Még távolabb

 

Mintha dézsából öntenék, úgy ömlik az eső a szélvédőre az alföldi éjszakában. Az ablaktörlő is alig bír el a mennyiséggel, az útfelületen megálló víz szanaszét fröccsen, ahogy áthajtunk rajta. Másnapra mínuszok várhatók, és ha ez a csapadék ráfagy az utakra, az egyáltalán nem lesz muris. Merthogy a BHTCS előestéje van, amikor a Vajdaságból Budapestre tartunk éppen a szakadó esőben. 

Kellett nekem benevezni! És akkora marha vagyok, hogy a leghosszabb távra neveztem. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy most érkezett-e el az idő debütálásomhoz a BHMTCS-n, vívódtam össze-vissza, aztán mikor végül elküldtem a nevezésemet, nem csekkoltam le, mit is jelöltem be az előző oldalon. Legvégül arra jutottam, hogy megyek Bognár Lacival megint BHTCS-zni, hagyom a fenébe még idén a hosszabb verziót. Bár van egy álmom, és az pedig az, hogy egyszer becserkészem a még távolabbi csúcsokat is szintidőn belül. De talán nem jött el még ennek az ideje. Szóval elküldtem a nevezést, megjött a visszaigazolás, amin az állt, hogy gratulálnak a BHTMCS nevezésemhez. Francba, most már nincs visszaút! Mehetek rohangálni a Budaiba, mint egy mérgezett egér, éjnek idején, ráadásul Laci nélkül. 

A jelen ábra pedig úgy mutatja, hogy indulhatok a szottyos, jeges Budaiba csúszkálni, mint malac a jégen. Ekkor még nem tudom, hogy a Budaiban egyáltalán nem esik. Se eső, se hó. Annyi biztos, hogy maradt viszont egy kis hó a hétről, ami vagy lefagyott vagy sem, megnézni már nem lesz időm a szűkös fél nap alatt a túráig. Ráadásul fagyos időt mondanak, és talán ez a jobb verzió a sarasnál. Szóval még bármilyen időjárási körülmény létrejöhet, az is, hogy még ha hómacska segítségével is, de közel ideális útviszonyok lesznek az esti szerepléshez.

Most kell igazán bátornak lenni, merni nagyot álmodni. Indulás előtt be is üt a lámpaláz, ami azt eredményezi, hogy tiszta zizi vagyok, mintha életemben először ultráznék. Fordítva veszem fel a cuccaim, nem találom a kellékeket, végül pedig otthon hagyom a kanalam a leveshez. Bánt a dolog, de vissza már nem akarok fordulni emiatt, majd lesz valahogy. Vagy nem eszek levest, úgyse a kedvencem a tésztaleves, vagy próbálok kunyerálni valahonnan evőeszközt. A hosszú utazást Nagykovácsiig inkább arra kéne használni, hogy végre lehiggadjak. Nagyjából sikerül is, egészen addig, amikor már a faluhoz közeledve, a buszon veszem észre, hogy a Mapyn nem cseréltem át az ingyenes országot Szerbiáról Magyarországra. Nem szerencsés, mert a Mapy rengeteg adatot zabál, aztán lehet, hogy nem is lesz mindenhol adatkapcsolat, amerre megyek. Letöltöm gyorsan Pest vármegyét az adatbázisból. 

Hangulatos betlehem fogad a túra rajtja előtt

Aztán be is állok a hosszúra nyúlt sorba a plébánia ajtaja elé. Még korán van ugyan, csak a babatávos BHKCS-sek rajtolnak egyelőre. De jó lenne bejutni és mielőbb megtudni, milyen plusz csúcsokat fundált ki nekünk a szervezőgárda. Lehuppanok Börcsök Andris mellé, aki máris mondja: Tarnai-pihenő, Széna-hegy, Kauzál emlékmű a Zsíros-hegyen. Szerencsére egyik se okoz kellemetlen meglepetést. A Tarnait bele is terveztem az útvonalamba, abból a megfontolásból, hogy nem véletlenül hívták fel a szervezők az ottani természetvédelmi korlátozásokra a figyelmünket. Így legyen lottó ötösöm! A Széna-hegy pedig jóformán a sárga kereszten van, még kitérőt se jelent, mert úgyis arra mennék a Meszes-hegyre – szintén a korlátozások miatt már nem lehet a meredek szakaszokon zúzni. A Zsíros-hegynek pedig két éve bejártam minden zegét és zugát, keresve a pontot a hatalmas ködben, így akkor erre az emlékműre is ráakadtam, meg egyébként is pont oda visz a kék háromszög jelzés. Már csak Botos kollégát kell megvárnom, akivel végül azt a paktumot kötöttük, hogy az első pontot együtt gyűjtjük be. Lacit végül nem sikerült rábeszélnünk az éjjeli kalandra. Most úgy módosult a műsor, hogy ebből a együttes begyűjtésből két pont is lesz. 

Az ottlétem Andris számára is hasznos, mivel tőlem tudja meg, hogy a két felkeresendő zsíros-hegyi pont nem csak egy nüansznyi távolságra van egymástól. A Budai-hegység e távoli fertályában ugyanis sok a névazonosság, amit a szervezők ki is használnak: van két Kálvária-domb (az egyik egybe írva Nagykovácsin belül). A még távolabbi örömökre vágyóknak még Kálvária-hegy is jut. Zsíros-hegy kettő akad, de van Zsír-hegy is az egyik szomszédságában, van Fekete-hegy, Fekete-fej, Fekete-tető, amit ha összekeverünk, jön a feketeleves, Kecske-hegy, Vörös-kecske-hegy, Vörös-pocsolyás-hát (szóval ne bízzuk a kecskére a vörös káposztát), sőt még Vörös-hegy is, de az a Budakeszi Vadaspark elzárt területén belül, úgyhogy attól nem kell tartani. Hárs-hegyből is ott virít kettő a térképen, az egyik Hársbokor-hegy álnéven is fut a Budakeszi Vadaspark turisztikai részlegén. Szóval ügyelni kell ezekre a finomságokra, de legfőképp a szintadatokra, mert azok segítenek a beazonosításban. És vannak akik csak most dobják össze sebtiben a trackjüket... Nekem már szerencsére kész gpx-em van (több is), már csak élesítenem kell a legjobbat, mikor István megérkezik. Bár azt látom már, hogy csúszott bele hiba, mert véletlenül mégis sikerült beleraknom az egyik meredek ösvényt a Meszes-hegynél. De ennyi baj legyen, tudom fejből a kerülőutat is, annyit tervezgettem otthon.

Istvánra várakozva még üdvözlöm az ismerősöket és egyben sorstársakat: Fiala Petit, Borosnyay Palit, Szabó Attilát, Kovács Zsoltot, Görög Adrit, a messziről érkezett Gelencsér Zolit, aztán Wehner Gézát is, bár ő nem vesz észre. Aztán végre István is belép az ajtón, nemsokára rajtolhatunk is, amint sikerül rajtidőt szereznünk. Szerencsére sokan már nem tolonganak érte. 

A Zsíros-hegy, Kauzál István emlékmű

És már trappolunk is Nagykovácsi főútján, kerülgetve a csúszósabb jég- és hófoltokat, igyekszünk nem elüttetni magunkat a késői időponthoz és kistelepüléshez képest elég élénk autóforgalom szereplői által. Elég bosszantó, amikor még az erdő menti kis utcában is többször félre kell ugrálni. Már ekkor látjuk, hogy a hómacskákat nem hiába hoztuk magunkkal, mert az első meredekebb felfelénél a havas erdőben kis híján visszacsúszunk. Az emlékműnél meg is macskásodunk gyorsan, a pecsétet pedig beütjük menetlevelünkbe. Közben sikerül pár tétován ténfergő túratársat is útba igazítani. Innen aztán spurizunk is a Muflon itatót mellőzve a közös kék-sárgán a Kálvária-domb irányába. Váltogatjuk a kocogást és a gyaloglást, mikor melyik kényelmesebb. Istvántól meg tök rendes, hogy tekintettel van arra, hogy hosszú távos vagyok és hajlandó kocogni. Felfelé nincs ilyen gond, István diktálja az igen erős tempót, aminek felettébb örülök. A sárga felesleges kanyarját kihagyjuk, elrobogunk a Kerek-hegy mellett. Egy helyen majdnem elmegyünk rossz irányba, de szerencsére hamar rájövök, hogy korai lesz még lekanyarodni. Arra majd a műútnál kerül sor, ahonnan teljesen ismeretlen vizekre evezünk (jobban mondva ösvényekre tévedünk). Ezen az aszfaltos úton eddig ugyanis mindig csak átkelni volt szerencsém, azt mondjuk számtalan alkalommal. Az itt átszáguldó autósok biztos nem is értik, mit téblábol itt ennyi fejlámpás idióta ma este a kerek-hegyi átmenő forgalmat akadályozva. 

Hamarosan kiderül, mit is rejt számunkra a Kálvária-domb észak-nyugati oldala. Hát semmi jót. Meredeken felfele kapaszkodunk, sziklás zergeösvényen, néha szó szerint kézzel is. Felérve meg mélyen behajló cserjék között bujkálunk ide-oda kacskaringózva. A bányaudvar fölött rostokoló pontőröket végül gond nélkül megtaláljuk, megkapjuk a csokinkat és a második pecsétünket is. Arrafelé megyünk tovább, ahonnan tavaly érkeztünk ugyanerre a pontra. Sajnos igen hamar eljön az a pillanat, amikor Istvántól búcsút kell vennem, ő megy jobbra a Remete-szurdok irányába BHTCS-zni, én meg a távolabbi csúcsok felé veszem az irányt. Nem tudom, hányan választották még ezt az óramutató járásával megegyező irányt, ami valamiért népszerűtlenebb mindig. Annyira, hogy a Fekete-fejig egy lélekkel nem találkoztam ezután. De ez számomra inkább előny volt mint hátrány. Pont így akartam: egyedül cserkészni be a csúcsokat az éjszakában, senkihez se alkalmazkodni, csinálni mindent a legjobb tudásom szerint. Ha jó tervem van, sikerülni fog, ha nem, az időveszteséget jelent és akkor garantált a bukta. A királytávot ugyanis csak vérprofi terepfutóknak javasolják a kiírásban. Nos én se vérprofi nem vagyok, se terepfutásnak nem titulálható az, amit ekkora távon, ilyen szintadatok mellett produkálni szoktam. Azonban szigorúan a számokat nézve se muszáj végigfutni a tervezett utat, de ehhez elengedhetetlen a magabiztos tájékozódás, hibátlan útvonalkövetés és a jó útvonalterv. Nos, én ebben az utóbbiban tudok itt esetleg labdába rúgni, nem a tempó terén. 10-11 óra ötvenvalahány kilométerre elosztva erős túratempó mellett is megvalósítható. De ehhez tényleg gyorsan kell gyalogolni, az ellenőrzőpontoknál időt veszíteni pedig nem szabad. Sajnos túl jónak ezekben a pontokban se találtatok, nem kétséges, hogy be kell vetnem a kocogás csodafegyverét a csatában. A síkokat és a lefeléket kocogom tehát, a felfeléket gyalogolom. Lazsálni ritkán szabad csak. 

Ritka élmény a Kálvária-hegyen

Ezeket tartom szem előtt a Kálvária-hegy felé tartván, végigcsattogva Budaliget jéghideg és néptelen utcáin a hómacskámban. Egyszer felkerült a Zsíros-hegyen a lábamra és azt már ott láttam, hogy nincs az az isten, hogy lekerüljön róla. (Az Ultraflow talpa túl széles, a grődli gumija pedig túl szűk.) Egészen a túra végéig ott marad, még ha a fene fenét eszik is. Próbáltam macskás mivoltomban mindig az út szélére hányt hóban haladni, hogy kíméljem a cicámat. És közben alig vártam, hogy kijussak az utcák útvesztőjéből. Itt ugyanis folyton néznem kell a telefont és néha még így is sikerül fölösleges farkincákat beiktatni. A kezem meg fázik kesztyű nélkül, így boldog vagyok, amikor egy ismerős és egyértelmű erdei ösvényre jutok végre. De itt még egy darabig számomra szinte teljesen szűz terepen haladok, átkelek valami igen mély betonmederben folyó patakon, aztán bejutok egy a Les-hegy alatti kiserdőbe, ahol talán már egyszer jártam, az se mostanában volt. Innen teljesen ismeretlen utakon jutok fel a Kálvária-hegyre. A feljutás vége igen meredekre és sziklásra sikerül, de azt legalább sejtettem eddig is, hogy ez bizony ilyen lesz. Panorámafotózás alibije mögé bújva szusszanok kicsit az egyik kiszögellésen, aztán meghódítom a csúcsot a keresztekkel. Az igazolási lehetőséget szerencsére nem sokat kell keresni, ott lóg a genoterm a pecséttel és a pecsétpárnával a középső kereszt hátoldalán. Sikerül egy elég jó képet készítenem, ami visszaadja talán, milyennek is látta a magányos vándor ezt a csodálatos éjszakát: telihold, csillagfényes, csendes havas éjszaka, a csillagok tükörfényei lent a völgyben pislákolnak a települések fényei formájában. A kálvária sötét keresztsziluettjei jelképezik a ránk váró nehézségeket. Ha kapok elég erőt odafentről, azért elcipelem őket a hátamon. A távolban szépen kirajzolódik a hegykoszorú, ahol még három további extra csúcs vár ma éjjel, és sok-sok kihívás. Most még nem tudom pontosan, milyen formában. Csak sejthetem. És menet közben élvezhetem a holdsütötte téli éjszaka összes szépségét.

A következő pontnak még a pontos helyét se tudom, mivel az még a térképen sincs fent. Vihar-domb, két éve Péter is hiába kereste a nagy ködben. Nem túl biztató. Belőni szintadatok alapján is nehéz, találomra választottam ki a helyet a leírást használva támpontul. Ha jól tippeltem, akkor szerencsém van. Ha nem, az időveszteséget jelenthet és/vagy pontkihagyást. Addig azonban van még kocogni-/gyalogolni való végig a Szarvas- és Tök-hegy ösvényein. Végül beletorkollok a zöld jelzésbe, ami a Csúcs-hegy oldalában vezet ki a Virágos-nyeregbe. Innen az országos kékre váltanék, de egyelőre csak valami vadcsapás szerű ösvényre sikerül lelnem, ami reményeim szerint eléri valahol a kéket. Amíg keresem az utat, az égbolton átszáguldani vélek egy hullócsillagot. Valószínű, hogy nem a szemem káprázik, mert jó eséllyel a Quadrantidák egyik képviselőjéhez volt szerencsém. Ilyenkor a babona szerint lehet kívánni egyet. Jelen helyzetemben mi mást kívánhatnék, mint egy sikeres teljesítést. Csoda csodát követ, mert amint szuszogok felfelé a Vihar-hegyre, az egyik fán meglátok egy pici sárga fényt. Szoktak feltenni turisták itt-ott kis fényvisszaverőket valamilyen okból, gondoltam, ez is egy közülük. A pont azonban megmozdult közeledtemre, aztán huss, egy pici lompos farkú állatka menekült előlem. Nem tudom, miféle lehetett, menyétnél kisebb volt, a farka is lomposabb, már-már hódéhoz hasonló, viszont a mókusok ilyen késői időpontban már alszanak, a pelék meg köztudottan éjszakai állatok, de ilyen időtájt rendkívül hosszú téli álomra hajtják a fejüket. Mégis talán valami álmatlanságban szenvedő nagyobbacska pele lehetett, amit elriasztottam. Ezt a véletlen találkát is jó ómennek véltem. Talán csont nélkül megtalálom a Vihar-dombot, aminek vélhető helyétől már csak pár száz méter választ el. Hát hogy a viharba' ne találnám meg! 

Repülőbaleset emlékére állított emlékmű a Vihar-hegy és a Hármashatár-hegy között

Azért kis hibát vétettem, majdnem sikerült felkapaszkodnom a Hármashatár-hegyre, már éppen a magassági pontnál jártam, mikor észbe kaptam a telefonomat megnézve, hogy bizony azon a hóban szépen kirajzolódó keskeny ösvényen kellett volna bemennem az előbb. Fölöslegesen másztam fel, ráadásul a kis ösvényke is ugyanúgy emelkedett, mint az előbbi út, csak éppen egy emlékműhöz lyukadt ki. Jól is jött, hogy kedvem támadt lefotózni a nagy lihegésben. Ez az 1982-ben történt HA-ANL repülőbalesetnek emléket állító oszlop is egy jó példa arra, hogy az ember sosem lehet annyira elbizakodott, hogy kijelentse, hogy töviről-hegyire ismeri a lakóhelye környékén lévő erdőségeket. Bizony ennek eddig még a létezéséről se tudtam. Kicsit izgultam, mert eddig pontnak a nyomát se láttam. De mihelyt feljebb kapaszkodtam, meglett az is, pont azon a kilátóhelyen, ami a tervezéskor szemet szúrt. Kicsit fellélegezhettem, mert egyik legnehezebb feladatnak eleget tettem. Most viszont majdnem, hogy még nagyobb kihívás előtt álltam: a kékről le kellett ereszkedni a sárgára a sziklás hegyoldalban valami lélekveszejtő zergeösvényen, amit most tapostam először. Itt is jól jött bizony a jégkarom, sőt még a magashegyi jártasságomnak is hasznát vehettem. Azért leesett egy kő a szívemről, amikor végre a sárga jelzés biztos talaját tapodhattam. 

Az Újlaki-hegyen

És most az Újlaki-hegy után jön még a Kitörésről ismerős hírhedt lejtő... Bár az már az előbbiek tükrében gyerekjáték lesz. Az Újlaki-hegy megtalálása a sárgán nem jelentett nagy kihívást, ott volt a pont a legmagasabb kiszögellésen. A lejtőn is szerencsésen lejutottam némi távolból jövő kutyaugatással kísérve, és a Vadaskerti-hegy nyergébe is odaértem hamarosan. Bár az összes tervezőalkalmazás lentről való megközelítést javasolt, én mégis úgy okoskodtam, hogy kár szintet veszíteni, ha nem olyan sűrű a növényzet, hogy ne lehessen nagyjából szintben, egyenesen a nyeregből eljutni a tényleges csúcsra. Szerencsére nem volt semmilyen áthatolhatatlan bozót, sőt egy keskeny kitaposott ösvény is kirajzolódott a hóban. Mekkora mázli ilyenkor a hóréteg, rengeteget segít. Elindultam tehát az utacskán és eljutottam egy vasoszlophoz. Itt azonban nem volt semmilyen tasak pecséttel. A térkép is azt mutatta, hogy tovább kell mennem. Apropó, térkép! Ugye említettem, hogy a buszon sebtiben letöltöttem magamnak Pest vármegyét. De arra nem gondoltam, hogy ez nem fedi le Budapestet. Így hát a Mapyn a budapesti szakaszra térkép nélkül maradtam, csak egy szép piros trackem volt a nagy semmiben. Illetve Locusom, csakhogy a Locuson nincsenek helynevek, csak csúcsok. Ilyenkor jó, ha az ember betanulja a térképet, szóval láttam, hogy a Vadasketi-hegy tényleges csúcsa még egy kicsit odébb lesz, de oda is elvisz egy kitaposott út. Így meg is lett gyorsan a negyedik extra csúcsom is, húzhattam is el a sárga jelzés lejtőjén Hűvösvölgy irányába, hogy levadásszam a sztenderd csúcsokat, kezdve a Fekete-fejjel.

Vasoszlopok világában először az Újlaki-hegyen, majd a Vadaskerti-hegyen is

Nagyjából ezen a ponton léptem át a bűvös 20 km-t, ami egyben azt is jelentette, hogy pár kilométer megtétele múlva elérem a tervezett féltávot. A trackem ugyanis 51-52 km-es lett és ha nem hibázok sokat, akkor tudom ezt tartani, a Meszes-hegyi elrajzolás is maximum 1 km pluszt fog hozzáadni csak a távhoz. 10 óra felé járt, ami azt jelentette, hogy eddig szűk 4 órát jöttem, azaz minden belefutás ellenére csak gyors gyalogtempót tartottam összességében. És ez mindössze arra elég, hogy a szintidőben való teljesítés, illetve a szintidőből éppen kicsúszás határán mozogjak. Arra nem számíthatok, hogy a túra második felében gyorsulni fogok, arra viszont igen, hogy lassulok majd a fáradtsági faktor növekedésével párhuzamosan. Szóval még 4 órát biztosan megyek, ami 8 órát jelent, de ugye még nem vagyok a féltávnál, a trackem se pontos, meg lassulok is, tehát kérdés, mennyi fog még hozzáadódni, elég lesz-e a maradék 3 óra úgy, hogy begyűjtöm a plusz csúcsot mindjárt a Fekete-fej érintése után. Amit egyébként is beleterveztem az útvonalba alapból. Az egyetlen jó jel, hogy mindeddig egy nagy távos versenyző se jött még szembe. Persze simán el is kerülhettük egymást, hiszen nincs megszabott útvonal.

Ezeken tépelődtem a Nagyrét magasságában, majd ahogy a főút aszfaltja mellett csörömpöltem a szerencsére elenyésző forgalom mellett. Aztán le tudtam térni balra egy gyengén kijárt ösvényre, amiről átvághattam a Fekete-fej oldalába a Szépjuhászné úton. Itt majdnem elhibáztam az utat, mert be akartam térni egy vízmosásba, ami emlékeim szerint elég viszontagságos. Viszont lehet, hogy simábban felvezetett volna a pirosra, mint az a cikkcakk, amit végül választottam. De néha a járt út előnyösebb, még ha hosszabb is. Itt éreztem először azt, hogy a hó nehezíti a járást, főleg ezeken a kevésbé frekventált utakon. A cipőm is kezdett átázni, a zoknim pedig nedvesedni. Fázni viszont nem fáztam a mínuszok ellenére, a pehelykabátot már a Kálvária-domb után ledobtam, mert majd megsültem benne. Elég volt a 2 réteg: aláöltőző és nem túl vastag futófelső felülre, téli futónadrág merinó boxerrel alulra. A sapka és a kesztyű szinte végig rajtam maradt, mint ahogy a csősál is. 

A Fekete-fej emelkedőjét nem sikerült továbbra sem megkedvelnem. A csúcson megtudtam, hogy előttem csak 9 BHMTCS-s járt itt. Fura, hogy eggyel se találkoztam. Nem tudtam, összesen hányan vagyunk, de ez az adat számomra akkor is megnyugtató volt, bízni kezdtem, hogy behúzhatom ezt még. A következő erőt adó momentum az volt, hogy a Cserkészpark melletti bicikliúton kocogva szembe találkoztam Fiala Petivel, aki szintén a hosszú távot nyomta, csak ellenkező irányból. Először majdnem el is mentünk egymás mellett szimpla udvarias köszönéssel, ennyire nehéz megismerni a régi túratársakat is sötétben lámpafénynél. Ami a telihold és hótakaró kombinációja miatt szinte fölösleges is volt. Ő azt mondta, hogy nagyjából 30 kilim van még hátra az ő verziója szerint. Ez megint kicsit elbizonytalanított. Az én verzióm szerint viszont 26-27 km van hátra és az egyértelműen jó jel, hogy a gyorslábúnak számító sporttárssal nagyjából feleútnál találkoztam. Mesélte, hogy eddig neki is ment minden rendben, én is mondtam, hogy nem lesz gond a Vihar-dombbal, ne aggódjon miatta. Aztán folytatta mindenki tovább a maga útját.

Kis ládikó, nagy meglepetés!

Innen már kezdtek sűrűsödni a találkozások mindenféle irányból jövő-menő fejlámpás egyedekkel, néha igazán nem is értettem a koncepciókat, de az ugye nem az én gondom. Meg a plusz csúcsot amúgy is sokan kihagyták inkább. Nekem viszont elengedhetetlen volt, hogy felkeressem, nagyon kellett az a plusz egy óra. A kis kitérő megérte az általa kapott időkeretet. A csúcs közelében találkoztam Palival és túratársával, ő tehát ennyivel hátrább volt Petinél. És még ő is biztos beér a hosszú távon. Ez az esemény is megnyugtatott, hiszen eddigre már bőven átléptem én is a 25 km-t. A csúcs letérőjét is még időben észrevettem, alig mentem túl rajta. És minő meglepetés várt az igazolóponton! Kis rózsaszín ládika, ami amint kinyitottam, zenélni kezdett. 

Sajnos nem tudom, melyik dal hangzott el milyen előadó tolmácsolásában, annyi biztos, hogy egy pasi énekelt és száncsengő biztosan volt a dalszövegben. Tehát nem a fenti nóta szólt. Mindenesetre engem az ideilló nóta és a meglepetés akkora gyermeki örömmel töltött el, hogy az utánam jövő túrázónak is lelkesen mutattam, mire képes a kis láda, ami még cukorkákat is rejt. Az utóbbi nagyon jól jött, mert már kezdtem eléhezni. Eddig mindössze a kis csokit ettem meg a Kálvária-dombon, meg sótablettákat kapkodtam bizonyos időközönként. Nagymestere vagyok a halogatásnak, mindig odázgatom a dolgokat. Végül már a Tarnai-pihenő felé tartottam, amikor előszedtem egy csontkeményre fagyott müzli szeletet. Sajnos csak egy kis darabkát tudtam magamhoz venni, a többi nem csúszott. A pihenő felé jártam a piros háromszög/zöld kereszt kombináción, amikor kisebb ismerős csapat jött szembe: Zsolt, Adri, Anett és Attila. Kicsit beszélgettünk, majd indultunk tovább, ki-ki a maga útjára. Csodálkoztak, hogy egyedül vagyok. (Én mondjuk nem annyira, elég rutinos magányos farkas vagyok már régóta, csak ezt mások nem annyira tudják...)

Ki gondolná, hogy a Zsíros-hegyen hot dogot sütnek

A pihenőnél a pecsét mellé járt megint egy Mars szelet, a pontőrök mondták, hogy próbálták melegen tartani. Ez azonban mégse sikerült nekik annyira, mert mikor meg akartam kóstolni, majdnem beletörött a fogam. Így hát megelégedtem itt is az egy falatkával. Elővettem inkább a gyümölcspürét. Bár jéghideg volt, mégis jól esett. Nem akartam ismeretlen utakkal bajlódni fel a Nagy-Kopasz felé, így a jól ismert és kijárt zöld háromszög felé vettem az irányt. A kilátóhoz most nem kellett kitérni, úgyis felújítják. Itt még mindig találkoztam úton lévőkkel, bár már szellősebben, mint eddig. Mostanra kezdett fogyatkozni a szembe jövők hada. Előzni nem sokan előztek eddig, ezért is lepődtem meg, hogy egyre közeledett egy fejlámpa, vele együtt egy barna széldzsekis terepfutó lány (ld. vérprofi terepfutó). Úgy hagyott ott mint a huzat, miután mondtam neki, hogy a kék kereszten érdemes menni lefelé, úgyis azon kell folytatni a Zsíros-hegy irányába. Pedig én is kocogtam... Bubu is érkezett hamarosan szembe, aztán evvel zárult is az ismerős túrázók listája. A Zsíros-hegy felé haladva még megelőztem egy nagyobb csapatot, aztán lassan elfogytak körülöttem az emberek megint. Cserébe a fellegekből egyre sűrűbben szállingózni kezdett a hó. Mire felértem a ponthoz, lassan súrolta a hóesés intenzitása azt a határt, ami még hangulatos és nem zavaró már. 

Behavazott zöld sátor a Széna-hegyen

A ponton várt a túra legszuperebb frissítőpontja, egy komplett hot dogos stand. Profi fullos hot dog készült seperc alatt, ami fontos volt, mert nekem minden perc aranyat ért. Kezemben a hot doggal indultam tovább, a kocogást most mellőznöm kellett egy darabig részben a hot dog, részben az emelkedők miatt. De pont jól jött ki, mert mire a hot dog elfogyott, az utóbbiak is véget értek és lehetett megint gyorsabb tempóra váltani. A Széna-hegyen a zöld sátrat nem volt nehéz megtalálni, ott volt pont az út mellett. Szegény pontőr lánnyal nem cseréltem volna, aki ott kuporgott a behavazott vackában. A sárga keresztről (a vele együtt haladó illegális kék keresztnek megint nyoma veszett ezek szerint) átváltottam kis időre a sárgával jelzett Fehér-útra, majd a Mária-völgy szekérútján csorogtam intenzív hóhullás közepette a Meszes-hegyi letérő felé. Ezt az ösvényt már jól ismerem régről, talán pont a Csanya féle Peakset futottam erre. És most pont Csanyához megyek pecsételni. A meszes-hegyi sátor talán még zordabb képet mutatott az előzőnél, Csanya se túl lelkesen nyúlt az itineremért – mondjuk a miértet teljesen át tudtam érezni. Mostanra már elég szellősen érkeztek hozzá delikvensek. Kicsit gondolkoztam azon, hogy mi történne, ha a meredek lejtő felé csattognék tovább mégis, vajon Csanya beszólna-e, de aztán rendes és környezettudatos túrázó módjára visszafordultam, hogy a Mária-völgy felé kanyarodjak majd az első adandó lehetőségnél. Itt kezdődött a mizéria a hómacskával, ahogy futottam a lejtőn, kezdte begyűjteni a havat a talpam alatt formálódó kellemetlen hógombóc formájában. Szerencsére a gombóc kis idő alatt összeroppant, majd aztán kezdődött elölről a jelenség, amíg le nem értem a völgybe. Talán a dőlésszög volt a ludas, mert a hátralévő úton később már csak elvétve tapasztaltam ugyanezt. 

Csanya sátra vs. Delta főcím - csak én látom a hasonlóságot?

Néha elgondolkodtam, hogy érdemes lenne-e átvágni a kőbánya környékén megint a Fehér-útra, de tudtam, hogy ez egyben plusz szintet is jelent, meg kevésbé járt utakat (ha egyáltalán vannak). Ugyan egyszer már másztunk itt át Petivel egyik privát túránkon, de nem emlékszem pontosan, mennyire volt viszontagságos, inkább nem vállaltam be a rövidítést. A völgyet viszont nagyjából végig tudtam kocogni. Elhaladtam a Mária-szobor mellett, amit egy perbáli kéményseprő állíttatott hálából azután, hogy szerencsésen megmenekült egy őt megtámadó vaddisznó elől. Aztán úgyis jött az emelkedő, mihelyt átváltottam a sárgára. A Zajnát intenzív, de rövid emelkedője volt az egész túrában a legkellemetlenebb élmény számomra. Nem emlékeztem tavalyról arra, hogy a kemény mászást kidőlt fák is nehezítették volna. Most azonban egyértelműen ott feküdtek az úton. A csúcson megint kaptam csokit, de meg se próbálkoztam annak elfogyasztásával. A pontőr srácok készségesen kikalkulálták nekem, hogy Nagykovácsiig 6 km van hátra, ami a nekem még hátralévő Nagy-Szénással pedig nagyjából 8 km. Akárhogy is számolgattam, ez azt jelentette, hogy nem muszáj már futnom, be fogok érni, ha tartok egy normális túratempót. Azért azon voltam, hogy minél hamarabb feljussak a hágóba a Szerdahelyi-vágáshoz. Onnan már csak a Kutya--hegyet és a Szénás kúpját kell kimásznom és ennyi volt mára az emelkedőkből. A közbeeső lejtőkön meg tudok hozni a tempón, szóval nem lesz itt gond. Amin meglepődtem, hogy két kósza túrázó/futó még mindig jött szembe a Zajnát felé tartva. El nem tudom képzelni, mi volt a túratervük és annak kivitelezése így sikerülhetett-e.

A behavazott Nagy-Szénáson már biztos voltam a győzelemben

Már rutinosan bújtam át a forgóajtó nyílásán, aztán nekiveselkedtem az utolsó számottevő kaptatónak. Az agglomeráció egész közelről mutatkozó fényei biztattak, hogy már nem kell sok a sikerhez. Ez már meglesz, fél vagy háromnegyed óra és célban vagyok. Pontosan 3 óra 52-kor álltam a Nagy-Szénás keresztjének tövében. Ekkor még volt 1 óra 19 percem hátra a szintidőből. Innen már hason csúszva is... Persze a trükkös szervezők a pontot nem a csúcsra tették, hanem a csúcs alatti esőbeállóba. Itt is járt volna csoki, de már nem éltem a lehetőséggel, hiszen most már negyed óra talán, és ehetek, amit csak akarok a depós csomagomból. Szóval mászhattam vissza a kék és piros közös szakaszán nagyjából az ikonikus kilátópadig és még kicsit tovább is, de onnan már lejtmenet következett egészen a templomig és a célnak otthont adó plébániáig a szomszédságban. Azt hiszem, a Piros 65 óta nem is jártam a pirosnak ezen a szakaszán, ami akkor számomra igen viszontagságos lemenetelt jelentett. Most azonban semmi baja nem volt a térdemnek és szépen haladtam lefelé a hegy tövébe, majd végig a falu néptelen utcáin. Az első busz éppen akkor érkezett a főúton, amikor ki szerettem volna kanyarodni oda. A templom felől már jöttek szembe a leendő utasok, a már végzett sikeres teljesítők. Egyik-másiknak gyorsan odaböktem egy-egy gratulációt, majd igyekeztem tovább, hogy meglegyen az az utolsó pár száz méter is. Mert azzal még adós vagyok ahhoz, hogy BHMTCS teljesítő legyek. Az, hogy leszek-e, most már nem kérdés. Mert lám, a hullócsillagok tényleg tudnak és teljesítik még az egyszerű túrázólányok kívánságait is. Nemcsak a vérprofi terepfutókét.

És megérkeztem

Búcsúzóul Csipitől még kaptam a hátamra egy „Marha” feliratú rajtszámot. Nem tévedés, akárhányszor benne vagyok valami hasonló őrültségben, mint ez a túra, pont annak érzem magam.

Az úton hajnali félhomály
A Hold az égen, a busz nem jár
Szürke ország, szembe szél
Magányos madár enni kér
Reggel harcba indulok
Megpihenni nem tudok
Lebegek két világ között
Otthonom ködbe vész

Ref.:
Tegyen erősebbé a tévedés
Tegyen erősebbé a szenvedés
Tegyen erősebbé a fájdalom
Ha nem pusztít el tegyen erősebbé

Senki nem jár az utcában
A templom ajtó zárva van
Elköltöztek az angyalok
Várnak rám de itt vagyok
Innen a lélek visz tovább
Véget nem érő éjszakám
Szerte foszlott álmaim
Szövöm össze a jövőt

(Intim Torna Illegál: Tegyen erősebbé)

Egy ilyen rendkívül gyönyörű, de egyben kőkemény kaland után, amit ráadásul végig teljesen pozitívan éltem meg, nehéz visszatérni a valós életbe. Még mindig teljesen a hatása alatt vagyok a túrának, főleg, hogy a masszív izomláz se nagyon akar búcsúzni tőlem még két nap múltán se. Még úgy se, hogy másnap rákirándultunk kicsit (alig bírtam felmenni az emelkedőkön, Peti biztos titkon mosolygott rajtam, mert ilyet is ritkán lát. 😃) És végre hull a hó és hózik szakadatlan annyi hómentes év után, a jövőt meg szövögetem ezerrel. Mert látok pislákolni valami gyenge fénysugarat az alagút végén, ami egyre vonz maga felé, még ha távol van is. Még távol, de egyre közelebb.

Strava-link: 

A sárdagasztás magasiskolája

Hiába nézegettem óránként az előrejelzést, csak nem akart jobb idő kerekedni szombatra. Pedig ezt a Téry 50-et nagyon kinéztem magamnak. Ha ugyan az Iszkirit szkippeltem is, meg a Vérkör instant indulást is már sokadik alkalommal (mindig hétvégére romlik el az idő), akadt még a túranaptárban néhány hosszabbacska túra szombatra és vasárnapra is. A Pilis tavaszi maraton, a Dél-börzsönyi kilátások, a Téry 50 és az Álmos vezér maraton között lehetett válogatni a 40-50 km-es távok szerelmeseinek. Vasárnapra úgy nézett ki, hogy legalább esni nem fog, vagy legalábbis nem tartósan, viszont a vasárnapi Álmos vezér útvonala nagyban egyezett a múltkor Szabival bejárt túrával (Börzsöny kapuja). A Dél-börzsönyi kilátásokkal meg az volt a bajom, hogy esős időben az a terep a Szent Mihály-hegy oldalában maga a pokol, meg egyébként is a Téry volt a favorit. Márpedig azért, mert egyszer már volt randim Téryvel. No nem Ödönnel, azaz más néven Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikkerrel (ezt a nevet magyarosította Téry Ödönre), csak a róla elnevezett emléktúrával és a kedves pontőrökkel. Pár éve ugyanis valami okból kifolyólag a Szakó-nyereg környékén futkároztam (talán peakseztem, már nem emlékszem), és kilyukadtam a Szent Bernátos plakett alatt a Tost-szikláknál, ahol az ott strázsáló pontőrök felvilágosítottak, hogy nem arra kell továbbmenni, amerre szeretnék. Aztán gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők meg megkínáltak nápolyival. Egyúttal fel is került egy igen távoli bakancslistára ez a túra. 

Kik ezek a birkák, akik ilyen esőben is túráznak?

Peti is jelezte, hogy az eső ellenére is eljönne szívesen és ki is fizeti a „hülyék adóját”, ami jelen esetben neki csak 1000 Ft. Hiszen túrázni ugye ingyen is lehet... Ki is néztünk neki egy 20 km-es távot Hűvösvölgytől Klotildligetig, ahol tud velem együtt haladni egy jó darabon. 

Sajnos a meteorológusok most nem tévedtek, elég sűrűn hullott az égi áldás, mikor hajnalban kinéztem az ablakon. Mire indultunk a villamoshoz, kicsit talán csillapodott, de még így is határeset volt, hogy nem a poncsószerű sárga egyszer használatos lebernyeget kellett volna felvennem a rövid esőkabát helyett. Az előbbi már legalább a negyedik túrámon életmentő számomra az újrafelhasználás jegyében, és persze már mindenhol tele van lyukakkal. Legalább szellőzik is kellőképpen.

A rajtoltatás végére sikerült is odaérnünk, 8 előtt 10 perccel már úton is voltunk, távolodva a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától. Talán egy túrázót láttunk még indulni előttünk. Érthető módon nem sokan lelkesedtek a szakadó esőben való sárdagasztásért.

Máriaremetén már szükséges volt az első szerelvényigazítás

Megbeszéltük, hogy futni nem fogunk, ha marad bennem még energia, Klotildliget után úgyis azt csinálok, amit akarok. Az aszfalton ennek ellenére tempósan haladtunk, sorra fogtuk be a nyulainkat. A Pálos 70-nel egyező szakaszon megint elhaladtunk a kedvenc virágárusom előtt, aki most életnagyságú juhokkal rukkolt ki húsvéti díszletként. Fotóztodtunk is a rokonokkal, hiszen ilyen esőben csak a birkák túráznak. A máriaremetei templom előtt a szabadtéri oltárnál már meg is kellett állnunk szerelvényt igazítani, mivel úgy tűnt, mégis csak a poncsóra lesz szükség, ami legalább a combomat is takarja. Egyben megnéztük, hol lesz az első EP, mert ezt induláskor elfelejtettük. Hamarosan rá is akadtunk a pecsételő kollégára a Remete-szurdok bejáratánál, aki az esőben ázott. Szerencsére már nem sokáig, hiszen a mezőny vége volt érkezőben. 

Rohanó patak a szurdok mélyén - szép lesz ezen átkelni!

Az égi áldás csak nem akart szűnni, számunkra pedig kezdődtek az igazi kihívások az igazi terepen. A szurdokban kialakított sétány sárügyileg még egész istenes volt, mindössze a földigiliszták partiztak mindenfelé tömegesen. Nekünk meg igyekezni kellett, nehogy rátapossunk egy-egy hosszabb vagy rövidebb spagettiszökevényre, vagy a botunk végére tűzzünk belőlük néhányat, miközben éppen elkerülünk egy pofára esést. Az egyetlen ésszerű döntés ma az volt, hogy magunkkal hoztuk a túrabotokat. Máris nagy segítségére volt Petinek, aki tőlem eltérően a köveken lépdelt át a hömpölygő patakon. Én egyszerűre vettem a figurát, bízva vízhatlan zoknim tudásában. Itt még bírta a gyűrődést, aztán inkább feladta ezt a túrát, sokkot kapva a rengeteg, minden irányból bejutni próbáló nedvességtől és sártól.

Gilisztaparty mindenhol

Számunkra is érkezett rögtön a második nagy kihívás, kimászni a szurdok fölé a sziklás és igen meredek emelkedőn. Tulajdonképpen a botokat emiatt hoztam el, gondolva arra, hogy ez esőben nem lesz egy egyszerű feladat. Bár volt egy rész, ahol a fák segítségét is igénybe kellett vennem, miközben a talaj egyfolytában ki akart csúszni a lábaim alól, mégsem ez az emelkedő volt sárügyileg a legnehezebb feladvány ezen a túrán. Sőt, miután felértünk, tulajdonképpen jó darabon egész korrektek voltak a talajviszonyok, csak a giliszták épségére kellett ügyelnünk. Illetve nekem arra, hogy lépést tudjak tartani Petivel. Bár fordítva szokott lenni, ma ő reggelizett versenylovat és táltosodott meg. Ha nem léptem ki eléggé, már futhattam is utána. 

Mindenki másképp csinálja!

A Muflon itató előtti pocsolyákat is sikerrel abszolváltuk, így máris kérhettük a gondos bebugyolálás ellenére már most rommá ázni kezdő itinereinkbe a második pecsétet. Kaptunk egy extra jubileumi kitűzőt is. A büfében lehetett volna töltekezni is saját kontóra, de volt még bőven hazai nálunk, így ezzel nem éltünk. A büfé feletti Bermuda-háromszögem kicsit most is feladta a leckét tájékozódásügyileg, de második próbálkozásra sikerült megtalálni a kék folytatását. Az útvonal Piliscsabáig egyáltalán nem volt bonyolult: csak szépen előre a Kéktúra útvonalán.

És egyszer csak fent voltunk!

A Nagy-Szénást mászva kezdtem eléhezni, elő kellett vennem a szeletkéimet. A Szénás az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben, főleg a csodás körpanoráma miatt. Ezúttal ez a fantáziánkra volt bízva. A hegycsúccsal kapcsolatos meteorológiai megállapításaim, miszerint ennek a hegynek egy sajátos mikroklímája van, ezúttal is alátámasztást nyertek. Köd és metsző szél a csúcskeresztnél, nem is fotózkodtunk túl sokáig, nem is nagyon volt mit. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy helyes úton találjunk le jelzések híján. Szerencsére kis túlzással már a kövekből és a lejtés fokából megmondom, rajta vagyunk-e az ösvényen, annyit jártam erre. Nappal, éjjel, hóban, napsütésben és most esőben is. Mert hiába ígérték, az égi áldás egy picit se akart alább hagyni. 

Az a sokat emlegetett csodálatos kilátás a Nagy-Szénáson

Ahonnan a kék kereszt leválik az Országos kékről, jött az újabb móka: a talpon maradni játék. Meglepetést ez sem okozott, hiszen a tavalyi BHTCS-n ez a rész pontosan ugyanilyen volt. A Bükkös-árok szinte végig egy lejtős koripálya volt, áldottam is az eszem, hogy hoztam a botokat. Petinek gyorsabban ment az ereszkedés is – vagy alapból ügyesebb, meg kevésbé kopott az UltraGlide-jának a talpa, így a kevésbé saras szakaszokon megint loholhattam utána. Menet közben előzgettünk is, például egy csoportot, akiket egyszer már megelőztünk, de ők nem előztek minket vissza. Nem is értettük, hogyan kerültek megint elénk – de hát a csúcsrégiót, ahol nincs EP, nagyon ügyesen ki lehet kerülni megspórolva evvel egy adagnyi mászást. Az előírt útvonalat lazán értelmező túratársakba aztán később is belebotlottunk. Mi azért evvel nem törődve, csak némileg bosszankodva, mentünk szépen előre a megadott tracken. Ráadásul most már futva, mert a végre kevésbé saras úton Petinek kedve támadt kocogni kicsit. 

Piliscsabáig se volt a túra egy diadalmenet

Bekanyarodván Piliscsaba utcáira több rálátás nyílt a környező hegyekre és talán egy nüansznyival, de éppen csak annyival, kezdett világosodni az ég és evvel együtt szűnni kezdett a csapadék. Pedig úgy számoltam az előrejelzés alapján, hogy innen már maximum csak szemerkélni fog. Sajnos nagyon nem úgy tűnt, hogy itt perceken vagy akár egy órán belül nagyobb változás lesz. 

Ha eddig nagyon átnedvesedett volna a cipőnk, itt a Kálvária utcában szinte minden bokor alján találhattunk volna másikat, annyi volt a szétszórt lábbeli, mégpedig a sukárabb fajtából. Lehet, hogy a cipődobálás a hobbijuk a környékbeli lakosoknak, vagy egyszerűen az esti buli volt csak túl jó. Később áthaladunk egy éppen zárni készülő piacon, ahol az árusok már elfelé pakoltak. Milyen kár, pedig ha nem túrázunk, szombat reggelenként kedvenc időtöltésünk a piacozás. A vasútállomásnál kisebb dilemmát okozott, merre haladjunk tovább, mivel egy kisebb társaság megint nem túlzottan ragaszkodott a trackhez. Nekünk az előírás szerint még pár lépésnyit meg kellett tennünk a kéken, hogy aztán a kék háromszögre, majd a jelzetlen Szent István utcára váltva impozáns ősfás és villákkal teli utcákon eljussunk a klotildligeti állomáshoz. Egy csöppet se bántuk meg, hogy ezt a hosszabb és szintekben gazdagabb utat választottuk, annyi szép látnivaló volt. A Kiskopár bisztróban Peti be is fejezte a túrát, átvette a díjazását, amihez egy italbón is járt. Nagyon furcsálltuk, hogy semmi harapnivaló nem volt mellé, pedig igazán jól esett volna, meg korábbi leírásokban (ld. Márton Dani tavalyi beszámolója) azt olvastam, hogy itt szokott lenni zsíros kenyér. Szegény Petit meg avval áltattam az utolsó kilométereken, hogy most már fölösleges elővenni a hazait, mert mindjárt kap enni. Annak fényében, hogy ezután milyen trakta járt az 50-eseknek, megkockáztatom, hogy talán 1000 Ft-ba, ami manapság már tényleg potom pénz egy nevezésért, belefért volna egy müzli szelet vagy egy kevéske zsíros kenyér. Vagy arra ügyelhettek volna a szervezők, hogy a 20 km-es távon indulóknak is járjon ennivaló is, ne csak ital (mondjuk néhány nápolyi vagy bármi, nem gondolok komoly és drága dolgokra). 

Református templom a Szent István utcában

No ennyi baj legyen, maradt még a hátizsákunkban némi muníció, meg a büfében is lehetett venni ezt-azt. Kikértünk magunknak egy kólát és egy tonikot a bónra, aztán úgy döntöttem, mindketten megérdemlünk az eddigi ázás és sárban tapicskolás fejében egy jégert is. Peti óvatosan rákérdezett, nem akarnék-e most vele hazamenni inkább. Bár minden racionális érv emellett szólt volna, én mégis eltökélt voltam: megyek tovább Dömösre. Nekem ez az edzés van „előírva” mára, ebből nem engedek. Időjárást bajnoksági futamoknál se lehet választani, ha esőt dob a gép, akkor azt kell szeretni. Megbeszéltük, hogy ha úgy látom jónak, vagy ha nem engednek fel a buszra, Peti eljön értem és hoz száraz ruhát. 

Ennek a berninek több esze van, be is húzódott az eresz alá

A sárga, már túlzottan is szellőssé vált lebernyegemtől itt véglegesen megválok, felveszek egy száraz futókabátot, rá pedig a rövid esőkabátot, aztán nekilódulok a maradéknak a piros kereszten, immár egyedül. Hogy ne fázzak, kocogni kezdek, aztán úgy is maradok, amíg nem kezd nagyon emelkedni az út. A jéger is fűt belülről, szinte túlzottan is. Felérve a kis hágóba, megint szaladni kezdek, szerencsére a terep se akadályoz ebben. Most elég gyorsan fogynak a kilométerek, egészen addig, míg egy réten a jelzés (most már a Piros 65-ről ismerős piros/sárga) élesen balra nem kanyarodik egy gázpászta mentén. Ha nem emlékeznék, akkor is elég egyértelmű, merre is kell továbbmenni, élesen kirajzolódik a nyoma az előttem haladók szenvedésének a mérhetetlen sártengerben. Egy rövid szakaszon még meg lehet úszni a fűben a nagyobb dagonyázást, de aztán az egérút is távozik a gázpásztával egyetemben, nincs menekvés. 

Továbbra is igen borús kilátások

Ezen a részen száraz időben egész jól lehetne futni, de legalább tempósan lépegetni Pilisszántó felé, most azonban szánalmas botorkálás veszi kezdetét hol jelzett úton, hol meg ki tudja hol, mert jelzések elég ritkán vannak. Sokszor csak akkor veszem észre, hogy letértem, mikor ránézek a biztonság kedvéért a telefonomra. Gyorsan visszakorrigálok, hogy immár jelzett úton korcsolyázhassak vagy cuppoghassak tova a sár aktuális minőségétől függően. És mintha még az eső is újból jobban rákezdene, ezt a túrát és vele együtt a mi szenvedésünk még az ég is siratja. Vagy már temeti is. A Pilis koporsóalakú sziluettje is csak alig látszik ki a mélyszürke felhőpaplanból. Alig futok pár száz métert, már fékezhetek is be, mert jön egy túlélős szakasz, ahol talpon maradni is feladat. Ráadásul az ösvényen maradni se egyszerű: egy szintén tévútra került túratárs jelzi máris, hogy ne fussak tovább abba az irányba, hanem forduljak szépen vissza, ha a Téry 50-en vagyok és nem csak saját szakállamra futkározok megrögzött mazochistaként ebben a fránya időben. Mikor lemaradok héricseket fotózni, majd újból felveszem futva a fonalat, ismét gyanús lesz, hogy még mindig nem értem utol a másik túrázót. Hát persze, mert megint nem az ösvényen vagyok. Visszafordulok, hogy a bozótoson keresztül vezető csapáson érjem el végre a sárgát. Pont sikerül beérnem a srác elé. 

Aztán a Mészégetők-kútjánál búcsút is mondok neki, felhúzva a nyúlcipőt. Végre haladósabb terep, végre lehet futni! Nagy szó errefelé az ilyen. És végre alig esik már. Az aszfalton ügyelni kell az autókra, aztán betérve az erdőbe gyorsan abszolválom a rövid kaptatót a Magas-hegy-nyeregben lévő elágazáshoz. A régi Pálos útvonaláról minden ismerős, az ereszkedés a zöldön is, amit ismét megkocogok, egészen addig a pontig, amíg fel nem túrták az utat a favágók. Onnan már igen bajos a gyaloglás is. Az aszfaltcsíkot keresztezve újfent emelkedik az út rövid ideig, majd megint futós szakasz jön a Som-hegyi kulcsosházig. Végre nincs sár! Már minimum fél kilométernyi sármentes szakasznak is örülök. De jön még olyan idő, hogy majd ennél rövidebbeknek is örülni fogok... Csak most még nem tudom...

Mészégetők-kútja

Most azonban rövid ideig a sárdagasztás helyett fontosabb feladatom akad: választanom kell a meleg zöldségleves vagy paradicsomleves között, illetve gondolkodhatok azon, tegyek-e zsíros kenyeremre hagymát vagy se. Míg a bőségesen terített asztalról pusztítok, van időm szárítkozni is a melegben, hallgatva azokat a régi zenéket, amik valószínűleg a pontőrök fiatalkorának voltak a slágerei. Látszik, hogy összeszokott baráti társaságról van szó, a sarokban a gitár, megy az élcelődés. Végre van egy kis időm pillantást vetni a salátává ázott Jubileumi Eötvös totóra, amit még az itinerrel együtt  kaptam a rajtban. Csak hiú ábránd volt, hogy én ezt „nagytudású” turistaként kapásból csont nélkül kitöltöm majd. Még itthon, kis utánanézés után is van megválaszolatlan kérdés, például az, hogy melyik évben rendezték először a BEAC Maxi 110-et (lehet, hogy illene tudnom?). 

Eötvös totó - kevés kérdésre tudtam élből a választ

Meleg atmoszférájú kis turistaház barátságos fogadtatással

Az egyik szervező bácsi még búcsúzóul megmutatja, hogy jutok le a faluba legegyszerűbben, pedig a track nem pont arra vezet. De mivel figyelnek, és ha nem jó felé megyek, bizonyára szólnak is, most maradok ennél a verziónál. A bácsit igazolja, hogy a javasolt útvonal tényleg látványos és viszonylag gyors is, és ami nagy szó, sármentes. Miközben a falu szélén legelésző birkákat fotózom, önkéntelenül is dúdolgatom, hogy „Amikor én még kislány voltam...”. Nos az nekem se mostanában volt. De belül sikerült megmaradni annak. 

Isteni paradicsomleves

Már megint birkák - ezúttal élők

Pipálnak a környező hegyek, az eső végre teljesen elállt, aszfalt a lábam alatt, gyerünk, haladjunk, amíg lehet. Aztán úgyis jön pár kilométernyi mászás fel a Dobogókőre. Amennyire a sár engedi, tolom magam fel a botjaimmal, csak egyszer-kétszer állok meg fotózni virágokat meg ilyesmit. Hiába felkapott turistacentrum, csak lézeng az erdőben egy-egy turista, akik most indulnak útnak, kivárva az eső végét. A hegytetőn megint köd terjeng, már sejthető, hogy nem ma fognak készülni legjobb képeim a Dunakanyarról. Mielőtt tehetnék erre egy kísérletet, azonban jelenésem van a régi turistaházban, ahol most egy turistamúzeum van berendezve. Itt kapom meg a sokadik pecsétem egy kedves nénitől. Picit elbeszélgetünk, már sokadszor merül fel a kérdés a túra során, hogy ugye nehéz ez a túra. Most mit mondjak, eszem ágában sincs degradálni a szervezők által kitalált útvonalat, de ez kimondottan egy könnyű ötvenesnek számít, viszonylag kevés szinttel és minimális mennyiségű technikásabbnak számító szakasszal. Ráadásul már sok ennél lényegesen nehezebb vándorláson vagyok túl. Megmondom az igazságot: nehéznek nem nehéz, de a terep és az időjárás most azzá teszi. De ezzel nincs is semmi baj, különben nem is lennék itt. Vagy eleve otthon maradtam volna, vagy más túrán caplatnék, vagy már vonatoznék is haza besokalva az eddigiektől. 

Mindenféle kankalinok

A régi menedékház, ami otthont ad a Turista Múzeumnak

A múzeum egy pici idősziget, tele korabeli fotókkal és kordokumentumokkal a túrázás hőskorából. Belülről még nem is láttam ezt az épületet. Bár sietnék, mégis muszáj körbenéznem, még ha nem is tudok mindent tüzetesen végigolvasni. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni ide. Kiderül például, micsoda ruhakölteményekben túráztak, sőt másztak sziklát régen a hölgyek. Meg se próbálom eldönteni, vajon  én vagyok-e a nagyobb ász, aki most 50 km-t gyalogol egyhuzamban, vagy ők. Szeretünk a régi kor asszonyaira úgy gondolni, mint holmi gyenge kis penészvirágokra, akik csak a zsúrok, bálok világában mozogtak, és esetleg csak a gyereknevelés vagy a háztartás foglalkoztatott. De ez korántsem volt igaz. Ráadásul nekik komolyan meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak vagy férfiasnak titulált tevékenységeket, szakmákat űzhessenek.

Jó masszív darabok, biztos tartósabbak a maiaknál. Hogy kényelmesebbek is, azt nem hiszem.

Ha már Téry emléktúrán vagyok, Kötelező megszemlélnem Téry Ödön emlékművét a ház mögötti kilátóhelyen. A kilátás ma érdeklődés hiányában úgyis elmarad. Téry Ödön, amellett, hogy a magyar turistaság egyik atyja volt, az első fecskék közé számított, akik felfedezték a Pilis turisztikai értékeit. Van róla elnevezve menedékház, horhos és kuloár  a Magas-Tátrában, hegycsúcs a Dolomitokban, valamint itt a Visegrádi-hegységben egy útvonal, amit most be is járunk Dobogókőtől Dömösig. 

Téry Ödön volt az alapítója és szerkesztője a Turisták Lapjának, melynek első száma 1889-ben jelent meg és az első magyar turisztikai jellegű folyóirat volt

Nekiindulok a hosszú gerincnek a Tost-sziklákig, ahol a következő EP lesz. Indulás után picit elbizonytalanodom, kaptam-e pecsétet, de aztán beugrik, hogy persze, hiszen a múzeumos néni rá is kérdezett a rajtszámomra. Gyerünk hát tovább. A Rezső-kilátónál érkezik szemből egy terepfutó, ami nekem lejtő, neki emelkedő, de így is ügyesen halad. Köszöntöm a kollégát és húzok tovább, szerencsére a terep is teljesen rendben van itt fent. Nincs lámpám, muszáj leérnem sötétedés előtt. És ki tudja, milyen lesz az út le Dömösre. Álmaimban persze könnyedén lekocogok a faluba, de sajnos a valóság merőben máshogy alakul. A sziklák fölötti EP-n is van gyümölcs, nápolyi, sőt sör, bor és pálinka is, a legelsőből biztos kevés fogyott ma. Alkohollal ma már nem élek, viszont a gyümölcsöket végigkóstolom többször is. A sziklák alatti lépcsőn nem kockáztatok, de nem ez lesz amúgy sem a legcsúszósabb rész Dömös irányába. Ami futható volt, azt próbáltam is megfutni, de haladásomat leginkább a rapszodikus szó jellemezné. Mint ahogyan a terepviszonyokat is. Megiramodás, aztán satufék és tyúklépésben való botorkálás. Csúszkálás, piruettek, majd egy seggre ülés a legmeredekebb lejtőn, amivel a buszra való felkerülésem esélye is egyre halványul. Egy idősebb túrázó bácsinak bemutattam egy dupla leszúrt rittbergert az egyik, egyébként meglehetősen szép réten, egy alattomos sárfolton. A rét élvezeti értéke a mai nap sajnos erősen korlátozott volt amúgy is. Sár, sár, sár, lefelé haladva egyre több és egyre csúszósabb. Majdnem mindegy volt, hogy melyik útszélen próbálkozom, bízva abban, hogy az avar kicsit majd megfog. A legvégén még bevezetett az ún. Téry út egy csúszdává vált horhosba. Egyedül azt sajnáltam, hogy a síléceket otthon hagytam, most a bot mellé jól jöttek volna – főleg, ha tudnék még síelni. 

Téry emlékmű Dobogókőn

Ezért a kilátásért érdemes volt feljönni 😄

Hegyi Szent Bernát emlékműve a Tost-szikláknál a Szakó-nyereg fölött

Végtelen megkönnyebbülés volt szárazföldre, vagyis szilárd talajra érni, aminek úgy megörültem, hogy majdnem túlfutottam a célon. A pontőrök integetve kiabáltak, hogy menjek már oda, a vége itt van és nem a kétszáz méterre lévő buszmegállóban, amit előzetes (de téves) információk alapján annak véltem. Kicsit megpihentem és latolgattam, hogy jár egy sör mégis erre a túrára, de mivel negyed óra múlva ment a busz és addig még amennyire lehet, rendbe kellett tennem magam, hogy egy kicsit is szalon- és felszállóképesnek bizonyuljak, nem sokáig vesztegethettem az időt. Persze ez elég reménytelen próbálkozás volt, végignézve a sárlepte ruházatomon. Közben megérkezett András is a megállóba, akivel nagyjából már a túra eleje óta kerülgettük egymást. Aki hihetetlenül gyorsan és stabilan haladt, úgy, hogy talán egy métert se kocogott bele. Megkínált egy kis diákcsemegével, aztán végigbeszélgettük a több mint egy órás utat Újpest Városkapuig. Volt miről beszámolnia mindegyikünknek. 

Dömös határában végre valami látszik a túlpartról

Régi temető

Egy viszonylag új felfedezettem Дeva, akinek nagyon természetközeli zenéi vannak, ötvözve az elektronikát, népzenét és a kóruszenét - mind közel áll hozzám - „Ahol én eljárok, még a fák is sírnak...”: 

Kicsit viharvert dokumentumok

Strava-link: