11. hó 11-én (ami nem véletlenül egyben a 11. kerület napja is) vajon mit csináljon egy tősgyökeres 11. kerületi lakos, aki nem mellesleg szenvedélyes teljesítménytúrázó? Az egyetlen jó válasz erre a kérdésre valószínűleg az, hogy gyalogolja körbe a kerületet egy teljesítménytúra keretében, ha már rendeznek ilyet. Nem, a válasz nem helyes, mert emberünk szenvedélyes futó is, és már 10 napja minden nap a Gellérthegy tetejére futkos vagy sétál egy másik 11. kerületi rendezvény, a „
Lépcsőn járj, tovább élsz!” keretében. És ennek a rendezvénynek a záróünnepsége éppen ugyanezen a napon, pontban 11 órakor kezdődik a Gellérthegy legtetején. És erre mindenféleképpen oda kellene érni, lehetőleg időben. Megoldhatatlan feladatnak tűnik?
Mielőtt nagy buzgalmunkban felhúzzuk a nyúlcipőt és irányba vesszük Gazdagrétet, azaz pontosabban a Szent Angyalok Plébániát, ahonnan a fent említett túra indul, kicsit felvázolnám az előzményeket is.
A Lépcsőn járj... felhívás, amit egy kerületi szervezet, a Ficsak karöltve rendezett egyik kedvenc versenyszervezőmmel, a Runaway egyesülettel, pont kapóra jött nekem, hiszen, mivel itt lakom a Gellérthegy szomszédságában, miért ne tehetném meg, hogy minden nap felszaladok vagy éppen csak felsétálok a tetejére. Kitűnő edzés az egyre közeledő Iszinikre. És ha már azon kevesek között voltam, aki minden nap teljesítette a pályát, szerettem volna feltétlenül részt venni a zárórendezvényen. Ez, mint említettem, nov. 11-én szombaton, éppen 11 órakor kezdődött a Kerület napja keretében.
Kedden részt vettem egy nagyon motiváló előadáson, amit a kétszeres Kör teljesítő Takács Krisztián Csipi tartott (miről másról, mint a Kör duplázásról) és itt összefutottam általános iskolai osztálytársammal és futótársammal, Edittel. Ő máris ajánlott két másik programot is szombatra. Egyik a kórusuk koncertje volt, amire végül sajnos már nem maradt energiám elmenni – ezúton is bocsánat! A másik viszont egy teljesítménytúra volt a BEAC szervezésében, ami az elég hosszú XI. kerületi 11 km - 16 km - 32 km (kerület kerülete) névre hallgatott. Az első két távon gyorsan át is siklottam, mert igazából semmi újat és izgalmasat nem tartogattak számomra, annak ellenére, hogy azok legalább nagyrészt erdei terepen vezettek. Azonban a Kerület kerületének elmés fogalma igenis megfogott. (Arra azért majd kitérek még, hogy ez a táv valóban lefedi-e az egész kerülethatárt.)
Ha jól emlékszem, Simonyi Balázs „Laza tízes”-ében hallgattam anno egy
podcastot fura emberekről, akik még furább kihívásokat rónak ki maguknak, mint például felkeresni Magyarország összes települését vagy bejárni Budapest összes utcáját vagy éppen körülsétálni vagy -futni az összes kerületet a határvonalak mentén. Már akkor is úgy éreztem, tudnék közösséget vállalni e furcsaságokban bármelyikükkel, és pont a kerületek körbefutása volt az a pont, amire akár időt is tudnék szakítani. A kerületeket körbefutó srácnak éppen még a mi kerületünk volt az egyik, ami hiányzott, mivel az még kicsit nagy falat volt méretei miatt neki. Nem tudom, azóta sikerült-e körbefutnia.
Nekem teljesítménytúraként a 32 km elég kellemes táv. Futva nekem se annyira, de azért hétvégi hosszúnak néha bevállalhatok, be is kell vállalnom ennyit. Főleg, hogy maximum magam miatt muszáj futnom. Szóval kapóra jött a dolog, egyben fel is adta a leckét. Egyrészt amiatt, hogy hogyan tudom útba ejteni a másik rendezvényt is, ahol egy darabig, kb. egy óra hosszat el kell majd időznöm, majd továbbmenve a túra útvonalán 3 óráig valahogy mégis be kéne érnem. 8 órától lehetett volna indulni Gazdagrétről. Mivel futni szerettem volna, úgy számoltam, hogy nagyon kényelmes tempóban, fotózgatva, pontoknál megállva kb. 1 óra alatt fel tudok érni a Citadella mellé. Így teljesen felesleges ilyen korán elindulnom, megfelel a 10 órás start is. Viszont ha 12-kor tudok csak továbbindulni a hegytetőről, akkor 3 óra igen karcsú lesz a maradék több mint 20 km-re az én tempómmal. Főleg, hogy számítottam arra is, hogy kapok majd egy plusz csomagot is a Gellérthegyen, amitől valahol meg kell menet közben szabadulnom – és ez lehet, hogy további kitérőt jelent, ha nem tud senki érte jönni. A Gellérthegy csúcsán tett kitérőm inkább csak szintben jelentett többletet meg természetesen időben, mert a track pár száz méterre vezetett el onnan. A lakóhelyem viszont már majdnem plusz 1 km ide-oda a track legközelebbi pontjától (és majd kiderül, milyen mázlista vagyok, hogy csak ennyire van messze). Úgy agyaltam, hogy legfeljebb kifutok a szintidőből, de akkor is megcsinálom – hiszen valószínűleg kevesen mondhatják el, hogy körbefutották a 11. kerületet (pláne 11. hó 11-én) és én valamilyen fura késztetésből szeretnék ebbe a klubba tartozni.
Másrészt a meteorológiai előrejelzés okozott némi fejtörést. Mert esőt jósoltak erre a napra, nem is keveset. Kicsit reménykedtem ugyan, hogy tévedni fognak, mint oly sokszor, de nem és nem, most bejött a prognózis. Méghozzá annak legkedvezőtlenebb verziója, az egész napos eső. Viszont itt jön az a dolog, hogy jól tudom, hogy nekem edződnöm kell az ilyen körülményekhez is, tapasztalatokat kell szereznem pl. az esős hosszabb futásokban, ha szeretnék továbblépni, akármerre is visz a majdani utam. Tehát akkor tessék, itt a legremekebb alkalom erre!
Én ugyan készültem mindennel: esőkabát, cuccom egybe és külön-külön nejlonzacskózva a zsákomban. De mikor éppen nekiindultam a szintén futó szomszédunkkal együtt a háztól (ő csak vásárolni ment kényelmes futóruhában - amit tökre megértek, én is legszívesebben sportcuccokban lézengek), még csak nem is csöpörgött. Azonban mire kiértem a villamoshoz, ami az orrom előtt el is ment, úgy rendesen nekikezdett esni. No mindegy, ha már elszántam magam erre a kalandra, akkor lesz, ami lesz. Inkább azon mérgelődtem, hogy mivel a következő 1-es csak 8 perc múlva jön, tutira nem tudok elindulni 10-kor, így kétséges az is, hogy felérek 11-re az ünnepségre. Szerencsére Kelenföldön elcsíptem egy 8E-t, ami 1 perc múlva indult is, így talán sikerült mégis pár percet visszahoznom.
Amíg áttébláboltam a gazdagréti lakótelepen a templomhoz, úgy gondoltam, fölösleges felvenni az esőkabátot, éppen olyan határeset volt az eső mennyisége. Úgyis futni fogok, és a kicsi víz nem számít, a kabát alatt kb. ugyanannyit izzadok is. De mire odaértem, kezdtem meggondolni magam az esőkabátos futást illetően. De mielőtt ennek nekikezdhettem volna, meg kellett birkóznom az indítás körüli őskáossszal.
 |
| Minden Pio atyánál kezdődött |
A túra a templom egy külön helyiségéből rajtolt, talán eredetileg valami közösségi tér lehet pulttal, asztalokkal berendezve. Bent hemzsegtek a túrázni vágyó fiatalok, hiszen 10-kor egyben vezetett túra is indult. Inkább hasonlított az egész egyetemi túraklubra, mint egy teljesítménytúra rajtjára. Nem volt teljesen tiszta, hogy akkor kihez is menjek oda a pultnál, de szerencsére integetni kezdett egy srác, így aztán hozzá mentem. Kaptam is egy itinert a kezembe, amit előrelátóan már egy bugyiba helyeztek. És mondták, hogy mehetek is isten hírével (ha már templomban vagyunk). Én meg néztem ki bután a fejemből, hogy tényleg? Ennyi volt? Előnevezni nem kellett, szóval rólam igazából semmit se tudnak. Értem én, hogy adatvédelem, személyiségi jogok, de a túrákon minimum a szervező és a túrázó közös érdekéből, de legalább regisztrációs, nyilvántartási célokból fel szoktak venni néhány adatot, kap az ember általában egy sorszámot (például ez amiatt célszerű, ha az illető elveszik, észre tudják venni és fel tudják hívni, vagy hogy tudják, hogy hány embert várjon még az adott pont stb.). Az már nagy döbbenetemben eszembe se jutott, hogy elméletileg fizetni is kellett nevezési díjat a kiírás szerint. Mert azt senki se kért tőlem. Még egyszer rákérdeztem, hogy akkor most mehetek is és legalább felírattam a sráccal egy számot, amin a szervezőket fel tudom hívni, ha feladnám a túrát (azért erre is volt némi esély, valljuk be) vagy bármi kérdésem lenne. Azt szerencsére megtudtam, hogy 4-ig is itt lesznek, szóval az is jó, ha addig beérek. Hogy az is izgi lesz nekem, arra akkor még nem is gondoltam...
 |
| És nála is folytatódott... |
Pio atya közvetlen szomszédságában felvettem esőköpenyem, aztán szépen neki is vágtam kocogva Gazdagrét már régóta ismerős emelkedőjének. A túra útvonalát böngészve rá kellett jöjjek arra, hogy a kerülethatár sem tartogat sok ismeretlen helyet számomra. Még futóként sem. Kis túlzással sok megszokott futóútvonalam éppen a kerülethatáron vezet. Úgy saccoltam, hogy a Sashegy környékén, valamint az Auchan előtt lesz pár aprócska fehér folt, illetve a Tűzkő-hegy felé menet még. De az útvonal kb. 90%-át ismerem, méghozzá elég jól. Tehát eltévedéstől nem kellett tartanom most se. Azt már a nevezés élményei alapján sejtettem, hogy sok útvonaljelzésre nem kell számítanom, de hogy ennyire nem lesz semmi, arra egyáltalán nem gondoltam. Tulajdonképpen csak néhol volt egy-egy festékkel felfújt jel az aszfalton (amiről nem is lehetett eldönteni, hogy egyáltalán ehhez a túrához és az adott távhoz tartozik-e), minden másban a kapott itinerre vagy az előzetesen letöltött Alltrails trackra kellett hagyatkozni. Nekem ez nem volt probléma, de másnak lehet, hogy igen. Még szerencse, hogy igenis rávettem magam túra előtt, hogy megküzdjek az Alltrails-szel és rávarázsoljam valahogy a gpx-fájlt a telefonomra.
 |
| Borongós kilátások |
Már rögtön a Törökbálinti út kereszteződése előtt utolértem egy kisebb fiatalokból álló csapatot, akik egy térkép fölött tanakodtak. Kérdeztem, tudok-e segíteni. A csapat egyik felének megmutattam, hogy merre menjenek az Irhás-árok felé, a 32-es távos srácot meg jobbra kalauzoltam. Szóval volt, akinek már a túra elején is gondjai akadtak a tájékozódással. Nekem a telefont szinte csak a fehér foltjaimnál kellett elővennem, meg az esetleges irányváltásoknál. Így rutinosan fordultam be a Törökbálinti útra és kocogtam egészen a Farkasréti temetőig. Itt majdnem betévedtem egy virágárus boltba, ahol az eladó mérgesen rivallt rám, hogy már bezárt. Pont úgy néztem ki ázottan, talpig futóruházatban, mint akinek óriási szüksége van egy csokor virágra, ahogy majdnem nekifutottam az üzlet hátsó falának, ahol a virágpultok közti kijáratot sejtettem.
 |
| Röpke virágbolti látogatás Rudolffal |
Az aprócska virágüzletben tett kaland után találtam a villamossínek túloldalán egy kellemes kis ösvényt a bokrok és a házak között, aminek nagyon megörültem. Pont a héten futottam egy temetőlátogatás és egy Gellérthegyezés között erre, de akkor az út túloldalán, a járdán haladtam, és nem is sejtettem, hogy van itt egy ilyen kis gyöngyszem. Hamarosan egy újabb színes foltra leltem egy kedves kis játszótér (Törcsvár utcai játszótér) formájában, amiről – bár a telefonom nem szívesen bugyoláltam ki a nejlonból – készítettem pár képet, annyira helyes és különleges volt. Ezen a szakaszon néznem kellett a telefonom, de így is majdnem betévedtem egy olyan utcába, amerre nem kellett mennem. Szerencsére erre hamar rájöttem, így pár perc múlva már a Sas-hegy lábánál térhettem rá egy lejtős és csúszós ösvénykére. Örültem is meg nem is a terepnek, ebben a nedves időben azért sokkal kellemesebb és biztosabb volt aszfalton futni. A jó öreg Cloudultra pedig hiába terepcipő, ez a csúszós sár nem az ő világa. Én nem is tudom, Csipi hogy boldogult egy aszfaltos Onban a Börzsönyben, ráadásul részben esőben. Én a terepessel is szenvedek csak.
 |
| Tetszetős villamosmenti ösvény |
 |
| És egy különleges játszótér |
Leóvatoskodtam a lejtős korcsolyapályán, majd igyekeztem megtalálni az első kód helyét, amit tudtam, mert az indító srác elárulta nekem, hogy 24 lesz, mert nem biztos, hogy megtalálom. Mondjuk az eligazítótáblát (ami nem is annyira a megfelelő irányba mutatott) és a bóját hamarabb megtaláltam, de azért a tényleg nehezen látható kód is meglett. (És egyébként nem ez volt a legnehezebb igazolásszerzésem). Futottam-botorkáltam, ahogy éppen a terep adta a Sas-hegy színes fái közt, míg ki nem vergődtem végre-valahára az aszfaltra (fura, hogy egy vérbeli terepes ilyennek örülni tud). Áldottam is az eszem, hogy erre a távra neveztem, ami kb. 80%-ban aszfalton halad. Jó kérdés, mennyire van az ilyen aszfaltos túráknak létjogosultságuk, de szerintem pont az ilyen túráknál, melyek mögött van egy (jelen esetben elég erős) koncepció, nem kell ezt a szempontot nézni.
 |
| A Sas-hegy lábánál vezető ösvény volt az egyik legélvezetesebb rész (ha nem csúszott volna annyira) |
 |
| Pirinyó kódocska elhelyezve az asztalon |
 |
| Még így esős időben is szép |
Próbáltam magam lenavigálni a BAH csomópontba, de nagy szerencsétlenségemre megint ráakadtam a Zólyomi útra, ami lecsábított már a múlt héten is helytelen irányba, a Budaörsi útra. Sajnos már későn vettem észre a tévedésem, így azzal próbáltam azzal szépíteni, hogy egy a kerülethatárral párhuzamos utcán futottam végig, csak kicsit lejjebb.
 |
| Azért úton-útfélen akad némi fotóznivaló - városi miliő ide vagy oda |
Sajnos ekkor már alig 10 percem maradt a Gellérthegy tetején való jelenésemig. Ugyan nem voltam messze, de ekkor már biztos volt, hogy késni fogok. És még egy ponton is igazolnom kell előtte. A Hegyalja úton, sőt a víztározó tetején is rutinból mentem, köszönhetően a Geogonak és a Pálos 70-nek. De hiába, mert mihelyt felértem a kilátóponthoz, mehettem is le a víztározó kapujához, mivel egy felirat hirdette, hogy a pont az eső elől oda költözött. Hát jó, bár megint pár perc veszteség, de igazából a pontőröket, meglátva, ahogy a kapuban ácsorogva egy nejlonszatyor társaságában cidriztek, inkább csak sajnálni tudtam. Kínáltak ropival és nápolyival (ez sokszor visszatérő momentum volt a túra során), de éhes nagyon nem voltam, így inkább csak a pecsét meglétére szorítkoztam és kitartást kívántam nekik.
 |
| Oda kéne feljutnom - sőt már ott is kéne lennem... |
Figyeltem a telefonom, hol ésszerű leszöknöm a zöld jelzésről a Citadellához. Meg is találtam a lehető leggyorsabb útvonalat és hamarosan csatlakozhattam a Rakéta pavilon alatt gyülekező, a gyászos időjáráshoz képest egész népes társasághoz. Rövid beszéd után tettünk egy kisebb kört a hegyen, közben készült rólunk néhány fotó is. Majd eredményhirdetés és tombola következett. Mivel én voltam az egyik mindennapos teljesítő, kaptam egy Runaway versenynevezést (mivel a Coldra már neveztem, szerintem a BRZSNY lesz a befutó), sőt később nyertem egy papírzacskónyi ajándékcsomagot is. Szóval nem jöttem hiába, csak most már ezt a kényes portékát is haza kellett futtatnom az egyre jobban nekieredő esőben. Magam miatt nem biztos, hogy hazamentem volna átöltözni, pedig már mindenem átázott majdnem bugyiig, technikai esőkabát ide, vagy oda, de így már muszáj volt, hogy le tudjam tenni a csomagot. Szerintem a hegyen kószáló maroknyi turista egész biztos komplett őrültnek tartott, ahogy egy papírzacskóval a kezemben, állig esőkabátba burkolózva loholok le a hegyről. Futottam és futottam csak tovább, végig a rakparton, majd a Kopaszin, közben próbálva felhívni Petit, és Márkot. A telefonom valószínűleg beázott, mert még kicsöngeni se nagyon akart. Majd mikor végre valakit elértem, alig hallottam, mit mond. Így nem tudtam előre kérni egy forró kávét vagy teát. A MOL torony előtt sajnos észleltem, hogy a csomagom kezdi megadni magát, az ajándékcetlit már el is hagytam. Volt nálam még néhány nejlon, egybe nagy nehezen sikerült is az egész motyót betuszkolnom. Csak reméltem, hogy semmi ázékony dolog nincs benne, mert megnézni még nem volt időm, se alkalmam a tartalmát. Most már pont úgy néztem ki, mint egy betörő, ahogy fut egy nejlonzsáknyi zsákmánnyal az üldöző rendőrök elől.
 |
| Már a hegytetőn |
 |
| Kis lépcsőzős intermezzó |
 |
| Hiába siettem, pár fotót mindig muszáj készíteni innen |
 |
| Innen már jól mutatja az irányt a MOL-torony |
A track a Budafoki útra kanyarodott, innen nekem nagy szerencsére pár száz méter kitérő az otthon csábító melege. Nagy kérdés volt, hogy lesz-e innen még kedvem kimenni a szakadó esőbe, úgy, hogy még a négy órás beérkezés is nagy kérdés. Kb. 1 óra volt ekkor, tehát 3 órám van nagyjából 20 km-re. Biztos, hogy futni végig nem tudok, mert van néhány elég meredek szakasz, meg az is jó kérdés, meddig lesz energiám egyáltalán a futáshoz.
 |
| Itt már közel az átmeneti menedék és a depó |
Csomag lerak, kávé rendel, vizes ruha le, száraz ruha, száraz cipő és zokni fel, sütemény bekap, aztán hajrá, ki az esőbe. Tutira nem vagyok komplett, hogy ezt még akarom. De akarom, nekem igenis ma körbe kell futnom a kerületet, mert ezt én vállaltam, ez a mai célom. Szóval nincs apelláta. Egyébként is a száraz ruha hatalmasat dob a motivációmon, főleg a száraz cipő és a melegebb felső. Meg Petinek az ötlete, hogy vegyek fel sildes sapkát az eső ellen.
 |
| Ronggyá ázott ajándékcsomag biztonságba helyezve, lehet tovább menni |
Haladok is szépen, és a száraz lábam egészen a Dunaparty megálló környékén lévő méretes pocsolyákig sikerül megőriznem. Az Auchanos pont miatt eléggé izgulok – vajon megvártak-e? Több mint egy órát vesztettem, mivel nem regisztráltak, valószínűleg gőzük sincs, hogy kik, mennyien lehetnek még pályán. Egyébként meg pontok és díjazás nélkül is körbe lehet futni a kerületet, maximum mindez csak a motiváció fenntartása miatt van. Különben valószínűleg eszembe se jutna ezt csinálni. De most ha már csinálom, akkor végigcsinálom, ha kapok a végén oklevelet, ha nem.
 |
| Emeletes buszok a Duna-parton -ez a Dunaparty megálló |
 |
| Ismeretlen kiserdőn haladok a nagy pláza felé |
 |
| Íme az érdekfeszítő bója |
A partról bekanyarodva egy számomra ismeretlen meglepetés-kiserdő fogad. Ide még soha nem vetődtem el, pedig rengetegszer futok a közelben. Önszántamból nem hinném, hogy célszerű idelátogatnom, hiszen hemzseghetnek itt a hajléktalanok. Szerencsére ebben a vacak időben senkinek se jut eszébe erre lófrálni, hamarosan oda is érek a Savoya park tömbjéhez. A bejáraton belépve a bal oldalon hamar észre is veszek egy bóját. Odamegyek, nézegetem, van-e valami pecsét, lyukasztó vagy zsírkréta vagy bármi, az igazolást elősegítő információ rajta. Sehol semmi, csak egy bója. Jó, akkor talán olvassuk el az itinert. Kibugyolálom a nejlonból, és olvasom, hogy emberes igazolópont. Akkor jól emlékeztem, kéne itt lennie valami pecsétes igazolási lehetőségnek. Mellettem a padon egy srác ül, nézem, hátha ő a pontőr. De ennek semmi jelét nem mutatja, pedig végignézi, ahogy behatóan tanulmányozom a bóját. Meg azt is, hogy előhalászok egy papírt a táskából néhány percnyi bójamustrálás és félhangos morfondírozás után. Ok, a srác (nem) kicsit fura. Lehet, hogy én is az vagyok, így ázottan, és hogy ekkora érdeklődést tanúsítok egy nem plázakörnyezetbe illő tárgy iránt. De ha ő a pontőr, annak azért fel kéne tűnnie neki, hogy meló van. Ő csak néz és néz. Már éppen nyomok egy fotót a bójáról bizonyítékul, hogy itt jártam és készülök menni. A pont bizonyára nem tudott megvárni, annak ellenére, hogy a bóját meg itt hagyták (de minek, ha már bezártak???) meg valaki ezt a szerencsétlen srácot is itt hagyta a padon. Ekkor szólalt meg vontatottan a srác, hogy nála van zsiráfos meg nem tudom milyen pecsét. Meg kérek-e ropit és nápolyit? Nem, nem kérek semmit, csak pecsétet, de azt gyorsan és akkor inkább ki is szolgálom magam és már itt se vagyok. Mert máris hosszas perceket vesztegettem fölöslegesen a szűkös időmből. A srácra nem tudtam mérges lenni, neki bizonyára ennyi a reakcióideje, de nem tudom, miért nem raktak mellé még valakit, aki segít neki?
 |
| Ennyire abszurd helyen lévő ellenőrzőpontot még sosem láttam |
Ázott verébként baktattam tovább a felüljáró irányába, ahol egy vargabetűt leírva átjutottam Rózsavölgybe majd Kelenvölgybe, azaz pontosan a Ringló utcába, a XI. és XXII. kerület határán vezető gerincre a Péterhegyen. Kényelmes tempóban kocogtam felfelé arra gondolva, hogy pár éve nekem ezen az utcán való feljutás még igazi kihívás volt. Most meg 20 km környékén is simán megmászom futva. Szerencsére a csúcsról még a felhők ellenére is volt kis panoráma, amit pár fotó erejéig meg is csodáltam, majd ereszkedni kezdtem a Péterhegyi út irányába. A Szent Szabina kápolna előtt elhaladva jutottam le ismét Rózsavölgybe, ahol ellenálltam a kísértésnek (ma már sokadszor), hogy felszálljak a villamosra és kivitessem magam Kamaraerdőbe. Inkább kapaszkodni kezdtem a Vöröskúti határsor igencsak meredek emelkedőjén. Egy piros-fekete kabátos srácot értem utol, akinek elég városias ruhája alapján nem tudtam eldönteni, hogy a túrán van-e vagy csak éppen erre van dolga. Mivel elkezdett egy bejáratot nézegetni, az utóbbira szavaztam és nem is foglalkoztam vele a továbbiakban (hiba volt). Felküzdöttem magam a sok lépcsőn a Panoráma kanyarig (hiába a rengeteg releváns gyakorlat), majd ismét futásnak eredtem, ügyelve arra, hogy ne üttessem el magam a forgalmas Balatoni úton a kevéssé belátható kanyarban.
 |
| A Ringló utca tényleg a kerület határa és kifejezetten izgalmas épületek is vannak itt |
 |
| A kilátás is csodaszép innen |
 |
| Szent Szabina kápolna a Péterhegyi úton |
 |
| Fel a Vöröskúti határsoron |
 |
| Kicsit meredek, de látványos - és lám, a srác is jött tovább felfele |
 |
| Lépcsők megint |
A Kamaraerdő ismerős ösvényein otthonosan mozgok és szerencsére a sárhelyzet is jobb volt, mint amire számítottam. Hamarosan fent is találtam magam a Vadász-hegy tetején, ahonnan egy köves-gyökeres meredek ösvényen kell lejutni. Ez se volt vészes a tanösvény tábláig, onnan azonban olyan korcsolyapályává változott az ösvény, amivel a Hoka Challengerem is kevéssé bírt. Kb. lassabb tempóban haladtam most lefelé mint felfelé szoktam itt. Menet közben egy térképet nézegető középkorú párosra bukkantam. Megkérdeztem őket, tudok-e segíteni, de mondták, most már boldogulnak, így nem zaklattam őket tovább. Tűnődtem azon, hogy vajon ők is teljesítők-e – vajon ki más sétálna erre önszántából ebben a cudar időben? A Nagyrétre kibukkanva egy felirat mutatott a fedett pavilon irányába, mely alatt két pontőr didergett. Az egyik éppen nagy telefonálásban volt – úgy tűnt, nem nagyon tudja, hány embert várjanak még, mert már mennének nagyon. Én például lila ruhás lányként szerepeltem a lajstromukban (ha már indulási számom nem volt). Tök jó, mert induláskor még kék voltam, csak azóta teljes átalakuláson (ruhaváltó műtéten) estem át. Mondtam is nekik, hogy eredetileg egyébként kék voltam, ha ilyen színű egyént is keresnének. Kaptam pecsétet, kezembe nyomtak egy flakon vitamin vizet és felkínálták a már ismerős menüt (ropi, nápolyi), mellé még répát is Pár nápolyit elfogadtam. Panaszkodtak, hogy a ropi nem nagyon fogy, most mi legyen vele, kidobják? Mondtam, hogy a répának a vadak örülnek, de a szétszórt ropi és nápolyi miatt az erdészek nem nagyon lesznek lelkesek. Nem is értem, hogy ha idehozni tudták a vélhetően nagyobb készleteket, visszavinni a villamosig/autóig már nem tudják? Vagy otthon nem jön jól egy kis nasi?
 |
| Bár azt hittem, a Vadász-hegy mégse tartozik a kerülethatárhoz, az a Tétényi-fennsík peremén vezet |
 |
| EP a Nagyréten |
Inkább szaladtam tovább a Susulyka utcán, majd a Muskétás utcára kanyarodtam és a volt honvédségi épületek mellett értem el a vasúti síneket. Szerencsére éppen fehérre váltott a villogó, így nem másztam meg a felüljárót. Hamarosan Budapest egyik legszebb panorámás útján vághattam át a Budaörsi repülőtér mellett, a Kőérberki úton. Szerencsére ekkorra már jelentősen csillapodott a csapadék intenzitása, jóformán kezdett elállni az eső. A futókedvem evvel párhuzamosan egyre csappant a Budaörsi úthoz közeledve, főleg, mikor már a Dobogó szomszédságában jártam. Olyannyira, hogy egy kis emelkedőt látva inkább sétára váltottam. Úgyis nemsokára kapaszkodhattam fel a Felsőhatár utcán (ugye-ugye, ez már a második utca, aminek a nevében benne van a határ szó...) a Tűzkő-hegy irányába. Érdekes, hogy ezekről az apró zöld foltokról Budaörs felett (Rupp-hegy, Tűzkő-hegy, Nap-hegy) is csak azóta szereztem tudomást, mióta futok és ide-ide tévedtem. A 4 óráig hátralévő időm már erősen megfogyatkozott, de még nem veszett el minden remény, hogy be tudok érni. Hiszen ha felérek a hegyre, megint tudok majd futni egészen a célig. Kb. fifty-fifty, hogy sikerül vagy sem. Úgy emlékeztem, hogy a hegy környékén lesz egy EP is. Mikor kiértem az aszfaltra, elővettem az itinerem és megdöbbenve láttam, hogy már el is hagytam azt. A közeli szaletliben lett volna a hegy tetején, de tutira nem láttam ott senkit, pedig közvetlen mellette haladtam el. OK, valószínűleg nem tudtak megvárni. A biztonság kedvéért visszamentem, megnézni nem hagytak-e ott valami információt vagy kódot. Nem volt semmi az asztallapra pingált szívecskén kívül, ami nem valószínű, hogy a túrázóknak szólt. A véghajrá előtt kicsit rendbe hoztam magam, szerencsére éppen időben végeztem evvel a művelettel, mert ahogy újból megiramodtam lefelé, sebbel-lobbal érkezett szembe egy neonsárga pólós, hosszú hajú srác és kérdezte én vagyok-e a 16-os. Hebegve-habogva feleltem, hogy én a 32-es távon vagyok és lövésem sincs, mi a számom és hogy kaptam-e egyáltalán. Mindenesetre nyomott velem egy szelfit majd rohant visszafelé elég rendes tempóban. Látótávolságban azért sikerült követnem. Igazából neki köszönhetem, hogy szintidőn belül beértem, mert húzott rendesen. A túra alatt itt futottam először 6 perces alatti tempót.
 |
| A Budapestet ölelő hegykoszorú a repülőtértől |
A végső roham az Angyalka utcán fel a templomhoz inkább már csak séta volt, azért ez az emelkedő is elég combos, főleg így 33 km-el a lábamban. Közben persze láttam azt is, hogy maradt még vagy 5 percem 4 óráig, így nem kell már annyira igyekeznem.
 |
| Majdnem Budapestet is elhagytam (szóval itt tényleg a határon vagyok) |
 |
| Ez is elég rongyrázós környék, szóval akad látnivaló |
 |
| A Tűzkő-hegyen |
 |
| Ez az apró, városba ékelődő zöld (?) folt is felüdíti az embert |
 |
| És íme a következő zöldterület a Rupp-hegy |
Odamentem ismét a pulthoz, ahol ismét rengeteg ember szorongott, bemutattam a pecséteim, mondtam, hogy az utolsónál már elment a pont. Kiderült, félkor hagyták el állásukat, így sokat nem is késtem. Megkaptam a díjazást. Közben azért félve rákérdeztem, hogy fizetni nem kellett volna-e. Ekkor derült ki, hogy igen, valójában kellett volna. Leperkáltam a kedvezményes kerületi áras nevezési díjat így utólag, a lakcímkártyámra nem is nagyon voltak kíváncsiak. Végül is készültek itinerrel, jelvénnyel, oklevéllel egy rahedli ropival és nápolyival, nem túl lelkes és kompetens személyzettel, bójákkal, azért a kedvezményes kerületi áras 2000 Ft-ot megérdemlik a szervezők cserébe. Legyen ez a tanulópénzük, hogy jövőre szervezzék meg jobban. Többet nagyon nem is érdemelnek ezért most. Okulásként nekem jók az ilyen csekély szervezettségű túrák is, mert az ember el van kényeztetve, ha csupa Kék Balatonra, Pálos 70-re, Vérkörre, Hétköznapi barangolásokra és Communitas Fidelissimára jár. Ehhez a mostani túrához képest még az előbbieknél kaotikusabb Kitörés is elsőrangú szervezésnek számít.
 |
| A rajnak és a célnak otthont adó Szent Angyalok Plébánia |
Nem is beszélve arról, hogy a leírtakon kívül is voltak a koncepciónak gyenge pontjai. Egyrészt ha tényleg a
kerülethatáron szerették volna vezetni a túrát, akkor viszonylag sok helyen másfelé kellett volna kijelölniük az útvonalat. Például egy hosszú szakaszon a Duna közepén barangolhattunk volna – sokkal nedvesebbek úgyse lettünk volna már. Emiatt nem is kárhoztatom a szervezőket, mert szerintem próbálták azt kihozni ebből a jórészt unalmas aszfaltgyaloglásból, amit lehetett, úgy, hogy azért beletűzdeltek, ahol csak lehetett zöldebb területeket is (Gellérthegy oldalán vezető zöld turistaút, Kamaraerdő, Vadász-hegy, Tűzkő-hegy, Rupp-hegy), még ha azok nem is estek egybe a konkrét kerülethatárral. Volt ahol sokkal látványosabb tájon vittek át, mint amit a konkrét kerülethatár nyújtani tudott volna – lásd a Budaörsi repülőtér esetét. Egész biztosan volt olyan szakasz, amire engedélyt se kaptak volna. Azért nagyjából ragaszkodtak a sziluetthez és ez nagyon szépen ki is rajzolódik a Stravan.
 |
| Ha nem is ragaszkodtak a szervezők mindenhol a valós határokhoz, mégis kirajzolódik a sziluett |
 |
| 4 óra után bizony már hamar sötétedik - szerencsére lámpa most nem kellett |
Sokkalta problémásabb az a tény, hogy tulajdonképpen a túra 3/4-ét el lehetett volna bliccelni úgy, hogy azért a pecséteket a végén simán be tudtam volna mutatni.
Mutatom is, hogyan, íme a hopponálós változat: Benevezek, aztán repülőrajtot veszek, egészen a 8E busz megállójáig a Gazdagréti téren. Itt szépen felszállok a buszra és elvitetem magam... a Sánc utcáig, mert a Sas-hegyi kódot ugye tudom és szépen beírom az utazás alatt a megfelelő rubrikába. (Ha nem tudom, akkor azért 2 kilométert meg kellene tennem érte, de azért elég gyorsan vissza tudok szállni Zólyomi útnál a kényelmes BKV járatra.) Miután beüttettem a pontőrökkel a pecsétet a víztározónál, sajnos megint kell egészen 1 kilométert gyalogolnom a gellérthegyi zöld csíkon, de a Szent Gellért szobornál gyorsan leszaladhatok az 56-os villamos megállójához, amivel aztán főúri kényelemben, esőmentesen utazhatok egészen a következő pontig. Pár száz méter megtétele után csak be kell sétálnom az Auchan kapuján és meggyőznöm az ottani pontőrt, hogy adjon már egy pecsétet, legalább addig kicsit vizes leszek a látszat kedvéért. De ha ezzel se szeretnék fáradni, akkor érdemes átszállnom egy 17-esre, ami egészen a bevásárlóközpont kapujáig visz. Majd innen sajnos pár száz métert megint gyalogolnom kell a töltés túloldalán lévő 41-es villamosig, amivel aztán kizötyöghetek a kamaraerdei végállomásig. De ó jaj, innen szükség lesz egy kilométernyi erdei sétára. Ráadásul a viszontagságosabb felső ösvényen kell kezdeni, hogy a megfelelő irányból érkezzek a pontra. A lenti ösvényen igazolás után aztán szépen kigyalogolhatok a 87-es busz megállójába, ami elpöfög velem egészen a Budaörsi útig. Itt átszállok máris egy az ellenkező oldalon haladó nagyjából bármilyen járatra (pl. 40-es busz) és elvitetem magam 3 megállót még a Felsőhatár útig. A túra vége azért tartogat némi feketelevest, mert most már tényleg gyalogolni kell hosszabban, ráadásul felfelé. Bár itt is jár egy 289-es helyi járat, ami valószínűleg elég ritka, de ha szerencsénk van még egy kis mászást kibekkelhetünk vele. És még ebből az utolsó gyaloglós 5 km-ből is lecsíphetek egy kicsit, ha sikerül megcsípni egy 8E-t az Irhás-árok alján, amivel levitetem magam a Gazdagréti térig. Voilá, már itt is vagyok a templomnál, miután sikeresen körbeutaztam a kerületet és gyalogoltam 10 km-t se.
Hoppá, most olvasom az itinert és látom, volt egy pont a Péterhegyi/Ringló út sarkán is. Szóval akkor csak le kellett szállni a 41-esről a Péterhegyi útnál és felsétálni érte és vissza a villamoshoz. (Plusz pár száz méter hozzáad). Egyébként sikeresen kihagytam, mert itinert túra közben nem szoktam olvasni (régi rossz szokásom) és ezen a részen térképes segítségre se volt szükségem. Ergo nem is láttam, hogy van itt pont és a bóját se vettem észre.
 |
| Így, hopponálva is lehetett volna simán teljesíteni - fel se tűnt volna senkinek |
Vajon volt olyan túratárs aki élt ezzel a lehetőséggel? Nem tudom, nem is akarok senkit gyanúsítgatni, de például a Vöröskúti határsorról ismerős, piros-fekete kabátos fickót megint láttam a célban. Lehagyni nem hagyott le, ebben az öltözetben tuti nem futott. Persze az is lehet, hogy nem túrázó volt, hanem mondjuk ő volt a seprű az adott szakaszon, akit már nagyon vártak a nagyréti pontőrök (bár bizonyosak nem voltak afelől, hogy tényleg jön majd ilyen.) Vagy esetleg feladta a túrát és bejött azért a célba mert várták a haverok.
Mivel az egész úton alig találkoztam túrázógyanús egyénekkel, feltételezem, hogy nem vonzott sokakat ez a városi táv ebben a kedvezőtlen időjárásban. Szinte teljesen végig légüres térben haladtam, az a maroknyi ember, aki fennakadt árgus szemeim rostáján, se biztos, hogy mind teljesítő volt.
Elméletben mindenesetre lehetséges lett volna egy ilyen megúszós változat. Néha el is gondolkoztam azon, hogy élek a lehetőséggel (amikor már nagyon időzavarban voltam). A szervezők viszont egy kicsike erőbefektetéssel ki tudták volna zárni annak lehetőségét, hogy ekkora távot el lehessen bliccelni. Csak néhány önigazoló pontot kellett volna kihelyezni a megfelelő helyeken. Első körben például a Törökbálinti úthoz, majd a Farkasréti temető környékén tettem volna ki egyet-egyet, lehetőleg nem megállóba. Majd például tehettek volna a Kopaszira egyet, meg egyet a hosszú Duna-gátra vagy a Budafoki útra. Szintén elkelt volna egy a Ringló utcába, majd a Panoráma-kanyarhoz, mondjuk a lépcső tetejére, hogy tudjuk, biztosan felment-e a túrázó és nem villamosozott-e. Aztán a Susulyka út - Kőérberki út szakaszra is kellett volna legalább egyet kihelyezni. 6-8 darabnál biztos nem kellett volna több és evvel még nem bonyolították volna túl a túrát, ráadásul nem kellett volna önkénteseket se bevonni, maximum a kihelyezéshez és beszedéshez. Azt meg már tényleg meg lehet oldani BKV igénybevételével is.
Az ötlet tehát jó, az útvonal a városi miliő és a sok aszfaltgyaloglás miatt csak közepesen érdekes, de mivel a túra nem kerül minden évben megvalósításra, csak ha november 11. szombatra esik, így túrakülönlegességekre vadászóknak kifejezetten vonzó lehet. A megvalósítás viszont nem kapna túl jó érdemrendet nálam, mivel nagyon úgy tűnt, hogy a szervezők nem fektettek bele túl sok energiát. Nem is beszélve arról, hogy az önkiszolgáló célkaja is csak félszáraz kenyér volt némi nem túl gusztusos, már szanaszét kent lekvárral, zsírral és hagymával meg nutellával. A semminél mindenesetre ez is jobb volt, a turista ne legyen válogatós. Némi anomália a díjazásban is volt, mert a kitűzőre 33 km került, míg az oklevelemen csak 32 km áll. De ez már csak apróság, amin szívesen átsiklok, mert tulajdonképpen valamivel többet gyalogoltam, mint 33 km az órám szerint, az összes kitérőmmel együtt.
Aki mindezek után mégis rászánná magát, hogy induljon egyszer ezen a teljesítménytúrán, készüljön fel alaposan az útvonalból, főleg ha nem hazai pálya számára a XI. kerület. Másrészt ha 32 km-en nem tud megélni ropin, nápolyin és némi répán, vigyen magával elegendő fogára való frissítést. De hátha a szervezők a következő alkalomig felturbózzák magukat és nem lesz erre se szükség.
 |
| A város és a természet, valamint a kerület határán is egyben |
