Futó kaland Zsámbéktól Biatorbágyig

 

Aki ismer, tudja, hogy őrült ötletekért nem kell a szomszédba mennem. Pénteki szabadságos napomon sikerült pont egy ilyet kitervelnem magam ellen. 

Még karácsony előtt rákattantam az Ötpróba "Maradj fitten" programjára, ami lehetővé teszi a karantén ideje alatti pontgyűjtést is, ha már versenyeket és más sportprogramokat nem lehet rendezni. Mivel amúgy is gyűjtögetem az ötpróbás pontokat, kapóra jött, hogy most a Geogo pályák két ünnep közötti teljesítésével lehet egy telefontokot is ajándékba kapni. Ilyen karra rögzíthető tokot drága pénzért nem vettem volna, mert kétséges, hogy megtűrném-e magamon, de ha már ingyen adják, szívesen kipróbálnám. Szóval uccu neki, telepítettem az alkalmazást, és Petivel le is futottuk a közeli, gellérthegyi pályát. Aztán jött sorra a többi. 

Téli Nyakas

Olyan ez, mint a drog, csak jó értelemben, és most eljött az a pillanat is, hogy távolabbra is elutazzam egy pálya kedvéért. A zsámbéki 10 km-es Nyakas-körrel már régóta szemeztem, így ez lett a kiválasztott. Közben a húgom talált érdekes tanösvényeket Pátyon, melyek között nekem is sikerült egy kedvemre valót lelnem, mégpedig egy pincesort. És ha már nekiindul az ember, miért ne teljesítsen még egy futópályát, hiszen Biatorbágyon is van egy kellemes 5 és fél kilométeres köröcske. Szóval akkor alkossunk már egy szép keretes futókirándulást, futás, buszozás, séta, futás mintázattal, melynek állomásai Zsámbék, Páty és Biatorbágy lesznek. A buszozást azért iktattam bele, mert rossz tapasztalatimból okulva nem akartam átvágni a Zsámbék és Páty közti unalmas, ámde annál sárosabb szántóföldeken.

Még a János-hegy is látszik!

Óriások lépcsője

Hétköznap Kelenföldről Zsámbékra utazni abszolút Covid-biztos, mindössze 3-an utaztunk a buszon, ami egyénként egészen Nagysápig közlekedik, így a Gerecse irányába teljesen jól használható. 7:45-kor és 8:45-kor is indul járat, én a későbbit vettem igénybe. A futókör, amire kb. 1 órát szántam, a műemléktemplomtól indul fel a Nyakas-hegyre a S jelzésen. Megint abba a dilemmába kerültem, hogy fussak-e lehetőleg minél jobb időt, vagy szánjak időt a fotózásra is, hiszen a ködben úszó hegyek, a romtemplom egyre szebben kibontakozó panorámája, valamint a leheletnyi vékony hólepellel borított fennsík nem mindennapi látványt nyújtott. Másrészt a Nyakasnak ezen a részén mindeddig csak egyszer jártam, így nem ártott volna tüzetesebben körülnézni - főleg, hogy már az első érintendő pont is egy olyan látványosság volt, amiről még sosem hallottam, az Óriások lépcsője. Ez egy szarmata mészkőből álló természetes, padozatos szerkezetű kőlépcső és állítólag Anyácsapuszta egykori lakói ezen a lépcsőn felkaptatva jártak át Tökre vásárolni. Mostanság leginkább a kirándulók használják, mivel Anyácsapusztán alig-alig laknak és a Darányi kastély is inkább már csak egy romhalmaz. 

Zsámbéki kereszt

A lépcsőig szinte teljesen egyértelműen vezetett a S jelzés, mely a növényzettel kevésbé benőtt részeken farudakra volt felfestve. Így csak a forduló környékén kellett elővennem a telefonom, de még így is a lépcső mellett landoltam egy sziklácskán, melyről vissza kellett másznom a konkrét lépcsőre. A kör visszafelé vezető ága egy zöld tölgylevéllel jelölt ösvényen (Szent Norbert tanösvény) vezetett, ahol már nem tudtam ellenállni a látványosságoknak - egy kilátóponton kikukkanthattam volna a Nagy-Gerecse tömbjére, ha lett volna kilátás, de inkább csak derengett valami a távolban. Több helyen feltárult a hegy lépcsőzetes szerkezete, majd egy nagyobb üreg kis kitérőre késztetett. A következő ellenőrzőpont a Zsámbéki kereszt volt. A zöld levéljelzés becsatlakozott egy ponton a sárgába, így megint keresztül kellett szaladnom a jópofa, hepehupás fenyőerdőn, ami leginkább egy hullámvasút pályájára hasonlít és már idefelé is nagyon élveztem. A Fejér Máté, zsámbéki szobrász által készített különleges fakeresztnél újabb szusszanásnyi fényképezős pihenőt tartottam, aztán nekiveselkedtem a maradék pár kilométernek, amit már az eddig megismert úton kellett megtenni - ezúttal hegynek lefelé, így már sokkal gördülékenyebben ment. Meg is engedtem magamnak, hogy most már lefotózzam távolból is a templomromot, arról a helyről, amit felfelé menet kinéztem magamnak. 1 óra 11 perces eredményemmel egész elégedett lehetek, nem kevésbé azzal, hogy már zokszó nélkül futva is meg tudom mászni azokat az emelkedőket, melyek nem is olyan régen gyalogosan is megizzasztottak. Még így fotózással együtt is egész jó helyezést sikerült elérnem a tabellán, a navigációt most ne nézzük, mert avval itt nem annyira kellett foglalkoznom, hogy súlyos perceket adjon hozzá a teljesítési időhöz.

A templomrom

Most már csak az maradt, hogy szépen, kényelmesen lesétáljak a buszpályaudvarra, ahol felszálljak a pátyi járatra. Útközben még számos képet készítettem a templomról, a kálváriáról és jól beburkolóztam a magammal cipelt pehelykabátba, mert így leizzadva kezdtem elég cudarul érezni magam a mínuszokban. Hirtelen vásári forgatagba csöppentem - a zsámbéki piac pénteki napját sikerült elkapnom. Mindjárt vásároltam is 2 csomag habrolót anyukámnak, amit csak nagy nehezen tudtam benyomorítani a futózsákom 5 liternyi kapacitásába. A pályaudvarra érve kiderült, hogy a pátyi busz éppen 5 perce ment el, viszont csak 25 perc múlva jön egy újabb. Miközben felváltva a menetrendet böngésztem a telefonomon és kolléganőimmel cseteltem, fagyásnak indultak az ujjaim, így inkább járkálni kezdtem, hátha az kissé felmelegít. Szerencsére a 25 perc hamar letelt és legalább Pátyig melegben tudhattam magamat. 

Zsámbéki porta

Az iskolánál kellett leszállnom, hogy eljussak az interneten talált képek alapján igen hangulatosnak ígérkező pincesorhoz, mely nem is okozott csalódást. Ha több időt szántam volna rá és melegebb lett volna, még órákig szívesen elbolyongtam volna a dombon lépcsőzetesen elhelyezkedő pincesor különböző emeletein. Talán még nem is láttam ekkora kiterjedésű és ilyen szépen karbantartott/felújított pincefalut - száznál is több pince található a hegyoldalban. Egy pontról gyönyörű rálátás tárult a pátyi templomra, valamint a falura. Máshol meg barátságos, simogatásra vágyó cicák fogadtak. Szóval mindent összevetve nehezen szabadultam... de nem is nagyon akartam. Mindig ámulatba ejtenek a patinás kapuk és falak, vaskeretes, rácsos ablakok, régi évszámokat rejtő monogramos feliratok, és egyéb szokásos kellékei a pincéknek, és ezekből itt se volt hiány. Az egyes utcák szőlő- és borfajták neveit viselik stílusosan. A pincéket az 1800-as években hozták létre, mikor egy rendelet révén a pátyi szőlőtermelők a másra nem hasznosított területeken ingyen, vagy csekély érték ellenében pincét emelhettek. Később sajnos a filoxérajárvány miatt megszűnt a szőlőtermelés, de a pincék megmaradtak, mivel más termények tárolására is alkalmasak voltak. A borkultúra újjáéledésével a legtöbb pince is megújult, és valószínű, hogy barátságosabb évszakokban, különösen a Pátyi Pincenapokon, sokan ücsörögnek borozgatva a pincék előtti padokon, a fák árnyékában. Még most is van pár romos pince, de ottjártamkor is voltak, akik felújításon dolgoztak, vagy éppen szépítették pincéjüket.

Ízelítő a pincesor hangulatából

A pincejárás után immár a Főkút-forrás irányába vettem utamat. Egy, a máltaiak által üzemeltetett idősek otthona mellett vitt el utam, melynek közelében a szeretetszolgálat egyik alapítójának, Csilla von Boeselagernek szobra áll. 

Csilla von Boeselager emlékműve

Ennél a szobros kereszteződésnél már szépen látszott úti célom, a Katalin-hegy gerince. Otthon még sikerült belőnöm a térképen egy titokzatosnak tűnő objektumot, a könnyező kerecsensólyom totemoszlopát, ami a hegy alatt található. Hogy ki, mikor és milyen célból létesítette ezt a madárszerű, rovásírásos táblával ellátott műtárgyat, melyből egyébként rögtön kettő is található a Főkút-forrás környezetében (egy a egy alatt, egy pedig a tetején), nem sikerült kideríteni. Annyi biztos, hogy a szétesőfélben lévő madár előtti fatáblán található rovásírásos tábla tulajdonképpen a megfejtőkód a felirathoz. De erre csak otthon jöttünk rá húgom segítségével, aki nálam többet konyít a rovásíráshoz. A madáron lévő szövegről sajnos értékelhető kép nem készült, így azt nem sikerült megfejtenünk se. Azt az elméletet sikerült kiokoskodnom, hogy a madár feje a forrás irányát mutathatja, szóval egyféle útjelzőtábla lehet, és talán azért könnyezik, mert vízhez vezet. Bár lehet, hogy éppen örömmámorban kéne úsznia amiatt, hogy végre szomját olthatja ő és a vándor is... Ki tudja, lehet, hogy örömkönnyeket hullat... 

Úgy tűnik, ezen a szakaszon az ember folyton érdekes kövekbe botlik. Egyszer csak egy fekvő határkő került az utamba, melyen a már csak töredékeiben olvasható, mohával benőtt szövegen Pátyot és Biatorbágyot sikerült kibetűznöm. A hegyre felkapaszkodva összetalálkoztam egy nyugdíjas túracsapattal, akik éppen az iszonyatosan csúszós sártengerben próbálták leküzdeni magukat a turistaúton, a forrás irányába. Nekem ez a mutatvány speedcrossban feleannyi időbe se telt, bár majdnem dobtam így is egy hátast. A forrásnál találtam egy újabb, különös, rovásírásos követ, melynek felső részén ráadásul még egy latinnak tűnő szöveg is volt. Mi ez a hegyet övező rejtély? 

határkő

kilátás

fenyvesek

római kőoszlop

Bár megfejtenem teljes körűen nem sikerült mindent, de itthon, utánaolvasva megtudtam, hogy a Főkút-forrás és környéke már a római időkben is kedvelt pihenőhelynek számított. Főleg az aquincumiak látogattak el ide előszeretettel a finom, bőséges mennyiségű, gyógyító erejűnek vélt ivóvíz és a kellemes környezet miatt. A forrás mellé fürdőt építettek és a települést felvirágoztatták. Ezt tanúsítja az ún. Nymfa oszlop felirata is. Ez tulajdonképpen egy az ember és a természet jelképeivel díszített bálványkőre állított feliratos római oltárkő-másolat, melynek eredetijét a halhatatlan Nymfák tiszteletére M. V. Carus acuincumi decurió állított a II. században a Főkút-forrás környékén. Az eredeti a Nemzeti Múzeum kőtárában található. A bálványkőről és rovásos szövegéről szinte semmit se sikerült találnom. Az is lehetséges, hogy az egész sólymos, rovásos komplexum egybefügg, és azt akarja sugallni, hogy az egykor idilli, még a római korban is sokkal inkább jelen lévő ember-természet kapcsolat mára sajnos megbomlott, és a sólyom is emiatt bánkódik.

bánatos totemmadarak

A környék egyébként manapság is látványos a 20. század derekán telepített fenyvesek, valamint a Zsámbéki-medencére táruló kilátásnak köszönhetően. A csúszós ösvényen továbbkígyózva egyre-másra meg kellett állnom a panoráma miatt. Egy magaslaton még egy összeácsolt keresztet is találtam. Az erdőbe érve szerencsére megszűnt a csúszásveszély, majd hamarosan Biatorbágy katalin-hegyi nyaralóövezetébe érkeztem, ahol egyre több a lakóház is. Megfejtenem nem sikerült, mi vonzza ide a lakókat, hiszen a közeli autópálya zaja nagyon zavaró. Pedig a hely maga barátságosnak tűnne. Lehetséges, hogy olcsók a ház- és telekárak? 

Sok időm nem volt ezen tűnődni, mert az autópálya alatt átkelve egyre közeledtem a vállalt kihívás második etapjához, a biai Dió-likőr pályához. Közben azonban fotózásra csábított a biatorbágyi kálvária és a közelében lévő régi temető. A Diófa utcához közeledve egy parkocskában visszavedlettem futószerelésbe. Közben rácsodálkoztam az ófalu hangulatos házaira és kertjeire. A futókör a Diófa utca közepéből indul, a viadukt érintésével kell eljutni a Madár-forráshoz, majd a híd érintésével vissza a Diófa utcába egy másik útvonalon. Talán nem túl bonyolult, de nekem sikerült természetesen benéznem, és odafelé is a híd felé közlekednem, ami egy kicsit hosszabb, mint a rendes útvonal. Hát ennyi baj legyen, a pontok azért mind meglettek, és ezt a pályát is viszonylag jó idővel, 36 perc alatt sikerült lefutnom. Ami azt jelenti, hogy mindkettőben benne van még a javítás lehetősége, szóval lehet ismételni.

Már csak ki kellett találnom, milyen közlekedési eszközzel, honnan jutok haza. Végül is a vasút kínálkozott kézenfekvő megoldásnak, így még kibandukoltam az állomásra. Itt véget is ért a pénteki, összességében mintegy 30 km-es futókalandom.

Gellérthegyi kószálás - avagy teljesítménytúra Mozgás Éjszakája 2019 módra

Idén sem hagytam ki a Mozgás Éjszakája nevezetű eseményt. Vétek is lenne, ha már itt rendezik egy ugrásra a lakhelyemtől, ráadásul futhatok egy jót Budapest éjszakai fényeiben gyönyörködve, sőt idén először teljesítménytúrázhatok is egyet a Gellérthegyen.

Futás után

Ebben az évben egy kicsit alább tettem a mércét: a középtávot (7 km) választottam a tavalyi hosszútáv (10 km - idén már 12 km) helyett, hiszen a betegségem folytán még csak a futószezonom elején vagyok. De hálát adhatok, hogy legalább már itt tartok, hogy egyáltalán el merek indulni egy versenyen. Persze mindezt semmi teljesítménykényszer nélkül tettem, a lényeg az volt, hogy szép kényelmes tempóban végigfussam a választott távomat. Ez sikerült is, az időt inkább hagyjuk. A záró terepjáró azért szerencsére nem kergetett meg. :-)

Ezen a hétvégén jól belecsaptam a lecsóba, halmoztam szépen egymásra az élvezeteket: péntek este Ákos koncert, szombat délelőtt torna Rubint Rékával, szombat este ez a 7 km-es futás és természetesen az 5,3 km-es teljesítménytúráról se feledkezzünk meg, ami a futóverseny után várt rám. Mindezt sikerült még megspékelnem egy szombat délutáni strandolással, ahol egy kicsit sikerült kihevernem és bepótolnom a kánikula és a programok halmozása miatti kevés alvást.

Mindezek ellenére sikerült mindent szépen sorban abszolválnom, közben még a fitneszesekhez is beálltam egy kis nyújtásra.

Megvan a sapka!

Peti és Márk is kijöttek drukkolni, meg hordozni a túracuccaimat, amíg futok, ráadásul volt általános iskolai osztálytársammal és a férjével is sikerült szó szerint összefutnom, a tavalyi évhez hasonlóan. Sőt még az első Ötpróba nyereményemet, a sapkát is átvehettem, mely kissé nagy a fejemre, így végül Peti örült neki – nekem úgyis van fehér sapkám, amit nagyon kedvelek.

Szóval minden nagyon szép és jó és kerek lett volna – igaz, a sapka átvételére jó sokat kellett várni – ha nincs ez a fránya teljesítménytúra. Ami az estémet nem rontotta el, hanem inkább kissé izgalmassá tette.

Életem eddig legrövidebb, 5,3 km-es teljesítménytúráját készültem végiggyalogolni, gondoltam felteszem az estére a koronát, azaz inkább leeszem a habot a tortáról? Rutinos öreg rókaként úgy gondoltam, szépen kirázom a kisujjamból – mit nekem Gellérthegy, hiszen szinte itt nőttem fel, kiskamaszként rengeteget lófráltunk a hegyen a barátnőmmel. 5,3 km teljesítése egy vicc egy ultratávosnak, nem is először járok erre este fejlámpával, teljesítménytúrán, egyszer még tájfutó versenyt is nyertem ugyanitt... tehát levezetésnek éppen jó lesz nap végére ez a móka.

Ez alapján kellett tájékozódnunk - így vakufénynél még azt mondom, nem kimondottan mission impossible

A gondok akkor kezdődtek, amikor kézhez vettem az itinert. Ami tulajdonképpen ugyanaz a légi felvétel volt, amivel az esemény honlapján is találkozhattak a túrára vállalkozók. Ezen sárga színnel be volt jelölve az útvonal. Ennyi. Se szöveges leírás nem volt az útvonalról, se az ellenőrzőpontok nem voltak bejelölve a térképen, semmiféle névanyag nem látszott (és nem is volt) a felvételen. Induláskor, 11 óra tájban még utcai megvilágításnál is alig levetett kivenni valamit a részletekből, merre vannak az épületek, erdőfoltok, utcák, és egyéb objektumok. Nem is beszélve arról, hogy a szemüvegem otthon maradt, és közelre még nappal is sokszor elég rosszul látok. Na ez szép baleset lesz!

Na de ennél a megvilágításnál???

Gyorsan megkérdeztem az indító srácot, nincs-e letölthető gpx fájl az útvonalról. Természetesen nem tudott segíteni (miért is gondoltam, hogy esetleg lesz track???). Annyi instrukcióval tudott szolgálni, hogy bójákat kell keresnünk az útvonalon és ezekből 12 lesz. Na szép! A sötétben, egy alig követhető útvonalon fogunk keresgélni 12 bóját. Egy tűt is egyszerűbb megtalálni egy szénakazalban! Hirtelen úgy éreztem magam, hogy egy tájékozódási túlélőverseny kellős közepébe csöppentem, avval a különbséggel, hogy a túlélés azért sikerülni fog, ha a tájékozódás nem is, hiszen a Gellérthegyen elég nehéz mutatvány örökre elveszni.

Peti méltatlankodásom hallatán fogott nekem gyorsan egy szintén tanácstalanul tébláboló srácot útitársnak. Emiatt nagyon hálás voltam, azonban hamar kiderült, hogy a srác vidékről érkezett, a Gellérthegyen sose járt, élete második teljesítménytúrájára indul, tájékozódásból, térképolvasásból se éppen penge. (Viszont lefutott már egy maratont meg számos félmaratont, egyik kedvenc városomban lakik - szóval beszédtéma azért lesz.) A túravezető szerepköre tehát egyértelműen rám osztódott most is, lévén meg vagyok áldva minden létező előnnyel (hazai terep, jó tájékozódás, jó térképolvasási készség, túravezetői gyakorlat, teljesítménytúrázói gyakorlat /éjszakai rutinnal (ráadásul helyivel is)/ - nem is sorolom tovább). De sajnos hiába is méltatom hosszan az „érdemeimet”, akkor és ott csak kábán bámultam a „térképet” és próbáltam vaksin kisilabizálni, merre is induljunk. Közben meg továbbra is hangosan méltatlankodtam, hogy ez így azért nagyon gáz szervezés, még egy tájfutó térképpel is jobban jártunk volna. Mindenesetre lassacskán sikerült belőnöm a felvételen a Gellért szálló strandját és a Bartók Béla utat és azt, hogy a túra a Kelenhegyi úttal párhuzamosan indul (vagy éppen azon?) fel a hegyre. A Pálos rutinom miatt a Z jelzésen való felmenetel mellett döntöttem kb. hasraütésszerűen. Fortuna velünk volt, a trükk bejött (azaz a Pálos jó választás :-)), meg is lett az első bója. Már messziről látszott, hogy nem lesz annyira tragikus a helyzet, van személyzet és a bóják is meg vannak világítva. Némileg tehát több az esély, hogy tudjuk teljesíteni a ránk mért feladatot. A pontőr leányzó azt az instrukciót adta, haladjunk tovább a Z-ön. Mentünk is, a Pálos rutin miatt nem is kellett gondolkoznom. Hébe-hóba, mutatóba felbukkantak szalagok és az utat jelző nyilak is. Persze nem éppen ott, ahol az egyszeri turista biztosan gondolkodóba esett, merre is folytassa útját... Közben gyorsan megkerült a második és a harmadik bója is. A harmadik lánytól hiába is kértünk információt az útvonalról, éppen nagyon el volt foglalva a telefonjával, tehát nem zavartuk.

Az éjszakai város fényei mindig csodásak

Ennek következtében mentünk szépen tovább a zöldön, hiszen a Pálos is erre halad, szép a kilátás a hegyoldalból, meg ugye végül is ezt mondták... Útitársamnak sorra mondtam az instrukciókat, mire figyeljen: rossz lépcsőfokok, kiálló kövek, fantasztikus panoráma – örült is, hogy ilyen kalauzra akadt. A kalauz csak azzal nem számolt, hogy tévúton jár, lassan kezdett feltűnni, hogy jó ideje se szalagot nem láttunk, se bója nem került az utunkba – pedig már ideje lenne. Akkor hát vegyük elő a térképet! Nagy nehezen sikerült kivennem, hogy a Citadella alatt még 2 kanyart kell tennünk, és az előző jelöletlen hármas elágazásból nekünk a bal oldali ösvényen kellett volna továbbmennünk és nem jobbra a zöldön.

Akiknek nem sikerült a teljesítés se hiába jöttek

Nagy bocsánatkérések közepette visszakalauzoltam útitársamat a meredek, hiányos lépcsőfokokon az útelágazáshoz. Úgy tűnt, hogy útitársamnak kissé megingott a bizalma bennem, mivel vissza akart menni a pontőrhöz tanácsot kérni, holott váltig állítottam, hogy balra kell menni. Közben szembejött egy hasonlóan tanácstalan fejlámpás csapat – akkor valószínűleg ők is híján maradtam az információnak, kár a gőzért. Próbáljuk meg tehát balra! Próba és szerencse! Meglett az első szalag, aztán a következő pont is. Innen már egyértelmű volt az útvonal a Szabadság-szoborig, sőt még az utána levő pontig is. Közben még érintettünk néhány bóját, így szépen, sorban szaporodtak a teljesítést igazoló lyukasztások a térkép hátoldalán.

Már fent a hegytetőn járunk

Megcsodáltuk a vár panorámáját, majd lefelé indultunk egy lépcsőn a következő pontig. A pontőr szerint balra kell majd tartanunk – tehát mentem is balra, még szalag is volt. Csak éppen nem a mienk: egy útjavítás maradványai vittek megint zsákutcába. Akkor tehát maradt a jobb oldali ösvény kizárásos alapon. Hamarosan bejutottunk a házak közé, innen az eddig is ritka szalagok még ritkábbak lettek. De legalább a térkép alapján láttam, hol járunk: hosszú egyenes szakasz a házak között, majd élesen balra. Aggódni tehát egyelőre nincs ok. A balkanyarban utolértünk néhány tétova túratársat, majd mentünk együtt tovább egészen a Búsuló Juhász étteremig. Itt majdnem elmentem megint rossz felé annak örömére, hogy tudom, hol vagyunk. De legalább volt nyíl, meg néhány ügyesebb-élelmesebb túratárs, akiket követni lehetett. Rövid idő múltán ott találtuk magunkat a lovacskás játszótéren, ahol vizet vehettünk az ivókútból. A pontőr lány szerint az épületek irányába kellett továbbmenni. Én azonban csak játékszereket láttam mindenhol, épületek nem rémlettek, nem is sejlettek fel. Szerencsére az irány tulajdonképpen megvolt, meg megint akadt néhány követhető próbálkozó, így csak mentünk utánuk. Azonban mindannyian megtorpantunk a lépcsőknél. Silabizáltuk bőszen a térképet, majd arra jutottunk, menjünk még tovább előre – nem kimondottan a térkép alapján, inkább megérzésre. Majd megint tanakodás. Kiszúrtunk két határozottan balra tartó túratársat és nyomukba eredtünk. Biztos tudnak valamit... Hála nekik, meg is láttuk a pont fényét, immár a sokadikét, egy bokor mellett. A túra felén már túl voltunk. Újdonsült túratársaink mesélték, hogy találkoztak a túra során olyan nyugdíjas csapattal, akik ugyan a 7. pontnál jártak, de még csak 3 lyukasztásuk volt. Nem lepődtem meg.

Innen lefelé a lépcsőkön, a korsós rét irányába nagyjából egyértelmű volt az útvonal, csak azért nagyjából, mert a szalagozással itt is meglehetősen spóroltak. Ha meg volt szalag, nem kimondottan oda tették, ahova kellett volna (értsd: elágazáshoz). Így pl. volt egy kis ficak a sárgán jelölt útvonalon, amit könnyű volt kihagyni – az ellenőrzőpont természetesen itt volt. Mi azonban ügyesek (vagy inkább szerencsések?) voltunk és ezt is megtaláltuk. A pontőr még meg is dicsért, hogy nem világítottunk a szemébe a lámpánkkal.

Innen megint a házak között vezetett tovább utunk: a Minerva utca, Kelenhegyi út és a Kemenes utca érintésével jutottunk vissza a Gellért térre és onnan a célba mind a 12 lenyomat birtokában. Szóval elégedettek lehettünk, sikerült teljesítenünk a tájékozódási szempontból nem éppen könnyű túrát.

Bejárt útvonalunk

Azóta is tanakodom, hogy tulajdonképpen milyen kategóriába sorolnám ezt a túrát, mert teljesítménytúrának nem feltétlenül nevezném. Aki tehát szimpla teljesítménytúrázásra készült, nagy meglepetés érhette és komoly nehézségekkel szembesülhetett. Különösen akkor, ha mindazzal a korábban leírt előnyökkel nem rendelkezett, aminek én mind birtokában voltam. És még nekem is gondot okozott a feladat teljesítése! Ráadásul szintén végzett túravezető ismerősöm még pontot is kihagyott, tehát nem egyedül én jártam így a tájékozódásügyileg tapasztaltabbak, képzettebbek közül se.

Úgy gondolom, ezen a rendezvényen sokan csak belekóstolni szerettek volna a műfajba mindenféle előzetes túra- vagy teljesítménytúra-tapasztalat nélkül. Csak reménykedem, hogy a legtöbbjük inkább mókának fogta fel az egészet és nem sikerült kedvüket szegni, hogy máskor is elinduljanak egy teljesítménytúrán (ami valójában eléggé máshogy néz ki). Utólag mindent összevetve azt kell, hogy mondjam, hogy élveztem az éjszakai kalandot és örültem, hogy új tapasztalatnak kerültem birtokába és nem rutinfeladatról volt szó. A hiányosságokat próbálom inkább a szervezők rutintalanságának betudni. Remélem, a visszajelzések alapján jövőre lesz majd néhány pozitív változás.