Forró szél

Szülinapi parti, hippiparádé vagy egy teljesítménytúra? Elsőre nehezen tudtam eldönteni, minek a kellős közepére csöppentem Dorogon Andival, Orsival és Danival egyetemben, akikkel együtt utaztunk a vonaton. Dani ráadásul szinte majdnem egyenesen Csehországból, egy százasról érkezett, talán nem is aludt.

Lufik, virágfüzérek, izotóniás italok tömkelege, kézi működtetésű párakapu, hippiruhás lányok várták a rengeteg túrázónak és futónak öltözött embert, akik mind a dorogi Molnár söröző előtt sorakoztak és arra vártak, hogy a majdnem 40 fokos kánikulában megfőjenek egy 10. évfordulós Szuperkatlanban. 11-től lehetett elrajtolni, direkt úgy, hogy a lehető legnagyobb hőség jusson a menetelésünkhöz a viszonylag kevés árnyékot biztosító vidéken Dorog és Mogyorósbánya között. Aki a 30 km-es távra vállalkozott, abból ráadásul kétszerfőtt is lehet, mire célba ér. Az útvonal nincs túlbonyolítva: tulajdonképpen az Országos Kéktúra nyomvonalát követi, azaz egyben a Kinizsi 100 és az Iszinik megfelelő szakaszát is, annyi kitérővel, hogy a Gete után nem a kéken, hanem a kék kereszten kell feljutni a Hegyeskőhöz. A katlan két peremét két kocsma, a korábban már említett dorogi Molnár söröző, valamint a mogyorósbányai, már bezárt Kakukk söröző képezi.

Itt látható is az útvonal és a szintrajz, ami képletesen tényleg egy jó nagy, de kissé csálé kondérra hajaz - a két magas perem a Gete, valamint a Kő-hegy. Miután én oda-vissza teljesítettem a 30-as távon, minden meg van kettőzve. De igazából még szebb és egyenletesebb így az ábra, hogy a két Gete mászást tekintjük a képletes peremnek, mint ahogy a metszeten is látjuk.

A túra szintmetszete éppen egy kondért ad ki, amiben főhet rendesen a túrázó saját levében

Kicsit próbálkoztam megint az AI-val, csináljon már nekem egy képet a katlanban fővő turistákkal, akiken röhög az ördög, miközben kavargatja őket, a fenti mostanság méltán népszerű mémnek a mintájára, de arra kell rájönnöm, hogy valami állati nagy antitalentum lehetek a promptolás terén. Lettek azért képeim, nem is akármilyenek:

Például mikor a turistacsávó magával az ördöggel haverkodik az erdő mélyén egy közös főzőcskézés során. Jó tudni, hogy az ördögnek egyébként azbesztkeze van, mert simán benyúl a forró lábosba. A csávó meg bizonyára Harry Potter álruhában, mert varázspálcával próbálja finomabbá tenni a fogást:

Ennek továbbfejlesztett változata, hogy végre a turisták többen lettek és a csávóknak már melegük van. Ennek örömére levették a pólójukat és megszemlélhetjük, vajon mennyire (nem) deltásak, a túrázás ugyanis elsősorban a lábakat erősíti. De a kondérba véletlenül se kerültek bele, helyette kaptak saját főzőedényt és a decens bulikába meghívtak még egy másik sátáni fazont is:

Aztán lett elvont verzió is, mikor kikötöttem, hogy a turisták bent legyenek a kondérban, ahol hegyek és út is legyen és a kondér felett álljon maga az ördög, aki kérdezze meg tőlük, hogy „Melegetek van?”. Na és persze süssön a nap is jó melegen. Hát azt hiszem, ez a teljes a fiaskó, de legalább szürreálisan vicces lett az eredmény a gonosz túrázó hegyi kondér-ördögökkel vagy ördöggel? Nem is tudom eldönteni, pontosan mit látok:

Azt hiszem, túl bonyolult (még) az AI-nek a kívánságom. Több próbálkozásom nem is maradt, így megkímélek mindenkit a további förmedvényektől.

A Szuperkatlan ugyanis teljesen más élmény volt azt leszámítva, hogy a 35-40 °C és a saját levünkben megfővés folyamatosan biztosítva volt a szervezők és az égiek részéről. Szóval nem panaszkodhattunk, hogy mást ígértek a kiírásban. Ha dalban mondanám el, akkor leginkább a Surda főcímzenéje, a Forró szél lenne a megfelelő, pont ilyesmi lengedezett a Hegyeskő előtti kopár, szinte sivatagos fennsíkon, csak éppen olyan régen hallottam, hogy felidézni se tudtam ezt a zenét. Helyette viszont hangos diszkómuzsika csapta meg a fülem. Ezt, bár a hanghatásokat követő látvány felettébb szürreális volt, ez esetben nem hallucináltam, úgy mint a Communitas Fidelissimán. A következő kép fogadott a csúcs alatt (gondoljatok mellé valami retro diszkóslágert, olyan jó kis strandolós zenét - pl. a Van egy kék tó a fák alatt szövegű szerzeményt Náksi vs Brunner változatban. Igaz, itt a fák majdnem teljes mértékben hiányoztak a képből.):

Igen-igen, a bójából láthatjátok, hogy ez egy EP volt és Bálint nem azért jött ki, hogy az erre járó turisták bevigyék a zárt osztályra.

És nem ez volt az egyetlen zseniális ellenőrzőpont: például a Gete tetején manuális párakapu üzemelt, a tokodi pincéknél pedig minden földi jóval, például dinnyével és fröccsel vártak.

Arról még nem igen írtam, mi is történt velem ezen a remek hangulatú és kitűnően megszervezett túrán. Igazából semmi különös vagy extrém, a hőséget jól bírom, a körömhiányom és a nemrég történt esésem és az ebből következően sebes térdeim ellenére menni is jól tudok, tehát behúztam ezt a teljesítést is annak rendje és módja szerint nagyjából 6 óra 10 perc alatt. Az előző napi GyeKiVa futásom se vett ki sokat belőlem. Itt azért eléggé visszavettem a tempót Andi miatt is, akivel az első pár kilométert a Getére fel együtt gyalogoltuk. Meg is tárgyaltuk, hogy vannak gyorsak, még gyorsabbak és a még gyorsabbaknak is vannak még gyorsabbjaik. Minden csak viszonyítás kérdése. 

Aztán Andi látta, hogy mocorog bennem a kisördög és elengedett. Innentől néha kocogtam is, de inkább csak gyorsabban gyalogoltam – azért csínján kellett bánni a tempóval és néha a tereppel is. A Gete lefelé nem volt annyira vészes, mint gondoltam (két élményem ebből az irányból a 2001-es Kinizsi teljesítésemről, valamint a 2015-ös kéktúra szakaszteljesítésemről származik), a nem annyira recés Nike is ügyesen megküzdött vele. Néhol beszédbe elegyedtem egy-egy másik túrázóval, például Jánossal, akivel hosszabb ideig is együtt mentünk odaúton, majd később a célba is. Bár azt hittem, reményem sincs rá, de néha-néha utolértem a túrázásból kifolyólag másnapos Dani és színjózan Orsi párost - de szerintem csak amiatt, mert Dani egyenesen a cseh százasról jött. Mátéval is találkoztam a pincés pontnál, aki hosszas fröccsözésbe bonyolódott. Én meg vesztemre a mogyorósbányai fordítónál kértem egy alkoholos sört. Mondták is, hogy ez bizony bátor tett. Mire végre megittam a hűs nedűt, elment egy csomó idő, de még rosszabb volt, hogy máris kezdte éreztetni az alkohol a hatását. Botos István is beérkezett, társultam hozzá, bár előbb még a 15-ös távon már célba ért Mátét kellett végighallgatnunk. Egyébként tök érdekeseket mesélt, csak már nagyon kellett volna visszafordulnunk. 

A közeli játszótéren azért csaptunk egy alapos fürdőzést a sziklából kiálló csapnál. Tök jó, hogy Istvánnak vannak ilyen tuti helyei, amiket mások nem nagyon ismernek és így tömeg sincs. Andival, aki miatt kissé lelkiismeret-furdalásom volt, a falu határában találkoztunk. Akkor a mellékelt ábra szerint eddig egész jól jött, így megnyugodtam valamennyire. Egy szóval se mondta, hogy ő most ki akar szállni, pedig aztán így tett. A Kősziklához fölfele küzdöttem az enyhe alkoholos befolyásoltságommal meg az emelkedővel. Ki is kötöttem csak úgy magamnak, hogy a pincéknél ezek után nincs semmi fröccs, legfeljebb csak kulacsba. Igaz, abban lötyögött már addig is egy kevéske. Erre vesztemre pont most fogyott el az EP szódája, bor viszont akadt bőven. Így hát avval kellett feltöltenem készleteimet. (Borivó(je) Surdilovic nevéhez híven.) Újabb ultimátum került kikötésre magamnak: a Gete tetejéig nincs borozás! Nehéz volt megállni, hiszen ez egy nyári bulis hangulatú túra és ugye pont kezdtem hangulatba jönni. Féltem attól, hogy mire Bálint pontjához érek, már táncikálni fogok az éppen aktuális diszkóslágerre, a Getére felfelé menet meg fennhangon énekelni fogom. A Hegyeskő alatti strandpartihoz időközben már Kriszta is csatlakozott. Egész sokan jelen voltak a Kazinczys mezőnyből, a Getére felfelé is egy onnan ismerős sráccal kerülgettük egymást. A mászás eleje egész jól ment, viszont egy kis technikai jellegű pauza után vettem észre, hogy a Kazinczyn szerzett csípésem körüli részen a méreganyag újra aktivizálta magát. 

A mai napig nem tudom pontosan, mi a fene csípett meg, de elég valószínű, hogy vagy kaukázusi medvetalp vagy valami rokon növény (a furanokumarin nevű méreganyaga más zellerfélékben is megtalálható). Már csak a sérülés jellegéből és utólagos viselkedéséből tudok következtetni. A hólyagjaim, nem túl gyorsan, de elmúltak, már talán csak hegek maradtak vissza (nem nagyon látok oda, mert a térdem mögött van az a bizonyos hely), de körülötte néha pirosas vagy lilás folt látható egyre nagyobb sugárban. Hasonló egy Lyme kokárdafolthoz, de ez egyértelműen nem az. Most például égetően csíp és kezd kiérdesedni a fájó rész. (Mire hazaértem, kisebb hólyagok is voltak megint a bőrömön). 

Sajnos csak utólagos utánaolvasással, leginkább külföldi oldalakon sikerült rátalálnom az információra, hogy bizony nincs vége a történetnek, ha elmúltak a hólyagok és leestek a pörkök. A fényre érzékeny felületet továbbra is, több hónapon át védeni kell vagy legalább 30 faktoros naptejjel vagy vastag szövettel. Így mostantól térdvédőt fogok használni erre a célra, ha napra megyek.

Teringette, ez a Gete sose akar véget érni! A vége felé már egyre gyakrabban kellett megállnom, de azért csak-csak kimásztam ezt az ide rittyentett rettenetet. Persze az Isziniken, novemberi időben 60 km környékén is gyorsabban megvolt ez a mászás. Azt hittem, István majd utolér, de nem bukkant elő, így kocogósra vettem a figurát lefelé menet. És persze fröccsözősre, végre-valahára! Ennek megfelelően meglehetősen alacsony szintű volt a futási morálom ebben a nagy melegben, még az Isziniknek jóval a fele után is sokkal többet futottam ezen a lejtőn. Mindenesetre a hegy alján, Dorog határában, valahol utolértem megint Jánost és innen együtt haladtunk a már közeli cél irányába. 

Minden beérkezőnek kijár a dobszó

Be is értünk, örültünk a szép díjazásnak és a minket üdvözlő sámándobszónak, megettük a főtt kukoricát, de legjobban mindegyikünknek a hideg gyümölcsös sör esett. Aztán szépen kisétáltunk a vonathoz és búcsút vettünk Dorogról.

Vajon az egykori dorogi szénbányákban volt ennyire meleg?

A zenei aláfestés kedvéért csak nektek, csak itt:

Surda dala eredetiben

Náksi vs Brunner: Szájbergyerek

Strava-link:

Iszinik - szelek és emlékek szárnyán

 

Volt egy olyan kósza ötletem pár éve – pontosan 2021-ben – hogy nekem jubilálnom kell a Kinizsi 100-on. 2001-es az első és eddig egyetlen teljesítésem, szerettem volna duplázni. Igaz, azóta se mentem százast, maximum 60 és 74 km-t évente egy-egy alkalommal, így kíváncsi voltam arra, vagy inkább be akartam bizonyítani magamnak, hogy tudok még ekkora távon sikerrel szerepelni. Mindezen törekvésem elvitte a Covid, aztán a saját lustaságom. De az idei 2023-as évben beütött nálam valami újabb dili: nekem minden hónapban, de legalább kéthavonta kell mennem valami erősebb távot. Így aztán újra terítékre kerültek a százasok. Ha sikerül végigmennem az Isziniken (a fordított Kinizsin - nevében, útvonalban sőt még naptárügyileg is), ez lesz az idei harmadik százasom, illetve nyolcadik teljesítménytúrám (plusz volt egy 50-es instantom, a Vérmókus is). Pár hónap a számok alapján így is kimaradt... Tudom, másokhoz képest ez semmi, de nálam ez hatalmas szintbeli ugrás. És mindezzel együtt megtörténtnek tekinthetem a jubilálást is, hiszen ugyanazon a régi klasszikus útvonalon haladhatok Szárligettől Csillaghegyig, mint akkor 2001-ben. Most ugyanezt már nem tehetném meg a rendes Kinizsin.

- Te, mi ez a sok rokkant hátizsákos fiatal? - kérdezi az egyik mozdonyvezető társát a Déli pályaudvaron, látván a vonatról lekászálódó, magát csak éppen vonszolni tudó Kinizsi teljesítőket.

„Szeretettel köszöntünk azon „becsavarodott” emberek között, akik elindulnak az Iszinik 100 elnevezésű teljesítménytúrán.” - írja az itiner első mondata. Igen, kell ahhoz egy jó adagnyi flúgosság, hogy az ember ilyen vállalkozásokra adja a fejét, de szerencsére elég sokan vannak ilyenek, hiszen a szárligeti Faluház előtt elég sokan gyülekeznek. Itt a hibbant egyedek egy négyzetméterre eső száma most elég magas. Mivel a MÁV jelenleg ezen a viszonylaton (is) elég használhatatlan, sokan érkeztek autóval, lehetőleg telekocsi rendszerben. Mi is így utaztunk, az áldozat, azaz a sofőr Peti volt, aki cserébe szintén egy szárligeti túrát nyert előzékenységéért, csak kicsit rövidebbet, mint bármelyik utas. 

Vajon mit tartogat ez az út számomra?

Kisebb zombihadsereg vonszolja magát át a szárligeti felüljárón, majd fel a vonatra. Az üléseken elterpeszkedve sokan rögtön álomba merülnek. Egy idős bácsi kérdezi a még ébren levőktől: - Fiatalok, maguk mit csináltak, hogy így elfáradtak? - Túráztunk - feleli valaki. A bácsi csak néz lemondóan, ilyenek ezek a mai puhány fiatalok, egy kis erdei sétától úgy néznek ki, mintha háborúból jönnének. Azért megkérdezi: - Hány kilométert mentek?  - Százat. - feleli valaki megint a fáradtságtól szűkszavúan. A bácsinak hallhatóan esik le az álla.

Nagyegyházi trabi

Az indítás pikk-pakk megtörténik, névsor szerint vannak a nevezők felosztva. Én a Z betűmmel, ami ráadásul W-vel folytatódik jó eséllyel megkapom mindig az utolsó füzetet a sorban, ez most is így van. Tehát már 7:25-kor sikerül elrajtolni. Az ajtó előtt ismét összefutok Péterrel, aki egyben utasunk is volt, nyáron vele együtt szenvedtük végig a Kék Balatont (azaz lehet, hogy csak én szenvedtem, főleg a második felében). Nekiiramodunk és az első kilométerben tisztázzuk, hogy elég mások az időterveink, erőviszonyaink, így most inkább megy mindegyikünk a saját tempójában, lehetőleg végig. Neki 18 órán belüli az időkerete, én meg csak 22 órát lőttem be (első Iszinikem és úgy szól a fáma, hogy ez a fordított verzió jóval nehezebb, mint a klasszikus Kinizsi). A nem túl technikás Communitason ideális körülmények között 20 óra körüli időt mentem, szóval itt jó lesz ez is. Az ideális körülmények most elég kérdésesek, az élénk szél adott néha viharos lökésekkel, az idő egyelőre tiszta, de a távolban akadnak fenyegető sötét fellegek. Szóval ma bármi lehet a záportól kezdve a hózáporig, esőkabátot meg nem hoztam. Még a Mogyorósbányán depózott csomagomban sincs. Kicsit aggaszt a könnyelműségem, de cserébe van nálam vékony futókabát, sőt zsákomban a legnagyobb helyet egy pehelykabát foglalja. Emiatt nem tudtam jönni a még kényelmesebb futómellénnyel. Hiba volt-e - majd elválik a túra során. És vajon hiba volt-e a cipőválasztás? A Salomon Speedrossra esett ma a választásom, mivel nem tudtam, mennyire lesz locs-pocs. A Hoka Speedgoat lett volna a másik esélyes, most ő maradt otthon szomorkodni.

A rokonok nézik, hogy kik ezek a birkák itt

Daráljuk az első kilométereket, szuszogva kapaszkodunk a Zuppa-tető oldalbordájára, a Hajagos-tetőre. Itt még nagyjából együtt megyünk, de Péter az emelkedőn előnyt nyer. Mikor felérek végre a szintben haladó szakaszra, újból futásra váltok és egy másik futó túratársat érek utol. Így hárman haladunk elég sokáig nagyjából a Somlyóvárig egy bolyban, váltogatva gyaloglást és futást a terepviszonyoktól függően. Útközben csodálom a tájat és örülök a szabadságnak, önmagam társaságának. Most inkább zavar a csevegés, a hegyekkel-völgyekkel, az úttal magával szeretnék együtt lenni, figyelve befelé és kifelé. Teljesen megfelel ez a társas magány – tudom, és megnyugtat, hogy vannak úton rajtam kívül mások is, akikhez, ha szeretnék, szólhatok pár szót, de semmit se muszáj, ha nem akarom. Abban is megvan így a szabadságom, hogy futok-e vagy csak sétálok, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Átjár a szabadság szele, élvezem a színek tobzódását, ahogy a nap sugara rásüt egy-egy foltra, miközben a kellemesen hullámzó táj más részeire szürke felhők súlyos árnyéka vetül. Bennem régi, nagyon halovány emlékek ébrednek.

A Somlyóvár tetején

Keserves hajnal virrad a Gerecse peremét őrző dombok felett, még keservesebb a vánszorgás az utolsó kilométereken, de menni kell, mert már közel a cél. Nincs kegyelem!

Fotózom a Pes-kőt

A Somlyóvár tetején fogad az első pont, itt újból összeverődik hármas csapatunk. Pecsétet kapunk, elfogyasztjuk a kapott Sport szeletet és már megyünk is tovább. A két srác gyorsabban fut a lejtőn Tornyópuszta irányába, én leszek a sereghajtó. Hamarosan végleg szem elől vesztem őket, illetve kezdenek lehagyogatni a gyorsabb futók. Egyikük biztos komplett hülyének néz, ahogy a növényzet által biztosított ablakból éppen a Pes-kő szikláit fotózgatom, közben fennhangon dúdolva, hogy „Veszélyes az út, hazafelé...”. Na jó, itt úgyis csupa ketyósok vannak, talán nem botránkozik meg rajta.

A hosszú út a szenvedés mellett rengeteg szépséget tartogat mindig - ezért megyünk újra és újra

„Mint a promenádon!” - mondja elismerően minket látva egy a tornyópusztai aszfalton Szárliget irányába furcsa mozgással kígyózó sort zseblámpa segítségével monitorozó ember. Pár kilométerrel odébb, a Somlyóvár oldalában már kevésbé vidám a helyzet, mikor egy fatörzsben megbotolva hirtelen földet érek. Előtör belőlem a skizofrénia, sírok, közben magamon kacagva, hogy a hülye én vagyok, minek jöttem ide, hisz én akartam minden áron ezt a Kinizsit. Innen kell felállni, innen kell tovább menni...

Koldusszállás

Szemlélem a távoli Pes-kőt, pár óra múlva már ott haladok, jobb esetben futok. A haditerv a következő Lenin szavaival élve: Tanulni, tanulni, tanulni. Ez is de, főleg haladni, haladni, haladni, míg világos van, de főleg Mogyorósbányáig. Minél hosszabb távot letudni még világosban, hogy kevesebb éjszakai lámpás menet jusson osztályrészül. Ennek megfelelően kis megszakításokkal futok egészen a következő pontig, Koldusszállásig. Rakk Gyula fotóz minket egyenként, ahogy érkezünk a lejtőn a pontra, a mezőny e része többnyire még futva. Miután a vadászház előtt elhaladunk, ismét emelkedik a terep, így sétára váltok. Futókedvem a Pes-kő oldalában se nagyon jön meg, legfeljebb percekre. Hosszú ez a szakasz, közben kémlelem, hogy látom-e az eddigi enyhe időjárás miatt még elég sűrű színes lombok között a sziklákat. 

Vértestolna határában, kicsit Hotdogman autója is látszik a távolban

Lóri cukorkával kínál, hogy tartsa bennem a lelket a hosszú monoton menetelés közben ezen az unalmas éjszakai szakaszon. Jól esik ez a figyelmesség.

Bányahegy

Néhány kanyar és meglepetéééés! Hotdogman kocsija köszön rám a sorompó mögött. A pecsét mellé így egy finom hot-dogot is jóízűen elfogyasztok, miközben az aszfalton, majd a dombokon kanyargok Bányahegy irányába. Kezem közben a szeles időben szanaszét fagy, így előkerül a kesztyű az övtáskámból. A másik kötelező felszerelés a zsebkendő, nem amiatt, mert siralmasan rossz volt a hot-dog. Rájövök, hogy a hegymászás valamiért beindítja nálam egyidejűleg az orrfolyást is. Fura az emberi szervezet. Így sok futás továbbra sincs, viszont van izzadás ezerrel. Haditervem része az is volt, hogy próbálok nem nagyon leizzadni, hát ez a része máris nem jött össze, csuromvizes az aláöltözetem és az alatta lévő intimebb ruhadarab. Az utóbbi kezdi is kidörzsölni a bőröm, pedig már azt hittem, megtaláltam végre az ideális melltartót. A mögöttem jövő túrázó nagy örömére vagy bánatára próbálom szellőztetni a derekam, hátha szárad a ruhám. Aztán meg próbálom visszatűrni. Biztos nézi, mit matat ez a hülye perverz csaj magán annyit. Öltözködés közben lassan fel is kanyargok Bányahegyre, a bánya zajai már egy ideje kísérnek. 

Újabb akadály, egy vadkerítés létrával. Miközben próbálok átmászni, begörcsöl az egyik lábfejem. (Ez a jelenség azóta is kísért, ha fáradok.) Nem elég a lábamba álló görcs, a pechsorozat folytatódik... A szürke-fekete román gyártmányú kockás ingem beleakad a kerítésbe mászás közben és elszakad.

Végre látom magát a bányát is egy pillanatig. Fent újabb EP, újabb pecsét. Az erdészházat nagyon szépen kicsinosították, mióta utoljára itt jártam. Egyre többen hagynak le, de hiúságom legyezgeti, hogy mind futóruhás és mind férfi. 

A Nagy-Gerecse oldalában

Hihetetlen játék a fényekkel és színekkel, amit ma művel a természet

Dóri és Zsolt nem mennek tovább. Zsolt másfél évvel van csontvelőátültetés után, csoda, hogy eddig is eljött. Leheverednek a tábortűz mellé. Mi Lórival úgy döntünk, szenvedünk még tovább. Csak addig állunk, míg megesszük a csokit és elbúcsúzunk, különben baj lesz... Lóri előző évben 98 km-nél adta fel napszúrás miatt, most mindenféleképpen végig akar menni. Én is megyek, amíg csak tudok, bármeddig is jutok. Számomra egy tét nélküli kísérlet csak az egész, hiszen ez az első teljesítménytúrám.

Áhítat a bükkösben

És egy másfajta áhítat a Kis-Gerecse oldalában

A következő szakaszt Pusztamarótig felettébb élvezem. Hatalmas, katedrális érzetet keltő bükkösök tornyosulnak fölém színes lombjaikkal. Ha ez itt egy istentisztelet, akkor bizonyára egy vidám istenséget imádunk most áhítattal eme káprázatos színjáték közepette. Éjsötét, nehéz terhük nyakunkba zúdításával fenyegető fellegeket hajt a szél, miközben a napsugarak a tarka lombokra vetülnek. Próbálom megörökíteni, képekbe zárni ezt a megismételhetetlen élményt, de közben tudom, ezt igazából csak belülről lehet megtenni. A Serédi kastély előtt hagy le először két lány. Keményen tolják, néhol fölfele is futva, nekem itt esélyem sincs. De nem is versenyzem velük, ennek a menetnek nincs most semmi tétje. Nehéz, sziklás, de nem kevésbé látványos lejtő jön a Kis-Gerecse oldalában, amit próbálok megfutni. Egész jól megy, persze már nem először járok itt, köszönhetően a gerecsei Peaks duplázásomnak. A Vizválasztótól Pusztamarótig még kitart a lendületem, majd sétálok kicsit, mivel az út is megint emelkedőre vált. Szétnézek, hátha van pontőr ezen a nagyon alkalmas helyen, de sehol semmi, tehát egyszerűen tovább kell menni az itiner szerint. Így is teszek. 

Ránk sötétedett, mindenfelé a fűben heverő alakok. Tudjuk, megállni nem szabad, így csak megyünk tovább négyen, rójuk a kilométereket az éjszakában.

Pusztamaróton

Az emelkedő után hamarosan lejtő jön így, megint futásra váltok. Egy anya-lánya túrázó pár köszön ránk. Az idősebb kérdezi, hogy valami verseny van-e. Hú, ennyire jól nyomnánk? Mondom, ez most a fordított Kinizsi száz, nem verseny, Csillaghegyig megyünk és éppen 40 km van a lábunkban eddig. Kedvesen gratulálnak, drukkolnak, de szemükben szent borzalom. Szerencsére egy éles irányváltásnál megint turistákra találok, akik lelkesítenek és a helyes irányba terelnek. Nekünk ezen a túrán nincsenek szalagjaink, a jelzés, az itiner és a letöltött track alapján megyünk. És bőven elég is ez. Éjszaka majd nehezebb lesz a tájékozódás, de talán lámpával is boldogulok, még talán egyedül is.

Még néhány óra, és azokon a hegyeken vezet utunk

Kapu a bajóti Öreg-kőre

A Gete is előkandikál

Ez itt most egyébként is ismerős szakasz, viszonylag frissek az élmények, pár éve túráztunk erre Petivel, látogatást téve fiam cserkésztáborában a közeli Domoszló-forrásnál. Hamarosan leérek a Bika-völgyben lévő forgalmas országútra, ahol ellenőrzőponton jár egy újabb bélyegző a füzetembe. Mellé vehetek egy kis nápolyit is, kérek is egy citromosat. Lekanyarodván az aszfaltról újabb kemény, de nem túl hosszú emelkedő jön a Domonkos-hegyre, hogy átbukjunk a túloldalra, Péliföldszentkeresztre. Menet közben számolgatok, vajon hány óra lehet még hátra a túrából. A legrosszabb forgatókönyvet veszem, hogy innentől már csak gyaloglásra lesz erőm. 14 órát saccolok nem túl acélos 4 km/h átlagot alapul véve, így nyomasztóan nagy a szám. Nemsokára azonban féltávnál vagyok és még elég jó az állapotom. Lejtőn még tudok futni, ha van motivációm, síkon is. Amire szükség lesz biztosan a depózott holmiból, az a melltartó és egy másik, száraz aláöltözet. Útközben kicsit mérges voltam magamra, hogy váltócipőt nem küldtem Mogyorósbányára, mert a jobb lábamon az egyik talppárna kicsit sajgott egy darabig minden lépésnél ebben a kemény, kevés csillapítással rendelkező cipőben, de ez a nyűgöm időközben megszűnt, és már semmi bajom a lábammal. Szóval jók a hírek.

Barátságos paripák Péliföldszentkereszt határában

Borzasztóan fáj a jobb talpam. Lehámozom a Puma sportcipőm a lábamról, hatalmas, két tízforintosnyi vízhólyag látványa fogad. Errefelé semmi kiszállási lehetőség nincs, muszáj menni tovább, míg valami településre vagy pontra nem érek. Teszem egyik lábam a másik után gépiesen és igyekszem közben kímélni a hólyagot. Furcsa módon egy idő után erre sincs szükség, már rá tudok lépni anélkül, hogy minden egyes alkalommal csillagokat látnék. Talán mégsem kell feladnom?

Haladunk a féltáv felé

Végigtrappolok Péliföldszentkereszten, hatalmas a fejlődés, mióta utoljára itt jártam. Műfüves focipálya, csinos épületek. Igaz, akkor még fiam csak a 6 osztályos gimnáziumot kezdte, mikor itt volt gólyatáborban, idén már pedig leérettségizett és az egyetem padjait koptatja. Múlik az idő. Újból összetalálkozom a két futólánnyal, nem tudom, eddig hol rejtőztek, azt hittem, már árkon-bokron túl vannak. Az út melletti karámból egy gyönyörű fekete ló figyeli érdeklődve a dombra kapaszkodó társaságot – most páran összeverődtünk – mire odaérünk, odajön, kér egy kis simogatást. Társai is követik páran. Nem is leszünk adósaik. Hipp-hopp már ott is vagyunk Mogyorósbányán a zeneháznál. Egyre didergősebb az idő így árnyékban haladva, örülök, hogy már csak egy karnyújtásnyira van a váltóruhám. 

Mogyorósbánya, a pont a Zeneházban

A Zeneház mellett egy sátrat húztak fel nekünk, de bemehetünk melegedni magába a házba is. Nagyon jól esik, hogy van kulturált mosdó és tükör előtt kényelmesen és zavartalanul ragaszthatom le a sérüléseim és öltözhetek át, nem egy bokorban kell vacogva rejtegetnem magam. Szegény pontőrt kicsit megijesztem, ahogy az elsősegélyt és kötözést emlegetem, de próbálom megnyugtatni, hogy csak szimpla kidörzsölődésről van szó. Úgy ítélem meg, elég csak továbbra is a vékonyabb aláöltözet, nem kell a vastag merinó. A felső réteg is száraz maradt, így azt nem kell lecserélni. A vastagabb kesztyű, sapka, kapucnis pulcsi se kell. A Red bull se. Hibák sorozata? Majd elválik... A cseremelltartó vadonatúj, ez lehet, hogy probléma lesz, ugye olyat tilos, hogy felszerelést versenyen próbálunk ki. Ugyanaz az a számomra előnyös fazon, mint az előző, csak nem lesz gond... Ok, tisztálkodás, öltözködés, ápolás megvan, gyerünk táplálkozni. Tarnai Máté üdvözöl, most érkezett be, neki ez már a cél. Kicsit beszélgetünk. Közben Csipi is megérkezik, aki sárkányos sapkájában megint egy jelenség. Benyakalok egy sós paradicsomos Allrys gélt (Petit pont tegnap kértem, hozzon már egy adagot, mert ez az egyik kedvencem – ez itt a reklám helye), mellé egy utasellátó szeletet, amit máris felveszek a frissítés listámra. Sajnos forró teát nem merek kérni a kulacsomba, helyette egy fél lilahagymás zsíroskenyérre nyújtom be igényemet. Remélem, a gyomrom rendben megemészti ezt az ízkavalkádot. Két sráccal indulunk neki, hamarosan kiderül, egyikük Stravan ismerősöm is. Most végre élőben is megismerkedhetünk Kovács Andrással, ahogy átszaladunk a falun egészen a Kő-hegy lábáig. Itt hamar elválik, hogy bár ebből az irányból nem kedvelik a srácok ezt az emelkedőt, mégis ők vannak jobb kondiban, így elengedem őket. Marad a magányos menetelés, de így van ez jól most, ezt szeretném. Lefelé a meredek lejtőn futni próbálok, de az elém táruló táj, a távolban fenyegető Nagy-Getével nem enged.

Tokodi pincék

A Katlanban majd lefúj a szél a hegyről

Teljesen kész vagyok, nem megy tovább, pedig már közel a csúcs és közel a pont is. Ez már a sokadik kemény mászás sorozatban. Meleg is van nagyon itt a tűző napon. Muszáj leülnöm legalább pár percre a száraz fűbe. Zakatol a szívem, közben csodálom a tájat. Lassan ideje feltápászkodni, hiszen nagyon messze még a cél. Vajon fogom-e bírni?

Tokod és egy kis Gete

Aztán mégis nekiiramodom, azaz inkább a „próbálok nem hasra vagy seggre esni” betojt galamb mozgásformát követem. Már ott is vagyok a tokodi pincesoron. Ekkor hív a húgom, hogy merre járok. Férje ott volt sikeres teljesítőként az első megrendezett, nagyon kemény időjárási körülményeket tartogató Isziniken, így fel tudják mérni, hogy haladok. Mondják, hogy jó vagyok. Reménykedem én is, hogy a Getére még éppen világosban fogok felmászni. Ahogy a Kis-kő kaptatójára kapaszkodom, a zsákomra akasztott szélkabát vitorlává válik az ismét élénkké váló szélben. Sajnos nem repít egészen a Gete csúcsára, pedig jó lenne. Inkább csak beleakad az utat szegélyező tüskés bokrokba. A Hegyes-kő sziklakúpja alatt egy autó (vajon hogyan jött fel ide?), benne pontőr. Kiderül, ez az egyébként nagyon szép autó a Dakar rallyt is megjárta. Lekocogok Tokodra és amíg megy, a település utcáin is tartom a tempót. Előttem mumusként tornyosul a Gete tömbje. Valahogy muszáj lesz ide feljutni. Végül is sok éve télen, az akkor még kicsi fiammal is ment erről az oldalról. Most se szabad ennek máshogy lennie. Kikanyargok a városkából és már ott is vagyok a tövében, kezdődik a kemény menet. Az eleje még csak-csak, de a végjáték elég siralmasra jön ki. Utolérek egy túratársat, ő még jobban szenved. Lehagyni nem akarom, adok neki mindig kis egérutat, addig legalább kiszuszogom magam. De újból és újból beérem. Mikor vége a kőkemény sziklás mászásnak, inkább mégis kielőzöm a srácot és igyekszem a hegy tetején világító fények felé. Tán csak a hold az, de lehet, hogy a pont lámpái. Majdnem teljesen besötétedett, mire feltornásztam magam ide. A nap utolsó sugarai narancsszínű sávot vonnak a kereszt sziluettje mögé még, hamarosan az éjszaka az úr. Ideje elővenni a lámpámat. A hegy tetején kék-zöld hangulatosan kivilágított sátor, Csetneki Sanyi húzta fel itt az éjjelre a szállását, ő adja a pecsétet. Közben dermedt kezeimmel előkotrom a lámpám és sapkát veszek. Jó szeles ez a hegytető, nem irigylem Sanyit egyáltalán. Jó, minket se lehet irigyelni. 

Pontőrsátor a Getén

A Nagy-Gete, a nagy vízválasztó. Itt sokan feladják. Kicsit most szusszanunk, utoljára hosszabban a hegytetőn. Annyit most is tudunk már, hogy 40 km után tilos állni. Minket azonban nem olyan fából faragtak, hogy könnyedén feladjuk, mind a négyen folytatjuk a vándorlást. Hogy idáig is eljutottam, azt már jegyzik a krónikákban, hiszen ennyit még sosem gyalogoltam egyhuzamban. Mindössze 36 km, ennyi volt eddig a személyes rekordom. Most már több...

Az utolsó képek egyike, lassan elfogy a fény

Pár lépés után tempót is váltok, hiszen hosszú lejtő jön Dorogig. Haladni kell, ki kell használni a terepadottságokat. Az erdőből zöld szempár figyel viszonylag közelről. Vajon mi lehet? Vadmacska, netán róka? Utólag beszélgetve a túratársakkal többen is észrevettük, hogy szemmel tartanak minket az erdei vadak. Bár külön-külön haladunk, mégis támogatjuk egymást, én segítek eltenni egyik srác futóbotjait, egy másik túratárs meg nekem segít, hogy helyes irányba kanyarodjak. Dorogon meg az éppen felkapcsolt lámpám tereli egyik teljesítőt helyes irányba. Innentől együtt futunk a város utcáin egészen a Molnár sörözőig, sőt egészen a célig társulunk. Csak annyira, hogy együtt mozgunk, néha szólunk egymáshoz pár szót és figyelünk egymásra. Ez pont megfelelő így. Még nevét se tudom társamnak, csak annyit, hogy zenetanár (régi zenét tanít) és hogy elég komoly tapasztalattal rendelkezik futás és teljesítménytúrázás terén is. Egyre szélesedik a paletta, ami a túrázó ismerősök foglalkozását ismeri.

A sörözőben vételezek kávét és kólát, hogy ébren tudjam tartani magam. A Kék Balatonról kísért még az álmossággal való küzdelem hosszú órákon át, ezt most szeretném elkerülni. Pont annyi apróm van, amennyibe a két ital kerül, a pultos és jómagam nagy örömére. Mindenki nagyon kedves, nehéz távozni ebből a meleg miliőből. De mese nincs, menni kell tovább. Alkalmi túratársam is megitta a sörét, szóval indulás. Az órám rögzítését elfelejtettem visszakapcsolni, erre csak egy átkelésnél jövök rá. Szerencsére sok távot nem vesztettem. Kicsit kocogunk, kicsit sétálunk, váltogatva a tempót, ahogy Kesztölc felé haladunk a homokban. Megint számolgatok. Lassan értesíteni kell Petit, kb. mikorra futok (vánszorgok) be. Fura kimondani, de lassan csak 30 km van hátra, alig létezik, hogy ilyen közel van már Budapest ide. Pedig ahogy felfelé kapaszkodunk a szőlőhegyre, látszik is a nagy fényszennyeződés keleti irányban. És igen, még a legrosszabb eshetőségben is 2-3 óra lesz az érkezési időm, ami nagyon jó teljesítési időt jelent. Persze csak akkor, ha az előttem lévő távon nem akadályoz semmi tényező komolyabban. Ezt egy ilyen távon nem lehet előre kiszámítani (máskor sem.)

A kesztölci pont nagyon bőséges kínálattal rendelkezik, finom szörpök kavalkádja, alma és banán. Egy banán le is csúszik és vedelem mellé az itókákat sorba. Az a taktikám, hogy a két negyed literes softkulacsomból két pont közt egyet ki kell kötelezően üríteni. Ha lehet, kettőt is, ha már nagyon közel a pont. De tartalék is maradjon mindig valamennyi. Ponton mindent vissza kell pótolni, indulni csak két teli kulaccsal lehet. Most ugyebár van még kólám is, amit csak lassan iszogatok, így csak egy kulacsot kell teletölteni.

Húzós emelkedő jön, még a pontra érkezés előtt szemléltük a távolból, hogyan kígyózik felfele a hosszú lámpasor. Ez alapján elég magasra kell még kapaszkodni, fel a Kétágú-hegyre. Jól megizzaszt ez a hegy, de azért ide is felérünk, minden mászásnak egyszer vége szakad. A hűvös gerincen már csak sétálunk a Pilis-nyereg irányába. Meglehetősen sáros itt az út az eddigiekhez képest, lehet, hogy itt szakadt ki a Gerecsében látott felhőzsák. Most gyönyörű csillagos az ég, az éppen dagadni készülő hold is fent kukucskál a fák közt. Lent az égi tünemények tükörképeként a Pilis aljában meghúzódó települések fényei világítanak. Hiába szép ez a látvány, egyre fogvacogtatóbb az éjszaka. Rajtam még nincs kabát, de túratársam a Pilis-nyeregben lévő ponton felveszi vékony dzsekijét. Jól is teszi, bár én is megtettem volna... Csak egy kávés bonbont vételezek (hurrá, megint egy kis koffeinbevitel!) és már megyünk is tovább. A nem túl fiatal pontőr, a legendás Sistergő bringával jött fel ide, minden elismerésem!

Mászunk fel egy emelkedőn. Talán a Simon-halálán, bár én az éjszaka közepette nem regisztrálom, hogy ott vagyunk-e vagy máshol. (Nem, nem ott vagyunk.) Szerencsére könnyen veszem az akadályt még, a haldoklást meghagyom Simonnak, bárki legyen is ő (a névhez kötődő sztorikról korábban már írtam). Felérve majdnem elkavarunk egy kereszteződésben (kb. itt találkozik a túra útvonala a Simon-halálával jövő P+ jelzéssel), kijutva az egykori rakétakilövő bázis szervizútjára. Szerencsére bejelez az órám (életemben először használom rajta a navigációt, ami bizony hasznos). Megyünk is gyorsan vissza a jelzésre és megtaláljuk hamar a folytatást a zöldön, ami nagyon hosszan vezet a Pilis oldalában. Túlzottan hosszan ahhoz, hogy majdnem kockára fagyjak itt a magaslati levegőn. Kabát nyista, ott libeg továbbra is a táskámon, a vastagabb pehelydzseki meg benne pöffeszkedik dologtalanul. Pedig igazából most ő kéne. De ha bármit is előveszek, az a vékony kabát lesz, mert amíg kibontom a pehelykabátot a táskából, majd a saját zsebéből, elhagyom a fele cuccom a sötétben és lefagy a kezem is. 

Az a fránya gyűrű! Mi a fene van vele, miért szorítja úgy az ujjam? Úristen, teljesen bedagadt a kezem a nagy melegben, le se tudom venni az ékszert. Most mit csináljak? Nagy nehezen leoperálom, ahogy kanyargunk felfelé a Pilis szerpentinjén és elrejtem a pénztárcámba. Gyűrűt azóta se hordok...

Addig húzom-halasztom a dolgot, míg a szerpentin kezdetét jelző rétre érünk. Nincs több halogatás, muszáj megállni, hiszen már a kezem is fázik a kesztyűben is, úgy átfagytam. Kiérünk a szeles szerpentinre és már a vékonyka futókabát se segít. „Kegyetlen hajnal, jéghideg, arcomat friss szél csapja meg...” dúdolhatnám kocogó fogakkal, ha ilyenhez bármi kedvem lenne. A régi dal folytatása azonban megadja az útmutatást kicsit átköltve: „Csillaghegy felé indulok, maradni tovább nem tudok...” Menni, mozogni kell, akármennyire is fázom, csak ez segít. Reménykedem, hogy a Szántói-nyeregben lesz pont és ott végre felvehetem a másik kabátom is. A futás még segíthetne, de ezen a köves terepen gyalog is csak botladozom, jól le is maradtam túratársam mögött. Mikor végre szűnni látszanak a kőakadályok, utánadöcögök. Picit jobb most. Egy kereszteződésnél elő kell venni a telefont, de mihelyt ránézek a térképre, a telefon beadja a kulcsot. Próbálnám visszakapcsolni, de minden hiába. Pedig kell még töltésnek lennie rajta. Tovább nem is kísérletezek, mert az óra a fontosabb. Az is folyton merül rohamtempóban, míg célba érünk, kétszer is töltőre kell tennem. Ezek az akkus kütyük nem bírják a mínuszokat.

A szántói pont életmentő, van forró tea, zsíros kenyér és végre előkerül a nagykabát. Biztos, ami biztos a másikat se veszem le. Végre kezd visszatérni az üzemi hőmérsékletem, amíg a ponton vendégeskedünk. Aztán megint megyünk tovább, vár a végeláthatatlan Hosszú-hegy. Az az emelkedő, amit a régi Páloson mindig is utáltam, lefelé még rosszabb az apró bokaforgató köveivel. Megint lemaradozom. Jó sokára kiérünk a murvás útra, itt már kényelmesebb a járás. De már morcosan mered felénk a Kevély sötétlő csúcsa, a következő leküzdendő akadály, nem is olyan messze. Ide is fel kell még mászni. Jól biztos nem fog esni.

Annyira nem is rossz, mint amire számítottam, mert csak a nyeregbe kell először felkapaszkodni. Ott vár a pont tábortűzzel, túró rudival. Egyet elmajszolok és már megyünk is, nincs ok a hosszas időzésre. A cél már csak karnyújtásnyira van kilométerben számolva az eddigiekhez képest. De ami ezen a hegyen még ránk vár, minden képzeletet felülmúl. Köves, sziklás mászás jön először a Nagy-Kevély csúcsára, ami még a kisebb probléma. A nagyobb az, hogy ugyanilyen terepen kell lebotorkálni jó hosszú szakaszon. Csak az vigasztal, hogy fentről még így sötétben is bámulatos a panoráma. Sajnálom, hogy nem tudok képet csinálni.

A véghajrá nekem már csak merő szenvedés a köveken bukdácsolva. Alig várom, hogy simább terepre érkezzünk. De eljön az is, és szárnyakat kapunk. Páran megelőztek lefelé jövet, most mindenkit visszaelőzünk. Túratársam tempósan, hosszú léptekkel halad, amit én csak kocogva tudok tartani. De jól is esik ez a másfajta mozgásforma! Kisebb csoda, hogy így, 100 km-rel a lábamban is tudok futni. Bár ez, amit művelek, még nem annyira futás. De az lesz belőle, amint lejtőre kerülünk. Sorra előzünk mindenkit. Eddig megkíméltek az éjjeli hallucinációk ezen a túrán, na most azért a célig kapok rendesen belőle: kilométerhosszan terjeng az átható marihuánaszag a teljesen néptelen Csillaghegy utcáin. Nem tudom mire vélni az egészet, talán valami növény rohad hasonlóan, vagy tényleg csak az agyam játszik furcsa játékot velem megint. 

Túratársam fájlalja a térdét, így megint gyaloglásra váltunk. Igazából, mivel navigációt nem nézünk, csak a többieket követjük a célnak otthont adó gimnázium irányába. A végét majdnem el is vétjük az élre törve, két srác szól oda, hogy nem arra kell menni. És persze az órám is mondja a tutit. 

Már ott is vagyunk a célban, örömmel lépek be 1 óra után pár perccel, bármelyik jósolt időmnél korábban a Veres Péter gimnázium hátsó ajtaján evvel a hosszú, küzdelmekkel teli de mégis élménydús vándorlással mögöttem. Voltak gyötrelmek, de igazi mélypontok nem, és ennek borzasztóan örülök most. Az időm, amit mentem, számomra is hihetetlen: benne vagyok Péter célidejében, a 18 órában (17:49). Jó, ő meg igazi ufó időt ment, amit már akkor látok, mikor ránézek a Stravara. Minden elismerésem! Sorra érkeznek be a túrázók, köztük ismerős, Márton Dani is.

Hát nekiindultunk! Négyen, két lány, két fiú, barátok, ismerősök. Nálam ez egy kósza ötlet volt, csak azért vagyok itt, mert a két fiú, Zsolt és Lóri egymástól függetlenül meséltek nekem arról, hogy van ilyen, hogy teljesítménytúra, és hogy hamarosan rendezik az egyik legkeményebbet, a Kinizsi százat. És ők mennének. Hogyne csatlakoznék! Hiszen világéletemben szerettem gyalogolni, túrázni, nem hiába kalauzolom én a baráti társaságunkat mindenféle erdei ösvényeken. Valami ilyesmire vágytam titkon, próbára tenni magam, feszegetni a határaimat. Ha már többet megyek, mint az eddigi leghosszabb túrám, az is jó lesz. De lehet, hogy akár végig is tudok menni ezen az elsőre is rettenetesen hosszúnak tűnő távon?

Eszegetem a finom gulyást, és arra gondolok, hogy mekkora mázli, hogy se hólyagjaim nincsenek, a mozgásom is egész korrekt még, és előreláthatóan a regenerációval se lesz így nagyon gond. Minden szép és jó volt, a szervezők derekasan kitettek magukért. Köszönöm mindenkinek a testi és lelki támogatást, pontőröknek és túratársaknak egyetemben.

Idén újra elindultam egy úton, mely ugyan harcokkal van kikövezve, de rengeteg élményt lehet útközben szakítani. Hogy pontosan merre visz, még nem tudom, de a tervek már kezdenek kirajzolódni a jövő évre és akár hosszabb távra is. Az ilyen sikerek, mint a mostani újabb megerősítést adnak, hogy érdemes folytatni és menni a még nagyobb célok felé idővel. Azért csak idővel, mert most még ezen a távon kell sok-sok tapasztalatot szereznem, erősödnöm testben, lélekben, szívben, akaratban, mert ehhez a műfajhoz ezek közül mindegyik kell. Megismerkedni, megbarátkozni önmagammal, erősségeimmel, gyengeségeimmel – csak ilyen áron lehet előrébb lépni.

Visszatekintés

Valószínűleg már minden olvasó rájött a trükkre, hogy a dőlt betűs részeket végigolvasva fordított irányba kirajzolódik egy másik történet is, a Kinizsi 100-am, első teljesítménytúrám története 2001-ből. A fenti kép ezt a perspektívát mutatja. Itt léptem rá egy olyan útra, ami idáig, a jelen teljesítésig vezetett, miután elkapott a teljesítménytúrázás gépszíja akkor. Voltak kis szünetek, kevésbé intenzív évek, de talán olyan esztendő nem is nagyon volt, amikor egyáltalán nem voltam semmilyen túrán.

Fotó: Rakk Gyula - Koldusszállás

Strava link: 

Szomor felé félúton

Várnak, hívnak megint a hegyek

Így az emberélet útjának felén, valamint a Kitörés emléktúra 60 km-es távjának célja felé félúton, a Jegenye-völgy felső szakaszán hegynek fel baktatva sok mindenről gondolkozik az ember. Ilyenkor már maga mögött hagyta a Budai-hegység minden szempontból technikásabb részeit, búcsút intett a Diós-árok, a János-hegy, Hárs-hegy, valamint az Újlaki-hegy embert próbáló emelkedőinek, tükörjeges, csúszós szakaszainak vagy éppen a Virágos-nyereg előtti embert marasztaló sártengernek, letudott pár nyaktörő köves jégpályát lejtmenetben, a jégjáró alkalmatosságának köszönhetően szerencsére nagyobb nehézségek nélkül, kiállt megannyi sort először is az indulásnál uralkodó őskáosz közepette, majd utána szinte minden egyes ellenőrzőpontnál, sőt még a Virág-völgy egyszemélyes ösvényén araszolva is, hogy végre valahára saját tempójában haladhasson. Ilyenkorra nagyjából már kiderül, hogy az aktuális kondíció mire elég, az izmok már jól bejáratódtak, de egyben már fáradnak is, hamarosan eljön az az idő, amikor már nem lesz jó megállni, 10 percekre sem, mert nehéz lesz újból útnak indulni. Ha közbe nem jön valami váratlan esemény, akár célidő is prognosztizálható kis túlzással. Kiderült, hogy megfelelő-e az öltözet, elég-e az útravaló, megvan-e szükséges kitartás, ami egyre csak visz előre.

Vajon megfelelő-e az öltözet?

 Lassan a 10-szeres teljesítés felé is félúton járok, ha sikerül a mostani küldetés, ez lesz a negyedik a sorban, így a tarsolyomban van már valamennyi rutin, előre tudom az útvonal lassan összes kanyarját fejből. Úgy érzem, úgy tapasztalom, utam szüntelenül felfelé ível, szinte végeláthatatlanul, nem gondolva azzal, hogy a Kutya-hegy csúcspontja után után már jön az elkerülhetetlen lejtmenet. Bár még lesz egy-egy kisebb magaslat, a célba érés után utam véget ér végérvényesen. Az az élmény lesz az enyém, amit út közben tapasztaltam, amit magamnak szereztem. Ha csak végigrohantam, akkor az, ha próbáltam mindent magamba szívni szépen komótosan, amit lehetett, amit az út kínált, akkor az. Hogy melyik változat a jobb, afölött ítélkezni nincs semmilyen hivatottságom, nem is teszem, hiszen bár minden út egyedi, mégis egy helyre visz. Lehet, hogy mécses fogja jelezni, hogy itt voltam, végigküzdöttem, megcsináltam, amit kellett, de az is lehet, hogy nevem, létem örökre feledésbe merül majd, mint megannyi katonáé, akik itt nyugszanak a környező hegyekben. 

Rengeteg katona talált végső nyughelyet a környező hegyekben

 

Egy-egy mécses meggyújtásával is megemlékezünk a kitörés áldozatairól (fotó: Gombos Zoltán)

Kapaszkodunk tehát útitársammal, Zolival felfelé a Zsíros-hegy emelkedőjén bízva abban, hogy idén is célba fogunk érni. Neki az ötödik, nekem a negyedik teljesítésem. Még néhány óra gyaloglás, és elérjük a szomori sportcsarnokot. Hagyjuk sorban magunk mögött a túratársakat, bár nem futunk, tempónk meglehetősen húzós, kevés túrázó tud velünk lépést tartani. Még emelkedőkön felfelé is. Most nincs rajtunk a hómacska, így ahogy egyre feljebb érünk a hegy magasabb régióiba, egyre több figyelmet kell fordítani a talajviszonyokra. Hiába azonban a fokozott óvatosság, a Muflon itató előtt pár méterrel mégis sikerül hatalmasat zakóznom. Zoli is túl van már egy esésen, ő az Újlaki-hegy lejtőjén fogott nyulat. A hóhatár fölött sok itt is az eljegesedett szakasz, bár annyira még nem akut a helyzet, mint amivel a Normafa után szembesültünk. Onnan tulajdonképpen a Hárs-hegy vasútállomásig nem volt semmi értelme levenni a hómacskát, mert néhány vagy néhány száz méter múlva vehettük volna vissza. Mivel előző nap egy jókora részt lefutottam a túra Budai-hegységben vezető útvonalából, tudtam mire készüljünk. 

Imbolygó fénycsóvák felfelé a Nagy-Szénáson 

Távolban a város és az agglomeráció fényei

Megbeszéltük, hogy együtt megyünk, hiszen utoljára a tavalyi Kitörésen találkoztunk - akkor kb. pont ezen a részen köszöntünk egymásra. Zoli ugyan rendkívül gyorslábú túrázó, mégsem futó, nem kényszeríthettem arra, hogy végigfussa velem legalább a sík és lejtős szakaszokat. Emiatt el is engedtem eredeti tervemet, hogy idén nagyjából végig megpróbálom tartani a futótempót és összehozok egy 10 óra alatti eredményt, ami számomra rekordteljesítmény lenne. Tavaly alig volt az időm 10 óra felett (10 óra 10 perc), így ez korántsem lenne lehetetlen számomra ez az időeredmény. Egyedül annyi volt a kikötésem, hogy ha a Szénás környékén benne vagyunk még a 7 órában, akkor elfutok előre, mert van még esélyem a rekorddöntésre. 

Ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Azonban pont ezekben a percekben átlépte a csuklómon ketyegő okosóra ezt a kiszabott időtartamot. Tehát alig, mintegy fél-háromnegyed órával csúsztunk ki a limitből. Pedig mindent megtettünk azért, hogy benne legyünk, a lejtőket, ahol lehetett megfutottuk, lehetőleg gyorsan végeztük a grödli fel-le vételét és még emelkedőknek is bámulatos tempót mentünk. Ami egyértelműen hátráltatott minket, az az egyes pontokon uralkodó szervezetlenség és az ennek köszönhetően feltorlódó, lassan előrehaladó sorok voltak. Sokan az emléktúra jellegéhez méltatlan viselkedést tanúsítva a sorok mellett előretolakodtak és hátráltatták a sort becsületesen és türelmesen kiváró túrázókat (akik azért többségben voltak). Azokon az útszakaszokon, ahol az ösvény egyemberesre szűkült, például a Virág-völgyben, szintén képtelenek voltunk saját tempónkban haladni, ha nem akartunk tolakodni, be kellett állni a lassan előrefelé araszoló sorba. Nem mindenki készült előre a csúszós útviszonyokra, így néha egy-egy kritikusabb résznél várni kellett. Az előző heti szélvihar néhány fát is az útra döntött, ezeket is vagy át kellett mászni, vagy ki kellett kerülni. Az ilyen útakadályoknál is feltorlódott a nép. 

Tábortűz az Újlaki-hegy alatt

Összességében nézve a vártól a Virágos-nyeregig megtett 22 km alatt sokkal kevesebb volt az ideálisnak mondható szakasz, mint a valamilyen oknál fogva viszontagságos. Nem várt körülmény volt az Újlaki-hegy és a nyereg között a cipőleszedő állagú sár. Bár a jégen viszonylag gyorsan és biztonságosan tudtunk haladni a macskáinknak köszönhetően, ezen semmilyen eszköz nem segített. Maradt tehát a cuppogva tapicskolás. Csak az egyre közelebbről hallatszó lónyerítés adott némi biztatást, hogy hamarosan vége szakad a szenvedésnek, megérkezünk az ellenőrzőpontra, ahol forró teával és szendviccsel várnak és egy picit megpihenhetünk az ismét nehéznek ígérkező Csúcs-hegy alatti szintösvény előtt. 

Az Újlaki-hegy már a szovjeteké

 A pihenő közben fontolgattuk a jégkarmok visszavételét, illetve azt is, hogy kerülünk a kéken. Végül, mivel semmi nehézséget nem tapasztaltunk a katonasírnál lévő leágazásig, vállaltuk a rendes útvonalon való, hómacskamentes haladást. És jól is tettük, egy-két kisebb kifagyáson kívül nagyon jól lehetett előre haladni. Ekkorra már fogyatkozott a sosem látott tömeg is, hiszen sokan csak 25-ös távra jöttek, a 35-ösök ekkorra, 10 óra tájban már mind elrajtoltak. Nagyjából a saját tempónkat mehettünk, csak néha kellett beállni mások háta mögé - előzni ugye itt se nagyon lehet. Solymárt meghaladva pedig jó ideig már-már azt hihettük, ma éjjel egyedül kapaszkodunk felfelé a Jegenye-völgy felső szakaszán. Azonban ez a csalóka érzés nem tartott sokáig, nemsokára újabb és újabb csapatnyi túrázót hagytunk le, többnyire katonaruhás németeket és civil öltözetes magyarokat vegyesen. Bár legtöbbször csak akkor tudtuk eldönteni, kikhez van szerencsénk, ha beszélni is hallottuk őket. 

Közel a féltávhoz - a solymári ellenőrzőponton

 De most éppen már túl 30 km-en, azaz a túratáv felén, tápászkodom felfelé egy gödörből a jeges talajon, kicsit fájlalva a tenyerem és a könyököm. A rekordkísérlet füstbe ment, semmi reményem már 10 órán belül beérni Szomorra, hiszen még az aktuális emelkedőből is jócskán van még hátra. Ráadásul mihelyt elérjük a kocsmát, a jégtalpakat is vissza kell venni, fogyasztunk is valamit a táskánkból és a büfé kínálatából, ezzel is megy majd az idő. Az ember folyton kerget bizonyos álmokat, ezek között rengeteg hiúságot is. Vajon számomra az ultrafutás is ilyen? Ha így haladok, sosem fogom megtapasztalni... De mi van ha nem tapasztalom meg soha? Veszítek vajon bármit is? Ha 6 percesekben végigfutom, ha 24 óra alatt végigvánszorgom ezt a 60-as távot, akkor is Szomorra érek és megkapom, amit érdemlek. 

Egy-egy síron mécsest is gyújtottunk, annyira azért nem siettünk, hogy ez ne férjen bele

 Nézzük inkább úgy, hogy mi az amit nyerek a lassabb tempóval. Ami egyébként korántsem lassú - 10-11 perces kilométereket megyünk, ha nem állunk meg közben kényszerűségből vagy szükségszerűen. Közben rengeteget társalgunk túraélményekről, családról, világról, közben megemlékezve a túra apropójáról is. Zoli még a Kutya-hegyről lefelé futva a háta mögött elszaladó őzcsapatot is észreveszi. Van időnk minden ponton fotózni, teázni, eszegetni, felszerelést igazítani, cserélni, ha ez szükséges, de arról továbbra sem kell lemondanunk, hogy ha haladunk, akkor a gyalogtempóba beleférő lehető leggyorsabban tegyük azt. Nem kell dideregnem az erdőmentes részeken feltámadt hideg szélben, mert fel tudom venni bátran a pehelykabátom és nem kell félnem attól, hogy rögtön bele is izzadok a futás miatt. Több idő van feltérképezni a csúszós részeket, úthibákat is, nincs is több esés ennek köszönhetően, akkor sem, mikor jócskán már a forgóajtó után megszabadultunk a hómacskáinktól - immár végleg. És ami a legfontosabb: a 60 km sokkal kevésbé gyötör meg, mint tavaly, amikor egy részét futottam a távnak. A Kakukk-hegyet lehet, hogy idén legyalulták, mindenesetre mire fáradni kezdek, már fent is vagyok a csúcson lévő ellenőrzőpontnál. És igen, a legeslegvégén, a csarnok előtti emelkedőn még egyet sprintelni is kedvem támad. A túrázók valószínűleg döbbent arccal nézik a bizonyára bolond lányt, aki azért a kapuban megvárja a túratársát, hogy együtt vegyék át a díjazást, ha már végig együtt rótták a kilométereket. 

Nekem negyedik, Zolinak ötödik teljesítése, lassan régi motorosnak számítunk itt.

 12 óra 10 perc, ennyi idő alatt értünk célba, ennyi idő jutott nekünk, hogy a budai vártól Szomorig szembesüljünk avval, amit ez a túra valamint egymás társasága adott, adni tudott. Kicsit ugyan csalódás, hogy ebből a nettó gyaloglási idő mindössze 10 óra 30 perc volt, és nem feltétlenül avval ment el az időnk, hogy a frissítőpontokon töltekeztünk, fotózkodtunk és a hómacskát veszegettük fel és le. De hát ez van, az idei körülmények erre adtak most lehetőséget. 

Sok időt vesztettünk a pecsétekre várva

Örüljünk tehát a sikeres teljesítésnek, a célban kapott gratuláció mellé a pálinkának, amivel koccinthatunk, valamint a finom virslinek és a teának. A szervezők ugyanis arra mindig ügyelnek, hogy ne valami kommersz változatot kapjunk. Csak magamat tudom ismételni: Szomoron ne szomorkodjunk! Kár, hogy évről-évre nem tudnak mit kezdeni az indításnál és a látogatottabb ellenőrzőpontoknál uralkodó káosszal. Márpedig ez magától jobb nem lesz, mert így a pandémiás időszak utáni szabadságban az eddigieknél is jóval több résztvevőt vonzott ez a túra. 

Pálinkával ünnepeljük az újabb sikeres teljesítésünk a célban (fotó: Gombos Zoltán)

 És az egyik legnagyobb öröm az ürömben, hogy idén minden eddiginél kevesebb erőfeszítésbe kerül a hazaút, Peti ugyanis eljött értünk autóval a hajnali 5 óra körüli időpont ellenére is. A Budai-hegység egyre közelebb kerülő ormai felett mindenféle színekben körvonalazódik a napfelkelte, és mire a napocska felkapaszkodik a csúcsok fölé, haza is jutunk, illetve Zoli is vonatra szállhat Kelenföldön.

Végeláthatatlan sorok várnak az indulásra, évről évre többen vagyunk.

Strava link: