2019. június 19., szerda

Gellérthegyi kószálás - avagy teljesítménytúra Mozgás Éjszakája 2019 módra


Idén sem hagytam ki a Mozgás Éjszakája nevezetű eseményt. Vétek is lenne, ha már itt rendezik egy ugrásra a lakhelyemtől, ráadásul futhatok egy jót Budapest éjszakai fényeiben gyönyörködve, sőt idén először teljesítménytúrázhatok is egyet a Gellérthegyen.

Futás után
Ebben az évben egy kicsit alább tettem a mércét: a középtávot (7 km) választottam a tavalyi hosszútáv (10 km - idén már 12 km) helyett, hiszen a betegségem folytán még csak a futószezonom elején vagyok. De hálát adhatok, hogy legalább már itt tartok, hogy egyáltalán el merek indulni egy versenyen. Persze mindezt semmi teljesítménykényszer nélkül tettem, a lényeg az volt, hogy szép kényelmes tempóban végigfussam a választott távomat. Ez sikerült is, az időt inkább hagyjuk. A záró terepjáró azért szerencsére nem kergetett meg. :-)


Ezen a hétvégén jól belecsaptam a lecsóba, halmoztam szépen egymásra az élvezeteket: péntek este Ákos koncert, szombat délelőtt torna Rubint Rékával, szombat este ez a 7 km-es futás és természetesen az 5,3 km-es teljesítménytúráról se feledkezzünk meg, ami a futóverseny után várt rám. Mindezt sikerült még megspékelnem egy szombat délutáni strandolással, ahol egy kicsit sikerült kihevernem és bepótolnom a kánikula és a programok halmozása miatti kevés alvást.

Mindezek ellenére sikerült mindent szépen sorban abszolválnom, közben még a fitneszesekhez is beálltam egy kis nyújtásra.

Megvan a sapka!
Peti és Márk is kijöttek drukkolni, meg hordozni a túracuccaimat, amíg futok, ráadásul volt általános iskolai osztálytársammal és a férjével is sikerült szó szerint összefutnom, a tavalyi évhez hasonlóan. Sőt még az első Ötpróba nyereményemet, a sapkát is átvehettem, mely kissé nagy a fejemre, így végül Peti örült neki – nekem úgyis van fehér sapkám, amit nagyon kedvelek.

Szóval minden nagyon szép és jó és kerek lett volna – igaz, a sapka átvételére jó sokat kellett várni – ha nincs ez a fránya teljesítménytúra. Ami az estémet nem rontotta el, hanem inkább kissé izgalmassá tette.

Életem eddig legrövidebb, 5,3 km-es teljesítménytúráját készültem végiggyalogolni, gondoltam felteszem az estére a koronát, azaz inkább leeszem a habot a tortáról? Rutinos öreg rókaként úgy gondoltam, szépen kirázom a kisujjamból – mit nekem Gellérthegy, hiszen szinte itt nőttem fel, kiskamaszként rengeteget lófráltunk a hegyen a barátnőmmel. 5,3 km teljesítése egy vicc egy ultratávosnak, nem is először járok erre este fejlámpával, teljesítménytúrán, egyszer még tájfutó versenyt is nyertem ugyanitt... tehát levezetésnek éppen jó lesz nap végére ez a móka.

Ez alapján kellett tájékozódnunk - így vakufénynél még azt mondom, nem kimondottan mission impossible

A gondok akkor kezdődtek, amikor kézhez vettem az itinert. Ami tulajdonképpen ugyanaz a légi felvétel volt, amivel az esemény honlapján is találkozhattak a túrára vállalkozók. Ezen sárga színnel be volt jelölve az útvonal. Ennyi. Se szöveges leírás nem volt az útvonalról, se az ellenőrzőpontok nem voltak bejelölve a térképen, semmiféle névanyag nem látszott (és nem is volt) a felvételen. Induláskor, 11 óra tájban még utcai megvilágításnál is alig levetett kivenni valamit a részletekből, merre vannak az épületek, erdőfoltok, utcák, és egyéb objektumok. Nem is beszélve arról, hogy a szemüvegem otthon maradt, és közelre még nappal is sokszor elég rosszul látok. Na ez szép baleset lesz!

Na de ennél a megvilágításnál???

Gyorsan megkérdeztem az indító srácot, nincs-e letölthető gpx fájl az útvonalról. Természetesen nem tudott segíteni (miért is gondoltam, hogy esetleg lesz track???). Annyi instrukcióval tudott szolgálni, hogy bójákat kell keresnünk az útvonalon és ezekből 12 lesz. Na szép! A sötétben, egy alig követhető útvonalon fogunk keresgélni 12 bóját. Egy tűt is egyszerűbb megtalálni egy szénakazalban! Hirtelen úgy éreztem magam, hogy egy tájékozódási túlélőverseny kellős közepébe csöppentem, avval a különbséggel, hogy a túlélés azért sikerülni fog, ha a tájékozódás nem is, hiszen a Gellérthegyen elég nehéz mutatvány örökre elveszni.

Peti méltatlankodásom hallatán fogott nekem gyorsan egy szintén tanácstalanul tébláboló srácot útitársnak. Emiatt nagyon hálás voltam, azonban hamar kiderült, hogy a srác vidékről érkezett, a Gellérthegyen sose járt, élete második teljesítménytúrájára indul, tájékozódásból, térképolvasásból se éppen penge. (Viszont lefutott már egy maratont meg számos félmaratont, egyik kedvenc városomban lakik - szóval beszédtéma azért lesz.) A túravezető szerepköre tehát egyértelműen rám osztódott most is, lévén meg vagyok áldva minden létező előnnyel (hazai terep, jó tájékozódás, jó térképolvasási készség, túravezetői gyakorlat, teljesítménytúrázói gyakorlat /éjszakai rutinnal (ráadásul helyivel is)/ - nem is sorolom tovább). De sajnos hiába is méltatom hosszan az „érdemeimet”, akkor és ott csak kábán bámultam a „térképet” és próbáltam vaksin kisilabizálni, merre is induljunk. Közben meg továbbra is hangosan méltatlankodtam, hogy ez így azért nagyon gáz szervezés, még egy tájfutó térképpel is jobban jártunk volna. Mindenesetre lassacskán sikerült belőnöm a felvételen a Gellért szálló strandját és a Bartók Béla utat és azt, hogy a túra a Kelenhegyi úttal párhuzamosan indul (vagy éppen azon?) fel a hegyre. A Pálos rutinom miatt a Z jelzésen való felmenetel mellett döntöttem kb. hasraütésszerűen. Fortuna velünk volt, a trükk bejött (azaz a Pálos jó választás :-)), meg is lett az első bója. Már messziről látszott, hogy nem lesz annyira tragikus a helyzet, van személyzet és a bóják is meg vannak világítva. Némileg tehát több az esély, hogy tudjuk teljesíteni a ránk mért feladatot. A pontőr leányzó azt az instrukciót adta, haladjunk tovább a Z-ön. Mentünk is, a Pálos rutin miatt nem is kellett gondolkoznom. Hébe-hóba, mutatóba felbukkantak szalagok és az utat jelző nyilak is. Persze nem éppen ott, ahol az egyszeri turista biztosan gondolkodóba esett, merre is folytassa útját... Közben gyorsan megkerült a második és a harmadik bója is. A harmadik lánytól hiába is kértünk információt az útvonalról, éppen nagyon el volt foglalva a telefonjával, tehát nem zavartuk.

Az éjszakai város fényei mindig csodásak

Ennek következtében mentünk szépen tovább a zöldön, hiszen a Pálos is erre halad, szép a kilátás a hegyoldalból, meg ugye végül is ezt mondták... Útitársamnak sorra mondtam az instrukciókat, mire figyeljen: rossz lépcsőfokok, kiálló kövek, fantasztikus panoráma – örült is, hogy ilyen kalauzra akadt. A kalauz csak azzal nem számolt, hogy tévúton jár, lassan kezdett feltűnni, hogy jó ideje se szalagot nem láttunk, se bója nem került az utunkba – pedig már ideje lenne. Akkor hát vegyük elő a térképet! Nagy nehezen sikerült kivennem, hogy a Citadella alatt még 2 kanyart kell tennünk, és az előző jelöletlen hármas elágazásból nekünk a bal oldali ösvényen kellett volna továbbmennünk és nem jobbra a zöldön.
Akiknek nem sikerült a teljesítés se hiába jöttek
Nagy bocsánatkérések közepette visszakalauzoltam útitársamat a meredek, hiányos lépcsőfokokon az útelágazáshoz. Úgy tűnt, hogy útitársamnak kissé megingott a bizalma bennem, mivel vissza akart menni a pontőrhöz tanácsot kérni, holott váltig állítottam, hogy balra kell menni. Közben szembejött egy hasonlóan tanácstalan fejlámpás csapat – akkor valószínűleg ők is híján maradtam az információnak, kár a gőzért. Próbáljuk meg tehát balra! Próba és szerencse! Meglett az első szalag, aztán a következő pont is. Innen már egyértelmű volt az útvonal a Szabadság-szoborig, sőt még az utána levő pontig is. Közben még érintettünk néhány bóját, így szépen, sorban szaporodtak a teljesítést igazoló lyukasztások a térkép hátoldalán.
Már fent a hegytetőn járunk

Megcsodáltuk a vár panorámáját, majd lefelé indultunk egy lépcsőn a következő pontig. A pontőr szerint balra kell majd tartanunk – tehát mentem is balra, még szalag is volt. Csak éppen nem a mienk: egy útjavítás maradványai vittek megint zsákutcába. Akkor tehát maradt a jobb oldali ösvény kizárásos alapon. Hamarosan bejutottunk a házak közé, innen az eddig is ritka szalagok még ritkábbak lettek. De legalább a térkép alapján láttam, hol járunk: hosszú egyenes szakasz a házak között, majd élesen balra. Aggódni tehát egyelőre nincs ok. A balkanyarban utolértünk néhány tétova túratársat, majd mentünk együtt tovább egészen a Búsuló Juhász étteremig. Itt majdnem elmentem megint rossz felé annak örömére, hogy tudom, hol vagyunk. De legalább volt nyíl, meg néhány ügyesebb-élelmesebb túratárs, akiket követni lehetett. Rövid idő múltán ott találtuk magunkat a lovacskás játszótéren, ahol vizet vehettünk az ivókútból. A pontőr lány szerint az épületek irányába kellett továbbmenni. Én azonban csak játékszereket láttam mindenhol, épületek nem rémlettek, nem is sejlettek fel. Szerencsére az irány tulajdonképpen megvolt, meg megint akadt néhány követhető próbálkozó, így csak mentünk utánuk. Azonban mindannyian megtorpantunk a lépcsőknél. Silabizáltuk bőszen a térképet, majd arra jutottunk, menjünk még tovább előre – nem kimondottan a térkép alapján, inkább megérzésre. Majd megint tanakodás. Kiszúrtunk két határozottan balra tartó túratársat és nyomukba eredtünk. Biztos tudnak valamit... Hála nekik, meg is láttuk a pont fényét, immár a sokadikét, egy bokor mellett. A túra felén már túl voltunk. Újdonsült túratársaink mesélték, hogy találkoztak a túra során olyan nyugdíjas csapattal, akik ugyan a 7. pontnál jártak, de még csak 3 lyukasztásuk volt. Nem lepődtem meg.


Innen lefelé a lépcsőkön, a korsós rét irányába nagyjából egyértelmű volt az útvonal, csak azért nagyjából, mert a szalagozással itt is meglehetősen spóroltak. Ha meg volt szalag, nem kimondottan oda tették, ahova kellett volna (értsd: elágazáshoz). Így pl. volt egy kis ficak a sárgán jelölt útvonalon, amit könnyű volt kihagyni – az ellenőrzőpont természetesen itt volt. Mi azonban ügyesek (vagy inkább szerencsések?) voltunk és ezt is megtaláltuk. A pontőr még meg is dicsért, hogy nem világítottunk a szemébe a lámpánkkal.

Innen megint a házak között vezetett tovább utunk: a Minerva utca, Kelenhegyi út és a Kemenes utca érintésével jutottunk vissza a Gellért térre és onnan a célba mind a 12 lenyomat birtokában. Szóval elégedettek lehettünk, sikerült teljesítenünk a tájékozódási szempontból nem éppen könnyű túrát.

Bejárt útvonalunk
Azóta is tanakodom, hogy tulajdonképpen milyen kategóriába sorolnám ezt a túrát, mert teljesítménytúrának nem feltétlenül nevezném. Aki tehát szimpla teljesítménytúrázásra készült, nagy meglepetés érhette és komoly nehézségekkel szembesülhetett. Különösen akkor, ha mindazzal a korábban leírt előnyökkel nem rendelkezett, aminek én mind birtokában voltam. És még nekem is gondot okozott a feladat teljesítése! Ráadásul szintén végzett túravezető ismerősöm még pontot is kihagyott, tehát nem egyedül én jártam így a tájékozódásügyileg tapasztaltabbak, képzettebbek közül se.

Úgy gondolom, ezen a rendezvényen sokan csak belekóstolni szerettek volna a műfajba mindenféle előzetes túra- vagy teljesítménytúra-tapasztalat nélkül. Csak reménykedem, hogy a legtöbbjük inkább mókának fogta fel az egészet és nem sikerült kedvüket szegni, hogy máskor is elinduljanak egy teljesítménytúrán (ami valójában eléggé máshogy néz ki). Utólag mindent összevetve azt kell, hogy mondjam, hogy élveztem az éjszakai kalandot és örültem, hogy új tapasztalatnak kerültem birtokába és nem rutinfeladatról volt szó. A hiányosságokat próbálom inkább a szervezők rutintalanságának betudni. Remélem, a visszajelzések alapján jövőre lesz majd néhány pozitív változás. 


2019. február 13., szerda

Rohamos kitörésem macskakörömben


Fogadóbizottság a Virágos-nyeregben

Úgy tűnik, mostanában minden teljesítménytúrára való nevezésem hosszas fontolgatás, majd hasraütésszerű döntés előzi meg – nem volt ez másképp az idei Kitöréssel sem. Abban az egyben voltam egyedül biztos, hogy valamilyen formában, távon ott a helyem. Sajnos 2 hónapig küzdöttem az ízületeimmel és orvostól orvosig jártam, így a 60-as távra nem mertem nevezni (bár utólag azt kell, hogy mondjam, semmi gond nem lett volna), így maradt a 25-ös vagy 35-ös választéka. Sajnos az is hamar eldőlt, hogy senki nem társul idén hozzám – ismerőseim mind a 60-as távon indultak, Peti elég csúnyán lesérült egy kosármeccs után, és még a húgom se ért rá. Időközben ezen a tényen olyannyira elkeseredtem, hogy már-már lemondtam a Kitörésről és rászerveztem erre a napra egy gyalogtúrát, ami aztán egy (végül nem megvalósult) bútorszállítás miatt meghiúsult. Azonban túra nélkül se akartam maradni, így sebtiben leadtam nevezésem a 35-ös távra – riasztott a 25-ös sok résztvevője, valamint a félig városi terep, annál vonzóbb volt a 35-ös táv ritkábban járt útvonala, valamint a későbbi indulási lehetőség.



Katonasír a Csacsi-rét fölött
Ha már lúd, legyen kövér – a túra előtti nap szabadságon voltam és mivel már egy hete semmim se fájt, 3 hónap kényszerszünet után kimerészkedtem futni. Rögtön kerekítettem is egy bő 13 km-es edzést a Budai-hegységben a Svábhegytől egészen a KFKI-ig – megyek egy laza körre a Normafához felkiáltással. Legalább volt alkalmam kipróbálni a hómacskás futást, meg ízelítőt kapni a másnapi terepből és a katonasírnál kicsit ráhangolódni a kitörésre. Futás közben olyannyira felbátorodtam, hogy fontolgattam, futva indulok a 35-ön, nagyon titkon azzal is kacérkodtam, hogy megkísérlem az idei női rekordot, mely már pár éve felkerült a bakancslistámra. Csakhogy akkoriban sokkal jobb edzettségnek örvendhettem…


Ráadásul másnapra ez előző napi hepajnak köszönhetően masszív izomláz lett a combomban. Innen viszont már nem volt visszaút. Így tehát teljes harci futócuccban indultam a Virágos-nyeregben lévő rajthoz. Pont sikerült lekésnem a 137-es buszt, így a megállóban elbeszélgettünk pár leendő, igencsak didergő túratárssal. Mivel még elég kezdők voltak a műfajban, próbáltam tanácsokkal szolgálni, meg mutatni az utat felfelé a nyeregbe, ahova igen csúszós út vezetett és emiatt már a tulajdonképpeni indulás előtt felkerült a lábamra a hómacska.

Hosszasan kígyózó sor a nevezősátornál


A solymári EP
Annak ellenére, hogy a busztól az elsők között érkeztem fel, hosszas sor fogadott az indítósátornál. Kb. fél óra várakozást saccoltam, de szerencsére az indítók felpörgették magukat, így csak negyed órát töltöttem a korhű járgányok meghitt társaságában a katonai sátrak között, és kezemben az itinerrel már neki is vághattam az idei kitörésnek. A látványos díszlet miatt azonban nem mehettem el fotók nélkül, így talán veszítettem egy kevés időt. A következő solymári EP-ig való szakaszon ezen kívül is biztosan még rengeteg időt veszítettem ahhoz képest, amit futhattam volna, mert a katonasír felkeresését kötelezőnek éreztem, annak ellenére, hogy pár lépés kitérőt jelentett. Újból és újból utolértem egy-egy magyarul vagy németül beszélő csoportot, melyek a keskeny, csúszós ösvényen igyekeztek előre. Nem tartottam illendőnek oldalról hirtelen kielőzni őket, így inkább besoroltam mögéjük és megvártam az alkalmas pillanatot. Egyébként is tisztelendő, hogy ilyen messziről idejöttek, hogy evvel a túrával tisztelegjenek az elhunyt katonák előtt valamilyen családi vagy egyéb kötődés miatt. Ennek ellenére meglehetősen jól haladtam és hamarosan az igazolófüzetben tudhattam első pecsétemet. Idén a solymári Jegenye-völgyben lévő EP nagyon hangulatosra sikeredett, gyertyákkal kivilágított hídon közelíthettük meg a Paprikás-patak túloldalán lévő pontot.


Horthy szobor petróleumlámpák társaságában


A Muflon-itatóban
A völgyben hol futottam, hol bandukoltam, hiszen az erőmmel spórolni kellett a Zsíros-hegy, majd a Nagy-Szénás emelkedőjére. Itt ideiglenesen a macskámtól is megváltam. Jól jellemzi az idei terepviszonyokat, hogy nehéz volt kiszámítani, hol következnek a felfagyások, emiatt inkább hosszabb szakaszokat gyalogoltam/futottam a csúszásgátlóval, bevállalva, hogy jobban lefárasztja a lábamat, azonban elkerülve az esést. Talán ennek a taktikának köszönhetően sikerült is megúsznom, annak ellenére, hogy voltak nyak- vagy bokatörő részek.

Felérve a platóra újból futottam valamennyit. Néha a jégben keletkezett repedéseken átugorva már-már egy gleccseren érezhettem magam. Hamarosan be is futottam a Muflon-itatóba, ahol idén sikerült elkerülnöm a sorban állást. Szükségesnek éreztem a frissítést, így lenyomtam két kókuszos csokit és ittam egy kis kólát. Konstatáltam, hogy eddig a táv szűk egyharmadát tettem csak meg és előttem van még egy combosabb emelkedő is. Így hát újból nekivágtam. Néha elhagyott egy-egy rutinosabb terepfutó csapat, de inkább én előzgettem a többieket. A hómacska hol le, hol felkerült a cipőmre. A molyolással ugyan perceket vesztettem, de biztosan megspóroltam néhány csúnya esést. A Nagy-Szénás csúcsára vezető ösvény olyannyira síkos volt, hogy sokan még a macskával is vissza-visszacsúsztak, köztük én is. Hát persze, hogy megint tüskékkel befelé vettem fel a macskát az egyik lábamra! Újabb értékes percek teltek el az igazítással, aztán az utolsó rohamra indultam a csúcsig, ahonnan kénytelen voltam készíteni néhány képet a felfelé igyekvő fényes pontokról. Lefelé igyekeztem behozni a szerzett hátrányt. Még szerencse, hogy többen összetömörültünk, mivel könnyű itt elveszíteni a helyes irányt. Néha csekkoltam a GPS-t biztonság kedvéért, majd újra nekieredtem.
Ég a tábortűz a Fehér-út melletti réten
Ismerősen köszönt vissza a 2 héttel ezelőtti túrán látott forgóajtó és hamarosan itt is volt a Fehér út ellenőrzőpontja tábortűzzel és szanitécekkel. Miközben kicsit frissítettem és a fényképezőgépemmel molyoltam, egyik fölém hajolt és megnézte, minden rendben-e. (Tavaly már leírtam, hogy emiatt a bajtársias motívum miatt is járok el évről-évre a Kitörés túrára.) Szerencsére semmi gond nem volt, folytattam tehát utamat futólépésben, hiszen innentől folyamatosan lejt az út kisebb megszakításokkal. Az egyik elágazásnál majdnem elmentem rossz irányba, a Mária-szobor és a bánya felé, de szerencsére időben kapcsoltam. Majdnem más túrázókat is tévútra vittem, szóltam gyorsan nekik is, hogy hátraarc, bár tulajdonképpen errefelé is el lehet jutni Perbálra.
A gerincen egyre sűrűsödött a köd, mely végigkísért a völgyön is. Néha az volt az érzésem, mintha idő és tér megszűnt volna körülöttem, a semmi közepén futnék. Csak néha emlékeztetett a valóságra egy-egy belógó ág, vagy az út lámpám szűk fénykörében derengő széle. Valahol balra a Meszes-hegy tömbje lehetett, jobbra pedig az Aynard-vár magaslata. Itt a túrán azon szerencsések közé tartoztam, akik viszonylag jól ismerik a terepet, így kevésbé fenyegetett az eltévedés veszélye. A sok kevésbé gyakorlott turistának, illetve a távolról érkezőknek a tájékozódás is külön nehézséget jelenthet ebben a tejfehér ködben. Ennek ellenére a kerítésen átvezető létrát alig találtuk meg többedmagunkkal, pedig ott volt az orrunk előtt.

Deres rohamsisakok


A patakátkelés nem okozott gondot, majd kis idő elteltével megálljt kiáltott két, az út közepén rostokoló magyar katona. Papírellenőrzés után továbbkocoghattam Perbál irányába. A sarat felváltó aszfalton jól esett a futás, így nemsokára elém került a Kis Kaiser söröző cégére, ahol megkaptam következő pecsétemet és meleg teával kínáltak. Nem álltam ellen, hiszen korai érkezésemnek köszönhetően bőven volt hova leülnöm. Miközben iszogattam, próbáltam egyre éhesebb gyomromat egy bűn rossz proteinszelettel kiengesztelni – tanulság: kínai boltban sose vegyetek akciósat! A feléig jutottam a cipőtalp keménységű csodának, majd inkább előhalásztam a táskámból egy másik, ehetőbbet. Közben próbáltam fotókat készíteni a falakon látható háborús relikviákról sikertelenül, az objektívem folyton bepárásodott a melegtől. Szidtam közben a fránya hanyagságomat, hogy mégse húztam be a kabátom zsebét, így elhagytam a fele kesztyűmet menet közben.

Anyácsapusztánál


A sörözőből kiérve megcsapott a hideg, fázós ujjaimat felváltva voltam kénytelen melengetni. Nincs kedvem futni, be is előzött néhány futótárs. Emelkedők jöttek, ahol ráadásul nagyon nehéz tájékozódni a jelzések hiánya és a keszekusza útvezetés miatt. Folyton figyeltem a GPS-t, hol kell lekanyarodni. Volt, hogy a szalagok se segítettek, egy lépésnél tovább alig láttam tovább. Tétován ácsorogtam a telefonomba meredve, hogy vajon tényleg ezen a szántóföldnek kinéző micsodán kell-e lemenni. A kütyü által mutatott irányt megerősítette egy nálamnál sokkal határozottabb futólány. Gyorsan mögé soroltam. A következő kanyarnál már én figyelmeztettem, hogy rossz irányba megyünk. Gyorsan korrigáltunk. Nagyon egy tempót mentünk, bár néha kedvem lett volna előzni, mégis inkább maradtam mögötte, hiszen nem szeretem, ha folyton a nyakamban vannak. Ezzel ő is így lehetett, láttam, próbál egérutat nyerni. Hagytam hát, hadd menjen, inkább kényelmesen kocogtam Anyácsapuszta felé. A szalagozás szerencsére nagyon egyértelmű volt errefelé, sőt kis fényvisszaverő pontokon is megcsillant lámpám fénye. Tavaly itt már jócskán derengett, most viszont vaksötét volt nehezítve a köddel. Lefelé menet egyre bokatörőbbé vált a terep, olyannyira göröngyössé volt az út, hogy nehezen tudtam eldönteni, futólépésben vagy komótosabban haladjak-e tovább.

Zündapp motorok


Végre valahára elértem a pontot, ahol újfent teával kínáltak és biztattak, hogy Szomor már 10 km sincs innen. Itallal és energiával is jól álltam még szerencsére. Miközben a korhű járgányokat fotózgattam, az egyik hagyományőrző kisebb előadást tartott nekem a Zündapp motorokról. Bár telt az időm (valahol motoszkált bennem a futóördög és azt súgta, meglehetne az a rekord), mégis nagyon szívesen hallgattam. Meg próbáltam hallgatni a józan eszemre, ami azt mondta, hogy nézd, itt vannak nálad sokkal edzettebbek, gyakorlottabbak és jobbak, meg nem is tudhatod, melyikük éppen melyik távon van… Jó eséllyel vannak előtted mások is.
Mindenesetre a Kakukk-hegy felé vezető aszfaltos úton próbáltam lefaragni a hátrányomból és egész szépen fogytak a hátralévő méterek, kilométerek. Azonban a lekanyarodásnál megtorpantam: utat sehol se láttam, csak szántóföld és sár, meg átláthatatlan köd mindenhol. Ide-oda tébláboltam, kerestem az utat. Közben utolért egy srác, aki biztosan mutatta az előbb szántónak nézett utat. Ennyit a sokéves túravezetői tudásomról és tapasztalatomról... Ugyan a 60-as távon indult a túratárs, máris itt van a Kakukk-hegy alatt, pedig bevallása szerint egy métert se futott. Akkor itt kezdjünk el gondolkodni a teljesítménytúrázói és terepfutói mivoltomról is…



A Kakukk-hegyre felkúszó első méterek abszolválása hómacska nélkül lehetetlenség, pedig már a táskám legaljára süllyesztettem tokostól, szőröstől és bőröstől. Kénytelen voltam elővenni és felvenni, ami egy jó ötperces művelet. Mondtam is a srácnak, hogy menjen nyugodtan tovább, én úgyse fogom bírni fölfelé a tempóját. Meg lassan ideje felhívni Petit is, hogy jöjjön értem. Ránéztem az órára, éppen elmúlt hajnali fél négy. Úgy gondoltam, egy árnyalattal kevésbé kegyetlen háromnegyed négykor kiverni a páromat az ágyból, így vártam még. Közben újból elbizonytalanított a köd. Tudtam, hogy balra kellene fordulnom, de a szalagozás előre mutatott be az erdőbe, ahol megint nem láttam utat. Pedig ott volt, csak egyszerűen tovább kellett lépni bátran. Majd pár lépés után tényleg jött a balra kanyar és az embertelen, bár nem túl hosszú emelkedő. Elő is vettem a telefont, ha már úgyis belassultam, és újból beelőzött pár futóforma srác. Petit szerencsére ébren találta a hívásom, bár nagyon álmoskás volt a hangja. Már indul is, mondta készségesen. Ami azt illeti, hazajutásom idén királyi lesz a tavalyi kálváriához képest…
Már majdnem fent voltam a hegytetőn, amikor két marcona katona ugrott elém a semmiből és jelszót követelt. Uram isten, mi is lehet az? Talán „kitörés”? Ez elég gyenge próbálkozásnak bizonyult, mivel a kitörés valódi jelszava Hitler-Hindenburg volt, mint megtudtam. A pontnál újból partizánnak néztek és papírokat követeltek, még jó, hogy agyon nem lőttek, mint az erdőben császkáló gyanús elemet. Ha belegondolok, a magamfajta asszonyoknak akkoriban tényleg semmi keresnivalója nem volt a határban, szépen csendben várták otthon a katona vagy fogságban sínylődő urukat, főztek, mostak a gyerekekre és bujkáltak a fosztogató és erőszakos katonák elől, mentették, amit még lehetett és titkon sírtak. Azokhoz az időkhöz képest nekünk kifejezetten úri dolgunk van minden tekintetben, mégis néha cserélnék velük. Ők még meg tudták becsülni ugyanis azt a keveset, amijük volt, mi már erre is képtelenek vagyunk.

A szomori tornacsarnokban még csak lézengtek a kitörők, mire odaértem


Szépen csörömpöltem lefelé a Kakukk-hegyről a hómacskában, lassan kifogyott lábam alól a lejtő és a sár, elértem a kálvária stációit. Itt megint lekavartam valami útra, amerre nem kellett volna mennem, de szerencsére láttam a jó irányt. Ahogy ráléptem az aszfaltra, majdnem kicsúszott alólam a lábam – az útra ráfagyott a dér. Inkább az út szélén tempóztam a cél felé.
Igazából lehetne még ezen turbózni...
4 óra 30 után sétáltam be a szomori tornacsarnokba, a GPS-t 6 óra 51 perc 32 másodpercnél állítottam le. Hoztam az előre saccolt 6-7 órát. Közben átvettem a díjakat. Kicsit meglepődve konstatáltam, hogy felvarrót is kaptam, rá is kérdeztem a srácnál, hogy 35-ön is jár-e. Valamit mondott, de éppen a GPS-el bíbelődtem, így elhussantak szavai a fülem mellett. Pedig akkor kellett volna erősködnöm, mert valóban a 60-as távra kaptam díjazást tévesen. (Bár lehet, hogy egy futott 35-ös táv megér egy 60-ast, a másnapi masszív izomlázam legalábbis azt mondta.) Közben jóízűen elfogyasztottam a virslit és a forralt bort, valójában jól megéheztem. Úgy látszik, az energiahiány itt mutatkozott legjobban, mert különösebb fáradtságot, fájdalmat nem éreztem, inkább aludtam volna egy jót. Még fél óra se telt el érkezésem óta, máris csörgött a telefonom, Peti már itt is volt a csarnok mellett. Összeszedtem hát a cókmókom és kimentem a hidegbe, vissza a városba, a valóságba.

Hogy megtudjam, hogy valóban én lettem a 35-ös távon a leggyorsabb nő. Számít ez? Talán itt és most igen, korabeli mércével alig-alig. Mert más, sokkal életszagúbb dolgok voltak akkoriban fontosak.

Bár nem ez járt nekem, mégis ezt a díjazást kaptam


2019. január 14., hétfő

Úttalan utakon egy eltűnt falu nyomában



A január eleji rövid nappalok kitűnő lehetőséget nyújtanak, hogy előszedjük a fiók mélyéről és megvalósítsuk a régebbi, de rövidségük miatt mellőzött túraterveket. Most is egy már régóta porosodó és majdnem feledésbe merült tervem húztam elő, mely stílszerűen egy mára már jóformán teljesen eltűnt Rétság melletti falu helyére kalauzol, bemutatva a környék pár további érdekességét is.

E völgy végében található az egykori falu helye

Jásztelekpusztáról néhány éve olvastam először és rögtön felkeltette érdeklődésemet ez az egyszervolt falu, melynek ma még látható sírkápolnája és temetője az erdő mélyén rejtőzik. Még egy túratervet is összeállítottam, de talán pont amiatt, hogy a rövidke tervet nehezen lehetett ésszerűen összekapcsolni bármivel is, hogy egy valamirevaló egynapos túrát kitegyen, nem vágtunk rögtön neki a hely felkeresésének.

Rétság környéke tipikus peremvidék, a Börzsöny csúcsaitól már meglehetősen távol helyezkedik el, de a Cserhát turistaútjai sem érintik. „Az utazó, aki az emelkedőkkel nehezen küszködő, zörgő vicinálisok ablakából, vagy kevély, benzinszagú autóbuszok üvege mögül szemléli ezt a tájat, ritkán hatódik meg itt s idegent nem visznek, egy-két divatos hely kivételével, erre a vidékre.” – írja Szabó Zoltán Cifra nyomorúság könyvében az átmeneti vidékekről a 30-as évek végén. Éppen így tesz a mai modern turista is: csak egy tankolásra vagy kávészünetre áll meg a rétsági benzinkútnál a Tátra vagy más felvidéki hegységek felé tartva.

Az új évet szeretem sosem járt, új utakkal kezdeni, tehát Jásztelekpuszta és környéke ehhez remek helyszínnek bizonyult az idei első túránkhoz. Mivel turistautaknak errefelé se híre, se hamva, négy túratársammal a GPS segítségére hagyatkoztunk, miután elmaradtak mögöttünk Rétság házai.


Egy szeles gerincen haladtunk szántók és legelők mellett, szemben velünk a téli ködből előderengtek a Börzsöny csúcsai. Ha már újévköszöntő túra, gyorsan előkerültek a hátizsákból a laposüvegek, a finom házi pálinka mellé pogácsát is falatoztunk. Innen már képzeletünkben (és ha túlzottan meghúztuk az üveget) láthattuk is úti célunkat az alattunk lévő erdő szélén, a völgyben haladó út kanyarulatánál. Hamarosan le is tértünk a tőlünk jobbra húzódó védettebb völgybe. Az utat néhány öreg tölgy szegélyezte jobbról, melyek valaha Jásztelekpuszta mezsgyéjén álltak.

Öreg tölgy a falu határában

Ezek a fák még bizonyára látták a múlt század elején virágkorát élő, gyönyörűséges virágos mezők ölelésében elhelyezkedő települést díszes berendezésű kastéllyal, szerény cselédházakkal, kis tavacskával, fából ácsolt haranglábbal. Manapság a szemfüles turista csak néhány cserepet találhat a valamikori házak helyén, melyeket a második világháború után a gazdasági átrendeződés miatt lassacskán mind elbontottak. Az egykori lakosok az építőanyagból a környező településeken építettek új otthont maguknak. Az utolsó lakók a 60-as évek vége felé hagyták el a települést. Ekkor még állt a falu területén található műemlék tubusmagtár egyik tornya, melyet a védelem ellenére 1969-70 táján bontottak le. Monostorpályiban, ill. Tiszadobon a most is láthatunk hasonló magtárépületeket. A tubus jelző a magtár csőszerű alakjára utal. A falu kőkeresztjét a borsosberényi vasútállomás közelébe helyezték át.

Benyovszky sírkápolna

A kastély tulajdonosa a Benyovszky család volt, akik ide temetkeztek. Az úttól jobbra, egy kisebb magaslaton elhelyezkedő családi sírkápolnát könnyen észrevettük a ritkás téli erdőben. Nagyobb lombozat esetén, GPS nélkül nehezebb dolgunk lett volna, de a telefonos alkalmazásba betölthető online térképek többsége szerencsére jól jelzi a helyet. Sajnos az egykor szebb napokat ért kápolna állapota elszomorító, teteje és az oldalai már beomlottak, a sír feldúlva és kifosztva. A háború végén bevonuló orosz katonák se kímélték a sírokat, a kápolnát, a házakat és a kastélyt kifosztották, a kiásott koponyákat, szemtanúk elbeszélése alapján, az ágyúcsőre rakták, majd kilőtték.

Jásztelekpuszta régi temetője
A kápolnadomb tövében található a település temetője. Az ilyen elhagyott erdei temetőkben, düledező keresztek között járva mindig különös hangulat kerít hatalmába. Azonban most meglepetten tapasztaltuk a viszonylag friss virágokat szemlélve, hogy néhány sírt a közelmúltban, talán Halottak napja alkalmából meglátogattak a hozzátartozók.


Még mindig jól kivehetőek a sáncok
Következő úti célunk az egykori falutól északkeletre, egy földnyelven elhelyezkedő, feltehetőleg középkori földvár volt. A dombocskára fölkapaszkodva szemügyre vettük a három, egymással párhuzamos körkörös sáncot, melyek még mindig nagyon egyértelműen kivehetők. A várból kitűnő kilátás nyílik az egykori Jásztelekpusztára és a falu helyét övező mezőkre, szántókra is. A vár kútját is megtaláltuk: helyét egy mélyedés jelzi, nagyságát a hó miatt nehezen tudtuk megbecsülni.

Kilátás a sáncvárból
A várból északi irányba ereszkedtünk le és hamarosan rátaláltunk egy a vadászok által használt földútra. Ezt a területet a néhány idevetődő kósza turistán kívül ők meg az erdészek járják. Bár a túrát tervezve kissé féltem attól, hogy nekünk kell utat taposnunk a szűz hóban, mindenhol jól kijárt autónyomokban gyalogolhattunk – már ahol nem tértünk le szándékosan az útról. A nyomokból és a magaslesek számából ítélve vadban igen gazdag ez a vidék, a túra során volt, hogy halálra ijesztett egy mellettünk felrepülő fácán, vagy mi rémítettünk halálra egy gyanútlan őzikét. Találtunk egy szokatlan formájú vadetetőt is, amire hirtelenjében azt hittem, hogy egy emlékmű.

Hószúnyog
Az online térképeken részben jelölt úthálózatot követve visszakanyarodtunk Rétság felé. Hamarosan kiértünk az erdő szélére, ahonnan bánatunkra már a 2-es út zaja is idehallatszott. Annak viszont örültünk, hogy végre kisütött a nap és megcsodálhattuk a havon megcsillanó sugarait néhány sütkérező hószúnyoggal egyetemben. Egy kisebb magaslatra felérve visszatekintettünk a Jásztelekpuszta irányába vezető völgyre, a másik irányból meg a Naszály púpjai bukkantak elő a horizonton.


Kis idő múlva már újból Rétság házai között kanyarogtunk a túra végpontjában elhelyezkedő pizzéria felé. Teljesítménytúrákon edződött lábamnak volt egy kis kilométerhiánya, de mikor elhelyezkedtünk az asztaloknál, de gyorsan kárpótolt a svédasztalos ebéd.

Jellegzetes rétsági ház - „Tiszta udvar, rendes ház”

2018. november 6., kedd

A piros árnyalatai és árnyai

Találó csillaghegyi utcanév


Csörög a vekker, kelni kell, igaz, hogy még csak 4:15 van. Cucc bepakolva, ruha kikészítve, a futókabát a szekrényből gyorsan be, hátha jól jön majd. Gyors zabkása- és kávékészítés, majd indulás, vár a Piros.

Egy-egy momentum emlékeztet a Halottak napjára
6:15-kor már itinerrel a kezemben kapaszkodom az Ürömi út emelkedőjén. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Meglehetősen nehéz választ adnom a kérdésre. Szűk egy hónapja a Pálos70-en (beszámolóm lásd itt) a jobb térdem lesérült, de ennek ellenére mégis beneveztem erre a túrára a sikeres teljesítés utáni euforikus hangulatomban. Éljen a teljesítménykényszer: Ha már a 85-ös távról lecsúsztam, akkor persze csakis a 65-ös jöhet szóba. Ugye, tök logikusan hangzik? Gondoltam, 1 hónap csak elég lesz a gyógyulásra. Hát nem: szerdán kimerészkedtem futni és 2 km után elég egyértelműen jelzett a térdem, 4 km után pedig annyira éreztem a fájdalmat, hogy sétára kényszerültem. Sima gyaloglásnál, biciklizésnél továbbra sem fájt, így bíztam abban, hogy okos stratégiával sikerül mégis végigmennem.

Lássuk hát az általam felállított szabályokat:



  • 1       Futni tilos!
  • 2       Szép egyenletes 4-km/h-s tempó, síkon, lejtőn lehet 5 körüli is.
  • 3       Fotózni, beszélgetni szabad, sőt!

Előttünk a Nagy-Kevély


Pecsét mellé panoráma
A Kevélyekre kaptatván sikerül mindezt betartanom: sorra készülnek a fotók, tempósan, de nem sebbel-lobbal haladok, ha futó halad el mellettem, nem iramodom utána, sőt még egy kedves hölggyel is beszédbe elegyedem, pedig lassabb a tempója az enyémnél. De miután bekerül az első pecsét az itinerembe és meglátom a Kevély lejtőjét, vége mindennek. Nesze nektek szabályok! Mint a nyúl futok az elhaladó terepfutók nyomában mit sem törődve az egyelőre még csak halk sikolyokat hallató térdemmel. A Kevélyek lejtője pedig pont nem arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánik vele. A nyereg őszi színei annyira szépek, hogy készítek pár fotót, közben meg benézem a pirost, ami itt szinte már bűvészmutatvány, annyira alapos munkát végeztek a túra szervezői a jelzésekkel. Végig neonszínű nyilak mutatják az irányt a szintén elég egyértelmű piros turistajelzések mellett. Szerencsére hamar rájövök a hibámra és a helyes ösvényre térek.


Egyszerűen pompás!

Útszéli pléhkrisztus Csobánkánál
Csobánkáig nincs megállás, még az aszfaltos részeken se nagyon. Felváltva gyalogolok és futok egészen a Csikóvár alatti első ellenőrzőpontig. Közben azért kattintgatok jobbra-balra, annyi a látnivaló. Bizony már jó régen jártam ezen az útvonalon, vagy 10 éve is annak, hogy András barátommal teljesítettük a 35-ös távot. Az akkori időjárás inkább a telet idézte: havazásban kapaszkodtunk fel Dobogókőre és mire felértünk, pár centis friss hó ropogott a lábunk alatt. Most meg máris lekívánkozik rólam a hosszú ujjú felső. Gyorsan meg is válok tőle.

Ellenőrzőpont a Csikóvár alatt

Úton a Salabasina-kút felé
Még a fa is pirosba öltözött!
Az útvonal már akkor bekerült a kedvenc kategóriába, hiszen a Sikárosi-rét már zsenge koromtól kezdve ellenállhatatlanul vonz, és az akkor megismert Szőke-forrás völgye is rögtön elnyerte tetszésemet. Nem beszélve arról, hogy Dobogókőre egy másik favorit útvonalamon, a Körtvélyesen keresztül visz fel a piros. Mindezt akkor még megtoldottuk a Holdvilág-árokkal, nem vagyunk mi pudingok felkiáltással – így majdnem orrunk előtt zárt be a Tölgyikrek ellenőrző pontja.


Most is átsuhant agyamon a látványosabb kitérő a Holdvilág-árokba, hiszen a szintidővel meglehetősen jól álltam, de a térdem folyton figyelmeztetett, hogy semmi nagypistázás, maradjak csak a sztenderd változatnál, még az is lehet, hogy sok lesz. Azért még futogattam hellyel-közzel a Salabasina emelkedőjéig, majd tempós emelkedésre váltottam. Itt-ott készült egy-egy kép meglepően színpompás fákról, a fakitermelőkről és nem mellesleg magáról a névadó kútról, melynek állapota lassan kétségbeejtő. Közben egy „óriási” felfedezésre tettem szert: a Salabasina név nem is törökből jön igazából, hanem a szerbből, mármint a birtokos rag alapján: sala basina, azaz a basa terme is lehet akár (eddig úgy tudtam, a basa helye a fordítás, ami végül is majdnem ugyanaz. Most akkor adtunk is a basának meg a helyének egy jó nagy pofont ugye?). Kedves nyelvész ismerőseim itt biztosan tépik majd a hajukat… Igaz is, a teljesítménytúrázó maradjon csak a teljesítménytúráknál. Mindenesetre ha valaha székelt itt bármilyen török kényúr, jó kis helyet választott magának.

A Salabasina kút táblája
Őszi panoráma
A Tölgyikreknél való csekkolás után gyors lejtmenet indul(na) a Sikárosi-rét felé. Csak éppen nem megy. A térdem már trágár szavakkal szitkozódva ordítja, hogy legyen elég ebből. És én hallgatok rá. Inkább képeket készítek az előttem kitárulkozó csodaszép színes panorámáról. Közben sorra hagynak el a futók: máris utolért a terepfutás mezőnye. De már nem foglalkozom velük, inkább a Bükki-puszta kerítése felé veszem az irányt, mely ugyan nincs az útvonalban, de most így Halottak napja táján jól esik ide egy kitérőt tenni. Egyrészt megemlékezem a „szentendrei tömeggyilkosság” néven elhíresült eset e helyszínen meggyilkolt áldozatairól (itt olvashattok a történtekről), másrészt készítek pár őszi fotót a félbehagyott hangulatos házikóról. Ezenkívül a pihenőnek praktikus oka is van: végre megválok az egyre inkább nyűggé váló hosszú futónadrágomtól és bekapok egy proteinszeletet. Öt percnél ez se tart tovább, máris indulok a rét irányába, melynek látványa most se okoz csalódást. Egyedüli bánatom az, hogy most már síkon se esik jól a járás, pedig idestova még 20 km-nél se tartok. Lehet, hogy Dobogókőig se jutok el? Mire a völgy bejáratához érek, próbálom teljesen elengedni ezt a futás dolgot, no meg az egyre szaporább számú futókat is. Igyekszem egy-egy vidám „Hajrá!” kiáltással biztatni őket, ha már ők is ezt teszik, de sajnos nem túl őszinte a mosolyom. Ha tehetném, én is futnék, de még a gyaloglás is olyan rosszul esik, hogy a túrázókból is egyre többet engedek magam elé.

Egy engedély nélkül épített, jobb sorsra érdemes ház az egykori Bükki-puszta területén
Bükki-puszta egykori tavacskája
Az a csodálatos Sikáros most sem okozott csalódást



Nos, akkor inkább élvezzük a gyönyörű őszi tájat és adjuk át magunkat a tájképkészítésnek. Máris felfedezek a völgyben egy suvadást, mely nagyon hajaz egy beomlott bányatáróra. A fantasztikusnál fantasztikusabb színekkel, göcsörtös fákkal, sziklás oldalakkal, mohos kövekkel szegélyezett patakmederrel meg egyszerűen lehetetlenség betelni. Belassulásom a lábamnak is jót tesz: mire leérek a Szentfa-kápolnához, már alig érzem, hogy valami baj lenne. A dömösi frissítőpontnál csemegézek egy kicsit a hatalmas kínálatból – az olívabogyótól a csalamádés zsíros kenyérig van itt minden, még a vegánok se maradnak hoppon. Ide is túlzás volt négy proteinszeletet hozni… de most már késő bánat.

Út a Szőke-forrás-völgyében
A piros mindent visz - ezzel a háttérrel egész biztosan!

Úton a Szakó-nyeregbe
Őszi színpompa
Lassan elmaradoznak a falu házai és a régi temető és kezdődik a túra legnagyobb megpróbáltatása, a Szakó-nyeregbe való felkapaszkodás, ami meglepően jól megy. Simán tartom a tempót az előttem haladókkal és a terepfutók (akik közül sokan itt terepgyaloglókká válnak) is csak akkor hagynak le, ha éppen fényképezek. Dobogókőnél meg minket fényképeznek. A Rezső-kilátó egy képet mégis csak megér, ide teszek egy kis kitérőt, aztán hamarosan el is érem a pontot, ahol újabb terített asztal vár. Még egy palack izotóniás italt is kapok a pecsétem mellé. Sokáig itt sem időzök, máris indulok Pilisszentkereszt irányába. Egy elágazásnál majdnem sikerül elkavarnom, de meglátom, hogy az utánam jövők másfelé kanyarodnak: megint benéztem a szalagozást, mászhatok vissza az útra. Ez a lejtő se esik jól, de vigasztal, hogy hamarosan egyenesbe kerülök.

Se a táv, se a futószerelés nem stimmel, de sebaj, irány Nagykovácsi! (Köszönte Szűcs Gézának a fotóért!)

Körtvélyes, a másik nagy kedvenc
Kilátás a Rezső-kilátóból

A házak között összebarátkozom egy különös, stílszerűen vörös színű cicussal, elhaladok egy Tótországot idéző Potraviny felirat alatt, majd egy újabb cicás ablak előtt. Egy darabig az országút szélén kell haladnom. Ez láthatólag néhány autóst nemigen zavar, alig húzódnak arrébb. Meglehetősen mérgesen nézek, de szerencsére hamarosan lekanyarodik a turistaösvény a temető mellé. Jön a Pálos túráról ismerős szakasz, amit mindig futni szoktam. Bár kilométerben kb. ugyanott tartok, mint azon a túrán ilyenkor, futásra nem is gondolhatok. Lebotorkálok az országútig, most szerencsére nem történik újabb incidens az autósokkal. Visszaköszönnek sorra az egy hónappal ezelőtti látnivalók: a Pilis kőfejtője, a Csillagösvény faragványai és a Mészégetők-kútja. Nemsokára azonban számomra is vadonatúj ösvényekre vezérel a piros egy éles balkanyarral. Gyéren jelzett réteken haladunk a Kopár-csárda irányába, de szerencsére a szalagozás sokat segít. Aztán erdős részek jönnek és szembe néhány jó barát. Egy jó negyedórás jóleső pihenő erejéig elbeszélgetünk, majd ők indulnak a szántói kocsma felé, én pedig tovább a maradék kb. 25 km-emre. Kérdezik, hogy bírom? Azt válaszolom, hogy a 65 km nem olyan vészes. És most úgy is érzem, lesz még erőm. Még meg is fordul a fejemben, hogy fel kéne nevezni a plusz 20 km-re a célban.
Klastromkert
Pilisszántó a távolból
Immár búcsúzik az őszi színekbe öltözött Pilis

Őszi út
A csárda felé haladva kezd rám sötétedni, megint lejtős részek jönnek és így kezdem azonnal el is vetni ezt a kósza ötletet. Néhány percre leülök a pontnál, visszaveszem az aláöltözetet, előveszem a lámpást és búcsút intek a gulyásnak – most egyáltalán nem esne jól és nem is szeretném az időmet vesztegetni. Az út előtt egy pontőr figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a lámpám az átkeléshez: tökéletesen igaza van, a szervezők még erre is gondoltak, nem semmi!


Kígyózik a lámpasor a Kakukk-hegy irányába, az emelkedőn utolérem a futókat, akik a síkon elhagytak. Nem hiába voltak a nyári magashegyi túrák! Mihelyt újra síkká válik a terep, köddé válnak. Kivilágított ponton kapom meg a pecsétem, majd hamarosan bevetem magam Pilisvörösvár házai közé. Hamarosan feldereng, hogy ismerős környéken járok: visszaköszön a pár hete látott focipálya. Még jó, mert rögtön le is térek véletlenül a pirosról, de szerencsére így nem okoz gondot a korrigálás. A szervezők profizmusa megint megmutatkozik, hol fényvisszaverő szalagok, hol pöttyök szegélyezik a helyes utat, melyeken megcsillan lámpám fénye. Teljesen egyedül haladok, de szerencsére minden egyértelmű. Néha mégis elbizonytalanodom, mikor már régóta nem látok se pöttyöt, se szalagot. Homokos talajon taposnak sajgó talpaim, majd belerúgok egy kiálló kőbe. Kis híján csillagokat látok – most nem a fákon fénylenek vagy az égbolton. Jó darabig elkísér a sajgó lábam és egyre inkább megy el a kedvem ettől az éjszakai muritól. Már nagyon várom, hogy legyen egy pont vagy egy kanyar, vagy bármi, ami hoz egy kis változatosságot.


Egyszer csak mintha álmot látnék: egy vidám napocska mosolyog rám, mögötte piros lámpásokkal szegélyezett út. Biztos hallucinálok, de nem: megérkeztem a Hosszú-árok pontjához. Hála Istennek! Az ellátás is a pontőrök kedvessége itt is pazar. Hamarosan beérkezik még néhány túratárs, majd együtt indulunk neki a számomra utolsó nagy megpróbáltatásnak, a Hosszú-árok kapaszkodójának.
Dömötör így biztat minket

Nagy szerencse, hogy itt vannak velem, különben úgy érzem, hogy úrrá lenne rajtam a kétségbeesés: a cudar emelkedőnek sose akar vége lenni, sőt egyre meredekebb. Sokat segítenek azzal, hogy szóval tartjuk egymást és a lámpájuk is sokkal erősebb fényű, mint az enyém. Nekik még sok van hátra, egyikük mégis keményen diktálja a tempót, amit szerencsére ügyesen tartok. Rémlik, hogy találkoztunk már a Szakó-nyereg előtt, csak ott megléptem előlük. Profizmusra vall, hogy így a végén ennyi energiájuk van még. Magamban szidom az emelkedőt, mint a bokrot, de hamarosan rám mosolyog Dömötör és Amanda. Ez azt jelenti, hogy nemsokára itt a vége. Nem sejtem, hogy innen kezdődik még az igazi keserves megpróbáltatásom: a Nagy-Szénásra nem elég csak tempósan felkapaszkodni, le is kell jutni onnan. Tempóról már szó se lehet, kénytelen vagyok búcsút inteni a túratársaimnak. Ők biztatnak, hogy találkozunk még a Nagykovácsi ponton. Esélyes, hogy túlbecsülték a képességeimet, mert a törmelékes, meredek lejtőn csak üggyel-bajjal, sajgó térddel botorkálok lefelé. Néha az utat is keresgélnem kell. A mögöttem levő srác is megjegyzi, hogy ez elég bizonytalan. Megnyugtatom, hogy hamarosan(?) célba érek. Mondja is, hogy ilyen mozgással nem kell kísérteni a 85-öt. Teljesen igazat adok neki. Egyelőre olyan képek jelennek meg lelki szemeim előtt, ahogy végig négykézlábazok Nagykovácsi utcáin, csak hogy bejussak a célba. Szerencsére épségben elérem az aszfaltot és innentől kezdem lassanként visszanyerni normál mozgásomat és tempómat. Már a templom előtt haladok és bőszen nézelődöm, hogy merre is lehet a cél, mert biztos, hogy valahol itt kell lennie. De sehol egy felirat, vagy egy nyíl, így kénytelen vagyok megkérdezni a mögöttem jövőket, nehogy már díjazás nélkül menjek haza. Ők szerencsére rutinosabbak, és rámutatnak a szemben levő faluházra. Már az se zavar, hogy erősen lejtős füves területen kell lejutnom oda, hiszen itt a vége, nincs tovább, megcsináltam!

Üdvözlöm újra a kedves srácokat, akik még tényleg itt pihennek a ponton. A figyelmes pontőrök kávéval kínálnak. Bár ilyenkor már nem szoktam inni, mégis elfogadom és elfogyasztok mellé egy újabb csalamádés zsíros deszkát. Közben megkapom az oklevelem és a kitűzőm is. Úgy érzem, hogy mostani küzdelmemmel különösen kiérdemeltem a díjazást, annak ellenére, hogy nem a teljes távon indultam. De majd jövőre remélem, minden máshogy alakul!

A turistaház emlékfala a Nagy-Szénáson

Már a buszmegállóban ücsörgök, mikor rájövök, hogy elfelejtettem lenyomni a GPS-em, ráadásul nem írták rá az itineremre az érkezési időmet. Így csak saccolom, hogy 13 óra 20 perc alatt tettem meg a számomra mára kirótt 65 km-es távot, ami végül is rossz térddel, barátokkal való hosszabb trécseléssel együtt nem rossz teljesítmény. Persze ahhoz még edzeni kell, hogy a 15 órás terepfutó szintidőbe cipőkanállal beférjek (álmodozni mindig jó...), de talán az sem lehetetlenség, ha nem küzdök éppen semmilyen hendikeppel. De ez csak akkor derül ki, ha kipróbálom…

Jövőre újból megpróbálom, ha minden jól megy