Az MI a Lazová stovka elnevezésű túrának nevét, amiről itt most orrvérzésig szó lesz, előszeretettel fordítja automatikusan Lazulós százasnak vagy éppen Lusta százasnak. Hogy miért is? A pontos választ magam se tudom, de arra a következtetésre jutottam, hogy a szlovák laz szónak, ami hegyi tanyát jelent (olyasmit, amilyen az Őrségben egy-egy szer) a többesszáma lazy. Az meg, mint tudjuk, angolul annyit tesz, hogy lusta. Annyiban igaza is van az MI-nek, hogy ez a mesebeli környezet, amin most keresztül fogunk vándorolni, kitűnően alkalmas az ellazulásra, sőt mi több, ha az ember rendelkezik egyfajta remete hajlammal, mint én is, a legalkalmasabbnak látja egy bizonyos ideig történő vándorlás után (ennek nem leszünk híján), hogy nyugdíjas éveire vesz egy ilyen tanyát, ha lesz elég pénze, ami távol van a világ minden hiúságától és zajától, viszont annál közelebb a természethez, valamint friss és jó levegő se hiánycikk errefelé.
De hogy ez egy könnyű százas lenne, amolyan sétagalopp idilli környezetben, azt már nem gondolnám. Túra előtt még csak-csak hajlamos voltam erre, hiszen mit nekem 400-600 méteres lankák plusz egy 970 méteres megmászandó valódi hegy. De ha a táv- és a szintadatokat (113 km, 3750 m a hivatalos adat) komolyabban elemezzük, bizony hamar kiderül, hogy ez nem a Communitas Fidelissima, ahol szintén egy combosabb hegyre hágunk csak fel, hanem inkább a Palipista, ami azért a magyar százasok közt se a legegyszerűbb. Mostanában gyakran játszom azt a játékot túra közben magammal vagy másokkal, hogy hasonlítgatom az éppen látott tájat más túrákon látottakhoz, vagy azt, hogy az éppen teljesítendő túra melyik másik túrát idézi, de arra jutottam, hogy ennek a túrának nincs magyar mása, ide egyszer el kell jönni és meg kell nézni.
Hogy hogyan is jutottam el a Kis- és Fehér-kárpátok csodálatos tájait felölelő Lazová stovkára, annak külön története van, amit igyekszek röviden felvázolni. Ugye nemrég még az volt napirenden, hogy én idén el szeretnék menni Szerbiába a Fruska Gora Maratonra, aminek teljesítése régi vágyam. De sajnos annak a kései időpontja a jövő héten azt eredményezné, hogy megírhatnám az abszolút kicsit sem felvágós „Egy hét, három százas” bejegyzést, amire azért már én sem vágyok. Főleg amiatt nem, mert a Sárgarigó 100 és a Mecsek 100 között lesz egy rövid, autóban töltött délutánom és egy idegen panzióban töltött éjszakám regenerálódni, mert jó esetben péntek kora délután (rossz esetben később) landolok Budaörsön és onnan máris utazhatok Hosszúheténybe, hogy másnap hajnalban elrajtoljak az újabb százason. Nem leszek ezzel egyedül a mezőnyben... Viszont ezt a nyűgöm nem kéne megtoldani azzal is, hogy előző hétvégén is egy könnyűnek nem mondható százast teljesítek. Szóval a Fruska gorát fájó szívvel visszahelyeztem a bakancslistára, jövőre úgyis jubileumi év lesz ott. Viszont nagyon szerettem volna már egyet külföldön is túrázni, hiszen utoljára tavaly decemberben tettem ezt. És itt jött képbe a CSUT programlistája, ahol megláttam a Lazovát, amit Görög Adri és Lénárt Marianna is szívből ajánlott nekem, mint csudaszép túrát, ami nincs is olyan messze. Már el is volt döntve: bárhogy is, de ide kimegyek.
Ilja Danielovic Dibrov emlékműve a táborban
Szerencsére tömegközlekedéssel se boszorkányság erre a környékre eljutni, nagyjából 12000 Ft-ból meg is van a buszozást leszámítva, de az a pár megálló se lehet tetemes összeg Pöstyénből Dubraváig, ahol a rajt van. Bár odafelé úgy terveztem, hogy ha nem lesz rengeteg cuccom, majd gyalogolok, 20 km az egész, jó lesz bemelegítésnek. Közben meg lát az ember kálváriát, zsinagógát, vízimalmot és még sok mindent, ami adódik az úton. Mivel más is keresett fuvart erre a túrára, próba szerencse alapon én is megpróbáltam végül. Tóth Feri volt az első, aki felajánlott egy helyet Komáromból, le is csaptam rá gyorsan. (Aztán Attila is, de Ferit már nem akartam visszamondani.)
Idilli környezetben bújik meg a rekreációs központ, ahonnan indulunk másnap
Tehát péntek koradélután már vonatoztam is Komárom felé és kicsit izgultam, hogy találom meg ott Ferit, mert csak annyit tudtam, hogy az állomáson keressem. A telefonszámom már csak későn küldtem el, de ami rosszabb, Feriét egyáltalán nem tudtam, csak azt, hogy Messengeren hiába hívom. De szerencsére telefonszám nélkül is rögtön ráleltem az állomás előtti parkolóban. És már utazhattunk is a Prasnikirtvány (szlovákul Prasník) melletti Dúbrava üdülőhelyig. A Google néha szokásos módon elvitt egy kis „Ismerjük meg Szlovákiát!” autós túrára, de azért nagyrészt megbízhatóan navigált el a valószínűleg a kommunista időkben még ifjúsági táborként funkcionáló rajthelyünkre. Egy nagy központi épület, kis faházak, színpad és egy felkoszorúzott partizánemlékmű vörös csillaggal, le sem tagadhatná a munkásmozgalmi múltat. De nemrég minden trendin ki lett pattintva, a házak gusztusosan felújítva, az egykori kantin, ahol aludni fogunk, mostanra diszkó és amolyan közösségi tér lett. Már-már déjá vu érzésem van, mert a nagy épület és a medencék közti térben pár madárröpde áll, tele színes papagájokkal, pont úgy, mint a znojmoi „solymászotthonban”.
A központi épület és a „kantin”
Ferivel gyorsan becuccolunk a diszkóba. Elsők vagyunk, választhatunk helyet, sőt még matracokat is raktak be nekünk. A nyugodt alvás reménye azonban annál jobban foszlik szerteszét, minél többen érkeznek. Az utolsók éjjel 10-11 felé, sokan szinte azonnal csalódottan távoznak, hiszen lassan egy tűt sem lehet leejteni a matracszálláson. No de addig még előttünk a délután, így hát gyorsan beregisztrálunk Slavonál, kifizetjük a beugrót, aztán valami harapnivaló után nézünk. Közben Évi, Juli és Zoli is megérkezik, együtt múlatjuk az időt a teraszon sörözgetve, eszegetve. Mire végeznénk, megérkezik Attila és Rita is, Edinával is találkozunk. Teljes a magyar kontingens. Aztán lehet menni pihenni, hiszen korai lesz a kelés, 6-kor már indítják is a mezőnyt. Idén csak egy rajt lesz 6 órakor, ellentétben az előző évekkel, amikor volt egy 5 órás rajt gyalogosoknak és egy 7 órás a futóknak. Mint írtam, sajnos az éjszaka nem telik túl nyugodtan, köszönhetően a rossz alvókámnak, a masszív náthámnak (inkább a családban össze-vissza passzolgatott vírusnak) és a közvetlen szomszédomnak, egy vékony, fekete hajú nőnek, akit megjegyeztem magamnak. Nem elég, hogy majd kiszúrja a szemem a jupiterlámpájával, amikor még éjjel 10 után is molyolni valója van a színpadon lévő fekhelyénél, folyton jön-megy, félretaszítja nemes egyszerűséggel a cuccaim, mert neki okvetlenül arról az oldalról kell felmásznia a pódiumra, ahol alszom (azaz aludnék), mintha máshonnan nem is lehetne. Legalább egy pardon kijön belőle. De ez mind nem elég, mert már hajnali 4-kor kidobja az ágy, összevissza zörög a recsegős zacskóival és nagy csinnadrattával távozik. Nesze neked alvás! Aztán lassan amúgy is életre kel a matracszállás, mindenki készülődik, csomagol, keneget, ragasztgat, masszíroz, nyújt, eszeget, öltözködik, sorban áll a mosdóhoz, mert abból csak kettő van. Nekem már csak az utolsó simítások vannak hátra, mert tegnap szerencsére mindent előkészítettem és bepakoltam.
A matracszállásunk
Ferivel és Évivel kimegyünk a ház előtti rajthoz, ahol nagy már a nyüzsgés. Pár perc van még hátra az indulásig. Edinát és Attiláékat nem látjuk sehol. Pontban 6-kor neki is indul a mezőny, ki gyorsabban, ki lassabban. Nem sietünk, hiszen az első száz métereken tetemes szint fogad, sőt még egy kód is. Az emelkedőn a kódleolvasás után kicsit elhúzok a többiektől, de hamarosan utolér Rita és Attila. Innen már nagyjából a túra végéig együtt is maradunk kis szünetekkel. Most még jó erőben vagyunk, a lejtőket megkocogjuk, hasítunk 9-10 perces átlaggal. Az emelkedőkön visszalassulunk, néha egy apró fotószünet is belefér, mert fényképezni itt szinte kötelező. Még Feri is azt mondja, akit saját bevallása szerint nem nagyon szokott érdekelni, mi veszi körül egy túrán, hogy ez a túraútvonal nagyon szép. Ez már azért jelenthet valamit! Erdős részek, kis tanyák váltják egymást, víztározó, bánya, majd hullámzó dombok vegyes erdővel. Egy fenyves részen újabb kódra lelünk, majd leereszkedünk Kosariská (Kosaras) településre.
Tömegrajthoz sorban állva
Már az indítás is elég erős
Ez a település arról híres, hogy itt található M. R. Stefánik tábornok szülőháza, akinek monumentális síremléke mellett hamarosan el fogunk haladni a Bradlo magaslatán. A szlovákok egyik legnagyobb nemzeti hőse egy 12 gyermekes evangélikus lelkész 6. gyermekeként született ebben a kis falucskában és a későbbi politikus, csillagász, valamint diplomata, a csehszlovák állam létrehozásának egyik mozgatórugója, a hegyre vezető úton álló tanösvény tábla tanúsága szerint szívesen figyelte innen a tájat és a csillagos eget. Stefánik generális mozgalmas életútja során sok helyen megfordult a világban, többek között Sopronban és Szarvason, az evangélikus líceumban is, ahol érettségizett. Ráadásul osztálytársa volt Gyökössy Endrének, a református írónak, aki ifjúsági regényt (Mihály és Milán) is írt róla, ami állítólag kevéssé ragaszkodik a tényekhez és nem fest túl hízelkedő képet a nagy szlovák államférfiről. Régen szívesen olvastam Gyökössy könyveket, szóval erről majd magam is szeretnék véleményt alkotni. Az biztos, hogy Stefániknak a magyarokhoz való viszonya elég ellentmondásos lehetett. Halálának körülményeit se sikerült teljesen tisztázni: annyi biztos, hogy 1919 májusában egy olasz repülővel érkezett Pozsonyba, mikor is először lépett volna az általa is megálmodott csehszlovák állam földjére, de leszállás közben a gépe lezuhant és a gépen utazó összes személy meghalt a balesetben. Azt is rebesgetik, hogy az olasz felségjelzést magyarnak nézték és emiatt szitává lőtték a magyarokkal ellenséges oldalon harcoló szlovákok a gépet. Vagy azt, hogy a csehszlovák állam fölött szintén bábáskodó Masaryk és Benes keze volt a dologban, akik szerették volna háttérbe szorítani a szlovákok érdekeit. De vannak beszámolók arról is, hogy szimpla baleset történt, kizárva minden összeesküvéselméletet.
Stefánik szülőháza Kosarason
A Bradlo felé haladva már messziről látszik a monumentális emlékmű
Felérve a hegytetőre a már messziről is elég impozánsnak tűnő építmény annyira gigantikus méretű, hogy az ember szinte eltörpül mellette. Végül úgy gondoljuk, mégis csak felmászunk közelről is megnézni a korábbi 50 koronáson szereplő államférfi síremlékét. Egy biztos: a szlovákok szinte betegesen vonzódnak a hegytetőkre állított monumentális szobrokhoz, lesz még szerencsénk később is ilyesmihez.
Közeledünk a Bradlo csúcsa felé
Ez a gigászi építmény valóban ekkora a földi halandókhoz képest
Lecsorgunk a kicsit lejjebb található turistaházhoz, ahol az első emberes pontnál csekkolhatunk számunk bemondásával vagy megmutatásával. Általában ez utóbbit választjuk a félreértések elkerülése végett. Attila meséli, hogy az egyik itteni pontőr szívesen kérkedik magyartudásával amolyan kioktató jelleggel (tanuljatok meg szlovákul, ha már itt vagytok), ez most is így van. De nem vesszük fel a kesztyűt, hanem inkább falatozunk a finom fokhagymás és tepertős pogácsákból és iszunk hozzá kofolát. Egyébként ő az egyetlen a pontőrök között, aki ilyen attitűddel áll hozzánk, magyarokhoz, inkább úgy távozunk a többi helyről, hogy milyen kedves és készséges itt mindenki.
Polianka felé haladva még mindig látszik a síremlék
Priepasné (Hosszúhegy) szélén haladunk át a régi iskola épülete előtt, majd szép réten kapaszkodunk felfelé, tanyák szomszédságában. A gerincen kosarat cipelő úr szól hozzám pár szót: kínomban szerbül sikerül kinyögnöm, hogy nem értem. Nyilván ő sem érti, mit hadoválok, mondom neki, hogy magyar vagyok (azaz próbálok valami ilyesmit). Ki tudja, lehet, hogy szlovákul a „nem értem” jobban hasonlít az orosz megfelelőjére és azon a nyelven kellett volna próbálkoznom. Ahogy Polianka felé haladunk, egyre nyílik kifelé a táj, sokáig elkísér még a hegy tetején trónoló sír látványa. Attila mondja, hogy jönnek majd a kopár dombok, az lesz majd csak igazán gyönyörű, én meg egyre kérdezem, hogy ez már az-e, mert az aktuális látvánnyal is alig tudok betelni. De ő csak ingatja a fejét, hogy majd később.
Ha minden igaz, itt a Myjava és Brezová közti műút szélén találkozunk először a privát frissítést (és vigaszt) nyújtó autóval, valamint annak gazdájával, egy kék pólós, farmeros fiatalemberrel, aki fiatal ismerőseit istápolja. Utunk során összesen 11 találkozásig jutunk el a jó fej depóssal, aki nekünk is mindig tapsol és éljenez. Utoljára a Vel'ká Javorinán találkozunk szembe, ahol az övéi elé igyekezett. Igaz, akkor az egyre lassuló barátai még jó messze lehettek, tehát nem is találkoztunk többet...
A Drienovec (406 m) downhill pályákat rejtő nyúlványára kapaszkodunk
Jön egy aprócska eltévedés, egy nagy mezőn kell visszakorrigálnunk a trackre. Majd az erdőbe beérve újabb meglepetés: nem a széles úton kell tovább haladnunk, hanem rá kell térnünk egy kanyargós és terepakadályokkal teli downhill pályára, ami szerencsére nincs használatban jelenleg. A gerincen kódot olvasunk, majd folytatjuk a biciklis ösvényen, de hamarosan azt vesszük észre, hogy megint nem a tracken vagyunk. Az viszont homlokegyenest bevezet az erdőbe, ahol maximum csak vadcsapások találhatók. Próbáljuk tartani az előírt utat, némi erőfeszítéssel visszajutunk a bringás pálya másik irányba vezető ágára, amin egy-egy nekünk kis kihívást jelentő terepakadály is található. Furcsa módon a track még ennek a pályának is csak a mentén halad, nem rajta. Némi viszontagságok árán egy tanya kellős közepén lyukadunk ki. A gazda szerencsére nem veszi zokon az idegenek hirtelen felbukkanását, hanem mutatja, hogy érjük el a falut. Egy kertből egy kislány integet felénk lelkesen: Ahoj, ahoj - kiáltja. Mi is visszaköszönünk neki, hadd örüljön. Egy nagy kanyarban a már ismerős autó, majd egy újabb tanya (U Skarítkov) szélén futókacsák menekülnek előlünk. Itt élesen balra kanyarodunk és nekikezdünk a mászásnak Berencsváralja (Podzámok) irányába.
Betévedtünk egy tanyára U Belanskych település határában
A vár tövében valamilyen oldtimer találkozó lehet, mert elég tetszetős az autófelhozatal a parkolóban. (Később egyik úton el is haladnak majd mellettünk konvojban.) Újabb találkozást könyvelhetünk el a már régebbről ismerős fickóval is. Attila lassan fontolgatja az elérhetőségcserét vele. A vár története egyébként kitűnő adalékanyag azoknak a nacionalistább érzelmű honfitársainknak, akik azt szokták mondani, hogy az első szlovák vár egy kortárs ugrálóvár lehetett. Ha megnézzük Berencs várának történelmét, tényleg csupa magyar urakat találunk. Viszont maga a környező lakosság inkább lehetett szlovák ajkú, mint magyar már a korábbi korokban is.
Itt már közel a frissítőpont, a falu közepén lévő nagy kanyarban be is térünk egy épületbe. Nagyon jó a kínálat: zsíros kenyér, rágcsálni valók, aszalványok, nápolyik, csoki, szörpök, víz, kóla, valamint kávé és tea is akad. Még a mellékhelyiségre is el lehet szaladni gyorsan.
Oldtimerek a vár alatt
Amint elindulunk, az éppen érkező Feri feltűnik az úton, most már Évi nélkül. Tehát nem maradt le nagyon tőlünk. Egy mély völgybe ereszkedünk tanyák mentén, ahonnan az átellenes oldalon majd temérdek mászás vár. De hát ma ez a dolgunk, nem panaszkodhatunk. A táj egyre festőibb, most a várrom látványa lesz útitársunk sokáig. De Attila szerint ez még mindig nem az a rész, amire azt mondta, hogy mennyire szép. Ó, pedig erre sincsenek nagyon szavak.
Kis hegyi tanya épülete
A várrom uralja egy ideig a tájat
Egy helyen a távolban legelésző állatokat pillantunk meg, talán szarvasok lehetnek. Ritáék mesélik, hogy tavaly ezen a részen egy rudli szarvas futott át előttük, lehet, hogy ezek ugyanazok az állatok, jó sokan vannak. Attila kedvenc féloldalas fájánál fotózkodunk, majd mászunk tovább újabb tanyacsoportokat érintve (Kutálci, Cerneci és Kadlecikovci). Az utóbbinak még a buszmegállója is igen míves.
Virágzó fák, idilli dombok
Egyre tágul a panoráma, minél feljebb kapaszkodunk
Kutálcin haladunk át először
Itt éles balkanyart veszünk egy aszfaltútra térve, amin pár száz métert nyugatnak haladunk, majd megint kanyarodunk egy nagyot, de most jobbra, neki a Pecková nevű hegynek. Attila meséli, hogy tavaly a túra útvonala nem erre haladt, hanem jobbra, egy másik virágzó fákkal tűzdelt kopár dombon át közelítették meg Vrbovcét. Valószínűleg itt került bele a trackbe a többlet is, mert ez így kicsit hosszabb.
A körpanorámát nyújtó hegytetőn már 576 méteren vagyunk, fokozatosan hullámzunk egyre magasabbra. És igen, addig kérdezgettem, hogy ott vagyunk-e már, hogy most már Attila is kijelentheti, hogy igen, ez az a hely. Bár ugye nem pontosan, mert tavaly nem erre haladt a túra, de a táj innen is ugyanolyan mesés.
A boldog csúcstámadók a Peckován (fotó: Szabó Attila)
Meredeken ereszkedünk le a hegyről, ahol egy kicsit örömködtünk, fotózkodtunk, kosborokat csodálunk. Lassan egy maraton a lábunkban, az idő csodás, ragyogó napsütés, nincs túl meleg, de nem is fázunk, sehol egy felhő az égen. Még erő is van bőven, visz a lábunk előre az álomszép tájon. Hamarosan leérünk a völgybe, örülünk, hogy nem felfelé kellett kimásznunk ezt a meredélyt, ami csúszós időben okozhat fejfájást az erre járóknak. Néha a track tréfát űz velünk, mert nem szigorúan követi a turistajelzést – ilyen majd később is előfordul.
Chodúlovci
Chodúlovcitól Vrbovcéig (Verbóc) egy patak mentén bandukolunk, hol egyik oldalán, hol a másikon. Szürke gém röppen előlünk a parton, barátságos lovak szeretnének ismerkedni közelebbről egy karámnál. A kilométerek egyre fogynak. Igencsak légüres térben mozgunk, nem nagyon látunk másokat se előttünk, se utánunk.
A falu szélén ismerős tart felénk, azt hiszem, nem kell mondanom, ki. A ponton egyesek már nagyon ápolgatják a futóműveiket, szerencsére mi ilyesmire nem szorulunk. Eszünk, iszunk, van szerencsére miből válogatnunk, a felhozatal igen bőséges és jóféle. Leginkább a kávé és a vegyes magvak izgatnak, illetve rátalálok a zseniális Lotus kekszre is. Ritának a szélmalmos spekulatius keksz tetszik, gondolva arra, hogy nemsokára egy igazit is felkeresünk. A nagy eszegetés közben ki is megy a fejemből, hogy ide kerültek a depózandó holmik. Nagy szükség most nincs is a hosszú nadrágra, a melegebb kabátra, a kesztyűre és a vastag karszárra. Közel 20 fok, az éjszaka még igen messze. Már a szemközti dombra kapaszkodunk, amikor beugrik, hogy nagyot hibáztam. De innen visszamenni már késő. Lesz még ennek böjtje, úgy sejtem, ott a még messziről köszöngető, de egyre közelebb kerülő nagy hegy, a Vel'ká Javorina ellenkező oldalán.
Verbóc Árpádházi Szent Erzsébet temploma
Van itt minden földi jó
A Zalostiná nevű hegyet újabb tanyákon és tetszetős dombokon keresztül közelítjük meg. Itt a középkorban állítólag rablólovagok tanyáztak, most egy idősebb úr igazgat egy antennát egy lakókocsi tetején a kilátó szomszédságában. Ha melegebb lenne, jól megizzasztana ez az emelkedő, de szerencsére hűs szellő lengedez. Bár ez a csúcs is körpanorámás, azért a kilátóra, ami tök fölöslegesen áll itt, felmegyünk. A track megint okoz egy kis fejtörést, de aztán rendesen bevisz az erdőbe, ahol csatlakozik a cseh határ felé igyekvő piros jelzés a mi zöld tanösvényünkhöz. Egy fán medveveszélyre figyelmeztető felirat riogat, de szerencsére csak medvehagymákat látunk igen nagy számban a határsávon.
A Zalostinán
Morvaország felé is igen szép kilátás nyílik. Mi egy jó darabon a határkövek mentén haladunk az 584 m magas Kobyla csúcsot érintve. Itt egy szusszanásra le is ülünk falatozni a pihenőnél. Elkészítjük egy határkőnél a kötelező 3 cipős képet, majd igyekszünk tovább, mert vár a „romantikus szélmalom”. Slavo útleírásában ugyanis mindig így szerepel. A három kőnél (Tri kameny) elhagyjuk a határsávot és átruccanunk Csehországba egy rövidebb kanyarra.
Medvék és medvehagymák
Amikor egy aszfaltos úton lekanyargunk a völgybe, megint régi ismerősünk érkezik szemből... Már csak egy dombocskán kell átbuknunk és előttünk a régen várt „romantikus szélmalom”. Ez egyben amiatt is örömre ad okot, mert pont a féltávnál tartunk.
Csehország se csúf vidék
Íme, a romantikus kuzelovi szélmalom távolról
És közelről
A malomtól emelkedni kezdünk a Bojiste (csatatér) nevű helyhez, ahol kódot olvasunk és egy nagyobb, éppen pihenő társaságot előzünk, melyben éjszakai mumusom is benne találtatik. Aki éjjel legény (azaz leány), legyen nappal is, ugye-ugye? Mezőgazdasági területeken haladunk át, ahol Attila szerint „szánt a traktor, zúg az eke...”, majd vasútvonal fölött és műúton haladunk át. Hamarosan megérkezünk Javorník határába, ahol majdnem kicsit elkavarunk, majd leírunk egy titkos kódot (tajné, ami valóban azt jelenti, titkos). Messziről a falu bennem pont olyan benyomást kelt, mint Zdenek Miller „A világ leggazdagabb verebe” könyvillusztrációinak színes házikói. Lehet, hogy innen vette az ihletet?
Na jó, itt a képen annyira nem jön ki itt, de tényleg színesek a házak
Végigvonulunk a falu egyetlen hosszú utcáján, ami leköveti a völgy vonalát. Átjutunk Filipovba, ami egy síközpont, az itteni hotel mellett rendezkedett be a mi ellenőrzőpontunk, ahol meleg húslevessel várnak. Hatalmas ötlet, hogy aprított medvehagymát lehet tenni bele, ami a környéken bőven terem és még nem is virágzik, mint nálunk. Itt már látni rendesen bicegős túratársakat, kérdés, hogy tovább mennek-e. Itt, 60 km-nél lassacskán megkezdjük a hosszú mászást a túránk „hegyére”, a Vel'ka Javorinára. Mennyivel célszerűbb lett volna ide küldeni a depós cuccokat! Mert érezhetően kezd már hűlni a levegő itt az igazán nagy hegyek tövében, fel kell venni az aláöltözetet, hiába áll előttünk a kiadós kaptató. Nagyjából 300 méterről fogunk most 970 méter magasságba mászni szép fokozatosan, néha lankásan megpihenve, néha meredeken megiramodva. A lámpát is ideje előszedni, egy órán belül beköszönt a sötétség. A Lotus és a szintén nagyon finom szívecskés kekszből raktározok az emelkedőre, újabb kávét diktálok magamba és már mehetünk is.
Hát ezek meg kik, akik itt sorra végigsétálnak?
Egy forrásnál megállunk kezet mosni, majd a hosszú erdei aszfaltúton elkanyarodunk a Megovka nevű vadászházhoz és kegyhelyhez, ahol egy meredek emelkedőn elhagyjuk az aszfaltot. Máris kódolunk egyet az egyik fánál és mehet tovább a mászás. Kopáros részeken haladunk át, ahol utolsó esélyünk, hogy elkészítsük a naplementés képet, amit igazából a csúcsról szerettünk volna. Ez most nem sikerült, a csúcs innen még 4-5 km, azaz egy órányi mászás. Egy idő után megint mellénk szegődnek a határkövek és hamarosan újabb Dibrov emlékművet találunk (egy ugye már volt a rajtban). Ő egy ukrán származású katona volt, a 2. Sztálin brigád parancsnoka, akit itt lőttek le a harcok folyamán.
Megovka
Az utolsó fények mára
Megint egy vörös csillagos Dibrov emlékmű a változatosság kedvéért
A csúcstámadás előtt egy pihenőnél mi is megpihenünk, mert ideje tovább öltözködni. Hiába emelkedünk folyamatosan, a hideg nem kímél. Szerencsére még van egy vékonyka futókabátom, amit felvehetek, de itt vége a ruhaarzenálomnak mára. Már csak a két vékonyka karszáram maradt végszükség esetére. Itt még nem gondolom, hogy be kell majd vetni azt is. Ahogy vége a csúcs előtti nagyobb felszökésnek, találkozunk megint régi barátunkkal, immár utoljára.
A túra csúcspontján
A csúcsoszlopról lövök egy fotót, bizonyítékul, hogy itt is jártam, aztán megkezdjük az ereszkedést először az aszfalton, majd itt-ott levágva egy-egy kanyart. Jól haladunk, visz a lendület rendesen mivel rengeteg szintet vesztünk egyszerre. De Cetunáig van még pár legyűrendő kilométer. Itt aztán betérünk a Western és Country Saloonba, egy hangulatos vadnyugati étterembe. Eszegetünk, iszogatunk valamennyit, majd útnak indulunk megint, hisz a cél még odébb van, hiszen „még csak” 80 km körül járunk.
Attila meséli, hogy lesz még néhány mászóka: egy lépcsős hegy, egy jó köves, keresztes hegy, meg a villanyoszlopok jó meredeken, de nem hosszan. Itt még nem sejtem, hogy ezek közül néhánynak már igencsak örülni fogok. Az első leküzdendő magaslat a Roh (487 m), ahova valóban egy erdei lépcsősor vezet egy fenyvesben. Ez elég valószínűtlennek tűnik, de mihelyt meglátom a hegy tetején feszítő hatalmas kommunista időkből származó emlékművet, már nem csodálkozom. A sötétségből kibontakozik egy óriási fegyveres katonát ábrázoló szobor és egy különálló gigantikus szarkofág, ami 45 partizán sírját rejti. Ez az egész együttes a Szlovák Nemzeti Felkelésnek és az ebben résztvevő környékbeli településeknek állít emléket. Van itt még egy csomó minden, amit a sötétben nem látok és a hideg miatt már fotó se készül. Egy oszlopnál kódot írunk megint, majd egy kacskaringós lejtőn elhagyjuk a nevezetes helyet.
Hamarosan aszfaltot tapos a lábunk és beérünk Lubina, azaz Lobonya településre, ami meglehetősen hosszú és jéghideg. A lépést már nehezen tartom Ritával és Attilával, rendre lemaradok mögöttük. Továbbra is aszfalton átmegyünk egy másik faluba, Hrusovébe és megkezdjük a gyümölcsök leszüretelését: itt a körtét, Visnovében (Alsóvisnyó) a meggyet, Sipkovében (Csipkés) pedig a csipkebogyót. Legalábbis így jegyeztem meg, hogy milyen falvakat fogunk érinteni. Nem bánnám, ha már a szüreti mulatság végén tartanánk, mert egyre inkább megvesz az isten hidege az erdővel nem borított részeken. A zöldön aztán elérjük Visnovét is, szerencsére erdőben és jön a már nagyon várt és kicsit mégis rettegett köves emelkedő. Végre nem fogok annyira fázni! De ó jaj, akad más gondom: a lámpám villog és alacsonyabb fokozatba kapcsol. Ez így nagyon nem lesz jó, hiszen fiatal még az éjszaka. Nem is értem a dolgot, előző este még direkt fullra töltöttem az akkut, mert véletlenül bekapcsolódott egy kis időre. Azóta meg fordítva volt a lámpában, nem kapcsolódhatott be. Kénytelen leszek akkut cserélni, mihelyt nyugisabb részre érünk. Megkérem Attiláékat, hogy kicsit világítsanak a művelethez, kissé ideges vagyok a malőr miatt. Kék jelzésre váltunk, ahol tényleg nem árt a jobb világítás: a keskeny, néha rézsűs ösvény ide-oda kanyarog egy hegyoldalban. Mellettünk mély árok. Már kezdem feladni, hogy lépést tartok Attiláékkal. Néha még látom magam előtt a fényeiket, de aztán sokszor az is eltűnik. Az ösvény kanyarog, hullámzik, aztán végül nekiveselkedik a Vel'ky Plesivecnek (484 m), mert ide kapaszkodunk fel. Gyanítom, hogy kód is lesz itt, kénytelen vagyok elővenni a magyar leírást, amit előzetesen összeütöttem. Azt meg szemüveg nélkül nem látom, le kell hát ülnöm a hegytetőn található kereszt tövébe kiböngészni, merre keressem. Azt írja, hogy a csúcs utáni első lejtő alján, jobbra egy fán lesz a kód. Úgy meresztem a szemem, hogy már-már kiesik, de semmit se találok. Meglepetésemre hátulról szól hozzám Rita és Attila: ők elkavartak valami régi kék jelzésen a csúcson. Együtt keressük a kódot, de hiába. Megyünk hát tovább, nincs mit tenni. A kódot végül tényleg a lejtő alján találjuk meg, azaz a legalján, már a falu határában, jobbra egy fán. Ennyit a gépi fordításról. De az is lehet, hogy inkább arról volt szó, hogy a szervezőknek nem volt kedvük felmászni a csúcsig, egyszerűbb volt a faluhoz közel kihelyezni a tasakot. Osmek határában kicsit bizonytalan vagyok a folytatásban, mert nagyon kínálkozik az aszfaltos út, de végül megtalálom a turistautat, ami nagy bánatomra alig fedett részeken vezet át Sipkovébe, jó hosszan. Kínszenvedés ez a pár kilométer, pedig már kesztyű gyanánt a karszáraimat is bevetettem. Most már csak egy nagyon vékony sapkám van napsütés ellen. De ilyesmitől most alig kell tartanom. A repceföldek mentén haladva ráadásul be-bebóbiskolok és az térít magamhoz, hogy egyre becsúszom a göröngyös út nyomvályújába. Előttem szintén láthatóan szenved egy sporttárs, akit kis híján utolérek. Attiláék mostanra jól elhúztak.
Elcsépelt közhely, de tényleg egységben az erő (fotó: Szabó Attila)
Reszketek, mint a nyárfalevél, amíg végigmasírozok a falun. Már a lelkesedés pislákoló szikrája se melegít. Egy kanyarnál egy ház ajtaján világító szív az egyedüli, ami melegséget áraszt ebben a fogvacogtató környezetben. Pont oda várnak minket, nem véletlenül hívogat egyre a szívecske. Bent sincs nagyon meleg, de a barátságos környezet, és az a pár jó szó, amit a kedves pontőr teremtett és mondott nekünk, bármilyen fűtőtestnél többet ért. A forró tea meg életmentő egyenesen. Ritáék is még bent vannak, megvártak. Már enni sincs nagyon kedvem, de azért keveset majszolgatok, muszáj energiát bevinni, főleg ilyen hidegben. Még 10 km mindig hátra van.
Napfelkelte a víztározó fölött
Lassan kezd hajnalodni, ahogy kifele tartunk a faluból. Hiába van esőkabát a többieken, ők is láthatóan vacognak. Rita próbál szóval tartani, ennek nagyon örülök. Így könnyebben telnek ezek a nehéz kilométerek. Csupa kopár részen haladunk, látjuk, ahogy kezd felkelni a nap, lassan a madarak is dalra fakadnak. Egy aszfaltos úton szerencsére kisebb dombot kell megmásznunk, de utána egy úttalan szántóföld szélén kell leereszkedni a völgybe, ahol a rekreációs központunk is van. De egyelőre még nem oda tartunk egyenesen, hanem fel kell keresnünk az utolsó pontot a Malá Pecen. Az árok átmászásánál sikerül becsúsznom a vizes fűbe, most már a nadrágom is átnedvesedett és hűt. De már mindegy, csak érjünk be. Megkerüljük a víztározót, aztán jó meredeken mászni kezdünk, fel a villanyoszlopok mentén a dombra. Legyen csak minél meredekebb, én nem bánom, addig sem fázom. Kicsit keresgéljük a fekete-sárga nyilakat, illetve tanakodunk, merre is kéne haladnunk, mert egyik-másik elég fura irányba mutogat. Végül csak elkanyargunk a Malá Pecig valahogy. Már a métereket is számolom.
Malá Pec
A hegytető geológiailag biztos különleges (azt hiszem, valamilyen sziklaablak is van itt, amit most nem látunk), buckás, sziklás, de minket most már csak az utolsó kód megszerzése érdekel. Visszafelé menet egy elkerített részen állatokat látunk: egy muflonmama fogócskázik a csemetéivel. Ilyen aranyos epizódhoz se volt még szerencsém az állatvilágból, különleges élmény.
Már minden perc egy örökkévalóság, de a lépéseink egyre közelebb visznek a célhoz, amit előbb vagy utóbb biztosan elérünk már. Két kilométer, másfél kilométer, egy kilométer és már ismerős az út a közös szakaszon, amin a rajt után is jöttünk, majd vége a lejtőnek, már látszanak az épületek. Egyszeriben jó kedvünk kerekedik, elkezdünk dalolászni mindenféle ökörséget. Belépünk a kapun, Slavoék színe elé járulunk, hogy megkapjuk kiérdemelt díjazásunkat, a gyönyörű és jókora oklevelet. Slavo folyton felcserél minket Ritával, jót mulatunk ezen. El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk, nem kell tovább menni és főleg nem kell többet fázni. A bontatlan depós csomagom is gyorsan megkerül. Most már bezzeg nem nagyon veszem a hasznát, de jó mementó, elsőrangú tanulság. Pont sokszor ezek az elkövetett hibák visznek előre, még ha sok szenvedés is az ára. No pain, no gain, mondja az angol, és igaza van. Ahogy leszoktam a botelhagyásról, lámpát többet nem teszek depós csomagba, majd azt is megtanulom, hogy depós csomagot figyelmen kívül nem hagyunk. Mert a hétvégi kalandnak most egy csúnya betegség lett az ára, amiből egy másfél hetem van felgyógyulni, mert még nagyobb kihívás vár rám a jövő héten.
Fejlődésem azon pontjára jutottam, mikor egy héten egy teljesített száz kilométeres túra már nem is elég. Repetázni kell belőle, lehetőleg minél hamarabb. Május ugyanis tele van első rendezésű százas ínyencségekkel, ilyen például a már klasszikus Sárga 70 friss és ropogós nagytestvére, a Sárgarigó 100, vagy éppen a Mecsek 100, amit majd csütörtök délután jóllakva a napon ízletesre és sárgára sült rigóval egy nap pihenés után máris el lehet fogyasztani. Jó tréning a Kazinczyra, szóval miért is ne próbáljam meg mindkettőt. Ugyan a Sárgarigó nem bajnoksági futam, de a Mecsek 100 igen, szóval oda muszáj menni, mint ahogy az egy héttel későbbi első rendezésű különlegességre, a Tolnai Zöldút 100-ra is.
Sárgarigó 100
A munkából szerda délután elkéredzkedtem fél órával előbb, hogy legalább a fél hatos szobi vonatot elérjem, aminek segítségével viszonylag igen későn, nagyjából fél 7-kor sikerül csak elrajtolni. Így történt az a furcsa eset, hogy a mezőnyben ott lévő, sok ismerős nagy részét nem is láttam, vagy legalább is a sötétben elkerültem. Nem volt nehéz, mert a Sárga 70-nel közös szakaszon tömött sorokban vonultunk, lámpáinkkal bevilágítva az erdei utakat.
A Metropolitanról leugorva máris besétáltam a szobi állomás árkádjai alá, ahol meglepetésemre más indulót magamon kívül nem is láttam. A szervezők valami QR-kódot kerestek rajtam, de azt a közel százmillió BEAC-tól kapott levél között sehol se leltem. Aztán kiderült, hogy valami egész más e-mail-címről küldték a QR-kódos levelet, mint a többit. Így végül meglett az áhított kód és végre el tudtam rajtolni 18 óra 31 perckor. Kaptam útravalónak egy Balaton szeletet (itt az Ipoly mellett), mivel a szlovák részre a száj- és körömfájás járvány miatt nem tudtak ellátmányt vinni a szervezők. A sínek között óvatosan kocogva megközelítettem a Sávoly hidat, melynek segítségével átkelhettem a határfolyón. Mégis jött más túrázó is ugyanezzel a vonattal, mert egy srácot máris megelőztem, miközben együtt kerestük a híd alá vezető ösvényt. Útba igazítottam, aztán kocogtam tovább Helemba felé. Nekem nem volt újdonság se az Ipoly híd, se a soknevű Burda, ami Helembai-hegység, illetve Kovácspataki-hegység néven is ismert, hiszen több túrát vezettem itt, illetve engem is vezettek más túravezetők errefelé. Messziről jellegtelen kis dombságnak tűnik Szlovákia legalacsonyabb hegysége, ami egyben a Börzsöny leszakadt darabkája, szóval nem is gondolná az ember, micsoda érdekességek rejlenek itt. Most nem érintettük Kovácspatakot, ami avval büszkélkedhet, hogy egy nagy múltú és népszerű üdülőhely volt még a századforduló táján. És ennek a dicső múltnak mára alig maradt nyoma, mostanra már csak egy átlagos, álmos Duna-parti üdülőfalu. Nem messze innen pedig olajfinomítót szerettek volna a második világháború vége felé a föld alá rejteni a nácik. A járatokat ki is ásták és azon szerencsések között lehetek, akik jártak is bennük. De most más érdekességei hívnak a Burdának, köztük egy olyan, amit még magam se ismerek, pedig már jól bejártam jelzett és jelzetlen utakon is az itteni dombocskákat.
Helemba utcáin kocogva figyelem a telefonomon, merre is van a Halász kocsma, ahova be kéne térni egy pecsétért. A kocsma teraszán ücsörgő nénik és bácsik készségesen mutatnak máris befelé, ahol maga a kocsmáros pecsétel. Nemsokára lejátszódik a túra legbájosabb jelenete. A forgatókönyv nagyjából a megszokott séma alapján íródott, hiszen mindig hasonló párbeszéd zajlik le, ha ultrások és ultratávú túrázásról még távolról se hallók találkoznak. Kérdezik a nénik barátságosan, hova igyekszek, talán Esztergomba? Már az is jó messze van, mondják. Közben utolér egy futó srác, mondja is nálam talpraesettebben, hogy megyünk oda is, de igazából Budapest mellé tartunk. Kérdezik a nénik, hogy vajon biciklivel megyünk-e. Az ötlet nem tudom, honnan jött mert ugye az eddig a kocsma előtt elhaladó sportos külsejű egyének közül egynél se volt kerékpár. Mondjuk, hogy gyalog, illetve futva megyünk. Erre kérdezik a kíváncsi nénik, hogy hol fogunk aludni. Mondja is a túratárs, hogy majd otthon a saját ágyunkban a túra után. A nénik szörnyülködnek, mikor hallják, meg azt is, hogy összesen száz kilométert megyünk.
Őszinte megrökönyödés a néni arcán a Halász vendéglő előtt
Vannak itt még furcsaságok...
Ezután felkanyarodunk a hegyre, hogy a falu fölötti kilátótól szemügyre vegyük a környező gyönyörű tájat. Tud nekem még újat mutatni a Burda, hiszen itt még sosem jártam, mint ahogy az innen az Ipoly vadászház felé vezető kellemes gerincúton se, amit szépen végig lehet kocogni. Most csak olyan kényelmesen kocogok, gondolva a még mindig érzékeny derekamra és az előttem álló szombati százasra. Már majdnem elértem a házat, mikor nagyobb csapat túrázót értem utol, velük halad Scheidl Marci és Lutring Márk is. Együtt térünk be a házhoz, ahol az itiner alapján pontot sejtünk, de annak csak hűlt helyét találjuk. Megyünk is tovább. Kicsit beszélgetek Márkkal az idén elmaradó Hétköznapi barangolásokról és a Fruska gora maratonról, amit Márk nemrég teljesített és én is szemezek már régen vele. Aztán búcsút intek és kocogok tovább, hátha elcsípem még a naplementét a Skaly nevű kilátópontnál. Kocogás közben rossz irányból mintha Varga Katát látnám jönni egy fiúval, de mivel messze vannak, én meg sietek, nem tudok megbizonyosodni kilétükről, pedig a fiú is ismerősnek tűnik, Cser M. Zoli lehet. A Skalynál már erősen sötétedik, de a lámpát még nem veszem elő. Majdnem szó szerint belebotlok egy sátorozó társaságba a szirteken, miközben néhány pillantást vetek a csodás tájra, aminek a naplemente igen jól áll, még ha már az utoljának lehetek is csak tanúja.
Kis kilátó Helemba fölött
A Skalynál még elkapom a nap utolsó sugarait
Ezután irány Garamkövesd a piroson, ahol már igen régen jártam és csak arra emlékeztem, hogy a falu nevének megfelelően köves és meredek út vezet oda. Ez így is volt, hogy el ne botoljak a bokaforgató meredélyen, elő is vettem a lámpát. Átkocogtam a falun, majd egy forgalmas útra tértem, ami később átvitt a Garam folyón. Ez a szakasz némileg frusztráló volt nekem, mivel az autóút meglehetősen szűk volt és elég gyakran érkeztek autók mindkét irányból. Volt rajtam pár fényvisszaverő elem és a lámpám is világított, ennek ellenére nem éreztem magam túl nagy biztonságban. Megváltásnak éreztem, mikor végre lekanyarodhattam a híd alá egy földúton. Innen különféle gátakon igyekezhettem Párkány irányába, áthaladva közben a vasút hídja alatt is – éppen érkezett egy tehervonat. A sokadik gáton kezdtem ráunni a kocogásra, innen gyalogtempóra váltottam, hiszen nem feltétlenül akartam kihajtani a belem a Mecsek előtt. Éppen elkezdtem majszolni a még Szobon kapott Balaton szeletet, mikor gyanúsan közeledett két lámpafény. Ez a repülős emlékműnél székelő pontőröktől származott. Megkaptam második pecsétem tehát.
Buli van a parton...
Ahogy közelebb értem a városhoz, egyre hangosabb, de felismerhetetlen zeneszó szűrődött felém. Először azt hittem, hogy a folyóparton lehet valami kisvendéglő, ahol cigányzene szól vagy valami hasonló mulatóhelyet vizualizáltam. Mielőtt elértem volna Párkány szélét, egy néhány fős túrázó társaságot hagytam le, de köztük nem volt ismerős. Viszont fény derült a zene forrására: Esztergomban hatalmas buli volt a közeledő ünnep alkalmából: kivilágított vidámparkból szólt a hangos diszkózene a Duna partján, majd hamarosan Bon-bon koncert kezdődött. Eleinte még jól is jött, hogy a Mária Valéria hídon való átkocogásomhoz zeneszó adja a ritmust, de amikor már a város külterületén, sőt azon is túl még mindig azt hallottam, hogy „Valami Amerika”, vagy hogy „Nem vagyok James és nem vagyok Bond”, az már elég idegesítő volt. Nem tudom, a túlontúl is kitűnő hangosításhoz az esztergomi lakosok, akik nem szándékoztak részt venni ezen a fesztiválfélén, mit szóltak.
A Bazilika most már távolról, de még mindig a Bon-bon zenei aláfestésével
Zenés kísérettel felkanyarogtam egy igen meredek lépcsősoron a bazilikához, ahol éppen, mikor a tracket követve próbáltam volna egy értelmetlennek tűnő hurkot tenni, egy ott ácsorgó bácsi mondta, hogy nincs ott EP, menjek inkább egyenesen. Érdemes volt rá hallgatnom, onnan a monumentális épületet is sokkal jobban le lehetett fotózni. Rövid ideig új túratársam akadt. A levezető lépcsők alján egy fiú várt egy párost, akik sehogy se akartak megérkezni, így hát velem tartott. Még mindig Bon-bont hallgatva másztuk meg a nekem még ismeretlen Mária úton a Vaskaput. A fáradalmakat egy Smack levessel lehetett enyhíteni. Lehetett választani a csípős chilis, a mérsékelten csípős marhás és a nem csípős kacsás között. A marhákra voksoltam, reménykedve, hogy a száj- és körömfájás elkerül. Ez sajnos jött be, nekem még a mérsékelten csípős is szétcsípte a szám. Csak azért ettem meg, mert kellett az energia. Az étterem pultjánál potom 700 Ft-ért pótoltam a lassan elapadó kólaforrásom, ami elengedhetetlen az éjszakai menethez. Aztán gyors hátraarc és lefelé eredtem az eddigi úton, majd a piros jelzésen a vasútállomásra.
Az esztergomi vasútállomáson (fotó: Pék Erika)
Ezen a szakaszon még sikerült elég sokat kocognom. Az állomáson háromnegyed 12 körül rengeteg ember nyüzsgött, akik mind a 70-es távon szerettek volna indulni. Erika közülük felismert és készített rólam egy fotót, ezúttal is köszönöm. Innen aztán igazi tömegtúrán érezhettem magam, hosszan kúsztak felfelé a lámpafények a mélyúton, majd kígyóztak a Barátkúti erdészház irányába a mezőkön. A gyors futók előzgettek sorra, a többiek meg haladtak előre a menetsorban. Én amolyan köztes elemként próbáltam megtalálni a helyem a mezőnyben. Egy létránál komolyabb sor torlódott fel, kellett várni pár percet, hogy tovább mehessünk. Már mindenki kezdte előhalászni az itinerét, mert azt hitte pecsétet fog kapni. Pilisszentléleken sem volt ez másképp, amikor kékkúti vizet próbáltam tölteni. Meg fogom jegyezni a jövőre tekintettel, hogy a falu végén is van egy nyomós kút, amit persze senki se használt. Itt Gál Viktor köszönt rám. Beszélgettünk egy keveset, majd aztán elhúztam előre, hogy minél hamarabb túl legyek a túra legnagyobb kihívásán, a Pilis-nyereg megmászásán. Egész gyorsan fent is voltam. Lefelé a sok embertől sokáig nem sikerült futnom, de aztán megtaláltam a soron a rést, valamint a nyúlcipőt és a klastrompusztai pontra már futva érkeztem. Szörpökkel töltöttem teli a kulacsom meg elrágicsáltam egy csokis kekszet. De sajnos nagyrészt hazaiból éltem a túra során, mert ilyen madáreledel inkább csak a sárgarigóknak való, nem a túrázóknak. Ideig-óráig persze jó ez is, de jobban esik a táplálóbb, tartalmasabb eleség. A Klastrompuszta-Pilisszántó nemszeretem szakasz ebből az irányból se lett a barátom, de a Vörösvár irányába leágazó sárgának most sikerült szépítenie a dagonyás Térys fiaskón. Itt nagyjából már ugyanazokkal a számomra ismeretlen arcokkal kerülgettük egymást, az vezette a sort, akiben éppen több energia volt. A Fehér-hegy emelkedőjén éppen bennem volt a legtöbb, így hát jól elhúztam tőlük, egyrészt azért is, hogy végre intézhessem folyó ügyeim. Hamarosan szigorú fegyveres alak állta utam. Állj, ellenőrzés! Itinereket elő! Be is mutattam menetlevelem, majd megkérdeztem, hogy őket vajon a Kitörés túráról importálták-e a BEAC-osok.
Kitörés-szökevények a ponton
Már a hegymenet során kezdtek ébredezni a hajnali rigók, de most lefelé haladva egész madárkórus muzsikája kísérte utunk. A nap is álmosan pislogott a szemközti hegyek mögött, a festményre kívánkozó látványt fenyőágak vonták keretbe. Hamarosan már Pilisvörösvár utcáin haladhattam, de előtte volt még egy röpke izgalmas epizód a fülbevalómmal, amit majdnem sikerült elveszítenem, miközben fejemre húztam a csősálam. Igen hűvös volt a hajnal, így nem ártott valami fejfedő. Szerencsére a szökevény ékszer kipottyant belőle a földre, így vissza tudtam ügyeskedni a fülembe. A vörösvári német kálváriát mindeddig nem ismertem, de most nagyon megnyerte a tetszésemet, még ha meredek is. Innen aztán elkocogtam egészen a Fetter vendéglőig, ahol jókora sor kígyózott már hot dogért. Én is beálltam a pecsétem megszerzése után. De sajnos mire megkaphattam volna az ételem, kiderült, hogy jegy is kellett volna, azt meg nem kaptam. Mehettem vissza a pontőrökhöz. Szerencsére ekkor már soron kívül hozzájutottam az ellátmányhoz. Végre valami tartalmas ennivaló! Sajnos kávét nem lehetett szerezni, pedig ekkor már túl voltam egy sor hajnali agonizáláson. Átmászva a Werischwar és Sanktiwan közti dombon azonban ráleltem egy nyitva lévő dohányboltra, ahol kávét is árultak.
Hajnali festmény
A pilisvörösvári kálvária
Át Pilisszentivánra
Jól jött a koffein, mert innen ismét hegymenet következett, az Antal- vagy más néven Antónia-árkot kellett felmászni a Zsíros-hegyig. Itt is beálltam a menetsorba, legalább pihentem kicsit. Azonban hátulról két erős leányzó is érkezett, akik aztán utat törtek maguknak, így felültem én is a vonatra mögéjük erősebb fokozatba kapcsolva. Utána viszont ők néztek, hogyan pucolok el az aszfalton, megfutva az emelkedőket is. Hát igen, nekem sikerült felfelé pihennem. A Muflonnál újabb pecsétet kaptam, majd nyakamba szedtem a lábam. Az volt a tervem, hogy Solymárig végig futok, kihasználva a hosszú lejtőt a Kerek-hegyen. Ezt a rohamot csak kétszer szakította meg ismerősökkel való találkozás. Végre utolértem Szabit és Lacit nagy sokára. Nem haladtak valami jól, Laci rosszul lett, majd hólyagok kínozták. Így hát nem is csatlakoztam hozzájuk, mert még igen jó erőben voltam. Ezután Baranyai Erzsiékkel váltottam pár szót.
A Jegenye-völgyben
A Jegenye-völgy bejáratát újabb pont vigyázta, ahol Tarnai Máté előzőleg valószínűleg mind felfalta előlünk az aszalt gyümölcsöket, mert nekünk csak kekszféleségek jutottak. A szörpnek azért örültem. Valamennyit még kocogtam, aztán innen már inkább csak sétálgattam. Úgyis jön a sárga emelkedője, ami ritkán szokott jól esni. Most azonban egész jól ment, még előznöm is sikerült. A Kötők-padjánál volt kirakva egy kód, amit biztos, ami biztos, lefotóztam, hogy aztán a célban ez senkit se érdekeljen. Hosszasan hullámoztunk fel-le a Kitörésről ismert ösvényen a Csúcs-hegy oldalában. A Virágos-nyeregben már tűzött a nap rendesen. Leereszkedtünk, hogy aztán majd megmásszuk a sziklás Újlaki-hegyet. Innen a délelőtti napsütésben szép látványt nyújtott az alattunk elterülő medence a környező hegykoszorúval. A panoráma mellé pecsét is járt. Jött a nemszeretem lejtő a Határ-nyeregbe, aztán gyorsan ki lehetett kapaszkodni a Vadaskerti-hegy nyergébe, hogy alábukjunk Hűvösvölgybe. Közben azonban a hagyományőrző katonák pecsétet adtak nekünk a katonasírnál. Áthaladásomkor nagyban szépítették a kitörés közben elhunyt katonák nyughelyét. Itt kezdtem már érezni, hogy a futótempóm közelíti a gyorsabb gyalogtempóm, szóval kár a gőzért, elég lesz a séta is.
Kilátás az Újlaki-hegyről
Szépül a katonasír
Betértem a Gyermekvasút állomására, hogy pecsételjek és valami itóka után nézzek, mert a lángosos előtti csap nem működött. 700 Ft-om bánta megint, de legalább a limonádé, amit vettem, finom is volt és a mennyiség is megvolt fél liter, ellentétben az esztergomi kisebb kiszerelésű üveges kólával, ami ugyanennyibe került. Azt nem is sejtettem, hogy itt pizzaszelet is járna, mert senki nem közölte velem ezt. Leültem egy asztalhoz, és elővettem a hazait, közben zoknit cseréltem és megápoltam a talpaim. A bal lábamon egyik ujjam kezdett eléggé megnyomódni, így szükségesnem tartottam a szemlét. Szerencsére csak a bőrkeményedés fájt, hólyag nem volt rajta (még). Itt Borosnyay Paliékra köszöntem rá, de sokan mások is időzgettek a teraszon.
Kaán Károly-kilátó a Hárs-hegyen
A limonádém iszogatva nekikezdtem a Hárs-hegy megmászásának. Szerencsére ennek is nagyobb a füstje, mint a lángja, így hamar túl voltam rajta. Fent megkaptam a pecsétem, aztán a köves lejtőn leereszkedtem a Szépjuhásznéhoz. Innen már szinte becsukott szemmel is elközlekedem Budaörsig, annyit futok az itteni ösvényeken. Fel a Kis-kőfejhez, majd le a szanatórium kerítése mellett, átbukunk egy völgyön, kimászunk egy kellemetlen kaptatót, hogy aztán leereszkedjünk a Virág-völgybe. Innen mászás a Csacsi-rétig, ahol nincsenek pontőrök. Persze körbekérdeztem néhány rám furcsán bámuló asztaltársaságot emiatt, nehogy elszalasszam az igazolást. Ahogy ereszkedni kezdtem a Magas-kő mentén, rám köszönt egy szemből érkező turista: tesóm volt főnöke volt az, aki a családjával kirándult a Normafára. Érdeklődött a cipőm felől, mert neki is kéne egy jó túracipő. A Hokákat bátran tudtam neki ajánlani, most éppen a lassan kiöregedő Challenger volt rajtam. Csevegtünk valamennyit, aztán újfent az utamra indultam, hiszen volt még valamennyi hátra Budaörsig innen, végig ismerős, de csöppet sem unalmas ösvényeken.
Kisvasút zakatol az erdőben integető gyerekekkel
Kifejezetten szeretem a Budai-hegység sárgáját. A KFKI alatt elhaladva mellőztem pár kevésbé ismert piktortégla üreget, majd leérve Nagyszénászug határába a túra legjobb frissítőpontjára bukkantam. Itt némileg többfajta madárkaja volt kirakva, köztük aszalt gyümölcsök is, amiknek nagyon megörültem. Kicsit sajnáltam, hogy mindez pont itt a legvégén várt, holott a többi helyen nagyobb szükség lett volna egy-egy hasonló frissítőpontra. Menet közben kicsit csevegtünk egy lánnyal, aki a hetvenest teljesítette de meglepően jó gyalogtempóban. Nem is tudtam vele lépést tartani. Így egy idősebb úrhoz csatlakoztam inkább, akit én vezettem fel az erdei ösvényeken, ő viszont később, a Törökugratótól kalauzolt az iskola felé. Eközben még szereztem két pecsétet, egyet a Huszonnégyökrös-hegy nyúlványán, a másikat meg a Törökugratón, ahova szintén fel kellett kapaszkodni. Itt meglepetésként Rakk Gyula várt minket, hogy készítsen fotót mindegyikünkről.
A Törökugratón (fotó: Rakk Gyula)
Lefelé tartva kicsit dühös voltam, mert a telefonom GPS-e a bolondját járatta velem, sehogy se akarta megmutatni, melyik utcán induljak el lefelé. Valami zavaró tényező erősen bekavart neki, jó sokára talált rá önmagára és a helyes útra. A bajszos úr viszont rendes volt és kitartóan mutatta az utat a városi utcákon, annak ellenére, hogy kicsit lemaradtam. Jól jött a segítség az ismeretlen helyen. Furcsa módon mindig az erdőben vagyok jobb tájékozódó. Itt a célegyenesben kezdtem el csak érezni azt, ami ezeken a távokon a véghajrában kísérteni szokott, azt a tipikus „mikor lesz már vége” érzést. De szerencsére innen már csak perceket kellett erre várni, nem hosszú órákat (mint majd a Mecsekben látjuk hamarosan). 14:21-kor meg is történt a célba érésem 19 óra 50 perc menetidővel. Lehetett volna gyorsabb is, de annyira azért nem akartam most összetörni magam.
A cél a Herman Ottó Általános Iskola tornatermében volt berendezve, a túra nevéhez és a nagy természettudóshoz méltón. Gyönyörű sárgarigós MME-s kitűző járt a teljesítésért, aminek nagyon örültem. Ez feledtette a felejthető ellátást és azt is, hogy a célban volt kávé, de csak pénzért lehetett venni. Ezt persze ki nem írták, így nagy naivan kértem egyet, mire közölték, hogy 500 és már el is kezdték készíteni. Innen már nem mondhattam, hogy akkor majd inkább iszom otthon. Számolgattam, hogy sok pénzbe kerül ez a túra nekem a befizetett nevezési díjon felül már... Mások írták, hogy többféle kaja volt a célban, de nekem csak tészta volt különböző feltétekkel, ami persze nem volt nagy baj, sőt egyáltalán nem. Kértem túrósat-tejfölöset, amit jól megszórtak szalonnával és sajttal. Jóízűen elfogyasztottam, hiszen egyik kedvenc ételem. Miközben a konyha és a tornaterem között ingáztam, gratuláltam az ismerősöknek, akik már célba értek: Tóth Ferinek, Salap Julinak, Őrsi Annáéknak, Lévai Évinek és jó pár ismeretlennek is. Lehet, hogy valakit kifelejtettem, hisz annyian voltak ott. Peti jött értem, így gyorsan hazajutottam és átadtam magam a pihenésnek. Most nagyon gyorsan kell regenerálódni, majd összepakolni megint, hiszen holnap már utazunk is a Mecsekbe. Szerencsére ez a viszonylag könnyű százas nem nagyon viselt meg, mindössze a lábszáramon sokasodtak a vörös allergiás foltok, szerencsére nem azok, amik tavaly gyötörtek, hanem a korábbi, ismerős fajta, amivel kevesebb a gond. Elég csúnyán néztem ki, de ezt már megszokhattam. A nagyobb probléma a fájós lábujjam volt, féltem, hogy ezzel lesz még bajom a Mecsekben.
A szép díjazás
Mi más nóta illik ehhez a vidám hangulatú túrához, mint a Kalákától a Hajnali rigók:
Mecsek 100:
Másnap 11 felé sikerült összetrombitálni és útjára indítani a Mecsekbe tartó díszes társaságot, azaz Peti Henrik nevű haverját, illetve tesómékat rajtunk kívül. Marianna végül nem velünk utazott le. Mindenkinek más volt a hétvégi terve Baranyában: Petiék sütögetnek, túrázgatnak és függőágyaznak, tesóm a férjével túrázik, várost néz és összeszedi a korábbi Pécs környéki rendeléseit, én meg, mint tudjuk, teljesítem eközben a Mecsek 100-at. Úgy terveztük, hogy lesz esetleg majd találka is a hosszú úton mindkét kompániával. Ez végül a húgomékkal jött csak össze Köves-tetőn, Petiékkel sajnos pont elkerültük egymást valahol Kisújbánya környékén.
Bemelegítés a túra előtti napon a Gyopár háznál
Marianna intézett remek szállást a zobákpusztai Gyopár házban Varga Jenőnél. Rajtunk kívül még Csősz Gergőék szálltak meg a másik szobában. Mivel már kora délután lent voltunk, maradt egy csomó időm ismerkedni a Mecsekkel. Nem is voltam rest, miután Petiék útjukra indultak jókora zsákjaikkal, én átvedlettem futóruhába, és nyomukba eredtem. Utol is értem őket még a kék négyzeten, ahol végleg elbúcsúztunk a vasárnapi (vagy esetleg szombati) viszontlátásig. Boldoggá tett, hogy végre futhatok jó egy hétnyi egészségügyi okokból való kihagyás után, ráadásul terepen a csodaszép és ismeretlen Mecsekben. Sikerült látatlanban egy nem túl könnyű, de impozáns útvonalat belőnöm fel a Csengő-hegyre, majd a medvehagymaillatú és kanyargós Takanyó-völgyben. Régen élveztem így a futást, pedig a tempóm meglehetősen siralmas mostanában. Főleg most kifelé tartva a masszív derékfájásból és egy nappal egy teljesített százas után.
Éljen május elseje!
Éppen visszaértem a 7 kilométeres köröcskémről, mikor írt Marianna, hogy nemsokára érkezik. Kimentem elé a megállóba. A kemping felé is elnéztem némi bandázás reményében, de alig mutatkozott ott némi élet, az is csak a szervezők részéről. Visszatérve berendezkedtünk a házban, majd megérkezett Gergő és Mónika is. Mielőtt leszállt volna az éj, még elborozgattunk a ház előtti padokon. Közben Péter is megjött, aki elhozta a Giga túra ligás pólómat, ezer köszönet. A túra másnapján már ki is próbáltam. Ő a ház előtt bivakolt – eredetileg én is pont ezt terveztem, mikor Marianna még nem ajánlotta fel a szállást a kőházban.
Eltettük magunkat másnapra. Mariannának sajnos nem sikerült aludni, nekem szerencsére viszonylag egész sokat. Ezt onnan tudom biztosan, hogy hamarosan egy teljesítménytúrán találtam magam, aminek első szakaszát egy túratárs sugallatára szépen el is kispistáztam.
Másnap aztán lehetett próbálkozni élesben is, persze kispistázás nélkül. 6-kor volt a tömegrajt, előtte azonban még el kellett intézni a formaságokat, főleg, hogy egyben bajnoksági futamról volt szó. Számomra az elsőről. Még készítettünk pár közös vidám fotót a rajt előtt (túra után ilyesmire már esély sincs) meg üdvözöltük az összes felbukkanó ismerőst (erre utána is van, kölcsönös gratuláció formájában).
Tömegrajt: pontban 6-kor nekiindul a sok túrázó a Mecseknek
Pontban 6-kor ki is lőtt mindenki a saját tervezett tempójában kitartóan hegyet-völgyet járni. Nekem az útvonal jó háromnegyede teljesen ismeretlen volt. Ami nem volt az, arról a novemberben teljesített Mecseki láthatatlanok túráról lehettek emlékképeim (néha elég homályosak, főleg az akkori éjszakai szakaszokról.) Mi Mariannával viszonylag kényelmes teljesítést lőttünk be úgy 22-24 óra körül, tekintettel a lábunkban lévő, még nem kipihent százasra. Kb. a túra feléig volt is esély a 22 órára, aztán már örültünk, ha meglesz még cipőkanállal a 24 óra.
A már novemberből ismerős Márévár
Az első szakaszon sokáig csak lejtettünk a kéken, be a medvehagymavirágoktól fehérlő, illatos Hidasi-völgybe. Bele-bele kocogtunk és igen jól haladtunk. A sárga keresztre váltva azonban meglehetősen meredek mászások és néhol váratlanul nehéz terepviszonyok, saras patakátkelések fogadtak. Hm, ez a Mecsek abszolút nem kispályás. Sosem gondoltam volna... Fel és le folyamatosan, a lejtő se egyszerű, nem pihentet. Még néhány ereszkedés és mászás, és elérjük a novemberből ismerős Máré-várat. Itt ellenőrzőpont vár, bőséges kínálatából válogathatunk: saláta öntettel és müzli szelet. Én az utóbbit merem csak magamhoz venni, félek, hogy a salátát nem fogadná be a gyomrom ilyen korai órában. Marianna viszont a salátának szavaz bizalmat öntet nélkül, hasonló okokból kifolyólag. A vártól a nagyon élvezetes, Spartacus-ösvényre hajazó piroson kanyargunk le a Vár-völgyig. Innen a piros kereszten mászunk ki a Kis-kaszálóig. Útközben több sporttárs ér utol: Nagy Orsi és Oroszi Tibor, Szabó Attila, Márton Dani, Görög Adrienn. Később Zsolt is lehagy. Még több ismerőst köszönthetünk a Dobogó és Szószék közötti jelzetlen oda-vissza szakaszon, aminek a végén egy szúróbélyegzős, bójás igazolópont van. Ez a szakasz is eléggé viszontagságos: magas csalánban gázolunk, kidőlt fákat kerülgetve, természetesen vissza is ugyanitt kell jönni. A bélyegző is külön feladvány, főleg a hozzám hasonló Mecsek-szűzeknek. Azt se tudom, melyik rubrikát kell kilyukasztani, hisz még a hely nevét se tudom. Szerencsére súg egy sporttárs. Viszont kiderül, hogy a Máré-várnál a bélyegzőt rossz rubrikába tették az itineremen. Majd csak lesz megoldás...
Tanulgatjuk a szúróbélyegző használatát
Visszaereszkedünk a már megismert útvonalon, majd tovább is a biztató nevű Dögkút-tető irányába, ahol emberes pont vár némi sós rágcsálni valóval és vízzel. Szemezgetek a ropikból kiadósan, majd visszamásszuk ezt az oda-vissza szakaszt is. A zegzugos sárga kereszten kanyargunk lefelé néhány helybéli sporttárssal egyetemben. A szalagozás eddig jónak tűnik és segít az elágazásoknál. Ennek ellenére figyelni kell, nehogy elmenjünk rossz irányba egy-egy kereszteződésnél. Csatlakozik hozzánk a kék négyzet Váralja irányába, majd később egy gerincen a piros jelzésre váltunk. Ezt azonban már nem jelzi szalag. Olyan, mintha ide már nem jutott volna belőlük. Elő tehát a trackkel, van megoldás ebben az esetben is. Kétszeresen kell koncentrálni, mert kezd ezen a szakaszon utolérni minket a mountain bike-os mezőny. Többen is érkeznek hátulról, de kevesen ismerik közülük a csengő fogalmát. Szerencsére a legtöbbjük legalább lassít, ha túrázó kerül elé. Éppen egy lejtőn haladunk, mikor majdnem tanúi leszünk egy csúnya balesetnek. Egy futó lány előz minket és igyekszik tovább, mögöttünk száguldó biciklis jön, neki nagy lendülettel a lejtőnek. Minket még kikerül, de szegény futó lány a zaj hallatán azt se tudja, merre meneküljön. Persze, hogy a bringás is arra próbálkozna a kikerüléssel, amerre a lány, majdnem gázolás történik. Aztán még a biciklisnek áll feljebb. Hol van ilyenkor a csengő? De ha nincs, lehet szólni is, hogy vigyázat, jobbról-balról jövök, esetleg lassítani.
Már várnak a magasabb hegyek is hamarosan
Hamarosan újabb pontra érkezünk a Stein malomhoz, Óbánya határába. Itt kapunk egy-egy proteinszeletet. Gyorsan be is kebelezem. Vizet is töltök a kulacsomba, hiszen nagy a meleg, fogy rendesen. Ráadásul derekas mászás következik a Templom-hegyre. Egy Zoli nevű sporttárs mondja, hogy ez az egyik igazi hegy az útvonalban. Erre az ötvenesre több esik belőlük, mint a következőre. Ezt a lábunkban is érezzük már. A másodikon már csak dombocskák lesznek, plusz a Jakab-hegy mutatóba.
Útban a Stein malomhoz
A Templom-hegyen jelzetlen ösvényre váltunk a kékről, majd rátérünk a jelzett piros háromszögre, bár ne térnénk! Favágók dolgoztak, tele van szórva faágakkal, ráadásul rettenetesen meredek is. Nem tudunk mást tenni, kerülgetjük az útakadályokat. Végre az Öreg-Halász-völgyében sima és kényelmesen sík út fogad. Az első ötvenesben nagyítóval kell keresni az ilyet. El is neveztem a túrát magamban Mount Mecseknek. Nem sokáig élvezhetjük a pihenőt, máris mászhatunk fel egy kunyhóhoz a Rékavár gerincére. Már egy ideje kerülgetjük a várat jobbról-balról, minden lehetséges oldalról. Később ereszkedésbe kezdünk Óbánya irányába az Üvegesek útján, meg is kocogjuk a lejtőt, megelőzve Tóth Feriéket, akikkel egy ideje ide-oda előzgetjük egymást. Az előnyünk sokáig nem tart, mert sajnos a botom az óbányai ponton felejtem. Szaladhatok vissza hasamban az elfogyasztott zsíros kenyérrel. Szerencsére gyorsan megjárom a botszerző különtúrámat. Lesz itt még Zengő, meg ki tudja mi még, elkél a segítség!
Óbánya idilli kis falucska, talán ezért fedezték fel a turisták
Helyre kis falu Óbánya, hemzseg is a kirándulóktól, nem kevésbé az Óbányai völgy. Menet közben néha leveszem a telefonomról a repülő üzemmódot, így látom, hogy összehozhatok esetleg hamarosan egy randit Petiékkel. A völgyecske nem csak turistákkal van tele, hanem látványosságokkal is: Pisztrángos-tavak, Csepegő-sziklák, bivakkunyhó, Ferde-vízesés. Újabb bájos sztorinak leszek alanya: apuka jön szembe a kislányával. A kislány kérdezi a ma már sokadik Kazinczy 200-as pólót látva, hogy mi az a Kazinczy emléktúra. Apuka képben lehet, mert szépen elmagyarázza, mi ez a sokak számára érthetetlen műfaj, melynek díszpéldányai és egyben (itt még nem annyira) szenvedő alanyai sorra haladnak át a völgyön.
Az Óbányai-völgy egyik legnagyobb attrakciója a Ferde-vízesés
Elérjük Kisújbánya szélét, ahol szép réteken vágunk át, irányt váltva a Réka-kunyhóhoz, ahol reményeim szerint Petiékre lelek. Már nagyon várom a találkozót. Közben kimászunk még egy vicces nevű gerincet: Szamárpihenő. Mi is szamarak vagyunk, mert a bringásoknak kihelyezett ládát a sajátunknak véljük és lyukasztunk is. Ráadásul elcsenek pár cukorkát a biciklisek ellátmányából, miután a sokadik ládánál sikeresen rájöttem, hogy ilyen helyeken lehet cukorkázni. Leereszkedünk a kunyhóhoz, újabb lyukasztó a szaletliben: ne már! Miért van két Réka-kunyhós pont? Hát azért, mert az előbbi nem a miénk volt. Nagyobbik baj, hogy Petiék sehol. Nem ők ücsörögnek a forrásnál. Sajnos elérni őket nem tudom, így hát röviden töltekezünk és megyünk tovább Zengőt mászni. Nincs idő várakozni.
A Mecsek, főleg a keleti része, a bivakkunyhók eldorádója
Zöldellő réteken Kisújbánya határában
A Zengő emelkedőjét látatlanban rosszabbnak gondoltam, egész flottul felérünk és Marianna se marad le mögöttem. Fent pont vár ránk némi nápolyival, víz itt nincs, nehéz is lenne felcipelni. Feriék is fent vannak éppen. Sajnos senki sem szól nekünk, hogy rossz irányba kezdünk ereszkedni, szalagok se jelzik a helyes irányt. Egy útkanyarnál azért ránézek a térképre és majdnem beájulok: mászhatunk vissza. Nem tudom, lesz-e ellenőrzés Püspökszentlászlón, nem akarok kockáztatni azzal, hogy kerülünk. Egyébként meg az ottani forrás is biztosan hasznunkra lesz. Szóval mi kétszer másztuk meg a Zengőt, de nem azért, mert annyira tetszett. (De azért tetszett, főleg a bánáti bazsarózsák.)
Újabb kunyhó - talán a vasorrú bábáé?
Bánáti bazsarózsa
Keservesen meredeken vezet le a sárga a Zengőről. Persze az erdőben bent már van szalag, csak minek, ha semmi se jelzi a betérőt. Azért csak leérünk az igen szép településre, amit már a Láthatatlanokon is láttunk (micsoda oximoron!). Innen aztán rákanyarodunk a kék négyzetre. Fura dolog történik velem: még csak nem is pedzegetem, hogy itt futottam az előző nap, csak ellenkező irányból. Sőt a zöld kereszt kereszteződése a műúttal párhuzamosan, ahol megállunk tájékozódni, éppen az, ahol felkanyarodtam a Csengő-hegyre. Még csak nem is rémlik. Réteken vágunk át, majd kezdődik egy kegyetlen emelkedő, amire már az ötvenig való hajrában egyáltalán nem számítottam és senkinek se hiányzik. Éppen az imént mondtam telefonban húgoméknak, hogy fél óra múlva ott vagyunk Köves-tetőn, ahol majd várnak minket a ponton. Hiba volt, már most látom, nem lesz elég ennyi idő. Még akkor sem, miután átbukva a hegyen, aszfaltra váltva kocogásba kezdünk. Borosnyay Pali néz is ránk furcsálkodva, mi ez a hirtelen tempóváltás. Mondom neki, várnak a ponton, sietni kell.
A Bocz-keresztet valószínűleg csak mi láttuk, de emiatt egyáltalán nem voltunk boldogok
Püspökszentlászló harangtornya
Csendes, nyugodt falucska, mint ahogy a táblák is hirdetik, Püspökszentlászló
Vár egy babgulyás is, ami finom, de kevéssé tudom élvezni, annyi dologra kell koncentrálni most: mit vegyek ki a depóból, milyen ruhát vegyek át, mit kell akkuról tölteni, zsákból kikeresni, kulacsba betölteni, mit lenne célszerű kirakni. Tesómék segítenek készségesen, de hiába. Odahozzák a zsákot, a levest, mint egy királynőnek, én meg csak morgolódom, mint egy morcos medve. Hangulatom valahol a pincében. És még mélyebbre süllyed, mikor már elindulva és jó szakaszt elhaladva, valahogy szóba jön a lámpa, és bennem is felgyullad hirtelen a fény: a lámpám bent hagytam a zsákban. Pedig mennyit mondta Marianna, hogy nehogy a depóba tegyem! Mi legyen most? Fussak vissza? Nem hiányzik már. Gábor ajánlkozik, hogy elhozza. De vajon mennyi idő elhozni neki? Próbáljuk hívni Tóth Ferit, aki Julival és Évivel még bent volt a ponton indulásunkkor. Sajnos már útnak indultak azóta, hamarosan utol is érnek. Hívjuk Átol Csabit. Ő még kényelmesen eszeget. Mindenesetre mondom neki, hogy szedje ki a zsákomból a fényforrást és ha jönne lélekszakadva szembe egy kockás inges, szemüveges barna srác, nyomja a kezébe.
Nekiindulunk a második ötvenesnek húgomék kíséretében
Gábor, a nap hőse
Tesóm hívja Gábort, már oda is ért és hozza a lámpát. Pedig nem is futó. Nem hiába, ő is teljesített korábban néhány százast, tudja mi a tét. Leérve az aszfaltra mondom Mariannának, hogy menjen csak, én majd utolérem futva. Megvárom Gábort a lámpával húgom társaságában. Aztán felkötöm a nyulak bocskorát jó sebesen. Megkerül Marianna, de beszélgetve megint utat vétünk. Sehol egy szalag, de most szerencsére még időben észleljük, hogy az imént el kellett volna kanyarodni. Hosszasan viszonylag sík terepen haladunk aszfalton, majd ide-oda cikkcakkozunk vadregényes erdőben, míg elérjük Mánfa szélét virágos, harsányzöld réteken áthaladva. Megint hosszabb aszfalttaposás következik végig a falu utcáin, miközben megcsodálhatjuk a népi építészet helyi gyöngyszemeit. Különösen a szép kivitelezésű istállók és a széles kapus házak szúrnak szemet. A falu szélén döbbenünk rá, hogy már kimegyünk a településről és még mindig nem volt pont, pedig Mánfán a templomnál kell majd szólnom a pontőröknek, hogy rossz helyen van a Máré-váras pecsétem. Hol lehetett a pont? Templomot nem is láttunk, pedig végig a tracken haladtunk. Szerencsére jön két helyi srác utánunk, akik mondják, hogy lesz egy régi templom majd kívül a falun, ott lesz az igazolás. Valamikor régen ugyanis ott volt a falu. A templomot sajnos nem látjuk, kitérni oda se kedvünk, se időnk.
A hegyek egy ideig elmaradnak mögöttünk
Mánfa határában
Egy szép mánfai istállóépület
Elérjük a pontot, kapunk töltött kiflit, ami nagyon jól esik, nemkülönben a víztöltési lehetőség. Még mindig világos van, de a sötét erdőbe bekanyarodva lámpát kell kapcsolni. Vágotpusztáig változatos a terep: van kényelmes szakasz, mocsaras patakátkelés, kellemetlen, de nem túl hosszú emelkedő. Legalább ébren tart. Szerencsére a falubeli elágazásnál megtalálom a helyes utat gyorsan, amit jól tudunk követni. Hosszas ereszkedésbe kezdünk egy völgy mentén, majd utána lapos, nyílegyenes szakaszok következnek. Talán a Láthatatlanok túrán már a véghajrában, és szintén sötétben érintett Lóri kulcsosház az, ami mellett elmegyünk most szintén lámpafénynél. Szerencsére a zöld leválását a murvás széles útról már ismerem jól, nem tévesztem el. Megint hosszas meredekebb ereszkedésbe kezdünk Orfűig.
Mánfán készültek az utolsó képeim, utána a fotózós kedvem a világossággal együtt távozott
Szépek a házak itt, de vajon hol lehet a pont?
Áthaladunk a falun, betérünk az erdőbe és megint gyanús lesz, hogy nem volt még pont, pedig Orfűre ígértek egyet. Előveszem az itinert, elolvasom a leírást. Szerencsére megnyugtat, mert kiderül, hogy még nem értünk oda. Nemsokára a pontérintés is megtörténik némi víz- és gélvételezéssel. Gél mondjuk most nagyon nem kell, főleg olyan, ami ott raktáron van. Inkább a saját koffeines GU-mhoz nyúlok. Végre valami jó dolog! Mert más pozitívat nem nagyon tudok már felmutatni. Túrakedv a béka segge alatt, tempó csigabiga, jómagam meg leginkább egy élőhalott, aminek kiadták, hogy még utolsó leheletével mássza meg a Jakab-hegyet. Azt hiszem, Marianna is hasonló cipőben jár. Neki ráadásul a hegymenet se annyira barátja. Nekem már-már jobban esik mint a lejtő, ahol kegyetlenül fájnak a talpaim.
Én viszont nemsokára már nem járok cipőben, azaz jobban mondva csak fél cipőben járok. A balos pár ugyanis egy sárfolt foglya lesz. Egyelőre úgy tűnik örökre, mert alig tudom kibányászni a bent maradt lábbelit a makacs ingoványból. Nagyon kell neki egy majdnem vadiúj 6-os Speedgoat. Egy a szerencsém a nagy szerencsétlenségben, nem folyt bele a sár. Ahogy viszont két kézzel kiszabadítom végre, sokadik kétségbeesett próbálkozásra, tiszta sarasak lesznek a kezeim. Így navigálni se tudok a telefonnal. A megoldás az, hogy beáldozom az enyhén izotóniás vizem. Bánja kánya, van még a kólás üvegben is. Lényeg az, hogy a cipőm és a kezem is megmenekült. Könnyen itt érhetett volna véget a túra számomra.
Kedvem jobb ettől nem lett, de azért kitartóan másszuk a hegyet. Társulnak mások is hozzánk. Együtt keressük a letérőket a maroknyi csapattal. Már senkiben se buzog túl a mehetnék. Nagy sokára, túljutva a nehezén is, felérünk a kolostorromhoz, ahol a láda és a bója van. Szerencsére a túratársak fénye elárulja, merre kell keresni. Még jó, hogy tesómék is súgtak, merre lesz a pont, akik előző nap erre kirándultak. Lefelé indulunk. Minden értelemben. Ez már az a szakasz, ahonnan nincs felívelés, vagy ha van is, az csak aprócska kilengés a diagramon. Végeláthatatlan az 5 kilométer a Remete-rétig és maga a végtelen Zobákpusztáig, a célig. Pedig már nincs összességében 25 km az egész hátralévő táv. Halvány emlékképek kísérnek még novemberről. Annyi biztos, hogy a Láthatatlanokon is a legtöbb körülöttünk lévő dolog láthatatlan volt. De akkor ellentétes irányból, hegymenetben se tűnt ilyen hosszúnak ez a szakasz.
A rétet végre elérve engedélyezünk magunknak egy kis pihenőt. A pont összes sós mogyoróját felfalnám. Legördítek egy energiaitalt, beveszek egy koffeintablettát is. Lehet, hogy sok lesz egyszerre, de máshogy nem megyek tovább. Most viszont felállva hirtelen megint kedvem lesz a folytatáshoz, érzem újból az erőt, ami tovább visz. Ezt a szakaszt is bejártuk novemberben sötétben, ráadásul Csabi, akinek ez hazai pálya, sorolja a fő támpontokat: Büdös-kút, Kereszt-kunyhó, Fehér-kúti ház, Tripammer-fa. Nagyjából 9 km. A Büdös-kutat még viszonylag gyorsan elérjük, majdnem el is tévedünk, de aztán megtaláljuk a folytatást átvágva a ház mellett. Szalag hol volt, hol nem volt, már nem is számítunk a segítségükre. Nagy sokára a Kereszt-kunyhó is meglesz, de majdnem eltévedünk egy kanyarnál. Szerencsére gyorsan visszakorrigálok a kékre. Végig kék innen, sokat már nem kell agyalni a jelzéseken. Az erdei kunyhó, aminél novemberben a cserkészek portyáztak, csak nem akar megjelenni. Pedig onnan már a Tripammer-fa és Árpádtető se volt messze. Akkor. Most minden a messzeségbe vész. A fás elágazásnál már jön is a sárga pólós kolléga visszafelé, hogy eltévedt. Mi is majdnem elmegyünk a zöldre. Itt mindig, mindenki félremegy. Végül megkerül a kék. De sajnos megkerül az az útjelző tábla is, ami azt mutatja, hogy innen még 13,5 km Zobákpuszta. Erre nem számítottunk, maximum 11-re. Laikus szemnek kevésnek tűnik az eltérés, de itt minden kilométernek már pokoli súlya van. Marianna mondja, hogy mindjárt sírva fakad. Hasonlóan érzek én is.
Még hosszú percek telnek el, mire keresztezzük a műutat, aztán elérjük az ellenőrzőpontot Árpádtetőn. Itt többen időznek. És még állítólag 30 ember mindig kint van. Lehet kávét és teát kérni. A lány a ponton nagyon készséges. Véletlenül teát ad, holott kávét szerettem volna. Azonnal főz azt is nekem. Valószínűleg tudja, érzi, mit élünk most át. Mindenki úgy érzi, hogy a táv és a szint is több, mint a kiírt mennyiség volt. Ezt most eldönteni nem tudjuk, de túra után minden kiderül. Kíváncsi leszek, mennyi lesz a különbség. Nehéznek érezzük ezt a százast, talán nem véletlenül.
Megint elindulunk, most már nem lehet feladni. Végig a kéken, hosszasan aszfaltúton. Majd erdőbe betérve, ide-oda kanyarogva, átkelve vizenyős részeken, magasfeszültségű vezetékek alatt, megmászva egy-egy kisebb magaslatot. Van ami ismerősnek tűnik múltkorról, van ami nem. Pedig ugyanerre mentünk, csak a másik irányból. Arra emlékszem, hogy lesz majd valami gáton való átkelés, ahol vigyázni kell, nehogy bepotyogjunk a tóba. Előtte még vár egy dzsungeltúra a bozótosban, ahol felriasztok valami nagyvadat, ami félelmetes hangokkal távozik ... remélhetőleg velem ellentétes irányba. Kicsit rá is segítek némi hanghatással, hogy így legyen. Nos a gáton átkelni nem is annyira nehéz feladat, ellenben az úton néhány sátor is áll, amit ki kell kerülni. Síri csend honol, a lakók mélyen aludhatnak. (Vagy nem: Fiala Péter majd beszámol a különös, már-már horrorba illő dolgokról /pucér, bokorból menekülő ember, megkötözött fazon betömött szájjal stb./, amivel ő pár órája, még sötétben szembesült itt. Tesómék meg előző nap találkoztak a fura és nem túl józan társasággal: tó felé néző géppuskafészek, gilisztaevők és hasonlók.) Nekünk már világos volt ezen a helyen. Rákanyarodunk a bánya melletti ismerős műútra, majd innentől rátérünk a második ötvenes elején már megjárt Köves-tető utáni szakaszra, amit Gábor végigfutott a lámpámat hordozva.
Leérek végre az étteremhez, ránézek az órára, ránézek a térképre. Osztok-szorzok, ami ilyenkor már nagyon nehezen szokott menni, meg amúgy sem vagyok egy nagy matekzseni. Most azonban kiszámolom, hogyha futok, még éppen beérhetek 24 órán belül. Nehogy már ne csináljam meg ezt a túrát ennyi idő alatt! A terep a barátom, innen nagyjából lejt, szóval akkor parancs kiadva: innentől futólépés! Igaz, hogy előtte már a gyaloglás is alig ment a sajgó talpakon, botorkálás, sántikálás volt az inkább, nem túrázóhoz méltó mozgás. Mostantól azonban másképp lesz minden, dolgozik az adrenalin, megtáltosodom. Hagyom el sorra az előttem lévőket. Ahol lehet, szaladok. Ahol meg nem, igyekszem gyorsan gyalogolni. A végén már az emelkedőkön is futok. Nézem folyamatosan az órám: hajszálnyival, de meglesz!
Két perccel 6 óra előtt érek a célba, kolompszó kíséri a befutómat. 23 óra 58 perc menetidő után végre újra itt vagyok a zobákpusztai kempingben. Egy perccel utánam érkezik Marianna, szintén futva. Neki is megvan a 24 órán belüli idő még. Virsli és sör a célkaja, de most bármi jól esik. A túratársak gratulációja, a meleg zuhany, az, ahogy a többieket, köztük Gergelyéket is is látom sorra beérkezni. És máris lehet gratulálni mindenkinek. Nehezemre esik a mozgás, de zuhanyzás után még elvánszorgok a kulcsosházig, ahol Petiék már várnak. Kis élménybeszámoló után már dőlök is be a függőágyba és alszom kicsit.
Komlón a nap folyamán összeszedjük a társaságunk maradék részét is. Itt már annyira előrehaladtam a regenerációban, hogy kimászatok a fiúkkal, egy meredek gazos parkot a panelok felett, majd futok egy kört a KRESZ-park rekortánján. 200 méter, nem több, de megy a mozgás és már kevésbé fájnak a talpaim. Kiderül, van egy kis hólyagom is a lábujjamon, ami már a Sárgarigó alatt is érlelődött. Ezt kezelésbe kell venni mielőbb, mert hétvégén Tolnát is bejárom, nemcsak Baranyát.
Ehhez a túrához is szép díjazás járt és szerintem a szervezés is elég profi volt (leszámítva a szalagokat)
Annyit keringtünk mindenfelé a Mecsekben, de végül Zengővárkonyba nem jutottunk el, pedig tényleg bejártuk Tolnát-Baranyát (van egy része a Mecseknek, ami valóban Tolna vármegyéhez tartozik). A Makám is azt firtatja, hogy merre is van Zengővárkony. Nem véletlenül jutott most ez a még pici fiammal annyit hallgatott dal az eszembe, amit a Zengőt mászva magamban dúdolgattam:
