Az MI a Lazová stovka elnevezésű túrának nevét, amiről itt most orrvérzésig szó lesz, előszeretettel fordítja automatikusan Lazulós százasnak vagy éppen Lusta százasnak. Hogy miért is? A pontos választ magam se tudom, de arra a következtetésre jutottam, hogy a szlovák laz szónak, ami hegyi tanyát jelent (olyasmit, amilyen az Őrségben egy-egy szer) a többesszáma lazy. Az meg, mint tudjuk, angolul annyit tesz, hogy lusta. Annyiban igaza is van az MI-nek, hogy ez a mesebeli környezet, amin most keresztül fogunk vándorolni, kitűnően alkalmas az ellazulásra, sőt mi több, ha az ember rendelkezik egyfajta remete hajlammal, mint én is, a legalkalmasabbnak látja egy bizonyos ideig történő vándorlás után (ennek nem leszünk híján), hogy nyugdíjas éveire vesz egy ilyen tanyát, ha lesz elég pénze, ami távol van a világ minden hiúságától és zajától, viszont annál közelebb a természethez, valamint friss és jó levegő se hiánycikk errefelé.
De hogy ez egy könnyű százas lenne, amolyan sétagalopp idilli környezetben, azt már nem gondolnám. Túra előtt még csak-csak hajlamos voltam erre, hiszen mit nekem 400-600 méteres lankák plusz egy 970 méteres megmászandó valódi hegy. De ha a táv- és a szintadatokat (113 km, 3750 m a hivatalos adat) komolyabban elemezzük, bizony hamar kiderül, hogy ez nem a Communitas Fidelissima, ahol szintén egy combosabb hegyre hágunk csak fel, hanem inkább a Palipista, ami azért a magyar százasok közt se a legegyszerűbb. Mostanában gyakran játszom azt a játékot túra közben magammal vagy másokkal, hogy hasonlítgatom az éppen látott tájat más túrákon látottakhoz, vagy azt, hogy az éppen teljesítendő túra melyik másik túrát idézi, de arra jutottam, hogy ennek a túrának nincs magyar mása, ide egyszer el kell jönni és meg kell nézni.
Hogy hogyan is jutottam el a Kis- és Fehér-kárpátok csodálatos tájait felölelő Lazová stovkára, annak külön története van, amit igyekszek röviden felvázolni. Ugye nemrég még az volt napirenden, hogy én idén el szeretnék menni Szerbiába a Fruska Gora Maratonra, aminek teljesítése régi vágyam. De sajnos annak a kései időpontja a jövő héten azt eredményezné, hogy megírhatnám az abszolút kicsit sem felvágós „Egy hét, három százas” bejegyzést, amire azért már én sem vágyok. Főleg amiatt nem, mert a Sárgarigó 100 és a Mecsek 100 között lesz egy rövid, autóban töltött délutánom és egy idegen panzióban töltött éjszakám regenerálódni, mert jó esetben péntek kora délután (rossz esetben később) landolok Budaörsön és onnan máris utazhatok Hosszúheténybe, hogy másnap hajnalban elrajtoljak az újabb százason. Nem leszek ezzel egyedül a mezőnyben... Viszont ezt a nyűgöm nem kéne megtoldani azzal is, hogy előző hétvégén is egy könnyűnek nem mondható százast teljesítek. Szóval a Fruska gorát fájó szívvel visszahelyeztem a bakancslistára, jövőre úgyis jubileumi év lesz ott. Viszont nagyon szerettem volna már egyet külföldön is túrázni, hiszen utoljára tavaly decemberben tettem ezt. És itt jött képbe a CSUT programlistája, ahol megláttam a Lazovát, amit Görög Adri és Lénárt Marianna is szívből ajánlott nekem, mint csudaszép túrát, ami nincs is olyan messze. Már el is volt döntve: bárhogy is, de ide kimegyek.
Ilja Danielovic Dibrov emlékműve a táborban
Szerencsére tömegközlekedéssel se boszorkányság erre a környékre eljutni, nagyjából 12000 Ft-ból meg is van a buszozást leszámítva, de az a pár megálló se lehet tetemes összeg Pöstyénből Dubraváig, ahol a rajt van. Bár odafelé úgy terveztem, hogy ha nem lesz rengeteg cuccom, majd gyalogolok, 20 km az egész, jó lesz bemelegítésnek. Közben meg lát az ember kálváriát, zsinagógát, vízimalmot és még sok mindent, ami adódik az úton. Mivel más is keresett fuvart erre a túrára, próba szerencse alapon én is megpróbáltam végül. Tóth Feri volt az első, aki felajánlott egy helyet Komáromból, le is csaptam rá gyorsan. (Aztán Attila is, de Ferit már nem akartam visszamondani.)
Idilli környezetben bújik meg a rekreációs központ, ahonnan indulunk másnap
Tehát péntek koradélután már vonatoztam is Komárom felé és kicsit izgultam, hogy találom meg ott Ferit, mert csak annyit tudtam, hogy az állomáson keressem. A telefonszámom már csak későn küldtem el, de ami rosszabb, Feriét egyáltalán nem tudtam, csak azt, hogy Messengeren hiába hívom. De szerencsére telefonszám nélkül is rögtön ráleltem az állomás előtti parkolóban. És már utazhattunk is a Prasnikirtvány (szlovákul Prasník) melletti Dúbrava üdülőhelyig. A Google néha szokásos módon elvitt egy kis „Ismerjük meg Szlovákiát!” autós túrára, de azért nagyrészt megbízhatóan navigált el a valószínűleg a kommunista időkben még ifjúsági táborként funkcionáló rajthelyünkre. Egy nagy központi épület, kis faházak, színpad és egy felkoszorúzott partizánemlékmű vörös csillaggal, le sem tagadhatná a munkásmozgalmi múltat. De nemrég minden trendin ki lett pattintva, a házak gusztusosan felújítva, az egykori kantin, ahol aludni fogunk, mostanra diszkó és amolyan közösségi tér lett. Már-már déjá vu érzésem van, mert a nagy épület és a medencék közti térben pár madárröpde áll, tele színes papagájokkal, pont úgy, mint a znojmoi „solymászotthonban”.
A központi épület és a „kantin”
Ferivel gyorsan becuccolunk a diszkóba. Elsők vagyunk, választhatunk helyet, sőt még matracokat is raktak be nekünk. A nyugodt alvás reménye azonban annál jobban foszlik szerteszét, minél többen érkeznek. Az utolsók éjjel 10-11 felé, sokan szinte azonnal csalódottan távoznak, hiszen lassan egy tűt sem lehet leejteni a matracszálláson. No de addig még előttünk a délután, így hát gyorsan beregisztrálunk Slavonál, kifizetjük a beugrót, aztán valami harapnivaló után nézünk. Közben Évi, Juli és Zoli is megérkezik, együtt múlatjuk az időt a teraszon sörözgetve, eszegetve. Mire végeznénk, megérkezik Attila és Rita is, Edinával is találkozunk. Teljes a magyar kontingens. Aztán lehet menni pihenni, hiszen korai lesz a kelés, 6-kor már indítják is a mezőnyt. Idén csak egy rajt lesz 6 órakor, ellentétben az előző évekkel, amikor volt egy 5 órás rajt gyalogosoknak és egy 7 órás a futóknak. Mint írtam, sajnos az éjszaka nem telik túl nyugodtan, köszönhetően a rossz alvókámnak, a masszív náthámnak (inkább a családban össze-vissza passzolgatott vírusnak) és a közvetlen szomszédomnak, egy vékony, fekete hajú nőnek, akit megjegyeztem magamnak. Nem elég, hogy majd kiszúrja a szemem a jupiterlámpájával, amikor még éjjel 10 után is molyolni valója van a színpadon lévő fekhelyénél, folyton jön-megy, félretaszítja nemes egyszerűséggel a cuccaim, mert neki okvetlenül arról az oldalról kell felmásznia a pódiumra, ahol alszom (azaz aludnék), mintha máshonnan nem is lehetne. Legalább egy pardon kijön belőle. De ez mind nem elég, mert már hajnali 4-kor kidobja az ágy, összevissza zörög a recsegős zacskóival és nagy csinnadrattával távozik. Nesze neked alvás! Aztán lassan amúgy is életre kel a matracszállás, mindenki készülődik, csomagol, keneget, ragasztgat, masszíroz, nyújt, eszeget, öltözködik, sorban áll a mosdóhoz, mert abból csak kettő van. Nekem már csak az utolsó simítások vannak hátra, mert tegnap szerencsére mindent előkészítettem és bepakoltam.
A matracszállásunk
Ferivel és Évivel kimegyünk a ház előtti rajthoz, ahol nagy már a nyüzsgés. Pár perc van még hátra az indulásig. Edinát és Attiláékat nem látjuk sehol. Pontban 6-kor neki is indul a mezőny, ki gyorsabban, ki lassabban. Nem sietünk, hiszen az első száz métereken tetemes szint fogad, sőt még egy kód is. Az emelkedőn a kódleolvasás után kicsit elhúzok a többiektől, de hamarosan utolér Rita és Attila. Innen már nagyjából a túra végéig együtt is maradunk kis szünetekkel. Most még jó erőben vagyunk, a lejtőket megkocogjuk, hasítunk 9-10 perces átlaggal. Az emelkedőkön visszalassulunk, néha egy apró fotószünet is belefér, mert fényképezni itt szinte kötelező. Még Feri is azt mondja, akit saját bevallása szerint nem nagyon szokott érdekelni, mi veszi körül egy túrán, hogy ez a túraútvonal nagyon szép. Ez már azért jelenthet valamit! Erdős részek, kis tanyák váltják egymást, víztározó, bánya, majd hullámzó dombok vegyes erdővel. Egy fenyves részen újabb kódra lelünk, majd leereszkedünk Kosariská (Kosaras) településre.
Tömegrajthoz sorban állva
Már az indítás is elég erős
Ez a település arról híres, hogy itt található M. R. Stefánik tábornok szülőháza, akinek monumentális síremléke mellett hamarosan el fogunk haladni a Bradlo magaslatán. A szlovákok egyik legnagyobb nemzeti hőse egy 12 gyermekes evangélikus lelkész 6. gyermekeként született ebben a kis falucskában és a későbbi politikus, csillagász, valamint diplomata, a csehszlovák állam létrehozásának egyik mozgatórugója, a hegyre vezető úton álló tanösvény tábla tanúsága szerint szívesen figyelte innen a tájat és a csillagos eget. Stefánik generális mozgalmas életútja során sok helyen megfordult a világban, többek között Sopronban és Szarvason, az evangélikus líceumban is, ahol érettségizett. Ráadásul osztálytársa volt Gyökössy Endrének, a református írónak, aki ifjúsági regényt (Mihály és Milán) is írt róla, ami állítólag kevéssé ragaszkodik a tényekhez és nem fest túl hízelkedő képet a nagy szlovák államférfiről. Régen szívesen olvastam Gyökössy könyveket, szóval erről majd magam is szeretnék véleményt alkotni. Az biztos, hogy Stefániknak a magyarokhoz való viszonya elég ellentmondásos lehetett. Halálának körülményeit se sikerült teljesen tisztázni: annyi biztos, hogy 1919 májusában egy olasz repülővel érkezett Pozsonyba, mikor is először lépett volna az általa is megálmodott csehszlovák állam földjére, de leszállás közben a gépe lezuhant és a gépen utazó összes személy meghalt a balesetben. Azt is rebesgetik, hogy az olasz felségjelzést magyarnak nézték és emiatt szitává lőtték a magyarokkal ellenséges oldalon harcoló szlovákok a gépet. Vagy azt, hogy a csehszlovák állam fölött szintén bábáskodó Masaryk és Benes keze volt a dologban, akik szerették volna háttérbe szorítani a szlovákok érdekeit. De vannak beszámolók arról is, hogy szimpla baleset történt, kizárva minden összeesküvéselméletet.
Stefánik szülőháza Kosarason
A Bradlo felé haladva már messziről látszik a monumentális emlékmű
Felérve a hegytetőre a már messziről is elég impozánsnak tűnő építmény annyira gigantikus méretű, hogy az ember szinte eltörpül mellette. Végül úgy gondoljuk, mégis csak felmászunk közelről is megnézni a korábbi 50 koronáson szereplő államférfi síremlékét. Egy biztos: a szlovákok szinte betegesen vonzódnak a hegytetőkre állított monumentális szobrokhoz, lesz még szerencsénk később is ilyesmihez.
Közeledünk a Bradlo csúcsa felé
Ez a gigászi építmény valóban ekkora a földi halandókhoz képest
Lecsorgunk a kicsit lejjebb található turistaházhoz, ahol az első emberes pontnál csekkolhatunk számunk bemondásával vagy megmutatásával. Általában ez utóbbit választjuk a félreértések elkerülése végett. Attila meséli, hogy az egyik itteni pontőr szívesen kérkedik magyartudásával amolyan kioktató jelleggel (tanuljatok meg szlovákul, ha már itt vagytok), ez most is így van. De nem vesszük fel a kesztyűt, hanem inkább falatozunk a finom fokhagymás és tepertős pogácsákból és iszunk hozzá kofolát. Egyébként ő az egyetlen a pontőrök között, aki ilyen attitűddel áll hozzánk, magyarokhoz, inkább úgy távozunk a többi helyről, hogy milyen kedves és készséges itt mindenki.
Polianka felé haladva még mindig látszik a síremlék
Priepasné (Hosszúhegy) szélén haladunk át a régi iskola épülete előtt, majd szép réten kapaszkodunk felfelé, tanyák szomszédságában. A gerincen kosarat cipelő úr szól hozzám pár szót: kínomban szerbül sikerül kinyögnöm, hogy nem értem. Nyilván ő sem érti, mit hadoválok, mondom neki, hogy magyar vagyok (azaz próbálok valami ilyesmit). Ki tudja, lehet, hogy szlovákul a „nem értem” jobban hasonlít az orosz megfelelőjére és azon a nyelven kellett volna próbálkoznom. Ahogy Polianka felé haladunk, egyre nyílik kifelé a táj, sokáig elkísér még a hegy tetején trónoló sír látványa. Attila mondja, hogy jönnek majd a kopár dombok, az lesz majd csak igazán gyönyörű, én meg egyre kérdezem, hogy ez már az-e, mert az aktuális látvánnyal is alig tudok betelni. De ő csak ingatja a fejét, hogy majd később.
Ha minden igaz, itt a Myjava és Brezová közti műút szélén találkozunk először a privát frissítést (és vigaszt) nyújtó autóval, valamint annak gazdájával, egy kék pólós, farmeros fiatalemberrel, aki fiatal ismerőseit istápolja. Utunk során összesen 11 találkozásig jutunk el a jó fej depóssal, aki nekünk is mindig tapsol és éljenez. Utoljára a Vel'ká Javorinán találkozunk szembe, ahol az övéi elé igyekezett. Igaz, akkor az egyre lassuló barátai még jó messze lehettek, tehát nem is találkoztunk többet...
A Drienovec (406 m) downhill pályákat rejtő nyúlványára kapaszkodunk
Jön egy aprócska eltévedés, egy nagy mezőn kell visszakorrigálnunk a trackre. Majd az erdőbe beérve újabb meglepetés: nem a széles úton kell tovább haladnunk, hanem rá kell térnünk egy kanyargós és terepakadályokkal teli downhill pályára, ami szerencsére nincs használatban jelenleg. A gerincen kódot olvasunk, majd folytatjuk a biciklis ösvényen, de hamarosan azt vesszük észre, hogy megint nem a tracken vagyunk. Az viszont homlokegyenest bevezet az erdőbe, ahol maximum csak vadcsapások találhatók. Próbáljuk tartani az előírt utat, némi erőfeszítéssel visszajutunk a bringás pálya másik irányba vezető ágára, amin egy-egy nekünk kis kihívást jelentő terepakadály is található. Furcsa módon a track még ennek a pályának is csak a mentén halad, nem rajta. Némi viszontagságok árán egy tanya kellős közepén lyukadunk ki. A gazda szerencsére nem veszi zokon az idegenek hirtelen felbukkanását, hanem mutatja, hogy érjük el a falut. Egy kertből egy kislány integet felénk lelkesen: Ahoj, ahoj - kiáltja. Mi is visszaköszönünk neki, hadd örüljön. Egy nagy kanyarban a már ismerős autó, majd egy újabb tanya (U Skarítkov) szélén futókacsák menekülnek előlünk. Itt élesen balra kanyarodunk és nekikezdünk a mászásnak Berencsváralja (Podzámok) irányába.
Betévedtünk egy tanyára U Belanskych település határában
A vár tövében valamilyen oldtimer találkozó lehet, mert elég tetszetős az autófelhozatal a parkolóban. (Később egyik úton el is haladnak majd mellettünk konvojban.) Újabb találkozást könyvelhetünk el a már régebbről ismerős fickóval is. Attila lassan fontolgatja az elérhetőségcserét vele. A vár története egyébként kitűnő adalékanyag azoknak a nacionalistább érzelmű honfitársainknak, akik azt szokták mondani, hogy az első szlovák vár egy kortárs ugrálóvár lehetett. Ha megnézzük Berencs várának történelmét, tényleg csupa magyar urakat találunk. Viszont maga a környező lakosság inkább lehetett szlovák ajkú, mint magyar már a korábbi korokban is.
Itt már közel a frissítőpont, a falu közepén lévő nagy kanyarban be is térünk egy épületbe. Nagyon jó a kínálat: zsíros kenyér, rágcsálni valók, aszalványok, nápolyik, csoki, szörpök, víz, kóla, valamint kávé és tea is akad. Még a mellékhelyiségre is el lehet szaladni gyorsan.
Oldtimerek a vár alatt
Amint elindulunk, az éppen érkező Feri feltűnik az úton, most már Évi nélkül. Tehát nem maradt le nagyon tőlünk. Egy mély völgybe ereszkedünk tanyák mentén, ahonnan az átellenes oldalon majd temérdek mászás vár. De hát ma ez a dolgunk, nem panaszkodhatunk. A táj egyre festőibb, most a várrom látványa lesz útitársunk sokáig. De Attila szerint ez még mindig nem az a rész, amire azt mondta, hogy mennyire szép. Ó, pedig erre sincsenek nagyon szavak.
Kis hegyi tanya épülete
A várrom uralja egy ideig a tájat
Egy helyen a távolban legelésző állatokat pillantunk meg, talán szarvasok lehetnek. Ritáék mesélik, hogy tavaly ezen a részen egy rudli szarvas futott át előttük, lehet, hogy ezek ugyanazok az állatok, jó sokan vannak. Attila kedvenc féloldalas fájánál fotózkodunk, majd mászunk tovább újabb tanyacsoportokat érintve (Kutálci, Cerneci és Kadlecikovci). Az utóbbinak még a buszmegállója is igen míves.
Virágzó fák, idilli dombok
Egyre tágul a panoráma, minél feljebb kapaszkodunk
Kutálcin haladunk át először
Itt éles balkanyart veszünk egy aszfaltútra térve, amin pár száz métert nyugatnak haladunk, majd megint kanyarodunk egy nagyot, de most jobbra, neki a Pecková nevű hegynek. Attila meséli, hogy tavaly a túra útvonala nem erre haladt, hanem jobbra, egy másik virágzó fákkal tűzdelt kopár dombon át közelítették meg Vrbovcét. Valószínűleg itt került bele a trackbe a többlet is, mert ez így kicsit hosszabb.
A körpanorámát nyújtó hegytetőn már 576 méteren vagyunk, fokozatosan hullámzunk egyre magasabbra. És igen, addig kérdezgettem, hogy ott vagyunk-e már, hogy most már Attila is kijelentheti, hogy igen, ez az a hely. Bár ugye nem pontosan, mert tavaly nem erre haladt a túra, de a táj innen is ugyanolyan mesés.
A boldog csúcstámadók a Peckován (fotó: Szabó Attila)
Meredeken ereszkedünk le a hegyről, ahol egy kicsit örömködtünk, fotózkodtunk, kosborokat csodálunk. Lassan egy maraton a lábunkban, az idő csodás, ragyogó napsütés, nincs túl meleg, de nem is fázunk, sehol egy felhő az égen. Még erő is van bőven, visz a lábunk előre az álomszép tájon. Hamarosan leérünk a völgybe, örülünk, hogy nem felfelé kellett kimásznunk ezt a meredélyt, ami csúszós időben okozhat fejfájást az erre járóknak. Néha a track tréfát űz velünk, mert nem szigorúan követi a turistajelzést – ilyen majd később is előfordul.
Chodúlovci
Chodúlovcitól Vrbovcéig (Verbóc) egy patak mentén bandukolunk, hol egyik oldalán, hol a másikon. Szürke gém röppen előlünk a parton, barátságos lovak szeretnének ismerkedni közelebbről egy karámnál. A kilométerek egyre fogynak. Igencsak légüres térben mozgunk, nem nagyon látunk másokat se előttünk, se utánunk.
A falu szélén ismerős tart felénk, azt hiszem, nem kell mondanom, ki. A ponton egyesek már nagyon ápolgatják a futóműveiket, szerencsére mi ilyesmire nem szorulunk. Eszünk, iszunk, van szerencsére miből válogatnunk, a felhozatal igen bőséges és jóféle. Leginkább a kávé és a vegyes magvak izgatnak, illetve rátalálok a zseniális Lotus kekszre is. Ritának a szélmalmos spekulatius keksz tetszik, gondolva arra, hogy nemsokára egy igazit is felkeresünk. A nagy eszegetés közben ki is megy a fejemből, hogy ide kerültek a depózandó holmik. Nagy szükség most nincs is a hosszú nadrágra, a melegebb kabátra, a kesztyűre és a vastag karszárra. Közel 20 fok, az éjszaka még igen messze. Már a szemközti dombra kapaszkodunk, amikor beugrik, hogy nagyot hibáztam. De innen visszamenni már késő. Lesz még ennek böjtje, úgy sejtem, ott a még messziről köszöngető, de egyre közelebb kerülő nagy hegy, a Vel'ká Javorina ellenkező oldalán.
Verbóc Árpádházi Szent Erzsébet temploma
Van itt minden földi jó
A Zalostiná nevű hegyet újabb tanyákon és tetszetős dombokon keresztül közelítjük meg. Itt a középkorban állítólag rablólovagok tanyáztak, most egy idősebb úr igazgat egy antennát egy lakókocsi tetején a kilátó szomszédságában. Ha melegebb lenne, jól megizzasztana ez az emelkedő, de szerencsére hűs szellő lengedez. Bár ez a csúcs is körpanorámás, azért a kilátóra, ami tök fölöslegesen áll itt, felmegyünk. A track megint okoz egy kis fejtörést, de aztán rendesen bevisz az erdőbe, ahol csatlakozik a cseh határ felé igyekvő piros jelzés a mi zöld tanösvényünkhöz. Egy fán medveveszélyre figyelmeztető felirat riogat, de szerencsére csak medvehagymákat látunk igen nagy számban a határsávon.
A Zalostinán
Morvaország felé is igen szép kilátás nyílik. Mi egy jó darabon a határkövek mentén haladunk az 584 m magas Kobyla csúcsot érintve. Itt egy szusszanásra le is ülünk falatozni a pihenőnél. Elkészítjük egy határkőnél a kötelező 3 cipős képet, majd igyekszünk tovább, mert vár a „romantikus szélmalom”. Slavo útleírásában ugyanis mindig így szerepel. A három kőnél (Tri kameny) elhagyjuk a határsávot és átruccanunk Csehországba egy rövidebb kanyarra.
Medvék és medvehagymák
Amikor egy aszfaltos úton lekanyargunk a völgybe, megint régi ismerősünk érkezik szemből... Már csak egy dombocskán kell átbuknunk és előttünk a régen várt „romantikus szélmalom”. Ez egyben amiatt is örömre ad okot, mert pont a féltávnál tartunk.
Csehország se csúf vidék
Íme, a romantikus kuzelovi szélmalom távolról
És közelről
A malomtól emelkedni kezdünk a Bojiste (csatatér) nevű helyhez, ahol kódot olvasunk és egy nagyobb, éppen pihenő társaságot előzünk, melyben éjszakai mumusom is benne találtatik. Aki éjjel legény (azaz leány), legyen nappal is, ugye-ugye? Mezőgazdasági területeken haladunk át, ahol Attila szerint „szánt a traktor, zúg az eke...”, majd vasútvonal fölött és műúton haladunk át. Hamarosan megérkezünk Javorník határába, ahol majdnem kicsit elkavarunk, majd leírunk egy titkos kódot (tajné, ami valóban azt jelenti, titkos). Messziről a falu bennem pont olyan benyomást kelt, mint Zdenek Miller „A világ leggazdagabb verebe” könyvillusztrációinak színes házikói. Lehet, hogy innen vette az ihletet?
Na jó, itt a képen annyira nem jön ki itt, de tényleg színesek a házak
Végigvonulunk a falu egyetlen hosszú utcáján, ami leköveti a völgy vonalát. Átjutunk Filipovba, ami egy síközpont, az itteni hotel mellett rendezkedett be a mi ellenőrzőpontunk, ahol meleg húslevessel várnak. Hatalmas ötlet, hogy aprított medvehagymát lehet tenni bele, ami a környéken bőven terem és még nem is virágzik, mint nálunk. Itt már látni rendesen bicegős túratársakat, kérdés, hogy tovább mennek-e. Itt, 60 km-nél lassacskán megkezdjük a hosszú mászást a túránk „hegyére”, a Vel'ka Javorinára. Mennyivel célszerűbb lett volna ide küldeni a depós cuccokat! Mert érezhetően kezd már hűlni a levegő itt az igazán nagy hegyek tövében, fel kell venni az aláöltözetet, hiába áll előttünk a kiadós kaptató. Nagyjából 300 méterről fogunk most 970 méter magasságba mászni szép fokozatosan, néha lankásan megpihenve, néha meredeken megiramodva. A lámpát is ideje előszedni, egy órán belül beköszönt a sötétség. A Lotus és a szintén nagyon finom szívecskés kekszből raktározok az emelkedőre, újabb kávét diktálok magamba és már mehetünk is.
Hát ezek meg kik, akik itt sorra végigsétálnak?
Egy forrásnál megállunk kezet mosni, majd a hosszú erdei aszfaltúton elkanyarodunk a Megovka nevű vadászházhoz és kegyhelyhez, ahol egy meredek emelkedőn elhagyjuk az aszfaltot. Máris kódolunk egyet az egyik fánál és mehet tovább a mászás. Kopáros részeken haladunk át, ahol utolsó esélyünk, hogy elkészítsük a naplementés képet, amit igazából a csúcsról szerettünk volna. Ez most nem sikerült, a csúcs innen még 4-5 km, azaz egy órányi mászás. Egy idő után megint mellénk szegődnek a határkövek és hamarosan újabb Dibrov emlékművet találunk (egy ugye már volt a rajtban). Ő egy ukrán származású katona volt, a 2. Sztálin brigád parancsnoka, akit itt lőttek le a harcok folyamán.
Megovka
Az utolsó fények mára
Megint egy vörös csillagos Dibrov emlékmű a változatosság kedvéért
A csúcstámadás előtt egy pihenőnél mi is megpihenünk, mert ideje tovább öltözködni. Hiába emelkedünk folyamatosan, a hideg nem kímél. Szerencsére még van egy vékonyka futókabátom, amit felvehetek, de itt vége a ruhaarzenálomnak mára. Már csak a két vékonyka karszáram maradt végszükség esetére. Itt még nem gondolom, hogy be kell majd vetni azt is. Ahogy vége a csúcs előtti nagyobb felszökésnek, találkozunk megint régi barátunkkal, immár utoljára.
A túra csúcspontján
A csúcsoszlopról lövök egy fotót, bizonyítékul, hogy itt is jártam, aztán megkezdjük az ereszkedést először az aszfalton, majd itt-ott levágva egy-egy kanyart. Jól haladunk, visz a lendület rendesen mivel rengeteg szintet vesztünk egyszerre. De Cetunáig van még pár legyűrendő kilométer. Itt aztán betérünk a Western és Country Saloonba, egy hangulatos vadnyugati étterembe. Eszegetünk, iszogatunk valamennyit, majd útnak indulunk megint, hisz a cél még odébb van, hiszen „még csak” 80 km körül járunk.
Attila meséli, hogy lesz még néhány mászóka: egy lépcsős hegy, egy jó köves, keresztes hegy, meg a villanyoszlopok jó meredeken, de nem hosszan. Itt még nem sejtem, hogy ezek közül néhánynak már igencsak örülni fogok. Az első leküzdendő magaslat a Roh (487 m), ahova valóban egy erdei lépcsősor vezet egy fenyvesben. Ez elég valószínűtlennek tűnik, de mihelyt meglátom a hegy tetején feszítő hatalmas kommunista időkből származó emlékművet, már nem csodálkozom. A sötétségből kibontakozik egy óriási fegyveres katonát ábrázoló szobor és egy különálló gigantikus szarkofág, ami 45 partizán sírját rejti. Ez az egész együttes a Szlovák Nemzeti Felkelésnek és az ebben résztvevő környékbeli településeknek állít emléket. Van itt még egy csomó minden, amit a sötétben nem látok és a hideg miatt már fotó se készül. Egy oszlopnál kódot írunk megint, majd egy kacskaringós lejtőn elhagyjuk a nevezetes helyet.
Hamarosan aszfaltot tapos a lábunk és beérünk Lubina, azaz Lobonya településre, ami meglehetősen hosszú és jéghideg. A lépést már nehezen tartom Ritával és Attilával, rendre lemaradok mögöttük. Továbbra is aszfalton átmegyünk egy másik faluba, Hrusovébe és megkezdjük a gyümölcsök leszüretelését: itt a körtét, Visnovében (Alsóvisnyó) a meggyet, Sipkovében (Csipkés) pedig a csipkebogyót. Legalábbis így jegyeztem meg, hogy milyen falvakat fogunk érinteni. Nem bánnám, ha már a szüreti mulatság végén tartanánk, mert egyre inkább megvesz az isten hidege az erdővel nem borított részeken. A zöldön aztán elérjük Visnovét is, szerencsére erdőben és jön a már nagyon várt és kicsit mégis rettegett köves emelkedő. Végre nem fogok annyira fázni! De ó jaj, akad más gondom: a lámpám villog és alacsonyabb fokozatba kapcsol. Ez így nagyon nem lesz jó, hiszen fiatal még az éjszaka. Nem is értem a dolgot, előző este még direkt fullra töltöttem az akkut, mert véletlenül bekapcsolódott egy kis időre. Azóta meg fordítva volt a lámpában, nem kapcsolódhatott be. Kénytelen leszek akkut cserélni, mihelyt nyugisabb részre érünk. Megkérem Attiláékat, hogy kicsit világítsanak a művelethez, kissé ideges vagyok a malőr miatt. Kék jelzésre váltunk, ahol tényleg nem árt a jobb világítás: a keskeny, néha rézsűs ösvény ide-oda kanyarog egy hegyoldalban. Mellettünk mély árok. Már kezdem feladni, hogy lépést tartok Attiláékkal. Néha még látom magam előtt a fényeiket, de aztán sokszor az is eltűnik. Az ösvény kanyarog, hullámzik, aztán végül nekiveselkedik a Vel'ky Plesivecnek (484 m), mert ide kapaszkodunk fel. Gyanítom, hogy kód is lesz itt, kénytelen vagyok elővenni a magyar leírást, amit előzetesen összeütöttem. Azt meg szemüveg nélkül nem látom, le kell hát ülnöm a hegytetőn található kereszt tövébe kiböngészni, merre keressem. Azt írja, hogy a csúcs utáni első lejtő alján, jobbra egy fán lesz a kód. Úgy meresztem a szemem, hogy már-már kiesik, de semmit se találok. Meglepetésemre hátulról szól hozzám Rita és Attila: ők elkavartak valami régi kék jelzésen a csúcson. Együtt keressük a kódot, de hiába. Megyünk hát tovább, nincs mit tenni. A kódot végül tényleg a lejtő alján találjuk meg, azaz a legalján, már a falu határában, jobbra egy fán. Ennyit a gépi fordításról. De az is lehet, hogy inkább arról volt szó, hogy a szervezőknek nem volt kedvük felmászni a csúcsig, egyszerűbb volt a faluhoz közel kihelyezni a tasakot. Osmek határában kicsit bizonytalan vagyok a folytatásban, mert nagyon kínálkozik az aszfaltos út, de végül megtalálom a turistautat, ami nagy bánatomra alig fedett részeken vezet át Sipkovébe, jó hosszan. Kínszenvedés ez a pár kilométer, pedig már kesztyű gyanánt a karszáraimat is bevetettem. Most már csak egy nagyon vékony sapkám van napsütés ellen. De ilyesmitől most alig kell tartanom. A repceföldek mentén haladva ráadásul be-bebóbiskolok és az térít magamhoz, hogy egyre becsúszom a göröngyös út nyomvályújába. Előttem szintén láthatóan szenved egy sporttárs, akit kis híján utolérek. Attiláék mostanra jól elhúztak.
Elcsépelt közhely, de tényleg egységben az erő (fotó: Szabó Attila)
Reszketek, mint a nyárfalevél, amíg végigmasírozok a falun. Már a lelkesedés pislákoló szikrája se melegít. Egy kanyarnál egy ház ajtaján világító szív az egyedüli, ami melegséget áraszt ebben a fogvacogtató környezetben. Pont oda várnak minket, nem véletlenül hívogat egyre a szívecske. Bent sincs nagyon meleg, de a barátságos környezet, és az a pár jó szó, amit a kedves pontőr teremtett és mondott nekünk, bármilyen fűtőtestnél többet ért. A forró tea meg életmentő egyenesen. Ritáék is még bent vannak, megvártak. Már enni sincs nagyon kedvem, de azért keveset majszolgatok, muszáj energiát bevinni, főleg ilyen hidegben. Még 10 km mindig hátra van.
Napfelkelte a víztározó fölött
Lassan kezd hajnalodni, ahogy kifele tartunk a faluból. Hiába van esőkabát a többieken, ők is láthatóan vacognak. Rita próbál szóval tartani, ennek nagyon örülök. Így könnyebben telnek ezek a nehéz kilométerek. Csupa kopár részen haladunk, látjuk, ahogy kezd felkelni a nap, lassan a madarak is dalra fakadnak. Egy aszfaltos úton szerencsére kisebb dombot kell megmásznunk, de utána egy úttalan szántóföld szélén kell leereszkedni a völgybe, ahol a rekreációs központunk is van. De egyelőre még nem oda tartunk egyenesen, hanem fel kell keresnünk az utolsó pontot a Malá Pecen. Az árok átmászásánál sikerül becsúsznom a vizes fűbe, most már a nadrágom is átnedvesedett és hűt. De már mindegy, csak érjünk be. Megkerüljük a víztározót, aztán jó meredeken mászni kezdünk, fel a villanyoszlopok mentén a dombra. Legyen csak minél meredekebb, én nem bánom, addig sem fázom. Kicsit keresgéljük a fekete-sárga nyilakat, illetve tanakodunk, merre is kéne haladnunk, mert egyik-másik elég fura irányba mutogat. Végül csak elkanyargunk a Malá Pecig valahogy. Már a métereket is számolom.
Malá Pec
A hegytető geológiailag biztos különleges (azt hiszem, valamilyen sziklaablak is van itt, amit most nem látunk), buckás, sziklás, de minket most már csak az utolsó kód megszerzése érdekel. Visszafelé menet egy elkerített részen állatokat látunk: egy muflonmama fogócskázik a csemetéivel. Ilyen aranyos epizódhoz se volt még szerencsém az állatvilágból, különleges élmény.
Már minden perc egy örökkévalóság, de a lépéseink egyre közelebb visznek a célhoz, amit előbb vagy utóbb biztosan elérünk már. Két kilométer, másfél kilométer, egy kilométer és már ismerős az út a közös szakaszon, amin a rajt után is jöttünk, majd vége a lejtőnek, már látszanak az épületek. Egyszeriben jó kedvünk kerekedik, elkezdünk dalolászni mindenféle ökörséget. Belépünk a kapun, Slavoék színe elé járulunk, hogy megkapjuk kiérdemelt díjazásunkat, a gyönyörű és jókora oklevelet. Slavo folyton felcserél minket Ritával, jót mulatunk ezen. El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk, nem kell tovább menni és főleg nem kell többet fázni. A bontatlan depós csomagom is gyorsan megkerül. Most már bezzeg nem nagyon veszem a hasznát, de jó mementó, elsőrangú tanulság. Pont sokszor ezek az elkövetett hibák visznek előre, még ha sok szenvedés is az ára. No pain, no gain, mondja az angol, és igaza van. Ahogy leszoktam a botelhagyásról, lámpát többet nem teszek depós csomagba, majd azt is megtanulom, hogy depós csomagot figyelmen kívül nem hagyunk. Mert a hétvégi kalandnak most egy csúnya betegség lett az ára, amiből egy másfél hetem van felgyógyulni, mert még nagyobb kihívás vár rám a jövő héten.
Elindult az idei százasszezon számomra, egyben az MSTSZ Nemzeti hosszútávú bajnokság is elkezdődött az Iszkiri 145-tel ezen a hétvégén. Mert ahogy valahol borítékolva volt, mégis beneveztem a bajnokságra, mihelyt megláttam a futamokat, melyeknek oroszlánrésze rajta volt amúgy is az idei bakancslistámon. Ez az első futam mindjárt egyben életem második leghosszabb távja is lesz – mármint ha sikerül abszolválni. Ami azt súgja, hogy a teljesítést nem adják könnyen, még akkor sem, ha a Vértes és a Gerecse nem számít túl nehéz vagy technikás terepnek. De hát tavaly egy 120 km-es távval kezdtem, ami elég rendesen az akkori határaimat súrolta, szóval akkor idén ezt a szintet kell elsőre megugrani, hogy érezzem a fejlődést. És egyébként meg tökre örülök, hogy végre vannak túrák a 100 és 200 km-en belüli tartományban is, mert ezek pont megfelelnek a jelenlegi fejlettségi szintemnek és kiválóan alkalmasak arra, hogy gyakoroljam ezeknek stabil teljesítését.
Privát túratörténetem során volt már szerencsém az Iszkirihez, méghozzá pont az első rendezéséhez 2014-ben. Egy Sétafikás túratársammal, Minpettel, azaz Petrával indultunk útnak Szárligetről Tatára, ragyogó időben. (Korábbi kérésem ellenére a teljesítői listán valamiért még mindig nem /vagy már megint nem szerepelek, pedig tudom igazolni teljesítésem papírokkal és fotókkal is.) Tehát tök logikus, hogy most, a jubileumi 10. rendezésen nekem a királytávon éppen 100 km-rel többet kell gyalogolnom. (Ja, nem... de hát ha valaki hülye, haljon meg.) Már csak azért is logikus, mert emlékeim szerint egyszer, egy privát vértesi túrám során belefutottam Janiék körtvélyespusztai pontjába, aminek választékát akkor is megcsodáltam (a nem elfogyasztandó plüss szurikátára külön emlékszem) és egy jót beszélgettem a pontőrökkel. Említettem nekik, hogy korábban én is mentem már százast (egyet, 2001-ben, de akkor erre az egyre is marha büszke voltam) és nem kizárt, hogy egyszer csak gondolok egyet, és itt is megjelenek. Mellesleg az Iszkiri útvonalügyileg már akkor sem igazán az én túrám volt, köszönhetően a hosszú oda-vissza szakasznak, hiszen privát túráimon is alapvetés volt, hogy mindig csak utolsó, elkerülhetetlen esetben szerveztem ugyanoda visszautat, amerről jöttünk.
2023: Pont a Vitányvárban
Aztán még 2023-ban volt egy nyúlfarknyi találkozásom az Iszkirivel: éppen medvehagymáztunk, mikor rátaláltunk több kódos ellenőrzőpontra, hiszen a túra pont ebben az időben zajlott.
Újabb Iszkiri felé utazom a jelenben
Nos, a fenyegetésemet akkor most beváltom. Így, hogy 145 km-re bővült a táv egy igen tetszetős vértesi körrel, már nem annyira frusztráló a sok útvonalazonosság. Így egy percig se gondolkoztam, hogy a bajnokságban ugyanúgy érvényes rövidebb százast válasszak.
Annáékkal még a vonaton összebandáztunk és mivel pihenni néhány másnapos fiatalnak a kalauzzal történő incidense miatt nem nagyon tudtunk, elég álmos fejjel jelentünk meg a szárligeti Faluházban. Petit is sikerült rávennem, hogy elinduljon a 35 km-es távon. Így ugyan együtt menni nem tudtunk, de legalább nem állt fenn annak se a veszélye, hogy végig hajszolni fogom, vagy éppen elhagyom, régi jó szokásom szerint.
Mindenki készülődik a Faluházban
Kicsit morcos voltam, mert amíg sorban álltam, és eszembe jutott ez-az még, amit gyorsan rendezni kellett (pl. lemosni a szarvasfaggyút a kezemről, vagy gyorsan betenni még valamit az egyik depós cuccba), rögtön ott termett a sorban még X számú indulni szándékozó delikvens előttem. Végül megkértem Petit, hogy tartsa már nekem a sort, mert így az életben nem fogok elindulni (és ennek következményeként másnap hazaérni sem). Végül 6:40-kor sikerült végre útnak indulnom a Vértes kies berkei közé. Nagy igyekezetemben teljesen megfeledkeztem arról, hogy aláírjak a bajnokságos íven, így hát főhetett a fejem, hogy fogom ezt bepótolni.
Csákonyospuszta felé
Az első, mintegy 60 km-es vértesi kört igyekeztem megpörgetni, már amiatt is, mert remekül futható, ráadásul eltévedéstől se kell tartanom, mert az egyetlen, nem túl hosszú ismeretlen szakasz a Vérteskozma fölötti S/Z elágazástól a Gém-hegyig tartott. Illetve ismeretlennek véltem még a Gántról Kőhányáspusztára vezető sárgát is, de menet közben kiderült, hogy egy nagyon hideg januári napon, még a Covid alatt, Rozmán Katival azt végig jártuk. Amikor is instantban lenyomtuk a Hős vérrel szentelt Vértes 25 km-es távját.
- 20 fok és veszélyes bikák - Gánt határában nem árt óvatosnak lenni! (2021)
Kocogva vágtam neki tehát a Szárligetről kivezető aszfaltos útnak az országos kék jelzésén, mint oly sokszor korábban is. Még az emelkedős részek is egész jól feküdtek most, köszönhetően annak, hogy kocogásnál többet a tempóba tényleg nem fektettem. De nem is kellett most, hiszen a cél az, hogy a világból is ki tudjak futni ma. Még Csákányospuszta előtt találkoztam Mészáros Enikővel, Bubuval, Ruttkay Diával és még pár másik túrázóval. Amikor a szerpentin emelkedni kezdett az egykori, már csak romjaiban létező, havas telekről álmodó sípálya mentén, én is lassabb tempóba kapcsoltam. Utolértem egy kedves párost. A fiúról kiderült, hogy egyenesen Pozsonyból érkezett. Arra is fény derült, hogy náluk is a lány vállalta be a hosszabb távot, azaz a 145 km-t. Szintén közös vonás volt bennünk, hogy mindannyian „tagjai vagyunk” a Cser M. Zoli fan clubnak. Zoli ugyanis szintén ezt a hétvégét választotta, hogy 3x is körbejárja a Balatont. Innen is nagyon szurkolunk neki!
Hosszan kanyarog az erdei út Körtvélyespuszta felé
Van minden jó az igazolóponton
Mária-szobor a Gráciák-bérce alatt
Körtvélyespusztánál Jani és Sissi pontján töltekezhettünk, ahol nem maradtak le most se az asztalról a finom házi sajtos tallérok. De ezen kívül is választhattunk még sok-sok más csemege közül is. A mögöttem induló Annáék egy óvatlan pillanatban itt beelőztek és ez így is maradt egészen a Macska-bükk utáni köves lejtőig, ahol az érkező Harrer Tamáséknak megmutattam, hogyan kell ezt megfutni versenyen. Szóval száguldottam lefelé, mint egy őrült, félrekiabálva a lefelé tartókat. Azért a Mária szobor előtt megálltam elkészíteni a szokásos fotót, újabb fejtörést okozva a lefelé közlekedőknek. Sokan voltak úton, köztük sok ismerős. Nemsokára Baranyai Erzsiéket hagytam el, majd Wehner Gézáékra köszöntem rá a Határ-hegy emelkedőjén. Géza megnyugtatott, hogy simán beírhatom majd magam a bajnokságra, ha visszaérek Szárligetre, csak ne felejtsem el beírni a rajtidőmet. Vincze Zolival már a Sárkánylyuk-völgy bejáratánál találkoztam. Nemsokára megkerültek Lévai Éviék, majd később, már a Fáni-völgy előtt Frisch Laciék is.
Kisvirágú hunyor
Keltikék a Fáni-völgyben
Ismerős emberek, ismerős utak, pont egy éve, jóval melegebb időben ugyanitt kocogtam lefelé az instant Vérköröm alkalmával derékfájósan. Sajnos ezzel a partizánakcióval úgy tűnik, végleg el is baltáztam a derekamat. A völgy képe azóta se változott semmit, most is úgy fest, mintha valamikor valamilyen erdőrendezési munkába vágtak volna, amit azóta se sikerült befejezni. Ennek megfelelően tele van a völgy alja kidőlt fákkal, meg fatörmelékkel, szóval észnél kell lenni. Az aszfalton picit tovább elkocogtam, mint egy éve, aztán most is arra jutottam, hogy a mai (és holnapi) nap lehet még futni és gyalogolni eleget, szóval ideje kicsit pihenőre váltani. Fotózgattam inkább a látnivalókat: a Hirczy-emlékművet, az Ördög-szószéket, a rengeteg keltikét, valamint az utat szegélyező sziklákat. Hamarosan felbukkant előttem újabb két ismerős, Borosnyay Pali és Börcsök András. Beérni egyelőre nem akartam őket, már csak azért se, mert remekül elszórakoztattam magam mindenféle moldvai katonadallal, amiknek a szövege csak foszlányokban volt meg. Ráadásul napok óta van egy dallamtapadásom, a Ghymestől a Pénz szaga, ami szintén felkerült a repertoárra. (Később Varga Lacival pont a túra közbeni dallamtapadásokról beszélgettünk...) Talán onnan jött az egész, hogy a mai igen szeles időjáráshoz remekül passzolt a „Sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják” szövegű mozgalmi dal, amiről viszonylag kevesen tudják, hogy a szövege egy moldvai népdal dallamára íródott. Ennek egyik lehetséges szövege „A lészpedi erdőn”. (Ugye a népdaloknak nincs sosem egy fix szövege.)
Vérteskozma határában
Innen aztán eszembe jutott egy másik kedvenc moldvai katonadalom (Keseredett az az anya), amit itt Róka Mihály elődadásában hallhatunk (szerencsére nem az enyémben):
A Kotló-hegy oldalában
Talán a katonadalok tudat alatt onnan jöttek, hogy véres harcok zajlottak a második világháború alatt ezen a vidéken, nem véletlen a környékbeli sok katonasír. Például a Kotló-hegyen, amit mindjárt meglátogatunk, is egy hosszú, véres ütközet zajlott. A dalolászás addig folytatódott, míg be nem értem az előttem haladó két fiút Vérteskozma bekötőútjánál. Azon nyomban el is engedtem őket előre az emelkedőn, mert innentől az út egyik legszebb szakasza következett számomra a rengeteg vadvirág miatt. Még lengedeztek a szélben a hóvirágok, de kidugták fejüket mostanra a galambvirágok, a kisvirágú hunyorok, az odvas keltikék, az ibolyák, valamint a tavaszi héricsek és a kankalinok is. Itt-ott látni lehetett a szintén éledező zászpák zöld hajtásait is.
Tavaszi héricsek a Gém-hegyen
A szarvasok által is megtisztelt ellenőrzőpont
Gánt látképe a magasból
Sajnos a szeles idő és a bénaságom folytán nem mindegyik fotóm sikerült jól. Menet közben egyre jobban éreztem, hogy valami kellemetlen és jelen esetben nem annyira kívánatos dolog van folyamatban, azaz énekelhettem volna azt is most, hogy „Nagylány lettem érzem igen újra”. Szerencsére készültem erre az elkerülhetetlen dologra is, úgyhogy beiktattam egy rövid technikai szünetet. Hát igen, egy ultrás nőnek kell minden eshetőséggel számolnia, főleg így a változókor küszöbén, „szanaszét marta a bugyimat az ultra” jeligére.
Gánt temploma
Errefelé nagyon dívik a tojásfa hagyománya
Ez egy másik fa, a mesterségek fája, aminek hagyománya leginkább sváb falvakban dívik
Végül a Kotló-hegyi lejtőn csak beértem Paliékat, majd rövidesen el is búcsúztam tőlük. Kereszteztem a csákvári műutat, majd újból emelkedésbe kezdett a zöld jelzés a Gém-hegy irányába. Itt konstatáltam, hogy az ellenőrzőpontunkat nemcsak mi túrázók tiszteltük meg jelenlétünkkel, hanem a szarvasok is. Majd próbáltam nem elszállni a kopár szirten dúló szélviharban.
A gánti ellenőrzőponton
Gánti életképek
Kőhányáspuszta felé Annával és Lacival
Én is leviharzottam a lejtőn Gántra, miután megcsodáltam a falu látképét felülről is. A kék kútnál vételeztem vizet, majd elbattyogtam a GántOn kóstoltam nevű kávézóba, ahová a pontunk költözött. És minő meglepetés, a pontot Kovács András vitte. Időközben a mögöttem haladó Annáék is beértek. Itt kértem az 500 Ft-os kuponomra egy kávét, ami annál 100 Ft-tal többe került. És minő szerencse, pont 2 db 50-es volt nálam apróban. Elkövettem azt az amatőr hibát, hogy a kávéra elfogyasztottam egy zabkásás gyümölcspürét. Ennek következményeit egészen Kőhányásig szenvedtem jelentkező, szerencsére nem túl intenzív gyomorpanaszok formájában (és hányás nélkül). A következő pontig Anna és Laci társaságában haladtam és jót beszélgettünk a túrafelszerelésekről és -öltözetekről és a turkálókról, azaz csupa csajos témáról. (És ugye menet közben rájöttem, hogy bizony már jártam a sárga eme szakaszán.)
Vacak, a tájház fogadóbizottsága
A kőhányáspusztai kápolna
A kőhányási pont volt a nap egyik fénypontja, főleg amiatt, mert Feri bácsi tájházának az udvarán kapott helyet. A tájházat eddig mindig csak a kerítésen kívülről láttam, most legalább kicsit sikerült beljebb is jutnom. Olyan nagyon nem, mert a tájház maga zárva volt. A fogadtatás nagyon barátságos volt, Vacak, a porta őre azon nyomban nyújtotta pacsira a mancsát, mihelyt beléptem a kapun. Rita mindenféle kenyerei is ránk mosolyogtak, de az előzmények miatt nem mertem zsíros kenyeret enni, csak néhány kisebb szelet lekváros csúszott, annak reményében, hogy az majd nem okoz gondot. Annáék hamarabb indultak útnak, én picit lemaradva követtem őket a gesztesi vár irányába. A vár előtti ereszkedés előtt jött az első igazán saras szakasz, ahol igen óvatosan kellett lépkedni. Majd később a kellemetlen ösvényen is, csak ott a sok fatörmelék és ág miatt. Ez a rész is tavaly óta csak rosszabb lett.
Várgesztesi életképek
Végighaladtunk Várgesztesen, majd az ellenőrzőpontunkat a tó melletti esőháznál találtuk meg. Az impozáns Zsigmond-kő mellett másztunk fel a hágóba egy melegebb időben igen izzasztó emelkedőn, hogy innen leereszkedjünk a Mátyás király-kúthoz. Nagyjából fej-fej mellett haladtam Annával és Lacival, de most már külön-külön, mindenki a saját, éppen aktuális tempójában menetelt előre. Nálam ez néha séta, néha kocogás volt, ahogy a terep kiadta.
A kútnál volt két nagyon cuki pontőr, egy túlméretes sheltie és egy barna uszkár, akik kedvemért még modellt is álltak. Szintén említésre méltó az itt vételezett zseniális robbanós cukorka, amiből nagyon sajnálom, hogy nem hoztam többet. Meséltem Annáéknak, hogy a következő szakaszt szeretik sokan elkispistázni az aszfalton mindenféle túrákon és futóversenyeken. De ugye mi ilyet nem csinálunk, így szépen felkapaszkodtunk a hegyoldalba. Érintettük a Szarvas-kutat, ahol szintén volt önigazolós EP-nk, majd a Vitányvár aljánál is firkantottunk egyet a kihelyezett filccel. Kidőlt fákat kerülgetve megmásztuk a várhoz vezető emelkedőt, hogy fent is beírjuk a kódot. Az elkövetkező rész talán az egyik olyan szakasz a Vértesben, ahol a legtöbbet jártam, egészen Szárligetig, kezdve egészen kisiskolás koromtól, amikor több templomi kiránduláson és osztálykiránduláson is megfordultam itt. Pont meséltem az egyik túrázónak, aki véletlenül valami jóval meredekebb alternatív útvonalon jött fel a várba, hogy egyszer egy osztálykiránduláson is így másztunk fel, mint afféle ifjú és lelkes várhódítók.
A körtvélyesi kilátónál
A Mária-szakadékban
Innen már gyorsan visszajutottunk a körtvélyespusztai pont kiapadhatatlan készleteihez. A Mária-szakadék bejáratánál Gyula fotózott, de csak a lefelé tartókat kapta lencsevégre, így várnom kellett a soromra, jobban mondva még fel kellett másznom a körvélyesi kilátóba igazolni, hogy kiérdemeljek egy rólam készülő képet. Hamarosan nagyon megörültem a szembe érkező Horváth Verának és Szabó Attilának. Lefelé menet Határ Csabiékkal is összefutottam. Közben Pető Sanyi is beért minket, aki csatlakozott Annáékhoz. A szakadék szerencsére teljesen száraz volt, jól lehetett haladni benne. A turistaház után így utolértem Annáék hármasfogatát és innentől egészen a szárligeti megérkezésig együtt maradtunk. Pető Sanyi azon morfondírozott, hogy megelégszik mára egy hatvanassal, nem tudom, végül meggondolta-e magát és kiment-e megcsinálni a százast.
Birkák legelésznek Csákányospusztán
Közben kiderült, hogy Peti sikeresen célba ért a 35 km-es távon, ami valójában kis híján egy 40-es. Persze nem felejtette el megemlíteni, hogy ez nagyon nem az ő műfaja. Időben nagyon jók voltunk, még 5 óra se múlt, mire visszaértünk a Faluházba, azaz nem kellett 10 óra se a 60 km-hez. Azon nyomban kértem is a kuponomra egy hot dogot, majd készítettünk egy közös képet Verával, Szőke Sanyi jóvoltából. Közben megtárgyaltuk, hogy jó eséllyel találkozunk a Zörög-hegy túrán húsvét hétfőn.
A csákányospusztai templomrom szomszédságában vezet utunk, nem vágjuk le a kanyart
Verával Szárligeten, 60 km után
A korábbi malőr miatt gyorsan átöltöztem, majd kikosaraztam az éppen indulni készülő Annáékat, mivel nekem még volt 5-10 percnyi molyolni valóm. Még több időt adva magamnak is elkövettem néhány hatalmas hibát, aminek a következő oda-vissza szakaszon ittam a levét. Az első nagy hiba volt, hogy megelégedtem avval, hogy csak a pici esőkabátot viszem ki a következő részre. Ugyan mondtak esőt, de eddig tök száraz, szeles idő volt, meg túl nagy mennyiségű csapadékot nem is jósoltak. Ha magammal a nagy lebernyeget nem is vittem, de betehettem volna legalább a Tatára depózott hátizsákomba. És ugyanígy eldepózhattam volna oda a melegebb pótkesztyűmet is... A másik, amit most nagyon megtanultam, hogy ha kiveszek valami pótfelszerelést a csomagomból, azt azon nyomban vissza kell pótolni. Most ugye zoknit is váltottam, bár nem szoktam, és a pótzoknit a zsákomból szedtem ki. És elfelejtettem tenni be helyette másikat. És azt is megtanultam, hogy ha nem mondanak túl intenzív csapadékot, akkor is kell a vízhatlan kesztyű hideg időben. Mindjárt mesélem is, hogyan szívtam ezen hülyeségeim miatt.
Szóval Annáék után kb. 5-10 perces késéssel én is elindultam Tata irányába a kéken. Egyelőre csak a szél süvített, ahogy átbaktattam viszonylag még peckes léptekkel a szárligeti vasúti felüljárón. A Zuppa-tető alatti nyeregbe felérve aztán azt is megtanultam, hogy szürkületben nem futunk: akkorát tanyáltam egy kiálló fában vagy egy kőben, hogy a kezeim bőrfelületének épségét csak az óvta meg, hogy a hideg miatt volt rajtuk kesztyű. Ez jó sokáig el is vette a kedvem mindenféle kocogási kísérlettől.
A szombati nap utolsó képe az autópálya igen kihalt átjárójánál
Amire odaértem az autópálya frissen épülő hídjához, elkezdett szemerkélni az eső. Itt azonban az eleredő esőnél nagyobb gondom volt, hogy merre is haladjak tovább, mert egyes jelzések úgy tűnt, hogy a szemközti erdő felé mutogatnak (később Peti is mesélte, hogy ő is elbizonytalanodott ugyanitt). Végül visszamásztam a meredek laza murvás töltésre, ami 60-70 km-rel a lábamban már nem volt egy egyszerű mutatvány. A Gyula féle terelésen haladva egyre intenzívebbé vált az eső, így egy nagyobb fenyőfa csapadékárnyékában elővettem az esőkabátom és eltettem a szétázott szélkabátom. Egyben kiszedtem az egyre közelítő sötétségre gondolva a fejlámpám is. Ahogy kifelé haladtam a faluból, folyamatosan öltözködnöm kellett, fejpánt le, sapka fel, kesztyű a ruhaujj alá (bár ekkorra már édesmindegy volt neki), így nem haladtam valami tempósan. Be is értek hamarosan Csabiék, majd el is hagytak, mivel nem voltam túlzottan a helyzet magaslatán. Kezdett elszállni minden motivációm. De itt a semmi közepén nem nagyon tud mást csinálni az ember, csak megy előre, aztán majd megszokja, hogy ázik-fázik, lassan vizes mindene és ez nem nagyon fog változni az elkövetkező mintegy 6-7 órában se biztosan. Sőt rosszabb helyzetben azután se. Szerencsére az emelkedőn fel a Somlyóvárra nem fáztak annyira a kezeim a vizes kesztyűben. Csabiék a ponton bevártak és közölték, hogy nincs toll és hogy hoztam-e. Mivel betettem egy filcet még az utolsó pillanatban, nem kellett kölcsönadniuk a sajátjukat. A nyeregig még kerülgetni kellett néhány kidőlt fát, nekem legalábbis, mert én nem tudok úgy átmászni rajtuk, hogy nem leszek vizes tőlük. Az egyik ilyen kerülőben megint elhasaltam néhány csúszós ágon. Valahogy összekapartam magam és igyekeztem a fiúk nyomában Tornyópusztára.
Az igyekvés annyira sikerült, hogy a kanyarban nem vettem észre a nyilat, ami a menetiránytól kb. 100 méterre balra lévő EP felé mutatott. Így sikeresen kihagytam a pontot. Mondjuk egy bóját legalább kirakhattak volna, mert azt nehezebben nézi be a magamfajta is, aki a kapucni alatt a sötétben szinte vakegérként közlekedik. Egyébként is úgy gondoltam, hogy a keresztnél lesz a pont, mint 12 éve, de hiába meresztgettem a szemem jobbra, ott nem láttam semmit. Aztán utána filózgattam jó sokáig, vajon hova tehették a pontot, talán a műúthoz egészen, míg végül ott sem volt. Majd az engem ismét utolérő Csabiék világosítottak fel Koldusszállás előtt, hogy bizony főbenjáró hibát követtem el. Amit ekkor már rég sejtettem. Ez megint eléggé lelombozott, de egyben annyira pont feldühített, hogy ébren tudtam maradni a következő rém unalmas szakaszon a baji rotundáig. Időközben az eső is elállt és kiszáradt a kesztyűm, de ennek sokáig nem örülhettem, mert amikor már lefelé tartottam a templomromhoz, még intenzívebb csapadékhullás kezdődött. Helyenként az út is kezdett sikamlóssá válni.
Szerencsére a pont fölé sátrat feszítettek, így legalább addig nem áztunk, amíg falatoztunk. A pontőr srác meg olyan kedves volt, hogy meleg teával is készült. Magamban még mindig a figyelmetlenségemen dühöngtem és azt tervezgettem, hogy tudom pótolni a hiányzó tornyópusztai pecsétet, illetve igazolni a szárligeti ottlétemet, mert ott is elfelejtettem pecsétet kérni. A kálvárián lefelé haladva azonban gyorsan elvonta erről a figyelmemet az igyekezet, hogy be ne csússzak az ösvényt hosszan kísérő mély árokba. Mert kezdtek egyre kacifántosabbá válni a terepviszonyok, köszönhetően a még mindig sűrűn hulló jéghideg esőnek.
Szerencsére leérve a kálvárián, és miután tettem egy felesleges kitérőt egy az úttal párhuzamos löszös árokba, aszfaltra jutottam, amit ezután pár órán át el se hagytam. Lassacskán az eső is alábbhagyott, ahogy Bajról Tata felé gyalogoltam. Bajon egyébként lomtalanítás volt, és az egyik szemétkupacban megláttam néhány elég masszív nejlonzsákot, azt gondoltam, hogyha visszafelé még mindig esik, magamhoz veszek néhányat és fabrikálok belőlük hosszabb kabátot.
A Jóbarátok söröző nyitva volt, de attól a szándékomtól, hogy esetleg meginnék egy kávét, hamar eltérített a kocsma előtt hangosan mulatozó nem túl józan társaság. Mentem hát rendületlenül az Est mozi felé, annak reményében, hogy még jócskán a 3 órás zárás előtt elérem (ami az óraátállítás miatt valójában 2 órakor történt). Mikor már elég közel voltam, kicsit elbizonytalanodtam, hogy mennyit kell még menni odáig, de szerencsére éppen jött szembe egy túratárs és gyorsan megmondta, hogy már innen látom is a bejáratot.
Bent sajnos egy újabb sokk ért: nem volt ott a depózott hátizsákom. Alig lézengett a sarokban néhány kisebb tornazsák, és a csomagtartóból se került elő a cuccom. Nem tudtam igazán hová tenni a dolgot: egész biztos, hogy jó kupacba raktam, sőt még fel is címkéztem a nevemmel és a rendeltetési hellyel. Jól jött volna legalább a plusz nadrág a lábamra, meg némi frissítő. Jobb híján túlélő üzemmódba kapcsolva kimentem a tókörre, nem nagyon tehettem mást. Legalább evvel a ponttal se ment nagyon az idő. Visszafelé ez a pont már amúgy is elköltözik a csónakházba.
Hogy ne fázzak, kocogást imitáltam, ami öreg hiba volt az Öreg-tó partján. Mivel lámpát nem kapcsoltam, a gyér közvilágítás következtében folyton beletrappoltam mindenféle alattomos pocsolyába. A tempó is meglehetősen beteg volt, így hát beszüntettem a futást. A parton haladt még rajtam kívül egy pár (vagy nem pár, csak együtt sétáltak) ezen a késői órán, akik kedvesen érdeklődtek, hova igyekszem. Meséltem nekik az Iszkiris küldetésemet, de nem lepődtek meg, mert úgy tűnt, otthonosan mozognak a túrázás világában. Sőt kedvesen még egy májusi Viator túrára is meghívtak. Közben azt is megmutatták, merre találom a lovardát, majd elbúcsúztunk, mert innentől már más irányt követtünk.
A tóparti magányomat kis ideig oldotta Varga Laci, akivel együtt éltük át az óraátállítás mindent elsöprő élményét. Megpróbáltam volna levideózni, ami csak 2 részletben sikerült annak folytán, hogy az órám csak rövid ideig világít. Így csak pont a lényeg nem látszik a 2 videón, ahol az egyiken még 1:59 van, a másikon meg már 3 óra.
A csónakházhoz érve Gyula fogadott, aki örömmel újságolta, hogy a csomagok is megérkeztek. Ennek én is nagyon megörültem, gyorsan felkaptam alulra és felülre is egy-egy plusz réteget és lecseréltem jobb híján a vizes cipőm, mert itt szembesültem avval a kegyetlen valósággal, hogy se a nagy esőkabátot, se váltózoknit nem küldettem ide. Ellenben volt váltócipőm, ami hosszú távon mégis jó stratégiának bizonyult, mert visszafelé kiszáradt benne a vizes zoknim. Megettem egy banánt a csomagból, kivettem az energiaitalt és a koffeines shotot, amit ahogy volt, ott is hagytam a csónakház padlóján. De erre már csak jóval később jöttem rá. Nem is számítottam arra, hogy sikerül még hozzájutnom valahogy. (A célban már azonnal nyújtották is felém.) Még eszegettem kicsit, Gyula talán fotózott is, de ez már abszolút az emlékezet homályába vész. Majd útnak indított a mozihoz, ahol fel kellett írnom még egy nevet a cégtábláról. Ez a 200 méter kitérő már igazán eltörpült az eddig megtett táv mellett, tehát nem nagyon tiltakoztam.
A szél fújt, a hideg minden oldalról támadt, a csere New Balance kegyetlenül nyomta a lábam (még egy ok, hogy megrendeljem azt az éppen akciós új Ultra Flowt), de nem volt mit tenni, a 145 km-es díjazásért menni kellett tovább. Még odafelé a baji rotunda környékén volt ez ügyben egy kicsi megingásom, és azt gondoltam, hogyha továbbra is esik masszívan, beérem a 100 km-rel, esetleg megyek egy tiszteletkört az Öreg-tónál, majd felülök a vonatra, mostanra ez a betegségem elmúlt. Semmi kétségem nem maradt afelől, hogy az egyedüli lehetséges út Szárligetre visz vissza.
Mentem tehát eltökélten, bár kicsit álmosan a célom felé. A hosszú oda-vissza szakaszt tartalmazó túrának egyetlen egy óriási előnye van, hogy a szemből érkező túratársak köszöntése folyamatosan ébren tart. Felismerni sajnos nem mindenkit lehetett a klepetusokban és csuklyák alatt. De legalább nagyjából végig lehetett követni, ki merre helyezkedik el a népes mezőnyben.
Ehhez a túrához már 2 mókus kell... (tábla Vérteskozmánál)
A vasúti átjárónál éppen érkezett egy hosszú tehervonat, amit ki kellett várnom, a kocsma már zárva volt, így fuccs a kávénak (a kávés csokijaim meg egyre hiába kerestem). A lomtalanításból a zsák jelenleg nem kellett, a szembe érkező Feri a mozis pont felől érdeklődött, aztán máris meg lehetett kezdeni az emelkedőt a kálvárián. Ami most tényleg néhol egy szenvedéstörténet volt a sárban csúszkálva. Kaptam egy kis ízelítőt a tavalyi Iszkiriből, amit kihagytam (azaz helyette a Téry 50-en tapicskoltam a sárban és áztam). Végre aztán elértem a pontot, ahol Csabi meglepetésemre kávéval is tudott szolgálni. Közben beérkezett Rita és Dani is, akikről korábban valamiért azt hittem, hogy seperni fognak. Rájártunk a finom házi májkrémes kenyerekre, majd végül egyedül indultam tovább. Daniék úgyis beérnek, ha akarnak vagy tudnak. De hiába tekintgettem sűrűn hátra, sehol sem tűntek fel.
Koldusszállásnál már sötét fellegek közelednek
Közben szép lassan kivilágosodott, ami újabb reményt adott a sikerhez. A hosszú egyhangú szakaszt se éltem meg unalmasnak, mert így világosban sok volt a látnivaló, illetve a madarak igazi koncertet adtak a hajnal tiszteletére. Mondtam is Daniéknak még a ponton, hogy ez jót jelent az időjárás tekintetében. Egyelőre nem volt nyoma érkező csapadéknak. Koldusszállás felé egy nyuszi keresztezte utam, majd a szajkók mulatságos játékát szemlélhettem. Később megint szerettem volna megkaparintani a kávés csokim, de helyette csak a Negróm találtam végre meg, amit korábban szintén hiába kerestem. Kezdtem ugyanis érezni a torkom menet közben, valószínűleg a belélegzett hideg levegő hatására (hasonlóról Laci is beszámolt). Amikor lekanyarodtam a műútról az erdőbe, láttam, hogy Ritáék már az úton jönnek mögöttem, tehát legkésőbb a ponton jó eséllyel találkozni fogunk megint.
Pont a mérlegházban
Gyártelepi kecskék
A pont előtti hosszú aszfaltos szakaszt feldobta a kis barna mókuska, ami éppen átszaladt előttem. Hiszen úgyis mókus a kabalaállatom. Jelenleg kettőt is cipelek a táskámon belőlük, abból a megfontolásból, hogy egy ilyen hosszú távhoz már kettőnek kell adnia az erőt. A pont előtt valóban beértek Daniék, így együtt költöttük el a finom borsólevest. A ponton volt egy aranyos, simogatni való cirmos is. Éltem is a lehetőséggel.
A megmentőm
Felfelé jót beszélgettünk például a közeledő Lazová stovkáról, ahova Ritával mindketten szándékozunk menni, majd Dani megmutatta a Somlyóvár alatti félrevezető és egymásnak ellentmondó információkat tartalmazó tájékoztató táblákat. Éppen rám jött a szapora, de erre is volt tanácsa: csak ki kellett tartanom a turistaház közelében lévő budiig. Ez egyben azt is jelentette, hogy el kellett búcsúznom a jó társaságtól. Innentől megint magányos kilométerek következtek, de előbb még fel kellett írnom újra saját tollal a kódot, ami nem változott. Tettem még egy kísérletet a kávés csoki megkeresésére, de sajnos igyekezetem nem koronázta siker.
Kódok lengedeznek a szélben
A lejtőket próbáltam megkocogni, annak reményében, hátha beérem még Danit és Ritát, bár a mozgásom ekkorra már meglehetősen nyomorék volt. Nem is lett semmi az utolérésből. A Zuppa-tető innen még jó távolinak tűnt, ráadásul át kell buknunk a túloldalára. Már Koldusszállásnál láttam, hogy jobbról elég sötét fellegek közelednek. Mire kiértem az utolsó bozótosból is a nagyegyházi aszfaltra, már elég szaporán hullott ismét az égi áldás. Megint vizes lett a cipőm és a kesztyűm, de ennél jobban aggasztott a kezdődő talpfájás a hosszas kemény aszfaltburkolaton való taposás miatt. Ez persze nem adott apropót arra, hogy elkispistázzam az új kéken a nekünk előírt hosszabb kanyart. Így én balról érkeztem az építkezéshez, míg egy szintén túrázó idősebb úr jobbról. Ő mindenesetre adott egy kéretlen tanácsot, hogy a keskeny elkerített részen menjek, mert az van kijelölve nekünk, túrázóknak. Valószínűleg igaza is volt, de az a tény, hogy vasárnap erre a kutya se tevékenykedik és a veszélyes munkagépek valahol a garázsban várják a hétfőt, nem zavarta. Meg az sem, hogy a hídhoz balról kellett volna érkezni hozzám hasonlóan. Szóval én is adhattam volna neki egy kéretlen tanácsot...
Szerencsére az úr gyorsabb volt és el is húzott az emelkedőn. Én eddigre már csak túlélni próbáltam azt a szűk 5 km-t Szárligetig. Alig vártam, hogy lejtőre váltson az út, de abban se volt köszönet, csúszott kegyetlenül. És nem itt az utolsó erdei métereken kéne szerezni néhány divatos sárfoltot. Aztán már csak a vasúti felüljárót kellett leküzdeni. Már az órám is azt mutatja, hogy innen már csak pár száz méter, és megvan az idei első bajnoki futamom. Gyors gratuláció a Faluházból kifelé tartóknak, aztán végre be lehet lépni a meleg helyiségbe, ahol Csetneki Sanyi átadja a díjazást.
És akkor eljutottunk idáig is.
Most végre már lehet pihenni, bandázni, teljesítőkkel és szervezőkkel, Sissi meg hordja nekünk a finom zsíros kenyereket csalamádéval, pálinka is jut a sikeres teljesítés örömére. A vonathoz is kivisz minket az egyik srác, az se baj, hogy négyen zsúfolódunk a hátsó ülésen. Az állomáson még ki kell valahogy bekkelni a viharos hideg szélben azt a 6 percet a vonatig. Közben egy vicces epizód játszódik le: a felüljárón megjelenik egy népes turista csapat, akik szintén a vonattal szándékoznak hazautazni. Mondjuk is, hogy ezek szerint nem csak mi vagyunk hülyék. Ők nagyjából ugyanevvel a mondattal köszönnek ránk. De mi azt válaszoljuk, hogy mi náluk is hülyébbek vagyunk egész biztosan. Fel is vázoljuk, miért, és ők csak hüledeznek. Közben vezetőjük is megérkezik, aki valamiért ismerős: hát persze, gyorsan kiderül, régi túratársam és Sétafikás túravezető kollégám, Apáthy Laci az. Milyen kicsi a világ (és a túrázó társadalom).
Túra utáni életkép
A vonattól hazajutni se egyszerű mutatvány: nem szégyellem, most az én járásom is olyan, mint az elsőbálozóké a Kinizsi százon. És ilyen is marad aznap végig. De amit elterveztem, azt megcsináltam.
