Teslácka stovka

 

Van ez a bizonyos FOMO (fear of missing out) érzés, amikor az ember azt érzi folyamatosan, hogy lemarad valamiről. Ez a hétvége nekem egy hatalmas FOMO volt minden tekintetben, mivel valamiért kellett nagyon az a nyolcadik százas az idei évre és kimentem emiatt a Tesláckára Pozsonyba. Vulkántúra és Ákos koncert szombaton, PIPU vasárnap – ezeken mind szerettem volna ott lenni, de nem tudtam. Egy vagy két PIPU-s körön persze még másnapos félig csukott szemű zombiként végigvonszolhattam volna magam kora délután, ha már hozzá voltam eleve öltözve, de efféle bizonyítási kényszer már bennem sincs. Inkább bedőltem azonnal az ágyba és végre aludtam! Ez nagy szó, mert péntek délelőtt óta egy szemhunyásnyit se sikerült.

Pedig direkt amiatt vettem ki szabit péntekre, hogy tudjak aludni. Na egy órányit sikerült is, de inkább igyekeztem ledolgozni a lemaradásom a karácsonyi készülődésben és mézest és mandulás kekszet sütöttem. Ráadásul a roráté miatt rendszeresen 5 körül kelek, így aznap is sikerült, pedig nem feltétlenül volt szándékomban felébredni és misére menni. Ma meg a pénteki szabi miatt hajthatok a munkahelyi lemaradás ledolgozásában. Folyamatos mókuskerék ez az ünnepek előtti időszak, pedig nem erről kéne, hogy szóljon. Mi tettük ilyenné sajnos. Szóval jó is ebből kiszakadni valami teljesen más környezetbe.

Már megint hosszú útra megyek

Ugorjunk is az időben gyorsan péntek éjjel 23 óra környékére, mikor is az alvással ennyire felspannolt állapotban hiába is próbálkozva, a túra előestéjén, már teljes harci díszben ott szobroztam a Kelenföldi buszpályaudvaron, várva a Regiojet járatára, ami majd elröpít cirka 3 óra alatt, viszonylag késői érkezéssel és olcsón – ez volt a két fő szempont – a szlovákok fővárosába (ami persze korábban a miénk volt). Busz érkezésének egyelőre csak a kijelzőn volt némi előjele, azt hittem, én leszek az egyedüli felszálló. Aztán egyszer megjelent egy csürhényi spanyol diák, meg talán néhány görög is. Sikeresen letúrtak a megállóban lévő padról, szóval inkább tettem egy kört, amíg meg nem jön a busz. Éljen az európai kultúra! Egyszer csak a sarkon megjelent a nagy sárga jármű. A spanyolok persze beálltak elém, baromira nem izgatta őket, hogy én voltam ott előbb. Egyébként nekem meg édes mindegy volt, ki száll fel először, ilyenből nem csinálok elvi kérdést. A fiatal és kedves cseh sofőrnek is mindegy volt, ki fizetett a csomagszállításért előre, csak nemes egyszerűséggel kitárta a csomagteret, tegyük be a cókmókokat. Gyorsan be is raktam a közepesen méretes hátizsákomat, ne kelljen már az ölemben szorongatni az út alatt, hátha így van némi esélye, hogy elalszom. Mert az az alvás most nagyon kéne... Persze amit görcsösen szeretne az ember, az sosem sikerül. Így jártam én is az alvással. A felfújható nyakpárna persze bent maradt a hátizsákban (Kristóf nagy bánatára). Szemben velem egy idősebb, zoknit nem viselő úr terpeszkedett, de a mellettem lévő ülés üres volt. Talán nem is én voltam a legfurcsább utas a sportöltözékemben, bár menet közben folyton potyogott belőlem hol a csősálam, hol a személyim (más nem is nagyon volt nálam) – meg néha én is az ülésből, mikor próbáltam felhalászni leesett tárgyaimat a busz padlójáról. 

Az út alatt maximum bóbiskolni sikerült, aztán még a félálomból is azonnal felpattant a szemem, mikor megláttam, hová érkeztem. Bár csak este 8-kor kezdődik a koncert a Papp László Sportarénában, most meg még hajnali 2 óra sincs, a busz ablakából Ákos Metropolisának fényeit és felhőkarcolóinak tornyait látom: 

„Kijelölt fejlesztési zóna

Letarol, bekerít mindent szépen
Üvegből, betonból épült éden
Hűvös neonfények tüzében
Mindegy, hogy nap vagy éj múlik éppen”

Az egyre terjeszkedő és terpeszkedő lelketlen ultramodren nagyvárost, mely kiszolgálja lakóinak minden igényét, folytonos fogyasztásra serkentve és egyben állandó megfigyelés alatt tartva őket. A kényelem érdekében persze le lehet nyelni (és le is kell) az ilyen keserű pirulákat is. Hogy mindez hasonlít a mai valósághoz, az talán nem a véletlen műve... A futós lejátszási listámon teljesen véletlenül éppen egymás után jön Rammstein Links 2, 3, 4 száma, valamint ez a szám, és megdöbbentő a párhuzam a mondanivalóban, rengeteg az áthallás. Bár az egyik egy explicit, militáris, menetelő erőszak, a másiknál pedig a „szépen” szón van a hangsúly, ahogy a nagyváros szinte láthatatlanul, sőt kívánatosan hömpölyög előre. És ebben az Ákos féle számban ugyanúgy benne van az a lüktetően menetelő, bár sokkal finomabban erőszakos előretörés zeneileg is, legalábbis én kihallom belőle. Na abbahagyom, nem török zenekritikusi babérokra úgysem.

A Nivy buszállomás se sokkal különb, az egész egy nagy betontömb, a váróterem meg egy csupa üveg pláza aljában kapott helyet, hol folyton égnek a neonfények, alvásnak esélye sincs. Örüljön a kedves utas, hogy meleg van és ha nem üres a pénztárcája, fogyasszon. Van pékség, ami nyitva tart ebben a lehetetlen időpontban is. Díszletként persze ott a hatalmas karácsonyfa, a hangszóróból meg csilingel a „Pásztorok, pásztorok” dallama halvány emlékként, miről is kéne szólnia a karácsonynak. Az ismerős dallamra felkapom a fejem, már-már dúdolom magamban, mikor rájövök, hogy ezt is felírhatjuk arra a bizonyos listára a címer, a főváros, a hegyek és a többi mellé. Persze most nem Trianont idézgetni jöttem, jobban teszem, ha elfogadó és befogadó vagyok idegenként ebben a külföldi nagyvárosban. A levitézlett revizionista attitűddel már semmire se megyek. Lehuppanok Jani és Marianna mellé az egyik ülésre és máris gyakorolhatom ezeket a készségeket, mert érkezik egy (hozzánk hasonlóan) itt csövező, nem teljesen százas lány, aki megörült a magyar szónak és most már az istennek se tudjuk levakarni magunkról. Az egyébként tiszta és kulturált WC bejáratánál szintén magyarul beszélő, ki tudja mire ácsingózó, némileg barnább bőrű fura alakok lebzselnek (azt a bizonyos szót ugye nem illik kimondani...). Nicsak, mik vannak az égbe törő tornyok árnyékában ebben a csilivili, kipattintott városban! És vajon miért nem kedvelnek minket, magyarokat errefelé?

Még nem jött el az idő, így hát készülődünk, öltözködünk és szőjük a haditervet, hogy, s mint jutunk majd fel a Kamzikhoz. Innen vagy 6 km, ennyire nem tervezzük megnövelni az egyébként is hosszú távot, ami vár ránk néhány óra múlva. Jani megnézi, milyen buszok vannak és mikor. Az a tervünk, hogy elgyalogolunk a 44-es troli megállójába – az is van pár kilométer ide – és felvitetjük magunkat a Koliba nevű végállomásig. Innen is vagy másfél kilométer vár ránk a túra indítóhelyéül szolgáló büféig. Szóval így talán nem számít kispistának, hogy nem az állomástól gyalogolunk fel, hanem csak a Kolibától. 

Így is lesz. A gyakran és meglepően élesen váltakozó éjjeli városkép kulisszái közt Kalifornia felhőkarcolóitól („Az egész világ legyen Kalifornia, Az ötletnek még persze ki kell forrnia, Mindenhova kell egy kis Amerika...”), a monarchia palotái, majd a szocializmus lepusztult épületei mellett baktatva jutunk el a buszmegállónkig, ahova Jani kalauzol el. A buszmegálló mellett egy éjjeli lokálból nem túl józan és biztató külsejű alakok szállingóznak kifelé... Szombat hajnal van ugyanis, lassan vége a hétvégét indító buliknak... Reméljük, hamar eltűnnek az egyre érkező taxikkal, amikből meglepően sok száguldozik az egyébként kihalt utcákon. Mint ahogyan buszokból, villamosokból és trolikból is. Pozsony éjjeli közlekedése példásan jól szervezettnek tűnik. Az itt is piros troli begördül, felszállunk. A kijelzőn még azt is látjuk, hogy hány perc múlva melyik megállóba érünk majd. És ez alapján azt is látjuk, hogy fent a Kamzikon még bizonyára hosszú didergős percek fognak eltelni a 6 órás rajtig. Nem fűtöttek be túlzottan, ezen a decemberi hajnalon, fent a hegyen valami leírhatatlan csapadékféle is szállingózik. Jó lenne beülni valami melegebb helyre. De nincs nyitva a környéken semmi ilyesmi, így hát elindulunk felfelé a zergéről elnevezett hegyre a zöldön. Útközben foszforeszkáló szemek világítanak ránk az erdő mélyéről, a vadak ilyenkor nem alszanak. Jó, hogy idáig nem terjeszkedett már (vagy még) fel a nagyváros. 

Még fájdalmasan korán van, alig múlt 5 óra, mire odaérünk a büfékhez, melyekből természetesen egy sincs nyitva. Kicsit járkálunk, hátha találunk egy szállodát, aminek halljában leülhetnénk csöppnyit az indulásig hátralévő időben, ahelyett, hogy kint vacognánk. Sajnos nincs szerencsénk. Végül Mariannával találunk egy két oldalról nyitott, de egyébként fedett WC-t, ahol mozgásra felkapcsol a lámpa. Behúzódunk a hűvös szél elől és felveszünk még egy réteget.

Csiganyálon kúszik az idő, de aztán kezdenek beszállingózni túrázó külsejű emberek a látóterünkbe. Talán már nyit a rajt, így mi is odamegyünk a (DJ) Bobo büféhez. Tényleg mozgás van, megérkeztek a rendezők is, akik éppen most a papírokat rendezgetik. Mi is összerendezzük a túrához szükséges cuccaink, majd gyorsan felvesszük az itinert és befizetjük a beugrót. Bár senki nem beszél se angolul, se magyarul, valahogy megértetjük magunkat. Aztán indulunk is. Várnak a Kis-Kárpátok ismeretlen, felfedezésre váró ösvényei, amik miatt dobtam az összes többi programot. 

Egy a sok piros/sárga kereszteződésből

Az első EP egy piros sárga kereszteződés, ahol a tábláról kell leírni a magasságadatot. Ezt onnan tudom, hogy akkurátusan lefordítgattam a DeepL segítségével egy előző évi itinert. Aztán drukkoltam, hogy sok változás idén ne legyen, mert a szlovákból maximum csak szavakat vagyok képes felismerni. Ugyanígy voltam a trackkel: némi nyomozás és kódfejtés után sikerült leszedni egyet az otthoni gépen, egyet meg a munkahelyin, amiről aztán kiderült, hogy nem is egyformák. Utolsó előtti napon még nagy nehezen a CSUT oldalán kipuhatoltam, melyik lesz érvényes. Dani leírásai alapján persze sejtettem, hogy az, ami kétszer érinti a Pezinská Babat. Jellemző volt, hogy végül nem is a szervező, hanem Olaf töltötte fel utolsó napon az idei dolgokat (új tracket is apró változásokkal, amit végül nem lehetett letölteni). Ennek a túrának az interneten maximum a TTT naptár és régi szlovák és magyar beszámolók és fényképek alapján volt nyoma – ezek közül semmi se a szervezőtől származott. Pedig igyekeztem mindenféle nyelveken keresni. Ugyanígy jártam az időjárással is. Semelyik előrejelzés se azt dobta, amit kaptunk. Sárra esetleg számítottam, ami szinte mutatóba se volt, de arra az átláthatatlan ködre és az égből szállingózó valamire biztosan nem. És mindezzel együtt még nagyon barátiak voltak a kezdeti terepviszonyok. Keményre fagyott talaj, amin jól lehet haladni.

Piros/sárga kereszteződésből 3 db is volt a környéken, ebből kettő táblát le is fotóztam, a harmadikat persze nem, amit pont kellett volna. Nem mellesleg a Mapyról is le lehetett (volna) olvasni a magasságadatokat, ennyit ezeknek az önellenőrző EP-knek az értelméről. Jani előresietett, mi Mariannával kettesben maradtunk. Egy helyen elkezdtünk rossz úton továbbmenni, magunkkal húzva pár szlovák túrázót is. Aztán mikor visszafordultunk észlelve a hibát, láttuk, errefelé mennyire lazán veszik az útvonal betartását. Az egyik srác magyarázni kezdte ugyanis, hogy mehetünk ezen az úton is, visszavisz a rendes útvonalba. Erre én meg magyarázni kezdtem, hogy van egy EP is azon a szakaszon, végül ők is máshogy döntöttek. Menet közben még találkoztunk egy kedves magyar származású túrázó lánnyal, akivel egy kicsit beszélgettünk a százasokról és a várható nehézségekről. Ő még eléggé elején volt ennek a műfajnak hozzánk, főleg Mariannához képest. De ment kitartóan és ügyesen a cseh túratársával.

Mariankán (ami nem Marianna becézése, hanem becsületes magyar néven egy Máriavölgy nevű pálos kegyhely) volt megint egy leolvasós útjelzőtábla a főtéren (igaz, kettő is volt, aztán fene tudta, melyikre gondoltak a szervezők). Furcsa mód a fotózásoknál mindig megjelent a környezetünkben egy szlovák srác, akinek úgy tűnt halvány lila fogalma sincs az ellenőrzőpontok mibenlétéről. Körülbelül mindent nekünk, az idegeneknek kellett megmutatnunk. Átbukva egy erdős dombocskán a következő településen, Borinkán (azaz Borostyánkőn) találtuk magunkat. Itt a helyi hivatallal szemben kellett keresnünk egy élelmiszerboltot, ahol pecsétes igazolást kellett beszerezni. Ha az előttünk járó Jani nem mutatja meg, hova kell menni, valószínűleg még most is a borinkai potravinyt keresnénk. Ahol aztán hiába kutattuk, hol van a pecsét (én valami kéktúra bélyegző szerűségben gondolkodtam), mígnem hátulról kijött egy kedves néni és gyorsan pecsételt a lapunkra egyet. A közértet egyébként a főútról nem lehetett észre venni, mert hátra be kellett menni egy épület oldalába. És semmilyen tábla nem is mutatta, hogy itt bármilyen élelmiszerbolt lenne. Nem mellesleg a szervezők se tettek ki nyilakat vagy bóját, ami oda terelte volna a túrázókat.

Máriavölgy temploma

Átbukunk egy magaslaton Borinka irányába

Ahol egy hatalmas laskatelepre lelünk

Lovak legelésznek a település határában ebben a szomorkás időben is

Borinka központja

Innen jött a túra egyik legnehezebb mászása Pajstún, azaz Borostyánkő várába. Lefogadom, hogy mind Pajstún, mind a magyar borostyán szó a német Bernstein szóból ered. Janit megfogta az emelkedő a fájó rekeszizma miatt, így megelőztük őt. Mi fel is mentünk a várba, mert így mutatta a legfrissebb track, meg egyébként sem láttam még. Kis ellentmondás volt, hogy a magasságadatot tartalmazó tábla viszont a vár alatt volt. A vár tartogatott meglepetéseket. Elsősorban a méretei miatt – még romjaiban is igen impozáns látványt nyújtott. A vízköpők, melyek közül egy szépen faragott darab a földön hevert, külön érdekességet jelentettek. Azonban nem csak kellemes meglepetések értek. Néhol a talaj olyannyira fel volt fagyva, hogy csak óvatosan lehetett araszolni előre a keskeny ösvényen. Végül csak visszajutottunk a vár alatti turistaútra. Haladtunk tovább Kosarisko felé, ahol reményeink szerint végre lesz egy büfé, ahol picit le lehet ülni melegedni, esetleg inni valami meleg italt és enni pár falatot a hazaiból. Valljuk be, ebben a dermesztő hidegben még a magunkkal cipelt jéghideg folyadékokból is alig van kedvünk kortyolgatni, nemhogy megállni és kotorászni a táskánkban némi harapnivaló után. De hatalmas csalódás ért: a büfé még zárva és csak egy autó csomagtartójából kínálgatnak némi házi sütit meg ropit, esetleg mézeskalácsot. Mellé hideg kólát, vizet adnak, vagy szintén jéghideg sört lehet venni. Nagyon kedvesen kínálják a pontőrök, de sajnos nemet kell mondanom, hiszen a sajátomból is alig fogyott még. Tehát akkor kell még baktatni egy tízest, hogy jusson végre egy meleg tea vagy kávé. 

Pajstún, azaz Borostyánkő vára

Így hát haladunk tovább Pezinská Baba felé, de már nem étlen-szomjan. A hídátkeléseknél és az aszfaltos részeken eddig is voltak felfagyások, de a piros jelzés beérkezésétől a Kozí chrbátnál, azaz a Kecskehátnál, kezd egyértelműen télies köntöst ölteni a táj. 500 méter fölött járunk, a talajt fehér zúzmara fedi egyre magasabb rétegben. A faágakat is vastag zúzmararéteg borítja, ami mesés látványt kölcsönöz a tájnak. Csak ámulunk és bámulunk. És most már egy csöppet se bánom Mariannával egyetemben, hogy nem a Vulkántúrát választottam. Hiszen itt mindazt megkapom, amit Oszkárék feltöltött képei alapján a Börzsöny tudott volna nyújtani ezen a szombaton. 

Kezd télies köntöst ölteni a táj

Szép, nagyon is szép a téli hegyvidék, de jár nehézségekkel is. Egyre szaporodnak a felfagyott szakaszok, főleg a szelesebb, kitettebb helyeken. Időközben beértek minket az Őrsi testvérek, valamint Kotlár Laci és Szabó Dávid. Megörülünk egymásnak és csináltatunk az utánunk baktató szlovák kollégával egy csoportképet a 650 m magas Somár, azaz Szamár hegyen a szamárfejes szamárpad mellett. Már ha nem buknunk orra a pad előtti tükörjégen. A hómacskát ugyanis mindenki otthon hagyta, hiszen senki se erre készült időjárásügyileg. A hegyről lejönni se könnyebb, inkább az út melletti bozótosban próbálkozunk, hogy megússzuk esés nélkül. Később aztán lemaradunk a kis magyar csoporttól, hiszen ők gyorsabbak nálunk, nekünk meg megfelel a saját tempónk is. Nem vagyunk lassúak így sem, folyamatosan 15 perc alatti kilométereket megyünk bőven, ahol nem állunk. Mivel ezen a gerincen található a Kis-Kárpátok állatkertje, némi gyaloglással a Tri kamenné kopcén (Három kőhalom) át felkapaszkodunk a Konské hlavy, azaz Lófej csúcsra. Itt a változatosság kedvéért fából készült lófejek lógnak az útjelző oszlop alatt. Erről a hegyről se egyszerű lejutni, de valahogy esés nélkül megoldjuk. A síközpontba a felfagyott aszfalton, majd a tükörjeges parkolón át vezet az út. Itt némi dilemmát okoz, merre is találjuk a pontnak otthont adó házat. Mert ház van itt temérdek, még azon a helyen is, ahova a track bevezet. Pontnak semmi nyoma, viszont találunk egy befagyott ablakot OLAF felirattal. Hiába, mégse itt van a pont. Jön szerencsére két fickó, a sárga gumicsizmás megmutatja, merre van a Korenny vrch hotel, ahova mennünk kell. Egyáltalán nem arra, amerre a track mutatja. 

A szamárpad

Magyar csapat a Szamárhegyen (Fotó: Pavol Haviernik - ha minden igaz)

Jégtől iromba lófejek

Hamarosan megérkezünk a meleg helyiségbe, megkapjuk a pecsétjeinket és újból üdvözölhetjük a magyar csapatot is. Ők már el is fogyasztották a káposztalevesük. Mi végül a lángos és kávé mellett döntünk. Mindent jó pénzért, kemény eurókért kell venni, de hát a beugró se volt sok erre a túrára, így várható volt, hogy nem piros szőnyegen lépdelve, tálcán hozza elénk a pontőr a kofolát minden egyes jelzésváltásnál. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen erre készülve, hoztunk bőven ellátmányt. Inkább amiatt vagyunk farkaséhesek, mert nincs kedvünk megállni és a táskában kotorászni a csontkeménnyé fagyott csokijaink és egyéb elemózsiáink után.

Nagyon finom volt minden

Szerencsére viszonylag hamar megjön a lángos, amiről nem spóroltak le semmit sem és jó fokhagymás is. Vérré válik bennünk. Aztán ideje indulni, hosszú út vár még ránk a Kis-Kárpátok számomra teljesen ismeretlen útjain. A kék jelzésen lassan leereszkedünk a hó-, azaz a zúzmarahatár alá. Annyira nem örömteli a dolog, mert az utat sok helyen tükörjég borítja, eléggé ügyeskedni kell. De azért szerencsésen lejutunk Zumbergbe, ami Pezinok település külterülete. Pezinok magyar neve pedig Bazin, amin a Poroszkáli péntekelő kapcsán humorizáltam. Na tessék, most testközelből megtapasztaltam, hogy létezik ilyen vicces nevű hely. Menet közben leelőz minket Elblinger Bálint és Deák Viki. Már csak Márton Daniékat hiányoljuk. 

Emlék a péntekelőről

Nemsokára megérkezünk a következő ellenőrzőpontra, aminél különösebb talán csak a kerületkerülős túrán volt az Auchanban. Ez most egy elmegyógyintézet portáján kapott helyet. Nagyon nagy ötlet, hiszen egyszerre begyűjthetnek egy egész osztálynyi eszement ápoltat, akiknek nagyon hasonló a dilije, valamint evvel a kórképe is: botokkal és hátizsákokkal felszerelve hétköznapi emberek eszével felfoghatatlan távokat futnak-gyalogolnak bármilyen körülmények között, mint most is. Egyelőre még nem számítanak az ilyen egyének köz- vagy önveszélyesnek (bár az utóbbiban annyira biztos nem vagyok), így nem tessékelnek beljebb. Bár azt hiszem, az ápolók számára minket bent tartani a falak között lenne a legnehezebb feladat, egyébként valószínűleg az eltérő nemzetiség ellenére jól kijönnénk egymással. 

Nem fogtak ott mégsem

Elég ha mondom a stovka szót, a portás már adja is a pecsétet. Bár valószínűleg van már annyi rutinja, hogy ránézésből látja ezt a fajta őrületet a szemeinkben. Bálinték kicsit pihentek a meleg előcsarnokban, pont előttünk indulnak tovább. Mi is megyünk utánuk fel a Vel'ká Homol'a csúcsára. Egyelőre csak kellemesen emelkedik az út és még világos van. Hamarosan viszont sötétedni fog, ideje elővenni a lámpát. Valahogy pont így számoltam, hogy a hegy előtt fog érni az éjszaka, tehát ezek szerint is jól haladunk. És még nagyon sokáig nem is kell felkapcsolni a lámpát. Minél feljebb emelkedünk, annál több a csúszós útszakasz. Néha csak a falevelekkel teli köves vízmosásban lehet haladni az út közepén, ráadásul elég bajosan. A csúcs előtt megérkezik a zúzmara is, illetve egy teljesen valószínűtlen irányból a szlovák kolléga is, aki most is ránk támaszkodva keresi a pontokat. A következő pontig velünk is jön végig. A pontőr, aki vélhetően már maga is zúzmarákat növesztett, elindult lefelé a hegyről, menet közben ad pecsétet már a kilátó alatt. Értelme oda nincs felmenni, így némi tanakodás után megkezdjük az ereszkedést a vélt irányba. Kis híján sikerül is eltalálni a meredeken ereszkedő csúszós ösvényt. Nem lesz itt egyszerű lejutni! Ahogy éppen próbálok hárítani egy esést, egy fekete tárgyat találok a hóban. Egy fél hómacska az. És csodák csodája az én méretem. Gyorsan fel is veszem, hiszen egy macska is macska. Így kicsit begyorsulok a többiekhez képest. De ők is jönnek szépen utánam. Közben folyton navigálom őket. A szlovák fickónak elmondása szerint elromlott a trackje, emiatt igyekszik folyton ránk tapadni. Egy csillagvizsgálónál, amiből semmit se látunk, egy aszfaltos bicikliútra kanyarodunk, azaz kanyarodnánk, ha nem lenne egy komplett jégpálya. Így csak a szegélyén araszolgatva tudunk többé-kevésbé haladni a Pod lesom ház felé. 

A háznál egy magyarul is beszélő néni a mindenes, ő főzi a virsliket és a teát, illetve, tereli beljebb a seregnyi kutyát-macskát, hogy ne tekeregjenek folyton a lábunk között. Így kicsit lassú a kiszolgálás. No mindegy, addig is töltöm az órám és megiszom egy energiaitalt, éppen ideje. Egy gél már lecsúszott Pezinská Babán is. Itt is találkozunk egy magyarul is tudó túrázó sráccal, kicsit beszélgetünk. Aztán gyorsan megesszük a virsliket és megisszuk hozzá a teát, amit a néni ingyen ad. 

Éppen leevickélünk a jeges úton a háztól, mikor két ismerős érkezik szembe: Vincze Zoli és Márton Dani. Mesélik, hogy még a Homol'ára menet találkoztak Janival. Ők mennek befelé, mi meg igyekszünk távozni az aszfalton, ami most szerencsére haladós. Később, a kék C jelzésen már több a felfagyás, de az út szélén remekül lehet menetelni. Így egész gyorsan elfogy az a mintegy 5 km a Hubálová nevű helyig, ahol beérkezik a piros jelzés, amin majd vissza kell mennünk Pezinská Babára. Az útfordulóban fények hívogatnak. Ide, a megtett 59 km-hez települt ugyanis a túra második és egyben utolsó etetőpontja. Viszont ez a pont egészen példaszerű. Minden van, amit egy túrázó csak kívánhat: banán, zsíros kenyér, aszalványok, gumicukor, szeszes és nem szeszes italok, kávé, tea. Nekem a banánon akad meg a szemem, Marianna a zsíros kenyerekből pusztít. Mellé megiszunk egy pohár kávét is. Ráadásul hiába nem beszélünk egy nyelvet, a pontőrök is rendkívül kedvesek és pontosan megértjük, mit szeretne a másik. 

Az EP kabala majmocskája

A piros jelzésen kanyargunk tovább és bár itt is gyönyörű havas, zúzmarás a terep, mégis eddigiekhez képest meglepően jól lehet haladni. Faljuk is a kilométereket. Egyedül a Skalnatá sziklás-jeges és igen meredek csúcsára felkapaszkodni nagy kihívás. Másrészt kezd feltámadni a szél, ami időnként fagyott zúzmarazáport zúdít a nyakunkba. Olyannyira nagy a zúzmarahullás, hogy néha nem is látszik, mennyien haladtak el előttünk ezen az úton. Teljesen olyan, mintha mi lennénk az elsők. Szinte nem evilági a körülöttünk lévő táj, a ránehezedő súly alatt mélyre hajló, vastagon havas fenyőágak között bujkálunk, keresgélve az ösvényt. Mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna. Olyannyira élvezetes itt lenni, hogy még a fáradságot sem érzem. Sőt a folyamatos kihívások ébren tartanak egyelőre. Azért így is eltart egy darabig, míg letudjuk azt a nagyjából 10 kilométert a síközpontig ezen a 700-as és 600-as csúcsokat felsorakoztató hullámvasúton. 

Most már nem kell keresnünk a hotelt, viszonylag hamar megtaláljuk. A pontőrök bőszen kitartanak és osztják a pecséteket és a magnéziumot. Közben Daniék is utolérnek minket. Mi hamarabb továbbindulunk, de a Lófej-hegy után beérnek minket így is a srácok. Innentől már négyen haladunk a cél felé. Kicsit féltünk ettől az idefelé eléggé felfagyott szakasztól, de kellemes meglepetés, hogy a szél annyi zúzmarát fújt az útra, hogy nagyrészt befedi a jeges foltokat a fehér réteg. A szél azonban annyira erős, hogy néha-néha nagyot reccsennek a fák és keményre fagyott, méretes tüskék záporoznak ránk. Még szerencse, hogy nem teljes faágak, mert ilyenek is fekszenek jó számmal az úton. Dani megmutatja a Tri kamenné kopce dobozában hagyott levesét. Talán a közeli katonai gyakorlótéren állomásozó katonák hasznát vehetik, vagy az erre járó turisták. 

Aztán tanúi leszünk egy bosszantó, de felettébb vicces történetnek. A tapasztaltabb túrázók tudják, hogy cseh és szlovák turista barátaink nem veszik ám olyan szigorúan a megadott útvonal követését, mint mi. Főleg, ha az ellenőrzőpontok is lehetővé teszik ezt. Bizony a lovas és a szamaras hegyet is nagyon ügyesen ki lehet kerülni mászás és csúszkálás nélkül. És evvel a lehetőséggel sokan élnek is. Egy nagyobb lámpás csapat távozik előttünk balra, a kerülőútra. Mi viszont a rendes útvonalon kimásszuk a csúcsokat, ahogy kell. Éppen leérünk a Somár csúcsáról, mikor is balról, jóval mögöttünk megjelennek a lámpák. Jönnek a csehszlovákok!

Dani hangosan röhög a Kiss István Sportegyesület Felvidéki Tagozatán. A Kecskehátnál most a Fehér-kereszthez (Biely kríz) vezető piros jelzésre kanyarodunk. Most kezdem érezni a kialvatlanságot, egyre nehezebb ébren tartani magam. A gyomrom is korog. Dani olyan kedves, hogy folyton keksszel etet. Mikor megállunk a háznál mondom is, hogy most érzem azt, hogy fel kéne adni. Persze ez nem komoly szándék, mert ezt a túrát most nagyon meg akarom csinálni. Csak innentől már sokkal komolyabb erőfeszítést kíván az egész, hiába vagyunk túl a nehezén. A távhoz szokott lábaim visznek, tulajdonképpen az égvilágon semmi bajom azon kívül, hogy az álmosságtól majd leszédülök az útról. Marianna szintén küzd. Bárminek örülök, ami kizökkent ebből, legyen az beszélgetés, jeges szakasz vagy vicces momentum, mint a Kotliárka nevű útjelzőtábla. Nem tudjuk, Laci örült-e neki szintén. Végül csak muszáj bevernem egy újabb energiaitalt, hogy talpon tudjak maradni. A Kamzik tévétornya valahogy mintha egyre távolodna, ahelyett, hogy közelebb jönne.

Fehér kereszt útjelzőtábla - szintén EP

Nagy nehezen végül csak elérjük ismét a Kamzikot. A reggel már megtett közös szakaszok most egyáltalán nem tűnnek ismerősnek az ellenkező irányból. Lefotózzuk a büfét bizonyítékként, hogy itt jártunk, majd ereszkedni kezdünk a sípálya melletti kéken. A városba érkezésünk előtt még lehagyunk egy sporttársat, majd Daniék könnyeden kalauzolnak a kanyargós utcákon a turista egyesület székháza felé. Itt ér ugyanis véget a kék jelzés. Egy kanyart még nem szabad levágni, mert itt áll egy Figaro elnevezésű jelzőtábla. Nem tudjuk, mi ennek az apropója, de nem biztos, hogy a sevillai borbély nyitott itt manapság divatos barbár barber shopot. Már csak pár száz méteren kell kitartani és beléphetünk a fényfüzérrel kivilágított ház ajtaján, ahol ott vigyorog a CIEL' felirat. 

BOBO büfé a Kamzikon, mely egyben indítóhely és EP is

Megkapjuk a díjazást. A lefotózott pontok viszont senkit sem érdekelnek. Mint az se, hogy behoztam az elveszett hómacskát. Sőt mellé kapok egy idegen fejpántot is az egyik rendező sráctól, hiába ért angolul. Remek, most mit kezdjek ezekkel az idegen holmikkal? Mi vagyok én, valami talált tárgyak osztálya? Sok harapnivaló sincs a célban, de nagy nehezen előkerül egy doboz nagyon finom túralogós mézeskalács és némi virsli a konyhából.

Receptet hozzá tud valaki???

Kicsit bosszankodunk azon, hogy mi lettünk 23 óra 8 perces menetidőnkkel az utolsó nők, holott voltak, akik jóval később indultak el a hotelből. Még bőven iszogattak, mikor mi már szedtük a sátorfánkat. Tudtommal sehol sem előztek le... Bár most ilyen kényelmes, szintidő-kihasználós teljesítést terveztem, mégsem szeret az ember utolsó lenni. És ahogy visszanézem a rögzített adatokat is az látszik, hogy nagyon stabilan haladtunk még a nehéz szakaszokon is. Az álmossággal való küzdelmet leszámítva nem tudom, mentem-e valaha ilyen könnyedén százast. Ráadásul ez volt az első téli százasom nem is könnyű körülmények között teljesítve. Még jóformán izomlázam sincs. 

Csak hullafáradt vagyok nemes egyszerűséggel. Így hát ledőlök az asztalra, hátha végre tudok aludni. Aztán szedelődzködni kell, hiszen a szervezők is mennének haza. Az állomás sincs annyira közel, mint gondoltam, de a 10 óra 5-kor induló vonatunkig bőven van még idő. Addig meghúzzuk magunkat a nem túl kulturált váróteremben, mely hemzseg a kétes alakoktól. Pont úgy, mint nálunk is szokott, muszáj ügyelni a holmijainkra. Nagy sokára begördül a budapesti vonat, fel lehet szállni és végre lehet aludni!!!! Van ennél fontosabb?

Végezetül egy kis Pozsony blues:

Strava-link:

Gondolatok az Izra-tónál

 

Ezt a Petőfi idézetet Széphalmon a Magyar Nyelv Múzeumában olvastam túra előtt - akkor még nem tudtam, mennyire ideillő lesz

Rezignált fejjel ülök az Izra-tó feletti Bodnár-kút pihenőhelyén a lobogó tábortűz kényelmes melegében. Füstös arccal lesem az úton elhaladókat és mindenkit próbálok biztatni. Legalább ők menjenek végig, az ismerős és ismeretlen túratársak. Csak ez maradt nekem a Kazinczy 200-ból. Meg a fejemben száguldó gondolatok. A miértek tömkelege. Miért szálltam ki 100 km után Füzéren, holott az izmaimmal minden rendben volt és meglehetősen egyben voltam még? 

- Igen, valóban álmos voltam, de elaludni többszöri próbálkozásra sem sikerült, akkor se, mikor már nem volt tét. Se a mosdók melletti hűs helyiségben, se kint a szabad levegőn az árnyas fa alatt, vargányák szomszédságában. Pihenőm alatt nem sok hiányzott ahhoz, hogy felmásszak a füzéri várba. Csak éppen szembe jött Peti... Most is pörgök ezerrel, gyűjtöm a tűzifát, keresem a gombát, az előbb körbejártam az Izra-tavat. De lehet, hogy ha versenyben maradok, hamar visszaköszönt volna a vállamra nehezedő nyűg és a rögtön lecsukódó szempillák érzése. Telkibánya előtt kis híján megtanultam alva járni. Az hajnalban volt és azóta se aludtam szemhunyásnyit se. 

Ahelyett, hogy mennék előre, gombát gyűjtök az Izra-tónál

- Igen, lábam valóban tele volt allergiás foltokkal és egy nagyon csúnya csípés (lehet, hogy kaukázusi medvetalp okozta) is volt a bal térdhajlatom mögött, de ezt az utóbbi, néha magáról hallató egyre csúnyább, már felhólyagosodott sérülést már legalább a Nagy-nyugodó óta cipelem magammal. Ezek nem igazi okok. Ezekkel gond nélkül folytathatnám. 

Allergia - ez nem fáj, csak ürügy a kifogáskeresésre

- A felázott sarkaim és a lábujjam. Na igen, ez már kicsit aggasztó volt és fájdalmas is. De elég volt néhány óra pihentetés és máris beindult a regeneráció. Talán egy másik, megfelelőbb zokni és a cipőcsere megoldás lett volna elkerülni a csúnyább sérüléseket. Egy darabig biztos. Lehet, hogy ez is csak alibi volt a feladáshoz. 

A füzéri depóban, ahol szinte mindenben rendelkezésedre állnak. Itt még dilemmáztam, legyen-e 150, ha már 200 nem is. Győzött a kényelem.

Az igazság az, hogy a soha véget érni nem akaró második ötvenes, főleg az északi zöld része megevett mentálisan. És az, hogy a Kazinczyhoz fel kell nőni. Ez más kávéház, más liga, más történet mint a százasok. Ez a Kazinczy 200. Nem véletlenül ez Magyarország egyik legnehezebb teljesítménytúrája. Ez egy életérzés. Aki nem próbálta sosem, nem tudja, nem tudhatja, mivel jár ez az egész tortúra. És miért számít különleges rangnak teljesítőnek lenni. És minden kiállt szenvedés ellenére miért akarok máris jövőre újra próbálkozni. És miért tudom már, nálam miért ez lesz az év teljesítménytúrája, pedig még csak június van. És miért akarok máris nevezni a Palipistára is.

Izra-tó: jó itt kényelmesen üldögélni, a többiek meg hagy menjenek...

Nézem az elhaladó még versenyben lévők arcát. Lerí róluk az elszántság még így is, ahogy cipelik az eddigi 132 km súlyát, benne az összes kiállt szenvedéssel. Kegyetlen mászások perzselő hőségben, majd később a fejlámpa fényénél az éjszakában botorkálva, csalánosban gázolás kilométerhosszan a Milic gerincén az északi zöldön, égető napsütés a hosszú nyílt terepen a kánikulában Mikóháza után, embert próbáló görgeteges lejtők szintén az északi zöldön, ösvényre dőlt fák átmászása valahol még jóval Telkibánya előtt. A ma is talpon maradóknak már a mai zivatarokkal tarkított fojtó párás meleg is kijutott, amit én már megúsztam. És az az álmosság, ami az ember bőre alá kúszik, amitől szabadulni egyre kevésbé lehet, legfeljebb csak ideig-óráig, hiába a kávé, koffeintabletta vagy bármi ellenszer. Ott van, ott figyel és lesből támad. Valószínűleg én is most vánszorognék itt el élőhalottként, ha még csinálnám. És még csak most jönne a neheze ennek a körnek. A vizes árkok átmászása, a Hársas-hegy és a Bába-hegy. Na meg a fűzéri vár. Ezek az utóbbiak voltak, amik miatt feladtam. Már nem akartam őket.

Roham az első magaslatok megostromlására

Az izzasztó emelkedők egyikén, a sátoraljaújhelyi sípályán

Forró betonon hasítunk sok kilométeren át

Minden közkút maga a megváltás

Azokon a meredek hegyeken már túl vagyunk, sőt a napfényes lapályon is, jöhetnek a következők

Magas fűben az északi zöldön - de lesz még ez rosszabb is

A Kazinczy titka az lehet, hogy akarni kell és azt nagyon. Bármi eddiginél jobban. Én nem akartam eléggé, nem voltam elég erős, hogy kiinduljak a harmadik, Szalánc körre. Hiába az ismeretlen vonzása, a várrom, a tó remélt szépsége. A mumusok, a Hársas-hegy, a Bába-hegy, a hét árok nyertek. Legyőztek.

Vajon hiba volt-e, hogy a feladás után nem mentem ki mégis az utolsó 50-esre, a kevésbé technikás Nyugodóra? Azt úgy gondolom, meg tudtam volna csinálni. Akkor legalább elmondhatnám, hogy egyéni rekordot gyalogoltam, 150 km-t. Egész biztos bennem lett volna, főleg pár órányi pihenés után. Időben még nagyon jól álltam, megtehettem volna. Biztosan? A Kazinczyn nincs biztosan. Ott csak mindig a következő pillanat, a következő lépés van. Mindig meg kell hozni a döntést az adott kör, adott pont után, hogy lehet-e, érdemes-e még tovább csinálni. És el kell tudni indulni a következő körre, neki az útnak a következő ellenőrzőpontig. 

A sok embert próbáló küzdés mellett a szépség is az út része, amiért érdemes csinálni, bármit kiállni

Csak menni előre leszegett fejjel, konokul. A mindent legyőző akarat. Ez lehet a titka a sikeres teljesítésnek. Vagy a jó frissítés, a megfelelő ruházat, felszerelés, a kellő felkészültség. Az erő és az alázat. A fájdalmak tűrése. Az ész, a szív és az erő szerencsés összhangja. A kedvező időjárás, a csillagok jó állása. Talán ezek, ezek is. Fürkészem a múltat, fürkészem a jövőt: mit rontottam el, mit csinálhatnék legközelebb máshogy, hogy sikerüljön? Hány leckét kell még megtanulnom hozzá? Hány százast kell még megcsinálnom, hogy kész legyek a Kazinczyra? Van-e egyáltalán olyan, hogy kész valaki?

Vajon gondolta-e volna 2001-ben ez a gólyatáborozó egyetemista lány, lábában már a Kinizsi 100-zal, hogy közel az ötvenhez, 2024 egy júniusi éjjelén ismét itt állhat, egy sokkal nagyobb kihívást keresve?

Eljött végre a megváltó álom a szememre. Az autóban alszom, mikor lecsap a vihar dörgéssel villámlással és felriaszt. Petit is bekergeti a függőágyból. Akit ez zavar le a pályáról, jó eséllyel feladja. Egész éjjel szüntelenül szakad. Lesz-e vajon, aki így is tovább megy? Aggódom a többiekért. Ki lehet-e várni a hosszúra nyúlt vihar végét Füzéren? Ha igen, milyen áron?

Az új nap mindig új utakat és kihívásokat hoz, de új szépségeket is

Ki kell-e lépni az utolsó körön? (Ha még egyáltalán lehetséges...) Gázolni kell a sárban, a vizes fűben? Hányan fogják ezt is bevállalni?

Lehetetlen nincs, 63-an így is célba értek. Kb. a fele mezőny. Teljesítők mindig vannak, minden körülmények között. Egyszer én is szeretnék köztük lenni. Így jövő június végén vár újra a Kovács villa semmihez sem hasonlító vendégszeretete.

A csütörtök esti welcome drinktől...

...a vasárnap délutáni sátorbontásig - ez a Kazinczy feeling, ezt mindenkinek legalább egyszer meg kell tapasztalnia, aki a teljesítménytúrázást komolyan gondolja. Egyszer nem is lehet, mert aki csak egyszer is itt volt és részt vett ezen a túrán, visszajáró vendég lesz.

Strava linkek - az volt a stratégiám, hogy mindig csak egy 50-est megyek. (Ez az irány egyébként teljesen jó volt):

Regmec és Tilalmas részszakaszok:

Túl a vízen, Tótországon

Túl a vízen Tótországon,
Körte termett szép zöld ágon.
Szakasztottam de nem ettem,
Búra teremtett az Isten.

(A népdalban kicsit átírtam a gyümölcsfajtákat, a szilva helyére körte került, de nemsokára kiderül, miért)

A határfolyó, az Ipoly hídján átgurulva nincs egy fél óra, és már ott is vagyunk úti célunknál, Magasmajtény, avagy szlovák nevén Hrušov községben. A falucska közepén tágas parkolót találunk, ahol biztonságban tudhatjuk járművünket túránk idejére. Rögtön a parkoló mellett egy érdekes várszerű építmény magasodik. Közelebbről megszemlélve kiderül, hogy ez egy amfiteátrum színpada, mely otthont ad a Honti parádé nevű évente megrendezett népi fesztivál előadásainak.

Bár elég alaposan megterveztem családi túránkat, melyen a párom, a húgom és a férje vettek részt, ez a nem is olyan jelentéktelen információ teljesen elkerülte a figyelmemet. A célom igazából csak az volt, hogy ne egy megszokott helyre menjünk, de ne is kelljen túl messzire autóznunk ahhoz, hogy viszonylag látványos, érdekességekkel teli tájon barangolhassunk. A Mapy térképét böngészve megfelelő helyszín után került képbe Magasmajtény, melynek vonzáskörzetében rögtön két kilátóra, egy látványosnak ígérkező vízesésre és egy szép kegyhelyre bukkantam. A Mapynak van egy képnéző funkciója is, ami véleményem szerint igen hasznos a túratervezés során. Ha ugyanis az érdekesnek tűnő adott objektumról valaki töltött fel képet, akkor meg lehet nézni azt, és ennek alapján el lehet dönteni, megér-e egy túrát a környék. A Magasmajtény körül talált összes érdekesség külön-külön is érdemesnek bizonyult a felkeresésre, hát még úgy, hogy egy mintegy bő 15 km-es körre mind fel lehetett fűzni.

Alig indultunk el a tervezett útvonalunkon, már láttuk, hogy jelen esetben a valóság sokkal színesebb és sokkal többet kínál, mint azt a tervezés során remélni véltem. A falucska maga volt az élő skanzen: a rendezett, takaros környezetben szépen megőrzött népi épületek (pl. tűzoltóság, tájház) között éppen egy népviseletbe öltözött néni sétált haza unokájával talán éppen a vasárnapi miséről. Másrészt hamar kiderült, a falu szlovák neve nem véletlenül Hrušov. Aki még tanult oroszul, annak ismerős lehet a név, no nem Hruscsov elvtárs miatt, hanem a körték végett. A falu címerében is három körte látható, a faluban és környékén meg rengeteg teljes pompájában virágzó körtefa. 

Mint említettem a térképes tervezés során nem derült fény az összes látnivalóra, így arra sem, hogy a falu körüli hegyeken-völgyeken egy kétkörös tanösvény visz körbe. Ezt az utat sajnos egyszerűen nem jelöli az online térkép. A szép kivitelezésű, viszonylag jól követhető ösvény egyetlen szépséghibája az, hogy a bizonyára igen informatív táblák csak szlovák nyelven közlik az ismertetni valókat. Mivel a tervezett túrám első fele tulajdonképpen teljesen egybe esett a tanösvény északi körének útvonalával, így ezen haladva érintettük a falu homoktufába faragott borospincéit (szlovákul: pivnice), amiben egyébként zöldségeket és krumplit is tároltak, majd kapaszkodtunk föléjük, egyre magasabbról rálátva a falucska házaira.

Rövid szakaszon rátértünk a kevéssé forgalmas műútra, majd onnan egy feszület mellett élesen jobbra kanyarodtunk egy mezőre. Itt egy újabb váratlan attrakció fogadott: egy féltető alatt régi cséplőgépek sora állt, a rét túlfelén meg kemencék sorakoztak. Utólag utánaolvasva derült ki, hogy a hagyományosan augusztusban rendezett Honti parádén itt mutatják be, hogyan zajlottak korábban a mezőgazdasági munkák, sőt még házi kenyeret és is sütnek. Innen a tanösvényt, valamint a vele együtt haladó kék jelzést követve elég meredeken kapaszkodtunk fel előbb egy az április közepi nyárban kellemes árnyat nyújtó erdőben, majd a bekerített kálvárián a kegytemplomhoz.

A templom a keresztúttal a falu feletti 520 m magas Strána nevű dombon áll. A kápolnát a 17. és a 18. század fordulóján emelték, annak emlékére, hogy szerencsésen átvészelték az akkortájt dúló kolerajárványt. Érdekességképpen a templom bejáratánál egy a koronavírusra emlékeztető emléktábla is van. A kálváriát már sokkal később, 1923-ban létesítették. Évente kétszer, a Szent Kereszt feltalálása ünnepén, valamint a Szent Kereszt felmagasztalásakor végeztek itt zarándoklatot. A körmenet ilyenkor a falu templomától egészen a hegyi kápolnáig felment. A kommunizmus ideje alatt szünetelt a régi hagyomány, majd 1990-től újra érkeznek a búcsújárók és a zarándokok.

Kicsit megpihentünk a templom árnyékában az elsőrangú kilátásban gyönyörködve (azaz én kicsit föl-le futkároztam a meredek dombon, pótolva a héten elmaradt dombfutást), aztán tovább indultunk a távolban már látható kilátó becserkészésére (miután két túratársunk egyben vérbeli cserkész 😄). Elszórtan fekvő kis hegyi tanyák (melyek szlovák neve laz) mellett elhaladva jutottunk az Prašny vrch 513 m magas csúcsára a 12 m magas kilátóhoz. A legfelső szintről beláthattuk szinte az egész Korponai-fennsíkot. A magyar hegyeket, mégpedig a Börzsönyt, Naszályt, Cserhátot, Mátrát és Bükköt is egészen szokatlan perspektívából szemlélhettük. Ha tisztább lett volna az idő, akár a Magas-Tátráig, a Nagy-Fátráig is elláthattunk volna. A felvidéki hegyekből most csak a Selmeci-hegység körvonalazódott ki a Szitnya markáns tömbjével.

A kilátóban tett látogatás után tovább haladtunk a kék és a ferde zöld színű csíkkal jelzett tanösvény együtt haladó ösvényén. Lefelé menet egy barlanglakás-szerűséget vagy újabb pincét is érintettünk. Ebbe be is tudtunk kukucskálni. Pár száz méter megtétele után a kék és a tanösvény elvált egymástól. Mivel lassacskán mi is letértünk volna jelzetlen utakra, kicsit tanakodtam, melyiket is kövessük. Mivel a telefonomon a tanösvény vonala nem látszott. Irányban viszont jónak tűnt, így végül ezen indultunk tovább egy a mező szélén álló információs tábla irányába, melyről kiderült, hogy a nyest neve (kuna) a szlovákoknál is azonos az egykori szlovén fizetőeszköz nevével. (Ez se véletlen, mivel régen a nyest gereznájával fizettek és a két nyelv is közelebbi rokon, mint ahogy a földrajzi távolságból gondolnánk.) Sajnos nyelvtudás nélkül csak nagy körvonalakban sikerült összeraknunk, miről is lehet szó. A keskeny ösvényke bekanyargott egy fenyőkkel teli erdőbe, majd kibukkant egy csodaszép mezőre, mely telis-teli volt agárkosborokkal. A legtöbb sötétlila színben pompázott, de volt néhány különleges fehér és rózsaszín egyed is. 

Bár kétséges volt, hogy a tanösvény iránya nekünk megfelel-e, egy darabig még jó irányba kanyargott. A környék állatvilágát bemutató táblánál pont megleptünk egy a bozótosban delelő őzet. No lám, a helyiek még élő bemutatóval is készültek, ezt nevezem! Nemsokára egy újabb hegyi tanyát értünk el, melynek szélén egy hagyományos pajta (egyben ól) állt, amibe be is lehetett menni. Ehhez is volt tábla, amit sajnos megint nem tudtunk értelmezni, pedig volt velünk építész- és építőmérnök is, akiket érdekelt volna az információ. Kis pihenő után az elszórt házak között kanyarogtunk le a völgybe. A helyiek barátságosan integettek, kivéve egy farkasra hajazó vélhetően csehszlovák farkaskutyát. Ő inkább jól megugatott minket. 

A Brinštsky potok völgyét elérve újabb vicces kutyás epizód következett. Egy férfi egy fiatal németjuhászt sétáltatott. A kutya eléggé félhetett négyesfogatunktól, így gazdája hívását ignorálva csak szaladt előttünk az ellenkező irányba mókásan meg-megállva és fülelve. Az első adandó alkalommal a kerítés végénél felszaladt a meredek domboldalon és futott vissza a gazdihoz. 

A tanya házait elhagyva a patakvölgy hűvös és árnyas erdejében igyekeztünk következő látnivalónk, a Karlov vodopad, azaz vízesés felé. Egy vízmű után a  patakmeder egyre mélyült, a nagyobb vízesést kisebbek jelezték előre. A zuhatag már a képeken is kellően impozánsnak bizonyult, a valóságban sem kellett csalódnunk. Magyarországi viszonylatban sem számítana nagynak, itt a magas hegyek országában meg még kevésbé, ennek ellenére minket mégis lenyűgözött a hely vadregényessége és nyugalmassága. A kilátó és a kálvária után most találkoztunk megint turistákkal, pedig itt már teljes mértékben jelzetlen részen jártunk, amióta beléptünk a patakmederbe. Egyébként azt tapasztaltuk, hogy sokkal több jelzés van mindenfelé, mint amennyit a térkép jelöl. A völgyben később egy piros C jelzés tűnt fel és el. 

Folytattuk gyaloglásunkat a vízfolyás mentén. Bal kéz felől egy kilógó szikla vigyázta az utat, ami kicsit tovább haladva egy kíváncsi gyík fejére hasonlított. Nemsokára egy kis forgalmú aszfaltos utat értünk el, ahol mindössze egy autó és egy bringás haladt el azalatt a rövidke idő alatt, míg rajta meneteltünk. Pár száz méter megtétele után ugyanis egy jelzetlen úton keltünk át a patakon, majd araszoltunk üggyel-bajjal a gerinc (Chladna studňa - Hideg-kút) irányába. Valószínű, hogy korábban favágók dolgozhattak a környéken, mert az utat eléggé kijárták a munkagépek, másrészt helyenként az útra voltak döntve kisebb-nagyobb fakupacok. Emellett a terep is meglehetősen meredeknek bizonyult. Szerencsére néhány kanyar után szűntek az útakadályok és már csak a bozótosabb részek jelentettek nehézséget. Petivel megint szerencsénk volt, egy útkanyarnál két állatot, egy szarvast és vélhetően egy őzet vagy egy másik szarvast láttunk elsuhanni. Az állat pillanatnyi felbukkanása túl gyorsan történt a meghatározáshoz, főleg a megörökítéshez. 

Nagysokára felkanyarogtunk a gerincre, ahol szusszantunk megint egyet, majd egy alig észrevehető, még a térkép által se jelölt úton vágtunk át a már jó minőségű gerincútra. Ezen bandukoltunk a Porga nevű 401 m magas magaslat irányába. A dombocska talán nem is tudja, hogy van egy kicsit magasabb névrokona a Cserhátban. 

Éppen elhagyva a csúcs utáni erdészeti utakból kialakított körforgalmat, újabb meglepetés ért. Egy nagyon takaros pihenőhely fogadott egy kis tavacskával, esőházzal, tűzrakóval és hintaággyal. Sőt, ami még meglepőbb volt, magyarul is minden ki volt írva. Az ismertetőtáblán ráadásul több információ csak magyarul volt megadva. Hamarosan kiderült, hogy átléptük a hegyekben húzódó nyelvhatárt és a magyar többségű Ipolynyékhez (Vinice) tartozó Őrhegyi-tanösvényen járunk. Ha már ilyen szép helyre érkeztünk, megint ücsörögtünk kicsit, majd útnak indultunk a következő tervezett látnivalónkhoz, az érdekes felépítésű őrhegyi kilátóhoz. De előtte az ösvény még leterelt a Holló-kő kilátóhelyéhez is. Igaz, ide csak én mentem le, hogy megszemlélhessem a környező domborzatot a fák közt níló ablakocskából a szikla mellől. 

A kilátónál gondoltak a megint a játékos kedvű túrázókra: volt mérleghinta és hintaágy is. Úgy tűnt, az itteniek bizonyára nagyon szeretnek hintázni. A kilátónak felfedeztük a különböző szintjeit. Az egyikről egy kisebb barlanghoz is ki lehetett oldalazni. Miután kimászkáltuk magunkat a létrákon bejárva a három szintet, továbbra is az eddigieknél képest forgalmasnak bizonyuló tanösvényhez tartottuk magunkat. Rövidke kitérőt tettünk még a Szent Ilona-kereszthez, ami a lejjebb lévő egykori kőbánya felett magasodik. Majd leereszkedtünk a bányához, ami egyébként a főútról is látszik. Itt megint egy hintaágyat találtunk (sőt még a kereszt alatt is volt egy) és egy sziklát, amire létrán lehetett felkapaszkodni. Persze, hogy kipróbáltam. Külön érdekessége a helynek, ahogy a fehér üledékes és a vöröses vulkáni kőzet egymásra rakódik. 

Innen már az út kanyarjait levágva rövidítettünk a műút irányába, melynek hosszú, véget nem érő 16%-os emelkedőjén felevickélve értük el ismét Magasmajtényt. Menet közben érintettünk egy forrást is, a Király-kutat (Král'ova studňa), mely mellett szintén egy kereszt állt, és megcsodálhattuk messziről a Porga gerincét, valamint a bányát is. 

Még mielőtt beszálltunk a községháza és a kultúrház modern épületegyüttese előtt álló autónkba, lefotóztam a közeli tojásfát, majd a falu fölötti kálváriatemplomot ebből a perspektívából is. Siettünk Ipolyságra, hogy nyitva találjuk a boltot, ahol megújíthatjuk mostanra már hiányos Kofola és szlovák sör készleteinket.

Mivel a túratervezés során nem ez volt az egyetlen érdekesnek tűnő terület a Budapesttől nem oly távoli Korponai-fennsíkon, és legalább még két túrára való látványosságot sikerült összegyűjtenem, nagyon esélyes, hogy jövünk még erre a barátságos, nem túl magas hegyekkel övezett, de a domborzat alapján mégis magasabb hegyeket idéző, hegyi szállásokkal teli hangulatos vidékre.

A túraútvonal vázlata:

Az online térképen sajnos nem sikerült pontosan az általunk bejárt útvonalat megjeleníteni, mivel a tanösvény itt nem követhető. 

Táv: 22,8 km

Szint: 726 m

A Strava alapján:

Táv: 18,81 km

Szint: 568 m

Strava: