mert az is), így, ha minden jól megy, összesen 16 százasom lesz ebben az évben. Két aszályos esztendő elmúltával az idei év megteremte a kétszázast is. Fel kellett nőni hozzá minden tekintetben, mert így utólag, pár nap távlatából elmondhatom, hogy a kétszázas nagyon, de nagyon más történet, mint egy százas teljesítése. És ezzel nem szeretném leértékelni a százasokat egyáltalán. Talán ugyanazt mondhatom, mint amit a maraton esetében mondanak a futók, hogy a maraton nem két félmaraton és a kétszázas sem két százas. 

Tehát még két túra van hátra az idei évben, és teljes elégedettséggel elmondhatom:

A szombati napnyugta előtti kilátás a Moli-pihenőről

Eltöltöttünk egy esztendőt,

adjon Isten szebb jövendőt.

EP-nek vélt bivakoló társaság

Remélem, megadja. És most utoljára nem a fenti népdalból fogok idézni, hanem egy nagyon éles ugrással Till Lindemanntól (az én zenei világomba ez a stílus is nagyon belefér), akinek Sport frei című, erre a sportágra is örök érvényű mondanivalóval bíró számát többször is meghallgattam az út folyamán, mert annyira aktuálisnak éreztem, amikor megtáltosodva már befelé kocogtam a második körről. Mert bizony voltak fények és árnyékok bőven és ennek a menetnek voltak nagyon is mulatságos epizódjai is. Kétszer is megtörtént, hogy majdnem felébresztettünk két kint alvó társaságot. Egyszer Cser M. Zoliékkal közösen vertünk fel néhány fiatalt, még a Szentfa-kápolnánál lévő pont előtt, mert azt hittük, ők a pont. Még egy narancssárga tárgy is kint fityegett egy fán, amit mi bójának véltünk. Kis híján neki is kezdtünk az asztalra kipakolt elemózsiájuknak... Másodszor a Bölcső-hegy kilátójában alvó társaságon kerestem a pontot, ami mint a következő emberes ponton kiderült, a kilátó tetején volt. Csak erre éppen semmi se utalt lent. Így aztán nagy dérrel-dúrral, a hiányzó pont miatt mérgelődve odébb álltam. Azért mekkora lúzerség már egy éjszakai TT útvonalán bivakolni...

Vasárnap hajnali Zsivány-sziklák Lindemann társaságában

Und die Jahre laufen dir davon
Jeder Tag ein neuer Marathon
Verlieren und siegen
Fallen und fliegen
Schatten und Licht
Und die Tränen sieht man nicht

(Az évek tovaszállnak

Minden nap egy új maraton

Elbukás és győzelem

Zuhanás és szárnyalás

Árnyék és fény

A könnyek nem látszanak)

Szómagyarázat:

magam vadilni se tudtam: nem tudtam udvarolni járni (ebben 100%-ig biztos nem vagyok, de talán ugyanaz, mint a vadolni kifejezés az Erdélyi tájszótárban)

cinka: lány; egy legény cinkája: egy fiú kedvese

ádidás: edzőcipő, mai szóhasználattal sneaker

ténis: tornacipő

csóráp: zokni, harisnya

Strava-link: 

(Majdnem) főállású túrázóként

Hasít az AI, kevés a munka, düledezik a cég, ennek köszönhetően veszem ki a szabikat és sokat túrázok mostanság. Persze kereshetnék új munkát is értelmesebb és hasznosabb időtöltésként, de egyelőre fogalmam sincs, mihez tudnék kezdeni így közel az 50-hez a munkaerőpiacon a megkopott skilljeimmel, valamint az elburjánzó AI tükrében haszontalan fordítói munkatapasztalatommal. Az egyik legutálatosabb dolog számomra interjúkra járni, szépen mosolyogni és hazudni, de legalábbis füllenteni próbálni, vagy előre betanult paneleket szajkózni, ami eleve sem erősségem. Legszívesebben amúgy is elmennék főállású túrázónak, ha lenne ilyen munkalehetőség. Tehát CV-küldözgetés és interjúzás helyett kedden inkább Sükösdtől Bajáig gyalogoltam (azaz inkább kocogtam) az Alföldi kéken, a hétvégém meg úgy nézett ki, mint egy szendvics: két ropogós Alföldi kéktúra karéj közé becsúszott egy jó szaftos Palipista 100 és némi pihenés.

Kedden még Baján a II. világháborús hajóroncsnál az AK másik végén

Pénteken pedig belekóstoltam az Alföldi kék Sátoraljaújhelytől kezdődő túlsó végébe is, ha már úgyis arra volt dolgom. Az eredmény ugyanaz: az Alföld műfaját még sokáig ízlelgetni kell, hogy egyszer ráérezzek végleg az elég sajátságos és egyedi ízére. És majd olyan lelkesedéssel tudjak róla beszámolókat írni, mint amilyen hévvel tudott Petőfi nyilatkozni verseiben.

A méretes zsák (egy néni a buszon nem is értette, miért kell ekkora...)

Péntek: Sátoraljaújhely - Karcsa; 25 km

Nekem ez a szakasz kapásból 30 km-es lett, mert a képen látható hatalmas, egyenesen Budapestről érkeztetett zsáktól igyekeztem megszabadulni, és ezt csak a Májuskút utcai Kovács villában tudtam megtenni, ahol majd később úgyis lesz dolgom. Miklós és István elém jött ugyan autóval, de sikeresen elkerültük egymást, amíg beütöttem az első bélyegzőt a füzetembe az állomás pénztáránál. És természetesen a vonat is késett... Ennek köszönhetően egy kis szint is került a menetbe. (Állítom, ez volt a túra legizgalmasabb szakasza...) Aztán szépen visszatranszportáltam magam a kékre szigorúan gyalogosan, és folytattam a menetelést – jutok, ameddig jutok alapon. Karcsa vagy esetleg Pácin volt végső célként kitűzve egyébként, tekintettel arra, hogy másnap 108 km megtétele vár rám nagyjából 4100 m szinttel a Zemplénben, a Palipista 100 kereti közt. 

Végül csak Karcsáig jutottam, ugyanis eddig tartott az aznapi tűréshatárom. Menet közben a Zemplén hegyeivel, valamint a szlovák oldal kitüremkedéseivel vigasztaltam magam. Nézegettem, másnap melyik puklira kell majd felmászni, meg amúgy is nehezen tudok betelni az őszies ruhába öltözött csúcsokkal. Egyébként az őszi színek a hosszan elnyúló gátak mentén is megjelentek, néha őz szaladt előlem, nagy madár röppent fel, tanúja lettem egy hajókirándulásnak a Bodrogon, láttam porördögöt, sőt bele is keveredtem ügyesen. Karoson betértem a Honfoglalás kori látogatóközpontba, ami tök üres volt, csak két úr végzett valami földmérésfélét a kertben. Ha akartam volna, még a büfét is kifoszthattam volna, de az volt a szerencséjük, hogy jól el voltam látva minden földi jóval. Majdnem belopództam a koromsötét panoptikumterembe is, de arra gondoltam, hátha vesz valami kamera, vagy esetleg ősmagyarul rám huhogva meglep valami automatizált jurtalakó. Szóval inkább kihagytam, helyette az interaktív felületeket nyomogattam egy darabig mint egy lelkes kisiskolás. Aztán ideje volt menni tovább. Ekkor már láttam, hogy az ingerszegény menetelés iránti toleranciám nagyjából Karcsáig lesz elegendő. A pácini kastély megtekintésére már nem sok időm maradt volna amúgy sem. 

Az egyetlen számottevő esemény az úton az volt, hogy úgy tűnt, mintha a távolban egy sziluett előttem haladna. Mi több, mintha mindig ugyanúgy kanyarodna is, ahogyan én szándékozom. Tehát jó eséllyel egy másik kéktúrázó halad előttem. Végül a karcsai román stílusú templomnál értem tetten és utol a fiatal srácot, aki egy sima sneakerben tolta a kéket. Egyébként arra én is rájöttem, hogy ezen a terepen akármilyen kényelmes cipő megteszi, kár a hosszabb és bonyolultabb távokra hivatott Hokát koptatni. A templom megszemlélése után, a buszra várva még elnyaltam egy fagyit a Pingvin fagyizónál, aztán visszabuszoztam Újhelyre és felbaktattam a villába.

Az ebédlőben már folytak a másnapi paprikás krumpli előmunkálatai és mivel a fiúk minden munkavégzéstől sikeresen távol tartottak, leginkább csak szóval tudtam őket tartani cserébe – ez egyébként is lehet, hogy jobban megy, mint a krumplipucolás. Majd felhelyeztem a méretes motyómat a padlásra, ahol még válogatni is lehetett a helyek közül. Holott rutinos villalakó vagyok, most jártam itt életemben először, így kicsit tartottam a padláson hálástól, de végül kellemesen csalódtam. A Palipistán mindig kevesebben vannak ugyanis mint a Kazinczyn, emiatt sokkal családiasabb is a hangulat és kevésbé van tömegszállás jellege a tetőtérnek. Mire újból lementem a konyhába, megszaporodott a túrázóközönség és egész házibuli hangulat kerekedett. Azaz inkább az a hasonlat helyénvaló, hogy ezek a túrák olyanok, mint az osztálykirándulások: mindig ugyanazok a megszokott arcok, de mindig más és más a helyszín hétvégéről hétvégére. Körbeültük hát az egyik nagy asztalt és szépen járt körbe a Palipista pálinka.

Sokáig élveztem a villa vendégszeretetét (köszönöm, Géza)

Igyekeztem csak annyit inni, hogy a másnapi menetre azért ne nyomja rá a bélyegét az előző esti kihágás, így viszonylag korán nyugovóra is tértem. Apropó, nyugodó, azaz Nagy-nyugodó! Felfelé menet leesett a tantusz, azaz lefőtt a kávé, vagy mondjuk akárhogy is, de rájöttem, miért is hívják így ezt a nyerget, ahova másnap rögtön felmászhatunk. Pontosan amiatt, mert mögötte tér nyugovóra a nap. Ennek tanúja is lehettem, ahogy kivételesen még világosban felfelé baktattam a hegyre a kékülés után.

Másnap frissnek és üdének nem annyira mondhattam magam, holott azért sikerült egész jól aludnom a körülményekhez képest. Így örömest társultam Verához és Gabihoz. Verával már előzetesen megbeszéltük a közös haladást Telkibányáig, de azt se vettem zokon, hogy onnantól Gabi útitársa leszek egyfajta mentorként, mert ő itt még elsőbálozó. Sietni egy csöppet se szándékoztam, inkább élvezni szerettem volna a kellemes vénasszonyok nyarát, az őszi tájat és a rengeteg látnivalót. És persze közben jókat beszélgetni a csajokkal. 

Mivel a lányoknak hamarabb sikerült becsekkolniuk és elindulniuk, amíg én visszavittem a padlásra a frissen szerzett halványszürke Palipistás pólómat, az első kilométereken egyedül haladtam. Ezt nem is bántam, mert így nem voltam nyomás alatt és be tudtam lőni a tempót, amire ma képes leszek. És ez messze nem a futás volt... (Kellett nekem előző nap hepajkodni...) És legalább volt bőven időm bámészkodni és fotózgatni a Nemzeti Összetartozás Hídján, amit idén se hagytam ki. Nem is értem utol egyhamar a lányokat. Csak a Nagy-nyugodó után, némi marihuánafüsttől megrészegedve sikerült beérnem kocogva őket. (A füst két itt pirító fiataltól származott, mielőtt valaki azt hinné, hogy ilyen tiltott doppingszerekkel élek.) 

A Várhegyen

Innentől aztán együtt sétáltunk egy jó nagyot a Zemplén hegyei között. Felidéztük a két évvel ezelőtti gigantikus lódarázstámadást a Bányi-nyereg utáni szakaszon, majd meséltem a lányoknak arról, milyen élmény volt itt szembe jönni a Kazinczy véghajrájában gyök kettővel, folyamatosan bokrot keresgélve. Megismertettük Gabit a Rákóczi-fával, majd a Cirkáló-tanya felé menet társult hozzánk még egy lány, úgyhogy valóban mi lettünk a női szakasz ezen a túrán. A tanyán idén csak rengeteg szürke kiscica volt, de sikerült időben elszabadulnom, mielőtt végleg a bűvkörükbe vontak volna. 

Cirkáló-tanya kiscicákkal

A Rockenbauer emlékkereszt már Makkoshotyka közelségét jelzi, hamar ott is voltunk az első etetőponton, ahol annak rendje és módja szerint meg is reggeliztünk bőségesen. Vaníliás karika, zsíros kenyér hagymával, uborkával, olívabogyóval és piros arannyal, mellé még kevéske nápolyi; és lehet is folytatni Hercegkút felé a menetelést a kellemesen sík mezőkön. Azért ne feledjük, hogy ez itt még csak a beetetés... Ismertetjük is gyorsan Gabit az útvonal sajátosságaival, például azzal, hogy feketelevesként a legvégén még megkapjuk a Vörös-nyerget úgy 100 km fölött már bőven. Most azonban még az élvezeté a főszerep, fotózgatjuk a tájat, találgatjuk, hogy vajon tavaly is létezett-e a tavacska a falu előtt, vagy az egy újabb létesítmény, meg-megállunk a Világörökség részét képező pincéket csodálva.

Hercegkút

A ponton megint tartunk kis szünetet, hiszen van kulturált mellékhelyiség is, ki kell azt használni. Egy dolognak van híja: jó lenne valahol egy kávé, de sajnos jó eséllyel Erdőhorvátiban is zárva lesz a kocsma. Így csak jó sokára, 40 km-nél, Regécen jár majd egy capuccino mindenkinek, de az biztosan. No sebaj, örülünk a kompótoknak is nagyon, hiszen egyik kedvenc frissítésünk.

Ha most jól feltöltekeztünk, máris ledolgozzuk az emelkedőn Komlóskáig, ami se nekem, se Verának nem a kedvencem. Itt le is maradok a lányoktól, mert öcsém telefonon keres, biztosan azt szeretné tudni, ma merre érdemes túrázni. Hamar ki is derül, hogy ezúttal tudja, csak az a dilemmája, hogy benevezzen-e a Pálos 20-ra, vagy csak úgy elinduljon az útvonalon a legnagyobb lányával. Végül aztán beneveznek és teljesítik is. (Nekem meg egyik legnagyobb bánatom, hogy a két nagyon szeretem túra egy időpontban van, de ilyenkor elveim szerint mindig a hosszabbé az elsőbbség. Így idén a Pálos szégyenszemre kimarad. De így legalább a családból volt pár képviselő a TT-n is; húgomék a zarándoklat utolsó napján vettek részt a kis Patrikkal.)

Megszaporáztam a lépteim, hogy utolérjem felfelé a többieket. Amúgy is várt fent egyik legkedvesebb zempléni panorámám a Komlóska körüli magaslatokkal. Ott csúfolódott köztük a Pusztavár orma is, hogy jöttök ti még az én utcámba hamarosan... De először próbáltunk vizet szerezni a mászáshoz lent ebben a kis ékszerdoboz falucskában, ahol bármelyikünk szívesen tengetné az életét. Csak a második kék kútnál sikerült. 

Komlóska

Ha tetszik, ha nem a Pusztavárra muszáj felmászni, mert a tetején egy EP van. Méghozzá olyan, hogy gumimacikkal várnak és Sercli kutya is ott csücsül a rom töviben biodíszletként. Így idén különleges tájképeket lehet készíteni innen. Feljutásunk örömére készíttettünk a pontőr srácokkal egy csoportképet is. Lehelé menet mesélem a lányoknak, hogy két éve pont itt kezdett el szakadni az eső, Vera is megerősít, hogy a gyorsan felázó lejtő leginkább egy sípályához hasonlított. Idén szerencsére hét ágra süt a nap, nem fenyeget ilyen veszély. Vera mondogatta eddig sokat, hogy a faluig behozzuk azt a hátrányt, amit eddig esetleg az emelkedőn sikerült szerezni annak köszönhetően, hogy egyikünk se egy gyorsvonat. Így is lesz.

Pusztavár egy Serclivel

Az úton nagy a forgalom, busz előz. Ez már a második hely, ahol meglepően nagy a jövés-menés az előző években tapasztaltakhoz képest. Például idén Makkoshotykán is láttunk buszt. És ez messze nem az utolsó hely lesz ma és holnap. Regécen és Vágáshután is tanúi lettünk a busz érkezésének, ami errefelé valószínűleg menetrend szerint is igen ritka. 

A három túrázó grácia

Erdőhorvátiban kocsma tényleg nincs nyitva, azonban a kajálda számunkra kinyílt, nem is restellünk válogatni az asztalról. Kell is, mert újabb mászás következik egészen Regécig. Idén a tavalyinál lassabban fogynak el a kilométerek és a szintek, valamint megint ugyanazt tapasztalom, hogy egyes itteni szakaszokat az agyam Regéc utánra tolt át. Természetesen főleg a nyűgösebbeket. Meg is állapítom, hogy a térkép alapján látott hosszú, enyhe emelkedés Regécig a valóságban nem fedi az igazságot. Van egy mumus lekanyarodás még jóval a vár előtt, amit mindig el szoktunk véteni. Vera folyton mantrázza, hogy figyeljünk oda erre. Szerencsére idén nagyon láthatóan ki van szalagozva a letérés, ráadásul be is ugrik, hogy ez az a hely, amikor odaérünk. A várhoz sem felejtünk el felkanyarodni. A kapucíner ígérete felülírja az újabb kellemetlen szintek megtételét. A várban csúcsidőszak van, mikor befutunk, sok a látogató. Éviék is ott időznek a teraszon, mindig egymást váltjuk a pontokon. Valószínűleg tudják, hogy amikor érkezünk, akkor nekik menniük kell, mert rendre ez a forgatókönyv.

Erdőhorváti

Először bevetjük magunkat a büfébe, ahol Vera mindenkit meghív egy kólára és kávéra. Kihasználjuk azt is, hogy van rendes illemhely, bár én csak egy újabb izotóniát készítek. Később rárepülök a pont ropijára – valamiért nagyon megkívántam a sósat ezen a túrán, az édes alig-alig csúszik. (Na jó, a kávé mellé lement néhány hazai ilyen-olyan szelet is.) Aztán szedelődzködünk és folytatjuk utunkat. Eszembe jut, hogy 2 éve a szakadó esőben, csuromvizesen vacogva mennyire nehéz volt innen elindulni. Most nincs ilyen gondunk. 

Regéc felé, emelkedőkön

A falut elhagyva megmutatom a lányoknak a helyet, ahonnan a várat a legjobb fotózni. Rám Inczédi Zoli hagyományozta ezt, most én is továbbadom. A Fehér-kúti házig eljutni sokkal gyorsabb és könnyebb, mint gondoltam, pedig ez is jóformán végig emelkedő. 

Innen kell a várat fotózni!

Kezd már lefelé tendálni a nap, mire odajutunk, de a lámpát még nem kell elővenni. Tehát időben nem vagyunk rosszak. 2 éve az esőben itt gyújtottunk lámpát és akkor is bőven beértünk. Egyelőre azonban a pont készleteinek kifosztásával vagyunk elfoglalva. A Sólyom-kő letérőjét két okból se hagyjuk ki, hiába jelent plusz szintet: erre vezetnek a szalagok, másrészt éppen tanúi lehetünk a naplementének onnan. 

Pont a Fehér-kútnál

Naplemente a Sólyom-kőnél

És a Cicés-rétnél

Felérve a tetőre a bekerített Cicés-rét mellől még egy utolsó pillantást vethetünk a lemenő napra, majd mi is nekikezdünk az ereszkedésnek. Társul hozzánk egy sárga pólós sátoraljaújhelyi srác is, aki örül, ha lámpával vezetik ezen a nem túl könnyű, meredek szakaszon az Amádévár romjai mellett. Szerinte így sokkal gyorsabban le is értünk itt a szokásosnál. Ezt otthon nézegetve a Strava szegmensek eredményei is alátámasztják. Bár ugyan a nap elején még mindannyian kollektívan a jobb térdünkkel küzdöttünk, szerencsére senkin se fog ki ez a rusnya lejtő. A patak menti erdei tornapályán is végigtornásszuk magunkat, ami évről évre egyre rosszabb, ahelyett, hogy egyszer fogná magát és rendbe tenné valaki ezt a turistautat. Máshol persze ki tudják vágni az erdőt, innen bezzeg senkinek se kell a sok kidőlt fa...

Pálos kolostor

A pálos kolostorromot megint nem sikerül világosban látni, sőt, kb. egy fél órával biztosan hátrébb vagyunk a tavalyihoz képest, úgy is, hogy most egy hétvégével később van a túra, tehát előbb sötétedik. A Potácsházig, aztán Telkibányáig is egész hamar eljutunk. A lányok megtáltosodnak, előre sietnek, én a sárga sráccal maradok, neki bosszankodom, hogy a vad kutyás ipse már megint itt ólálkodik a Palipista útvonalán, pont arra kell sétáltatnia azt az agresszív dögöt, ahol nagy a turistaforgalom. És nyilván megint keresztezi az utunkat, amikor Gabival már kifele tartunk a Palipista házból.

Palipista ház

A házban először öltözködni kezdek az éjszakához. Nincsenek illúzióim, múlt hétvégi tapasztalataim szerint szinte az összes meleg ruhám bedepóztam ide. Ebből az aláöltözetet és a hosszú nadrágot fel is veszem, a kabátot a derekamra kötöm. A zsákba is teszek egy réteget, biztos, ami biztos. Egy gikszer azonban így is becsúszott: a kesztyűmet sehol se találom, helyette a szintén piros zoknim jön elő a csomagból. Na ezt jól benéztem! Az ultrás legyen találékony: a karszár ugyanúgy megfelel kesztyűnek is, fel is húzom azonnal. 

Becsúszik egy másik gikszer is, de ennek következményét már csak az utolsó kilométereken tapasztalom: nem viszem ki a töltőm, sőt nem is töltök rá az órámra. Igaz, ekkor még olyan töltöttségi értéket mutat, ami alapján végig ki fogja húzni. Öltözködés után gyorsan befalok egy tál diós-lekváros tésztát és lejmolok valami maradék kávét, aztán mehetünk is.

A hosszú sárgán bandukolva az éjszakában feltűnik, hogy milyen sok és nagy perlitszikla van itt. Sokkal több, mint amire emlékeztem. Mutogatom őket Gabinak. Mesélem neki, hogy ezen a felfelé kígyózó szakaszon meg lehet jól figyelni, hányan vannak előttünk és mögöttünk közvetlenül. Idén senki se követ, pedig elméletileg minimum 5 túrázónak még mögöttünk kell lennie. Szóval nem vagyunk valami előkelő helyen, de ezt nem is bánjuk annyira. Előttünk viszont feltűnik egy lámpa. Jurij az, aki valószínűleg nagyon elálmosodott, a Nagy-Péter-mennykőnél ki is áll aludni egyet. Nekünk más gondunk van, egy alkalmas bokor kéne, de olyan nagy itt a szembeforgalom, hogy képtelenség kiállni. Idén a Pengő-kőhöz nincs szalag, ki se megyünk oda. 

Az István-kút a következő ellenőrzőpontunk. Idén sincs meleg, de azért a tavalyihoz képest kellemesebb az időjárás. Furcsa módon hullámokban jön a hideg és a meleg, néha szorosabbra kell húzni a kabátot, néha meg legszívesebben levennénk azt. Gabi is bánja, hogy nincs sapkája, de ügyesen fülvédőt gyárt a törülközőjéből. Igyekszünk nem sokáig elidőzni a ponton, hisz innen még mindig sok van hátra, mintegy 30 km. És már mi is kezdünk álmosodni, egyre ritkábban szólunk egymáshoz. Ez a monoton egyenes szakasz a fennsíkon sose könnyű, talán csak a letérők zökkentenek ki, mint például a következő a Kerek-kőhöz. Kicsit elbizonytalanodom itt, mert nem rémlik, hogy ennyire lent van a pont, hirtelen azt hiszem, kihagytuk. De aztán meglátom a piros fényt az éjszakában. De közben megint utolérnek néhányan, akiket az István-kútnál megelőztünk. Pedig már kezdtük számolgatni, hány embert utasítunk magunk mögé a véghajrában.

A Gerendás-rétig terjedő szakasz maga a végtelenség, utána meg ott az a nemszeretem emelkedő az Eszkáláig. Szerencsére most nem tűnik olyan meredeknek, legalább addig se fázok, amíg benne vagyok. Néha kósza szarvasbőgést is hallunk, pedig igen hűvös már az éjszaka. Igaz, itt a Zemplénben bőgnek legtovább a bikák Magyarországon. A csillagokkal teli égbolt meg egyszerűen csodálatos, csak ezen a néha meredeken ereszkedős szakaszon könnyen lent találhatja magát az, aki erre koncentrál. A Repka-völgyben kezdek egyre nyűgösebb lenni, kerülgetnek az álommanók rendesen. Egyedül a terep adottságai tartanak ébren. A ponton hangot is adok nyűglődésemnek. Idén nem nagyon van itt semmi szinte fagyos hidegen kívül, a pontőrök is inkább a furgonban melegednek érthető módon, mintsem minket ugráljanak körül. Ezen a ponton nagyon jól jönne egy kávé, de csak Gabi dob meg egy koffeintablettával, miután a sajátom nem találom. Ez is sokkal több a semminél. 

Időzni itt sincs miért, így hát elbúcsúzunk Tóth Andrástól, aki utolért a ponton és még pihenne kicsit. Mutatom Gabinak, hogy pont addig a piros világító fényig kell felmásznunk, ami ebben a vacogtató időben jól is esik. Furcsa módon fent sokkal kellemesebb volt a klíma, mint itt lenn a fagyzugos völgyben. Azt is sokadszor tapasztalom, hogy az erdőben melegebb van mindig, mint nyílt terepen. Erről a jelenségről az inverzió tehet. Szerencsére most egy darabig erdőben megyünk és a hideg helyett megint az útra kell koncentrálnunk. Kiérve azonban megint nagy erőkkel támad a hideg a vágáshutai országúton, ahol állhatunk félre a hajnali első busz elől. Még ha lassan is, de kezd tehát hajnalodni.

Napfelkelte a Sátoros-hegye felett

Pék Ádámék a ponton egy picike hősugárzóval próbálják ellensúlyozni az igen alacsony hőmérsékletet, gondolom, nem sok sikerrel. Tóth Feri csak legyint a nyűglődésemre, mit neki első éjszaka, a negyediken már ő is kezd nyűgös lenni. Eszegetünk keveset és máris állunk tovább Feriék nyomában. Végre emelkedő jön a Cseréptói-réthez. András jön mögöttünk, utol is ér. A rétnél már látom, hogy akkora mázlink lesz, hogy telibe kapjuk a napfelkeltét a kilátóponton. Ezt még együtt fotózgatjuk, de aztán András valamiért lemarad tőlünk, addig se kerül elő, amíg a Smaragd-völgyi ponton időzünk. Persze itt se húzzuk feleslegesen már az időt, szinte azonnal megyünk tovább a kód beolvasása után. A lámpát már el is tehettük eddig, teljesen világos lett.

Smaragdvölgy elapadt tavakkal

Sajnos jön az, ami nálam mostanában mindig kísért a túra vége előtt, így a rudabányácskai temetőt elhagyva ki kell, hogy álljak. Gabi megy tovább a piroson, de a nyereg előtt azért megvár. Előttünk egy srác halad, szegény eléggé kész van, alig bírja feltolni magát. Gabi gondol egy nagyot, ránéz az órára és látja, meglehet a kerek 25 óra, tehát uccu neki. Én már rég elvesztettem a fonalat, mert az akku valamikor az emelkedő közepén bemondta az unalmast (az én hibám, nem kapcsoltam energiatakarékos módba az órám).

Kocogni kezdünk, ahol csak lehet, de ugye mindenhol nem lehet, mert ott az a minden vacakkal teli árok, a rövid, de velős utolsó emelkedő, meg a villa nyaktörő, egyre foghíjasabb lépcsője, ahol Gabi majdnem legurul egyszer-kétszer, nem győzöm lassabb haladásra inteni. A szintidő megvár és indulásunk után pontban 25 óra elteltével benyitunk a villa ebédlőjének ajtaján és evvel miénk az újabb százas teljesítése. Jutalmul kapunk is egy finom tárkonyos ragulevest, majd körbegratuláljuk a jelenlévő teljesítőket jó régi túrázószokás szerint.

El is döntöm, hogy a nap további része a pihenésé lesz, én ugyan nem nézek ma a kék felé, amúgy is csak a Karcsa-Pácin 5 km lett volna legfeljebb a cél. És csak amiatt, hogy be tudjak menni a kastélyba, mert arra másnap, hétfőn erre nem lesz lehetőségem. (Aztán kicsivel később megvigasztalt személyesen az egyik kéktúra-ellenőr, hogy olyan sokat nem vesztek azzal, hogy nem láthatom belülről.)

Hétfő: Karcsa - Cigánd; 21 km

Hétfőn gyors, a villában elköltött, (azonban nem villás)reggelit követően a szokásos kérdéseket (Miért túrázok nőként egyedül? Miért viszek ekkora zsákot? Miért jöttem ide a nyomorba?) tartogató buszút után aztán már nagy zsákkal vágtam neki újból a rónaságnak, ugyanonnan, ahol befejeztem, így megint megcsodáltam a karcsai őszi, szürreális próbababás installációt. 

Nekem más túrázókkal ellentétben a Pácinig terjedő rész még valamennyire be is jött, mert jelentett némi kihívást a bozótharc. Halkan megjegyzem, hogy néha futok hasonlóban a Vajdaságban, meg láttam már északi zöldet, sőt caplattam már a Telkibánya előtti csalánosban is a Kazinczyn, szóval akkora sokkot nem jelentett az, hogy néha szedegethettem a bogáncsokat a ruházatomról, meg kicsit adott feladatot az előrejutás. És volt jutalom is: egész közelről láttam a bozótban megbúvó őzet, amit felriasztottam és gyakran szemezgethettem érett kökényt az út menti bokrokról.

A bozótharc vége

Az ezutáni kopár és kanyargós határmenti szakasz is bejött: továbbra is feladatot adott a tikkadt, repedezett, néha bakhátakkal teli talajon való haladás, mellette csodálhattam a Tarbuckát és Nagykövesd várát a határ túloldalán. 

Bánatos napraforgók már hiába várják az esőt

Vagy éppen a földeken a szomorú, fejüket a szárazság miatt búnak eresztett napraforgókat. Nagy temetőbolond vagyok, így a pácini temetőt is elég rendesen körbefotóztam. 

A gyereksírok egészen fájdalmasan megdöbbentőek voltak

A hangulatos kastélykertben lehuppantam egy padra eszegetni, hisz éppen ideje volt már egy kis pihenőnek. 

Jól is tettem, mert ami innen jött, inkább lélekölő volt, mint lélekemelő. Hosszú, eseménytelen egyenesek mindenhol, egészen Cigándig. 

A gátőrházból kirohanó 4 kutyussal nagyon jó barátságban lettünk, 3-at meg is ölelgettem, mert láttam, nagy szükségük van a szeretetre (bár ők lehet, hogy valami kolbászfélét sejtettek a nagy zsákban – sajnos az egy darab sonkaszelet, ami a maradék szendvicsemben volt, sovány vigasz lett volna 4 kutyának). Az egyikük elég félénk volt, így én se mertem közeledni. A tarka még pacsit adni is tud. 

A Cigándig való monoton menetelést némi gumicukorral és wasabis mogyoróval próbáltam feldobni. A stratégia lényege a következő: amíg elfogy a zacskó tartalma, néhány kilométeren is túl vagyunk. Így aztán lehet, hogy úgy nézek majd ki a jelvény megszerzésekor, mint Gombóc Artúr... 

Cigánd előtt már így is csak nagyon vontatottan akart fogyni a maradék táv, így belőttem a 3 óra után innen Sárospatakra induló buszt, ami előtt még lesz időm kicsit pihenni, esetleg valamit enni. Nos, a pihenésből 3 kör futás lett a Hősök terén található rekortánon, az ebédből pedig szintén semmi, hisz a Tisza étterem már sok éve bezárt, csak ezt a Mapy elfelejtette közölni. Azért maradt a zsákomban még bőven elemózsia, így éhen azért nem haltam. 

Variációk kékre

Hétfőn szinte egész nap ezt a dalt dúdolgattam, ugyan kicsit rögtönzött dallammal, a sok galagonyabokor közt haladva az embermagasságú gazos szakaszon, cseppet se kedveszegetten:

Strava-link: