Halálos iramban

 

Nemrég beszélgettünk a fiammal, aki nem áll nagy gyalogló hírében, arról, hogy milyen lenne az a teljesítménytúra, amin hajlandó lenne részt venni. Nagyjából 3 ismertetője van ennek a minden szempontból ideális túrának: 

- Halálra traktálják az embert mindenféle gasztronómiai csodával.

- Ezt meglehetősen nyomott áron teszik. (Legalábbis az ár/érték arány jó legyen - azaz kevés pénzért fergeteges kaját!)

- Cserébe alig kelljen valamit gyalogolni.

A furfangos gyermek meg is alkotta gyorsan a Jókai 10 fantázianevű teljesítménytúrát. És mit ad Isten, a Jókai 10 létezik! Attila a nagy magyar Alföldön való hosszas menetelésünk közepette már pedzegette ezt, de akkor még a leghátsó agytekervényeimben sem fordult meg, hogy én ezen részt is vennék bármikor is. De mit hoz a sors: erre a hétvégére egyedül és túra nélkül maradtam. A végül semmit se kiderítő allergológiai vizsgálat miatti 1 hét kényszerű semmittevés után már nagyon viszketett a talpam (na nem az allergia miatt), szóval keríteni kellett valami gyaloglatot. Sajnos sok valamirevaló túra ezen a hétvégén nem akadt, leszámítva az Orbán Imre féle negyvenest, ami persze vasárnapra esik, mikor sajnos családi hejehuja miatt már nem érek rá. Vagy ami még számításba jön, az a magamfajta tömegközlekedőnek nem játszik, hiszen Abaliget vasútállomásra pont akkorra visz le az első vonat, mikor a faluban befejeződik a rajtoltatás. És az igen kinti vasútállomástól a falu még egy kisebb túra (pont ugyanúgy, mint Piliscséven, csak ott talán kicsit még hosszabb). Igen, utánanéztem, mert reménykedtem... A szeretett Kőszegi-hegységembe leginkább meg se próbálnék eljutni. Addig nézegettem a túranaptárt, míg szemet nem szúrt egy az Alba Túrakör által szervezett Jókai Mór emléktúra nevű 26 km-es túra, ami a fent említett Jókai 10 nagy testvére. Főleg az, hogy 1000 m szintemelkedés is jár a túrához. Hm, nem rossz! A tetszetős útvonalat végigolvasva már éreztem is, hogy rátaláltam a hétvégi menetre.

Nyilván a valóság sajnos nem találkozik a csak a fiam fantáziájában létező Jókairól elnevezett szinte ingyen történő gasztronómiai jellegű andalgással, tehát fizetni is kell, meg menni és mászni is. Azonban gasztronómai rész 1500 forintért akár járhatott is volna a túra mellé, ha nem vagyok túl gyors. Délután 3-kor ugyanis lehetett volna disznótorosra menni a Művelődési házba. De sajnos már induláskor sejtettem, hogy erről le fogok maradni. Ugyanis nagyjából 6 órás menetidőt terveztem, úgy, hogy a lejtőket megkocogom. Illetve, ha úgy gondolom, a sík szakaszokat is – bár ilyen nem sok lesz.

A piliscsévi vasútállomás még a falu szélétől is elég messze van

A 7 óra 7 perckor Piliscsévre érkező vonatról egy jó csapatnyi túrázó szállt le. Senkinek se volt kedve mintegy 2 km-t gyalogolni a rajtig, így a megállóban dideregve és harkálykopácsolást hallgatva bevártuk a buszt. Mikor leszálltunk, én csak mentem a többiek után, be a kocsmába, ahol a rajt volt. Bár először azt hittem, a többiek csak megalapozni akarják a mai gyaloglást, de nem, tényleg itt volt a rajt. (Végül is a TT-n is fent volt az infó, meg itt is ki voltak téve erre utaló jelek.)

Túraplakát a kocsmaablakban

Gyors mosdólátogatás után 7 óra 40 perckor sikerült is útra kelnem, miután az órám még álmos GPS-e is felébredt nagy nehezen. Sík a terep, miért is ne kocogjak? Sorra előztem is ki a korábban indult túratársakat, ahogy kanyarogtam a falu utcáin a pincesor felé. És mikor már picit emelkedni kezdett a terep, akkor is kitartott még a futókám. Ezen még én is meglepődtem. Néha persze egy-egy fotótémánál megálltam, de mire elhagytam a falu külterületét is, nagyjából szinte az egész mezőnyt magam mögött hagytam. A pincesor után jött egy kicsit markánsabb emelkedő, ott már azt mondtam, hogy ez már nekem is sok, öreg vagyok én már ehhez! De mihelyt kicsit lankásabb lett a terep, máris újból elővettem a kocogást. Furcsa ez a dolog, néha még síkon is küzdök magammal, ma meg még az emelkedőt is bírom. Az biztos, hogy ezt nem a fene nagy edzettségemnek kell betudni – főleg egy hét kényszerű lazsálás után.

A csévi pincefalu

Állig begombolkozva futni se lehet nagyon, így hát ideje volt nekivetkőzni, tanulva a bükki hibámból. Alapból elég vacogós idő volt, így hát végül maradt az aláöltözet, póló, plusz egy közepesen vastag felső. Legalább majdnem teljesen narancssárga voltam így, csak a már sajnos igen korán szétesőben lévő lila Speedcrossom és a szürke zsákom rondított bele. Kevesebb ruhában a futás is vidámabban ment, főleg, hogy hamarosan kellemes lejtő is érkezett hozzá. Ráadásul ez a lejtő igen szép nosztalgikus emlékeket idézett fel bennem a számos Pálos 70 teljesítésem kapcsán. Ugyanis a régi útvonal itt haladt, vele együtt én is öt alkalommal. 

Ők mind eltévedtek :-)

A Tölgyfa büfé irányába szaladva lehagytam már az összes sporttársat, így aztán egyedül ácsoroghattam előtte, keresve az igazolópontot. Semmi se jelezte, hogy bent vagy kint van-e, az itiner se adott tanácsot. Jobb híján benyomtam egy OKT bélyegzőt, igazolva, hogy itt jártam. Még 10 perc volt a hivatalos pontnyitásig. Az érkező többiek is tanácstalanok voltak, így hát nem akartam vesztegetni az időt, indultam is tovább vissza a sárgához. 

Klastromromok Klastrompusztán

Oda megyünk fel a sziklához!

Minő meglepetés, ezúttal kiderült, hogy a rettegett sárga egész sokáig futható. Csak éppen a Páloson közel 50 km-rel a lábban a fenének van kedve futkározni – főleg kicsit felfelé. Persze mikor megérkezett az igazi emelkedő, rögtön elfogyott a futókedvem azon nyomban. Ez egy elég kemény küzdős szakasz, egészen fel a Kémény-szikláig. Véletlenül kimentem a szikla előtti kilátóhelyre is, ahonnan szintén szép a kilátás. De azért az igazi látvány a szirtek tetejéről tárul elénk. 

Erre a kilátóhelyre véletlenül mentem ki

Innen a Kémény-sziklától azonban sokkal látványosabb ugyanaz

Bár éppen jött egy pici pihenőszakasz, elég szomorú voltam, mert tudtam mi vár rám: a Simon-halála. Ez a név mindent elmond erről a rusnya, köves, bedőlt fákkal teli emelkedőről, ahol most Simon lassú kínhalált fog szenvedni, mire felér. Legyen is bárki az a Simon. Márpedig a pilisi legendárium szerint Simon legalább ötféle személyként szenvedett itt ötféle halált. Volt ő elhalálozott vén remete, meggyilkolt szerzetes, orvvadász által agyonlőtt erdész, szerencsétlenül járt turista, sőt még maga Simon bán is a Bánk bánból, akit állítólag András király gyilkoltatott meg ezen az ominózus helyen, mert nem akadályozta meg felesége kihágásait. (Pont most néztem meg a Bánk bánt a Nemzetiben, tehát elég frissen él bennem még a sztori.) Mindenesetre elég festői helyszín ez a hágóba vezető sziklás szurdokszerű völgy meghalni egy bánnak. Ha esetleg valaki megfilmesítené Simon bán sztoriját (mellékszereplőből is lehet sztár alapon), elég jól mutatna háttérként.

Az a kék ember előttem haldoklik, én később kerülök sorra

Szép helyszín a kimúláshoz

Miközben felfelé küszködve azon gondolkodtam, létezett-e egyáltalán Simon, és ha igen, melyik lehetett, aki itt elhalálozott, azt vettem észre, egyre téliesebb formáját mutatja az erdő. A talajt egyre vastagabb hólepel borítja, a faágakon zúzmara csüng, ami egyes helyeken zizegve hullik a nyakamba. Egy sporttársat visszaelőztem az emelkedő után, még egy lehetett előttem – ők akkor hagytak le, mikor elmentem kilátást csodálni. (Úgy látszik nem mindenki él az oda-vissza szakaszokkal, ha nincs ellenőrzés – de ne vessük másokra a követ, ha adott alkalommal mi is elkövetjük ezt a hibát... Ami késik, az ugye nem múlik.)

Igazi tél vár odafönt

Egy nagyon élvezetes szakasz jött: először az aszfalton vette be a track a kanyart, mellőzve a piros kereszt leágazását. Végre most láttam világosban a helyet, ahol az Isziniken rossz irányba akartam menni és most fejben el is tudtam menteni a pontos elhelyezkedését. Később aztán rátérhettünk a piros kereszt lejtőjére. Miközben a szurdokszerű sziklás völgyben ereszkedtem, a kevésbé odafigyelős részeknél szemügyre vehettem a titokzatos hangulatú zúzmarás, ködös hegyoldalakat körülöttem. Azon tűnődtem, hogy vajon hogy jöttem itt fel és le egy szánkót vonszolva magam után jó 20 éve egy túrán. És egyáltalán hogyan jutott ilyen agyament ötlet az eszembe, hogy ide mindenféleképpen szánkó kell. Fiatalság, bolondság! Annyi biztos, hogy sokat nem ültem azon a szánkón, viszont ha lett volna már akkor is Garminom, biztos nagy edzettségnövekedést mért volna. Meg nap végére brutális fáradtságot. Amit a pilisszentkereszti cukrászdában a túra után elfogyasztott Pilis szelet se tudott volna ellensúlyozni (Igen, ilyet is lehetett ott kapni.)

Kunyhó a Mária-padnál

A Mária-pad melletti kunyhóig el is tűnt a téli szépség, visszaköszönt a barna, borongós erdő. Pont megfelelő volt arra hangulatügyileg, hogy átváltsak a sárga keresztre, hogy megnézzem, hol és hogy halt meg Pápay Domonkos, alias Döme. Rá kellett döbbennem hogy, valójában halálos iramban haladok egy igazi horrorisztikus haláltúrán – mert nem ez lesz az utolsó halálos helynév, ami mellett elhaladok ma. De erről már írtam máskor, aki akarja, elolvashatja a sztorikat a fenti linken. A halálos iramot most azért eléggé idézőjelbe tenném, mert a sárga kereszt nagy részét inkább gyalogoltam, mintsem futottam, közben megnézve a Szopláki-ördöglyuk üregét is. Az aszfaltot keresztezve végképp elhagyott a futókedvem, csak egykedvűen caplattam felfelé, míg el nem értem a monumentális Zsivány-sziklákat. (Talán mondanom se kell, ide kötődik az Ilacsek-halála fedőnevű sztori. Legalább akkora horror, mint a Döme féle.) Picit be is kukkantottam az egykori beszakadt barlang helyére, aztán kocogásra váltottam a lankásabbá váló terepen.  

Kereszt Pápay Domonkos erdőmérnök emlékére, aki itt hunyt el

Szopláki-ördöglyuk

Egy helyen csodálatos látvány tárult elém. Meg kellett állnom, hogy elővegyem a telefont és lencsevégre kapjam. Az őszies színű növényzettől egy csíkban hihetetlen éles kontraszttal különült el a feljebb uralkodó havas-zúzmarás téli világ. (Jókai ezt a mondatot legalább három oldalban írná meg. 😀) Ilyet talán még nem is láttam. Hátulról ekkor érkezett egy futólány – pont kérdezte is, hogy baj-e, hogy belefut a képbe. Nem baj, maximum az, hogy én már megint lazsálgatok, miközben mások itt is ilyen ügyesen futnak felfelé. Ott még nem is gondoltam, hogy ő is túratárs, nem csak egy kósza hegyi edzést végző terepfutó. Akkor tessék megemberelni magunkat és eredjünk a nyomába, lehet mit tanulni. A turistaháznál ő már persze rég pihent, mert a laposabb szakaszon elég rendes egérutat nyert hozzám képest. De legalább az emelkedőn végig a nyomában voltam.

Zsivány-sziklák

Ősz, tél, és egy futó

Bent a házban csak sokadik próbálkozásra sikerült megtalálnom a pontot, annyira eldugták. Valami nagyon belső helyiségbe költözött, végül pont a lány mutatta meg. Nagy nehezen sikerült forró teát töltenem merőkanállal a softkulacsomba (igazi türelemjáték), közben eszegettem ropit és csokit. Majd kimentem a turistaház mögötti kilátópontra ránézni a Dunakanyarra. 

Téli hangulat Dobogó-kőn

Készülnek a gulyások

Kilátás a Dunakanyarra

Valentin nap emlékére

Aztán irány a zöld kereszt, amin jó sokáig futhatok most. Miközben élveztem a téli táj és a hóban futás szépségeit, utol is ért a másik futólány. Váltottunk pár szót, például kölcsönösen rácsodálkoztunk a másik öltözetére. Bizony, meglehetősen lengén voltam öltözve hozzá képest, mégis nekem ez volt a jó, neki meg a saját pehelykabátjai. Nem vagyunk egyformák. Mint kiderült a zsákunk viszont egyforma (mármint nekem is van olyan Dynafit zsákom, mint neki, csak most éppen nem azt viselem), de nyáron valószínűleg nem lesz érdemes hordani, ha nem akarok csúnya kidörzsölődéseket. Még szerencse, hogy kimondottan téli túrákhoz vettem. Szóba jött még, hogy vajon hol találkozhattunk eddig, mert mindketten ismerősek voltunk egymásnak, megint felmerült a jó öreg Pálos 70, mint közös pont. Aztán a lány ment is, hiszen sokkal jobb futó nálam minden tekintetben. Talán egyedül a technikásabb lefeléken sikerült visszaszereznem a hátrányomból. A Két-bükkfa-nyereg után azonban jött egy kis kaptató és két ismerős turista szemből, akik aztán megakasztottak a haladásban. A két felfelé igyekvő hölgy még a vonatról volt ismerős. Nem értettem, hogy hogyan jöhetnek szemből, mikor ők is ezen a túrán vannak, talán eltévedtek? Hamar kiderült, hogy ők már a rajtot se találták meg, így inkább egy privát túra mellett döntöttek. Ugyanis nem értették, hogy miért megy be Piliscséven mindenki a kocsmába, holott a (valószínűleg tavalyi) feltöltött track szerint a Faluházból indul a túra, mint ugye tavaly is. Mikor kiderült a turpisság, már nem volt kedvük visszagyalogolni majd egy kilométert.

Mikor feltornásztam magam végre olyan magasságba, ahol újból futni lehetett, elkövettem egy hatalmas hibát. Pedig a tracket is elővettem, hiszen hamarosan elérem a Pilis-nyeregben lévő nagy útelágazást, ahol véletlenül se akartam rossz irányba tovább futni. Az bezzeg sem otthon, sem most nem tűnt fel, hogy a track szerint egy oda-vissza szakaszban ki kéne menni a Hrebenyhez, más néven Fekete-kőhöz. (A Hrebeny egyébként fésűt jelent szlovákul /ld. magyar gereben/, utalva az itteni sziklák formájára. A Fekete-kő elnevezés viszont kevésbé utal az itteni mészkőszirtek színére, mert ez itt most a fehér mészköves-dolomitos Pilis, a kőzet választóvonala meg valahol a völgyben fekszik. Az ellentétes, Visegrádi-hegység részét képező oldalon már sötétebb színű vulkanikus sziklák magasodnak a hegyoldalban. Ott persze Fehér-szikla nevű kilátóhely van, de hagyjuk is ezt, ki lát bele a valamikori névadók agytekervényeibe?)

Utólag már sajnálhatom a kispistázásomat meg a csodás kilátást, amiben részem lehetett volna újból. Szerencsére már számtalanszor jártam itt, ráadásul most is megfordult az agyamban, hogy ki kéne ugranom oda, még ha nincs is benne a konkrét útvonalban a kilátóhely. Hát benne volt!

A nyeregben egy csapatnyi turista pihent éppen, én meg kerge nyúl módjára átszlalomoztam közöttük, neki a jó kis lejtőnek. Szegény felfelé kapaszkodó turisták nem győztek félreállni az őrült narancssárga ruhás terepfutó útjából. Biztos írtam már, hogy imádom a lejtőket, főleg ezeket a technikásabbakat, ahol minden lépést meg kell fontolni, előre meg kell tervezni. Nem csak a lábakat, az agyat és koncentrációképességet is megdolgoztatják. Meg sem álltam a Tölgyfa-büféig, egyedül a Kapisztrán kunyhót kaptam le gyorsan itt az úgynevezett Szénás-úton. Nem is jutott eszembe, hogy pont erre krepált meg a kiskrapek, azaz történt a dolog szénagyűjtés közben, ami miatt egy közeli erdőrész a Chlapec-halála nevet viseli. Csak azt csodáltam, hogy a másik futólány nem tűnik fel sehol a láthatáron. Biztos ő is nagyon jól megy, esélyem sincs utolérni.

Onnan fentről jöttünk

Bent hoztam a régi formám, megint nem találtam a pecsétet, ami egy jelöletlen, szinte észrevehetetlen sarokban bújt meg egy asztalkán. Még jó, hogy voltak emberek, akiktől kérdezni lehetett. Fogyasztani nem állt szándékomban, hiszen a hazai italomból is alig fogyott, aztán a cél sincs messze, pláne futó üzemmódban. Azt meg el is felejtettem, hogy el kéne mennem a mosdóba rendezni az ügyes-bajos dolgaim és kidörzsölődéseim. Ki akarja ilyenekkel húzni az időt, mikor már mindjárt itt a cél! Arra is rájöttem, hogy megint elhanyagoltam a frissítést, például nem vettem be sótablettát. Éreztem is a savasodni kezdő izmaim. 

Éppen kanyarodtam a kékre, mikor az erdőből kibukkant a másik futólány. Nagyot néztem. Kérdeztem, hogy vajon eltévedt? Hát nem, mint kiderült, én tévedtem (el). Most már nincs mit tenni, tovább kell gyalogolni vagy futni (ami éppen megy az adott terep alapján) a célig. Tényleg nem tudom, mi értelme a kilátáson kívül ezeknek a becsületkasszás oda-visszáknak. Nincs a végpontokon se pontőr, se valamilyen önigazolási lehetőség, sőt szinte az is a túrázó becsületére van bízva, milyen úton jut fel Klastrompusztáról Dobogó-kőre. Nincs köztes EP viszont regngeteg a lehetőség, sokkal rövidebbek is akadnak a kiírt útvonalnál. Sose derül ki, ha az ember nem a megadott útvonalon haladt esetleg. Bevallom, én menet közben inkább a nagypistázáson jártattam az agyam, például olyanokon, hogy felmegyek a Vaskapu-sziklához vagy kimegyek egy másik közeli kilátópontra még a sárga keresztről.

A Klastrompuszta és Piliscsév közti szakaszon egész sok rövidtávos volt úton, köztük egy csapatnyi kiscserkész is. Köztük is átszlalomoztam és csak vártam, mikor ér utol a másik futó. Már éppen a csévi templomnál fotóztam a keresztet egy elég mutatós szögből, mikor elfutott mellettem. Így járja, legyen az övé az elsőbbség, megérdemli, hiszen ő becsületesen végig ment, nem hagyta ki a kilátópontot, sőt erősebb is sokkal nálam. Ez főleg a véghajrában mutatkozott meg, ahol rendesen elhúzott a síkon. Nekem ekkor már csak döcögésre volt erőm. De azért előbb-utóbb bedöcögtem valamivel éppen több mint 4 óra menetidő után, még 12 óra előtt a kocsma ajtaján, ahol már nagyban poharaztak a falusi ivócimborák mustrálgatva a beérkező túrázókat, főleg a nőneműeket. A disznótorosnak azt hiszem, búcsút inthetek valóban. Viszont lehetett volna inni citromos szódát, de inkább egy kávéra voltam hangolva, hiszen a tonikom is teljesen bontatlan maradt. Kicsit szét lehettem esve, mert a kedves díjazó személyzet folyton azt kérdezte, nem hagytam-e ott semmit, mikor aztán a mosdó-kávé-menetrendcsekkolás kör, majd valamennyi pihenés után távozni akartam. Szerencsére mindenem megvolt, így inkább bevágtam még egy plusz zsíros kenyeret, mielőtt kisétáltam volna a majdnem pont két kilométerre lévő vonatig. Annyi a távolság, most pontosan lemértem. 

Az sajnos nem derült ki, mi köze van Jókai Mórnak ehhez az útvonalhoz, ha egyáltalán van bármi is. Az itiner se segített, maximum abban, amit eddig is tudtam, hogy Jókai is fogékony volt a természet iránt, ami legfőképp abban mutatkozott meg, hogy igencsak terjedelmes és kacskaringós tájleírásokat tudott kanyarítani, amit iskolás koromban kifejezetten gyűlöltem olvasni. Alig bírtam átrágni magam rajtuk, sok Jókai regényt emiatt tettem le. Szerencsére nem örökre, mert harmincas éveimben újra felfedeztem magamnak Jókait. Sorra olvastam könyveit, azokat is, amiket kamaszként nagy ívben félrehajítottam. Erre is meg kell érni, mint sok mindenre. Ha valamelyik magyar tájegységhez és hegységhez kötődik Jókai, akkor az a Bükk, mégpedig Tardona, valamint a fölötte lévő magaslatok, ahol a szabadságharc után bujkált. Az a tény is ismert a „nagy magyar mesemondóról”, hogy szeretett utazni, tulajdonképpen ő volt az egyik első magyar dokumentált turista. Nem is véletlen, hogy több tőle származó, tájakkal, természettel kapcsolatos idézetet felhoz az itiner, például a következőt:

„Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe.”

Azt hiszem, nekem, akinek folyton mesél az erdő és a táj, sőt magam is előszeretettel mesélem másoknak az erdő meséit, ezt nem kell nagyon magyarázni. Azt is könnyű elképzelni, micsoda jutalomfalat lett volna híres írónknak ez a sok morbid történet, ha ő maga is nem halálozott volna el már régen, mikor ezek megtörténtek.

Ez az idézet Sir Edmund Hillarytól származik, nem Jókaitól

A hazaúton már semmi érdemleges nem történt, azt leszámítva, hogy majdnem jégkocka lett belőlem az Aquincum megállóban a HÉV-re várva. Lehet, hogy mégis jó ötlet lett volna az a pehelydzseki?

Strava-link:

Öcsém eredj!

 

Sosem értettem Petőfit, mit eszik annyira a Nagy Magyar Alföldön. 

„Mit nekem, te zordon Kárpátoknak, Fenyvesekkel vadregényes tája!” 

Olyan gyerekként, aki szobája ablakából még a házrengetegtől alig látszó budai hegyeket is áhítattal szemlélte, ezt sose tudtam értelmezni. Persze, ő alföldi gyerek, engem meg már apró koromban elvarázsoltak a bükki magaslatok, mint ahogy előző bejegyzésemben is írtam. Szüleim is hasonló attitűddel bírtak, így az Alföldet utazásaink során általában messze el is kerültük. A Kőszegi-hegységtől a Zemplénig mindenhol megfordultunk az országban, az Alföldből talán a Hortobágyot meg Gyulát, Debrecent, Szegedet, Nyíregyházát és Ópusztaszert néztük meg. De túrázni az Alföldön? Az milyen snassz dolog már? Közelebb felnőttként se kerültem. Azonban amióta szert tettem egy saját alföldi gyerekre is a párom személyében, gyakran utazunk át rajta és közben mindig emlegetjük: hogy: „Egész szép ez a vidék, kéne túrázni itt is.” Aztán ebből rendre nem lesz semmi. Egy gyenge pillanatomban, az OKT teljesítése feletti örömmámorban, pont az előző okok miatt megvásároltam az Alföldi kéktúra igazolófüzetét. Ami mindeddig üres is maradt. Hiszen az „Ez itt az Alföld itt nincsen semmilyen hegy”. Itt nincs semmi látnivaló, lehet hazamenni!

A végeláthatatlanságba nyúló PMP

Azt még be kell vallanom, hogy amióta a Vajdaság lapályán is futkározok, ami azért nagy általánosságban hajaz a magyar Alföldre, de azért mégsem ugyanolyan, arra is rájöttem, hogy ahhoz képest a mi magyar Alföldünk kimondottan szép és változatos. Ott szinte minden területet bekebelezett a mezőgazdaság, hiszen a jó bácskai talajt ki kell használni, aztán legfeljebb annyi a változó, hogy kukoricatáblában, repcetáblában, esetleg búza- vagy napraforgóföldön fut-e az ember lánya. Egy-egy pár sornyi fából álló kiserdő vagy egy horgásztó egész katarzist okoz ebben az ingerszegény környezetben. És még itt is meg lehet találni a szépséget. 

Az Ország közepe teljesítménytúra az olyan no way kategóriába tartozott mindig is nálam, mint a Galyavár vagy egyelőre a Vadrózsa is. Esetleg akkor, ha már teljesen becsavarodtam. Hogy én nyáron, 40 fokban, az alföldi homokban izzadjak 120 vagy 100 km-en keresztül, nagyjából ellátás nélkül??? Hát hülye vagyok én??? Ez olyan jól kitervelt kegyetlen idegenlégiós kiképzésnek tűnik inkább, mintsem egy normál teljesítménytúrának, aminek egy részét azért igenis szoktam élvezni. Bár reménykedni a téli könnyebb teljesítésben lehet, hogy nem kéne, mert Petőfi, az Alföld nagy ismerője, semmi biztatót nem ír a téli pusztáról, leginkább csak olyasmiket, hogy „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” Meg olyanokat, hogy:

„Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.”

Idén azonban a Stabil SE télen is meghirdette az Ország közepét... Meggondolandó dolog a részvétel, azaz inkább egy most vagy soha lehetőség! A nevezés gomb megnyomásával azért vártam az utolsó pillanatig, mikor már látszott, hogy egészen normális idő lesz. A 100 km-es vagy a 120 km-es táv választása között sokáig nem kellett morfondíroznom. Bár gyenge akaratom hajlott volna inkább így elsőre a szimpla százas felé, de az a tény, hogy a Giga túra ligába csak a 120-as táv fér be, az is csak cipőkanállal, egyértelművé tette a döntést. Ez azt jelenti, hogy életem eddigi leghosszabb túrája előtt állok.

Több tárgyalás is folyt párhuzamosan, kikkel megyek együtt. Mariannával és Eszterékkel is mehettem volna, de aztán az utolsó pillanatban Szabi és Laci is benevezett a 100-as távra. Mivel ők egyben a fuvart is biztosították volna, ráadásul jól is tudunk együtt haladni, így ők lettek volna a túratársaim végül. Egészen az utolsó utáni pillanatig, mikor is különböző okokból kifolyólag mindketten beteget jelentettek. Laci csütörtök estére belázasodott, pénteken Szabinak meg kiment a lába a munkahelyén. Így végül Peti vállalta be, hogy levisz Újhartyánba, úgyis van autópálya matricánk oda és messze sincs. Így legalább az elején el is tud kísérni és végre túrázhatunk az Alföldön! Persze nem így gondoltam, hogy az első túrám rögtön 120 km-es lesz...

A bevezetés már megint lassan egy oldalnyira rúg, gyorsan ugorjunk is Újhartyán külterületére, az igazi pusztaságba, ahol az egyetlen valamire való díszlet egy sátor és egy Ország közepe feliratú piros felfújható kapu. Bent Leventééktől gyorsan kapok egy narancssárga karperecet, de itt ezzel csak csippantani kell a rajtban és a célban, nem úgy, mint a cseh túrán. Kapok még egy szép nagy itinert térképekkel és már mehetek is: Öcsém, eredj! Persze sok-sok ismerős bukkan fel rögtön, Nagy Jani, Cser M. Zoli, Szabó Attila és még talán mások is, csak nem tudok visszaemlékezni mindenre és mindenkire. Szóval pár perc még eltelik és Petivel tudunk is indulni. Csak tudnánk, mert a túra első percei máris fotózkodással kezdődnek a nagy piros kapu előtt. Aztán kéz a kézben nyakunkba vesszük a nagy pusztaságot. Mi ketten annyira szürreális látványt nyújtunk, mint pár, hogy a mellettünk elrobogó Jani fel sem ismert, apa-lánya párosnak vélt minket: a nagy darab fickó elvitte sétálni a tarka ruhás, copfos kislányát, aki a válláig se ér. Valójában azonban az aprócska kislány sétáltatja a kétméteres emberét, aki a 9-11 perces kilométerekhez nincs szokva. Szóvá is teszi ezt. A talajviszonyok ideálisak, pont annyira ázott meg az elmúlt napokban a homok, hogy szinte teljesen kemény, pocsolyák nincsenek, semmi akadálya a jó tempónak. Ha egyedül lennék, persze futnék most, de ekkora merényletet mégsem követhetek el a derékbántalmakból és influenzából éppen felépült párom ellen. Nem futunk, csak próbáljuk tartani ezt a tempót Inárcs felé haladva. Ahol adódik valami szépség, megállunk fotózni. Meglepő módon az ilyesmi elég gyakori: sokszor megállapítjuk, hogy ahhoz képest, hogy síkvidék, milyen szép már ez a táj! Az éppen felkelő nap narancssárgára festi a horizontot, körülöttünk borókások, erdők, mezők váltakoznak. 

Az első EP-t máris megtaláltuk egy eligazító tábla tövében a gázpászta mellett a sárga és zöld jelzések találkozásánál. Az itinerem a kód felírásához majdnem sikerült beletennem a tábla alatt sunyin meglapuló szarkupacba. Éppen utolért minket itt Attila és Zoli, ők segítettek megtalálni a kódot. Ezután Inárcs utcáit taposva szomorkodtunk, hogy máris vége a közös túrázásnak, hiszen Petinek elég most ez a 20 kilométernyi oda-vissza szakasz. Vagy mégsem? Úgy tűnik nem, mert jön velem egészen a falu végéig. (Majd aztán visszafelé az autóhoz önszántából beletesz egy újabb 10-est a pótharaszti templomromhoz.) A főtéren megállunk kicsit frissíteni, mert már eléggé eléheztünk és elszomjaztunk, és itt vannak alkalmas padok a pihenéshez. Közben észreveszem Zsoltot, aki sebbel-lobbal halad el a tér mellett. Vajon melyik távon lehet? Jó régen láttam már, bár úgy rémlik, mintha a LeFaGySz-on egymásra köszöntünk volna, de előtte utoljára a tavalyi Kiss Péteren túráztunk „együtt”. 

Kereszt Inárcs határában

Történelmi emlékpark Inárcs főterén

Az inárcsi vasúti átjárónál végképp elbúcsúzunk Petivel egymástól, ezután futásnak eredek. Kezdenek előjönni emlékeimből a vajdasági futós emlékek, tényleg kicsit olyan, mintha az ottani legélvezetesebb tájakon haladnék – például mikor ősszel az ottani viszonylatban erdősebb Bajsától elfutottam a kopárabb Moravicáig a földeken keresztül. Vagy azok az emlékek, mikor Petivel tavaly ilyenkor a Dráva árterében túráztunk. Az a vidék is kicsit hasonló volt. Sokáig persze nem sikerül így kényelmesen, emlékeket idézgetve kocogni, mert még Cibakpuszta épületei előtt utolérem Attilát. Aztán úgy megörülünk egymás társaságának, hogy innen már majdnem szinte végig együtt folytatjuk hosszú utunkat. Bár ekkor még tervezgettem, hogy adandó alkalommal majd meglépek, hogy utolérjem az előttünk haladó Mariannáékat. Végül is ezt sikerült így is összehozni, csak már jóval később. 

Cibakpuszta

Legelésző tehenek mellett haladunk el, majd valamivel később a Selyem-réti tanösvény mocsarai mellett kanyargunk. Szép ez az Ócsa környéki lápos vidék, csoda, hogy eddig még nem jutottam el ide. Az ingoványos részen látunk az avarban megbújó élénkpiros osztrák csészegombát is. A tanösvényen az eddigiekhez képest szinte „tömeg” fogadott, végre rajtunk kívül is voltak úton kirándulók. Ezután sajnos jó ideig egy forgalmas országút mellett caplattunk, míg végre rákanyarodhattunk a Duna-Tisza-csatorna mentén vezető zarándokútra. Maga a csatorna ebben az ideális túraidőben egész szép látványt nyújtott volna a kéklő vízfelülettel és a környező nádasokkal, ha nem lett volna az a temérdek szemét mindenhol. De sajnos volt...

Selyem-réti tanösvény

Vélhetően osztrák csészegomba - nehéz őket meghatározni

Egy helyen egy komplett ülőbútor-garnitúra volt kihajítva csak úgy az út mellé, máshol meg a horgász  saját szemétdombján kapirgált horgászgatott nagy nyugodtan. Elkeserítő látvány volt. És nem itt találkoztunk először és utoljára ilyesmivel a hosszú út során. A XXX. csatornán való átkelésnél az útvonal egy nagy kurflit ír le, ekkor pillantottuk meg a kék furgont, ami azt jelentette, hamarosan lesz végre valami frissítő. De először még néhány hóvirágot vettünk szemügyre egy fa alatt. Valahol nem normális, hogy éppen csak átléptünk a februárba és már virágoznak. A kék furgonnál kaptunk egy banános csokit, valamint egy narancsot és teát a kulacsunkba. Elég soványka frissítés ennyi kilométerhez, de hát itt ez van. „Oszt ha bármi kell, hát szerezz magadnak!” Ha nem elég, hozhatsz otthonról vagy vehetsz majd magadnak az útba eső boltoknál. Az első adandó alkalommal élni is fogunk evvel a lehetőséggel. Ócsára bekanyarodva már keressük is, merre van az első kávézó, ahova beugorhatnánk. Meg is találjuk egyik sarkon a kávés logót, be is szaladunk az épületbe. A pultnál már egy százas távon induló kolléga is frissít, nem vagyunk egyedül. Attila siet a templom közelében lévő frissítőpontra, én azonban beugrok még a Sparba, hogy vegyek némi péksüteményt. A szeletkéim száma kezd erősen apadni, utánpótlás csak 60 km után lesz belőlük, ahova eldepóztam őket. Nem lesz jó kopogó szemekkel, korgó gyomorral gyalogolni. Mert hiába álmodozom energiát is adó jóféle hagymás, sós zsíros kenyerekről, a műemlék templom közelében lévő ponton csak karácsony után leakciózott szaloncukor és némi nápolyi és cukorka fogad. A tea meg már elfogyott. A közkút nincs zárva szerencsére. Bár a hideg folyadék annyira nem is csúszik ebben a hűvös időben. Nem értem, nagyjából 30 emberre hogy nem tudták kiszámolni, mennyi tea kell. Főleg, hogy az ember ebben az időben nem issza literszámra, úgy mint nyáron tenné. Vagy ha látják, hogy nem elég az innivaló, lehetne hozni még teafüvet a közeli boltból, jó nekünk a leggagyibb is, a lényeg az, hogy legyen. És a zsíros kenyér se jelentene hatalmas anyagi deficitet. 

Ennek nem kéne itt lennie - kb. ugyanennyi fáradtságot jelentene kivinni a MÉH-telepre

Duna-Tisza-csatorna

Jól esik a frissen főtt kávé úgy 40 km-hez közeledve

Ócsai Árpád-kori műemlék templom

Ócsa szélén megint egy izgalmas rész vár: bivalyok legelésznek, aztán elérjük a látványos pincesort is. Előttünk pedig egy kisebb csoport túrázó bukkan fel: Mariannáék azok. Pontosabban Marianna, Eszter és Péter. Egyelőre még csak a nyomukban haladunk, de egyre közeledünk, köszönhetően a stabilan tartott jó tempónknak. A tényleges utolérés már csak az autópálya felüljárója után, egy újabb csúnyán otthagyott szemétkupac mellett következik be. Együtt szörnyülködünk az emberek nemtörődömségén. Aztán indulunk tovább a Pest Megyei Piros hosszú, szinte teljesen egyenes nyomvonalán a Vasad környéki tanyavilág irányába. 

Ócsai pincesor

Az út során 4x kereszteztük a sztrádát

A nevezetes szemétkupac, ahol utolértük Mariannáékat

Tanyák itt is akadnak, az egyik mellett rendes lovaspálya van kiépítve és éppen fogathajtók gyakorlatoznak. Ahogy fotózom őket, megkérdezik, hányadik kilométernél tartunk. 51, mondom. Jó fejek, jó utat, kitartást kívánnak nekünk. Azt hiszem, ők azok, akik nyáron inni szoktak adni a tikkadt túrázóknak. Szóval érdemes megjegyezni: 50 km környékén vízvételi, de mindenesetre mosakodási lehetőség és jó fej lovasok. Az eddig megtett szakaszon, ami korántsem fedi le az útvonal felét, eddig Inárcson volt egy nyitva lévő kisbolt, a Szavanna horgásztó melletti büfé úgy tűnt, hogy télen zárva tart – nem teszteltük, Ócsán volt üzemelő kávézó, bolt és kocsma is, illetve a közkút is működött a frissítőpont mellett. Nagyjából ennyi. Vizet lehet, hogy máshol is lehetett volna venni, de ez ebben a hűvös időben nem annyira kardinális kérdés. Talán még egy csapot teszteltünk Attilával valahol, de az zárva volt. Az ezután következő hosszabb szakaszon azonban semmilyen nyitva tartó egység nincsen télen. Egyedül Pusztavacsnál az emlékműnél volt működő közkút, amit igénybe vettünk (lehet, hogy több is lenne, ezt nem tudom). Szóval akinek élelmiszerre szüksége van a hátralévő szakaszra, az az Ócsán ejtse meg a vásárlást! Vagy legyen elég gyors, hogy esetleg az újlengyeli bolt nyitva tartását elérje. Az is feltűnt, hogy a turista ezen a tájon nagyon ritka vendég. A PMP-vel közös szakaszon is csak egyetlen egy túrázó párral találkoztunk, akiknél volt is igazolófüzet. Még Ócsa környékén volt némi mozgás, de egyébként sehol semmi.

Együtt róttuk a hosszú kilométerek sorát Attilával a nagy pusztaságon

Fogathajtók gyakorolnak a lovastanya mellett

Bekanyargunk a tanyák közé. Néhol kutyák ugatnak, szerencsére szigorúan a kerítés mögött. Máshol helyes vörös-fehér cicusok jönnek elénk üdvözölni minket. Mint nagy macskabarát, nehezen tudok ellenállni nekik, futhatok is a többiek után. És kezdem érezni, hogy baj van. Megint az a fura, kicsit csípő érzés a bal bokám környékén. Ajajj! Bizony erre előbb-utóbb rá kell nézni. Jelzem a többieknek, hogy részemről hamarosan esélyes egy zoknicsere. Ami segít, vagy nem segít - az utóbbi az esélyesebb. De talán egy kevésbé irritáló zokni késlelteti az allergiás reakció kiélesedését. Még néhány kanyar és leülök megejteni a műveletet. A szoros műszálas belső zokni megy, a külső vékony nyári, részben merinó marad. Remélem, jó döntés és fázni se fog a lábam. Sajnos a folt egyáltalán nem biztató. 

Tanyák között

Kedves kismacska próbált barátkozni velünk

Tanyák mentén, végig a homokos úton, hosszú kilométereken keresztül

A következő kanyar után újabb megállás szükséges: elő kell venni a lámpát és bizony öltözködni kell. Lassan beköszönt a teljes sötétség és vele együtt a hideg is. Néha nehéz tartani a fiúkkal az iramot, Mariannával olykor lemaradunk és kocognunk kell a többiek után. Eszter viszont nagyon derekasan tolja a tempót. Hamarosan szűk, eléggé zegzugos ösvényre kanyarodunk a sárga jelzésen. A Csévharaszti Borókás Természetvédelmi Terület vendégei vagyunk, ahol természetesen borókák között bujkálunk és néha botladozunk, ha nem nézünk eléggé a lábunk elé. Legalább egy kicsi változatosság. Furcsa, hogy itt annyira megörülünk minden apró emelkedőnek vagy lejtőnek. Nini, végre egy „hegy”! Máskor a hegyek között meg a pokolba kívánjuk az ilyesmit és az egyenes szakaszokat üdvözöljük. Nekünk, túrázóknak semmi se jó! Ha hideg van az a baj, ha meleg, akkor az. Most tényleg jól jönne egy aprócska kis nyári meleg.

Levesezés a csévharaszti frissítőponton

Ezt főleg Csévharaszton, a frissítőponton érezzük. A falu szélén áll a kék furgon és Levente fia adja nekünk az előre kiporciózott leveseket, amiket egy mikróban megmelegíthetünk magunknak kint egy sörpadon. Nem vagyunk túl boldogok. A tea megint csak elfogyott... A leves legalább szerintem finom, a többiek szerint nem túl ízletes, hiányolnak belőle ezt-azt. No sebaj, ott a sok bedepózott ruha, felveszek pár réteget. Sortot a futónadrágra, felülre egy meleg futófelsőt pluszba és magamhoz veszem a vastagabb futókabátom, valamint a hosszú zoknim és a sapkám. Még nem is gondolom, hogy majd minden kelleni fog, sőt majdnem kevés is lesz. Szerencsére van idő tölteni az órám is, amíg eszem a levesem. A töltőt el is teszem a zsebembe, mert biztos, hogy fog még kelleni, mint ahogy a táskámba betett plusz szeletek is. 64-65 km-t tettünk meg eddig, ezzel a túra felén már túl vagyunk. De hátra van még majdnem ugyanennyi. És ezen már fájós bal lábbal kell végigmennem – ha tudok egyáltalán. Annyira még nem akut a helyzet, bár sejtem, sőt érzem, hogy ezúttal már a cipőn belül is körvonalazódik a probléma.

Haladós aszfaltozás után a pótharaszti templomromnál kihelyezett kód kisebb fejtörést okoz: kettő van belőle. De vajon minek? Mindegy, biztonság kedvéért mindkettőt felírjuk, abból nagy baj nem lehet. Sajnos Eszternek valamelyik buckán kimegy a bokája, ezután ez minden lépésnél fájdalmat okoz. Újlengyel előtt be kell vennie gyógyszert. Hosszú egyenes szakaszok a falu előtt, a faluban, és a falu után is. Szörnyen monoton, de ez még messze nem a legrosszabb rész. Az majd a pusztavacsi igazolópont után következik. Reménykedünk, hogy ott majd legalább tudunk inni kávét, hiszen az elmúlt években adtak ott – ha már Újlengyelben minden vendéglátóhely vagy bolt zárva. Fél kilenc, és a falu teljesen kihalt, sehol semmi mozgás. Csak nagy ritkán jön egy busz vagy egy autó. 

„De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.”

80 kilométert már megtettünk, mire odaérünk a túrának is nevet adó Ország közepe emlékműhöz. Nincs már nagy kedvünk fényképezkedni vele. A legnagyobb csalódást az okozza, hogy nincs kávé, de ami ennél is rosszabb, hogy az Ócsán megmaradt szaloncukrokat és nápolyit kapjuk helyette. Tea sincs... Akkor hát nincs más lehetőség, mint leülni a padokhoz, megejteni mindenkinél a szükséges gyógykezeléseket és enni a hazaiból. A csapnál tudjuk pótolni a folyadékot. Most már Péternél is akadnak gondok, ő is beáll a rokkantak sorába. Mi Attilával előbb elindulunk. Ahogy visszatekintünk, látjuk, hogy a többiek nem jönnek még, pedig azt hittük, ők is már indulóban vannak. Nagy sokára feltűnik a lámpájuk a távolban, kicsit megnyugodunk. 

Pusztavacs, Ország Közepe Emlékmű

Borzasztóan unalmas és hosszú szakasz következik vagy 8-9 km hosszan. Egy erdőben menetelünk nyílegyenesen, ahol mindössze egy-egy pocsolya kikerülése a valamirevaló történés. Illetve az, hogy a 100-as tracket és útleírást még mindig nem frissítették, így szerencsétlen előttünk haladó százasozó srác belefut a kerítésbe a távelágazásnál lévő lekanyarodásnál, mint mindenki az elmúlt években, ha nem ismerte a csíziót. Tőlünk kér tanácsot. Szerencsére Attila már négyszeres teljesítő lesz, így szinte minden kanyart fejből ismer. Máris mondja, hol érheti el a százas tracket kerítésmászás nélkül. Nekem eddig nagyon jól jött, hogy szinte bele se kell néznem a telefonomba, ennek viszont az az ára, hogy sokkal kevésbé jegyzem meg az adott útvonalat, mintha egyedül kéne tájékozódnom. Fel se fogom sokszor, éppen melyik irányba megyünk. Csak az otthoni tracknézegetős emlékképeimből élek.

Sajnos egyre bajosabb tartanom Attila tempóját nekem is. A többiek messze elmaradtak. A lábam egyre jobban ég. Tulajdonképpen az egyetlen észszerű megoldás itt a feladás lenne, ha lenne éppen hol. Még 30 km hátra van, az rengeteg evvel a fájós lábbal, ami csak egyre rosszabb lesz. Ez még normál túrának is egy combosabb táv. Ezt említem is Attilának. Meg azt is, hogy csak az egyetlen szerencsém, hogy nagyon hideg van és a környéken sehol semmi, ahol meg lehetne húzódni, amíg lejön értem az autó. Meg éppen elmúlt éjfél, és a legkegyetlenebb dolog valakit az első álmából felriasztani. Szóval nem is gondolkodom tovább ezen a lehetőségen. A mélypontok azért vannak, hogy kimásszunk belőlük önerőből. Egy ultrásnak ez kötelező tudás.

Végre egy útkanyar, majd egy ellenőrzőpont a Nádor-halom közelében. És metsző hideg a réteken. Az erdős részeken a helyzet egy fokkal jobb, itt kisebb a kisugárzás. Az erdőben tanyák bújnak meg, a kerítések mögött sok helyen kutyák acsarkodnak ránk. Attila említette, hogy nyáron rengeteg szokott lenni a vad mindenfelé. Eddig azonban csak egy árva nyuszit láttunk Ócsa felé a réten ugrándozni. Most hirtelen olyan élményben lehet részünk, amit turista is csak nagyon ritkán élhet át. Már a cseh túrán is tapasztaltam, hogy a vadakat a fejlámpa fénye szinte néha megbénítja. Egy csapatnyi őz keresztezné előttünk az utat, de lámpafényünk hatására egyszer csak kővé merednek. Hiába megyünk egyre közelebb, ők csak állnak és várnak. Még talán meg is simogathatnánk őket, alig pár méternyi a távolság közöttünk. Próbálunk bátorítóan beszélni hozzájuk és hirtelen mozdulatokat tenni, hogy mindenki mehessen békével a maga útjára. Mi nem azok a vadászok vagyunk, akik jó pár hete leszalagozták itt az erdőt és otthagytak mindent, eszünk ágában sincs bántani őket. Nagy nehezen megindul az őzrudli a vadcsapáson. Megfigyeljük, hogy rengeteg ilyen vadváltó és vadnyom van mindenhol, hiába nem mutatják most télen magukat az állatok. Felmerül a túra második ominózus kérdése is: Miért közlekednek az állatok az emberektől eltérő úton, holott az nekik is kényelmesebb lehetne? A első költői  (nem Petőfi által megfogalmazott) kérdés pedig az volt, hogy: Miért fóliázzák le a szalmabálákat? (Nekem ezt lehet, hogy tudnom kéne...)

Sajnos a tanyavilágban a csaholó kutyákon kívül az útmenti szemét is sok. Mindenhol üres sörösdobozok. Nem hinnénk, hogy a lakók dobálják el. Ezeken tanakodva jó sokára beérünk Táborfalva szélére. Kezd erőt venni rajtam az álmosság, így hát az autópálya felüljáróján beverek egy energiaitalt és mellé a maradék cukros fánkomat is, hiszen lassan megint eléhezem. Ennyi egészségtelen élelmiszert! De most muszáj ezekkel élni, ha tovább szeretnék menni. A lábam néha jobban, néha kevésbé fáj. Annyi biztos, hogy kocogni már nem tudok az égő fájdalom miatt. Menni még sikerül. Csak lassabban mint eddig, így folyton lemaradozom túratársamtól. Megússzuk, hogy ránk támadjon egy kóbor kutya, mely éppen átvág az úton, aztán kikanyarodunk a faluból és újból átmegyünk a sztráda fölött. Pusztavacsig megint hosszabb erdős szakasz következik, aminek egyetlen nevezetessége a romos tanya falára kitett állatkoponya. Egész kísérteties hangulatot áraszt az egész, pucolunk is tovább. Talán még nem hallucinálunk, bár felmerül bennünk ez a lehetőség is a látottak kapcsán. 

Megint lemaradtam Attilától. Most már megkérdezi, hogy mennyire tudok egyedül tájékozódni, mert sejti, sőt biztosan tudja a végkifejletet. Le fogok végleg szakadni róla. Megnyugtatom, hogy jó tájékozódó vagyok, nem lesz velem gond. Végre kicsit dolgoztathatom az agyamat is. Mindez meg is történik a faluban, Attila lámpája végleg eltűnik valahol a távolban előttem, mire beérek Rákóczitelepre. Ez Pusztavacs külterülete és tényleg csak a kutyaugatásból sejtem, milyen messze jár előttem vagy utánam egy másik túrázó. Egyetlen dolog, ami miatt aggódom, az a lámpám, mert egyszer már villogni kezdett a hosszú monoton szakaszon. Ahol lehetett visszakapcsoltam spórolós üzemmódba, meg a településeken is lekapcsoltam, hogy kíméljem. Szerencsére egyelőre stabilan működik, meg pótelemek is vannak nálam. Vészhelyzet esetére akkutöltő is. Abszolút vészhelyzetben meg a telefon elemlámpája is használható. Lassan esélyes az újabb kódleolvasás is. Minden fehér papírlapot megnézek tehát, amit csak találok. Murphy törvénye, hogy az egyetlen, amit nem találok meg, az a mi kódunk az egyik kanyarban. Pedig ott is láttam valami fehér cetlit, csak közelebbről megszemlélve kód nem volt rajta. Körül is néztem ezen a ponton, hátha van valami más. De sehol semmi. Pedig állítólag ott kellett volna lennie. Ezután minden egyes útkanyart végigmustrálok kód reményében. Azzal nyugtatom magam, hogy amiatt volt a dupla kód korábban, mert ide nem jutott. 

Érezhetően belassulok itt a hol szántóföldes, hol erdős részeken. Néha buckás az út, erősen botladozom az egyre rozogább virgácsaimmal. Még néhány kanyar és kijutok egy tanya mellett végre egy haladósabb aszfaltútra. Felturbóznám az iramot, de sajnos nem megy. Az égő bal lábfejem és bokám erősen szrájkol minden kocogási kísérletnél. Pedig valamennyi erőm még lenne hozzá. Még akkor is, ha az Alföld monotonitása erősen gyepálja az ízületeket. Mindig ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a lépés, ugyanaz a terhelés. Ez már 30 km megtétele után erősen érződik. A homokos talaj viszont jó a talpaknak. Egyáltalán nem fájnak úgy mint máskor szoktak. Pedig már most rekordtávot gyalogoltam. 

Csippan a telefonom, üzenet érkezett a Messengeren. Egyelőre nem tudom megnézni, mert éppen az órám töltésével bajlódom. Azt sejtem, Peti ébredt fel és érdeklődik, mi újság. De nem, beindult az élet a Lacival és Szabival közös chatszobában. Kérdezik egymástól, vajon mi lehet Bernivel. Oké, akkor a legjobb, ha Berni megmondja a tutit maga: még kemény 3 km van hátra. És mi 3 km az eddigiekhez képest? Szinte semmiség! Azt már be kell darálni ízibe! Én, aki ilyenkor már a száz métereket is nézegetem az órámon és úgy érzem, hogy csiganyálon csúszik előre az idő, egyszerre véget vetek a vánszorgásnak, és ha tudnék, futnék egyszeriben csak a cél felé. De sajnos nem tudok, így csak turbó fokozatba kapcsolok és feltornászom magam 12 perces kilométerekre a gödörből. Az út mentén fura fehéren világító növények, amiket lehet, hogy csak hallucinálok, annyira kísértetiesen meredeznek. De biztosan nem, mert korábban is láttam már ilyeneket, sőt kimondottan józan vagyok, annyira érzem már a cél közelségét. Ami csak szippant egyre befelé. A világító szempárokat se hallucinálom a közeli árokban, azok őzek mind. Lassan ismerős útra kanyarodom, ahol már reggel is jártam. Egyre nyomom felfelé a tempót, beérek, megcsinálom, igen, meg fogom csinálni! Már-már hangosan ismételgetem magamnak ujjongva ezt a mantrát. Útelágazáshoz érek, a jobbost választom. Itt már vége a letöltött tracknek, az tehát nem segít a döntésben. De látom is már a kivilágított célkaput, milyen jó, hogy van. Bizony az mintha nem közeledne, hanem távolodna. Mi a fene van? Persze, rossz utat választottam. Egye fene, most már semmi se érdekel, nekivágok futva a néhol deres és göröngyös mezőnek, félredobva a fájdalmat, fáradságot, kialvatlanságot és az út összes viszontagságát. Mint a véres, borzalmakkal teli csatából megmenekült katona, aki meglátja a saját táborát, úgy rohantam a piros kapu irányába. Annyi ruha volt rajtam, hogy neki kellett vetkőznöm, hogy csippantani tudjak a karszalagommal. De egyébként mindegy is volt az a néhány perc különbség, így is beértem 24 órán belül. Furcsa módon alig éreztem a fáradtságot ezekben a percekben és egész könnyedén mozogtam. Pedig azt hittem, ugyanaz lesz, mint a DBV után: kevés szint és sok kilométer, az garantált robotmozgást jelent. De nem és nem, most nagyon szépen megúsztam, egyedül a bal bokám fizette meg az útiköltséget elég csúnyán. De most ez sem izgat.

Kapunk emléklapot és egy szép üvegérmet is. És végre, itt a célban azt, amire egész úton áhítoztunk: zsíros kenyereket! Be is vágok rögtön kettőt. Kávé és tea is van! Attila és Jani már egy ideje pihennek, csatlakozom én is. Azt hittem, Marianna lesz a következő befutó, de nem, Tóth Feri és Lévai Évi érkezik. Majd Marianna is. Legvégül Eszterék, akik fájdalmakkal küszködve, de megcsinálták szintén a 120 km-es távot. És nem is ők lesznek a mai utolsó beérkezők, mert jó páran még úton vannak. Kis élménybeszámolózás következik: kiderül az is, hogy volt kód valahol egy bokor alján abban a kanyarban, pont ott, ahol kerestem is (meg aztán az összes többiben). Felírni mondjuk úgyse tudtam volna, mert nemcsak a softkulacsom, hanem a tollam is elhagytam valahol. Sajnos odakerültek a többi útmenti szemét mellé. 😔

Ha már annyit idézgettem belőle, jöjjön a Tankcsapdától az Alföldi gyerek:

„Legyél rocksztár ne ülj otthon!”

Most részemről minimum egy hét kényszerpihenő következik mindenféle mozgás nélkül, mert az allergológiai vizsgálatom van folyamatban. Hátha kiderít valamit az Epicutan teszt. Lehet, hogy nehezebb lesz kibírni ezt a kényszerű tespedést, mint ezt az egész túrát?

Strava-link: