2016. április 14., csütörtök

Hagymák a kéken 2.

Avagy a nagy bakonyi bujkálás


A meteorológusok szokás szerint már megint hűvös, esős idővel riogattak hétvégére és nagyon féltem attól, hogy a már ilyenkor április táján szokásos, pöccre megszervezett, kéktúrázós, medvehagymázós túrám kútba esik. Pedig olyan gyorsan összejött a csapat és autósok is akadtak viszonylag gyorsan, akik vállalták a csapat helyszínre fuvarozását.
Napokkal a túra előtt órák hosszat bújtam a különböző időjós oldalakat és végül arra jutottam, hogy lesz ami lesz, megyünk. Igaz, a túra előtti utolsó napon a norvégok, akiknek legjobban hiszek, már alig jósoltak esőt, és ez felettébb biztató volt.

És eljött a túra hajnala: az látszott, hogy éjjel lehetett valami felhőszakadásféle, mert a járdák nedvesek voltak, de már nem esett. És tényleg jó hűvös volt, de nem annyira, mint gondoltam. Azért a sálamat a biztonság kedvéért a nyakamba kanyarintottam, mielőtt útnak indultam a Sasadi úti találkozóhely felé.

Hamarosan kiderült, hogy senki sem riadt meg a beígért zord időtől és bátran nekivágott a bakonyi rengetegnek, azaz először is a közel másfél órás autóútnak Kisgyónig. Ide másodiknak érkeztünk, de hamarosan feltűnt a többi autó is a láthatáron és összeállt hiánytalanul a csapat. Amíg a többiek szedelődzködtek, gyorsan beszereztük páran a bélyegzőinket az OKT igazolófüzetbe.

Igaz, ami igaz, nem volt egyáltalán melegünk, nemcsak a sál jött jól, de egy kesztyűt is betehettem volna a hátizsákba. Viszont még mindig nem esett, bár kétségkívül lehetett érezni egy kis ködszitálást – de annyiban maradtunk a túratársakkal, hogy ennél rosszabb már ne legyen. És meghallgattatott a kívánságunk.
Tehát ebben a melegnek semmiféleképp nem mondható, de legalább száraz időben vágtunk neki a harsogóan zöld, mindenhol virágzó erdőnek. 

Tavaszi lednek


Hamarosan elhaladtunk az egykori bányaközpont mellett, amiből mára már csak a gyülekezőtér maradt meg egy feliratos lámpaoszloppal, egy megkötözött bányász szobrával, valamint egy pince és egy támfal emlékeztet a sokkal nyüzsgőbb életre egykor a múlt század derekán. Erről itt olvashattok bővebben. 
Ki gondolná, hogy itt az erdő közepén valamikor munkások rakodták a vasúti kocsikat, gyerekek gyülekeztek az iskolába menet, és újabb és újabb munkásokat hozott az autóbusz... Sőt még egy kastély is állt itt.

Ennek a nyüzsgésnek mostanra már hűlt helye, a lámpaoszlop hiányos felirata akár a Szellemvárosok blogban is helyet kaphatna. Amíg a többiek nézelődnek, Mártával a virágokat fényképezzük bőszen. Találunk kányazsombort, salátaboglárkát,, ibolyát, hagymás fogasírt és tavaszi ledneket is. Sőt még pöndörödő gyöngyviráglevelet is, mely ugyan emlékeztet a medvehagymalevélre, de azért a gyakorlott szem nem téveszti össze őket.

Aztán újból nekivágunk a kék jelzés mentén a virágzó fákkal tarkított üde erdőnek és hamarosan elérjük az Erdei Szentélyt.

Kányazsombor

Pár percre megállunk szusszanni, van aki előveszi az elemózsiát, van aki a kihelyezett új jelzőtáblákat nézegeti, mások egy röpke elmélkedésre szánják az időt a szentély tábláján olvasható magvas gondolatok felett. És van aki a lába elé is néz és megtalálja a mai első medvehagymatövet. Az elsőt újabbak és újabbak követik, mire a Tűzköves-árokban lévő geológiai feltáráshoz érünk, meg is találjuk az első összefüggő medvehagymamezőt.
Itt újabb pihenőt ütemezünk be. Az örökmozgó Jázmin kutyával egyetemben páran megmásszuk a sziklákat és fel is fedezünk a sziklafal tetejétől induló úton egy kis barlangot. Természetesen sokat nem kellett biztatni, hogy ide is bemásszak. 
A rövidke sziklamászás és barlangtúra után továbbindulunk a Tűzköves-árok partján és hamarosan egy valódi meseerdőbe érkezünk. Üde zöld lombok vegyülnek az erdő alján sötéten zöldellő és néhol már virágzó medvehagymával és mindezt egy olyan borongós, ködös hangulat lengi körül, hogy már-már egy mesekönyv lapjaira kívánkozik.

Geológiai feltárás a Tűzköves-árokban
Bimbózó medvehagyma
Mindig csak a kéken
Pompás tavaszi színek

Valóságos medvehagymatenger

Mesebeli hangulatban

Az egyre összefüggőbb medvehagymaszőnyeg megállásra késztet minket és nekikezdünk a szüretnek. Előkerülnek a zacskók és egyre csak telnek és telnek. A medvehagyma viszont olyan sűrű, hogy láthatatlan marad a „pusztításunk”. Kb. negyedórányi szüretelés után újra nekivágunk a még jócskán előttünk álló útnak. A következő látnivaló a bájos Hamuház és a közeli Csikling-vár, melyből sajnos már nem sok látszik.

Az erdő mélyén megbúvó hangulatos Hamuház
A Csikling-vár sánca

A várnézés után felbuzog bennem a felfedezőkedv és nekiindulok megkeresni a Klára-kutat, amit persze nem találok meg, csak a bakancsom ázik majdnem be a nedves medvehagymásban. Az Úttörő-forrást azonban sikerül meglelni. Inni sajnos nem lehet belőle, de a forrást körülölelő medvehagyma-rengeteg kimondottan szemet gyönyörködtető.

Az Úttörő-forrás

Az úttörőkaland után sikerül újra összetrombitálni a kissé szétszéledt csapatot, aztán irány Csőszpuszta és az újabb pecsét. A csapat már igen megéhezett, így beiktatunk egy ebédszünetet a barlangkutató állomás előtt, amit kicsit nehezen találunk meg, mert a bélyegzőt mutató jelzésekből már egy kicsit sok is van és nem elég egyértelműek. Jó ebédhez szól a birka, azaz egy fekete bari nagyon szeretne a közelünkbe férkőzni, de a kerítésektől nem tud és nemtetszésének gyakran hangot is ad. Természetesen a mai második bélyegzőt is beszerezzük, majd útnak indulunk Királyszállás felé.
Sokáig egy aszfaltúton bandukolunk Csőszpuszta házai között, majd egy fasor alatt, aztán hirtelen a kék tanösvény jelzés élesen balra kanyarodik és elhalad pár zsomboly mellett.


Olocsán csillaghúr

Kereszt Csőszpuszta határában

Egy zegzugos árokba vezet minket hamarosan a tanösvény, ahol egyszer csak egy legalább 10 fős gímszarvascsapat rohan át előttünk. Még Jázmin kutya is csak lélegzetét visszafojtva néz és csak percek múlva ered hangos csaholással a csorda nyomába. Ide-oda kanyargunk a tanösvényen az erdőben, majd egyszer csak kiérünk egy aszfaltútra, melyen hamarosan megérkezünk a szépen kiépített Királyszállásra immár a kék kereszt jelzésen.


Itt megint beiktatunk egy kis pihenőt, hiszen nagyon hívogat a csinos kis vadászház és a kávézója. Éppen csapatépítő tréning zajlik bent, melynek keretében a résztvevők éppen a medvehagyma eltevését gyakorolják. Sajnos sem a pestóból, se az ínycsiklandozó füstölt sonkából, kolbászból és a különféle házi sajtokból se kapunk. Viszont van kitűnő kávé, ami nagyon jól esik a Burok-völgy várható viszontagságai előtt.

Kávészünet Királyszálláson
Mi az ellenkező irányba indultunk...

Királyszállást elhagyva nem követtük a lakodalomba invitáló feliratot az aszfalton, hanem bátran szembenéztünk a Burok-völgy sokat emlegetett „borzalmaival”. Állítólag a Királyszállás és a Bükkös-árok közti rész számít a nehezebben járható szakasznak, de annak ellenére, hogy néhol valóban nehéz volt követni a piros kereszt jelzés nyomvonalát és gyakran kellett kúsznunk-másznunk fatörzsek fölött és alatt, nem tűnt annyira teljesíthetetlen és kimerítő feladatnak, azaz egy szóval: rosszabbra számítottam. Körülbelül annyira tűnt nehéznek, mint a tavaly ilyenkor bejárt Bükkös-árok-Bakonykúti rész. Persze az is lehet, hogy a nem mindennapos csodás környezet elterelte a figyelmemet, Hatalmas sziklák, mindenhol óriási kidőlt fák és medvehagyma a köbön, nem is beszélve a sok taplógombáról és ritka növényekről. 



Jázmin a rengetegben
Júdáspénz

Még Királyszálláson, a pihenő közben volt egy vicces félreértés köztem és az egyik túratársam között. Mondtam, hogy készüljön mindenki, hamarosan kezdődik a bujkálás. A túratársam megkérdezte, hogy itt már lesznek tuti ellenőrök? Mivel azt hitte, hogy valamilyen medvehagyma-ellenőrök elől kell majd bujkálnunk a Burok-völgy fatörzsei mögött, akik majd üldözőbe vesznek minket a medvehagymás zacskóink miatt. Amikről persze azt hiszik, hogy a tartalmát itt a Burok-völgyben szedtük, ahol egyébként tilos ez a tevékenység és jól meg akarnak büntetni.

Mire elértünk a Bükkös-árokig, elég sokat járt már Kodály Zoltán Esti dalának az a sora a fejemben, hogy „már meguntam a bujdosást”. De még szinte itt jött csak a java: a Bükkös-árokban se lett könnyebb a terep. Viszont vigaszul láttunk egy gyönyörű holdviolát.

Holdviola

Itt kezdődik a Bükkös-árok

Az árokrendszerből kiérve újból szüreteltünk egy kicsit, és mikor már annyi medvehagymát láttunk, hogy káprázott a szemünk, megláttuk magát a medvét is egy fatörzs mögött.

És akkor lássuk a medvét is...

Persze nem igazi volt, csak egy kidőlt fa gyökere emlékeztetett a tányértalpas barátunkra. 
A meséknél maradva hamarosan elértünk egy valóságos Jancsi és Juliska mézeskalács-házikóhoz, azaz a Károly-lak névre hallgató barátságos vadászházhoz, mely felirata szerint már 1924-ben is itt állt.

Miután körülnéztünk, a Hosszú-kígyós nevű árok mentén folytattuk utunkat, mely nem véletlenül kaphatta a nevét: ténylegesen hosszan kígyózik a rengetegben. Hamarosan újból az Erdei Szentélynél lyukadtunk ki és mivel már 6 óra volt, nem kalandoztunk el a piros jelzésre, hanem ismert úton, a kéken jutottunk el Kisgyónig.

Károly-lak

A Hosszú-kígyós

A megkötözött bányász szobránál ismét
Közeledik az Anyák napja is :-)

A kocsikhoz visszatérve elbúcsúztunk egymástól a Sétafikás körökben szokásos módon. Ismét egy jó túra volt jó társaság körében, köszönöm mindenkinek a részvételt.

Jó túra volt!

2016. április 13., szerda

Medvehagymás rakott csirkemell vagy tarja

A mai ebédem is a medvehagyma jegyében készült – nem véletlenül, hiszen hétvégén a Bakonyban jól teleszedtük a zacskóinkat megint:

 

Szövegközi kép 2

 

Hozzávalók (4 fő részére):

 

kevés zsír

szeletelt bacon

kb. 5 db krumpli 

medvehagyma

kb. 330 g tejföl (nagyobb doboz)

csirkemell vagy tarja

250 g csiperkegomba

kevés só és bors

sajt


 

Elkészítés:


Egy kizsírozott tepsi vagy jénai tál aljára bacon csíkokat fektetünk, erre karikázzuk a megpucolt krumplit. A krumplira tesszük az előzetesen megsózott és borsozott csirkemellet vagy a tarját.

A gombát megpucoljuk, megmossuk és szeletekre vágjuk, ezután a húsra fektetjük a gombaszeleteket.

A gomba tetejét újból baconnel fedjük és 180 °C-ra előmelegített sütőbe tesszük. A tepsit letakarjuk alufóliával.

 


A medvehagymát, miközben sül az étek, apróra turmixoljuk, majd belekeverjük a tejfölbe. Mikor már minden jól átsült (kb. ¾ óra múlva) a medvehagymás tejfölt rátesszük a tepsi tetejére. Hagyjuk így is sülni, majd a legvégén sajtot reszelünk rá és addig sütjük még, amíg a sajt is megpirul.


Medvehagymatenger a Bakonyban

2016. április 12., kedd

Medvehagymás-juhtúrós csiga

Régi-új medvehagymás süti a láthatáron, ami pofonegyszerű de egyben nagyszerű is. :-)



Hozzávalók (4 fő részére):
  • 2 csomag leveles tészta (lehetőleg már előrenyújtott lapok)
  • 10-15 levél medvehagyma apróra vágva
  • 1 vagy 2 csomag juhtúró (kb. 250 g)
  • 2 dl tejföl
  • reszelt sajt
Elkészítés:

A juhtúrót összekeverjük a tejföllel, beleszórjuk az apróra vágott medvehagymát, esetleg egy kis reszelt sajtot.
Rákenjük a levelestészta-lapokra az előbb elkészített keveréket. Ezután a lapokat felgöngyöljük és kb. 1 cm vastag szeletekre vágjuk. A szeleteket margarinnal kikent sütőlapra tesszük. A tetejüket megszórjuk reszelt sajttal. Kb. 180-200 fokon sütjük előmelegített sütőben, amíg szépen pirulni nem kezdenek.


2016. április 6., szerda

Suhajda


Erre a különös nevű süteményre Mária Hajková Édeskönyvében bukkantam és rögtön felkeltette az érdeklődésemet, főleg amiatt, hogy mi lehet az a műzsír, amit a könyvszerző oly előszeretettel használ ebben a sütiben. Sajnos erre nem sikerült rájönnöm, viszont a sütemény elkészítése továbbra is izgatta a fantáziámat, így elkezdtem kutakodni a világhálón. Nem csak recepteket találtam, hanem egy érdekes történetet is.
A sütemény neve maga Suhajda József cukrászmesterre vezethető vissza. Történetéről, valamint egyben a desszert keletkezéséről itt olvashattok. Az édesség 1912-ben Párizsban még díjat is nyert – nem csoda, hogy rögtön családi kedvenc lett nálunk is.

Arra jutottam, mint oly sok esetben, hogy ahány ház, annyi szokás, nincs két egyforma suhajda recept. Nosza hát én is megalkottam a sajátomat - teszek bele minden földi jót, amit csak az általam olvasott receptek ajánlanak:

Hozzávalók:


A sütemény aljára és tetejére:

  • kb. 200 g étcsokoládé
  • 1-2 evőkanál olaj (mindig közben adagolom hozzá)


Töltelék
  • 2 db 3 az 1-ben tasak kávé
  • dl tej
  • 0,5 dl rum
  • 35 dkg cukor
  • 15 dkg darált dió
  • 1 vaníliás cukor
  • 25 dkg kókuszzsír
  • 15 dkg étcsoki
  • 2 ek kakópor (cukrozatlan)
  • 10 dkg mazsola
  • muffinos papirkosárkák

A legalja :-):

A csokit a gőz fölött megolvasztjuk az olajjal. A papírkosárkák aljába egy kanál olvasztott csokit öntünk és rákenjük a kosárkák oldalára is szép egyenletesen. Ezután dermedni hagyjuk és közben elkészítjük a tölteléket a következő módon:

Töltelék:

A cukrot, kávét, tejet, rumot és vaníliás cukrot gőz fölött összekeverjük és kb. 8 percig főzzük. Hozzáadjuk a darált diót, mazsolát és a kókuszzsírt és a csokit, megvárjuk, míg az utóbbiak teljesen elolvadnak és simára keverjük a masszát. Meleg helyen tartjuk, mert nagyon gyorsan dermed.

Eközben a kész tölteléket betöltjük a csokival kikent papírkosarakba. Hűtőbe tesszük dermedni. Kb. negyed óra múlva a maradék olvasztott csokoládéval bevonjuk szép egyenletesen a kosarak tetejét is. Tetszés szerint díszítjük cukorszóróval, esetleg cukorírókával.

Vigyázat! Nagyon tömény édesség, 1-2-nél többet képtelenség egyszerre megenni belőle.


Juhtúrós-medvehagymás sajtos rúd (vagy perec)


Már elindult a medvehagymaszezon, sőt a javában zajlik, nemsokára megyünk szedni a Bakonyba. De enélkül is csurran-cseppen mostanság medvehagyma innen-onnan, piacról, Gerecséből szüleim jóvoltából, így szinte mindennapos vendég a konyhámban. Nyersen is esszük, de készült a közelmúltban pesto, fűszervaj, tejszínes-medvehagymás csirkemell és pulykamell, muffin is. 
Most bemutatom az egyik kedvenc medvehagymás süteményreceptemet:

Hozzávalók:

25 dkg liszt
25 dkg juhtúró
1 egész tojás
25 dkg vaj
1 kiskanál só
1 kiskanál sütőpor
1 csokor medvehagyma (kb. 15-20 levél)
10 dkg reszelt sajt  és 1 tojás a tetejére

Elkészítés:

A puha vajat és a juhtúrót, valamint a lisztet és a sót összemorzsoljuk, belekeverjük a tojást is. Elméletileg sütőpor nem kell bele, így is szép magasra feljön. Esetleg a biztonság kedvéért lehet bele tenni egy kiskanállal. Simára gyúrjuk a tésztát. A medvehagymát apróra vágjuk és belegyúrjuk a tésztába.
Lisztezett gyúródeszkán kb. 1 cm vastagra nyújtjuk a tésztát. Pizzavágóval vagy késsel szabályos rudakat vágunk, a tetejét megkenjük tojással, majd megszórjuk a reszelt sajttal és előmelegített sütőben 180 °C-on megsütjük.

Nemrég beszereztem egy pereckinyomó formát, így most már helyre kis pereceket is tudok gyártani ugyanebből a receptből. Így talán még mutatósabb, ha időm engedi, csinálok medvehagymás változatot is, egyelőre elégedjünk meg a macimentes perecekkel.

Juhtúrós-sajtos perecek medvehagyma nélkül.


2016. február 17., szerda

Gyümölcsös joghurttorta


Hozzávalók: 

Tészta:

3 db tojás
100 g liszt
25 g kakaó (cukrozatlan)
125 g cukor
3-4 ek. olaj
1 mokkáskanál szódabikarbóna vagy sütőpor
1 csipet só

A tojásokat kettéválasztjuk, a fehérjét a csipet sóval kemény habbá verjük és óvatosan hozzáadagoljuk a cukrot is. Majd a tojások sárgáját is a habba keverjük. Ezután az olajat és a szódabikarbónát/sütőport is hozzáadjuk. Kivajazott-kilisztezett tortaformába öntjük a tésztát és 5 előmelegített sütőben 5 percig 200 °C-on, majd kb. 35 percig 180 °C-on sütjük.

1. számú krém:

1 vegyes gyümölcskonzerv
1 csomag vaníliapuding
2 ek. cukor
1 citrom leve

Egy vegyes gyümölcskonzerv (gyümölcskoktél) levét leszűrjük és ezt felfőzzük egy vaníliapudinggal + a cukorral. (A pudingot a citromlében keverjük simára a cukorral.) A végén, mikor már sűrűsödik a puding, hozzátesszük a gyümölcsöket is. A gyümölcsös pudingot kicsit hűlni hagyjuk, majd a tortakarikával körülkerített megsült és kihűlt tortalapra öntjük és egyenletesen elosztjuk.

2. számú krém

3 pohár natúr joghurt
250 g túró
100 g porcukor
2 zacskó zselatin fix vagy Sofort Gelatine
200 ml habtejszín
1 zacskó habfixáló
1 citrom héja

A túrót a cukorral és a citromhéjjal összekeverjük, majd hozzáadjuk a joghurtokat is. A tejszínt kemény habbá verjük a habfixálóval, majd hozzáadjuk a túrós-joghurtos krémhez. Végül beletesszük a zselatint is. A krémet a kihűlt pudingra adagoljuk és szépen elsimítjuk a tortagyűrűben.

3. réteg (zselé + gyümölcsök)

Gyümölcsök (kivi, mandarin, ananász, ill. ízlés szerint)
2 zacskó tortazselé
4 ek. cukor
fél liter narancslé

A torta tetejét kidíszítjük a szeletelt gyümölcsökkel. A mandarinról lehúzzuk a hártyát.
A zselét elkészítjük a leírás szerint és egyenletesen a tortára öntjük és hűtőben dermesztjük.



2016. január 20., szerda

HÓDolván szenvedélyemnek

A cím első 3 betűjét nem véletlenül írtam nagy betűvel, hamarosan ki is derül miért. De először azt hiszem, maga a cím is magyarázatra szorul. És idővel azt is megmagyarázom, hogy a jelenlegi bejegyzéshez, szokásomtól eltérően, miért nem mellékelek képeket.

A blogomból már kiderült, hogy szenvedélyes sütikészítő és túrázó vagyok, aki figyelmesebben olvasgatott, az arra is rájöhetett, hogy futni is szeretek. Most essék erről az utóbbi szenvedélyemről szó.

Életem során többször is nekirugaszkodtam ennek a sportnak, kezdve kisiskolás koromtól mostanáig, több-kevesebb sikerrel és főleg kitartással.
Első komolyabb találkozásom ezzel a sportággal a lakótelepi futóklub volt. Igen, igen, akkor, a 80-as évek derekán még létezett ilyen is szűkebb lakóhelyemen, Kelenföldön és talán máshol is az országban!
A környéken sok focipálya volt mindaddig, amíg nem estek áldozatul a Szerémi út megépítésének, valamint az irodaház-építési hóbortnak. Adott volt tehát egy közülük a Hengermalom úton és egy lelkes környékbeli edző, aki talán maga is apuka volt – erre már nem is emlékszem. Mindenesetre szervezett egy futóklubot a lakótelep és a környék gyerekeinek. Heti egy alkalommal egy adott időpontban le lehetett járni a pályára körözgetni, volt mindig háziverseny is a gyerekeknek, ahol rögtön az első alkalommal elvittem a 3. díjat. Egy füzetkébe lehetett gyűjteni futó rókás matricákat – ilyet akkor kapott a gyerkőc, ha lejött futni – és ha egy bizonyos számú matrica összegyűlt, egy műanyag rókás plakettszerűség volt a jutalom. Úgy emlékszem, hogyha betelt az egész füzet, akkor járt egy nagyobb hasonló plakett, meg talán csoki, vagy egy komolyabb emléktárgy is. De az is lehet, hogy a nagyobb plakett a versenyeken elért helyezésekért járt – sajnos erre sem emlékszem már pontosan.  Mindenesetre egy bizonyos idő után, mint lelkes futóklubtagnak, egész szép rókás matrica- és rókás műanyaglap-gyűjteményem lett.
Az osztályban mindig is a jó futók közé számítottam, csak sajnos nagy bánatomra versenyre sose mehettem, mert gyógytornás voltam.
Következő sikerélményem a cserkészetnél egy házi tájfutóverseny volt, amit lány kategóriában megnyertem és a fiúkkal összesítve is harmadik helyen végeztem. Életem első találkozása volt ezzel a sportággal és azóta is sajnálom, hogy nem foglalkoztam vele komolyabban...
Aztán egyetemistaként volt még egy próbálkozásom: egy barátnőmmel elhatároztuk, hogy feljárunk a Normafához ingyenes tájfutó edzésre. Pár hónapig csinálgattuk, itt is nyertem egy háziversenyt, de aztán valahogy snassz volt csupa gimissel edzeni...
Időközben még szereztem egy 3. helyezést is egy albertfalvi futóversenyen ezidőtájt, persze csak úgy edzés nélkül.
Egyetemistaként, vagy valamivel később volt egy komolyabb nekifutásom a futóedzéseknek: pár hónapig rendszeresen róttam a lakásunk és a Savoya park közti távot a bringaúton. Persze kezdetben a sarokig is alig j(f)utottam el, de aztán hamar meglett a mintegy 6 km-es táv. Aztán ennek valahogy vége szakadt, és sokáig nem áldoztam semmit a futóisten oltárán.
Mindaddig, amíg jött a gyerekszülés, majd az irodai élet és ezzel együtt a fölösleges és kellemetlen, nem mellesleg nem túl dekoratív pluszkilók. Egy szép napon elhatároztam, mint megannyi nő, hogy a futás segítségével próbálok tőlük megszabadulni. Volt ez majdnem kereken 2 éve. Akinek most felcsillanna a szeme az újabb remek fogyókúrás recept olvastára, azt sajnos ki kell ábrándítsam: ugyan sikerült pár kilótól látványosan megszabadulnom, de mindez nem (csak) a futás hatására történt. Jobban mondva sokáig úgy éreztem, semmit se ér, hogy hetente többször lefutok 4-10 km-t, sokszor emelkedőkön is szenvedve. Azaz persze, hogy ért valamit: sikerült remek kondit szereznem. Bár az állóképességemre eddig se panaszkodhattam, azt kell mondjam, olyannyira felfejlődtem, hogy megint képesnek éreztem magam arra, hogy gondolkodás nélkül elinduljak hosszútávú teljesítménytúrákon. A legnagyobb eredményem persze az, hogy azóta is kitartóan és rendszeresen futok. Sőt még versenyeken is indultam – persze most nem helyezés reményében. (Azért egy 4. helyet sikerült tavaly egy kisebb versenyen elcsípnem.)

Nos úgy látom, igen hosszúra nyúlt a (nem létező, ill. alig létező) futómúltam körüli mese, térjünk tehát a lényegre, ahol a cím másik fele is megmagyarázódik.

Jelenleg legkedveltebb (és helyügyileg igen kézenfekvő) edzőhelyem a Kopaszi-gát. Történt a tavalyi évben, hogy barátnőmmel, férjeurával, ill. húgom egy barátnőjével közösen alakítottunk egy futóklubot, és heti rendszerességgel szaladgáltunk a környéken. Egy szép napon úgy döntöttünk, benézünk a gátra is. Valahogy útközben szóba jött a gát hódja (vagy a hód gátja?) (az Index cikkét lásd itt)(és itt), mint helyi látványosság. És ahogy kiérünk a gát csúcsára, mire leszünk figyelmesek? Ott úszkál előttünk a Duna vizében maga a HÓD! Nos ezek után szinte már csak a gátra jártunk edzeni, de hódot soha többet nem láttunk. Úgy tűnt, hogy ha miatta jövünk, akkor nem hajlandó mutatkozni. Jelentem, hogy a barátnőmék azóta nemrég újra látták a hódot, én azonban azóta sem. :-(
Láttam viszont rengeteg mást edzéseim során. És ilyenkor sajnálom borzasztóan, hogy edzésre nem viszek magammal fényképezőgépet. Mert szinte mindig lenne valami fotóznivaló... Viszont az oldalamon vagy nyakamban himbálódzó gép igen zavaró tényező. A telefonommal meg valamirevaló képeket bajosan tudok készíteni.
És most elértem végre ahhoz a részhez, ami miatt ezt az egész, hosszúra nyúlt bejegyzést elkezdtem írni: felsorolom, hogy milyen érdekességekre bukkantam a gát madárvilágában:

1. Zöld küllő
Rendszerint a hajnali, kora reggeli órákban mutatkozik, eddig kétszer sikerült látnom a gát Duna felőli oldalán. Egy alkalommal, mikor megriadt a fújtató, futó rémtől (vagyis tőlem), és tovarepült egy távolabbi fára, még hangját is hallatta.

2. Nagy kócsag
A szememnek nem akartam hinni, amikor szintén a gát Duna felőli oldalán, már a gát csúcsának közelében a fák közt megpillantottam, egy, a hajnali napsütést élvező kócsagot.

3. Kormorán
Mikor még a Duna, a Kopaszi-gáttól délebre eső gátján babakocsiban sétáltattam a fiamat, és később, amikor a tavalyi év során ide jártam futni, többször láttam ezt a madárfajt. Néha itt a gáton is felbukkan.

4. Szárcsák
Őket egész gyakran lehet látni a tőkés récék között.

5. És a mai felfedezésem, a Cayuga kacsa!!!
Ma hajnalban egy a tőkésrécék színezetétől igen eltérő ruca ücsörgött a gát végében. Egyszínű, fekete tollazata csak a szárnyaknál váltott csillogó zöldesre. Egyetlen olyan kacsafajtát találtam az Interneten, ami megfelel ennek a leírásnak, ez egy díszréce, a Cayuga kacsa: fajtaismertető
Hogy hogyan kerülhetett ide, fogalmam sincs.

És valószínűleg még nem ért ezzel véget a felfedezéseim sora, mert a következő ismertető szerint akár barátrécét, csúszkát és más ritka récefajokat is látni errefelé.
Az ismertető kitér a környék történetére is – egyébként ez is megérne egy blogbejegyzést. Mivel a környéken nőttem fel, belekóstolhattam a gát különböző korszakaiba és egyben vadregényes miliőjébe. (Az volt ám az igazi, amikor kisiskolásként a Duna partján rögtönzött horgászbotokkal pecázgattunk, majd a bunkerek és alig használt iparvágányok között bolyongtunk az erőmű szomszédságában...) De erről majd máskor!