Száz katona emléke

Szamár-hegy, ahol a száz katona nyugszik

 Az erdő tele van befejezetlen történetekkel. Enyedi István már három hete bezúzott fejjel fekszik valahol a hegygerincen, arccal egy pocsolyában, és már sohasem fog visszatérni a barátkúti erdészházba. A piros autó darabjai szanaszét szóródtak a meredek sziklás hegyoldalban, sose fut már többé az országutakon. A kesztölci postás se mássza többé naponta a köves emelkedőket Pilisszentlélekre meg vissza, a faluból egyébként is Pajkaszeg lett azóta. Pápay Domokost se viszi haza a pilisszentkereszti autóbusz, kivérezve, mozdulatlanul fekszik az erdő mélyén. A villámsújtotta, leégett hársfa nem virágzik ezentúl, nem ülnek ágaira a madarak. Nem tér vissza hazájába a német vadász fia apjával és a csehszlovák kisrepülő utasai is szanaszét szóródva fekszenek a roncsok között a hegyoldalban. Örökre megdermedt jégmadár pihen a frissen sarjadó fűben. És hiába várja otthon az asszony, a szerető vagy az édesanya azt a száz magyar katonát, akik a Szamár-hegyen lévő állásaikat védve estek el mind egy szálig, felőrölve a szovjet túlerő által.

Enyedi István erdőőr keresztje

A kereszt felirata:

Reményik Sándor

Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,

Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,

Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Az utókor, az emlékezet, valamint a helynevek állítanak emléket legtöbbjüknek, egyedül a piros autó vált önmaga mementójává, miután senki se vállalta darabjainak elszállítását a nyaktörő szirtekről. A jégmadár még ennyi nyomot se hagy majd maga után.

Autóroncs csúfítja a Háromszáz-garádics kaptatóját

Az elesett katonákra ez a túra is emlékezik, amin most részt veszünk. Van, aki tiszteletét leróni jött, van akit ideológiák hajtanak, van aki megszellőztetni szeretné a friss tavaszi fuvallatban magyar vagy német egyenruháját, van akit a kilométerek tetemes száma lelkesít, van akit az útvonal nehézsége vagy szépsége. És persze van, akit egyszerre több dolog is. Elég diverz a társaság, de az erdőben sok minden elfér egymás mellett. A túrázó, aki éppen első teljesítménytúráját teljesíti, a rutinos öreg róka, a gyorslábú terepfutó, az egyenruhás hagyományőrző. Elfér a lombok alatt a hóvirág, az odvas keltike, a pirosló hunyor, az ibolya is egymás mellett. De sajnos az országútról ledobált tejfölös és joghurtos pohár is megbújik közöttük, főleg egy szinte járhatatlan és kijelzetlen patakvölgyben, ahol egyébként elméletileg lenne turistaút.

Küzdünk az alig járható patakvölgyben a sárga kereszten

Mi hárman egyértelműen a teljesítmény hajszolása miatt vagyunk itt. Ez lerí a futósra vett ruhánkról és a tempónkról is. Lassan-lassan a mezőny élére verekedjük magunkat, ahogy kocogva hagyjuk le a terepnadrágosokat, a bakancsosokat, a katonaruhásokat, valamint a túrabotosokat. A végén már csak a hasonszőrű hibbant kollégákkal előzgetjük egymást. Ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, mi ez a maroknyi kis belterjes társaság. De nem azért vagyunk itt, hogy versenyezzünk egymással, hanem hogy készüljünk a hosszabbakra, nehezebbekre, mert kopogtatnak az ajtón a százasok. Maholnap itt az Iszkiri. Aztán beindul gőzerővel a szezon. Addig is menni kell folyamatosan, minél hosszabbat, minél nehezebbet, lehetőleg minden hétvégén. Ez az útvonal kitűnően alkalmas erre. Kegyetlen felfelék, bokatörő lefelék: a Háromszázgarádics természet alkotta meredek és csúszós kőlépcsői, majd alig pár perc múlva a Szuszogó kimerítő kaptatója. Kapaszkodás a Pilis oldalába, ereszkedés a Vaskapu-völgy köves útján a Mária-padhoz. Rövid de velős mászás az Alsó-Ecset-hegyre. Ösvénynek csak nehezen nevezhető utak a Szentléleki-patak völgyében és a Hamvas-kő alatti árokrendszer mentén. Átkúszások fatörzsek felett és alatt. Csak túratársaimnak köszönhetem, hogy nem hagyom el közben az összes iratom és a telefonom, ami mind valahogy kipotyogott a táskám zsebeiből. Majd végül még egy Zemplént idéző ereszkedés a Hideglelős-kereszthez. Az északi zöld ugrik be azonnal, az a hely, ahova nyáron ismét készülök. A zabszem már a fenekemben.

Nehezen járható jelzetlen patakvölgy, mély árkokkal a Hamvas-kő alatt

Egykori vízáteresz helye

A környező vidék azonban teljesen más kilátásokat mutat, akármelyik magaslatról is nyílik egy kis ablak a szemközti ormokra vagy éppen a Duna ezüstszalagjára. Ahogy múlik az idő, a felhők egyre sűrűsödnek felettünk. Bár napsütésben indultunk, ahogy belefutunk a délutánba, egyre sötétebb fellegek nyomulnak előrébb a láthatáron, egyre fenyegetőbben. Talán éppen megússzuk, hogy elázzunk, ha elég gyorsak vagyunk. És talán hideglelést se kapunk könnyű kis öltözetünkben, bár ma sem fűtöttek be túlzottan. A Hideglelős-kereszt a legenda szerint talán megvéd mindettől, ha nem kapunk nyomban hideglelést a látványától. 

Kilátás a Hideglelős-kereszttől

A nem túl bizalomgerjesztő kereszt

Változatos, szép és kellően nehéz útvonal, példásan jó ellátás: tea, kávé, zsíros kenyér, gyümölcs, müzli szelet, kókuszrúd és a végén még egy bónusz paprikás krumpli. Eltévedni sem lehet, a szalagozás egészen profi munka. A vezetőfüzet szép és informatív, mint ahogy a kapott pecsétek is mívesek, a pontőrök is ügyelnek arra, hogy el ne maszatolódjanak. A végén egy kifejezetten dekoratív fémjelvény jár a 45-ös táv teljesítőinek. Rossz szavam nem lehet a rendezésre, még akkor se, ha egyértelműen kötődik jobboldali szervezetekhez és párthoz is. Kapott szóróanyag képében jelen van a politika is, amit szeretnék kizárni a hétvégéimből legalább. Ha már hétköznap úgyse tudom. És valahol örülök, hogy valakik legalább életben tartják ezeknek a szerencsétlen katonáknak az emlékét, hiszen egyébként valószínűleg a történészeken kívül nem is nagyon tudnának róluk.

A szép kivitelű díjazás

Sajnos erdeinken, hegységeinken is átszáguldott a történelem, ugyanúgy mint a városokon és falvakon, és sok keserű nyomot hagyott maga után. Csak sírok és keresztek tanúskodnak a történtekről. A katonákat eltemetik, sírjukat benövi a fű, megtelepszik rajta a hóvirág, az odvas keltike, az ibolya, még talán a pirosló hunyor is. A történet itt véget ért, de jön a tavasz és az új kezdet. A természet most már a születésről, az alkotásról szól, nem a félbeszakadt történetekről és az elmúlásról.

Katonasirató a Makámtól Bognár Szilviával - csak mert szép és ide illik:

A 100 katona sírja

Strava-link: 

Halálos iramban

 

Nemrég beszélgettünk a fiammal, aki nem áll nagy gyalogló hírében, arról, hogy milyen lenne az a teljesítménytúra, amin hajlandó lenne részt venni. Nagyjából 3 ismertetője van ennek a minden szempontból ideális túrának: 

- Halálra traktálják az embert mindenféle gasztronómiai csodával.

- Ezt meglehetősen nyomott áron teszik. (Legalábbis az ár/érték arány jó legyen - azaz kevés pénzért fergeteges kaját!)

- Cserébe alig kelljen valamit gyalogolni.

A furfangos gyermek meg is alkotta gyorsan a Jókai 10 fantázianevű teljesítménytúrát. És mit ad Isten, a Jókai 10 létezik! Attila a nagy magyar Alföldön való hosszas menetelésünk közepette már pedzegette ezt, de akkor még a leghátsó agytekervényeimben sem fordult meg, hogy én ezen részt is vennék bármikor is. De mit hoz a sors: erre a hétvégére egyedül és túra nélkül maradtam. A végül semmit se kiderítő allergológiai vizsgálat miatti 1 hét kényszerű semmittevés után már nagyon viszketett a talpam (na nem az allergia miatt), szóval keríteni kellett valami gyaloglatot. Sajnos sok valamirevaló túra ezen a hétvégén nem akadt, leszámítva az Orbán Imre féle negyvenest, ami persze vasárnapra esik, mikor sajnos családi hejehuja miatt már nem érek rá. Vagy ami még számításba jön, az a magamfajta tömegközlekedőnek nem játszik, hiszen Abaliget vasútállomásra pont akkorra visz le az első vonat, mikor a faluban befejeződik a rajtoltatás. És az igen kinti vasútállomástól a falu még egy kisebb túra (pont ugyanúgy, mint Piliscséven, csak ott talán kicsit még hosszabb). Igen, utánanéztem, mert reménykedtem... A szeretett Kőszegi-hegységembe leginkább meg se próbálnék eljutni. Addig nézegettem a túranaptárt, míg szemet nem szúrt egy az Alba Túrakör által szervezett Jókai Mór emléktúra nevű 26 km-es túra, ami a fent említett Jókai 10 nagy testvére. Főleg az, hogy 1000 m szintemelkedés is jár a túrához. Hm, nem rossz! A tetszetős útvonalat végigolvasva már éreztem is, hogy rátaláltam a hétvégi menetre.

Nyilván a valóság sajnos nem találkozik a csak a fiam fantáziájában létező Jókairól elnevezett szinte ingyen történő gasztronómiai jellegű andalgással, tehát fizetni is kell, meg menni és mászni is. Azonban gasztronómai rész 1500 forintért akár járhatott is volna a túra mellé, ha nem vagyok túl gyors. Délután 3-kor ugyanis lehetett volna disznótorosra menni a Művelődési házba. De sajnos már induláskor sejtettem, hogy erről le fogok maradni. Ugyanis nagyjából 6 órás menetidőt terveztem, úgy, hogy a lejtőket megkocogom. Illetve, ha úgy gondolom, a sík szakaszokat is – bár ilyen nem sok lesz.

A piliscsévi vasútállomás még a falu szélétől is elég messze van

A 7 óra 7 perckor Piliscsévre érkező vonatról egy jó csapatnyi túrázó szállt le. Senkinek se volt kedve mintegy 2 km-t gyalogolni a rajtig, így a megállóban dideregve és harkálykopácsolást hallgatva bevártuk a buszt. Mikor leszálltunk, én csak mentem a többiek után, be a kocsmába, ahol a rajt volt. Bár először azt hittem, a többiek csak megalapozni akarják a mai gyaloglást, de nem, tényleg itt volt a rajt. (Végül is a TT-n is fent volt az infó, meg itt is ki voltak téve erre utaló jelek.)

Túraplakát a kocsmaablakban

Gyors mosdólátogatás után 7 óra 40 perckor sikerült is útra kelnem, miután az órám még álmos GPS-e is felébredt nagy nehezen. Sík a terep, miért is ne kocogjak? Sorra előztem is ki a korábban indult túratársakat, ahogy kanyarogtam a falu utcáin a pincesor felé. És mikor már picit emelkedni kezdett a terep, akkor is kitartott még a futókám. Ezen még én is meglepődtem. Néha persze egy-egy fotótémánál megálltam, de mire elhagytam a falu külterületét is, nagyjából szinte az egész mezőnyt magam mögött hagytam. A pincesor után jött egy kicsit markánsabb emelkedő, ott már azt mondtam, hogy ez már nekem is sok, öreg vagyok én már ehhez! De mihelyt kicsit lankásabb lett a terep, máris újból elővettem a kocogást. Furcsa ez a dolog, néha még síkon is küzdök magammal, ma meg még az emelkedőt is bírom. Az biztos, hogy ezt nem a fene nagy edzettségemnek kell betudni – főleg egy hét kényszerű lazsálás után.

A csévi pincefalu

Állig begombolkozva futni se lehet nagyon, így hát ideje volt nekivetkőzni, tanulva a bükki hibámból. Alapból elég vacogós idő volt, így hát végül maradt az aláöltözet, póló, plusz egy közepesen vastag felső. Legalább majdnem teljesen narancssárga voltam így, csak a már sajnos igen korán szétesőben lévő lila Speedcrossom és a szürke zsákom rondított bele. Kevesebb ruhában a futás is vidámabban ment, főleg, hogy hamarosan kellemes lejtő is érkezett hozzá. Ráadásul ez a lejtő igen szép nosztalgikus emlékeket idézett fel bennem a számos Pálos 70 teljesítésem kapcsán. Ugyanis a régi útvonal itt haladt, vele együtt én is öt alkalommal. 

Ők mind eltévedtek :-)

A Tölgyfa büfé irányába szaladva lehagytam már az összes sporttársat, így aztán egyedül ácsoroghattam előtte, keresve az igazolópontot. Semmi se jelezte, hogy bent vagy kint van-e, az itiner se adott tanácsot. Jobb híján benyomtam egy OKT bélyegzőt, igazolva, hogy itt jártam. Még 10 perc volt a hivatalos pontnyitásig. Az érkező többiek is tanácstalanok voltak, így hát nem akartam vesztegetni az időt, indultam is tovább vissza a sárgához. 

Klastromromok Klastrompusztán

Oda megyünk fel a sziklához!

Minő meglepetés, ezúttal kiderült, hogy a rettegett sárga egész sokáig futható. Csak éppen a Páloson közel 50 km-rel a lábban a fenének van kedve futkározni – főleg kicsit felfelé. Persze mikor megérkezett az igazi emelkedő, rögtön elfogyott a futókedvem azon nyomban. Ez egy elég kemény küzdős szakasz, egészen fel a Kémény-szikláig. Véletlenül kimentem a szikla előtti kilátóhelyre is, ahonnan szintén szép a kilátás. De azért az igazi látvány a szirtek tetejéről tárul elénk. 

Erre a kilátóhelyre véletlenül mentem ki

Innen a Kémény-sziklától azonban sokkal látványosabb ugyanaz

Bár éppen jött egy pici pihenőszakasz, elég szomorú voltam, mert tudtam mi vár rám: a Simon-halála. Ez a név mindent elmond erről a rusnya, köves, bedőlt fákkal teli emelkedőről, ahol most Simon lassú kínhalált fog szenvedni, mire felér. Legyen is bárki az a Simon. Márpedig a pilisi legendárium szerint Simon legalább ötféle személyként szenvedett itt ötféle halált. Volt ő elhalálozott vén remete, meggyilkolt szerzetes, orvvadász által agyonlőtt erdész, szerencsétlenül járt turista, sőt még maga Simon bán is a Bánk bánból, akit állítólag András király gyilkoltatott meg ezen az ominózus helyen, mert nem akadályozta meg felesége kihágásait. (Pont most néztem meg a Bánk bánt a Nemzetiben, tehát elég frissen él bennem még a sztori.) Mindenesetre elég festői helyszín ez a hágóba vezető sziklás szurdokszerű völgy meghalni egy bánnak. Ha esetleg valaki megfilmesítené Simon bán sztoriját (mellékszereplőből is lehet sztár alapon), elég jól mutatna háttérként.

Az a kék ember előttem haldoklik, én később kerülök sorra

Szép helyszín a kimúláshoz

Miközben felfelé küszködve azon gondolkodtam, létezett-e egyáltalán Simon, és ha igen, melyik lehetett, aki itt elhalálozott, azt vettem észre, egyre téliesebb formáját mutatja az erdő. A talajt egyre vastagabb hólepel borítja, a faágakon zúzmara csüng, ami egyes helyeken zizegve hullik a nyakamba. Egy sporttársat visszaelőztem az emelkedő után, még egy lehetett előttem – ők akkor hagytak le, mikor elmentem kilátást csodálni. (Úgy látszik nem mindenki él az oda-vissza szakaszokkal, ha nincs ellenőrzés – de ne vessük másokra a követ, ha adott alkalommal mi is elkövetjük ezt a hibát... Ami késik, az ugye nem múlik.)

Igazi tél vár odafönt

Egy nagyon élvezetes szakasz jött: először az aszfalton vette be a track a kanyart, mellőzve a piros kereszt leágazását. Végre most láttam világosban a helyet, ahol az Isziniken rossz irányba akartam menni és most fejben el is tudtam menteni a pontos elhelyezkedését. Később aztán rátérhettünk a piros kereszt lejtőjére. Miközben a szurdokszerű sziklás völgyben ereszkedtem, a kevésbé odafigyelős részeknél szemügyre vehettem a titokzatos hangulatú zúzmarás, ködös hegyoldalakat körülöttem. Azon tűnődtem, hogy vajon hogy jöttem itt fel és le egy szánkót vonszolva magam után jó 20 éve egy túrán. És egyáltalán hogyan jutott ilyen agyament ötlet az eszembe, hogy ide mindenféleképpen szánkó kell. Fiatalság, bolondság! Annyi biztos, hogy sokat nem ültem azon a szánkón, viszont ha lett volna már akkor is Garminom, biztos nagy edzettségnövekedést mért volna. Meg nap végére brutális fáradtságot. Amit a pilisszentkereszti cukrászdában a túra után elfogyasztott Pilis szelet se tudott volna ellensúlyozni (Igen, ilyet is lehetett ott kapni.)

Kunyhó a Mária-padnál

A Mária-pad melletti kunyhóig el is tűnt a téli szépség, visszaköszönt a barna, borongós erdő. Pont megfelelő volt arra hangulatügyileg, hogy átváltsak a sárga keresztre, hogy megnézzem, hol és hogy halt meg Pápay Domonkos, alias Döme. Rá kellett döbbennem hogy, valójában halálos iramban haladok egy igazi horrorisztikus haláltúrán – mert nem ez lesz az utolsó halálos helynév, ami mellett elhaladok ma. De erről már írtam máskor, aki akarja, elolvashatja a sztorikat a fenti linken. A halálos iramot most azért eléggé idézőjelbe tenném, mert a sárga kereszt nagy részét inkább gyalogoltam, mintsem futottam, közben megnézve a Szopláki-ördöglyuk üregét is. Az aszfaltot keresztezve végképp elhagyott a futókedvem, csak egykedvűen caplattam felfelé, míg el nem értem a monumentális Zsivány-sziklákat. (Talán mondanom se kell, ide kötődik az Ilacsek-halála fedőnevű sztori. Legalább akkora horror, mint a Döme féle.) Picit be is kukkantottam az egykori beszakadt barlang helyére, aztán kocogásra váltottam a lankásabbá váló terepen.  

Kereszt Pápay Domonkos erdőmérnök emlékére, aki itt hunyt el

Szopláki-ördöglyuk

Egy helyen csodálatos látvány tárult elém. Meg kellett állnom, hogy elővegyem a telefont és lencsevégre kapjam. Az őszies színű növényzettől egy csíkban hihetetlen éles kontraszttal különült el a feljebb uralkodó havas-zúzmarás téli világ. (Jókai ezt a mondatot legalább három oldalban írná meg. 😀) Ilyet talán még nem is láttam. Hátulról ekkor érkezett egy futólány – pont kérdezte is, hogy baj-e, hogy belefut a képbe. Nem baj, maximum az, hogy én már megint lazsálgatok, miközben mások itt is ilyen ügyesen futnak felfelé. Ott még nem is gondoltam, hogy ő is túratárs, nem csak egy kósza hegyi edzést végző terepfutó. Akkor tessék megemberelni magunkat és eredjünk a nyomába, lehet mit tanulni. A turistaháznál ő már persze rég pihent, mert a laposabb szakaszon elég rendes egérutat nyert hozzám képest. De legalább az emelkedőn végig a nyomában voltam.

Zsivány-sziklák

Ősz, tél, és egy futó

Bent a házban csak sokadik próbálkozásra sikerült megtalálnom a pontot, annyira eldugták. Valami nagyon belső helyiségbe költözött, végül pont a lány mutatta meg. Nagy nehezen sikerült forró teát töltenem merőkanállal a softkulacsomba (igazi türelemjáték), közben eszegettem ropit és csokit. Majd kimentem a turistaház mögötti kilátópontra ránézni a Dunakanyarra. 

Téli hangulat Dobogó-kőn

Készülnek a gulyások

Kilátás a Dunakanyarra

Valentin nap emlékére

Aztán irány a zöld kereszt, amin jó sokáig futhatok most. Miközben élveztem a téli táj és a hóban futás szépségeit, utol is ért a másik futólány. Váltottunk pár szót, például kölcsönösen rácsodálkoztunk a másik öltözetére. Bizony, meglehetősen lengén voltam öltözve hozzá képest, mégis nekem ez volt a jó, neki meg a saját pehelykabátjai. Nem vagyunk egyformák. Mint kiderült a zsákunk viszont egyforma (mármint nekem is van olyan Dynafit zsákom, mint neki, csak most éppen nem azt viselem), de nyáron valószínűleg nem lesz érdemes hordani, ha nem akarok csúnya kidörzsölődéseket. Még szerencse, hogy kimondottan téli túrákhoz vettem. Szóba jött még, hogy vajon hol találkozhattunk eddig, mert mindketten ismerősek voltunk egymásnak, megint felmerült a jó öreg Pálos 70, mint közös pont. Aztán a lány ment is, hiszen sokkal jobb futó nálam minden tekintetben. Talán egyedül a technikásabb lefeléken sikerült visszaszereznem a hátrányomból. A Két-bükkfa-nyereg után azonban jött egy kis kaptató és két ismerős turista szemből, akik aztán megakasztottak a haladásban. A két felfelé igyekvő hölgy még a vonatról volt ismerős. Nem értettem, hogy hogyan jöhetnek szemből, mikor ők is ezen a túrán vannak, talán eltévedtek? Hamar kiderült, hogy ők már a rajtot se találták meg, így inkább egy privát túra mellett döntöttek. Ugyanis nem értették, hogy miért megy be Piliscséven mindenki a kocsmába, holott a (valószínűleg tavalyi) feltöltött track szerint a Faluházból indul a túra, mint ugye tavaly is. Mikor kiderült a turpisság, már nem volt kedvük visszagyalogolni majd egy kilométert.

Mikor feltornásztam magam végre olyan magasságba, ahol újból futni lehetett, elkövettem egy hatalmas hibát. Pedig a tracket is elővettem, hiszen hamarosan elérem a Pilis-nyeregben lévő nagy útelágazást, ahol véletlenül se akartam rossz irányba tovább futni. Az bezzeg sem otthon, sem most nem tűnt fel, hogy a track szerint egy oda-vissza szakaszban ki kéne menni a Hrebenyhez, más néven Fekete-kőhöz. (A Hrebeny egyébként fésűt jelent szlovákul /ld. magyar gereben/, utalva az itteni sziklák formájára. A Fekete-kő elnevezés viszont kevésbé utal az itteni mészkőszirtek színére, mert ez itt most a fehér mészköves-dolomitos Pilis, a kőzet választóvonala meg valahol a völgyben fekszik. Az ellentétes, Visegrádi-hegység részét képező oldalon már sötétebb színű vulkanikus sziklák magasodnak a hegyoldalban. Ott persze Fehér-szikla nevű kilátóhely van, de hagyjuk is ezt, ki lát bele a valamikori névadók agytekervényeibe?)

Utólag már sajnálhatom a kispistázásomat meg a csodás kilátást, amiben részem lehetett volna újból. Szerencsére már számtalanszor jártam itt, ráadásul most is megfordult az agyamban, hogy ki kéne ugranom oda, még ha nincs is benne a konkrét útvonalban a kilátóhely. Hát benne volt!

A nyeregben egy csapatnyi turista pihent éppen, én meg kerge nyúl módjára átszlalomoztam közöttük, neki a jó kis lejtőnek. Szegény felfelé kapaszkodó turisták nem győztek félreállni az őrült narancssárga ruhás terepfutó útjából. Biztos írtam már, hogy imádom a lejtőket, főleg ezeket a technikásabbakat, ahol minden lépést meg kell fontolni, előre meg kell tervezni. Nem csak a lábakat, az agyat és koncentrációképességet is megdolgoztatják. Meg sem álltam a Tölgyfa-büféig, egyedül a Kapisztrán kunyhót kaptam le gyorsan itt az úgynevezett Szénás-úton. Nem is jutott eszembe, hogy pont erre krepált meg a kiskrapek, azaz történt a dolog szénagyűjtés közben, ami miatt egy közeli erdőrész a Chlapec-halála nevet viseli. Csak azt csodáltam, hogy a másik futólány nem tűnik fel sehol a láthatáron. Biztos ő is nagyon jól megy, esélyem sincs utolérni.

Onnan fentről jöttünk

Bent hoztam a régi formám, megint nem találtam a pecsétet, ami egy jelöletlen, szinte észrevehetetlen sarokban bújt meg egy asztalkán. Még jó, hogy voltak emberek, akiktől kérdezni lehetett. Fogyasztani nem állt szándékomban, hiszen a hazai italomból is alig fogyott, aztán a cél sincs messze, pláne futó üzemmódban. Azt meg el is felejtettem, hogy el kéne mennem a mosdóba rendezni az ügyes-bajos dolgaim és kidörzsölődéseim. Ki akarja ilyenekkel húzni az időt, mikor már mindjárt itt a cél! Arra is rájöttem, hogy megint elhanyagoltam a frissítést, például nem vettem be sótablettát. Éreztem is a savasodni kezdő izmaim. 

Éppen kanyarodtam a kékre, mikor az erdőből kibukkant a másik futólány. Nagyot néztem. Kérdeztem, hogy vajon eltévedt? Hát nem, mint kiderült, én tévedtem (el). Most már nincs mit tenni, tovább kell gyalogolni vagy futni (ami éppen megy az adott terep alapján) a célig. Tényleg nem tudom, mi értelme a kilátáson kívül ezeknek a becsületkasszás oda-visszáknak. Nincs a végpontokon se pontőr, se valamilyen önigazolási lehetőség, sőt szinte az is a túrázó becsületére van bízva, milyen úton jut fel Klastrompusztáról Dobogó-kőre. Nincs köztes EP viszont regngeteg a lehetőség, sokkal rövidebbek is akadnak a kiírt útvonalnál. Sose derül ki, ha az ember nem a megadott útvonalon haladt esetleg. Bevallom, én menet közben inkább a nagypistázáson jártattam az agyam, például olyanokon, hogy felmegyek a Vaskapu-sziklához vagy kimegyek egy másik közeli kilátópontra még a sárga keresztről.

A Klastrompuszta és Piliscsév közti szakaszon egész sok rövidtávos volt úton, köztük egy csapatnyi kiscserkész is. Köztük is átszlalomoztam és csak vártam, mikor ér utol a másik futó. Már éppen a csévi templomnál fotóztam a keresztet egy elég mutatós szögből, mikor elfutott mellettem. Így járja, legyen az övé az elsőbbség, megérdemli, hiszen ő becsületesen végig ment, nem hagyta ki a kilátópontot, sőt erősebb is sokkal nálam. Ez főleg a véghajrában mutatkozott meg, ahol rendesen elhúzott a síkon. Nekem ekkor már csak döcögésre volt erőm. De azért előbb-utóbb bedöcögtem valamivel éppen több mint 4 óra menetidő után, még 12 óra előtt a kocsma ajtaján, ahol már nagyban poharaztak a falusi ivócimborák mustrálgatva a beérkező túrázókat, főleg a nőneműeket. A disznótorosnak azt hiszem, búcsút inthetek valóban. Viszont lehetett volna inni citromos szódát, de inkább egy kávéra voltam hangolva, hiszen a tonikom is teljesen bontatlan maradt. Kicsit szét lehettem esve, mert a kedves díjazó személyzet folyton azt kérdezte, nem hagytam-e ott semmit, mikor aztán a mosdó-kávé-menetrendcsekkolás kör, majd valamennyi pihenés után távozni akartam. Szerencsére mindenem megvolt, így inkább bevágtam még egy plusz zsíros kenyeret, mielőtt kisétáltam volna a majdnem pont két kilométerre lévő vonatig. Annyi a távolság, most pontosan lemértem. 

Az sajnos nem derült ki, mi köze van Jókai Mórnak ehhez az útvonalhoz, ha egyáltalán van bármi is. Az itiner se segített, maximum abban, amit eddig is tudtam, hogy Jókai is fogékony volt a természet iránt, ami legfőképp abban mutatkozott meg, hogy igencsak terjedelmes és kacskaringós tájleírásokat tudott kanyarítani, amit iskolás koromban kifejezetten gyűlöltem olvasni. Alig bírtam átrágni magam rajtuk, sok Jókai regényt emiatt tettem le. Szerencsére nem örökre, mert harmincas éveimben újra felfedeztem magamnak Jókait. Sorra olvastam könyveit, azokat is, amiket kamaszként nagy ívben félrehajítottam. Erre is meg kell érni, mint sok mindenre. Ha valamelyik magyar tájegységhez és hegységhez kötődik Jókai, akkor az a Bükk, mégpedig Tardona, valamint a fölötte lévő magaslatok, ahol a szabadságharc után bujkált. Az a tény is ismert a „nagy magyar mesemondóról”, hogy szeretett utazni, tulajdonképpen ő volt az egyik első magyar dokumentált turista. Nem is véletlen, hogy több tőle származó, tájakkal, természettel kapcsolatos idézetet felhoz az itiner, például a következőt:

„Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe.”

Azt hiszem, nekem, akinek folyton mesél az erdő és a táj, sőt magam is előszeretettel mesélem másoknak az erdő meséit, ezt nem kell nagyon magyarázni. Azt is könnyű elképzelni, micsoda jutalomfalat lett volna híres írónknak ez a sok morbid történet, ha ő maga is nem halálozott volna el már régen, mikor ezek megtörténtek.

Ez az idézet Sir Edmund Hillarytól származik, nem Jókaitól

A hazaúton már semmi érdemleges nem történt, azt leszámítva, hogy majdnem jégkocka lett belőlem az Aquincum megállóban a HÉV-re várva. Lehet, hogy mégis jó ötlet lett volna az a pehelydzseki?

Strava-link:

Peaks of Gerecse kétszer

 Egy (részben) párban, egy egyedül. Egy felváltva futva és túrázva, egy szinte végig futva. Egy hétvégén, egy hétköznap. Egy hóban, sárban, egy fagyban. Egy autóval, egy tömegközlekedéssel. Egyszer Hoka Speedgoat, egyszer On Clodultra. Egy kör-, egy lineáris útvonal. Egy sikertelen, egy sikeres teljesítés. Közös nevező a tardosi kezdőpont, négy az öt felkeresendő csúcsból, a kötelező szakasz végigjárása, illetve a futó személye. Kulisszaként mindkét alkalommal a Gerecse télies ruhába öltözött kanyargós völgyei és sziklás bércei szolgáltak.

Fel a Nagy-Gerecsére első alkalommal

Néha még a rutinrókák is hibáznak. Hiába a sok térképböngészés, útvonal-tervezgetés, a helyismeret, ha az ember egy olyan banális banánhéjon is el tud csúszni, hogy nem olvassa el elég pontosan a kiírást. Ami ugye annyiban trükkös, hogy a térképen szinte minden kötelező csúcsból, sőt még a tiltott területből is van kicsi és nagy is. És van amiből mindkettő kötelezően megkeresendő a teljesítés során. Kis-Gerecse, Nagy-Gerecse, Kis-Eménkes, Nagy-Eménkes, Kis-Pisznice, Nagy-Pisznice, Kis-Teke-hegy, Nagy-Teke-hegy. Egyedül szegény Margit-tető árul petrezselymet a képzeletbeli hegyek bálján, hiába van szépen felcicomázva fenyőkkel és magaslessel. Annyira azért őt sem kell sajnálni, mert szívesen elrabolja a kérők szíve helyett az ember fele kesztyűjét és a Strava nyomrögzítését. Így tehát hiába túráztam/futottam az első körben is szinte 30 km-t, a rögzített útvonalból kimaradt saját hibámból a Nagy-Eménkes, valamint a Strava hibájából a Nagy-Teke-hegy is, pedig ott valójában jártam. A Kis-Eménkesen viszont megfordultam, bár ott nem kellett volna... Valamiért az maradt meg bennem, hogy a nyári cserkésztábor feletti hegyet kell megmásznom, az pedig ez a csúcs lett volna. Pedig a Nagy-Eménkesről szebb is a kilátás, meg valamivel nagyobb kihívás a megmászása is. Ezenkívül több lábnyom is vezetett fel rá, de ez a mellékes körülmény elkerülte akkor a figyelmemet. Nem is vesztegetek sokkal több időt az első, sikertelen Peaks of Gerecsém beszámolójára, amit egyébként nagyon élveztem teljesítés közben. 

Érdekes sziklaformációk a Kis-Eménkesen (mindenkinek, aki kimaradt belőle)

Igyekszem röviden összefoglalni: Tardosról a kötelező szakasz végéig együtt túráztunk Petivel, közben kipipálva a Nagy- és Kis-Gerecse csúcsát is. Szerettem volna neki is egy szép részt mutatni a hegységből, a Nagy-Teke-hegy és a Titkos-fal-ösvény, a kötelező szakasz között hezitáltam. Pont ezek a helyek voltak számomra is már egy ideje bakancslistásak. Végül arra jutottam, hogy a kötelező szakaszt tudom neki kihozni több érdekességgel és körtúraként viszonylag kevés kilométerből. Miután elváltunk a Mária kegyhely felett, nyakamba szedtem a lábam, hogy benne legyek a 6 órás időkeretben. Peti meg ment vissza a kék jelzésen Tardosra. A nagy sietségben elhibáztam az egyik csúcsot, elhagytam a fele kesztyűm (ami aztán egy kedves peaksező lánynak hála megkerült elég gyorsan) és a rögzítés is átkapcsolt Batman style-ra egy nyílegyenes vonalat húzva valahonnan a Hajós-völgytől, vagy egy másik névtelen párhuzamos völgytől egészen Tardosig. 

Batman style on! - az első trackem (a fényképek mutatják hellyel-közzel, hol jártam valójában)

És a második...

Pedig felettébb kíváncsi lettem volna, pontosan merre jártam első alkalommal, mert eddig nagyrészt ismeretlen helyeken futottam-gyalogoltam végig, jóformán megérzésekre, ad-hoc döntésekre alapozva. Annyi előnyöm volt, hogy nem először járok már a környéken, igaz a helyismeretem nagyrészt az aszfaltos bekötőútra, a jelzett turistautakra és pont a tiltott területre (ejnye-bejnye!), valamint Alsóvadácsra és Bikolpusztára korlátozódik. Így legalább az alapvető irányokkal tisztában voltam, tehát mertem bátran letérni az útról, irányt váltani, ha így ítéltem szükségesnek. 

Leírom röviden a kalandozásom, ha már térképen csak részen tudom megjeleníteni, már csak amiatt is, mert az érintett utakat is nagyjából csak a Cartographia turistatérképe jelöli, az online elérhető térképek nem: A Margit-tető nyiladékán nyílegyenesen futottam le egy erdészeti útig, ahol úgy érzékeltem, hogy a szemközti oldalon áthatolhatatlan bozót vár rám, így inkább elindultam jobbra az úton. Ez az út viszont később visszacsatlakozott a gerincen vezető erdészeti útba. Az első adandó alkalommal a völgy irányába kanyarodtam. Egy etetőnél vettem észre, hogy hiányzik az egyik kesztyűm, így egy darabig visszafutottam, de mivel sokáig kellett volna még visszamennem, ráadásul emelkedőn, addig a pontig (kb. a Margit-tetőig), ahol még tudtam, hogy hiánytalan volt a felszerelésem, így inkább haladtam tovább, mert az idő és a sötétedés is sürgetett. Az etető után majdnem fennakadtam egy kerítésen, ami az utamat állta, de szerencsére észrevettem, hogy mintha lenne egy alig látható balra vezető csapás. Így elindultam ezen és csodák csodája, pár méter megtétele után egy völgy irányába kanyarodott a kerítés, mellette meg folytatódott az alig látható ösvény. Hamarosan a völgy jobb oldalán vezető gerincen ereszkedtem egy szép vadcsapásszerű ösvényen. Hamarosan az eddigi irányomra merőleges szekérútra bukkantam, amin, a térkép alapján balra volt tanácsos elindulnom, így hamarosan lejuthattam a Vadak útjára (azaz a völgytalpon vezető aszfaltos útra). Az út előtti réten felfedeztem egy korábbi cserkésztábor helyét tábori kereszttel ─ felvettük a potenciális táborhelyek listájára. Innen egy jó darabon futottam az aszfalton. Közben bal kéz felé egyre mustrálgattam az erdőt, hol vezet be ösvény a szemközti oldalra. Sajnos a térképen jelzett ösvényt nem leltem, így egy szimpatikus helyen beereszkedtem a patakvölgybe, átkeltem a vízfolyáson és felkapaszkodtam a közeli meredek nyiladékon. Feljebb egy a vadak útjával párhuzamosan haladó útra találtam, amin felfedezni véltem egykori talpfák nyomait a hó alatt. A kisvasút nyomvonalán futottam pár száz métert, majd egy újabb merőleges meredek nyiladékon másztam fel Alsóvadács irányába a Csemetekert oldalában. Hamarosan újabb kerítéssel szembesültem, így egy darabig az erdőben haladtam tovább a süttői országút irányában, aztán hamarosan észrevettem, hogy már vezet út a kerítés mellett, így áttértem erre. Egy, az erdészeti telep feletti magaslatra jutottam, ahonnan nyílegyenesen lefutottam a bozótos domboldalon a telepre, majd hátulról kerültem fel a Nagy-Teke-hegyre, ahonnan a látványos gerincúton ereszkedtem le a piros kereszt jelzésre. Közben persze ünnepeltem egyet a nagy-teke-hegyi vadászlesen, mert ekkor még azt gondoltam, hogy sikerrel letudtam a gerecsei Peaks epizódot is. Majd turistaútvesztés folytán a műúton, majd egy réten keresztül és némi viszontagságos négykézlábas árokmászással jutottam vissza a piros keresztre, amin visszakanyarogtam Tardosra az autónkhoz, az egykori kisvasút nyomvonalán, ahol már várt rám Peti. 

Hó is, sár is fogadott a Gerecsében december 18-án, az első próbálkozásomkor

Kisvasút nyomvonalán

Csak otthon jöttem rá orbitális tévedésemre a Peaks hozzászólások böngészése közben. Ugyan talán a Nagy-Teke-hegy érintését fotóval még le tudtam volna igazolni, de a Nagy-Eménkest semmivel se. A Kis-Eménkesen készített érdekes sziklafotóim ugyanis semmit se értek... Bosszúsággal vegyes első csalódottságomban azt gondoltam: ennyi volt, legfeljebb majd visszamegyek az open peaks körben próbálkozni. De hamarosan már azon agyaltam, hogy mikor adódik a következő alkalom, hogy visszajussak a Gerecsébe. Jönnek hamarosan az ünnepek, a megelőző héten dolgozom végig, meg utána is két napot, azután meg rögtön elutazom a párom szüleihez, hogy náluk töltsem a szilvesztert és az újévet. Talán január első hetében sikerül egy nap szabit kivennem még a tavalyi maradékból... Időpontot találni még egyszerűbb is lesz, mint megszervezni a tömegközlekedéssel való lejutást.

A Gerecse-projekt legcélszerűbb kezdőpontja egyértelműen Alsóvadács. Esetleg még Bikolpuszta, Tardos és Pusztamarót jöhetnek szóba. Mezei busszal-vonattal közlekedő turistának, futónak azonban leginkább Tardos a célszerű kiindulópont ─ az is legalább 1-2 átszállással és necces átszállási időtartammal közelíthető meg a menetrendek.hu alapján. Lehetne még Héregről, Süttőről, netán Bajnáról is elstartolni, de ezek a kiindulópontok se jelentenek könnyebb odajutást a legtöbb esetben, vagy ha igen (pl. Bajna vagy Héreg esetében), akkor jelentős többlettáv jön össze. Szóval alaposan feladták nekem a leckét a gerecsei csúcsok, terveztem ezernyi útvonalat és állítgattam ide-oda a menetrendek.hu-t. Végül arra jutottam, hogy a Tardos - Dunaszentmiklós útvonal még a legmegúszósabb ─ már ha sikerül odajutnom reggel valahogy Tardosra. Busz ugyan jár oda, csak éppen a budapesti vonatok nem annyira passzolnak hozzájuk. Például a Romániából érkező Dacia expressz elég megbízhatatlan, hiába érném el vele a buszt elméletileg Tatabányán. Maradt az a lehetőség, hogy végigzongorázom a tardosi buszok vonatközelben lévő megállóhelyeit, milyen pesti vonatot találok ezekhez egyenként. Mert egynél több átszállást semmiféleképpen sem szerettem volna. Cserébe viszont hajlandó vagyok többet gyalogolni vagy akár futni, mint az ott megadott maximális átszállási távolság. A rostán fennmaradt egy 6:02-kor Kelenföldről induló vonat alsógallai, elég necces átszállással, ahol mindössze 17 percem van arra, hogy eljussak a mintegy másfél kilométerre fekvő buszmegállóba. A magamfajta futónak ez nem lehetetlenség. A másik eshetőség egy tatai átszállás lett volna, ahol Tóvároskertből kb. 3/4 órám volt eljutni az Angolkerten keresztül a Volántelep nevű buszmegállóig, ami kb. 2 km-re van onnan. Ilyen átszállásokat azonban nem dob ki a menetrendek.hu, akárhogyan állítgatom is. Ehhez képest a visszaút Dunaszentmiklósról már gyerekjáték lesz ─ innen szinte óránként van busz tatai vonatcsatlakozással.

Figyelnek!

Már csak a csúcstámadás napját kellett kiszemelni: január első hetében a csütörtöki vagy pénteki naposabb és szárazabb időjárás ígérkezett kedvezőnek, végül a pénteki nap mellett döntöttem, mert sejtettem, hogy a fagy a talajviszonyokat is futóbaráttá teszi.

Csodás reggeli fények Tardoson

Az odautat az automatás jegyvásárlás, a vonat minimális késése és a buszmegálló keresése a hajnali sötétben tette izgalmassá. De végül minden összejött, és már jó öt perccel ott álltam a busz érkezése előtt a megállóban, miután futottam egy rövid versenytempót így napkezdésnek. 

Ezzel a hajnali busszal Tardosra utazni egy igazi múltidéző: miközben megjártuk Tornyópusztát, Tarjánt, Vértestolnát, és összeszedtük és leraktuk az iskolába, óvodába és munkába igyekvő embereket, felvillantak bennem a kéktúrázás, a Kinizsi 100, a Gerecse 50, valamint megannyi barátokkal megtett gerecsei túra emlékei is. A nap első fényei pont bevilágították a Pes-kő sziklafalát ─ nemrég mutattam meg a barlangot és a sziklaösvényt, ezt az igazán lenyűgöző helyet, a szüleimnek, ami egyben a tavalyi Peaks of Gerecse egyik célpontja is volt. Akkor még kimaradtam a buliból sajnos, mivel nem éreztem még késznek magam a feladatra, sőt magáról a kiírásról se nagyon hallottam. De idén, ugyan osztályismétlőként, itt vagyok!

A Nagy-Gerecse tetején

Harc- és menetkészen pattantam le a buszról, lehet, hogy kicsit túl korán, mert az tovagördült pont abba az irányba, amerre indulni szándékoztam. Ahogy a 8 órai harangszó mellett felfelé tempóztam a bánya-hegyi emelkedőn, egyszer csak jött is szemben a busz ─ egyedül megállót nem láttam sehol. De esélyes, hogy megspórolhattam volna pár száz méternyi emelkedőt az útból még itt az elején. Kezdeti lendülettel futottam csak egyre felfelé, egymás után hagytam el az utolsó házakat, a múltkori parkolóhelyünket, majd rátértem a Peti által "lafancos útnak" nevezett bekötőútra, ami a bányához vezet. Itt nagy meglepetésemre percenként félre kellett ugranom egy-egy kamion vagy személyautó elől. Szerencsére lafancnak nyoma sem volt, mert mind csontkeményre fagyott (legyen az bármi is...). A lendület az első komolyabb emelkedőig tartott, innentől sétatempóra váltottam. A csúcsra vezető kék háromszög meseszép sziklás völgyében haladtam, mikor egyszer csak mozgást észleltem magam előtt. Egy csapatnyi muflon szeretett volna áthaladni előttem tisztes távolságban. Személyem jelenléte, úgy tűnik, mégis akadályozta őket ebben a műveletben, mert meg-meg torpantak. Végül az egész nyáj úgy döntött, hogy jobb lesz mégis csak fentről, az oromról szemlélni az idegent, aki fújtató vaddisznó módjára igyekszik felfelé. Úgy tűnik, ebből a távolságból már nem is tűntem annyira félelmetesnek, mert a modellt álló muflonokat még megörökíteni is bőven volt időm. Az is simán lehet, hogy a mufloncok már megszokták a peaksezőket. Ilyenkor sajnálom mindig, hogy futáshoz nem tudok normális gépet vinni ─ de mindent ugye nem lehet egyszerre. A muflonfotózás így is belerondított a szegmenseredményembe ─ de hát francba most a szegmensekkel, csak működjön ezúttal rendesen a Strava, és bírja szuflával a telefonom is. Mikor felértem a lapályra, újból belekezdtem a futásba, közben néha megálltam fotózni itt-ott. Összességében az út során rengeteg képet készítettem, az albumba végül 169 kép került. Az első útvonalamon mindössze annyit változtattam, hogy a régi, megszűnt jelzésen mentem fel a geodéziai toronyig, és a kitaposott, jelzetlen úton a Kis-Gerecsére, ahol egy újabb mufloncsapatot véltem felfedezni a bozót takarásában. 

A Kis-Gerecse felé

Hegyek sziluettjei kísérnek

Hamarosan jött a kötelező szakasz az összes csodájával: zsombolyok, felhagyott kőfejtők tarkabarka áthajló sziklafalai, mohos kőrakások, egyre csodásabb kilátóhelyek mellett robogtam el, de azért arra is ügyeltem, hogy a nagy sietség közepette mindent megörökítsek. Az ösvény hol kiszélesedett, hogy egyemberesre szűkült, a végén annyira meredekké és sziklássá vált, hogy be kellett lassítanom. Az OKT-ra való kikapaszkodást végül egy kötélhágcsó is segítette, amit nem kellett igénybe vennem. A kéktúra egyik legszebb gerecsei szakasza, a sziklák közepette megbújó Mária kegyhely mellett vitt el az utam, majd leérkeztem a Vízválasztónak nevezett nagy útkereszteződéshez, ahol a P/K jelzésen Pusztamarót irányába fordultam. Majd innen jelzetlen utakra váltottam, hogy a P jelzésre rövidebb úton vághassak át a Kis-Pisznice oldalában. Múltkor egy másik, talán kicsit hosszabb egérutat választottam, amit a nagy sár is nehezített, egyszer el is vágódtam. Most szerencsére csak éppen olvadni kezdett a csonttá fagyott sár ott, ahol kellő szögben sütötte meg a nap, elég jól lehetett haladni, ahol éppen nem késztetett gyaloglásra az emelkedő. Illetve megállásra egy hatalmas, gyönyörű agancsú szarvasbika, amit sajnos már az utolsó utáni pillanatban pillantottam meg, ahhoz, hogy lencsevégre kaphattam volna. Csak áhítattal néztem az erdő királyaként tovasuhanó óriási fenséges állatot.

A Titkos-fal-ösvény csodái

Hamarosan ott találtam magam a piroson, a kereszteződésnél, ahol le lehet fordulni az Eménkesek irányába. Ha már itt vagyunk, ne hibázzuk el a helyes csúcsot megint, inkább nyelvészkedjünk kicsit. Olvastam, hogy állítólag az eménk szó a török adószedő neve volt, illetve, hogy számtalan helynév tanúskodik az itteni törökökkel vívott véres, csúnya vereséggel végződő ütközetről. Ilyen például a Hajdúugrató, Asszonytemető, Leány-vár, Törökös-bükk és talán az sem véletlen, hogy ennyi település van itt a Gerecse vonzáskörzetében, melynek nevében benne találtatik a "baj" szó: Bajót, Bajna, Baj.

Mária kegyhely az OKT útvonalán

Kis hódara mutatóba

Kilátás a Nagy-Eménkes oldalából

A Nagy-Eménkes előtt találkoztam az első két emberrel, ők szintén a csúcsokat jöttek begyűjteni, csak az ellenkező irányból. A Margit-tetőig nem variáltam a korábbi útvonalamon: végig a piroson, majd tovább a tetőre vezető útra. Még csak fél 11 és már 4 csúcs és a kötelező útvonal is ki van pipálva ─ nem rossz. A csúcsfotó elkészítése után lerobogtam a nyiladékon, de ezúttal a szemközti bozót se állított meg. Még a Peaks of Budai kapcsán az egyik közösségi oldalon összeismerkedtem a Tapolcai Trappolók egyik oszlopos tagjával és azóta sokszor együtt ötletelünk a peakses trackeken. Tőle kaptam sok jó tippet ehhez az úthoz, köztük azt is, hogy nyugodtan vessen bele magam ebbe a susnyásba, ártani nem fog, sőt hamarosan járható, sőt jól futható terepre érkezhetek. Így hát nagyjából nyílegyenesen haladtam a Vadak-útja felé, először egy árok bal oldalán, majd egy oldalárok fölé érve átkapaszkodtam azon és a túloldalon felmászva hamarosan ott is találtam magam a térképen is jelzett úton, ami levezet az aszfaltos útra. Pont ott, ahol bejuthatok a szemközti erdőbe egy másik erdészeti úton, amin egészen Alsóvadácsig kanyaroghatok. Közben még alkalmam nyílt egy szarvasünővel való versenyfutásra is. Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem én kerültem ki győztesen. 

Itt is Gerecse, ott is Gerecse - irány a Vadak-útjának a túloldala

Fafiú... és ...

falány
(a kevésbé szalonképes elnevezéseket a fantáziátokra bízom)

Ha a vadakat, a Nagy-Gerecsére vezető völgyet és a kötelező szakasz szépségeit nem számítjuk, most érkeztem el utam legélvezetesebb szakaszához. Azt hittem, hogy ugyan az előző verziómtól eltérő utakon fogok haladni, nagy meglepetés már nem érhet, de annyi minden látnivaló várt rám ezen a pár kilométeren, hogy sok lenne sorolni is. Először apró csörgedező patakocska jégtábláit fotóztam, majd rábukkantam egy frivol fahölgyre és pár méterre annak aktusra kész párjára (de tényleg!), majd egy korabeli kisvasúti töltés nyomaira. Miután felkapaszkodtam a dombhátra, előbb csak jobbra, balra láttam rá nagyobb rétekre és vadföldekre, szántókra, majd egy házrom mellett futottam el. Visszapillantva elém tárult a Pisznice és a Nagy-Gerecse tömbje. És ez a látvány még semmi sem volt ahhoz képest, amikor teljesen nyílt terepre értem és rétek láncolatán haladhattam a következő célpont irányába, mely már felsejlett a láthatáron. A fél Gerecsét beláthattam innen. Ennél már csak az utolsó rét lejtője volt élvezetesebb. Miközben nem győztem kapkodni a fejem, végre rendes tempót is futhattam. Egy rövidebb erdős szakaszon áthaladva szinte még megkapóbb látványban volt részem: egyszer csak szemben találtam magam egy az egyben a Nagy-Teke-hegy sziklás hegyhátával, ahol nemsokára fel kell kapaszkodnom.

Kunyhórom

Határtalan élvezkedés - végtelen mezők sora amerre csak látok

Előtte azonban még majdnem megtapasztaltam, milyen is lekorcsolyázni egyenesen a völgy aljára egy majdnem hetvenezres cipőben a megolvadt hegyoldalban. De résen voltam, így kitértem az út szélére a kritikus helyeknél. Azért bosszantó, hogy a Cloudultra talpa nem tudja kezelni ezt a fajta terepet. Ezen az egy ponton kívül semmi zokszót nem ejthetek rá, kitűnően tette a dolgát. Még volt egy rövidke kitérőm a lombkorona-tanösvényhez, amit tavaly tavasszal ugyan kipróbáltam már, mikor a környéken medvehagymáztunk öcsémékkel, de ugye nem lehet elégszer megnézni ezt se. Az alsóvadácsi erdész szelíd vaddisznó pajtásához szerettem volna még egy kanyart tenni, de mivel annyira adta magát a szemközti gerinc, meggondoltam magam. Úgyis barátkoztam már a komával a múltkori alkalommal, még a sörtéit is hagyta megvakarni.

Íme a Nagy-Teke-hegy!

Kőfejtő

Lombkorona-tanösvény

Volt robbantóház

Nekiduráltam magam a gerincnek, egy kis szakaszon még le is vágtam a meredeken. Pozitívan csalódtam, azt hittem, sokkal nehezebb lesz. Még egyértelmű utacska is vezetett rajta. Rémlik, hogy múltkor ugyanitt jöttem le, de ezt azért 100 százalékkal nem állíthatom. Mászás közben nézegettem megint az órámat, dél körül jár, hamarosan akkor meg is vagyok, bőven belefértem a 6 órába. Természetesen minden kiszögellésnél újabb és újabb képeket gyártottam, és a fotóskedvem a csúcsra felérve se hagyott alább. A magasles páholyát ezúttal se hagytam ki, megpihenve kiittam a maradék isot és lenyomtam néhány szeletet és szaloncukrot ─ megérdemeltem.

Bikolpuszta kastélya

Egyre csak tárul a láthatár a gerincen haladva

Az utolsó csúcs is terítéken

Irány akkor az ismeretlen Dunaszentmiklós! A hegy másik oldalának kaptatója most szerencsére lejtővé vált. A piros kereszt eleinte réteken át vezetett matuzsálem korú faóriások árnyékában, majd egy legelő sarkát érintve egy bekerített területhez érkeztem, ahol különös fenyőfélékre lettem figyelmes. Néhol egy-egy kis pad is volt a benti út mellett. Vajon mi lehet ez? Egy vadászház kertje? Hamarosan választ kaptam a kérdésre, mert a terület bejárata mellett volt egy ismertető a Neszmélyi arborétumról. Hát erről a létesítményről se hallottam még soha, csak az agostyánit ismerem a közelben. Nemsokára egy kettős kereszttel díszített emlékművet láttam jobbomon. E szomorú mementót második világháborúban itt meggyilkolt környékbeli hadifoglyok emlékére állították. Egyre kíváncsibb lettem az aprócska falura, ami feltűnt a szemben lévő domboldalban. Mielőtt hirtelen kibukkantam a falu egyik utcáján, először még el kellett kanyarognom egy békésen legelésző tehenekkel teli domb alatt is. Idilli kis település bontakozott ki előttem rendezett házakkal, adventi koszorúval és betlehemmel, valamint takaros neogót templommal a főtéren. Kis hidacskán jutottam a tájház elé, ahol az ultramodern digitális kijelzővel ellátott buszmegálló is állt. Lenyomtam a Stravat, ami a számláló szerint jó 30 km-t nyomott le a torkomon. Szerencsére elég jól viseltem, nem feküdte meg túlzottan a gyomromat. 5 óra 14 perc telt el a kezdetektől, még így is simán belefértem a szintidőbe, de ha mondjuk egy 4 órás maratoni célra gondolunk (amit feltehetően még nem idén fogok megfutni), nem nagyon lehet ezzel az idővel dicsekedni se. Persze ez terep, meg sok volt a pihenő és fényképezés is, szóval ne elégedetlenkedjünk.

Famatuzsálem a piros kereszten

Különleges fák az arborétum kerítésén belül

Szomorú mementó az erdőben

Dunaszentmiklós határában

Kis pihenő után fedezzük fel inkább a sváb falucskát, hiszen majdnem egy óra van még a buszig. Az útmutató tábla szerint van itt pincefalu és kilátó, meg temető, sőt még holland wellness üdülőfalu is, mind csupa nekem való dolog. Meg aztán kezd hideg is lenni, hol is az a pehelykabát? Ha már eddig hurcoltam a saját zsebébe hajtva a futómellényemben, ideje felvenni. Apropó futómellény: ezen az úton egy Columbia Caldorado 7 literes mellényt teszteltem, amit még karácsonyra kaptam. Remek darabnak bizonyult, kényelmes, nem csúszkál, így nyakig beöltözve esélye sincs dörzsölni, valószínűleg sokáig lesz még társam. Az összehajtott pehelykabát mellett belefért még 2 db 2,5 literes softkulacs, néhány sótabletta, futókamásli, ami végül nem kellett, számos mindenféle szelet és gyümölcspüré, banán, egy fél liter iso és egy csere csősál is. Vetkőzni az út során nem nagyon kellett, így nem tudtam meg, hogy lett-e volna még kapacitása. Szerencsére a hálós része a kisebb bozótharcot megúszta, azért én is próbáltam vigyázni rá. 

Zárásként egy kis kedvcsináló minialbum Dunaszentmiklós felfedezéséhez:

Tájház

Betlehem a főtéren

Pincesori hangulat

A kilátóból fotózva

A takaros neogótikus templom

Retro

Jó napom volt! Minden jó, ha vége jó :-)

Strava linkek:

1. próbálkozás:

  

2. próbálkozás:

Felfedezni vélek némi hasonlóságot ☺