Köd előttem, köd utánam - avagy last minute szurdoktúra a Bakonyban

 Mostanában totálisan döntésképtelen vagyok, főleg avval kapcsolatban, hogy mikor, hol és merre túrázzak. De az is lehetséges, hogy egy bizonyos szint után az ember már annyira profi (vagy szeretne az lenni), hogy van 4-5, szinte kész túraterve, és csak be kell ezeket élesíteni az adott pillanatban. Főleg, hogy a sok futkározás miatt a túrázás mostanában a általában a rövidebbet húzta, így volt ideje összegyűlni az ötleteknek. Szerencsés egybeesés, hogy a szintén felgyülemlett szabikat ilyenkor már illik fogyasztani, így idő is szakad a tervek megvalósítására, ráadásul még a visszafojtott túrakedv is túlteng bennem.

Repülő darvak zajos csapata

Szóval tervezgettem, hogy jól elkalandozom, meg sem állok a jó messzi Bükkszenterzsébetig, hogy ott megnézzem Magyarország legnagyobb sziklafalát meg még néhány más érdekességet. Pár éve beszereztem az összes fellelhető Óbükk térképet, de ó jaj, a kiszemelt rész egyiken se szerepelt. Pedig ez is Óbükk a javából. Kiderült, hogy csak és kizárólag ez a szeletkéje a térségnek a Szarvas féle Bükk térképen érhető el. Kedden terveztem indulni, hétfőn meg még ezt a térképet hajkurásztam – szerencsére sikeresen. Aztán jött a feketeleves: megnéztem az időjárás-előrejelzést. Márpedig az sok jót nem ígért erre a térségre: nyirkos köd egész nap, ráadásul hideg is. Felöltözni fel lehet megfelelően, de ha már az ember elbuszozik jó 4 órát az életéből egy ilyen látványosságért, akkor jó is lenne látni azt, nem csak silabizálgatni a ködfátyol mögött. Viszont mivel a nyugati országrészre jó eséllyel napos időt ígértek, mint nyuszit a cilinderből, gyorsan előhúztam a B tervet: a jól bevált Bakonybélt. Busz a szomszédból, látványos táj, sok érdekesség, amit kicsit ugyan ellensúlyoz a mintegy 6 órás buszozás oda-vissza. De legalább az is élvezetes a tájat szemlélve. 

 Másnap a hajnali buszon hiába is próbáltam szemlélni a tájat, mert a sűrű köd miatt nem sok minden látszott, csak felkelés közben tett a napocska némi erőtlen próbálkozást a felhőn való áttörésre. Kezdeti sikertelen igyekezetét megunva aztán fel is adta. Elég reménytelennek tűnt a helyzet. De akár ködben is lehet jót túrázni, meg hangulatos képeket készíteni, nemde? Főleg, hogy az itteni látnivalókhoz nem feltétlen kell ragyogó napsütés.

A dombon legelésző tehenek

Már Bakonycsernye után járt a busz, mikor úgy tűnt, vékonyodik a ködréteg és mintha egyre jobban átszűrődne a napsütés. Hamarosan már csak ködfoszlányok lebegtek a mezők fölött, melyekből itt-ott kibukkantak a dombok és a házak. Jó lett volna fényképen elkapni ezt a egyedi hangulatú stádiumot, de mire Pénzesgyőrben lekászálódtam a buszról, ködnek már nyoma se volt sehol, maradt a ragyogó idő.

Rés a kerítés alatt

Mivel az utam egy erős kaptatóval indult. máris lekívánkoztak a rétegek rólam, pedig készültem párral. Igazából egy póló elég lett volna, de sajnos a legvékonyabb ruhadarabom egy magas nyakú aláöltözet volt, evvel kellett beérnem. Látványban nem volt hiány, ahogy kifelé kapaszkodtam a zöld kereszt jelzésen a falu Kőrisgyőr nevű szegletében. Tornácos házak, legelésző lovak, útszéli kereszt. A kaptatón egy hölgy küzdött felfelé két jókora csomaggal, meg-meg állva. Mikor utolértem, felajánlottam segítségem, de visszautasításra találtam. Azért beszédbe elegyedtünk. Még kb. kétszer próbálkoztam a csomagok miatt, mert azért ketten csak gyorsabban és könnyebben haladtunk volna velük egyetemben, de hát ha nem, akkor nem. Mindenesetre elmeséltem, hogy merre tervezek menni és kiderült, hogy a Kőszoros nevű szurdokot még a helybeliek se ismerik – vagy legalább is ez a hölgy biztos nem. Viszont megtudtam, hogy a környéken minden le van kerítve. Bár ugyan már korábban is olvastam a megszaporodó kerítésekről, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a térképen kiszemelt utamra esély se lesz bejutni. Mentem csak egyenesen a jelzésen a Hudi tanya irányába, gondoltam, előbb utóbb csak lesz alkalmam valahogy bejutni a kerítés túloldalán kínálkozó idilli mezőre és a célom felé hamarosan lekanyarodó útra. Mert a kerítés ellenére az ott volt... 

Az idilli rét, ahol az utam indult a szurdok felé egy kerítésmászás után

Kb. az utolsó letérési lehetőségnél megláttam, hogy a kerítés és a talaj közt van egy hézag egy helyen, amin kis ügyességgel át is férhetek. Magánbirtok ide-vagy oda, a szurdok nem várhat, laposkúszásban átmásztam a kerítés alatt, magam után rángatva a hátizsákom és az egyéb holmijaim. Ezzel tehát megvolnánk, haladhatunk is egyenesen, a kitaposott úton a szurdok felé. Sajnos az örömöm nem sokáig tartott, az erdő sarkán túlhaladva feltűnt, hogy az út egyenesen egy külön elkerített szarvasmarhatartó telephez tart. A kerítés túloldalán meg máris figyelmes lett rám egy négylábú, és felém tart. Remélhettem csak, hogy szándékai barátiak... (Eszembe is jutott a cserháti területőrző tehén.) Szerencsére sikerült gyorsan tovaosonnom a telep mentén a közeli erdő irányába, ahol nem kis meglepetésemre újabb kerítés állta az utamat. Előtte nehezítésként még egy kisebb mocsaras terület is feketéllett. A marhatámadást sikerült kibekkelni, a bakancs megmerítését sajnos nem – máris zubogott be az egyik tetején a sötét lé. Szerencsére viszonylag gyorsan kilábaltam innen, folytathattam az újabb alkalmas hely keresését a kerítésen való átjutáshoz. A legrosszabb verzió az volt, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Végül akkora mázlim volt, hogy megint megláttam egy hézagot, valamivel persze kisebbet, mint az előző. Éppen akkora volt, hogy azon még át tudtam préselni magamat. A hátizsákom ma kicsit bucibbra sikeredett nálam, így az nehezebb falatnak bizonyult, de azt is sikeresen áttuszkoltam a lyukon. 

Hevenyészett, ki tudja mikor kifestett tanösvény vezet végig a szurdokon

Rendben, akkor most bent vagyok az erdőben, jó ég tudja, lesz-e erre út, vagy újabb kerítés vagy sűrű bozótos állja majd az utam. De egyelőre legalább szabad a pálya ahhoz, hogy iránymenetben megközelítsem a szurdokot. Nemsokára próbálkozásomhoz jobbról egy út is kínálkozott, így máris könnyebb volt a haladás. Hamarosan újabb kerítéshez értem, az út egy ága bement két lekerített terület közé, a másik, kevésbé markáns nyom a kerítés mentén haladt tovább. Nekem persze az egyértelmű tetszett, de egy kanyar után akkora kerítéslabirintus tárult a szemem elé, hogy feladtam az ebbe az irányba való próbálkozást. A térképet megnézve is úgy tűnt, hogy a kerítés menti út lesz a helyes. Követtem tehát a kerítést és a patakmedret, melynek előbb-utóbb a Kőszorosba (más néven Kőszoros-völgy, Öreg-folyás szurdoka vagy Öred-Séd szurdoka) kell torkollnia. Korábban ez a patak állandó vízhozammal bírt, mostanra már csak időszakos vízfolyás. Fentről a dombról legelésző vagy éppen mélázó tehenek szemlélték próbálkozásomat. Egyszer csak kezdett vadabbá válni a szemközti hegyoldal és feltűnt egy kopott kék T jelzés az egyik fán. Én azon nyomban orra is buktam első örömömben egy kiálló gyökérben vagy kődarabban. Sikerült ráesnem arra a térdemre, amit az előző vasárnapi terepfutóversenyen elég csúnyán megütöttem. Egy darabig kétséges volt, hogy fel tudok-e állni. Ha itt maradok ennek a félreeső, majdnem, hogy ismeretlen szurdoknak a minden emberi létesítménytől távol eső felén, kerítésektől körülvéve, senki sem talál meg, maximum a messzi teheneknek próbálhatok átkiabálni. De szerencsére, bár fájdalmasan, sikerült továbbindulnom. Az első nehéz lépések után kezdett bejáratódni a gépezet, de most már duplán kellett figyelnem a nem könnyű terepen. Itt-ott feltűnt egy-egy nem éppen friss jelzés, és hogy a gyanútlan túrázót jól megtévessze, néha a kerítés túloldalán is volt egy-egy. El is gondolkoztam, hogy akkor most újabb mászás jön? Na azt nem! Aztán feltűnt ezen az oldalon is a tanösvény jel és a kékhez hamarosan piros jelzés is társult. Ismertető tábla azonban egy sem volt, csak néhol számok (talán valami vezetőfüzet van hozzá vagy online QR-kódok – bár erre utaló jeleket nem láttam), ennek köszönhetően felkészületlenül lemaradtam az olyan attrakciókról, mint a szurdok hasadékbarlangja vagy a pihenőhely az elágazásnál. (Ha egyáltalán volt, olyannyira gondozatlannak tűnt ez a tanösvény.) Útközben azon töprengtem, hogy vajon járhattam-e már itt. 

Mert jó esély van rá, hogy pont ide tévedtünk be 2002/2003 szilveszterén, mikor még ifjú voltam és bohó, és képes voltam erdei szilveszteri bulikat szervezni. Már az odaút sem volt zökkenőmentes, mert a környékbeli gazdák elkerítőszenvedélye már akkoriban kezdett kibontakozni és úton-útfélen villanypásztorokba botlottunk. Emiatt kerülnünk kellett, aztán a jelzést is elvesztettük, ami egyébként sem volt nagy kunszt, lévén, hogy elég gyatrák voltak a felfestések, és még bőven a digitális korszak előtt voltunk – azaz papírtérképpel próbálkoztunk eljutni szállásunkra, a Ráktanyára, felszerelkezve jó nagy hátizsákokkal, pluszban hálózsákokat tartalmazó nejlonzacskókkal és egyéb hasznos dolgokkal. Helyismeretünk nulla volt, így aztán hamarosan egy mély és felettébb csúszós árokban kötött ki díszes társaságunk, ahol jelzések már nem voltak, de cserébe volt jó sok sár, minek köszönhetően mire nejlonzacskóstól, mindenestül kivergődtünk innen, pont úgy néztünk ki, mint a dagonyafürdőt vett vadmalacok. És még csak éppen elkezdődött a buli... Elképzelhető, hogy mire néhány nap múlva hazaindultunk, a Volán sofőrjei húzták ám a szájukat, mikor fel akartunk szállni a buszra. Voltak még különös történések, például a Ráktanya és Pénzesgyőr között megtett 25 km, némi kutya- és libatámadással fűszerezve, elhagyott mobiltelefon keresése a sötétben, valamelyest kapatos állapotban (nem lett meg, szóval lehet, hogy még ott figyel Pénzesgyőr határában), elveszett sütemények, melyek utolsó nap kerültek meg a pocsolyákba fagyva, vagy az elhagyott ezresek, amik aztán a nadrágom bélésének legaljából kerültek elő mosás után, és még sorolhatnám.

A nosztalgiázásra nem sok idő maradt, mert koncentrálnom kellett az egyre fifikásabb terepre. Meg is állapítottam, hogy már bakancsban talán nem is tudok közlekedni. Bár pont ez volt a hely, ahol nagyon örülhettem, hogy masszív bakancsban jöttem, hiszen nem csak bokatörő részek voltak, hanem olyanok is, ahol a kövek közt megbújt néhány trükkös pocsolya. 

Sziklatorony bukkan elő a semmiből szinte

A szurdok leglátványosabb része

Egy elágazásnál gondolkodóba estem, hogy akkor most kanyarodjak balra, vagy haladjak az árok egyenes részében, de a GPS egyértelműen a lekanyarodó ágba invitált. Érdekes módon az online térképek jeleztek eligazító táblákat, de ezeket én nem láttam (lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé...) Az egyenes ág lehetett, ahol mi anno kivergődtünk az árokrendszerből pont valahol a Ráktanyánál. Már nem emlékszem, ott volt-e valami látnivaló, de a lekanyarodó ág egyre vadregényesebb és izgalmasabb lett. Néhány fatörzsön kellett átmászni, majd egyre impozánsabb sziklaalakzatok szegélyezték az utat. Egy újabb kanyar után egy jókora sziklatorony magasodott fölém. Ahogy továbbhaladtam, akadt még néhány nagyobb kődarab, aztán szépen lassan kezdett lecsengeni a táj szurdokszerűsége. Az ösvény vonalvezetése nem lett egyértelműbb – bár eddig az árok azért kijelölte a haladás irányát. Most azonban, hogy a csapás (ha volt egyáltalán ilyen) kikapaszkodott belőle, nagyon figyelnem kellett, és a telefonomat is segítségül kellett hívnom. Szerencsére elértem egy szélesebb szekérutat és innen már nem volt gond a tájékozódással. Hamarosan meg is pillantottam egy házikót, az úgynevezett Némettanya épületét. Közeledve hozzá bele is torkollott az utam a piros jelzésbe. A tetszetős réten egy terepjárón és egy drónozó srácon kívül senki se volt. Fontolgattam, hogy haladjak-e tovább a piroson vagy kanyarodjak le a balra tartó útra, végül is az utóbbi mellett döntöttem. A Középső-Hajag irányába szerettem volna eljutni és ott megnézni pár olyan attrakciót mint a volt szovjet katonai bázis, a lezuhant szovjet és magyar gép emlékműve, aztán még a hegyi tanyák közül legalább az Augusztin-tanyához el szerettem volna zarándokolni.

A szurdok arcai

Érdekes ennek a tanyavilágnak a története. Azt gondolná az ember, hogy tanyák leginkább az Alföldön fordulnak elő, de Magyarországon léteznek nem síkvidéki tanyák is. (Például Pannonhalma környékén is találkoztam ilyen településrendszerrel). Az itteni tanyarendszer kialakulásának történelmi okai vannak, a szentgáli határhoz tartoznak ugyanis. Szentgált pedig már az Árpád-korban is vadászok lakták és elrendeltetett, hogy 40000 holdnyi területen vadásszanak, valamint lássák el az uralkodói udvart vadhússal, szőrmével, bőrökkel. Cserébe részleges nemesi jogokat kaptak. Ezen a területen a 18. század végén tanyarendszer kezdett kialakulni, mivel a nagy távolság miatt nehéz volt megművelni a földeket. Egészen az ötvenes évekig gazdálkodtak a tanyabirtokosok mintegy 128 tanyán. Ezután államosították a tanyákat és a legtöbb család visszaköltözött a faluba. Sajnálatos módon ezzel a legtöbb tanya pusztulásnak is indult, de szerencsére pár hírmondó még akadt. Például jelenleg a Ráktanya kulcsosházként és az Augusztintanya kulcsosházként működik (a tanyák a tulajdonos családneve után kapták a nevüket). Vannak más lakott tanyák is, van ahol gazdálkodnak is (pl. Gyenespusztán).

Némettanya

Sajnos a kiszemelt út nem megfelelő irányba fordult, viszont lejjebb láttam egy másik erdészeti utat, ahol fakitermelés zajlott a nyomokból ítélve, így visszamentem ide és ezen próbálkoztam. Miután az út felkapaszkodott a közeli domboldalra, el is vesztettem a nyomot. Mérgelődtem is magamban, hogy emiatt kár volt letérni a másik útról. Na mindegy, visszamenni kedvem már nem volt, így maradt az iránymenet lehetősége. Sikerült is levágni az online térkép által jelzett, de valóságban nem létező útkanyart és a túloldalon becsatlakozni az ott már egyértelmű útba. Innentől már sima ügy volt az útvonal követése. 

Gyenespuszta épülete

Ezt néhol csak a semmiből felbukkanó, de a Locusomon lévő turistautak.hu térképen nem létező jelzések zavarták meg, például Gyenespusztánál, ahol egy piros T tanösvényjelzést és egy sima piros jelzést láttam felfestve. Ezeket követtem elég sokáig, míg el nem értem a piros kereszt jelzést. (Egyébként a tanösvényt, ami a Ráktanya tanösvény egy ága lehet, a Locus is jelzi, csak nem egészen Gyenespusztától. A P jelzés meg a Közép-dunántúli Piros régi vonalvezetése, amit nem festettek le, ez valóban erre ment. Az útvonalat 2017-ben azonban módosítani kellett, mivel helyi gazdálkodók bejelentés nélkül elkerítették a P jelzés Öreg-folyás és Gyenespuszta közötti 1200 m hosszú szakaszát és a P+ jelzés egy szakaszát Ráktanya és Pénzesgyőr között (pont ahol mi már 2002-ben is nehezen tájékozódtunk és lépten-nyomon villanypásztorokba botlottunk).

Egy itt felejtett piros

Voltak egyéb furcsaságok is jelzésügyileg: a P+ máshol kanyarodott le valóságban (vagy jobban mondva máshol is lekanyarodott), mint a térképen. Aztán már a Középső-Hajag aszfaltos szerpentinjén fölfele tartva egész különös Pepsi Cola emblémára vagy éppen behajtani tilos táblára hajazó jelzések bukkantak fel. Először azt hittem, hogy ez valami tilalmat jelöl az éppen dolgozó favágók miatt, vagy esetleg a szovjetek festették fel, hogy a kíváncsi turistáknak elmenjen a kedve az objektum megközelítésétől, de valószínű, hogy egyik verzió sem nyert. Ráadásul a színek elég változatosak voltak: volt sárga-piros, sárga-zöld, de sárga-sárga vagy éppen piros-piros félköröket tartalmazó jelzés is. Valószínűbb, hogy ezek is tanösvények jelzései – legalábbis a Mapy térképe alapján. Csak éppen táblák nincsenek hozzájuk, szóval nem jöttem rá, mit akarnak tanítani. Volt egyébként a piros kereszt/piros barlang jelzés elágazásánál egy valós tanösvény is, immár táblával. Majdnem el is mentem arra, annyira hívogató volt, de aztán rájöttem, jobb lesz nekem a katonai objektumhoz vezető, jócskán emelkedő aszfaltcsík.

Pepsi cola jelzés

Egyébként futó szemmel nézve ez a bakonyi terep egyáltalán nem tűnt fifikásnak, egészen Vértes-szerű, leszámítva talán a nehezen futható (és egyáltalán járható) szurdokot vagy a technikásabb köves-csúszós völgyeket mint a P négyzet lesz Bakonybél irányába.

A hópárduc lakosztálya, azaz a BARSZ támaszpont

Mikor végre felértem a hegy tetejére, ahol az egykori szovjet BARSZ (hópárduc) kommunikációs rendszer egyik állomása állt, kicsit bekukkantottam az elhagyatott tankgarázsok és őrbódék világába, de mivel egyébként tilos lenne bemenni, meg már láttam is ilyet párszor, nem időztem sokáig. A főattrakciókat, az antennatornyokat, már úgyis rég lebontották. Tovább is indultam a lezuhant szovjet repülő emlékművéhez, de már szemüveggel is benézem a térképet simán, így sikeresen megkerestem egy geoládát (vagyis inkább a helyét) helyette. Közben kicsit kavarogtam ezen a fura jelzésű ösvényeken, meg eltérítő hadműveletként Petivel is telefonáltam. Arra kellett jutnom, hogy ezeknek az ösvényeknek tényleg nincs sok teteje – max. annyi, hogy a Középső-Hajag tetején vannak. (Érdekes módon az 50-es években kiadott kalauzomban a hegyet még Fekete-Hajagnak hívják.) Végül lerogytam egy kopjafa tövébe a S jelzés mellett, hogy végre igyak röpke pár óra leforgása után – ugye ezt el szoktam felejteni menet közben. Közben fotózgattam az avarba bebújt bodobácsokat. 

Mikor befejeztem a csevegést, fotózást, ivást és minden más mellékes tevékenységet, nekiindultam a sárgának, ami egyben a Dornyai Béla emlékút egy szakasza is. Adótornyok mellett haladtam el, majd nemsokára megérkeztem a nyiladékhoz, ahol a szovjet repülős emlékmű valós helye van. Sokat nem kellett keresni, de nagy bánatomra a kő már téliesítve volt, így nem láttam a feliratot. Koszorú azért így is volt eléje helyezve, állítólag minden évben megkoszorúzzák az emlékhelyet. Ezen a helyen zuhant le 1973-ban három MIG 21-es szovjet vadászrepülőgép is egy hadgyakorlat során. Mind a három pilóta az életét vesztette. Valószínűleg a rossz látási viszonyok miatt csapódtak be a gépek a hegybe, de lehetséges, hogy az irányítók hibája is közrejátszott a balesetben. A jegyzőkönyvek titkosak, nehéz a kutatóknak bármit is kideríteni.

A szovjet pilóták emlékköve letakarva

Visszatértem a turistaútra és haladtam az Augusztin-tanya irányába. Egy lesre menet közben felmásztam, hogy még jobban szemügyre vehessem a hegyhátról nyíló kilátást a Kőris-hegy csoportjára. Innen ésszerűsítettem az utat egy közvetlen jelzetlen útra való letéréssel a Vass Zsigmond emlékmű felé. Az emlékmű kerítés mögött van egy elég szép helyen, de egy kapun keresztül át lehet jutni hozzá. Vass Zsigmond őrnagy MIG-19PM gépe 1968 őszén szenvedett balesetet egy elfogási parancs teljesítése közben irányítói hiba miatt. Mint a szovjet gépek esetében is, itt is napokig tartott a keresés, mivel azt hitték, hogy a vadászgép a Balatonba zuhant, valamint a rossz idő is nehezítette a kutatást. Végül egy vadász találta meg a roncsot.

Vass Zsigmond emlékműve

Visszatértem megint a jelzésre és újfent az Augusztin-tanya felé vettem az irányt. Nemsokára meg is pillantottam az épületegyüttest. Bár csak egyre emlékeztem, a tisztáson több ház is állt, egy gerendaház viszonylag friss építésű lehet. A valamikori turistaház mögött kis pihenőhely van kialakítva, előtte egy kopjafa Veszprém megyei neves turisták emlékére. Silabizálgattam a feliratot, hátha meglátom nagypapám testvérének nevét. De sajnos róla nem emlékeztek meg, pedig elég sokat fáradozott a Veszprém megyei turistáskodás, tájfutás fejlesztésén, még a Vártúrák kalauza nevű könyvhöz is felkérték társszerzőnek. Persze lehet, hogy voltak-vannak nagyobb nevek az övénél, annyira nem vagyok otthon ebben a témában.

Augusztintanya

Nem volt kedvem a P négyzet jelzésre a korábbi úton visszamenni, így levágtam az utat az egyik csinos ház irányába. A jelzést elérve meredeken, sűrű bozótosban ereszkedtem egy sziklakapun keresztül egy völgybe, amit Fehér-kő-ároknak hívnak. Néhol csalánosban gázoltam az amúgy is köves völgytalpon, saras foltokat kereszteztem, fatörzseken kellett átkelni, szóval meglehetősen viszontagságos volt az út. Egy helyen a kidőlt fákon való átkeléskor sikerült egy piruettet is bemutatnom egy csúszós törzsön – biztos lesz néhány kék foltom ennek eredményeként is. (Büntetés a második kerítésmászásért is, ugye-ugye?) Amúgy pedig a völgy meglehetősen látványos, mivel több helyen is névtelen vagy nevesített sziklaalakzatok mellett haladhat a turista. Ilyenek például a Fehér-kő, Szökrényes-kő, valamint a Hegyes-kő. Nagy sokára szelídülni kezdett az árok és az utóbbi szikla után ki is jutottam belőle, amit egyébként egy hidacskán kellett volna megtenni, de volt egy sokkal egyértelműbb nyom a száraz patakmedren keresztül. A hídhoz azért visszamentem fotózni – tavaly még sokkal rosszabb állapotban volt. 

A Fehér-kő-árokban

Jobbra tőlem egy lekaszált mező volt látható – ez lesz a jövő évi cserkésztábor helyszíne. A neve Pipa-rét. Kicsit körüljártam és készítettem fotókat Márknak. Egy faágon találtam két ázott törülközőt. Talán még a nyáron itt táborozók hagyhatták el, mert valószínűtlen, hogy bárki ide járna fürödni, ahol egy fia vízfolyás nincs. A táborhelymustra után mentem tovább a Szentkút felé. Már nagyon korgott a gyomrom, ideje volt enni is valamit. Mivel a buszig még volt elég időm, fotózgattam, nézelődtem és persze eszegettem is ezen a végtelenül nyugalmas helyen. Hosszú idő után itt találkoztam először emberekkel, de hétköznap lévén alig-alig járt erre bárki is.

Virágok és növények

a Pipa-réten

Szentkút Bakonybél mellett (Borostyán-kút)

A többszemélyes macskarandi egyik résztvevője

Mikor végeztem, szépen besétáltam a faluba. Még fél órám volt a buszig, gondoltam betérek gyorsan az apátsági ajándékboltba, hogy vásároljak karácsonyra egy kevéske ajándékot. A húgom is szeretett volna teát és/vagy mézet, Petinek is jól jött volna egy-két söröcske. De sajnos csak és kizárólag ezen a napon a bolt és minden, ami az apátsággal kapcsolatos, rendkívüli okok miatt zárva volt. Az időmet így avval töltöttem, hogy megnéztem a haranglábat és a Nepomuki János szobrot, valamint megfigyeltem egy különös macskarandit is. Macska úr egyszerre több vasat is tartott a tűzben, egy (már hasas) macskahölgy ugyan távozóban volt, de egy másik a napsütötte kőkerítésről bájosan hunyorgott az udvarlóra.

Az apátsági templom

Ideje volt már nekem is távozni a buszmegálló irányába és felvenni a kabátot, mert kezdett hűvösödni az idő érezhetően. Forró teát kortyolgatva vártam a pesti buszt, ami hamarosan be is gördült. A buszvezető már ismerősen üdvözölt, mondta, hogy jó hamar megjártam az utam. Hát végül is belefért egy félmaratonnyi táv nagyjából 10-től 14 óráig és szinte minden látnivaló, amit érinteni terveztem.

Megint szép napot zártam, elégedetten szemléltem a fűtött buszból, ahogy leszáll lassan az éj és vele együtt előkúsznak az első ködfoszlányok.

Merre lesz a séta?

Ezt kérdezték tőlünk utunk során többször is a helybéliek, miközben az Óbükk, illetve a Heves-Borsodi-dombság, avagy a Vajdavár-Homokkővidék településein haladtunk végig. Ezek a megnevezések mind a Mátrától északra, a Bükk-hegységtől északnyugatra elterülő vidéket hivatottak jelölni. Eme ismertebb megjelöléseken kívül még számos néven illetik e tájat, melynek mind kiterjedése, mind domborzati besorolása vitatott. Nem csoda hát, hogy turistákkal is ritkán találkozni errefelé, pedig számos különlegességet, érdekességet rejt e táj akár néprajzi, kulturális, geológiai vagy állat- és növényismereti vonatkozásban. Az Országos Kéktúra is elkerüli, viszont van saját jelvényszerző túramozgalma kettő is. Az ismertebb a 117 km hosszú Kohász kék, mely Salgótarjántól Diósgyőrig kalauzol e vidéken, a rövidebb a Hangonyi-tótól Borsodnádasdig vezető 21 km-es Partizán út.

Már csak azért is érdemes felkeresni ezt az országrészt, mert Budapestről kényelmes közvetlen távolsági járat visz mintegy 2 óra alatt olyan településekre, ahonnan elindulva több, igazán nem mindennapi látnivaló kereshető fel egy egynapos túra során. Néhány héttel ezelőtt Nemti mellett tekintettük meg a Sárkány-sziklát, a Kőleányt és a Morgó-gödröt, majd innen a majkász-völgyi, valamint a gyulaaknai riolittufa képződmények érintésével jutottunk az ismertebb, Kazár mellett lévő ún. „magyar Kappadókiához”.

Most két megállóval odébb, Ivádon szálltunk le. Madár alakú ablakkal ellátott kedves kis buszmegálló, valamint hívogató táj fogadott minket a főúton, ahonnan a piros turistajelzés a falu bekötőútjára kanyarodik. Alig tettünk meg néhány száz métert, máris egy aranyos templomra, egy 56-os emlékműre és egy kiállított régi tűzoltókocsira bukkantunk, így sűrűn kattogtak a fényképezőgépek. Némi előzetes kutakodással megtudtam, hogy a körülbelül 400 lelkes Ivád község (nem túl meglepő módon) tulajdonképpen az Ivádiaké - a falu lakosságának túlnyomó része ugyanis ezt a vezetéknevet viseli. Ennek következtében a faluban sok a rokonházasság, melynek tényét antropológusok is vizsgálták a 30-as években. A kutatások szerint a belterjes házasságok nem vezettek genetikai torzulásokhoz. A kiterjedt családfával rendelkező Ivádi családnak van egy Ivády nevet viselő nemesi ága is, melynek kastélya a falu központjában található. A helyzetet mi sem bizonyítja jobban, hogy a kocsmában a következő beszélgetésnek voltunk tanúi: - Meghalt az Ivádi Margit. - Melyik?

A kastélykert kapuja tárva-nyitva állt, így körbejártuk az úszómedencés kertet és a jó karban lévő épületet.

Az Ivády családnak volt egy jeles képviselője is: Ivády Sándor, olimpiai bajnok vízilabdázó, akinek emlékműve a polgármesteri hivatal kertjében áll, valamint a falu „főtere” is az ő nevét viseli. A hivatal kerítésére kitett táblák alapján megtudhattuk, hogy a faluban népkonyha üzemel és számos pályázaton sikerült pénzt szerezni a falu szebbé-jobbá tételére, például az orvosi rendelő, vagy a kastély felújítására és a nemzeti és helyi identitástudat erősítésére. Az utóbbinak egyébként élő tanúi voltunk, hiszen aznap is éppen az ivádi kulturális és sportnap rendezvénye zajlott, melynek előkészületeit később láttuk is a sportpálya szomszédságában. Az ivádi polgármesterek rátermettségét az is bizonyítja, hogy a falu játszóterét egy internetes csereberén szerezte, melynél a kezdő tárgy egy asztali zászló volt, valamint egyikük olyan akciót indított, hogy a faluban egy bizonyos összeg fejében bárki elnevezhet utcát. Fura nevű utcára nem bukkantunk, azonban a takaros játszóteret mi is láttuk egy szintén rendezett sportpálya és egy napelempark szomszédságában. A sportpályával szemközti téren egy kemence közelében egy viszonylag barátságos, de meglehetősen büdös bakkecske legelészett. Miután megsimogattam, a többszöri fertőtlenítés ellenére is órákig bűzlőtt a kezem, továbbá minden tárgy, amit megfogtam.

Hamarosan kijutottunk a faluból, és egy murvás úton haladtunk az első felkeresendő attrakció, a Nagy-Lyukas-kő homokkő sziklái felé. Balról ligetes rétek sorozata mellett haladtunk el, ahol barna tehenek legelésztek, jobbról erdős dombok kísértek. Egyikükön, a Remete-tetőn egy földvár is állt valaha, de ezúttal a várlátogatás elmaradt. Csiperke észrevett az erdős részek közötti egyik kis réten egy gombagyanús foltot, mely közelről megszemlélve egy hatalmas kalapú példányokból álló nagy őzlábgomba-kolóniának bizonyult. Sajnos a gombák némileg el voltak ázva, így csak párat vittünk el belőlük, már csak azért is, mert szinte még az egész túra előttünk állt. A Kis-Lyukas-kő oldalában megcsodálhattuk közelről is a 23-19 millió évvel ezelőtt, a miocén kor elején képződött, úgynevezett pétervásárai homokkő formációt, illetve annak cipóköves szerkezetét, meg-megtapogatva az egyes „cipókat”. A kőzetpadok peremén ugyanis zsákra, cipókra emlékeztető dudorok sorakoztak. Az erősen összecementált homokkőfoltokat külső pusztító erők (eső, szél, fagy) preparálták ki lazább környezetükből.

A Nagy-Lyukas-kő alá érve tanakodni kezdtünk, hogyan is tudnánk a sziklák közelébe, vagy még inkább föléjük jutni. Úgy tűnt, sehol sincs egy felfelé vezető ösvény. Ahol nekiindultunk, bozót, majd meredek sziklafal állta volna utunkat. Valószínűleg célszerű lett volna valamilyen úton a hegyre felbaktatni, majd onnan kimenni a sziklákhoz, de nem ismerve a lehetőségeket, úgy döntöttünk, hogy inkább a hegy oldalánál próbálkozunk a feljutással. A görgeteges oldalban sikerült is a sziklák alá érni, de a sima falon lehetetlen volt biztonsággal felmászni. Fogás, lépés nem nagyon akadt a néhol mohával benőtt köveken. Így tehát a sziklaperem alján egyensúlyoztunk olyan részt keresve, ahol esetleg magasabbra tudnánk jutni. Mivel a csapat nagy része inkább az idősebb korosztályból került ki, végül csak ketten vállalkoztunk a sziklamászásra. A mindent felülmúló látvány azonban megérte az előzetes megpróbáltatásokat. Sikerült megtalálni a Sirok melletti Törökasztalhoz hasonló, sziklába vájt ősi áldozóhelyet is. Nem csoda, hogy a sziklaformációt rejtő völgyet Szent-völgynek, a sziklát magát pedig Táltos-sziklának is hívják.

A kövektől vissza kellett fordulnunk a piros jelzésen, hogy elérjük a Kápolna-völgy bejáratát, amit sikeresen el is vétettem, így egy csúszós, agyagos kaptatón másztunk a völgy fölötti Ropó-bérc magaslatára. Innen tulajdonképpen párhuzamosan haladtunk a völgy fölött a következő célunk, a Fehérszék irányába, csak éppen jókora szintkülönbséget magunk mögött tudva. A megpróbáltatásokat némileg feledtette az út mellett itt-ott felbukkanó szeder, valamint a sűrűből előbukkanó őz és a Mátra vonulatára táruló panoráma. A gerincről később sikeresen lejutottunk a völgybe, csak sajnos itt jobb lett volna az ellenkező irányba fordulni és kijárt utakon eljutni a riolittufa formációhoz, mintsem a másik irányban újabb kaptatón, majd iránymenettel megközelíteni. Igaz, a telefonom erre is jelzett ösvényt, ami a valóságban sajnos nem nagyon létezett. Nagyon is valóságos volt viszont a csúszós hegyoldal, ahol sikerült kétszer is elesnem, ebből egyszer rábuknom a gombákat rejtő szatyromra, és a gombákat rövid úton pürésítenem. Így tehát búcsút mondhattam a másnapi rántott őzlábnak, viszont szereztem újabb barna foltokat a nadrágomra és a pólómra.

Szerencsére ott, ahol a rengetegből egy szekérútra bukkantunk, már egész közel voltunk a Fehérszékhez. Így hívják a Mátranovákhoz közeli, különleges formavilágú felszíni riolittufa-képződményt. A fehér színű tufa különösen jól harmonizált az éppen színesedni kezdő környezettel, így remek fotókat készíthettünk. Közben csak arra kellett vigyáznunk, hogy hanyatt ne essünk az alattomosan csúszós dombocskákon. Miközben a tájat csodáltuk, Anikó egy zöld gyíkra bukkant, mely előszeretettel fotóztatta magát. Mikor megunta, néhány másodpercre odébb illant, majd újból kijött a napra pózolni.

A következő célpontunk Mátranovák volt, melyet csak éppen érinteni terveztünk, hogy majd főképp jelzetlen utakon elérjük a csipán-tetői kilátót Mátracserpuszta határában. Azonban úgy tűnt, elég hadilábon állunk az idővel ehhez. Így a faluszéli nyomóskútnál megpihenve, a gombapürétől megszabadulva újraterveztem a hátralévő kilométereket. Annyi időnk még volt, hogy a falu határában álló, a térképeken is jelölt romos fakápolnát megnézzük, így a Déryné utcán szándékoztuk elhagyni a falut az eddigi terveknek megfelelően. Az utca egyik háza előtt elhaladva ismét elhangzott a címben is szereplő ominózus kérdés: „- Merre lesz a séta?” Miután a kérdezősködő bácsinak megmondtuk, hogy egy a falu szélén lévő fakápolnát szándékozunk felkeresni, ő csak szomorúan ingatta a fejét, hogy nem ismer ilyet. Kicsit el is bizonytalanodtam, mivel a kápolna akár össze is dőlhetett már a térkép készítése óta.

Sajnos messzire nem is jutottunk, mert kiderült, hogy Kati a kútnál hagyta a botját, így vissza kell mennie érte. Addig a többiek legalább egy kiadósat napozhattak az októberi nyárban. Miután a bot is, Kati is megkerült, továbbindulhattunk egy újabb kaptatón. Hamarosan elértünk egy széles, murvás utat, amin elindulva olyan jól elbeszélgettünk, hogy észre se vettük, hogy le kellett volna térnünk a kék négyzet jelzésre. Közben még egy kis méretű, a fején fekete foltot viselő sikló (vagy kígyó) is lencsevégre került, ami szintén elterelte a figyelmünket. Szerencsére nem mentünk túl messzire az elágazástól, amit, még ha figyelünk, se nagyon vettünk volna észre, pedig a gerincre vezető keskeny utat még kőlapok is fedték helyenként. Az ösvényen emelkedve hamar elértük a jobb oldalon, egy magaslaton álló fakápolnát, mely nem is tűnt romosnak. Sőt, a tetejét viszonylag újonnan fedhették be. A kápolna melletti kellemes réten némi kilátás reményében felkapaszkodtunk. Nem is kellett csalódnunk. Egészen a Karancsig elláttunk, sőt még a Salgóvár sziluettje is kirajzolódott előttünk a közelebb legelésző tehenekkel egyetemben.

Csiperke még prédikált volna nekünk a kápolna tornyából, de mivel semmi felekezetre utaló jelzés nem volt az épületen, nem igazán tudta, mi is legyen a szentbeszéd tárgya, így végül inkább újból Mátranovák felé vettük az irányt. Útközben újabb meglepetések értek: először egy turista bivakhelynek vélt építményre bukkantunk, ami közelebbről megszemlélve inkább egy remete vagy egy hajléktalan nyári szállásának tűnt. Mivel jelenleg már hidegebb napok járnak, a lakó már elhagyhatta erre a szezonra otthonát. A kikövezett ösvény átvezetett egy szélesebb murvás szerpentinen, ahol előbb egy rendszám nélküli Trabant, majd terepmotorosok elől kellett félreugrani.

A faluban betértünk az első nyitva lévő kocsmába, az Aladdin presszóba, mely a felirat szerint konyhát is üzemeltet. Ennek ellenére még a kávéba se volt tej vagy tejszín, és cukor is csak mutatóba akadt, és minden egységesen kétszáz forintba került. Az ivóban otthonosan mozgó helyiek kissé tolakodóan érdeklődtek, honnan-hová megyünk, és egyre arra a konklúzióra jutottak, hogy kár ennyit gyalogolni, hiszen ezekre a helyekre busszal is el lehet jutni. Úgy tűnik, a Trianon évfordulóról a kazári kocsma után itt is megemlékeztek egy sajátságos plakáttal, és feltűnt az is, hogy a hátsó bejáratnál a kocsma a Bika bár nevet viseli - ami az igazat megvallva talán jobban is passzolt a hely szelleméhez.

A túra további része aszfaltozással telt: először Mátranovákról átgyalogoltunk a vele szinte összenőtt Mátraterenyére, melynek határában megnéztük Homokterenye Szent Márton tiszteletére szentelt, román kori temetőkápolnáját. Innen Nádújfalu felé, a buszhoz siettünk. Sajnos az érdekes bányászemlékművet, a felszedett vasútpályát, a kertek végében lévő barlanglakásokat, valamint a nádújfalusi templomot és fa haranglábat már csak messzebbről sikerült szemügyre vennünk, de talán majd egy következő túra során sikerül ezeket is behatóbban tanulmányozni. Mert az biztos, hogy jövünk még erre a turisták által méltatlanul mellőzött tájra. És az is lehet, hogy a közeljövőben lesz talán a látogatószámban is némi változás, hiszen megújul hamarosan a Kohász Kéktúra, ami számos túrázni vágyót vonzhat erre a vidékre.