Tardos a Panenka Mária kegyhelyhez vezető emelkedőről
Újabban lámpalázas vagyok. Lehet, hogy velem van a baj, mert túl nehéz túrákat vállalok be (ld. BHMTCS, illetve a mostani LeFaGySz 60, amiről írni fogok), de ez nekem is egy új jelenség. A LeFaGySz-tól már akkor elkezdtem parázni, amikor múlt szombaton a Szív Trail Instantot teljesítettem, és már nagyjából fele távnál tele volt a hócipőm az egésszel, illetve a latyakos hótól beázott vízhatlan zoknimmal. Ekkor komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy akarom-e ezt a legf@szább gyerekeknek való dolgot jövő hétvégén és az egyáltalán való-e az nekem (vagyok-e elég faszagyerek mindehhez). Tavaly is elcsesztem a dolgot a túlöltözéssel, idén meg a pálya is rohadt nehéznek ígérkezik, nem beszélve az igencsak télies terepviszonyokról.
Parázó túrázók hanyatt-homlok menekülnek a Gerecse viszontagságos terepén az egyébként barátságos jeti elől (nagy nehezen összehozta az AI)
Pont valami ilyesmiről álmodtam (a szövegen még kicsit dolgozni kéne az AI-nak)
Aki túrázik ezen a szinten, biztos szembesült már avval a jelenséggel, hogy álmában is gyakran valamilyen túrán van, ahol tuti biztos, hogy valami félremegy. Kovács Andrással útközben meg is beszéltük, mik a tipikus jellemzői ezeknek a rémálmoknak: hiányzik valami felszerelés, lekési vagy nem találja az ember a rajtot, nem leli meg az igazolópontot, útközben kiderül, otthon hagyott valami kulcsfontosságú dolgot a sikeres teljesítéshez, eltéved, kispistázik véletlenül, aztán fél, hogy ez kiderül, illetve van még ezernyi változat. Nos én már a jelen túra előtt jó pár nappal elkezdtem álmomban is „készülni”. Jeti talán nem üldözött éjjelente, de legutolsó éjszaka tisztán emlékszem, hogy azt álmodtam, hogy az volt a feladat a túrán, hogy az út mellett oda nem illő elég bizarr objektumokat kell keresni. Illetve voltak valami mókusos pecsétek, amiket be kellett gyűjteni. (Jó, ez nem is hangzik annyira rémségesen...) Az objektumok valószínűleg onnan jöttek, hogy az előző napi kiszalagozáson Berta Gabi elhagyta a fele kesztyűjét és megkért minket, hogy járjunk nyitott szemmel az első körön. Hogy a mókusok honnan jöhettek, arra nem tudok semmi normális magyarázatot, mindenesetre túra közben egyet sikerült fotóznom (lehet, hogy inkább a nem odaillő tárgyak kategóriába illene a vértestolnai állatos függöny.)
Nem ideillő tárgyak gyűjteménye
Szóval rendesen be voltam tojva az idei LeFaGySz miatt, aminek a feloldása egyértelműen nem Leülve Falatozunk és Gyaloglunk Szívesen, mint ahogy a Mesterséges Intelligencia (kéretlenül) írta, amikor mecsekes LeFaGySz beszámolókat kerestem. Merthogy idén rendhagyó módon két ilyen túra is lesz: egy a Gerecsében, egy pedig bő egy hónap múlva a Mecsekben. Mivel elkezdtem gyúrni az All in pólóra, nem hagynék ki egyet se (bár ez a gerecsei epizód pont nem számít bele). Így egyetlen egy választásom van, parázni tovább és igyekezni felkötni rendesen a fehérneműt. Egyetlen egy mentsváram lehet: menet közben lenevezni a babatávra, ami maga is 52 km-es 60 km helyett 600 méterrel kevesebb szinttel. De azért persze az igazi a teljes táv teljesítése lenne, mint mindig.
A yetihörgéssel és hideggel való fenyegetés nálam megtette a hatását.
Tardosra lejutni sose volt egy egyszerű feladat tömegközlekedve. A rendezőknek és főleg Istvánnak köszönhetem, hogy hamar akadt fuvarom. Később Tamás is felajánlotta a taxiztatást, amit szintén nagyon köszönök, sajnos nem tudtam élni vele. 5 óra 10 körül már indultunk is a ház elől még két srác társaságában a rajtba és jó időben szerencsésen meg is érkeztünk. Elvégeztem az utolsó simításokat az outfitemen, közben pedig megittam egy nagyon finom eszpresszót a Kemencés Fogadó kínálatából, mert az otthoni kávé hatása érezhetően kezdett gyengülni. Közben üdvözöltem a sorra érkező régi túratársakat, az igazi „kemény magot”. A legnagyobb dilemmám a túra előtt az volt, hogy bakancs/túrazokni vagy vízhatlan zokni/futócipő-e a megfelelőbb a jelen terepviszonyokhoz. Ugye előző hétvégén a vízhatlan zokni/Hoka kombó már 20 km megtétele előtt elvérzett a szűzhóban. Most szűzhó nem annyira volt várható, inkább olvadt hó jeges borítással vagy letaposott utak, illetve bármi, mert Fridrich Laci útvonalának voltak olyan részei, amiről azt se tudtam, eszik-e vagy isszák és egyáltalán járnak-e rajta emberek, vagy csak az erdei vadak használják hébe-hóba. Sok helyen nemhogy turistautat nem jelölt a térkép, hanem utat se, csak szalagok fogják mutatni az irányt. Végül indulóverziónak a jó öreg rózsaszín Meindlt választottam egy jónak ítélt bakancszoknival. Na ez öreg hiba volt! Majd hamarosan ki is derül, miért, szóval induljunk el az első, rövidebb és könnyebbnek tűnő 24,7 km-es körre.
Az első kör nevezetes pillanatai:
A Nagy-Gerecse TV-tornyánál (még lesz a túra során két TV-torony érintés)
Serédi-kastély, amit egy sosem látott meredek villanypásztán értünk el
Kis-Gerecse kőfejtő
Bányaudvarokon át tör előre a hadsereg
Lovak Héreg határában
A Péter-tó kilátóhelye Héregre néző panorámával
A tardosi kőfejtő sziklamászóhelye
és nagy bányaudvara
Itt haladtunk végig a kőfejtő peremén, hatalmas élmény volt
Ennek az útvonala a következő: Rajt Tardoson, Kemencés fogadóban, innen a kék háromszögön fel a Nagy-Gerecse tévétornyához, majd le a villanyvezeték mellett meredeken (előzetesen a kép alapján nagy naivan úgy gondoltam, majd a turistaúton megyünk le a Serédi-kastélyhoz az aszfalton), Serédi-kastély, Kis-Gerecse kőfejtő (ezt már ismertem a Peaks of Gerecséről), innen a kéken a Vízválasztóhoz, majd a piroson a Király-kút érintésével le Héreg széléig a temetőig. Innen pedig fel a Gerecse 50 hírhedt zöld jelzéssel ellátott emelkedőjén a Bánya-hegyig. És innen jött az út az ismeretlenbe: előzetesen hosszasan keresgéltem a térképen, merre is van a Gerecsében a kiírásban szereplő Péter-tó nevű állóvíz. Semmi ilyen nem rémlett, de szerencsére a Mapyn van keresőfunkció, így kiderült, hogy tóért hiába teszem tűvé a térképet, de van ilyen nevű hegy, rögtön a Nagy-Gerecse szomszédságában. Nos nekünk ezt a magaslatot kellett megkerülnünk beiktatva egy kis furfangot, egy rövid oda-vissza szakaszt egy kilátóhelyig. Majd majdnem visszamászva a TV-toronyig mindenféle utakon, röviden érintve az odafelé már megismert kék háromszöget is visszaérünk a Bánya-hegyre. Ezután bányásztörppé válva a fiúk és a lányok egy bányába mennek dolgozni, azaz vándorolni ismét. A tardosi kőfejtő lenyűgöző látványt nyújtó bányaudvarain keresztül érjük el ismét a település szélét, majd a falu közepén lévő Kemencés fogadót. (Ezt a bányában tett látogatást vártam leginkább, mivel számomra ez abszolút szűz terület volt: nem is sikerült teljesen rekonstruálnom a kép és leírás alapján az előzetesen készített gpx-emen).
A templom közelében volt a túra központja, a Kemencés fogadó
Az első kör legfőbb problémája az volt, hogy szenvedtem és izzadtam a Meindlben és a vastag zokniban mint zsidó a ladikban, továbbá fűtötte még a lábszáramat a jó vastag kamásli is, ha ez nem lett volna elég. A biztos és száraz lábbal való haladásért fizettem egy-egy vízhólyaggal a sarkaimon. Rá kellett jönnöm, hogy a bakancsot örökre süllyesztőbe kell küldenem, ha teljesítménytúrára indulok. A száraz láb se jött össze, mert lehet, hogy kívülről nem ázott be a baki, de belülről összegyűlt a zokniban az izzadtság, lehet, hogy emiatt jött létre a hólyag is. Így hát összeszorított foggal tűrtem és reménykedtem, hogy mielőbb visszaérek a depós csomagomhoz. A túratársaim sorra elhagytak: előbb István, majd a mellém szegődött Kovács András is. Egy darabig mentem még együtt Frisch Laciékkal és Örsi Annáékkal is. Ezen a körön kiderült, hogy a kék háromszög felfelé nem lett könnyebb, ellenben a Bánya-heggyel, amelyről a 2002-ben teljesített Gerecse 50 óta nincsenek is emlékeim. Az alapján ez az emelkedő elég frusztrálónak ígérkezett. De úgy tűnik, megszelídült mostanra az elmúlt évek nagy mászásainak tükrében. A Kis-Gerecse most is szép volt, csak sajnos nem tudtam annyit fotózni, mint amennyit szerettem volna, mert otthon felejtettem az övtáskámat, így macerás volt ki-be dugdosnom a telefonomat a hátizsákom zsebébe. Szóval emiatt a szokásosnál kevesebb kép készült. A Péter-tó kilátóhelye is megérte a föl-le mászást (főleg, hogy bója is volt a végén, nem úgy, mint a Kis-Gerecsének, ahol minden túrázó várt volna egyet). A kanyarban a tónak titulált hegy körül már kezdtem nyűgös lenni, így rendkívül örültem, amikor lejtőre váltott az út és végre kilyukadtam a Bánya-hegy mellett. A bánya hatalmas sziklafalai feledtették velem a nyüglődésem a sarkamat törő bakancsban és a déli harangszóra be is kocogtam végre a faluközpontba.
Szent Flórián szobor Tardoson
Nagyjából ez is volt a tervem, délig beérni az első körről. A fogadóban rövid szerelvényigazítás és táplálkozás várt. A mázsás bakancsot le, a zsír új vízhatlan zoknit fel a pihe-puha UltraFlow-val együtt, kamáslit vissza és gyerünk elfogyasztani gyorsan a szendvicset és újratölteni a kulacsokat izotóniával és kólával. A kulturált mellékhelyiséget is nagyra tudtam értékelni. Istvánék még éppen bent voltak, de már nagyon indulóban, András is társult hozzájuk. Nem akartam őket visszatartani, hiszen egyedül is boldogulok és szeretem azt is, ha saját tempómban haladhatok. Avval is tisztában voltam, hogy nem lesz esélyem beérni őket. De nem is akartam sietni. Épp elég, ha elérem a távelágazást a megadott időpontig, azaz 15:30-ig. Erre meg bőven van esély. Szerencsére elég gyorsan végeztem a szükséges körökkel, felkaptam a botjaim és a hómacskám, és már indultam is ki a második körre, ami sokkal kacifántosabbnak és hosszabbnak ígérkezett az előzőnél. Fridrich Laci mondta is, hogy „más” lesz mint az előző. A térkép alapján ezt jól sejtettem. A falu határában feltettem a macskát, aztán neki a meredek hegyoldalnak a Panenka Mária kápolna irányába. A térképen itt nem jelölnek semmilyen utat. A valóságban viszont volt itt egy kis kijárt csapás, amit lehet, hogy nem csak a bejárók és szalagozók jártak ki nekünk a hóban. Ha út volt is, mászni azért kellett jócskán. Edinával kerülgettük egymást felfelé menet. Egyikünk se sajnálta az időt a hegyoldalból kínálkozó tardosi panoráma lefényképezésére, úgy gondoltuk, nem ezen a pár percen fog múlni a teljesítésünk: neki a rövidebb körön, nekem a hosszún.
Panenka Mária kegyhely a német katona sírjával
A kis furcsa nevű kegyhelynél, ahol egyébként egy német katona sírja is van, már fel lehetett lélegezni. 1938 márciusában állítólag három hóvirágot szedő kisgyermeknek jelent meg itt a Szűzanya. A kegyhely neve is Szűz Mária szlovák nevéből adódik. (pan = úr, panenka = úrnő) Eltekeregtünk a piros kápolna, majd kereszt jelzéseken a Gorba-tető, majd a Gyenyiszka irányába, melynek oldalában, miután szembe találkoztam egy kiránduló családdal, sikeresen elvesztettem a jelzést egy kőfejtő szomszédságában. A műút kereszteződését így is megtaláltam, csak kicsit nyugtalankodtam amiatt, nem volt-e bója ezen a rövid szakaszon, mert akkor mehetek vissza a hegyre. Szerencsére az előttem az út mentén tanakodó fiúk megnyugtattak.
Kis lapos menetelés következett ezután az Öreg-kovács hegy tövében. Közben visszatekinthettünk a Gerecse-hegység másik nagy TV-tornyos hegytömbjére, amit az első körben már bejártunk. És akkor jöjjön a második kör számomra egyik legvonzóbb attrakciója, a repülős emlékmű az Öreg-Kovács oldalában. Ezt a helyet már nagyon régen szerettem volna felkeresni, legutoljára a tavalyi rövid Iszinik aftertúrája alkalmából. Akkor végül más útirány mellett döntöttem, így az emlékkereszt kimaradt a gerecsei repertoáromból továbbra is. 1943 január 2-án zuhant le itt egy Belgrádból Bécsbe tartó német Ju-2 M3 típusú katonai szállítógép. A rossz időjárási körülmények miatt eljegesedett a szárnya és irányíthatatlanná vált, majd leálltak a motorjai és a földbe csapódott a hegy oldalában. A balesetnek voltak túlélői is. A falu lakosai hamar a helyszínre siettek, így őket ellátásban tudták részesíteni. A baleset körülményeit is viszonylag jól sikerült rekonstruálni. Három áldozat Vértestolna temetőjében nyugszik. A hegy platójához már elég közel lévő emlékkereszthez való feljutásért elég rendesen meg kellett küzdeni, nem kevésbé a lejutásért. Szerencsére esés nélkül megúsztam a kalandot és megszereztem a lyukakat az igazolófüzetembe.
Kissé romos mesekunyhó a pincesoron
Egy szép kálvária is ékesíti a falu szélét
Vigyáztunk is :-)
Innen aztán Vértestolna pincesorára jutottunk a piros jelzésen. Nagy pincesor rajongó vagyok és volt is mit nézelődni. Sajnos fotózni a korábban leírt telefonmizéria miatt nem tudtam annyit, mint amennyit szerettem volna, így egyszer majd vissza kell jönnöm. A pincesoron még egy frissítőpontunk is akadt, annak ellenére, hogy a LeFaGySz túrákon az is nehezítő körülmény, hogy nincs frissítés, mindenki a zsákban viszi az elemózsiáját és útközben gyűjti be az innivalót. Viszont mivel a téli Gerecsében nincs vízvételi lehetőség, emiatt itt melegített vízzel várt minket egy kedves pár, akik még fotót is készítettek mindenkiről.
Igazi LeFaGySz hangulat
A frissítőponton
A pontról elindulva aztán kikanyarogtunk a pincesorról, jó meredeken ismét az Öreg-Kovács oldalába. Kezdjük el számolni: Öreg-Kovács, immár másodszor, most dél-keleti irányból az előbbi keleti megmászás után. A térkép alapján utat se sejtettem ide, de az szerencsére létezett és abszolút pozitív csalódás volt, mert számomra az útvonal egyik fénypontját jelentette ez a sziklák között a platóra szerpentinező emelkedő. Fridrich Laci mondta, hogy régen itt még szekérrel is feljártak a vértestolnai svábok. Amit abszolút el is tudok képzelni, mert szintén sváb származású édesapámnak is ilyen emlékei vannak Solymárról gyerekkorából, hogy Perbálra jártak át az erdőn keresztül Nagykovácsit érintve szekérrel. A plató peremén végigmasírozva értük el a távelágazást. Itt többen össze is csoportosultunk. például Bubuval és Frisch Lacival is itt találkoztam ismerőseim közül. Még nagyjából háromnegyed óra volt 15:30-ig, ennyi idő maradt bent nekem, azaz nem túl sok. Minden rendben, a kedv töretlen, hangulat vidám, mint a mai ragyogó időjárás, irány akkor a hosszú táv. Neki is indultam kocogva Laci nyomában. A lefelé vezető szerpentin felső szakaszát rettentően élveztem, tiszta örömfutás volt a havas erdőben. Egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt a szottyos havas, saras hegyoldal és én ott álltam felfegyverkezve botokkal és hómacskával, de mindhiába. A macska ugyan bekapaszkodott a hó felső rétegébe, de az alatta lévő olvadt rétegen az megcsúszott, rajta velem, így szépen a sejhajomon landoltam. Rövid lábaim se nagyon segítették elő az ereszkedést, mert sokszor hiába nyújtogattam őket lefelé keresve a szilárd pontot, amin megvethetem a lábam. Azért nagy nehezen levergődtem, de addigra Laci már régen látótávolságon kívülre került. Egyébként a Mapy ide se jelzett utat, ami meg mégis létezett, még ha viszontagságos volt is. OSM-en egyébként mindkét út szerepel.
Ranzinger Vince-kilátó
Leereszkedtünk, hogy újból meredeken felmászhassunk, most már a piros színnel jelzett úton a Halyagos-réthez. Nem éreztem egyedül magam, mindig voltak körülöttem emberek. Innen aztán a Vaskapu és a Farkas-völgy csodaszép sziklás völgyein értük el a Csúcsos-hegy piros háromszög jelzésű rettegett emelkedőjét. A nap már lemenőben volt és narancssárgás fénnyel festette meg a havas buckákat. Ez a látvány megmelengette még az én fagyos szívemet is. Az emelkedő ráadásul meg is izzasztotta rendesen, kis híján még infarktust is kaptam, mikor megint kicsúszott a lábam alól a talaj és ott találtam magam a hóban kapaszkodva, botom elhagyva. Nagy nehezen visszatornásztam magam álló helyzetbe és folytattam a mászást, most már jobban megválogatva a lépéseket. A kilátó megmászásának élményét meghagytam más alkalomra, hiába csábítgatott az egyik túratárs, hogy fent is van bója. Egyébként már sokszor voltam fent, mint ahogy a Vaskapu környéke is kedvelt túracélpontunk volt egyetemista a koromban, amikor erre vezetgettem az ismerőseimet, hiszen ez a Gerecsének ez a része könnyen megközelíthető volt vonattal. Azóta viszont elég ritkán látogattam ezt a tájékot.
Visszatekintés az előbb megmászott emelkedőre
A kilátónál összebandáztam egy piros-fekete kabátos sráccal, és együtt ereszkedtünk le a jelzetlen meredeken a Nagy-réthez a Lengyel-halálához (a helynév egy bujdosó 48-as honvéd emlékét őrzi). Innen aztán egy darabig a piroson folytattuk a kereszteződésig, ahol találkozunk a Vaskapu völgyével. Még mindig jött lefelé itt is egy sporttárs, tehát egyáltalán nem voltunk semmivel se elkésve. És még mindig világos volt. Nagyjából így is terveztem: naplemente a Ranzinger Vince kilátónál. Ezután a piros egy nyílegyenes jelzetlen útba torkollott, ami Vértesszőlős határába vezetett minket, ismét az Öreg-Kovács aljába. Ahol mindjárt kezdődik az igazi hacacáré: Öreg-Kovács Nr. 3, most nyugati irányból, fel a siklóernyős starthelyre. Azt hiszem, most aztán jól megemlegettük azt az errefelé lakó öreg kovácsot (sztori itt), aki megvendégelte annak idején az álruhában erre járó Mátyás királyt sült krumplival, és akiről később a hegy a nevét kapta állítólag. Eleinte még el sem akartam hinni, hogy kényelmesen emelkedőn, barátságosan a fák közt kanyargó ösvényen haladunk. De aztán hirtelen elvárásaimat is túlszárnyalva bedurvult a dolog. Sziklák közt araszolva kerestük a lépéseket a Tolvaj-hegy meredekségűvé váló, kijegesedett, csúszós hegyoldalban, meg-meg állva, lihegve. Végül a sporttárs előre engedett, mert látta, hogy gyorsabban haladok felfele a macskámmal. Ez volt a veszte, ezután már csak a célban látott. Pedig nem éreztem, hogy szélsebesen másznék felfelé. A starthelynél újabb lyukasztás várt. És egy újabb, ezúttal tatabányai sporttárs, akihez társultam.
Latyakos utakon Vértesszőlős határában még éppen világosban
Már előre féltem, milyen lesz a lemenetel egy újabb ismeretlen ösvényen, ebben az elátkozott hegyoldalban, de szerencsére Laci egy eseménytelen szekérútra vezényelt minket, ami folyamatosan lejtett a régi lőtérig és nem okozott nehézséget. Itt újabb tájfutó bója várt minket. És már mászhattuk is az itteni Simon-halálát, ami semmivel se kellemesebb, mint pilisi társa, majdnem én is belehaltam (nem csak az erdész, akit itt állítólag orvvadászok lőttek agyon) – alig vártam, hogy végre felérjünk a hosszú emelkedő tetejére. Majdnem el is felejtettem, ez volt az Öreg-Kovács negyedik felvonása (azaz felmászása). És még nem volt vége, mert némi sárga jelzésen való kanyargás után a Szent Péter templomromig, illetve a baji vadászházig következett a valós csúcs kimászása, mindenféle vaddisznótúrta ösvényeken. Egy idő után elértük az itteni TV-toronyhoz vezető aszfaltutat, és a pirosan villogó torony tövében megszerezhettük az itteni igazolást. Aztán hátraarc az aszfalton, hogy jobbra kanyarodva egy szintén vaddisznók által teljesen széttúrt völgyön elérjük a piros jelzést, ami előbb fel-le hullámzik a hegy oldalában, hogy aztán eldöntse, hogy mégis inkább lejteni akar, mint emelkedni.
Pirosan villogó TV-torony
Valaha erre is többször túráztunk az egyetemista túratársakkal, de aztán feledésbe merült ez az útvonal. Annyira, hogy már semennyire se emlékeztem rá. A piros kereszt és a sárga kereszt jelzéseken aztán elértük a Gorba-tető alatt haladó műutat újból. A kihelyezett szalagok kifogástalanul mutatták az irányt itt is. Kereszteztük a műutat egész közel az Agostyáni Arborétumhoz, és egy jelzetlen erdészeti úton kanyarogtunk fel ismét a hegy oldalába, most észak-nyugati irányból kerülve azt. Mikorra elértük a piros kereszt jelzést, túratársam kezdett lemaradozni. Itt még volt egy meglepetés bója. Lyukasztottam, majd miután nem láttam közeledni eddigi túratársam, kedvet kaptam a futáshoz az éppen hátulról érkező Lutring Márktól. Tartott az iram egészen a rét széléig, ahol hirtelen valami beakadt a lábamba és nem engedett tovább. Először azt hittem, nekem futott valami erre tévedt kis állat, de aztán láttam, hogy egy drótra akasztott szalagba akadtam bele, amiben majdnem felbuktam. Ezer szerencse, hogy az utolsó pillanatban megálltam. Innen aztán már csak le kellett ereszkedni a tardosi kálvárián. Elérve az Arany János utcát már csak egy ugrás volt a cél, ahol Rakk Gyula várt a fényképezőgépével, készítve célfotót mindenkiről.
Az utolsó előtti bója a TV-torony alatt
Bent a fogadó melegében minden beérkezőt nagy taps várt és persze a finom gulyásleves (vagy zöldségleves – ki mit kért előzetesen). És jöhetett máris az élménybeszámolózás a túratársaknak. Bizony voltak helyek, amiket megemlegettünk. De azért mindenki hozzám hasonlóan nagyrészt pozitívan élte meg ezt a gerecsei kalandot, öt csillagosra értékelve Laci útvonalát. Kiderült, hogy a túrázók körében még mindig kicsit mostohagyerek Gerecse nem lebecsülendő egyáltalán, tud mutatni rengeteg szépséget, de egyben LeFaGySz-konform kemény terepet is tud tenni a lábunk alá.
Finom gulyás koronázta a napot a célban
A rémálom így fordult át egy végig nagyon pozitívan megélt szép kalanddá, és ennek következtében már alig várom, hogy nevezhessek a mecseki epizódra. A jeti ugyanis nem harap, hanem barátságosan integet a távolban.
Zenét betenni ide csak egyet tudok, lehet, hogy már volt is, meg igen ismert, elcsépelt, de mégis örökérvényű darab /szerintem a teljesítménytúrázók himnusza lehetne/, ráadásul vannak benne kibelezett kőbányák üregei is, mint ebben a túrában:
Éppen sikerült felépülni a Mecseki Láthatatlanokból és máris lehet menni a következő százasra, az Iszinikre. Tavaly megnyertem az indulási lehetőséget, amúgy is terveztem a részvételt, hát miért is ne éltem volna vele? Főleg, hogy tavaly a sérülésem miatt csak egy 25-ös távra futotta (szinte szó szerint - hamar vége is lett a túrának sajnos, így picit megtoldottam). Szerencsére a regenerációm meglehetősen gyors, így a hétről-hétre való százas teljesítés annyira nem szokott gondot okozni. Egyedül az öltözéken törtem a fejemet, mert mondtak kis esőt, meg nem túl meleget, bár annyira farkasordító hideggel mégsem riogattak, amire két év távlatából emlékszem, mikor kis híján odafagytam a Pilis szerpentinjéhez. Azért a depós csomagba bekerült egy pehelykabát és néhány kicsit vastagabb ruhadarab is. Egy időjárási tényező van, amire ruházattal nem lehet készülni, márpedig most az egész túra legmeghatározóbb eleme volt: ez a köd. Ha volt két napsütéses Iszinik, amire visszaemlékezhet az ember, akkor egészen biztos, hogy harmadszorra nem élhet és öltözködhet az emlékeiből, mert a sorminta valami egészen mást dob. Idén egy olyan túrát kaptunk, ahol Szárligettől Békásmegyerig jóformán ugyanazt láttuk: a ködből előmeredő fákat, illetve a tisztásokon a többi túrázó hátát (elég nagy volt a népsűrűség), ameddig a látótávolság tartott. A köd csak egy-egy településen oszlott fel, például Péliföldszentkereszt vagy Mogyorósbánya környékén, de mihelyt magasabbra másztunk, megint belekerültünk valami felhő belsejébe. Éjjel mindehhez kellemetlen szitálás (vagy eső) társult.
Ez volt nagyjából a maximum látótávolság napközben Péliföldszentkereszt előtt
Az Iszinik egy sok embert megmozgató túra (pont most nézem a friss és ropogós statisztikát, amit elsőnek sikerült lájkolni 😆, összesen 343-an indultunk és ebből 272-en teljesítettük is), lévén ez a patinás Kinizsi száz dátumügyileg és útvonalügyileg is inverz túrája. Ez a verzió lassan már hasonló népszerűségnek örvend, mint az eredeti útvonal. Ezt mutatja, hogy a vonat szinte kiürült, amikor begördült Szárligetre. Jó eséllyel a rövidebb távok (25, 40 és 50 km) is sok-sok embert vonzanak. Külön kiemelendő, hogy mindössze csak 45 nő ért be Békásmegyerre sikeresen a 100 km-es távon. Évről-évre viszont folyamatosan növekszik ez a szám, úgyhogy hajrá csajok!
Ők mind indulásra várnak
Már Kelenföldön a vonatra várva sikerült összebandázni a lassan Iszinikre leutazásnál szokásosnak mondható csapattal: Edinával, Orsival, Viktorral, Gergővel és Gyurival. Aki a teljesítménytúrázó és terepfutó társadalomban él és mozog (és ráér), az mind Szárligetre igyekszik most, legalábbis úgy tűnik. Beállunk hát a hosszan kígyózó sorba a faluház elé, bár előtte még meg kell keresnem Verát és Gábort, leendő túratársaimat. Szerencsére hamar kiszúrom Vera neonsárga pulóverét.
A környékbeli bányászat relikviái a faluháznál
Idén úgy döntöttünk, együtt megyünk, többnyire túratempóban és nem, vagy csak keveset futunk. Persze a végén ebből minden is lett, mert ugye megint csak arról van szó, hogy három különböző tempójú és habitusú embernek kéne alkalmazkodni egymáshoz. Gábornak erősen vissza kell fognia magát, ha velünk akar tartani, viszont nekünk jócskán kell kocogni, ha az ő tempójában akarunk menni. De egyelőre erről szó sincs, mert Gábor még nem érkezett meg, csak utánunk fog elindulni, mert ki kell állnia a sort, mire mi már mindent elintéztünk itinerfelvétellel, csomagleadással, Rakk Gyulás fotózkodással, vízvétellel, mosdózással és némi társadalmi élettel egyetemben cakumpakk.
Rajtra készen, ráadásul sikerült egymáshoz is öltözni (fotó: Rakk Gyula)
A nagy sor ellenére nagyon flottul zajlott minden, dicséret a szervezőknek. Szóval Gábor mehet egy jó darabig szélsebesen a saját tempójában és latolgathatja, mikor ér majd minket utol. Azért minket se kell félteni, mert igen jó tempóban tartunk a Somlyóvár felé. Menet közben elkészítem a „kötelező” fotókat az átkelésről az autópálya alagútján, illetve a nagyegyházi matyómintás trabiról.
És a foltos malacok se maradjanak ki a jóból
A laposabb részeket ki is kocogjuk. Persze nem nyomjuk annyira bolondul, mint én az elmúlt két évben, de nem is cél most a 18 órán belüli teljesítés. Menjünk egy tisztességes időt és érjünk be épségben a célba – ennyi most a haditerv. Egyébként is, valószínűleg ez lesz az idei utolsó százasom, sorban a tizenötödik (összességében pedig a huszonhetedik), ünnepeljük meg méltóan, ne siessük el. A százas, azonban mindig egy százas, sosem egy sétagalopp. És múlt hétvégén mindhármunknak volt egy mecseki útja, kinek 56, kinek 100 km. Már csak amiatt se éri meg sietni, mert a sok induló között rengeteg az ismerős arc és mindig van valaki, akivel szívesen elbeszélget egy darabig az ember. Aztán lehet szaladni, és próbálni utolérni a többieket. Megyek egy keveset Mariannával és egy (emlékeim szerint) Ákos nevű ismerősével, aki beavat minket a vákuumozás rejtelmeibe. Értem ezalatt azt, hogyan lehet cuccokat még kisebbre kompresszálni, hogy beférjenek az ultrás zsákba – ez ugye számunkra sokszor egy akut probléma.
A ködben is vidáman
Nagy nyüzsgés a kulcsosház előtt
Ennyi a látótávolság, nem több
Aztán fent a Somlyóvár tetején, a kulcsosháznál egymásra köszönünk Borosnyay Palival, Börcsök Andrással és Botos Istvánnal is. Már az aszfaltúton Pali, majd Attila és Rita miatt maradok le Verától. De hát nem tehetek róla, ez mindig egy ilyen túra, ahol csoportról csoportra szállingózok, mint egy méhecske. Időközben Gábor is utolért minket, most már Ritáék csapatával halad. Vera viszont jól előrefutott a lejtőn, nem is látjuk (és nem csak a sűrű köd miatt). Ennyit tehát egyelőre a közös túráról. Viszont adódik sok jó beszélgetés és kellemes társaság. És természetesen ez akkor is meglesz, amikor majd végre már hárman együtt haladunk, csak egyelőre még nem tartunk ott. Most egyelőre kipróbáljuk az Országos Kéktúra új nyomvonalát Koldusszállás felé, ami annyiban kellemesebb, hogy távolabb vezet az autópályától, azonban ugyanúgy hullámzik mint a korábbi nyomvonal.
A három gráciás fotó most is sikerült Gyulának (fotó: Rakk Gyula)
Idén gond nélkül sikerült lefotóznom a pajtát - igaz a tavalyi répák elfogytak mostanra
De most egyelőre Koldusszállásra érve Gyula örül legjobban, hogy megint együtt lencsevégre tud kapni három Szántó teljesítő leányzót együtt, mivel időközben Adrienn is befut. Mi is örülünk a finom szörpöknek, és be is spájzolok valamennyi sajtos tallért az útra. Egyelőre Gáborral igyekszünk most tovább a vértestolnai műút felé, ahol a hotdogos pontot sejtjük. Gábor tempója jó húzóerő, próbálok lépést tartani vele. Sajnos a hotdog még várat magára. Bányapuszta emelkedőjén már kezdek lemaradni. Sebaj, máris akad egy új túratárs egy debreceni úriember személyében, akivel szintén jókat beszélgetünk.
Kicsit szégyellem magam, hogy a hotdogos standnál csúnyán faképnél hagytam új túratársamat, akinek még a nevét se tudom, és eliszkoltam a többiek után. Miközben próbálom eltüntetni a hotdogot, megint sok ismerőssel találkozom: Julival, Évivel, Ballay Orsival, aztán mikor már a többiek nyomában rohanok, leelőzöm Csornai Edinát és Őrsi Annáékat is. Sokáig az előnyöm biztos nem fog tartani, de legalább Gábort és Verát érjem utol. Így hát hosszasan kocogok, mire elérem őket a teljesen láthatatlanná vált Gerecse Gyermeküdülő előtt.
Ent riogatja a mindenre elszánt túrázókat (Sandl-hárs)
A ködös erdő hangulata itt, a Nagy-Gerecse oldalában bontakozik ki a legjobban. Ezt a szakaszt egyébként is felettébb kedvelem, vagy a színek kápráztatnak el, vagy a hatalmasra nőtt bükkfák. Bár oda kell figyelni a lábunk elé, szintén szeretem az ereszkedést a sziklák mentén a Vízválasztóhoz. Sajnos a Mária-szobrot most kitakarja egy nagyobb túrázócsoport.
Eddig egyszerű volt a túra vonalvezetése, végig az Országos kéket kellett követni Szárligettől, és még Pusztamarót után is egy jó darabon így fogunk tenni. Lassan egy maraton a lábunkban és még egy tízes a féltávig, illetve a megérdemelt pihenőig Mogyorósbányán. Nincs túlbonyolítva a dolog, sok jelzésváltás ezután se lesz, felvázolva röviden a következő a követendő útvonalunk: a zöldön haladunk Péliföldszentkereszt után a következő faluig, azaz Mogyorósbányáig, majd megint sokáig a kéket követjük egészen Kesztölcig (pici jelzetlen letérés van benne a Molnár sörözőhöz), ahol felfelé a Kétágú-hegyre ismét egy zöld jelzésre váltunk, amin Csobánkáig rajta is maradunk. Miután a zöld távozik a Szentkúthoz, megint Országos kék vendégei leszünk, utána pirosra, később piros keresztre váltunk, végül egy rövid jelzetlenen tartunk a célnak otthont adó iskoláig. Ennyi. Ebből még karkötőt se lehet készíteni, mint a Mátra 115-ből.
Pusztamarót is ködbe burkolódzott
Miközben áthatolunk a pusztamaróti sártengeren, próbálunk néhány képet készíteni az emlékműről ahogy a ködtengerben úszik. Jók a kilátások... Mi is úszunk szépen az árral a Bika-völgy irányába, ahol vár a következő igazolópont. Aztán jön a nemszeretem emelkedő át a következő településre, Péliföldszentkeresztre, aminek a nevével bőszen küzd Vera. Próbálom tanítani: kössük a nevet mondjuk egy személyhez, legyen az a valaki Pély Barna. A többi már bonyolultabb, főleg a helyes sorrend, így lesz a településnévből Péliszentkeresztföld, meg Pélibarnaföld, meg Pélikeresztszentföld, meg minden más. Néhány lehetséges településnevet azért névgenerátor nélkül ki lehet hozni belőle. Amióta kéktúráztam erre, tudom, hogy van bent a templomnál egy jó kis kávézó. Most nem térünk be, de az utánunk jövők közül többen így tesznek. Világosban be szeretnénk érni Mogyorósbányára, és ez kétségkívül össze is fog jönni nekünk, még ha egy pici emelkedő jut is addig. Felérve az egyiken, meglepő látvány fogad: két lepedős szellamalak kuporog az aszfalton, egy ember meg valamit asszisztál körülöttük. Gondolkodom, odamenjek-e megkínálni őket a Halloweenes gumicukromból, amit éppen most bontottam fel. El nem tudjuk képzelni, mi történik itt, de nem ez az első fura dolog, amit a túrák közben látunk... Pedig 50 km környékén még nem szoktunk szellemeket hallucinálni.
???
Még kimászunk egy kellemetlen huplit, aztán lehet ereszkedni egészen az iskoláig, ahol a depós pont be van rendezve nekünk. Közben találunk pár alkalmas keresztet Gábornak, aki Vera szerint hajcsárkodik és a keresztre feszítés lenne a méltó büntetése. Az iskolában nemcsak az otthoni csomag vár, hanem sokféle finomság is: zsíros, lekváros, margarinos és nutellás kenyerek sorakoznak az asztalon, mellé (a többiek szerint) finom tea. Sajnos nem kóstoltam meg, mert Verának ki kellett ürítenem egy kólás palackot. Nem baj, úgyis kell éjjelre a koffein. Mellé még kerítek neki a csomagomból egy doboz Sudocremet lábkenéshez. (Tényleg minden van nálam...) Vera eddigre eldöntötte, hogy nem fejezi be 50 km-nél a túrát, hanem jön velünk tovább, tehát szükséges a lábápolás. Én a lábaimmal, köszönöm, megvagyok elég jól, viszont az öltözéken gondolkodom: vajon fog-e kelleni az eddig fölöslegesen cipelt esőkabát, ne tegyek-e be helyette inkább egy melegebb kabátot és ne cseréljem-e a pólóm egy kicsit vastagabb pulóverre? Az élet nehéz kérdései... Annyi biztos, hogy a két évvel ezelőtti vacogós éjszakát jól az emlékezetembe véstem. De most nem lesz olyan hideg, mint akkor, túlöltözni meg nem kéne, jönnek az emelkedők. Eddig elsétálgattunk mindenféle dimbeken-dombokon, de most máris nyakunkba kaphatjuk a szinteket. Mondja is a depós srác, hogy most jön még csak a java és igaza van: éjszaka, köd, mászások, hideg, fáradtság – a túra nehezebb fele még egyértelműen előttünk van. Végül a pulóver mellett döntök és nem bánom meg.
Osztálytermi dekorációk őszre
Megint nem a kedvenc emelkedőim jönnek (de hát melyikek azok?), de miután az elmúlt 2 évben többször megfordultam itt, mint az azt megelőző majdnem félévszázadnyi időben, kezdenek összezsugorodni és egész elviselhetővé válni. Kő-hegy, Tokodi-pincék, Kis-kő, Hegyes-kő: hullámvasutazás a katlanban, aminek a szélén ott riogat a Nagy-Gete sötét tömbje. Egy a szerencsénk, hogy semmi se látszik belőle az éjszakában és a ködben. Errefelé egyébként nincs is akkora köd, mint eddig, egész jól láthatók a környező települések fényei.
A Szomjas vagy? táblához került időközben egy kis kiegészítés
Tokod felé tartunk, amikor mellénk keveredik Attila, Zsolt és Adri triója, mivel Veráék lemaradtak, csatlakozom hozzájuk. A Gete emelkedőjét elérve, azonban megmutatkozik hamar, ki itt az igazi Jani, magyarul lemaradok, mint a borravaló. Na jó, annyira nem, mert sokáig látótávolságban vannak a többiek. Tulajdonképpen még én is a gyorsabbak közé tartozom, hiszen sorra hagyom el a túratársakat, ebben nem a tempóm, hanem főleg a folyamatos haladásom segít, az, hogy nem nagyon állok meg szuszogni. Ha igen, az is maximum a vége felé történik. És ekkor úgy húz el mellettem egy női túratárs, mint a huzat. Csak nézek utána döbbenten. Mikor beérek a pontra pecsételtetni, Adriék akkor kanyarodnak kifelé. Veráékra nem várok a hűvös hegytetőn, sejtem, hogy megfogta őket az emelkedő. Vera küzd a folyton bepárásodó szemüvegével, a szintekkel és a sziklákkal is, de azért előbb-utóbb fel fog érni, Gábor biztos segít neki. Mihelyt kezd kevésbé köves lenni a Gete túloldalán levezető út, nekiállok kocogni, így hamarosan utolérem Adriékat, velük együtt érkezem a Molnár sörözőbe, aminek jó darabig foglya leszek. Panaszra persze nincs ok, jól tartanak, van kellemes meleg, kávé, csoki, sok ismerős, aztán hamarosan Veráék is megjönnek. És együtt is kávézunk-sörözünk egyet. Nehéz innen elindulni, mint ahogyan az iskolából is nehéz volt. Egyre nehezebb. És innen is még van nagyjából 35 km a célig.
A Molnár sörözőben
De egyszer muszáj nekiindulni, ha célba akarunk érni majd jó 7-8 óra múltán. Mert annyit még a legoptimistább számításaink szerint is talpon leszünk. Egyelőre Dorog utcáin kanyargunk kifelé a városból, mikor helyiek szólítanak meg: kérdezik, hova megyünk ilyen sebbel-lobbal. Megmondjuk az igazságot: Békásmegyerre. Ez itt a fordított Kinizsi 100 és még van odáig gyalogolnivalónk. Valószínűleg hallottak már a Kinizsiről, gratulálnak és sok kitartást kívánnak nekünk. A mai napon már olyan emberekkel is találkoztunk, akik az Isziniket is tudták hova tenni (csak nem emlékszem, hol). A dorogi homokban egész kellemes menni, na de hamarosan itt a Pilis, és vele együtt Gyula kövei is, amiket a Szántóról már ismerünk. Sőt elmondhatjuk, hogy nagyjából ugyanazokat a köveket fogjuk taposni végig fel a Kétágú-hegyre, a Pilis-nyeregbe, a Pilis oldalában majd lefelé a szerpentinjén is, amiket akkor. A 200 km-en indulók biztos emlékeznek a Hosszú-hegy és a Kevély felejthetetlen köveire is. Tavalyelőtt a Hokámban már nagyon kellemetlen volt lejönni a szerpentinen, nem beszélve a folytatásról. Vajon hogy vizsgázik a Salomon, amit fényévekkel jobbnak tartok ebben a tekintetben? Nemsokára ki is derül, de van addig még jó pár kilométer.
Kesztölcön megint elénk jön egy cica az egyik utcán, de amikor meg akarom simogatni, meggondolja magát – mégsem akarja a közelebbi ismeretséget. A kesztölci szőlőknél, a Kétágú-hegy alatt megesszük a banánunk, tankolunk a szörpből és nekikezdünk a mászásnak. (Egyébként nagyon korrekt dolognak tartom, hogy a szervezők előre megadják, hol mire számíthat az ember. Így könnyű tervezni, a fix frissítéshez képest mire lesz szükségünk még, és nem cipelünk fölösleges dolgokat.) Annyira most nem tiszta az idő, hogy látszódjon az előttünk járó túrázók lámpafényei alapján, milyen magasra kell mászni. Annyi biztos a legfrissebb Szántós emlékeim alapján is, hogy jó magasra. Az emelkedőn megint gyors vagyok a többiekhez képest, ami csalóka érzés, mert ha Gábor nem istápolná Verát, ezerrel húzna el mellettem. Ennek köszönhetően ezt a hosszú szakaszt, egészen a Szántói-nyereg pontjáig most egyedül teszem meg. Felérve a hegyre monoton kanyargós erdei út fogad, néhol minimálisra csökken a látótávolság. Hideg szerencsére nincs, meg a két éve megismert feneketlen sár is elmarad. Viszont ahogy közeledek a Pilis-nyereghez, egyre inkább úgy érzem, hogy a lámpám fényében röpködő részecskék nem bogarak, hanem bizony esőcseppek. A végén még kiderül, hiba volt kitenni az esőkabátot. Vera ugyan felajánlott nekem egy műanyagot, de hát ő most odébb van. Az égi áldás meg egyre szaporábban hullik, igazából nehéz eldönteni, hogy a köd szitál-e, vagy a fákról csordogál-e valamilyen lecsapódott nedvesség, vagy eső hullik-e. Mikor elhagyom a nyerget, annyira intenzívvé válik a csapadék, hogy úgy döntök, hogy emiatt, meg a hideg miatt is muszáj lesz legalább a kabátom felvenni. Bár az nagyobb eső esetén nem sokat véd. Az egyhangú fehér ködben nehéz ébren maradni, valószínűleg a monoton látvány mellett még a fokozott koncentráció is növeli a fáradtságot. Alig várom, hogy odaérjek a rétre, ami jelzi a szerpentin elejét. Még jó, hogy van egy irányítótábla, nélküle, illetve az előttem haladók lámpafénye nélkül (az is csak akkor látszik, ha elég közel jutok hozzájuk) nehéz lenne kitalálni a követendő irányt. Ami még hatalmas segítség a tájékozódásban, hogy valakik – talán a túra szervezői – előzetesen kis fényvisszaverőket tettek a jelzésekre. Ezek főleg majd a Hosszú-hegy nehezen követhető ösvényén jönnek majd jól.
A szervezők előrelátóan kiposztolták ezt a képet is a túra előtt :-)
A szerpentin kövei sokkal kevésbé viselnek meg, sőt most nem is csúsznak, mint két éve. Elég jó tempót tudok menni, holmi panoráma se zavar a haladásban. Ami viszont rettentően unalmas és hosszú, az a sorompótól az átkötő szakasz a pontig. Egy örökkévalóság, mire elérem, pedig csak mintegy fél kilométer hosszú. Ezt nem csak egyedül érzem így. Úgy tűnik, működik egyfajta kollektív érzéki csalódás is ennyi megtett kilométer után. Ez a hely mindig egyfajta életmentő pont: két éve a megfagyástól mentett meg, most pedig az elalvástól fog, mihelyt beveszem a koffeines gélemet. Igyekszem minél kevesebb ilyen mesterséges dolgot magamba tömni, de ha nincs kéznél kávé, akkor a muszáj nagy úr. Vincze Zoliék igencsak kitettek magukért, van sok finomság az asztalon. Miközben falatozom, bevárom Veráékat, elvégre a tervek szerint együtt mennénk...
A Hosszú-hegyre aztán tényleg együtt indulunk, csak menet közben megint előnyt szerzek a köves lefeléken. Hiába a jó cipő, most már érzem én is a talpaimmal való törődést. Persze nagyon nem mindegy, hogy ez a pont 60, 70, esetleg csak 80 km-nél jön el. Eddig az Ultra Flow az a cipő, amiben a talpaim a legtovább bírják. A Hosszú-hegynél már nagyon várom megint, hogy elérjem a simább murvás utat, de persze azon se jó menni, egy idő után már semmin se. A Kevély felé haladva lehagy Pali, látja már ő is, hogy nehéz nekem. De ezen a ponton már nagyjából mindenkinek baromi nehéz. De fel a fejjel, nem ér bealudni, mindjárt itt az utolsó emelkedő a túrán, fel a Kevély-nyeregbe! Ez sajnos a vártnál küzdelmesebb idén a hatalmas sár miatt. És megint az utolsó kilométereken intézem el a cipőmet, lassan teljesen megszokott módon.
Fények vezetnek tovább
A nyeregben megint egy remek pont finom zselés cukorkákkal. A pontőr biztat, vegyek bőven. Én meg vagyok olyan hülye, hogy nem kérdezem meg, hol lehet ilyen cukorkát kapni, pedig valószínűleg nagy örömet tudnék okozni velük párom szüleinek. A menetirányt innen nem lehet eltéveszteni, villogó jelzések mutatják a pirost fel a sziklás kaptatóra. Követem az előttem haladók fényeit. Fent a csúcs környékén összeakadok Edinával, innen már együtt megyünk tovább, egészen a célig. A köves lefelén nagyon kell óvatoskodni, főleg, hogy botokat se hoztam. Edina előrelátóbb volt, csak emiatt a lejtő miatt bedepózott Mogyorósbányára egy szett túrabotot. Ez a jövőre nézve nem elvetendő ötlet.
Innentől már tényleg csak annyi a feladat, hogy épségben lejussunk a sziklákon és kitartsunk egészen a célig. De majdnem, hogy az egész túra során ez a legnehezebb, mert itt már nem sok rábeszélés kéne ahhoz, hogy hallgasson az ember a belső hangra, ami folyton azt mondja: add fel, ülj le, hagyd abba, menj inkább haza. Az a szerencse, hogy hideg van és nagyon hajnali időpont, errefelé nincs közlekedés, és ha van, az se nagyon jár most. Az első hajnali busz akkor érkezik szemből, amikor éppen a főútra kikanyarodni készülünk a reménytelenül hosszú Kőbánya utcáról. Állítom, hogy a legnagyobb kínszenvedés ez az aszfaltos rész a település határától, már nagyon nem esik jól a talpaimnak. De innen már csak egy rövidke kanyargás van hátra a panelok között és előttünk az ajtó, amin ott a felirat, hogy CÉL.
Itt a hosszú vándorlás vége. Jó eséllyel az idei utolsó százas volt ez a mostani, jöhet a megérdemelt pihenés. (Hacsak nem lesz partizán rendezésű Teslácka és ki nem esz oda a fene, hogy megduplázzam a tavalyi százasaim számát.) Ami nem feltétlenül tespedéssel fog telni, de próbálok időt szakítani a téli hónapokban más, eddig elhanyagolt dolgokra is: barátokra, háztartásra, ünnepi készülődésre és még sok minden másra.
A fentebb említett Pély Barnától és zenekarától, a Unitedtől kamaszként és huszonévesként a világnak tudtam volna szaladni (minimum lefutottam volna egy Isziniket, de akkor még csak a Kinizsi 100-at ismertem). Emlékszem, egyszer az akkori barátommal véletlenül odakeveredtünk egy koncertjükre... hát azt hiszem nem az volt életem élménye (a Kinizsi 100 annál inkább). Mostanra már kezdem megszokni ezt a fajta hangzást (ebben a párom is ludas), sőt egy idő után képes vagyok élvezni is (megfelelő mennyiségű alkohol sokat tud segíteni ebben), bár bevallom, merőben más jellegű zenéket hallgatok. Mindenesetre szép kihívás volt találni egy olyan Pély Barnához köthető számot, amit az Iszinik (és a teljesítménytúrázás) kontextusában értelmezni tudok. A Hófehér Jaguárt maximum úgy, hogy 50 km után már bármikor jöhetne értem...
Viszont a Kövek az út szélén című számot lehet, hogy inkább a Szántó aláfestő zenéjének kellett volna választanom, de a közös szakaszok (és az énekes) miatt itt is ellesz:
Mindegy hányszor indulsz el s lépsz át az új napokon, Mert ad valamit minden hely, mit viszel az utadon. Mindenhova eljutsz még, ahova kell s ahol jó, De maradsz, aki voltál rég, egy örökös utazó,
