A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy-Szénás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nagy-Szénás. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 31., hétfő

A sárdagasztás magasiskolája


Hiába nézegettem óránként az előrejelzést, csak nem akart jobb idő kerekedni szombatra. Pedig ezt a Téry 50-et nagyon kinéztem magamnak. Ha ugyan az Iszkirit szkippeltem is, meg a Vérkör instant indulást is már sokadik alkalommal (mindig hétvégére romlik el az idő), akadt még a túranaptárban néhány hosszabbacska túra szombatra és vasárnapra is. A Pilis tavaszi maraton, a Dél-börzsönyi kilátások, a Téry 50 és az Álmos vezér maraton között lehetett válogatni a 40-50 km-es távok szerelmeseinek. Vasárnapra úgy nézett ki, hogy legalább esni nem fog, vagy legalábbis nem tartósan, viszont a vasárnapi Álmos vezér útvonala nagyban egyezett a múltkor Szabival bejárt túrával (Börzsöny kapuja). A Dél-börzsönyi kilátásokkal meg az volt a bajom, hogy esős időben az a terep a Szent Mihály-hegy oldalában maga a pokol, meg egyébként is a Téry volt a favorit. Márpedig azért, mert egyszer már volt randim Téryvel. No nem Ödönnel, azaz más néven Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikkerrel (ezt a nevet magyarosította Téry Ödönre), csak a róla elnevezett emléktúrával és a kedves pontőrökkel. Pár éve ugyanis valami okból kifolyólag a Szakó-nyereg környékén futkároztam (talán peakseztem, már nem emlékszem), és kilyukadtam a Szent Bernátos plakett alatt a Tost-szikláknál, ahol az ott strázsáló pontőrök felvilágosítottak, hogy nem arra kell továbbmenni, amerre szeretnék. Aztán gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők meg megkínáltak nápolyival. Egyúttal fel is került egy igen távoli bakancslistára ez a túra. 

Kik ezek a birkák, akik ilyen esőben is túráznak?

Peti is jelezte, hogy az eső ellenére is eljönne szívesen és ki is fizeti a „hülyék adóját”, ami jelen esetben neki csak 1000 Ft. Hiszen túrázni ugye ingyen is lehet... Ki is néztünk neki egy 20 km-es távot Hűvösvölgytől Klotildligetig, ahol tud velem együtt haladni egy jó darabon. 

Sajnos a meteorológusok most nem tévedtek, elég sűrűn hullott az égi áldás, mikor hajnalban kinéztem az ablakon. Mire indultunk a villamoshoz, kicsit talán csillapodott, de még így is határeset volt, hogy nem a poncsószerű sárga egyszer használatos lebernyeget kellett volna felvennem a rövid esőkabát helyett. Az előbbi már legalább a negyedik túrámon életmentő számomra az újrafelhasználás jegyében, és persze már mindenhol tele van lyukakkal. Legalább szellőzik is kellőképpen.

A rajtoltatás végére sikerült is odaérnünk, 8 előtt 10 perccel már úton is voltunk, távolodva a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától. Talán egy túrázót láttunk még indulni előttünk. Érthető módon nem sokan lelkesedtek a szakadó esőben való sárdagasztásért.

Máriaremetén már szükséges volt az első szerelvényigazítás

Megbeszéltük, hogy futni nem fogunk, ha marad bennem még energia, Klotildliget után úgyis azt csinálok, amit akarok. Az aszfalton ennek ellenére tempósan haladtunk, sorra fogtuk be a nyulainkat. A Pálos 70-nel egyező szakaszon megint elhaladtunk a kedvenc virágárusom előtt, aki most életnagyságú juhokkal rukkolt ki húsvéti díszletként. Fotóztodtunk is a rokonokkal, hiszen ilyen esőben csak a birkák túráznak. A máriaremetei templom előtt a szabadtéri oltárnál már meg is kellett állnunk szerelvényt igazítani, mivel úgy tűnt, mégis csak a poncsóra lesz szükség, ami legalább a combomat is takarja. Egyben megnéztük, hol lesz az első EP, mert ezt induláskor elfelejtettük. Hamarosan rá is akadtunk a pecsételő kollégára a Remete-szurdok bejáratánál, aki az esőben ázott. Szerencsére már nem sokáig, hiszen a mezőny vége volt érkezőben. 

Rohanó patak a szurdok mélyén - szép lesz ezen átkelni!

Az égi áldás csak nem akart szűnni, számunkra pedig kezdődtek az igazi kihívások az igazi terepen. A szurdokban kialakított sétány sárügyileg még egész istenes volt, mindössze a földigiliszták partiztak mindenfelé tömegesen. Nekünk meg igyekezni kellett, nehogy rátapossunk egy-egy hosszabb vagy rövidebb spagettiszökevényre, vagy a botunk végére tűzzünk belőlük néhányat, miközben éppen elkerülünk egy pofára esést. Az egyetlen ésszerű döntés ma az volt, hogy magunkkal hoztuk a túrabotokat. Máris nagy segítségére volt Petinek, aki tőlem eltérően a köveken lépdelt át a hömpölygő patakon. Én egyszerűre vettem a figurát, bízva vízhatlan zoknim tudásában. Itt még bírta a gyűrődést, aztán inkább feladta ezt a túrát, sokkot kapva a rengeteg, minden irányból bejutni próbáló nedvességtől és sártól.

Gilisztaparty mindenhol

Számunkra is érkezett rögtön a második nagy kihívás, kimászni a szurdok fölé a sziklás és igen meredek emelkedőn. Tulajdonképpen a botokat emiatt hoztam el, gondolva arra, hogy ez esőben nem lesz egy egyszerű feladat. Bár volt egy rész, ahol a fák segítségét is igénybe kellett vennem, miközben a talaj egyfolytában ki akart csúszni a lábaim alól, mégsem ez az emelkedő volt sárügyileg a legnehezebb feladvány ezen a túrán. Sőt, miután felértünk, tulajdonképpen jó darabon egész korrektek voltak a talajviszonyok, csak a giliszták épségére kellett ügyelnünk. Illetve nekem arra, hogy lépést tudjak tartani Petivel. Bár fordítva szokott lenni, ma ő reggelizett versenylovat és táltosodott meg. Ha nem léptem ki eléggé, már futhattam is utána. 

Mindenki másképp csinálja!

A Muflon itató előtti pocsolyákat is sikerrel abszolváltuk, így máris kérhettük a gondos bebugyolálás ellenére már most rommá ázni kezdő itinereinkbe a második pecsétet. Kaptunk egy extra jubileumi kitűzőt is. A büfében lehetett volna töltekezni is saját kontóra, de volt még bőven hazai nálunk, így ezzel nem éltünk. A büfé feletti Bermuda-háromszögem kicsit most is feladta a leckét tájékozódásügyileg, de második próbálkozásra sikerült megtalálni a kék folytatását. Az útvonal Piliscsabáig egyáltalán nem volt bonyolult: csak szépen előre a Kéktúra útvonalán.

És egyszer csak fent voltunk!

A Nagy-Szénást mászva kezdtem eléhezni, elő kellett vennem a szeletkéimet. A Szénás az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben, főleg a csodás körpanoráma miatt. Ezúttal ez a fantáziánkra volt bízva. A hegycsúccsal kapcsolatos meteorológiai megállapításaim, miszerint ennek a hegynek egy sajátos mikroklímája van, ezúttal is alátámasztást nyertek. Köd és metsző szél a csúcskeresztnél, nem is fotózkodtunk túl sokáig, nem is nagyon volt mit. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy helyes úton találjunk le jelzések híján. Szerencsére kis túlzással már a kövekből és a lejtés fokából megmondom, rajta vagyunk-e az ösvényen, annyit jártam erre. Nappal, éjjel, hóban, napsütésben és most esőben is. Mert hiába ígérték, az égi áldás egy picit se akart alább hagyni. 

Az a sokat emlegetett csodálatos kilátás a Nagy-Szénáson

Ahonnan a kék kereszt leválik az Országos kékről, jött az újabb móka: a talpon maradni játék. Meglepetést ez sem okozott, hiszen a tavalyi BHTCS-n ez a rész pontosan ugyanilyen volt. A Bükkös-árok szinte végig egy lejtős koripálya volt, áldottam is az eszem, hogy hoztam a botokat. Petinek gyorsabban ment az ereszkedés is – vagy alapból ügyesebb, meg kevésbé kopott az UltraGlide-jának a talpa, így a kevésbé saras szakaszokon megint loholhattam utána. Menet közben előzgettünk is, például egy csoportot, akiket egyszer már megelőztünk, de ők nem előztek minket vissza. Nem is értettük, hogyan kerültek megint elénk – de hát a csúcsrégiót, ahol nincs EP, nagyon ügyesen ki lehet kerülni megspórolva evvel egy adagnyi mászást. Az előírt útvonalat lazán értelmező túratársakba aztán később is belebotlottunk. Mi azért evvel nem törődve, csak némileg bosszankodva, mentünk szépen előre a megadott tracken. Ráadásul most már futva, mert a végre kevésbé saras úton Petinek kedve támadt kocogni kicsit. 

Piliscsabáig se volt a túra egy diadalmenet

Bekanyarodván Piliscsaba utcáira több rálátás nyílt a környező hegyekre és talán egy nüansznyival, de éppen csak annyival, kezdett világosodni az ég és evvel együtt szűnni kezdett a csapadék. Pedig úgy számoltam az előrejelzés alapján, hogy innen már maximum csak szemerkélni fog. Sajnos nagyon nem úgy tűnt, hogy itt perceken vagy akár egy órán belül nagyobb változás lesz. 


Ha eddig nagyon átnedvesedett volna a cipőnk, itt a Kálvária utcában szinte minden bokor alján találhattunk volna másikat, annyi volt a szétszórt lábbeli, mégpedig a sukárabb fajtából. Lehet, hogy a cipődobálás a hobbijuk a környékbeli lakosoknak, vagy egyszerűen az esti buli volt csak túl jó. Később áthaladunk egy éppen zárni készülő piacon, ahol az árusok már elfelé pakoltak. Milyen kár, pedig ha nem túrázunk, szombat reggelenként kedvenc időtöltésünk a piacozás. A vasútállomásnál kisebb dilemmát okozott, merre haladjunk tovább, mivel egy kisebb társaság megint nem túlzottan ragaszkodott a trackhez. Nekünk az előírás szerint még pár lépésnyit meg kellett tennünk a kéken, hogy aztán a kék háromszögre, majd a jelzetlen Szent István utcára váltva impozáns ősfás és villákkal teli utcákon eljussunk a klotildligeti állomáshoz. Egy csöppet se bántuk meg, hogy ezt a hosszabb és szintekben gazdagabb utat választottuk, annyi szép látnivaló volt. A Kiskopár bisztróban Peti be is fejezte a túrát, átvette a díjazását, amihez egy italbón is járt. Nagyon furcsálltuk, hogy semmi harapnivaló nem volt mellé, pedig igazán jól esett volna, meg korábbi leírásokban (ld. Márton Dani tavalyi beszámolója) azt olvastam, hogy itt szokott lenni zsíros kenyér. Szegény Petit meg avval áltattam az utolsó kilométereken, hogy most már fölösleges elővenni a hazait, mert mindjárt kap enni. Annak fényében, hogy ezután milyen trakta járt az 50-eseknek, megkockáztatom, hogy talán 1000 Ft-ba, ami manapság már tényleg potom pénz egy nevezésért, belefért volna egy müzli szelet vagy egy kevéske zsíros kenyér. Vagy arra ügyelhettek volna a szervezők, hogy a 20 km-es távon indulóknak is járjon ennivaló is, ne csak ital (mondjuk néhány nápolyi vagy bármi, nem gondolok komoly és drága dolgokra). 

Református templom a Szent István utcában

No ennyi baj legyen, maradt még a hátizsákunkban némi muníció, meg a büfében is lehetett venni ezt-azt. Kikértünk magunknak egy kólát és egy tonikot a bónra, aztán úgy döntöttem, mindketten megérdemlünk az eddigi ázás és sárban tapicskolás fejében egy jégert is. Peti óvatosan rákérdezett, nem akarnék-e most vele hazamenni inkább. Bár minden racionális érv emellett szólt volna, én mégis eltökélt voltam: megyek tovább Dömösre. Nekem ez az edzés van „előírva” mára, ebből nem engedek. Időjárást bajnoksági futamoknál se lehet választani, ha esőt dob a gép, akkor azt kell szeretni. Megbeszéltük, hogy ha úgy látom jónak, vagy ha nem engednek fel a buszra, Peti eljön értem és hoz száraz ruhát. 

Ennek a berninek több esze van, be is húzódott az eresz alá

A sárga, már túlzottan is szellőssé vált lebernyegemtől itt véglegesen megválok, felveszek egy száraz futókabátot, rá pedig a rövid esőkabátot, aztán nekilódulok a maradéknak a piros kereszten, immár egyedül. Hogy ne fázzak, kocogni kezdek, aztán úgy is maradok, amíg nem kezd nagyon emelkedni az út. A jéger is fűt belülről, szinte túlzottan is. Felérve a kis hágóba, megint szaladni kezdek, szerencsére a terep se akadályoz ebben. Most elég gyorsan fogynak a kilométerek, egészen addig, míg egy réten a jelzés (most már a Piros 65-ről ismerős piros/sárga) élesen balra nem kanyarodik egy gázpászta mentén. Ha nem emlékeznék, akkor is elég egyértelmű, merre is kell továbbmenni, élesen kirajzolódik a nyoma az előttem haladók szenvedésének a mérhetetlen sártengerben. Egy rövid szakaszon még meg lehet úszni a fűben a nagyobb dagonyázást, de aztán az egérút is távozik a gázpásztával egyetemben, nincs menekvés. 

Továbbra is igen borús kilátások

Ezen a részen száraz időben egész jól lehetne futni, de legalább tempósan lépegetni Pilisszántó felé, most azonban szánalmas botorkálás veszi kezdetét hol jelzett úton, hol meg ki tudja hol, mert jelzések elég ritkán vannak. Sokszor csak akkor veszem észre, hogy letértem, mikor ránézek a biztonság kedvéért a telefonomra. Gyorsan visszakorrigálok, hogy immár jelzett úton korcsolyázhassak vagy cuppoghassak tova a sár aktuális minőségétől függően. És mintha még az eső is újból jobban rákezdene, ezt a túrát és vele együtt a mi szenvedésünk még az ég is siratja. Vagy már temeti is. A Pilis koporsóalakú sziluettje is csak alig látszik ki a mélyszürke felhőpaplanból. Alig futok pár száz métert, már fékezhetek is be, mert jön egy túlélős szakasz, ahol talpon maradni is feladat. Ráadásul az ösvényen maradni se egyszerű: egy szintén tévútra került túratárs jelzi máris, hogy ne fussak tovább abba az irányba, hanem forduljak szépen vissza, ha a Téry 50-en vagyok és nem csak saját szakállamra futkározok megrögzött mazochistaként ebben a fránya időben. Mikor lemaradok héricseket fotózni, majd újból felveszem futva a fonalat, ismét gyanús lesz, hogy még mindig nem értem utol a másik túrázót. Hát persze, mert megint nem az ösvényen vagyok. Visszafordulok, hogy a bozótoson keresztül vezető csapáson érjem el végre a sárgát. Pont sikerül beérnem a srác elé. 


Aztán a Mészégetők-kútjánál búcsút is mondok neki, felhúzva a nyúlcipőt. Végre haladósabb terep, végre lehet futni! Nagy szó errefelé az ilyen. És végre alig esik már. Az aszfalton ügyelni kell az autókra, aztán betérve az erdőbe gyorsan abszolválom a rövid kaptatót a Magas-hegy-nyeregben lévő elágazáshoz. A régi Pálos útvonaláról minden ismerős, az ereszkedés a zöldön is, amit ismét megkocogok, egészen addig a pontig, amíg fel nem túrták az utat a favágók. Onnan már igen bajos a gyaloglás is. Az aszfaltcsíkot keresztezve újfent emelkedik az út rövid ideig, majd megint futós szakasz jön a Som-hegyi kulcsosházig. Végre nincs sár! Már minimum fél kilométernyi sármentes szakasznak is örülök. De jön még olyan idő, hogy majd ennél rövidebbeknek is örülni fogok... Csak most még nem tudom...

Mészégetők-kútja

Most azonban rövid ideig a sárdagasztás helyett fontosabb feladatom akad: választanom kell a meleg zöldségleves vagy paradicsomleves között, illetve gondolkodhatok azon, tegyek-e zsíros kenyeremre hagymát vagy se. Míg a bőségesen terített asztalról pusztítok, van időm szárítkozni is a melegben, hallgatva azokat a régi zenéket, amik valószínűleg a pontőrök fiatalkorának voltak a slágerei. Látszik, hogy összeszokott baráti társaságról van szó, a sarokban a gitár, megy az élcelődés. Végre van egy kis időm pillantást vetni a salátává ázott Jubileumi Eötvös totóra, amit még az itinerrel együtt  kaptam a rajtban. Csak hiú ábránd volt, hogy én ezt „nagytudású” turistaként kapásból csont nélkül kitöltöm majd. Még itthon, kis utánanézés után is van megválaszolatlan kérdés, például az, hogy melyik évben rendezték először a BEAC Maxi 110-et (lehet, hogy illene tudnom?). 

Eötvös totó - kevés kérdésre tudtam élből a választ

Meleg atmoszférájú kis turistaház barátságos fogadtatással

Az egyik szervező bácsi még búcsúzóul megmutatja, hogy jutok le a faluba legegyszerűbben, pedig a track nem pont arra vezet. De mivel figyelnek, és ha nem jó felé megyek, bizonyára szólnak is, most maradok ennél a verziónál. A bácsit igazolja, hogy a javasolt útvonal tényleg látványos és viszonylag gyors is, és ami nagy szó, sármentes. Miközben a falu szélén legelésző birkákat fotózom, önkéntelenül is dúdolgatom, hogy „Amikor én még kislány voltam...”. Nos az nekem se mostanában volt. De belül sikerült megmaradni annak. 

Isteni paradicsomleves

Már megint birkák - ezúttal élők

Pipálnak a környező hegyek, az eső végre teljesen elállt, aszfalt a lábam alatt, gyerünk, haladjunk, amíg lehet. Aztán úgyis jön pár kilométernyi mászás fel a Dobogókőre. Amennyire a sár engedi, tolom magam fel a botjaimmal, csak egyszer-kétszer állok meg fotózni virágokat meg ilyesmit. Hiába felkapott turistacentrum, csak lézeng az erdőben egy-egy turista, akik most indulnak útnak, kivárva az eső végét. A hegytetőn megint köd terjeng, már sejthető, hogy nem ma fognak készülni legjobb képeim a Dunakanyarról. Mielőtt tehetnék erre egy kísérletet, azonban jelenésem van a régi turistaházban, ahol most egy turistamúzeum van berendezve. Itt kapom meg a sokadik pecsétem egy kedves nénitől. Picit elbeszélgetünk, már sokadszor merül fel a kérdés a túra során, hogy ugye nehéz ez a túra. Most mit mondjak, eszem ágában sincs degradálni a szervezők által kitalált útvonalat, de ez kimondottan egy könnyű ötvenesnek számít, viszonylag kevés szinttel és minimális mennyiségű technikásabbnak számító szakasszal. Ráadásul már sok ennél lényegesen nehezebb vándorláson vagyok túl. Megmondom az igazságot: nehéznek nem nehéz, de a terep és az időjárás most azzá teszi. De ezzel nincs is semmi baj, különben nem is lennék itt. Vagy eleve otthon maradtam volna, vagy más túrán caplatnék, vagy már vonatoznék is haza besokalva az eddigiektől. 

Mindenféle kankalinok

A régi menedékház, ami otthont ad a Turista Múzeumnak

A múzeum egy pici idősziget, tele korabeli fotókkal és kordokumentumokkal a túrázás hőskorából. Belülről még nem is láttam ezt az épületet. Bár sietnék, mégis muszáj körbenéznem, még ha nem is tudok mindent tüzetesen végigolvasni. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni ide. Kiderül például, micsoda ruhakölteményekben túráztak, sőt másztak sziklát régen a hölgyek. Meg se próbálom eldönteni, vajon  én vagyok-e a nagyobb ász, aki most 50 km-t gyalogol egyhuzamban, vagy ők. Szeretünk a régi kor asszonyaira úgy gondolni, mint holmi gyenge kis penészvirágokra, akik csak a zsúrok, bálok világában mozogtak, és esetleg csak a gyereknevelés vagy a háztartás foglalkoztatott. De ez korántsem volt igaz. Ráadásul nekik komolyan meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak vagy férfiasnak titulált tevékenységeket, szakmákat űzhessenek.

Jó masszív darabok, biztos tartósabbak a maiaknál. Hogy kényelmesebbek is, azt nem hiszem.

Ha már Téry emléktúrán vagyok, Kötelező megszemlélnem Téry Ödön emlékművét a ház mögötti kilátóhelyen. A kilátás ma érdeklődés hiányában úgyis elmarad. Téry Ödön, amellett, hogy a magyar turistaság egyik atyja volt, az első fecskék közé számított, akik felfedezték a Pilis turisztikai értékeit. Van róla elnevezve menedékház, horhos és kuloár  a Magas-Tátrában, hegycsúcs a Dolomitokban, valamint itt a Visegrádi-hegységben egy útvonal, amit most be is járunk Dobogókőtől Dömösig. 

Téry Ödön volt az alapítója és szerkesztője a Turisták Lapjának, melynek első száma 1889-ben jelent meg és az első magyar turisztikai jellegű folyóirat volt

Nekiindulok a hosszú gerincnek a Tost-sziklákig, ahol a következő EP lesz. Indulás után picit elbizonytalanodom, kaptam-e pecsétet, de aztán beugrik, hogy persze, hiszen a múzeumos néni rá is kérdezett a rajtszámomra. Gyerünk hát tovább. A Rezső-kilátónál érkezik szemből egy terepfutó, ami nekem lejtő, neki emelkedő, de így is ügyesen halad. Köszöntöm a kollégát és húzok tovább, szerencsére a terep is teljesen rendben van itt fent. Nincs lámpám, muszáj leérnem sötétedés előtt. És ki tudja, milyen lesz az út le Dömösre. Álmaimban persze könnyedén lekocogok a faluba, de sajnos a valóság merőben máshogy alakul. A sziklák fölötti EP-n is van gyümölcs, nápolyi, sőt sör, bor és pálinka is, a legelsőből biztos kevés fogyott ma. Alkohollal ma már nem élek, viszont a gyümölcsöket végigkóstolom többször is. A sziklák alatti lépcsőn nem kockáztatok, de nem ez lesz amúgy sem a legcsúszósabb rész Dömös irányába. Ami futható volt, azt próbáltam is megfutni, de haladásomat leginkább a rapszodikus szó jellemezné. Mint ahogyan a terepviszonyokat is. Megiramodás, aztán satufék és tyúklépésben való botorkálás. Csúszkálás, piruettek, majd egy seggre ülés a legmeredekebb lejtőn, amivel a buszra való felkerülésem esélye is egyre halványul. Egy idősebb túrázó bácsinak bemutattam egy dupla leszúrt rittbergert az egyik, egyébként meglehetősen szép réten, egy alattomos sárfolton. A rét élvezeti értéke a mai nap sajnos erősen korlátozott volt amúgy is. Sár, sár, sár, lefelé haladva egyre több és egyre csúszósabb. Majdnem mindegy volt, hogy melyik útszélen próbálkozom, bízva abban, hogy az avar kicsit majd megfog. A legvégén még bevezetett az ún. Téry út egy csúszdává vált horhosba. Egyedül azt sajnáltam, hogy a síléceket otthon hagytam, most a bot mellé jól jöttek volna – főleg, ha tudnék még síelni. 

Téry emlékmű Dobogókőn

Ezért a kilátásért érdemes volt feljönni 😄

Hegyi Szent Bernát emlékműve a Tost-szikláknál a Szakó-nyereg fölött

Végtelen megkönnyebbülés volt szárazföldre, vagyis szilárd talajra érni, aminek úgy megörültem, hogy majdnem túlfutottam a célon. A pontőrök integetve kiabáltak, hogy menjek már oda, a vége itt van és nem a kétszáz méterre lévő buszmegállóban, amit előzetes (de téves) információk alapján annak véltem. Kicsit megpihentem és latolgattam, hogy jár egy sör mégis erre a túrára, de mivel negyed óra múlva ment a busz és addig még amennyire lehet, rendbe kellett tennem magam, hogy egy kicsit is szalon- és felszállóképesnek bizonyuljak, nem sokáig vesztegethettem az időt. Persze ez elég reménytelen próbálkozás volt, végignézve a sárlepte ruházatomon. Közben megérkezett András is a megállóba, akivel nagyjából már a túra eleje óta kerülgettük egymást. Aki hihetetlenül gyorsan és stabilan haladt, úgy, hogy talán egy métert se kocogott bele. Megkínált egy kis diákcsemegével, aztán végigbeszélgettük a több mint egy órás utat Újpest Városkapuig. Volt miről beszámolnia mindegyikünknek. 

Dömös határában végre valami látszik a túlpartról

Régi temető

Egy viszonylag új felfedezettem Дeva, akinek nagyon természetközeli zenéi vannak, ötvözve az elektronikát, népzenét és a kóruszenét - mind közel áll hozzám - „Ahol én eljárok, még a fák is sírnak...”: 




Kicsit viharvert dokumentumok


Strava-link:


2024. január 8., hétfő

BHTCS, esőben, sárban ködben

 Kezdődjön az új év máris egy bakancslistás túrával, méghozzá a Budai-hegység Távoli Csúcsai nevű éjszakai extrém tájékozódási teljesítménytúrával, röviden csak BHTCS-vel. A túra lényege az, hogy van 6 db előre megadott csúcs (jelen esetben a Nagy-Szénás, Nagy-Kopasz, Ilona-lak, Meszes-hegy, Fekete-fej, Zajnát), illetve 3 darab meglepetés csúcs, melyeknek neve csak indulásnál derül ki. Ezeket a csúcsokat kell tetszőleges sorrendben felkeresni 10 óra alatt. Illetve van még egy ráadás csúcs, idén az Alsó-Zsíros-hegy, melynek felkereséséért plusz egy óra jár még a szintidőhöz. 

Ez a jópofa játék számomra egy merőben új dolog kipróbálását jelentette, mert ugye már voltam éjszakai extrém teljesítménytúrán többször is, tájfutottam is rövid ideig, valamint a Csanya féle Peaks sorozaton is edződtem az elmúlt évek során, ami elég hasonló műfaj ehhez, csak a csúcsokat nappal kellett (illetve nem volt tilos nappal) keresgélni. Így együtt a túrázás/futás, extremitás, tájékozódás és az éjszaka még nem szerepelt a repertoáromban. Hát akkor majd most! 

Az extrém faktort tovább növelte az időjárás, mert pont szombatra kellett megérkeznie a frontnak, ami egész napos, tartós esőt hozott. Ez természetesen már napokkal az indulás előtt sejthető volt, maximum reménykedni tudtam, hogy ezúttal tévednek a meteorológusok. Illetve tudtam készülni lelkiekben az esős menetre, ha mégsem vétenék el a prognózist. Még felmerült az az opció is, hogy esetleg hagyom a fenébe az egészet és alszom egy jót ahelyett, hogy kint tapicskolok az esős, saras erdőben körülbelül minimum 6 órát. De ez a választás nem pálya, ha olyan túrákra készül az ember, mint én a nem is olyan távoli jövőben, szóval tessék csak kimenni és csinálni! A pontőrök is mind kint lesznek, ráadásul egy helyben ácsorogva, szóval nekik még rosszabb a helyzetük. Ez volt a második dolog, ami valamennyire motivált. Más érvet egyszerűen nem tudtam felhozni amellett, hogy mi a búbánatnak szaladgál az ember egy szál lenge futófelszerelésben keresztül-kasul a Budai-hegységen egy esős és hideg január eleji éjszakán. Persze még nyomott az is a latban, hogy rajtam kívül teszi mindezt még körülbelül másik 700 ember is túrázva vagy futva, szóval nem én leszek az egyedüli futóbolond Nagykovácsi térségében.

A szervezők nem javasolták a kiírásban, hogy a résztvevők első alkalommal egyedül induljanak, hacsak nem vérprofik tájékozódás terén. Én mégis úgy döntöttem, hogy igyekszem egyedül helyt állni, mert ez az igazi kihívás az egészben, úgyis lesznek mások is úton, akikhez szükség esetén lehet majd csapódni, ha valami gond lenne. Kezdő ugyan tényleg nem vagyok, de lehet, hogy kicsit elbíztam magam képességeim terén ezzel a döntéssel, és túl könnyelműen vettem a lehetséges veszélyeket. Ez majd kiderül úgyis menet közben. Számítottam azért az elég jó terepismeretemre és tájékozódóképességemre, sokéves túravezetői tapasztalatomra, meg arra, hogy jó pár lehetséges pluszcsúcson jártam már Csanyának köszönhetően, illetve magánszorgalomból az összes kötelező hegyet végiglátogattam tetemes túramúltam során legalább egyszer, de a Zajnát kivételével inkább számtalanszor. Eminens diák módjára készültem is meglehetősen alaposan – végignézegettem, mik voltak a túra hosszú története során (ez már a 20. rendezés!) a meglepetés csúcsok, ezeket próbáltam térképen elhelyezni (már amelyiket tudtam, mert voltak olyanok, melyeket semmilyen hozzáférhető térképen nem találtam), megterveztem az alapútvonalamat, olvasgattam a korábbi évek beszámolóit. Indulás előtti napon azonban felrúgtam az eredeti útvonalkoncepciómat, ami a csúcsoknak az Alsó-Zsíros-hegytől kezdve az óramutató  járásának megfelelően történő felkeresését jelentette volna, és inkább úgy döntöttem, hogy ellentétes irányba, a Nagy-Szénás felé haladok majd. Mégpedig amiatt, mert éjszaka így ismerem jobban ezt a vidéket a Kitörés teljesítéseimnek köszönhetően. Talán ez is segítségemre lesz, hiszen azért éjszaka a körülöttem lévő dolgokat, így minden egyébként ismerős helyet teljesen máshogy észlelek, ismerek fel a beszűkült érzékelésemnek köszönhetően.

Már megint hosszúra nyúlt a körítés, így most akkor jöjjön a szombat este és teleportáljuk magunkat a BKV segítségével Nagykovácsiba. Még nincs 6 óra de már nagy a tülekedés a plébánián. Ugyan a rajtszámom alapján nem igazán találok magamnak megfelelő sort (félreértettem valamit vagy még csak rövidtávosokat indítják?), mégis beállok egybe, hogy legalább megtudjam, mi a pálya. Közben látom, hogy a kiírtak alapján jó eséllyel a számomra tök ismeretlen Csaba-hegy, a Kerek-hegy, amit máris el tudok helyezni a képzeletbeli térképemen, valamint a Peaks sorozatból ismert Kakukk-hegy lesz a 3 meglepi csúcs. A Csaba-hegyet úgy Piliscsaba tájékára lövöm be  látatlanban is, és tudom, hogy a Kakukk-hegy is jókora kitérőt jelent déli irányba, így sejtem, hogy a 35 kilométeres alaptúrám elég szépen kibővül majd. Közben megtudom, hogy egyelőre valóban a közeli csúcsosok indulnak még, tehát vagy várok kicsit, vagy beállok egy másik már kígyózó sorba. Úgy döntök, akkor egyelőre összerakom az indulófelszerelésem és bedepózom a maradékot. Sajnos hivatalos depót nem látok, így otthagyom a zsákom a váltás ruhámmal egy asztalon, remélve, hogy semminek nem kel lába, mire visszaérek. Majd sorba állok az itinerért, amit egy újabb több perces molyolás követ egy félreeső raktárszerű helyiségben egy könyvekkel teli doboz tetején, hogy véglegesítsem a felszerelésem és összerakjam az útvonalam. Mikor végre minden kész, egy újabb asztalnál kérek rajtidőt és kilövök az Alsó-Zsíros-hegy irányába. 

...és ekkora ködben kb. ennyi se látszik belőle

Tessék, így néz ki egy pont ezen a túrán...

Egyelőre a településen belül könnyű a tájékozódás és rutinosan haladok, hiszen az Alpin trailen és az OKT70-en is itt mentem fel a zöld jelzés mentén. A gondok a közvilágítás megszűntével kezdődtek. Kiértem egy tisztásra, felkapcsoltam a lámpám, majd beléptem az erdőbe a jelzés alapján. Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát neki! (Ennyire körülményesen és papírra vethetően biztos nem fogalmaztam, de ami kijött a számon, annak kb. ugyanez volt a jelentése.) Akármilyen fokozatra állítottam is a lámpám, az orromnál tovább nem sokkal láttam. Azaz leginkább amit láttam, az a tejfehér ködből derengő növényzet volt. Hogy hol van itt az út, azt legfeljebb a Jóisten tudja. Ha meg a telefonomon néztem, merre is kéne menni, akkor rendre szépen besétáltam a bozót legközepébe és fennakadtam valami susnyán. Na így egy csúcsot is nehéz lesz megtalálni, nemhogy tízet! De szerencsére jött már mögöttem egy másik lámpa fénye, vele egy másik túrázó, így ketten azért többre mentünk. Egyikünk próbálta tartani az ösvénynek gondolt irányt, másik meg korrigált a telefon alapján, ha szükséges volt, mert még így is marha könnyű volt elvéteni az utat. Ráadásul egyikünk se először járt erre. A telefonon a Mapy alkalmazást néztem és ez alapján láttam, hogy balra egy ösvényen le kéne térni a pont vélt helyéhez. De kicsit odébb láttunk pár lámpafényt, így először inkább oda mentünk, hátha a túratársak már rátaláltak az ellenőrzőpontra. De nem, csak az emlékműre leltek rá, ami az itinerben is támpontként szerepel. Ők azonban úgy értelmezték a leírást, hogy a pontnak itt kéne lennie. Mondtam, hogy szerintem pont ellenkezőleg, azt akarják mondani, hogy nem itt van, hanem kicsit odébb, egy kiszögellésen. Végül elővettük az addigra ronggyá ázott itinerem (pedig direkt a nyakamba akasztott műanyag térképtartómban tároltam, ahonnan eddig ki se vettem) és elolvastuk újra a szöveget. Jól emlékeztem, valóban máshol kellett keresni a pontot. Javasoltam, menjünk át a térképen jelzett magaslatra a kis ösvényen, amin már az előbb is le akartam térni. Kimásztunk (inkább botorkáltunk) a fenyőkkel tarkított sziklás magaslatra, de pontnak semmilyen jele se volt. Nagyjából mind elsőbálozók voltunk, így nem annyira tudtuk, hogy kéne ezen a túrán egy pontnak kinéznie. Mindenesetre legalább egy ládának, pecsétnek, bójának vagy ilyesminek kellett volna ott lennie, de nem volt. A magaslatot szinte már minden oldalról körbejártuk egyre kétségbeesettebben, hiszen minden arra utalt, hogy jó helyen vagyunk. Letértünk a kék háromszögről, hullámvasutaztunk, fenyők is vannak. Végül kis csapatunk egyik tagja felhívta a szervezőket segítségért. De ez is csak azt erősítette meg bennünk, hogy megfelelő helyen vagyunk. Viszont pontféleség sehol... Egyedül talán az nem stimmelt, hogy kopár gerinc. Jó, akkor menjünk vissza a jelzésre és próbáljuk meg egy másik leágazó útnyúlványon, van erre még pár. Közben új emberek csatlakoztak, közülük volt, aki már kereste az emlékművön túl is, de hiába. Ekkor ötletszerűen átváltottam a Locus alkalmazásra és lőn világosság! A Mapy a helynevet egy másik nyúlványra teszi, mint a Locus! Hát persze, hogy ez a hegy, amit keresni kéne, az ismert kilátópont, ahol számtalanszor csodáltuk már a Pilisre táruló kilátást különféle túrákon. Bár a csapat tovább ment a háromszögön, én úgy gondoltam, teszek abba az irányba egy utolsó próbát, ha már ennyi időt elvesztegettem itt. Kísérletem siker koronázta, a tényleg kopár gerinc végén ott derengett a ködben a karácsonyi égőkkel kivilágított önellenőrzőpont. Fogalmam se volt, hogy a szétázott papíron hogy marad meg majd a pecsét, mindenesetre benyomtam és iszkoltam elfele. Közben jöttek már szembe a többiek, mondtam is nekik örömmel, hogy jó helyen járnak.

Gyerünk akkor tovább, fel a Nagy-Szénásra! A sötétben is ismert úton talán egyszerűbb lesz. Aha, persze! Kiértem megint erre a Bermuda-háromszöggel is felérő tisztásra és rögtön valami másik utcába sikerült kimennem, véletlenül se oda, ahol a jelzés halad. Na mindegy, irányban legalább jó lesz. Végigtrappoltam futólépésben egészen az erdei leágazásig, amit legalább rögtön meg is találtam. Az erdőben kezdődött elölről a „merre is lehet az út” nevű játék. De szerencsére kezdett a szemem vagy hozzászokni a ködhöz, vagy egyszerűen jobban ráállni a lényegre, és a körülményekhez képest egész jól tudtam haladni. Futni kicsit nehezebb volt, mert sebességgel kombinálva még bajosabb volt a menetirány tartása. Egyedül ott volt némi támpont, ahol fehér murvával leszórták az utat vagy volt némi világosabb színű kőzet az ösvényen. Értelmet nyert tehát a Budai-hegységben eluralkodó újabb, számomra nem túl szimpatikus trend. Az eddigiekhez képest egész gyorsan meglett a pont, ami nem is a csúcson volt, hanem a piros/kék elágazásban az esőházban. Nyilván nem akart a pontőr mindenáron elázni. Így viszont igénybe kellett vennem az útvonal újratervezését, hiszen úgy terveztem, hogy majd az Országos Kéken haladok Piliscsaba irányába, ahonnan kis kitérőt teszek a következő pontomra a Csaba-hegyen. Láttam azonban, hogy az előttem igazoló futók a piroson távoznak. Valamit tudhatnak, amit én nem, szóval hülye leszek felmászni a csúcsra, ha van másik egérút. És van, mert a piros, piros kereszt kombinációval szintemelkedés nélkül, rövidebb úton elérhető a kék. Neki is iramodtam, de a kezdeti lendületnek hamar vége szakadt. Az út egyetlen hatalmas lejtős korcsolyapályává vált ugyanis. Amit jég helyett (előre elnézést a vulgáris hasonlatért, esélyes, hogy nem az utolsó lesz) híg fosszerű, rettentően csúszós sár borított. 

Máris lopom Csanya posztját a Terepfutás facebook csoportból, nagyon idevág

Ahol máskor perceket spórolva hasítani lehetne, csak tyúklépésben óvatoskodhatok a pálya szélén, hogy több esélyt adjak annak, hogy komolyabb esés és sérülés nélkül teljesítsem a mai kiruccanást. Az, hogy mennyire leszek eközben vizes, koszos, nyakig sáros, nem érdekel már. És nem érdekel már az se, hogy fogom-e tudni teljesíteni ezt az egész őrületet szintidőn belül, és hogy esetleg fel fogom-e adni idő előtt. Ez csak egy játék, a lényeg az itt és most, örüljek legalább annak és próbáljam valamennyire élvezni a terep-és időjárási viszonyokhoz képest azt, hogy itt vagyok az éjszakai erdőben, ahelyett, hogy a négy fal között kuksolnék, hogy futok, mozgok, akármilyen is az időjárás (indulás óta is egyfolytában esik), akármilyenek is a körülmények. Ahogy lejjebb jutok, legalább a köd szűnik, a sár ismétlődő jelleggel újra és újra felbukkan. Előzöm az óvatoskodó túrázókat, de sajnos nekem is muszáj óvatoskodnom, mert nem szabad szétcsapni és összetörni magam, gondolni kell a versenyekre is a következő hétvégéken. A játék résszel elég pocsékul állok, 2 pont van meg a 10-ből eddig. És már sokkal több időt elpazaroltam az időkeretből erre, mint eredetileg szándékoztam. Minimum 20 percet elcsesztem az Alsó-Zsíros-hegynél és most is sokkal lassabban tudok csak haladni, mint ahogy szeretnék. Miközben számolgatom a hátralévő csúcsokat, sehogy se jön ki a matek, mert mindig kihagyom a Zajnátot, másrészt csak sikerül beletrappolnom egy-egy láthatatlan pocsolyába. Már úgyis tök mindegy, a Speedgoatot ma offolom valószínűleg egy kis időre. Legalább ami bemegy, idővel távozik is és mivel nincs túl hideg, nem fagy le a most végre előrelátó módon szarvasfaggyúval vastagon bekent lábfejem a bekerülő víztől és egyéb cuccoktól.

A Csaba-hegy letérőjéhez így is viszonylag hamar odaérek az eddigiekhez képest és a sporttársak lámpái egyértelműen jelzik, hogy hol kell/érdemes megkezdeni a mászást. Megyek hát utánuk. Az ösvény kettéágazik, egy nagyobb csoportosulás jobbra tart. Hmmm, a csúcs viszont egyértelműen balra van. Onnan is jönnek ketten lefelé. Elindulok hát balra. Viszont azt látom, egyre többen haladnak a jobb oldali úton. Vajon tudnak valamit? Átmászok oda a susnyában és kiderül, a térkép fölött tanakodnak éppen. Tessék hallgatni a saját megérzésekre, itt nem az a feladat, hogy mások lámpái után menjünk vakon! Gyerünk hát a saját fejem után, tegyünk arra, merre mennek mások! Az előbb is részben emiatt vesztettem egy halom időt. A Csaba-hegyre így kis kerülővel viszonylag flottul feljutok. A csúcs közelében meglehetős tömeg alakult ki, a távolban esetlegesen leselkedő földönkívüliek nem is értik (francért kell nekem Twin Peakset olvasnom, hogy ilyenek jutnak éjjel az erdőben az eszembe), mit keresnek ezek a fejlámpás egyedek ezen a valószínűleg világosban is teljesen jellegtelen és érdektelen helyen. Pecsét mellé jár csoki és cukorka is, veszek gyorsan a csokiból. Már megint nem figyelek az evésre és az ivásra, jókor jön ez a figyelmeztetés, hogy kéne egy kis energiabevitel, anélkül nem megy a gép. Lefelé egy széles erdészeti jellegű úton indulok déli irányba, ami furamód nem szerepel egyik térképen se. Az út később nem kívánt irányba kanyarodik, így bevágok az erdőbe, hogy visszajussak a kékre. Nem vagyok egyedül, többen hasonlóan próbálkoznak. A bicikliúton, melyen a Zajnátot akarom megközelíteni, egy több fős, fiúkból és lányokból álló futócsapatot követek. Úgy tűnik, ügyesek, gyorsak és jól tájékozódnak, legalább gondolkodnom nem kell egy darabig. Inkább csak arra kell koncentrálnom, hogy ne veszítsem őket szem előtt az intenzív dágványozás közepette. 

A Zajnát megközelítése minden képzeletet felülmúlt

Megyek velük fel a Zajnátra is, bár itt a társaság nagy része belassul, mert a lányoknak úgy tűnik nehézséget okoz a meglehetősen kemény mászóka. A srácok tök jó fejek, figyelnek a csajokra és bevárják őket. Nekem, az idegennek is felajánlja segítségét és botjait is egyikük. Mondom, hogy nekem nincs szükségem egyikre se, boldogulok, még ha a mellékelt ábra mást is mutat, mert néha kézzel-lábbal igyekszem felfelé. Olyannyira, hogy a csapatból másodiknak érek fel a sátorhoz, miután fennakadok néhány bokron a spéci futókabátommal, amit kímélni kellene (a tartaléknak hozott kínai esőkabát bizonyára már cafatokban lógna rajtam), majd orra bukom valamiben. Ezen a csúcson is nagyobb csoportosulás alakult ki. Sokáig nem időzöm, megyek is egy másik kompánia nyomában lefelé a sárga (azaz Fehér) útra. Innen a legegyszerűbb megközelíteni a Meszes-hegy lábát, ahonnan direktben fel lehet jutni a csúcskereszthez. Az előbbi csapat pont a mászás kezdete előtt ér utol, kérdezem is, meglettek-e a lányok végül. Szóval akkor sikeresen abszolválta mindenki a Zajnátot közülük. Még sosem másztam a Meszes-hegyet erről az oldalról, így kicsit izgulok, milyen lesz. Kellemesnek nem mondható, de a talaj állaga legalább köves, morzsalékos és nem sáros, csúszós, ez is sokat számít. Továbbra is aggódom, mi lesz lefelé, mert azt az oldalt viszont ismerem...

Előtte azonban fogadónap(éjjel) van Csanyánál az ellenőrzőponton, mindenki kap egy pecsétet a füzetkéjébe. Indulunk is tovább. Velünk szembe is jön néhány futó. Tényleg meglepő, hogy a rossz idő ellenére mennyien vannak úton és próbálkoznak különböző távokon. Nekem a nagytestvér, a BHMTCS, még úgy érzem, még ha lehetetlenség talán nem is, de mindenféleképpen nagy falat lett volna, nagy eséllyel az időtúllépésre, örülök is, hogy nem emellett döntöttem a nevezéskor. Főleg ilyen körülmények között!

Megkezdjük a csapat néhány tagjával az ereszkedést, hamarosan a többiek is követnek. A srácok bátrabbak a csúszós lejtőn, be is előznek. Én inkább óvatos duhaj vagyok itt és most, főleg, hogy egy fenékre huppanást is sikerült összehoznom. A Hosszú-völgyhöz közeledve már barátságosabb a talaj állaga és a haladás is gyorsabb. Keressük, hol az Ilona-lakhoz vezető ösvényt, aminek éppen a szemközti oldalon kéne felindulnia a térképeink alapján. De mindenhol csak bozót fogad, bármerre indulunk is. Javaslom, hogy menjünk egy kicsit nyugat irányába az úton, ott is volt egy feljáró még tavaly, igaz, az is bozótos (és csúszós) volt. Mindenesetre a Vérmókuson ott jöttem le. Említettem, hogy emlékeim szerint lesz majd elektromos kerítés is, mint akadályozó tényező. Megint egy nagyobb társulat verődik össze, amíg keressük az utat felfelé. Többször elindulunk többféle úton, mígnem rábukkanunk egy kevésbé benőtt részre, amin megkezdhetjük a mászást. Útnak azért ezt nem annyira nevezném. Ráadásul egy visszacsapódó ág majdnem megszabadít egyik látószervemtől. Hamarosan kikötünk a kerítésnél és látjuk, hogy szinte rátelepült az ösvényre. Senki se nagyon akarja kipróbálni, van-e áram benne tök érthető módon. Így marad az a verzió, hogy bevetjük magunkat a szemközti bozótba, hogy egy másik reménybeli úton próbálkozzunk más lámpák fénye után. Közben néhányan megint fennakadunk a rózsabokrokon, az ujjamba is beleáll néhány tüske. Amíg kibogarászom őket a fogaimmal, meglesz a felvezető út. Később erről is vissza kell térnünk a kerítés mellé, aminek nemsokára szerencsére vége szakad. A házhoz még emberes, de legalább rövid kaptató vezet. 

A túra egyik meghatározó élménye, hogy végre belülről is láthattam ezt a barátságos kis kunyhót, ami előtt egy grillsütőben sülnek a virslik a hot-doghoz. Mivel éhes se vagyok annyira és sietek is, megelégszem a forró teával, amit a hideg isommal vegyítek és a saját rizsszeletemmel és gyümölcspürémmel vigasztalódom. A rendezőktől kapott Milka szeletem már rég vagy a nagykovácsi kutyák vagy az erdei állatok, szerencsésebb esetben más túrázók eszik valahol. És már megyek is tovább. A hosszú jelzetlen gerincen néha futok, néha gyaloglok. Ismerem a járást, könnyen elérem a zöld négyzet jelzést. Amellett döntök, hogy maradok a jelzett úton, jelen esetben a kék kereszten, a Nagy-kopaszra tartva, bár lenne közvetlenebb és valószínűleg rövidebb (és meredekebb, esetleg csúszósabb) út is. Ezen egész gyorsan fent is vagyok tényleg a Csergezán-kilátónál. Miután megkapom a pecsétet a szanaszét ázott itinerembe (minden egyes ponton szabadkozom miatta egy sort, pedig most már külön zacskóban tárolom a kabátzsebemben), leülök egy pillanatra megtervezni, hogyan kéne elérni a Kakukk-hegyet. Igazából már induláskor megterveztem, inkább csak nyugtázom, jó volt-e az ötlet. Vissza tehát a zöld háromszögre, majd a kék keresztre. Persze már megint elvétem a kilátótól kivezető ösvényt, de legalább ez nem jelent akkora nagy időveszteséget. Futásnak eredek és meg sem állok addig, míg el nem érem a piros háromszöget. Mondanom sem kell, már jó ideje, nagyjából a Meszes-hegyről való lejövetel vagy az Ilona-lak óta megint köd előttem, köd utánam, sokat nem látni a környezetből. Néha jönnek még szemből, de már nagyon szellősen az eddigiekhez képest. 

A kitartó eső ellenére lobog a tábortűz a Nagy-Kopaszon mindenki nagy örömére

Azt leszámítva, hogy mindenhol csuromvizes és saras vagyok, egész jó a hangulatom, főleg, hogy már csak 3 csúcsom van hátra és az időbe is bele fogok férni bőven, ha a Kakukk-hegyet nem vétem el. Bár jártam már rajta, tájékozódás szempontjából ez lesz a legnagyobb falat, mert igen messze esik a jelzett utaktól. A tervem az, hogy a kék keresztről rátérek a zöld keresztre, ahonnan nagyjából a katonasírok magasságában egy nyílegyenes nyiladékban vezető úton jutok a hegy közelébe. Innen aztán egy másik jelzetlen ösvényre kéne letérni déli irányba. Ami a térkép alapján meg is van, de a tejszerű ködben kb. lópikula és esti fény, ami látszik belőle. Az esti fény jelen esetben egyértelműen a lámpámból jön de most már tényleg lófütty az egészbe! Szerencsére érkezik pár magabiztosabb fiatal lámpatulajdonos is, akik vagy bejárták előre a terepet vagy bámulatos helyismerettel rendelkeznek, mert nagyon tudják, merre kell menni. Megyek hát a felmentő sereg nyomában. Egy kereszteződésnél én is megvilágosodom peakses emlékeim alapján. Innen már csak egy ugrás a csúcs, ahol a srácok hosszabban időznek. Nekem viszont drága minden perc, megyek is tovább, boldogulok, ahogy tudok. Egy darabig haladok az eddigi úton, majd egy másik ösvényen jutnék vissza a kék keresztre. Csak éppen néha a környező bozótban landolok, mert elég bajos az iránytartás. Megyek a vélt irányba, néha csekkolom a telefonom és próbálok visszaevickélni az útra. Na ebből se lesz egy darabig futás biztosan. Szerencsére inkább utóbb mint előbb elérem a jelzést. 

Nekiiramodom, aztán nemsokára egy létrás vadkerítés állja az utam. Húha, itt lennék? Ugyan nem terveztem, hogy ma meglátogatom a Vadasparkhoz kapcsolódó bekerített részt, de most mégis ezt találom a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módnak a Fekete-fej megközelítéséhez. Ez a terület egy kész kerítéserdő, szoktam néha erre futni és néha csak csodával határos módon sikerült kikerülnöm innen, ha véletlenül besétáltam a kelepcébe (mármint a kerítések közé valahogy). Jó lesz tehát a kék kereszt, legalább jól futható, ismerős és haladós. Újabb kerítésmászást követően már ott is vagyok a piros kereszten, melyet követhetek majdnem a Fekete-fejig. Az már nem is számít, hogy menet közben begyűjtök még a Hokába némi vizet egy-egy pocsolyában. A gond inkább az, hogy elvétem a helyet, ahol kis ösvénnyé válik az út és a bicikliúton haladok tovább. Ami ugyan irányban jó szintén, de állaga olyan, mintha gonosz és alattomos cukrászok szórakozásból végig felkenték volna valami ragadós és csúszós tortakrémmel, amit nem nagyon szeretnék megkóstolni. Nagy nehezen végigverekedtem magam rajta az aszfaltig, ahol éppen jött szembe egy fejlámpás túrázó. Mondtam neki, eszébe ne jusson erre jönni, ha jót akar magának, mert ennél gyalázatosabb útnak nevezett valamit régen láttam.

Az aszfalt tehát megváltás volt számomra és innen már csak egy meredek, de nyúlfarknyi ugrás volt a Fekete-fej pecsétjének megszerzése. Pont lefelé jöttem, amikor jött az ismerős csapat szembe. Nekik még az Alsó-Zsíros-hegy is kellett a Kerek-hegyen kívül, tehát nagyjából egyfelé haladtunk. Adtak egy remek tippet, hogy próbáljak a településen átjutni a sárgára. Hasonlón én is gondolkodtam, mert nem nagyon fűlött a fogam a Remete-hegy megmászásához a kéken. Nem is beszélve arról, hogy hogyan fogok átkelni a megáradt patakon. Hajlottam tehát bármilyen alternatív megoldás felé. Sajnos az, amiben eredetileg gondolkodtam, már a tervezés során megbukott, mivel átvezet a védett területen, ahol csak turistaúton szabad közlekedni a túra közben. Ezért szükségem volt néhány percre az adyligeti buszmegálló esőtől védett magányában, hogy elkészítsem haditervem a fennmaradó szakaszra. Gyorsan meg is született a döntés, a település peremén fogok átjutni Máriaremetére, ahol elérem ismét a jelzéshálózatot és evvel a sárga jelzést, amin megint csak éjjel és nappal is ismerős terepen juthatok a Kerek-hegy közelébe. Időben még jó voltam, és bevallom néha gondoltam azokra a sporttársakra, köztük egy ismerősömre is, akiknek ugyanennyi idő alatt kellett még több és messzibb csúcsot felkutatniuk. Egyáltalán a vérprofikon kívül járhat bárki is sikerrel ebben a cudar időben és lehetetlen terepviszonyok közepette?

Ahogy haladtam a pöpecebbnél pöpecebb házak között, néhány csodás jelenségnek lehettem tanúja. Na nem a túra elején emlegetett ufók jelentek meg szerencsére, hanem csak egy eltévedt kismadár fakadt dalra ebben a fura időpontban. Már ennyire késő lenne? De nem, még nem igazán hajnalodik, csak a madárka időérzéke van valahol nagyon rosszul beállítva. Aztán a Rézsű utcában egy ház előtt egy gyönyörű betlehem volt felállítva. Fogalmam sincs, hogy a háziak csinálhatták egyedül vagy az utca, netán az önkormányzat vagy egyházközség fogott össze, de mindenesetre ilyet maximum templomok előtt vagy településközpontokban szoktam látni. Hamarosan megint terepre jutottam, azaz a házak mentén erdei ösvényen érhettem át Remetére, melynek a lejtős végét megint az ismert csúszós állagú sár borította. Itt utol is értem egy vélhetően apa-fia párost. Meglepett, hogy milyen sokan indulnak gyerekekkel ezen a túrán a rossz idő ellenére is, valószínűleg inkább a rövid távon, a BHKCS-n.

Útszéli betlehem Adyligeten

Nagyon gyorsak voltak a sporttársak, még futva kielőzni se volt könnyű őket, főleg egérutat nyerni felfelé a Jegenye-völgy mentén. A terep egész tűrhető volt a Kerek-hegy felé haladva az eddigiekhez képest, így hamarosan becserkészhettem a Kerek-hegyet is egy túratárssal egyetemben. A pontőr tippeket is adott, hogy jussunk le a célba. Itt láttam, hogy a telefonom nagyjából már az utolsókat rúgja, gondolkodtam is, hogy elővegyem a powerbanket, de végül is minek már így a túra végén? Nem is pazaroltam vele az időmet, mihelyt kijutottam a sűrűből, neki is iramodtam egy másik futó nyomában. Na pont itt sikerült megtalálnom az útvonal legnagyobb pocsolyáját a jobb lábammal, aminek jeges vizébe bokáig belemerültem. Mi is lehetne méltóbb lezárása ennek a túrának? 

Divatos Hoka BHTCS után... (előtte kép sajnos nincs)

Bevetettem magam a házak közé a szárazföldre az első adandó alkalommal, egy másik futó követett és együtt tempóztunk nagyjából a célig. Alig vártam, hogy beérjek a melegbe, megehessem a forró levest és átvegyem a száraz váltóruhám. Végül 3:37-kor be is léptem a plébánia ajtaján, itineremben az összes szükséges pecséttel. 9 óra 25 percet voltam pályán, szóval nem sokat hagytam az eredeti szintidőben (a hosszítottban is csak nagyjából másfél órát). Ez nem sokra lett volna elég a még távolabbi csúcsokon.

Nem elég, hogy a hirtelen melegtől jól bepárásodott a kamera, még a az oklevelet is fordítva sikerült befotóznom

Mivel a mozgással töltött időm alig volt több 7 óránál a mért majdnem 43 kilométeren, fogalmam sincs, hol vesztegettem el nagyjából azt a szintén másfél órát. A pontokon alig vesztegeltem, hotdogot se ettem (ami óriási hiba volt mindenki szerint, aki megkóstolta), csak párszor álltam meg kicsit hosszabb (maximum pár percnyi) navigálásra. A Zsíros-hegyen egész biztos sok időt vesztettem, de a többi vajon hol jött képbe? Lehet, hogy tényleg elraboltak az ufók? Mivel az órám futásra állítottam, és ebben a módban nálam csak a mozgási időt nézi a program, nem látom, hol szereztem be ennyi állásidőt. Pedig tanulságos lenne kielemezni. 

Nagykovácsi temploma hajnali 5 felé, mikor indul az első nem éjszakai busz

Ez persze csak most utólag érdekel már, ott sokkal fontosabb volt, hogy egyben és nagyjából még fitten, ámbár nyakig koszosan és vizesen beértem, és öröm volt látni, hogy sorra érkeznek meg az ismeretlen ismerősök is. Sajnos sok hosszú távos számolt be arról, hogy fel kellett adnia, de azért voltak sikeres teljesítők is. Jó volt melegedni és kisebb élménybeszámolót cserélni egy-egy túratárssal. Úgy tűnt, senkinek se volt könnyű menet a mai és senkinek se akaródzik nagyon kimenni újra a hidegbe. Közben a szervezők ellenőrizték az itinerem és gratuláltak a sikeres teljesítéshez. Mivel a buszig volt még jó sok időm, átöltöztem száraz cuccba és összepakoltam a motyóm. Bár hazafelé végig paráztam, hogy megint mit hagytam ott, végül otthon minden előkerült a zsákból. A buszon együtt utaztam egy másik teljesítővel, így legalább egyikünk se aludt be. Frissek voltak még az élmények és mindenkinek volt miről mesélnie. Ő is magányos harcosként teljesített, ráadásul szintén először.

Búcsúzóul még egy betlehem, ez a templom előtt található

Az éjszaka élményeit, akármennyire is egy brutális megaszívás volt az egész, valamint az itt szerzett testi-lelki tapasztalatokat se hagytam magam mögött Nagykovácsiban, mind megy a motyómba, azt hiszem, nagy hasznomra lesznek a következőkben. És máris agyalhatok, jövőre vajon meg merjem-e kockáztatni a BHMTCS-n való indulást, ami egyet jelent a még távolabbi csúcsok felkeresésével ugyancsak 10-11 óra alatt.

Strava link:



2023. március 17., péntek

Vér és mókusok

 


Úgy tűnik, a véres dolgokkal hadilábon állok. Hiába szerepelt a Vérmókus kör már nagyon régóta a bakancslistámon és hiába neveztem már be az ősz folyamán rá, úgy tűnt, ez egyszerűen nem akar nekem összejönni. Egyrészt borzasztóan nehezen szánom rá magam, hogy elinduljak egy-egy instant körön – ugye mint tudjuk, a Vérkört már több éve halogatom (de most végre elérkezett a pillanat és ha instantban nem is, de teljesítménytúraként végre majd megcsinálom, ha minden összejön). Másrészt meg pont mindig akkor leszek beteg, ha végre eljutok odáig, hogy most akkor nekiindulok. 

Először egy futóismerősömmel, Vilivel mentünk volna ketten december elején, de elkapott valami tüsszögős, orrfolyós, hidegrázós nyavalya, így nem mertem ennyit bevállalni, pedig már a szabim is kivettem. Persze mire eljött a nap, kicsit már jobban lettem, így végül mégis elindultam futni, de csak egy 1.0-ás Budai peaks verziót mertem végigfutni, amit kb. feleakkora távra (26 km) ki tudtam hozni. Igaz, menet közben még bőszen küzdöttem az orrfolyással, de szerencsére nem ártott meg a kiruccanás. Vilit persze nem értem utol, pedig részben majdnem ugyanarra mozogtunk, egész biztosan kereszteztük egymás útjait.

Most, hogy megint végre elhatározásra jutottam a Vérmókust illetően és ki is vettem a szabim, ismételten kezdtem magam ramatyul érezni az előző nap délutánján. Kapart a torkom, és mintha a hideg is borzongatta volna a hátam. Ilyen az én szerencsém... Azért még adtam egy esélyt annak, hogy éjjel majd kialszom magamból a kórt, így mindent szépen összekészítettem – legfeljebb majd visszapakolom a cókmókot a helyére, ha mégsem mennék. Így is lett, ugyan jól megizzadtam éjjel, de reggelre kimondottan jobban éreztem magam. Irány akkor a Szépjuhászné!

Már 7 óra előtt ott virítottam a büfé előtt és mivel a kezdőkód helyét már ismertem, gyors szerelvényigazítás után tudtam is rögtön startolni. Az első kilométereken már régi ismerősként szaladtam végig, hiszen mostanában hétköznaponként is gyakran edzegetek erre. Szeretem a Vadaspark környékét, kevesen járnak hajnalonként arra, valamint az ösvények és a terepviszonyok is izgalmasak, változatosak. Egyik legviccesebb élményem az volt, mikor még fejlámpával indultam neki a hajnali sárga/kék keresztnek, szembe pedig szintén egy fejlámpás futó érkezett – alig akartam hinni a szememnek. Ezek szerint másokat is ilyen korán kivet az ágy! Hiába azonban a rutin, az ellenőrzőkóddal az Erdő fohásza táblán megint megküzdöttem. Valamiért nincs a 20-asoknak ezen a helyen mobilnet vagy nem tudom, mi lehet a probléma. A Szilfa-tisztás környékén sikerült végre beolvasnom a kódom, igaz kétszer, így csak egy hibaüzenetet kaptam. Kicsit izgultam, de nem volt szívem ilyen korán felcsörgetni Mátét. Végül is az az üzenet, hogy „ezt a kódot már beolvastad”, azt jelenti, hogy egyszer sikeresen megtörtént a dolog – legalábbis mertem ezt remélni.

Haladtam hát előre, amennyire a mostanában szokásos lassúcska tempóm engedte – úgy voltam vele, inkább tartalékon megyek, csak bírjam jól végig, hogy a végén is maradjon még erőm futni is – főleg, ha muszáj lesz a szintidő miatt. A második kód a villanyoszlopon gyorsan meglett és fel is töltődött, és a mumus Kecske-hátat is viszonylag könnyedén leküzdöttem. Fura, de ez az emelkedő is egyre könnyebb minden egyes alkalommal. Egy jó fej bringással kerülgettük egymást, jó utat kívánva kölcsönösen. Ő is meglehetősen nézelődős tempóban nyomta, mert majdnem utolértem a Vöröspocsolyásnál. 

A vörös pocsolya - a vaddisznók kedvenc dagonyája

A piros háromszög elágazásától komolyabb elánt vett az emelkedő, de úgy voltam vele, hogy ezt még kifutom, majd legfeljebb a Csergezán-kilátó előtti kaptatón lazsálok kicsit, hátha látok kökörcsineket. Így is lett, bár sajnos a virágok egyelőre még didergősen elbújtak. A platóra felérve célba vettem a kilátót, ahol most a kódok (ráadásul mindkettő) sitty-sutty meglett. Pedig mennyit kerestem őket hiába a Mókus-körön! 

Kicsit borongós a kilátás

Sajnos a kilátás egyelőre elég borongós volt, így lehúzódtam a közeli padra, hogy elfogyasszam a magammal hozott banánt. Aztán újból nyakamba vettem a lábam és meg sem álltam a hegy aljáig, az elágazásig, ahol megint emelkedésnek indult az éppen aktuális zöld turistaút. Kicsit belepihentem a menetbe, majd a zöld négyzetet elérve nekiiramodtam a lejtőn. Innen egy jelzetlen útra kell letérni, megmászva a Peaksről ismerős Zsíros-hegy nyergét, majd egy szintén jelzetlen, kellemesen lejtő úton futhat a teljesítő az Ilona-lak irányába egy hosszan elnyúló gerincen. Vele párhuzamosan egy másik, szintén szép gerinc húzódik. Futás közben volt energiám a festői látvány élvezésére is. Éppen egy csuszka mutatványozott egy közeli cserjén, illegette-billegette magát, majd gyorsan eltűnt veszélyt sejtve. Hamarosan tűleveleken tapodtak a lábaim és eszembe jutott, hogy akár egy mókus is előbukkanhatna ebben a fenyvesekkel tarkított miliőben, ha már múltkor, a Mókus-körön volt olyan szerencsém, hogy láthattam egyet. A találka elmaradt, de a pihenő nem, hiszen megérkeztem a csinos vadászházikóhoz. A kódot gyorsan leolvastam, majd leültem egy farönkre, hogy élvezzem az itteni végtelen nyugalmat. Közben persze gondoskodtam az energiautántöltésről is.

Ilona-lak, egy igazi idilli hely - főleg hétköznap


Bár órákat el lehetne időzni itt, mégis indulni kell, hiszen ketyeg nekem a szintidő – remélhetőleg a futó. Igaz, a futással nem sokáig jutok, pár lépést teszek meg a lejtőn, máris megállásra csábít egy hóvirág, majd rengeteg társa. Igyekeznék tovább, de a keskeny ösvény hirtelen, szinte a semmiből sárossá válik, jobb oldalamon meg egy villanypásztor őrzi az újulatot. A csúszós lejtő kicsit rézsűs is, így komoly esély van arra, hogy ha elesek, nemcsak egy szép sárpakolás lesz a jutalom, hanem egy jókora áramütés is. Inkább kioldalazok az ösvény melletti giz-gazba, aztán ott próbálok előreevickélni. A villanypásztort elhagyva akkora lesz a dzsindzsás, hogy muszáj maradnom a korcsolyapályának is beillő úton. Sajnos nincs sok esélyem menet közben gyönyörködni a szemközti Meszes-hegy sziklás oldalában. Végül a sárfürdőt sikerül megúsznom. 


Hiába tűnik a Nike Pegasus trail változata az eddigi legkényelmesebb cipőmnek, ekkora sár eléggé ki tud rajta fogni. De szerencsére az egész útvonalon szinte ez az egyetlen sáros szakasz akad, így a cipőválasztás elég jónak bizonyul. A sunyin emelkedő, ámde igen látványos Hosszú-völgyön felfelé haladva semmi kedvem futni, inkább átadom magam a hóvirág- és sziklafotózásnak és az ébredő tavaszi táj élvezetének. Azért a gyaloglásom is meglehetősen tempós, közel 10 perces átlagokat megyek. Favágók zaja hallatszik, majd elhagyva őket igazán meredekbe kapcsol az ösvény. Végre felérve a sárga keresztre újból futok hellyel-közzel, még a forgóajtót elhagyva is. Közben a napocska is kisüt, ideje nekivetkőzni. Keresem a virágokat, de úgy tűnik, korai még az igyekezetem. Megint egy kellemetlen emelkedő visz fel a Kutya-hegyre, de tudom, hogy felérve majd újból futhatok, hiszen a nemrég teljesített Kitörés túrán mindez emelkedő szokott lenni szemből. A Nagy-Szénás végső kaptatójáig nincs is megállás. Számolgatok – most járok félúton. Ugyan most egy hosszas lejtmenet jön, de az út vége felé bizony akad néhány bosszantó hupli, mint például a Kálvária, Vihar-hegy, Hármashatár-hegy és további társaik. Idővel jól állok, még 11 óra sincs. Kicsit kifújom magam, körbefotózom a páratlan körpanorámát, majd indulok is tovább.

Hóvirágok a Hosszú-völgyben

A Hosszú-völgy legfestőibb szakasz

Az esést a Meszes-hegy alatt sikerült megúsznom, de ami meg van írva a nagy könyvben, elkerülni lehetetlen: a sorompó előtti irdatlanul köves lejtőn kimegy a jobb bokám, én meg eldőlök balra mint egy krumpliszsák. Bal tenyeremből, amivel hárítottam az esést, csordogál a vér, a sajgó bal combomat inkább meg sem nézem, lényeg az, hogy a fancy hópehelymintás pink-fekete nadrágom nem szakadt ki. Újraindítom a gépezetet, ami kicsit döcögősen, fájdalmasan indul, majd aztán belelendül. Menet közben próbálom egy zsebkendővel kúrálni a sebesülésem. Hát persze – kapcsolok – Vérmókus körön vagyok – vér kipipálva, már csak a mókusok hiányoznak. Úgy döntök, hogy a Muflon-itatónál muszáj beiktatnom egy rövidke táplálkozással egybekötött pihenőt a kódolvasás mellé. Miközben keresgélem (hiába) a ragtapaszt a táskámban, nézem, micsoda műsort csapnak a harkályok a közeli fákon. Mindenhol őket hallani, próbálják a fiúk minél nagyobb kopácsolással elcsavarni a csajok fejét. Az a fránya ragtapasz nem kerül elő, pedig van itt minden: sótabletta, szőlőcukor, hajgumi, hólyagtapasz, magnézium. Na mindegy, akkor marad a zsepis gyógymód, bár jó volna valahol vizet is keríteni. Az ivóvizem nem akarom pazarolni, mert már rendesen fogytán van. 

A Nagy-Szénás felé

Az útvonal felezőpontja, minden szempontból csúcspontja stb. stb.: a Nagy-Szénás

Mókus körös pólóban természetesen
Feltápászkodom és indulok Solymár irányába, de pár méter múlva hirtelen mozgást észlelek az egyik közeli fán. Nicsak, egy mókus igyekszik felfelé a törzsön. Menekülés közben utánozhatatlan mókushangot hallat. Megállok és figyelem mókus pajtást, ő is ugyanezt teszi. Közben készítek pár portrét róla, ha már ilyen szépen beállt pózolni. Hirtelen észreveszem, hogy nincs egyedül, haverja ott figyel a fa túloldalán. Oké, konstatálom, hogy sima Mókus-körhöz egy, Vérmókus-körhöz két mókus jár, ha már a táv is duplaannyi. A vér már úgyis megvan, a hiányzó mókust is sikerült begyűjtenem hozzá. Kényelmesen lejt az út egészen Solymárig, nem spórolom meg a trackből az ugyan felesleges kitérőjét a sárgának sem, ha már egyszer benne van. Kitörésen mindig kihagyjuk, most akkor nézzük meg világosban, mit veszítünk vele. A nagy igazság, hogy semmit, azaz egy kis szintet lefelé és fölfelé is, ami sok kilométer megtétele után a fenének hiányzik. Miközben ezen morfondirozok, egy helikopter berreg a fejem felett, majd a települések közelébe érve néhány kutyással találkozom. Csorgok lefelé a Jegenye-völgy felső szakaszába, aztán a műútra kiérve gondolok egyet és betérek a benzinkútra, hogy végre kezet mossak és kitisztítsam a sebem. Sajnos a művelet eredeti ára 200 magyar forint lenne, de a kutasok rendesek és megkímélnek engem a pénzköltéstől, mivel a sebemet mutatva biztosítom őket, hogy tényleg csak kezet mosnék, meg fogyasztanék is a hűtőpultból. Már csak egy fél üveg kólám van és úgy tűnik, ma még a Dunát is kiinnám, úgyhogy egy buborékos vízre esik a választásom. 

Még mindig a Szénás - nem lehet betelni vele

A Muflon-itató, ahova a legenda szerint Sétafikások nem térnek be (egyébként már igen)

Vérbeli mókusok

Haladok tovább az Alsó-Jegenye-völgyben, egyre több a ráérős kutyasétáltató. Itt-ott fotózok, balról mellettem az Aszkéta nevezetű németjuhász öklendezik. Próbálok elszakadni fejben az igen kellemetlen látványtól és inkább a következő emelkedőkre koncentrálni. Futás ezeken már nem lesz, de azért illene jó tempót menni. Úgy tűnik, a Kálvária emelkedője végtelen, ami nem meglepő, mert a Kitörésen lefelé is elég hosszúnak tűnik. Végre fent vagyok a villanypásztánál, innen már kicsit hullámvasutazik az ösvény és, néhol futni is tudok. Egy katonasírt hagyok el, ami egy, a várból való kitörés során életét vesztett német katona emlékét őrzi. A Kötők padjához megint egy alamuszi emelkedő vezet. Újdonságként csodálkozok rá a sárga háromszög jelzést viselő sziklára, pedig nem először járok erre. Innen válik csak igazán meredekké az út! Felszenvedem magam, majd próbálok futni a gerincen. Mire elérem a stációkat az erőm is kifúj, sőt gyaloglás helyett is csak vánszorgok felfele. Ez egyben az én kálváriám is, képletesen és valóban is, hiszen pici gyerekkorom óta gyakorlom magam eme hegy megmászásában. Évről-évre ide jártunk nagypénteken keresztutat járni, és felsejlik bennem a sok meghitt pillanat. Kisgyerekként igazi kalandnak tűnt a gyertyafényes erdei szertartás, a kereszteknél elmondott ima. Most is elrebegek egy hálafohászt, hogy végre feljutottam a hegy tetejére és sikerült rendben leolvasnom a kódot. Sokat nem időzhetek, indulok a távolban sorakozó csúcsok irányába – sajnos mind meg kell őket mászni, bár ki tudja, mennyire futja majd az erőmből.

Vízesés az Alsó-Jegenye-völgyben - valaha itt fürdőzött nagymamám

A pesthidegkúti kálvária

A Virágos-nyeregig nem sokat futok, utána meg esély sincs erre, hiszen máris a Vihar-hegy köves kaptatóján találom magam. Lefelé is csak inkább botorkálni lehet, mintsem szaladni a nagy köveken, aztán már mászhatom is a következő domborulatot, a Hármashatár-hegyet. Azért, hogy valami tempót is mutassak, berobogok a turistacentrum udvarába a kódért, amit megint nem tudok leolvasni internet híján. Tanácstalanul téblábolok, odamegyek egy a közelben pakoló sráchoz, hátha tud tanácsot adni. Azt monda, húszasoknak elég problémás a dolog, de fönt a kilátónál lehet próbálkozni. Felkapaszkodom, útközben a kód beolvasódik, megint duplán. Kocogok bőszen lefelé az utat keresgélve. Elrobog mellettem két gyorslábú srác, őket valószínűleg nem zavarja az erősen kövekkel szabdalt terep. Én meg folyton arra koncentrálok, hogy ne törjem ki a bokám feleakkora tempó mellett. A nagy összpontosításban el is felejtem, hogy az Újlaki-hegy is benne van az útvonalban. Már alatta állok, mikor erre rádöbbenek erre a tényre. Kispistázás nincs, mehetek vissza azon a ronda köves emelkedőn. Még jó, hogy a meredek sárgán nem mentem le a Határ-nyeregig. Onnan már biztos nem másztam volna vissza. Szusszanok egyet a csúcs alatti padon, aztán visszabotladozom a korábbi útvonal kövein, majd leereszkedem ama rettenetes lejtőn, aminek csak az a szerencséje, hogy most nem emelkedő, mert különben ezer átok sújtaná.

Gückler Károly kilátó

Pad az Újlaki-hegy alatt

A Nyéki-hegy rövid, ámde húzós emelkedője megvisel rendesen, de legalább utána tudok megint hosszabban futni le Hűvösvölgyig. Már sokadszor számolom át, benne leszek-e a futó szintidőben. Bevallom, nem vagyok nagy matekos, először, még a Kálváriánál, arra jutottam, hogy éppen ki fogok csúszni a 10 órából, aztán minél többször átkalkuláltam a dolgot, annál inkább megbizonyosodtam róla, hogy bizony benne leszek, sőt jócskán hagyok is benne. Így innentől már nem nagyon iparkodtam, nem nagyon kínoztam magam futással, legfeljebb a lejtőkön iramodtam meg. A Hárs-hegy oldalában még kicsit erőt is gyűjtöttem az utolsó csúcsmászáshoz. Igaz, erre sok szükség nem volt, mert még olyan korán volt, hogy a büfét is biztosan nyitva találom. A csúcs előtt kielőztem két turistát miheztartás végett, ha már futószerkóban vagyok, aztán uzsgyi lefelé a büféig beolvasni a zárókódot.

A hűvösvölgyi Nagy-rét - régi majálisok színhelye

Kaán Károly kilátó a Hárs-hegyen

Kicsit izgultam, mikor 3 óra után a pulthoz léptem, hogy vajon sikerült-e tényleg beolvasnom mindent a hibaüzenetek ellenére, de a büfés hölgy megerősített abban, hogy az összes kód rendben felment és átadta az érmet. Mellé jól esett a kávé, palacsinta, üdítő kombó most is. Mivel elhatároztam, hogy kicsit belehúzok az ultratávokon való fejlődésbe és nagyjából havi szinten futok-gyaloglok valami ilyesmit (valamiért azt érzem, ez az én igazi világom, bár se gyors, se különösen jó futó nem vagyok, sőt még a maratoni távot is csak pedzegetem, egyedüli „erényem”, ami előrevisz ebben a törekvésben, hogy makacs vagyok mint az öszvér), azt hiszem, leszek még vendége a Vérmókusnak.

A túra utóélete annyiban nyilvánult meg, hogy a másnapra betervezett termálfürdős lazulás közben-után úgy elkapott a torokfájásos influenza, hogy egy bő hétig alig tudtam kimászni belőle. Szóval ezért se érdemes nagyon betegen nekiindulni (igaz, aznap tényleg nem éreztem semmi jelét annak, hogy beteg lennék, de hát ahogy a mellékelt ábra mutatta, még jócskán benne voltam).


Strava link a Vérmókus körömhöz: