A 11-es jegyében

11. hó 11-én (ami nem véletlenül egyben a 11. kerület napja is) vajon mit csináljon egy tősgyökeres 11. kerületi lakos, aki nem mellesleg szenvedélyes teljesítménytúrázó? Az egyetlen jó válasz erre a kérdésre valószínűleg az, hogy gyalogolja körbe a kerületet egy teljesítménytúra keretében, ha már rendeznek ilyet. Nem, a válasz nem helyes, mert emberünk szenvedélyes futó is, és már 10 napja minden nap a Gellérthegy tetejére futkos vagy sétál egy másik 11. kerületi rendezvény, a „Lépcsőn járj, tovább élsz!” keretében. És ennek a rendezvénynek a záróünnepsége éppen ugyanezen a napon, pontban 11 órakor kezdődik a Gellérthegy legtetején. És erre mindenféleképpen oda kellene érni, lehetőleg időben. Megoldhatatlan feladatnak tűnik?

Mielőtt nagy buzgalmunkban felhúzzuk a nyúlcipőt és irányba vesszük Gazdagrétet, azaz pontosabban a Szent Angyalok Plébániát, ahonnan a fent említett túra indul, kicsit felvázolnám az előzményeket is.

A Lépcsőn járj... felhívás, amit egy kerületi szervezet, a Ficsak karöltve rendezett egyik kedvenc versenyszervezőmmel, a Runaway egyesülettel, pont kapóra jött nekem, hiszen, mivel itt lakom a Gellérthegy szomszédságában, miért ne tehetném meg, hogy minden nap felszaladok vagy éppen csak felsétálok a tetejére. Kitűnő edzés az egyre közeledő Iszinikre. És ha már azon kevesek között voltam, aki minden nap teljesítette a pályát, szerettem volna feltétlenül részt venni a zárórendezvényen. Ez, mint említettem, nov. 11-én szombaton, éppen 11 órakor kezdődött a Kerület napja keretében. 

Kedden részt vettem egy nagyon motiváló előadáson, amit a kétszeres Kör teljesítő Takács Krisztián Csipi tartott (miről másról, mint a Kör duplázásról) és itt összefutottam általános iskolai osztálytársammal és futótársammal, Edittel. Ő máris ajánlott két másik programot is szombatra. Egyik a kórusuk koncertje volt, amire végül sajnos már nem maradt energiám elmenni – ezúton is bocsánat! A másik viszont egy teljesítménytúra volt a BEAC szervezésében, ami az elég hosszú XI. kerületi 11 km - 16 km - 32 km (kerület kerülete) névre hallgatott. Az első két távon gyorsan át is siklottam, mert igazából semmi újat és izgalmasat nem tartogattak számomra, annak ellenére, hogy azok legalább nagyrészt erdei terepen vezettek. Azonban a Kerület kerületének elmés fogalma igenis megfogott. (Arra azért majd kitérek még, hogy ez a táv valóban lefedi-e az egész kerülethatárt.) 

Ha jól emlékszem, Simonyi Balázs „Laza tízes”-ében hallgattam anno egy podcastot fura emberekről, akik még furább kihívásokat rónak ki maguknak, mint például felkeresni Magyarország összes települését vagy bejárni Budapest összes utcáját vagy éppen körülsétálni vagy -futni az összes kerületet a határvonalak mentén. Már akkor is úgy éreztem, tudnék közösséget vállalni e furcsaságokban bármelyikükkel, és pont a kerületek körbefutása volt az a pont, amire akár időt is tudnék szakítani. A kerületeket körbefutó srácnak éppen még a mi kerületünk volt az egyik, ami hiányzott, mivel az még kicsit nagy falat volt méretei miatt neki. Nem tudom, azóta sikerült-e körbefutnia.

Nekem teljesítménytúraként a 32 km elég kellemes táv. Futva nekem se annyira, de azért hétvégi hosszúnak néha bevállalhatok, be is kell vállalnom ennyit. Főleg, hogy maximum magam miatt muszáj futnom. Szóval kapóra jött a dolog, egyben fel is adta a leckét. Egyrészt amiatt, hogy hogyan tudom útba ejteni a másik rendezvényt is, ahol egy darabig, kb. egy óra hosszat el kell majd időznöm, majd továbbmenve a túra útvonalán 3 óráig valahogy mégis be kéne érnem. 8 órától lehetett volna indulni Gazdagrétről. Mivel futni szerettem volna, úgy számoltam, hogy nagyon kényelmes tempóban, fotózgatva, pontoknál megállva kb. 1 óra alatt fel tudok érni a Citadella mellé. Így teljesen felesleges ilyen korán elindulnom, megfelel a 10 órás start is. Viszont ha 12-kor tudok csak továbbindulni a hegytetőről, akkor 3 óra igen karcsú lesz a maradék több mint 20 km-re az én tempómmal. Főleg, hogy számítottam arra is, hogy kapok majd egy plusz csomagot is a Gellérthegyen, amitől valahol meg kell menet közben szabadulnom – és ez lehet, hogy további kitérőt jelent, ha nem tud senki érte jönni. A Gellérthegy csúcsán tett kitérőm inkább csak szintben jelentett többletet meg természetesen időben, mert a track pár száz méterre vezetett el onnan. A lakóhelyem viszont már majdnem plusz 1 km ide-oda a track legközelebbi pontjától (és majd kiderül, milyen mázlista vagyok, hogy csak ennyire van messze). Úgy agyaltam, hogy legfeljebb kifutok a szintidőből, de akkor is megcsinálom – hiszen valószínűleg kevesen mondhatják el, hogy körbefutották a 11. kerületet (pláne 11. hó 11-én) és én valamilyen fura késztetésből szeretnék ebbe a klubba tartozni.

Másrészt a meteorológiai előrejelzés okozott némi fejtörést. Mert esőt jósoltak erre a napra, nem is keveset. Kicsit reménykedtem ugyan, hogy tévedni fognak, mint oly sokszor, de nem és nem, most bejött a prognózis. Méghozzá annak legkedvezőtlenebb verziója, az egész napos eső. Viszont itt jön az a dolog, hogy jól tudom, hogy nekem edződnöm kell az ilyen körülményekhez is, tapasztalatokat kell szereznem pl. az esős hosszabb futásokban, ha szeretnék továbblépni, akármerre is visz a majdani utam. Tehát akkor tessék, itt a legremekebb alkalom erre!

Én ugyan készültem mindennel: esőkabát, cuccom egybe és külön-külön nejlonzacskózva a zsákomban. De mikor éppen nekiindultam a szintén futó szomszédunkkal együtt a háztól (ő csak vásárolni ment kényelmes futóruhában - amit tökre megértek, én is legszívesebben sportcuccokban lézengek), még csak nem is csöpörgött. Azonban mire kiértem a villamoshoz, ami az orrom előtt el is ment, úgy rendesen nekikezdett esni. No mindegy, ha már elszántam magam erre a kalandra, akkor lesz, ami lesz. Inkább azon mérgelődtem, hogy mivel a következő 1-es csak 8 perc múlva jön, tutira nem tudok elindulni 10-kor, így kétséges az is, hogy felérek 11-re az ünnepségre. Szerencsére Kelenföldön elcsíptem egy 8E-t, ami 1 perc múlva indult is, így talán sikerült mégis pár percet visszahoznom. 

Amíg áttébláboltam a gazdagréti lakótelepen a templomhoz, úgy gondoltam, fölösleges felvenni az esőkabátot, éppen olyan határeset volt az eső mennyisége. Úgyis futni fogok, és a kicsi víz nem számít, a kabát alatt kb. ugyanannyit izzadok is. De mire odaértem, kezdtem meggondolni magam az esőkabátos futást illetően. De mielőtt ennek nekikezdhettem volna, meg kellett birkóznom az indítás körüli őskáossszal.

Minden Pio atyánál kezdődött

A túra a templom egy külön helyiségéből rajtolt, talán eredetileg valami közösségi tér lehet pulttal, asztalokkal berendezve. Bent hemzsegtek a túrázni vágyó fiatalok, hiszen 10-kor egyben vezetett túra is indult. Inkább hasonlított az egész egyetemi túraklubra, mint egy teljesítménytúra rajtjára. Nem volt teljesen tiszta, hogy akkor kihez is menjek oda a pultnál, de szerencsére integetni kezdett egy srác, így aztán hozzá mentem. Kaptam is egy itinert a kezembe, amit előrelátóan már egy bugyiba helyeztek. És mondták, hogy mehetek is isten hírével (ha már templomban vagyunk). Én meg néztem ki bután a fejemből, hogy tényleg? Ennyi volt? Előnevezni nem kellett, szóval rólam igazából semmit se tudnak. Értem én, hogy adatvédelem, személyiségi jogok, de a túrákon minimum a szervező és a túrázó közös érdekéből, de legalább regisztrációs, nyilvántartási célokból fel szoktak venni néhány adatot, kap az ember általában egy sorszámot (például ez amiatt célszerű, ha az illető elveszik, észre tudják venni és fel tudják hívni, vagy hogy tudják, hogy hány embert várjon még az adott pont stb.). Az már nagy döbbenetemben eszembe se jutott, hogy elméletileg fizetni is kellett nevezési díjat a kiírás szerint. Mert azt senki se kért tőlem. Még egyszer rákérdeztem, hogy akkor most mehetek is és legalább felírattam a sráccal egy számot, amin a szervezőket fel tudom hívni, ha feladnám a túrát (azért erre is volt némi esély, valljuk be) vagy bármi kérdésem lenne. Azt szerencsére megtudtam, hogy 4-ig is itt lesznek, szóval az is jó, ha addig beérek. Hogy az is izgi lesz nekem, arra akkor még nem is gondoltam...

És nála is folytatódott...

Pio atya közvetlen szomszédságában felvettem esőköpenyem, aztán szépen neki is vágtam kocogva Gazdagrét már régóta ismerős emelkedőjének. A túra útvonalát böngészve rá kellett jöjjek arra, hogy a kerülethatár sem tartogat sok ismeretlen helyet számomra. Még futóként sem. Kis túlzással sok megszokott futóútvonalam éppen a kerülethatáron vezet. Úgy saccoltam, hogy a Sashegy környékén, valamint az Auchan előtt lesz pár aprócska fehér folt, illetve a Tűzkő-hegy felé menet még. De az útvonal kb. 90%-át ismerem, méghozzá elég jól. Tehát eltévedéstől nem kellett tartanom most se. Azt már a nevezés élményei alapján sejtettem, hogy sok útvonaljelzésre nem kell számítanom, de hogy ennyire nem lesz semmi, arra egyáltalán nem gondoltam. Tulajdonképpen csak néhol volt egy-egy festékkel felfújt jel az aszfalton (amiről nem is lehetett eldönteni, hogy egyáltalán ehhez a túrához és az adott távhoz tartozik-e), minden másban a kapott itinerre vagy az előzetesen letöltött Alltrails trackra kellett hagyatkozni. Nekem ez nem volt probléma, de másnak lehet, hogy igen. Még szerencse, hogy igenis rávettem magam túra előtt, hogy megküzdjek az Alltrails-szel és rávarázsoljam valahogy a gpx-fájlt a telefonomra.

Borongós kilátások

Már rögtön a Törökbálinti út kereszteződése előtt utolértem egy kisebb fiatalokból álló csapatot, akik egy térkép fölött tanakodtak. Kérdeztem, tudok-e segíteni. A csapat egyik felének megmutattam, hogy merre menjenek az Irhás-árok felé, a 32-es távos srácot meg jobbra kalauzoltam. Szóval volt, akinek már a túra elején is gondjai akadtak a tájékozódással. Nekem a telefont szinte csak a fehér foltjaimnál kellett elővennem, meg az esetleges irányváltásoknál. Így rutinosan fordultam be a Törökbálinti útra és kocogtam egészen a Farkasréti temetőig. Itt majdnem betévedtem egy virágárus boltba, ahol az eladó mérgesen rivallt rám, hogy már bezárt. Pont úgy néztem ki ázottan, talpig futóruházatban, mint akinek óriási szüksége van egy csokor virágra, ahogy majdnem nekifutottam az üzlet hátsó falának, ahol a virágpultok közti kijáratot sejtettem. 

Röpke virágbolti látogatás Rudolffal

Az aprócska virágüzletben tett kaland után találtam a villamossínek túloldalán egy kellemes kis ösvényt a bokrok és a házak között, aminek nagyon megörültem. Pont a héten futottam egy temetőlátogatás és egy Gellérthegyezés között erre, de akkor az út túloldalán, a járdán haladtam, és nem is sejtettem, hogy van itt egy ilyen kis gyöngyszem. Hamarosan egy újabb színes foltra leltem egy kedves kis játszótér (Törcsvár utcai játszótér) formájában, amiről – bár a telefonom nem szívesen bugyoláltam ki a nejlonból – készítettem pár képet, annyira helyes és különleges volt. Ezen a szakaszon néznem kellett a telefonom, de így is majdnem betévedtem egy olyan utcába, amerre nem kellett mennem. Szerencsére erre hamar rájöttem, így pár perc múlva már a Sas-hegy lábánál térhettem rá egy lejtős és csúszós ösvénykére. Örültem is meg nem is a terepnek, ebben a nedves időben azért sokkal kellemesebb és biztosabb volt aszfalton futni. A jó öreg Cloudultra pedig hiába terepcipő, ez a csúszós sár nem az ő világa. Én nem is tudom, Csipi hogy boldogult egy aszfaltos Onban a Börzsönyben, ráadásul részben esőben. Én a terepessel is szenvedek csak.

Tetszetős villamosmenti ösvény

És egy különleges játszótér

Leóvatoskodtam a lejtős korcsolyapályán, majd igyekeztem megtalálni az első kód helyét, amit tudtam, mert az indító srác elárulta nekem, hogy 24 lesz, mert nem biztos, hogy megtalálom. Mondjuk az eligazítótáblát (ami nem is annyira a megfelelő irányba mutatott) és a bóját hamarabb megtaláltam, de azért a tényleg nehezen látható kód is meglett. (És egyébként nem ez volt a legnehezebb igazolásszerzésem). Futottam-botorkáltam, ahogy éppen a terep adta a Sas-hegy színes fái közt, míg ki nem vergődtem végre-valahára az aszfaltra (fura, hogy egy vérbeli terepes ilyennek örülni tud). Áldottam is az eszem, hogy erre a távra neveztem, ami kb. 80%-ban aszfalton halad. Jó kérdés, mennyire van az ilyen aszfaltos túráknak létjogosultságuk, de szerintem pont az ilyen túráknál, melyek mögött van egy (jelen esetben elég erős) koncepció, nem kell ezt a szempontot nézni.

A Sas-hegy lábánál vezető ösvény volt az egyik legélvezetesebb rész (ha nem csúszott volna annyira)

Pirinyó kódocska elhelyezve az asztalon

Még így esős időben is szép

Próbáltam magam lenavigálni a BAH csomópontba, de nagy szerencsétlenségemre megint ráakadtam a Zólyomi útra, ami lecsábított már a múlt héten is helytelen irányba, a Budaörsi útra. Sajnos már későn vettem észre a tévedésem, így azzal próbáltam azzal szépíteni, hogy egy a kerülethatárral párhuzamos utcán futottam végig, csak kicsit lejjebb. 

Azért úton-útfélen akad némi fotóznivaló - városi miliő ide vagy oda

Sajnos ekkor már alig 10 percem maradt a Gellérthegy tetején való jelenésemig. Ugyan nem voltam messze, de ekkor már biztos volt, hogy késni fogok. És még egy ponton is igazolnom kell előtte. A Hegyalja úton, sőt a víztározó tetején is rutinból mentem, köszönhetően a Geogonak és a Pálos 70-nek. De hiába, mert mihelyt felértem a kilátóponthoz, mehettem is le a víztározó kapujához, mivel egy felirat hirdette, hogy a pont az eső elől oda költözött. Hát jó, bár megint pár perc veszteség, de igazából a pontőröket, meglátva, ahogy a kapuban ácsorogva egy nejlonszatyor társaságában cidriztek, inkább csak sajnálni tudtam. Kínáltak ropival és nápolyival (ez sokszor visszatérő momentum volt a túra során), de éhes nagyon nem voltam, így inkább csak a pecsét meglétére szorítkoztam és kitartást kívántam nekik.

Oda kéne feljutnom - sőt már ott is kéne lennem...

Figyeltem a telefonom, hol ésszerű leszöknöm a zöld jelzésről a Citadellához. Meg is találtam a lehető leggyorsabb útvonalat és hamarosan csatlakozhattam a Rakéta pavilon alatt gyülekező, a gyászos időjáráshoz képest egész népes társasághoz. Rövid beszéd után tettünk egy kisebb kört a hegyen, közben készült rólunk néhány fotó is. Majd eredményhirdetés és tombola következett. Mivel én voltam az egyik mindennapos teljesítő, kaptam egy Runaway versenynevezést (mivel a Coldra már neveztem, szerintem a BRZSNY lesz a befutó), sőt később nyertem egy papírzacskónyi ajándékcsomagot is. Szóval nem jöttem hiába, csak most már ezt a kényes portékát is haza kellett futtatnom az egyre jobban nekieredő esőben. Magam miatt nem biztos, hogy hazamentem volna átöltözni, pedig már mindenem átázott majdnem bugyiig, technikai esőkabát ide, vagy oda, de így már muszáj volt, hogy le tudjam tenni a csomagot. Szerintem a hegyen kószáló maroknyi turista egész biztos komplett őrültnek tartott, ahogy egy papírzacskóval a kezemben, állig esőkabátba burkolózva loholok le a hegyről. Futottam és futottam csak tovább, végig a rakparton, majd a Kopaszin, közben próbálva felhívni Petit, és Márkot. A telefonom valószínűleg beázott, mert még kicsöngeni se nagyon akart. Majd mikor végre valakit elértem, alig hallottam, mit mond. Így nem tudtam előre kérni egy forró kávét vagy teát. A MOL torony előtt sajnos észleltem, hogy a csomagom kezdi megadni magát, az ajándékcetlit már el is hagytam. Volt nálam még néhány nejlon, egybe nagy nehezen sikerült is az egész motyót betuszkolnom. Csak reméltem, hogy semmi ázékony dolog nincs benne, mert megnézni még nem volt időm, se alkalmam a tartalmát. Most már pont úgy néztem ki, mint egy betörő, ahogy fut egy nejlonzsáknyi zsákmánnyal az üldöző rendőrök elől.

Már a hegytetőn

Kis lépcsőzős intermezzó

Hiába siettem, pár fotót mindig muszáj készíteni innen

Innen már jól mutatja az irányt a MOL-torony

A track a Budafoki útra kanyarodott, innen nekem nagy szerencsére pár száz méter kitérő az otthon csábító melege. Nagy kérdés volt, hogy lesz-e innen még kedvem kimenni a szakadó esőbe, úgy, hogy még a négy órás beérkezés is nagy kérdés. Kb. 1 óra volt ekkor, tehát 3 órám van nagyjából 20 km-re. Biztos, hogy futni végig nem tudok, mert van néhány elég meredek szakasz, meg az is jó kérdés, meddig lesz energiám egyáltalán a futáshoz.

Itt már közel az átmeneti menedék és a depó

Csomag lerak, kávé rendel, vizes ruha le, száraz ruha, száraz cipő és zokni fel, sütemény bekap, aztán hajrá, ki az esőbe. Tutira nem vagyok komplett, hogy ezt még akarom. De akarom, nekem igenis ma körbe kell futnom a kerületet, mert ezt én vállaltam, ez a mai célom. Szóval nincs apelláta. Egyébként is a száraz ruha hatalmasat dob a motivációmon, főleg a száraz cipő és a melegebb felső. Meg Petinek az ötlete, hogy vegyek fel sildes sapkát az eső ellen. 

Ronggyá ázott ajándékcsomag biztonságba helyezve, lehet tovább menni

Haladok is szépen, és a száraz lábam egészen a Dunaparty megálló környékén lévő méretes pocsolyákig sikerül megőriznem. Az Auchanos pont miatt eléggé izgulok – vajon megvártak-e? Több mint egy órát vesztettem, mivel nem regisztráltak, valószínűleg gőzük sincs, hogy kik, mennyien lehetnek még pályán. Egyébként meg pontok és díjazás nélkül is körbe lehet futni a kerületet, maximum mindez csak a motiváció fenntartása miatt van. Különben valószínűleg eszembe se jutna ezt csinálni. De most ha már csinálom, akkor végigcsinálom, ha kapok a végén oklevelet, ha nem. 

Emeletes buszok a Duna-parton -ez a Dunaparty megálló

Ismeretlen kiserdőn haladok a nagy pláza felé

Íme az érdekfeszítő bója

A partról bekanyarodva egy számomra ismeretlen meglepetés-kiserdő fogad. Ide még soha nem vetődtem el, pedig rengetegszer futok a közelben. Önszántamból nem hinném, hogy célszerű idelátogatnom, hiszen hemzseghetnek itt a hajléktalanok. Szerencsére ebben a vacak időben senkinek se jut eszébe erre lófrálni, hamarosan oda is érek a Savoya park tömbjéhez. A bejáraton belépve a bal oldalon hamar észre is veszek egy bóját. Odamegyek, nézegetem, van-e valami pecsét, lyukasztó vagy zsírkréta vagy bármi, az igazolást elősegítő információ rajta. Sehol semmi, csak egy bója. Jó, akkor talán olvassuk el az itinert. Kibugyolálom a nejlonból, és olvasom, hogy emberes igazolópont. Akkor jól emlékeztem, kéne itt lennie valami pecsétes igazolási lehetőségnek. Mellettem a padon egy srác ül, nézem, hátha ő a pontőr. De ennek semmi jelét nem mutatja, pedig végignézi, ahogy behatóan tanulmányozom a bóját. Meg azt is, hogy előhalászok egy papírt a táskából néhány percnyi bójamustrálás és félhangos morfondírozás után. Ok, a srác (nem) kicsit fura. Lehet, hogy én is az vagyok, így ázottan, és hogy ekkora érdeklődést tanúsítok egy nem plázakörnyezetbe illő tárgy iránt. De ha ő a pontőr, annak azért fel kéne tűnnie neki, hogy meló van. Ő csak néz és néz. Már éppen nyomok egy fotót a bójáról bizonyítékul, hogy itt jártam és készülök menni. A pont bizonyára nem tudott megvárni, annak ellenére, hogy a bóját meg itt hagyták (de minek, ha már bezártak???) meg valaki ezt a szerencsétlen srácot is itt hagyta a padon. Ekkor szólalt meg vontatottan a srác, hogy nála van zsiráfos meg nem tudom milyen pecsét. Meg kérek-e ropit és nápolyit? Nem, nem kérek semmit, csak pecsétet, de azt gyorsan és akkor inkább ki is szolgálom magam és már itt se vagyok. Mert máris hosszas perceket vesztegettem fölöslegesen a szűkös időmből. A srácra nem tudtam mérges lenni, neki bizonyára ennyi a reakcióideje, de nem tudom, miért nem raktak mellé még valakit, aki segít neki? 

Ennyire abszurd helyen lévő ellenőrzőpontot még sosem láttam

Ázott verébként baktattam tovább a felüljáró irányába, ahol egy vargabetűt leírva átjutottam Rózsavölgybe majd Kelenvölgybe, azaz pontosan a Ringló utcába, a XI. és XXII. kerület határán vezető gerincre a Péterhegyen. Kényelmes tempóban kocogtam felfelé arra gondolva, hogy pár éve nekem ezen az utcán való feljutás még igazi kihívás volt. Most meg 20 km környékén is simán megmászom futva. Szerencsére a csúcsról még a felhők ellenére is volt kis panoráma, amit pár fotó erejéig meg is csodáltam, majd ereszkedni kezdtem a Péterhegyi út irányába. A Szent Szabina kápolna előtt elhaladva jutottam le ismét Rózsavölgybe, ahol ellenálltam a kísértésnek (ma már sokadszor), hogy felszálljak a villamosra és kivitessem magam Kamaraerdőbe. Inkább kapaszkodni kezdtem a Vöröskúti határsor igencsak meredek emelkedőjén. Egy piros-fekete kabátos srácot értem utol, akinek elég városias ruhája alapján nem tudtam eldönteni, hogy a túrán van-e vagy csak éppen erre van dolga. Mivel elkezdett egy bejáratot nézegetni, az utóbbira szavaztam és nem is foglalkoztam vele a továbbiakban (hiba volt). Felküzdöttem magam a sok lépcsőn a Panoráma kanyarig (hiába a rengeteg releváns gyakorlat), majd ismét futásnak eredtem, ügyelve arra, hogy ne üttessem el magam a forgalmas Balatoni úton a kevéssé belátható kanyarban. 

A Ringló utca tényleg a kerület határa és kifejezetten izgalmas épületek is vannak itt

A kilátás is csodaszép innen

Szent Szabina kápolna a Péterhegyi úton

Fel a Vöröskúti határsoron

Kicsit meredek, de látványos - és lám, a srác is jött tovább felfele

Lépcsők megint

A Kamaraerdő ismerős ösvényein otthonosan mozgok és szerencsére a sárhelyzet is jobb volt, mint amire számítottam. Hamarosan fent is találtam magam a Vadász-hegy tetején, ahonnan egy köves-gyökeres meredek ösvényen kell lejutni. Ez se volt vészes a tanösvény tábláig, onnan azonban olyan korcsolyapályává változott az ösvény, amivel a Hoka Challengerem is kevéssé bírt. Kb. lassabb tempóban haladtam most lefelé mint felfelé szoktam itt. Menet közben egy térképet nézegető középkorú párosra bukkantam. Megkérdeztem őket, tudok-e segíteni, de mondták, most már boldogulnak, így nem zaklattam őket tovább. Tűnődtem azon, hogy vajon ők is teljesítők-e – vajon ki más sétálna erre önszántából ebben a cudar időben? A Nagyrétre kibukkanva egy felirat mutatott a fedett pavilon irányába, mely alatt két pontőr didergett. Az egyik éppen nagy telefonálásban volt – úgy tűnt, nem nagyon tudja, hány embert várjanak még, mert már mennének nagyon. Én például lila ruhás lányként szerepeltem a lajstromukban (ha már indulási számom nem volt). Tök jó, mert induláskor még kék voltam, csak azóta teljes átalakuláson (ruhaváltó műtéten) estem át. Mondtam is nekik, hogy eredetileg egyébként kék voltam, ha ilyen színű egyént is keresnének. Kaptam pecsétet, kezembe nyomtak egy flakon vitamin vizet és felkínálták a már ismerős menüt (ropi, nápolyi), mellé még répát is Pár nápolyit elfogadtam. Panaszkodtak, hogy a ropi nem nagyon fogy, most mi legyen vele, kidobják? Mondtam, hogy a répának a vadak örülnek, de a szétszórt ropi és nápolyi miatt az erdészek nem nagyon lesznek lelkesek. Nem is értem, hogy ha idehozni tudták a vélhetően nagyobb készleteket, visszavinni a villamosig/autóig már nem tudják? Vagy otthon nem jön jól egy kis nasi? 

Bár azt hittem, a Vadász-hegy mégse tartozik a kerülethatárhoz, az a Tétényi-fennsík peremén vezet

EP a Nagyréten

Inkább szaladtam tovább a Susulyka utcán, majd a Muskétás utcára kanyarodtam és a volt honvédségi épületek mellett értem el a vasúti síneket. Szerencsére éppen fehérre váltott a villogó, így nem másztam meg a felüljárót. Hamarosan Budapest egyik legszebb panorámás útján vághattam át a Budaörsi repülőtér mellett, a Kőérberki úton. Szerencsére ekkorra már jelentősen csillapodott a csapadék intenzitása, jóformán kezdett elállni az eső. A futókedvem evvel párhuzamosan egyre csappant a Budaörsi úthoz közeledve, főleg, mikor már a Dobogó szomszédságában jártam. Olyannyira, hogy egy kis emelkedőt látva inkább sétára váltottam. Úgyis nemsokára kapaszkodhattam fel a Felsőhatár utcán (ugye-ugye, ez már a második utca, aminek a nevében benne van a határ szó...) a Tűzkő-hegy irányába. Érdekes, hogy ezekről az apró zöld foltokról Budaörs felett (Rupp-hegy, Tűzkő-hegy, Nap-hegy) is csak azóta szereztem tudomást, mióta futok és ide-ide tévedtem. A 4 óráig hátralévő időm már erősen megfogyatkozott, de még nem veszett el minden remény, hogy be tudok érni. Hiszen ha felérek a hegyre, megint tudok majd futni egészen a célig. Kb. fifty-fifty, hogy sikerül vagy sem. Úgy emlékeztem, hogy a hegy környékén lesz egy EP is. Mikor kiértem az aszfaltra, elővettem az itinerem és megdöbbenve láttam, hogy már el is hagytam azt. A közeli szaletliben lett volna a hegy tetején, de tutira nem láttam ott senkit, pedig közvetlen mellette haladtam el. OK, valószínűleg nem tudtak megvárni. A biztonság kedvéért visszamentem, megnézni nem hagytak-e ott valami információt vagy kódot. Nem volt semmi az asztallapra pingált szívecskén kívül, ami nem valószínű, hogy a túrázóknak szólt. A véghajrá előtt kicsit rendbe hoztam magam, szerencsére éppen időben végeztem evvel a művelettel, mert ahogy újból megiramodtam lefelé, sebbel-lobbal érkezett szembe egy neonsárga pólós, hosszú hajú srác és kérdezte én vagyok-e a 16-os. Hebegve-habogva feleltem, hogy én a 32-es távon vagyok és lövésem sincs, mi a számom és hogy kaptam-e egyáltalán. Mindenesetre nyomott velem egy szelfit majd rohant visszafelé elég rendes tempóban. Látótávolságban azért sikerült követnem. Igazából neki köszönhetem, hogy szintidőn belül beértem, mert húzott rendesen. A túra alatt itt futottam először 6 perces alatti tempót.

A Budapestet ölelő hegykoszorú a repülőtértől

A végső roham az Angyalka utcán fel a templomhoz inkább már csak séta volt, azért ez az emelkedő is elég combos, főleg így 33 km-el a lábamban. Közben persze láttam azt is, hogy maradt még vagy 5 percem 4 óráig, így nem kell már annyira igyekeznem.

Majdnem Budapestet is elhagytam (szóval itt tényleg a határon vagyok)

Ez is elég rongyrázós környék, szóval akad látnivaló

A Tűzkő-hegyen

Ez az apró, városba ékelődő zöld (?) folt is felüdíti az embert

És íme a következő zöldterület a Rupp-hegy

Odamentem ismét a pulthoz, ahol ismét rengeteg ember szorongott, bemutattam a pecséteim, mondtam, hogy az utolsónál már elment a pont. Kiderült, félkor hagyták el állásukat, így sokat nem is késtem. Megkaptam a díjazást. Közben azért félve rákérdeztem, hogy fizetni nem kellett volna-e. Ekkor derült ki, hogy igen, valójában kellett volna. Leperkáltam a kedvezményes kerületi áras nevezési díjat így utólag, a lakcímkártyámra nem is nagyon voltak kíváncsiak. Végül is készültek itinerrel, jelvénnyel, oklevéllel egy rahedli ropival és nápolyival, nem túl lelkes és kompetens személyzettel, bójákkal, azért a kedvezményes kerületi áras 2000 Ft-ot megérdemlik a szervezők cserébe. Legyen ez a tanulópénzük, hogy jövőre szervezzék meg jobban. Többet nagyon nem is érdemelnek ezért most. Okulásként nekem jók az ilyen csekély szervezettségű túrák is, mert az ember el van kényeztetve, ha csupa Kék Balatonra, Pálos 70-re, Vérkörre, Hétköznapi barangolásokra és Communitas Fidelissimára jár. Ehhez a mostani túrához képest  még az előbbieknél kaotikusabb Kitörés is elsőrangú szervezésnek számít. 

A rajnak és a célnak otthont adó Szent Angyalok Plébánia

Nem is beszélve arról, hogy a leírtakon kívül is voltak a koncepciónak gyenge pontjai. Egyrészt ha tényleg a kerülethatáron szerették volna vezetni a túrát, akkor viszonylag sok helyen másfelé kellett volna kijelölniük az útvonalat. Például egy hosszú szakaszon a Duna közepén barangolhattunk volna – sokkal nedvesebbek úgyse lettünk volna már. Emiatt nem is kárhoztatom a szervezőket, mert szerintem próbálták azt kihozni ebből a jórészt unalmas aszfaltgyaloglásból, amit lehetett, úgy, hogy azért beletűzdeltek, ahol csak lehetett zöldebb területeket is (Gellérthegy oldalán vezető zöld turistaút, Kamaraerdő, Vadász-hegy, Tűzkő-hegy, Rupp-hegy), még ha azok nem is estek egybe a konkrét kerülethatárral. Volt ahol sokkal látványosabb tájon vittek át, mint amit a konkrét kerülethatár nyújtani tudott volna – lásd a Budaörsi repülőtér esetét. Egész biztosan volt olyan szakasz, amire engedélyt se kaptak volna. Azért nagyjából ragaszkodtak a sziluetthez és ez nagyon szépen ki is rajzolódik a Stravan. 

Ha nem is ragaszkodtak a szervezők mindenhol a valós határokhoz, mégis kirajzolódik a sziluett

4 óra után bizony már hamar sötétedik - szerencsére lámpa most nem kellett

Sokkalta problémásabb az a tény, hogy tulajdonképpen a túra 3/4-ét el lehetett volna bliccelni úgy, hogy azért a pecséteket a végén simán be tudtam volna mutatni. 

Mutatom is, hogyan, íme a hopponálós változat: Benevezek, aztán repülőrajtot veszek, egészen a 8E busz megállójáig a Gazdagréti téren. Itt szépen felszállok a buszra és elvitetem magam... a Sánc utcáig, mert a Sas-hegyi kódot ugye tudom és szépen beírom az utazás alatt a megfelelő rubrikába. (Ha nem tudom, akkor azért 2 kilométert meg kellene tennem érte, de azért elég gyorsan vissza tudok szállni Zólyomi útnál a kényelmes BKV járatra.) Miután beüttettem a pontőrökkel a pecsétet a víztározónál, sajnos megint kell egészen 1 kilométert gyalogolnom a gellérthegyi zöld csíkon, de a Szent Gellért szobornál gyorsan leszaladhatok az 56-os villamos megállójához, amivel aztán főúri kényelemben, esőmentesen utazhatok egészen a következő pontig. Pár száz méter megtétele után csak be kell sétálnom az Auchan kapuján és meggyőznöm az ottani pontőrt, hogy adjon már egy pecsétet, legalább addig kicsit vizes leszek a látszat kedvéért. De ha ezzel se szeretnék fáradni, akkor érdemes átszállnom egy 17-esre, ami egészen a bevásárlóközpont kapujáig visz. Majd innen sajnos pár száz métert megint gyalogolnom kell a töltés túloldalán lévő 41-es villamosig, amivel aztán kizötyöghetek a kamaraerdei végállomásig. De ó jaj, innen szükség lesz egy kilométernyi erdei sétára. Ráadásul a viszontagságosabb felső ösvényen kell kezdeni, hogy a megfelelő irányból érkezzek a pontra. A lenti ösvényen igazolás után aztán szépen kigyalogolhatok a 87-es busz megállójába, ami elpöfög velem egészen a Budaörsi útig. Itt átszállok máris egy az ellenkező oldalon haladó nagyjából bármilyen járatra (pl. 40-es busz) és elvitetem magam 3 megállót még a Felsőhatár útig. A túra vége azért tartogat némi feketelevest, mert most már tényleg gyalogolni kell hosszabban, ráadásul felfelé. Bár itt is jár egy 289-es helyi járat, ami valószínűleg elég ritka, de ha szerencsénk van még egy kis mászást kibekkelhetünk vele. És még ebből az utolsó gyaloglós 5 km-ből is lecsíphetek egy kicsit, ha sikerül megcsípni egy 8E-t az Irhás-árok alján, amivel levitetem magam a Gazdagréti térig. Voilá, már itt is vagyok a templomnál, miután sikeresen körbeutaztam a kerületet és gyalogoltam 10 km-t se. 

Hoppá, most olvasom az itinert és látom, volt egy pont a Péterhegyi/Ringló út sarkán is. Szóval akkor csak le kellett szállni a 41-esről a Péterhegyi útnál és felsétálni érte és vissza a villamoshoz. (Plusz pár száz méter hozzáad). Egyébként sikeresen kihagytam, mert itinert túra közben nem szoktam olvasni (régi rossz szokásom) és ezen a részen térképes segítségre se volt szükségem. Ergo nem is láttam, hogy van itt pont és a bóját se vettem észre.

Így, hopponálva is lehetett volna simán teljesíteni - fel se tűnt volna senkinek

Vajon volt olyan túratárs aki élt ezzel a lehetőséggel? Nem tudom, nem is akarok senkit gyanúsítgatni, de például a Vöröskúti határsorról ismerős, piros-fekete kabátos fickót megint láttam a célban. Lehagyni nem hagyott le, ebben az öltözetben tuti nem futott. Persze az is lehet, hogy nem túrázó volt, hanem mondjuk ő volt a seprű az adott szakaszon, akit már nagyon vártak a nagyréti pontőrök (bár bizonyosak nem voltak afelől, hogy tényleg jön majd ilyen.) Vagy esetleg feladta a túrát és bejött azért a célba mert várták a haverok.

Mivel az egész úton alig találkoztam túrázógyanús egyénekkel, feltételezem, hogy nem vonzott sokakat ez a városi táv ebben a kedvezőtlen időjárásban. Szinte teljesen végig légüres térben haladtam, az a maroknyi ember, aki fennakadt árgus szemeim rostáján, se biztos, hogy mind teljesítő volt.

Elméletben mindenesetre lehetséges lett volna egy ilyen megúszós változat. Néha el is gondolkoztam azon, hogy élek a lehetőséggel (amikor már nagyon időzavarban voltam). A szervezők viszont egy kicsike erőbefektetéssel ki tudták volna zárni annak lehetőségét, hogy ekkora távot el lehessen bliccelni. Csak néhány önigazoló pontot kellett volna kihelyezni a megfelelő helyeken. Első körben például a Törökbálinti úthoz, majd a Farkasréti temető környékén tettem volna ki egyet-egyet, lehetőleg nem megállóba. Majd például tehettek volna a Kopaszira egyet, meg egyet a hosszú Duna-gátra vagy a Budafoki útra. Szintén elkelt volna egy a Ringló utcába, majd a Panoráma-kanyarhoz, mondjuk a lépcső tetejére, hogy tudjuk, biztosan felment-e a túrázó és nem villamosozott-e. Aztán a Susulyka út - Kőérberki út szakaszra is kellett volna legalább egyet kihelyezni. 6-8 darabnál biztos nem kellett volna több és evvel még nem bonyolították volna túl a túrát, ráadásul nem kellett volna önkénteseket se bevonni, maximum a kihelyezéshez és beszedéshez. Azt meg már tényleg meg lehet oldani BKV igénybevételével is.

Az ötlet tehát jó, az útvonal a városi miliő és a sok aszfaltgyaloglás miatt csak közepesen érdekes, de mivel a túra nem kerül minden évben megvalósításra, csak ha november 11. szombatra esik, így túrakülönlegességekre vadászóknak kifejezetten vonzó lehet. A megvalósítás viszont nem kapna túl jó érdemrendet nálam, mivel nagyon úgy tűnt, hogy a szervezők nem fektettek bele túl sok energiát. Nem is beszélve arról, hogy az önkiszolgáló célkaja is csak félszáraz kenyér volt némi nem túl gusztusos, már szanaszét kent lekvárral, zsírral és hagymával meg nutellával. A semminél mindenesetre ez is jobb volt, a turista ne legyen válogatós. Némi anomália a díjazásban is volt, mert a kitűzőre 33 km került, míg az oklevelemen csak 32 km áll. De ez már csak apróság, amin szívesen átsiklok, mert tulajdonképpen valamivel többet gyalogoltam, mint 33 km az órám szerint, az összes kitérőmmel együtt.

Aki mindezek után mégis rászánná magát, hogy induljon egyszer ezen a teljesítménytúrán, készüljön fel alaposan az útvonalból, főleg ha nem hazai pálya számára a XI. kerület. Másrészt ha 32 km-en nem tud megélni ropin, nápolyin és némi répán, vigyen magával elegendő fogára való frissítést. De hátha a szervezők a következő alkalomig felturbózzák magukat és nem lesz erre se szükség.

Strava link:

 

A város és a természet, valamint a kerület határán is egyben

Napfényes utakon

 

„Mondd csak pajtás, indulsz-e már,

Erdőre, völgyekre, bércre?

Hogy ha új út szépsége vár,

Mondd, tudsz-e fáradni érte?

Víg szél, ágat lenget a légben,

Tél volt, most a nap tüze éget.”

Kisiskolás koromban az iskolai kórusunkkal gyakran énekeltük ezt a kissé mozgalmi jellegű dalt, aminek itt a második versszakát idézem, és melynek a címe Napfényes utakon. Valamiért már kisgyerekként is kedveltem lendületes dallamát és a hozzám már akkor is – valószínűleg a természeti képek miatt – közel álló szövegvilágát. Előre elnézést kérek a pálos atyáktól, hogy ez a kommunista nóta jutott eszembe a hétvégi Pálos 70 teljesítménytúra kapcsán, de talán híven visszaadja a szokatlanul ragyogó október eleji időjárást (a pálosok szinte mindig kiimádkozzák nekünk), a kíváncsisággal teli várakozást az idei vadonatúj útvonallal és rekordtervemmel kapcsolatban, és azt is, hogy egy ekkora táv teljesítése nem csupa öröm és boldogság, hanem testi és mentális kihívásokkal teli, sokszor kell gyorsan, lehetőleg jó döntéseket hozni. Talán némileg árnyalja a képet, hogy a Bárdos Lajos féle mű (iskolánk és kórusa is az ő nevét viselte) egy norvég népdal feldolgozása.

Idén alig lézengtek a rajtban fél 6 körül, sokan már 5-kor elmentek

Norvég klímáról itt szó sem lesz, mert már a hajnali órán, mikor a Sziklatemplom felé villamosoztam, se éreztem vacogósnak a reggelt a lenge futócuccomban. Idén csak fél 6-kor terveztem rajtolni, úgy matekoztam, hogy még ha kocogok is az első 20 km-en a nagyobb emelkedők kivételével, a pontok már nyitva lesznek, viszont elkerülöm az indulásnál való sorban állást is. Az persze kérdéses, hogy mennyire fogom tudni előzgetni az előttem indulókat a Gellérthegy szűk és sötét ösvényein, de legyen ez az egyetlen problémám.

A gellérthegyi víztározónál még sötétben - köszönöm a képet a pontőrnek

Az első 20-ast tehát mindenféleképpen meg szerettem volna nyomni, hogy esélyem legyen a 12 órán belüli teljesítésre. Ezt tűztem ki idén magam elé, mivel ez az idő tavasszal a Vérkörön is sikerült hasonló távon. Ehhez már arányaiban több futás kell mint gyaloglás, szóval módjával már talán terepultrának is nevezhető egy ilyen teljesítés. Eddigi legjobb Pálosom 13:30 körüli, szóval ez mindenféleképpen másfél óra időnyereséget jelentene, ráadásul icipicivel hosszabb távon, 75,7 km-en (a régi Pálos 70 útvonal csak 74,1 km hosszú volt). De az ember tervez, Isten végez szólás hatványozottan játszik ezen a túrán, ahol egyrészt folyamatosan jól tartják az embert a módfelett kedves pontőrök, valamint egyes helyeken aranyos állati segítőtársaik, így akkor is állok a pontokon, ha éppen nem annyira szerettem volna eredetileg, ráadásul lassan annyi az ismerős, hogy lépten-nyomon beléjük botlom, köszönhetően annak, hogy egyre több ultratávot teljesítek. És elcsábulni csak egy pillanat műve, máris borul az eredeti terv. Hogy végül mivel jár jobban az ember, az persze kétséges... Lehet, hogy többet ér egy-egy jó beszélgetés kellemes társaságban, mint az eszeveszett, embert próbáló iram és a rekord, amit majd a nemlétező kalapom mellé tűzhetek. Pont emiatt is szeretem a teljesítménytúrákat. Amellett, hogy jóval olcsóbb egy-egy nevezés, és egy ilyen Pálos 70 színvonalú túrán az ellátás már-már a futóversenyekét veri, nincs az a hatalmas teljesítménykényszer bennem, hogy bizonyítsak (micsoda paradoxon, hogy a teljesítménytúrákról beszélek, melyeknek a nevében is ott van eleve a teljesítmény szó), van idő körülnézni, fotózni ezt-azt és természetesen beszélgetni is. Nekem ezek mind hozzátartoznak a természetjáráshoz és a futóversenyeken pont erre nincs időm. És nem ciki, hogy néha csak tényleg gyaloglásra futja (jóóó, egy ekkora távon futóversenyen sem). Nem mellesleg az ember hiúságát legyezgeti, hogy sokkal előkelőbb helyen tündökölhet az ember az eredménylistán, már ha van ilyen, és itt van, profi időméréssel egyetemben.

Hajnali fények a Normafán

Kútvölgyi kápolna

Egy ilyen hosszú bevezetés már sejteti, hogy dőlt a terv, nem lett meg a 12 óra, főleg az azon belüli eredmény, de azért nagyon nem bánkódtam a végén, hiszen sok minden először sikerült: világosban beérni, a 18 km-es távon induló húgomékat utolérni (köszönhetően annak is, hogy ők plusz 3 kilométert hozzátettek a távjukhoz), 6 órás misén részt venni. És az utolsó busz is meglett volna, ha érdekelt volna a dolog, de jöttek értünk autóval a szüleim. Szóval ebből azért kikövetkeztethető, hogy mégsem mentem annyira rosszat, annak ellenére, hogy szépen ellazsáltam a túra közepét.

Egészen a Nagyrétig hoztam, amit terveztem, futás laza tempóban, felfelé gyaloglás. Persze ismerősök addig is voltak, rögtön az Anna-réten Mazsi, mint pontőr, köszönt rám némi pogácsa és forró tea társaságában. A jános-hegyi játszótér előtt sikerült utolérnem Somogyi Andiékat, ő az első Pálosát teljesítette eddigi leghosszabb távjaként, és nagyon drukkoltam neki, hogy jól menjen, sikerüljön és pozitív élményekkel záruljon a túra. Olajozottan haladtam előre az ismerős terepen, és ez nagyon jó előjel volt. A hűvösvölgyi Nagyréten azonban megszakadt az iram, mert utolértem Zsoltot, akivel még a Communitas Fidelissimán gyalogoltunk sokáig együtt. Megörültünk mindketten a társaságnak, és mivel hasonlóan jó tempóban tudunk haladni, együtt is maradtunk kis megszakítással egészen az Apátkúti-völgyig. A lejtőket itt-ott megkocogtuk, de többnyire csak gyalogoltunk nem annyira gyenge tempóban. Tehát itt szállt el a tervem, és ezt már akkor is sejtettem. Viszont mivel nem hajtottam agyon magam, lehet, hogy pont azért maradt még a végén energiám behozni valamennyit az itt szerzett lemaradásból. Ezt utólag már nehéz kisakkozni és kár is tépelődni rajta, idén ez így sikerült és azért titkon nagyon is örülök, hogy van, lesz még benne perspektíva ezen az új útvonalon is. És ez azt jelenti, hogy nagyon sokat erősödtem a kimaradt 2 évben. (70-es távot 2019-ben teljesítettem utoljára, 2020-ban kivételesen Pálos 40-en voltam).

A hűvösvölgyi Nagyrét, minden tervek megdöntője

Virágéknál ég a világ, meggyújtották a töklámpást...

Bandukoltunk tehát Máriaremete felé, közben meg szórakoztattam (remélem, nem untattam) alkalmi útitársam mindenféle helytörténeti dolgokkal Solymárról, Sisa Pistáról, a Jegenye-völgyről vagy ami éppen szóba jött. Ha már néha firkálok ilyesmikről, legyen is gyakorlati haszna. Lehet, hogy túlzottan bele is merültem az anekdotázásba, mert lefelé futva a Jegenye-völgy bevezető szakaszán akkorát zakóztam, hogy öröm volt nézni. A bal térdem bánta a dolgot, a kezeim ezúttal megúszták épen. Volt némi kétségem eleinte, hogy végig fogok-e így menni esetleges térdfájással, de szerencsére viszonylag hamar elmúlt az akut fájdalom, csak a seb maradt. A várban kicsit eszegettünk a pont kínálatából, közben a térdem is lemostam és leragasztottam. A holtidőt sikerült kicsit növelni egy a solymári állomásra éppen érkező vonat miatt, de aztán nem volt megállás egészen az Ürgemalomig, ahol én automatikusan balra fordultam volna, de a szalagok és Zsolt is jobbra navigáltak. Természetesen nekik volt igazuk, a zöld jelzés a szaporodó magánterületek tendenciájának esett áldozatul, így máshova terelődött. Ez volt az első komolyabb változás az eddigi útvonalhoz képest (a másik Budaszentlőrincnél, a kolostorromnál volt, ahol idén sokkal észrevehetőbben és ügyesebben tereltek be minket a ponthoz). Hullámvasutaztunk föl-le a Solymári-fal alatt, majd megmásztuk a Kevély oldalában lévő kellemetlen emelkedőt. Idén egy objektumot vettem észre a völgy felső szakaszán (talán bunker és a katonai gyakorlótérhez kötődik?), amit eddig sosem.

Indul a solymári vonat, az viszi el az én galambomat... (nagymamám énekelte ezt a nótát nekünk)

A bunker

Hamarosan elérkezett a pont, ahol végleg új utakra tértünk: a murvabányánál most jobbra, Csobánka irányába fordultunk. Hamarosan rákanyarodtunk a piros jelzésre, mely egészen az Élet házáig, a következő ellenőrző- és frissítőpontig kalauzolt. 35,5 km-rel a lábunkban jól esett a rendkívül finom vöröses színű zsíros kenyér (régi kedvencem) és a kedves kiszolgálás. A szent Jakab pont is itt volt, lehetett útravaló igéket választani. Sajnos ezeket mindig csak utólag olvasom el, de az ideieknek mind volt mondanivalója számomra jelen élethelyzetemben, szóval akár útközben való elmélkedésre is alkalmasak lettek volna. Volt a ponton még egy nagyon cuki öregedő vizsla is, kapott is egy kis simogatást. Találkoztunk egy ifjú, mindössze 11 éves teljesítővel is, aki ráadásul elég kemény tempóban masírozhatott eddig, ha már itt tartott. Sokáig ugyanis azt hittük (ráadásul nem csak mi), sikerült magunkat talán teljesen az élre verekedni, annyira légüres térben jöttünk. Itt Csobánkán találkoztunk először teljesítőkkel hosszú idő után.

Csobánkán egy vizsla fogadott

És természetesen a felülmúlhatatlan zsíros kenyerek

A csobánkai töltekezőpont után sajnos hosszasan bandukoltunk forgalmas aszfaltúton, már ismertem ezt a szakaszt a Piros 65-ről. Aztán nekivágtunk a Csikóvárak oldalának hol meredekebb, hol lankásabb ösvényeken, amiken eddig valószínűleg nem nagyon jártam még. Utoljára talán a 2003-as túravezetői vizsgám keretében volt szerencsém némelyikhez. Mondtam is Zsoltnak, hogy hátravan még a feketeleves a Karolina-árok emelkedőjének formájában. Ott válik igazán csak emelkedővé az emelkedő, ami egészen a Csikóvár és Bölcső-hegy közti nyeregig kitart. Zsolt kicsit belassult, mondta, hogy menjek nyugodtan előre. Mikor felértem, futásra váltottam, de ez már korántsem volt az az olajozott mozgás, aminek valahol a Nagyrét táján búcsút mondtam. Kicsit döcögősen haladtam a kövekkel teliszórt ösvényen a Lajos-forrás irányába, ahol almával vártak. El is vettem egy szép pirosat, és a Bükkös-patakig sikerült is elfogyasztanom sokszori nekifutásra. (Hol almát ettem, hol futottam ugyanis, mikor hogy adta a terep). A Bükkös-patakon való átkelés sem sikerült zökkenőmentesen, a Hokát másodjára is megmártottam (először a Paprikás-patakban sikerült egy hiányzó hídnál való átkeléskor). Mire felértem a Kis rigó vendéglőhöz, nagyjából ki is száradt. Az emelkedőn hagyott el egy rendes futó, aki felfelé is futott többnyire. Nekem jó volt a gyaloglás is, de azért a zsúfolt parkolótól megint nekiiramodtam. A templomnál, amit még sosem láttam ennyire közelről, egy újabb ellenőrzőpont várt egy nagyon szelíd fiatal vörös kandúrral egyetemben. A cica annyira barátkozó természetű volt, hogy a pontőrök még pecsételni is megpróbálták megtanítani. 

A Bükkös-patak völgye fölött

Szentlászlói lovacskák

Jövőre ez a macska lesz a pontőr, addigra megtanul pecsételni

Meglehetősen egyedi csendélet dobozos nápolyival, ikonnal, pezsgőtablettákkal, almákkal, vizesflakonokkal és macskát simogató Danival

Amig a macska próbálkozott én elvonultam a mosdóba rendezni a restanciámat és nyalogatni a sebeimet. Volt pár nyűgöm, ezeket muszáj volt rendbe rakni, mielőtt nagyobb gondot okoznának. Végül belöktem egy adag gélt is, biztos ami biztos. A gélnek, a pihenőnek vagy a cicamosdásnak vagy mindnek egyszerre köszönhetően olyan friss lettem, mintha kicseréltek volna. Éppen tartottam kifelé, amikor megjelent Zsolt. Így újból útitársak lettünk egy darabon (viszont így megint elblicceltem egy elég rendesen futós részt). A Szent László-völgy viszont korántsem annyira futós terep, mint ahogy képzeltem. Inkább vadregényes és némileg technikás, sok apró emelkedővel, patakátkeléssel, rézsűs, néhol sáros utacskával. Szóval futva sem annyira lett volna haladós és legalább így volt idő gyönyörködni is a tájban. Ráadásul tömegek használták ki a szombati jó időt egy kellemes kirándulásra, egymást érték a családok, osztályok, mindenféle turistacsapatok eme nem véletlenül népszerű helyen. Mikor aszfaltra értünk, latolgatni kezdtük, elérjük-e a 3/4 3-kor menő kompot. Úgy saccoltam, nekem futással meglehet. Zsolt is megpróbált velem jönni az aszfaltos szakaszon, de végül úgy döntött, sok lesz ez neki most. Én viszont el is tempóztam egészen addig a pontig, ahol a Telgárthy-rétnél leágazott az utunk az aszfaltról a zöld keresztre és meg kellett másznunk egy dombocskát még Visegrád előtt az Új-osztásnál lévő kilátó irányában. A kilátót nem érintettük, de az ösvényről elsőrangú kilátás nyílt amúgy is a Szent Mihály-hegy és a Duna irányába. Ez az új útvonal pont emiatt is tetszik nagyon, mert eddig is már sok szép panorámás helyet érintett, és a további börzsönyi szakaszon is bővelkedik ezekben.

Lehetne egy sorozatot készíteni a pilisszentlászlói kerítésekből

A vadregényes Szent László-völgyben - nem kicsit feldobta a túra útvonalát

Nem nagyon volt időm most gyönyörködni, mert igencsak nyakamba kellett szedni a lábam, hogy a komp, a pecsét és az esetleges ebéd is meglegyen. Bár az utóbbira nem nagyon volt már remény a szűkös időkeret miatt. Indul a komppara, rakétákat begyújtani, irány a rév! Nézte is a többi túrázó, mi ez a veszett tempó, de nekem ez a komp volt az utolsó remény, amivel még megközelíthetem az eredeti időtervem. Szóval csak egy opció volt, az, hogy elérem. Még úgy is, hogy a pecsételőponton biztosítottak arról, hogy nem csak 3/4-kor van komp a sok turista miatt. Ekkor volt kb. 10 percem a kompig, ami az étteremtől pár száz méterre volt, úgy, hogy még kompjegyet is kellett szereznem. Mondták is a pontőrök, hogy nyugodjak meg és menjek kajálni. Megnéztem a felhozatalt, volt bizonyára, már csak kinézetre is, nagyon finom gulyásleves és vargabéles. Úgy saccoltam, hogy a komphoz gyalog is csak pár perc szükséges, futva ez annyi se lesz, szóval egy vargabéles azért még bele (és belém) fér. A gulyással többet kell pepecselni, így az most kimarad, egyébként se vagyok nagyon éhes. Egyáltalán nem bántam meg, hogy hagytam magam elcsábítani, mert a Palotaház étteremben nagyon jó vargabélest készítenek. Ilyen finomat talán még nem is ettem. Miután csapot, papot és gulyást is hátrahagytam, célba vettem a kompállomást. Tényleg csak pár percre volt, ennyire nem is kellett volna összetörnöm magam. Megkaptam a kompjegyem és az árkádok alatt ülő nénik sütijeiből is válogathattam kedvemre. Molnárkalács, pogácsa, hatlapos, szőlő és még ki tudja mi minden volt a felhozatal, párat felmarkoltam és már futottam is a kompnál kígyózó sor felé. Egyébként óriási ötlet ez a komp előtti vendéglátás, mert így sokkal könnyebb kalkulálni az időkkel és a kompokkal.

Éhen halni ezen a túrán nem lehet

A komp felé futva

Hosszú sor kígyózik a kompra várva

Újabb ismerősbe botlottam, Márton Dani várt szintén a kompra. Kereste Nagy Orsit, akivel együtt ment, de egy ideje már elvesztették egymást. Mondtam, hogy Orsi lehagyott minket még a Szent László-völgyben, de azóta nem láttam, le tudtommal nem előztem. Másik fogas kérdés Orsi eltűnése mellett az volt, vajon kell-e pecsételnünk Nagymaroson vagy az csak indítópont a 18-asoknak. Erre sem sikerült egyértelmű választ találnunk. Miután átértünk, vételeztünk vizet, de közben több telefonhívásom is érkezett. Így hagytam Danit elmenni, úgyis gyorsabb nálam. Húgom hívott, hogy Toronyaljánál járnak, majd az öcsém, hogy vállalkozzon-e 3 gyerekkel a 18 kilométeres távra. Próbáltam lebeszélni arról, hogy lemerülőben lévő telefonnal plusz egy tekerős lámpával  felszerelkezve, két alsóssal és egy felsőssel térkép nélkül próbálkozzon, úgy, hogy életében nem volt még teljesítménytúrán. Javasoltam neki a régi szobi ingerszegény útvonalat (emiatt utólag nem volt túl boldog). Közben igyekeztem felfelé Nagymaros igen meredek utcáin. A szalagok rövid szakaszon levittek a kék keresztről, én viszont ott másztam fel, és így nyertem pár macska- és várfotót, egy kis vizet és helyezett lettem egy Strava szegmensen is mindezzel együtt is. Visegrád várát egyre klasszabb helyekről lehetett megszemlélni, de én nem nagyon engedtem a csábításnak, hiszen már sátraztam is errefelé, annyi fotót készítve, amennyit nem szégyellek. A Köves-mezőnél végre vízszintes lett a terep és próbálkozhattam újra a futással. Néhány szembe jövő cserkészlány helyesen szurkolt nekem. Törökmezőig felváltva futottam-gyalogoltam, jobban ment, mint vártam. Még utána is vitt kicsit a lendület, majdnem a Toronyalja kolostorromnál lévő pontig. Meséltem is a pontőröknek, hogy a GPS nélküli ántivilágban mennyit kerestem különböző túracsapatokkal a kolostort térkép alapján hiába. Aztán most meg tessék, itt van ellenőrzőpontként. Amióta utoljára (már GPS segítségével) láttam, felépült egy kis fából ácsolt szentély is. És a kút, ami végül nem nyelte el a büntetőcsirkét (barátnőmnek van egy haragos képű plüss csirkéje, őt akartuk bedobni poénból), is áll még. 

Egyre szebb a túlpart panorámája

Macska kosárban

Kökörcsinfotó most is lett

A pontról elindulva majdnem benéztem a szalagokat. Az volt a szerencsém, hogy megláttam az előttem pecsételő lányt egy magasles mellett haladni, aztán észrevettem, hogy a szalagok is arra visznek. Nyomába eredtem hát. Már szinte utol is értem, mikor újabb telefonhívást kaptam, ezúttal anyukám érdeklődött arról, merre van a kálvária Márianosztrán. Miközben eligazítást tartottam, a lánynak teljesen nyoma veszett. Viszont hamarosan beért egy futó, aki nem tudom, mennyire örült, hogy később nyúlnak használtam. Mindenesetre nekem remek motiváció volt, hogy ne engedjem el, még ha ő emelkedőn is futott. Én viszont szokásos módon lejtőn voltam jobb és így nagyjából egy tempót mentünk. Egy nagyobb emelkedőn meglett az elveszett lány is. Ezután hármas csapatunk előzgette egymást Márianosztra felé a végjátékban. Mikor kibukkantam a kálváriahegyen, ismerős arcokat pillantottam meg. Tesómék csoportja nézelődött éppen a templom előtt. Pár szót beszélgettünk, majd mondtam, hogy nekem még van egy kis elintéznivalóm lent. Igaz, az előzetes időtervem eddigre már teljesen elszállt, de azért a személyes rekordért még versenyben voltam. Megint futásnak eredtem a kálváriáról lefelé. Ebben most már csak a kis idézetes papírok akasztottak meg, melyeket próbáltam szó szerint kutyafuttában elolvasni. Nos eközben ért utol és előzött le a szemüveges lány. Úgy tűnt, ő valószínűleg más távon van versenyben velem, az idővel vagy önmagával, mindenesetre elég szép tempóban érkezett. Éppen egy kis emelkedő előtt voltunk, ő nekifutott kapásból, én belassítottam kis lendületet venni. Akkorát kaptam, hogy elhúztam simán mellette, meg sem álltam a templomnál lévő célig. Hát a magvas gondolatok most várhatnak másra, meg a hangulatvilágításnak kitett mécsesek is. Egyelőre még teljesen világos van, minek is meggyújtani őket. 

Még egy kilátás, most a Börzsöny irányába - és ez sem az utolsó

Egy panorámás rét Kóspallag felé menet

Toronyalja

Meglehetősen furcsa egy érzés volt még világosban, egész jó tempóban és a távhoz képest jó kondiban befutni a templomudvar kapuján, majd a célba, hiszen még sosem volt rá precedens, pedig ez már a hatodik befutóm itt. Még közben anyukámnak is integethettem, aki éppen a misére készült bemenni. Átvettem a díjazást, még csodálkoztak is a célban a lányok, milyen gyors voltam, pedig azért előttem is volt női befutó, egy biztosan. Végül Orsi is megelőzött, hiszen ő később indult nálam és azért gyorsabb volt icipicit. Szóval csak harmadik nő lettem, de a jó érzés tényleg az, hogy azt éreztem, hogy több is volt most bennem. Hála a sok futásnak, valamint annak, hogy belehúztam idén a teljesítménytúrázásba és ismét teljesítek százas távokat is. És ebből a perspektívából egy 70-es táv, ami régen nekem az abszolút csúcs volt, már nem is olyan harapós. 

Ha még nem unjátok a kilátásokat...

Ismerős csapat a kálváriahegyen

Még leültem kicsit beszélgetni Danival néhány zsíros kenyér és nagyon finom tea társaságában, aztán bementem én is a misére, aminek addigra a fele már sajnos lement. Megjöttem hamarosan húgomék is és együtt elmentünk még palóclevest is enni almás pitével, ami szintén jár még a túra után.

Még egy kis fácit, hogy mi az ami tetszett, mi az ami kevésbé az új útvonalban, illetve mit sajnálok a régiből:

Amit szívesen eleresztettem a régiből: A Pilisszántó és Klastrompuszta közötti szakaszt, illetve a Szob és Márianosztra közöttit - ezeket viszonylag unalmasnak tartottam mindig is.

Amit igazán sajnálok: A Pilis-nyereg megmászását, Pilisszentléleket mindenestől és a kolostorromot, valamint a hosszú gerincet Pilisszentlélek és Basaharc között. Ja is a csobánkai szentkutat is a hangulata miatt és a kilátást a Hosszú-hegyről (megmászni nem annyira szerettem).

Az új útvonal kedvenc részei: A Csikóvár oldala, mivel kevéssé ismerem, a Bükkös-patak völgyébe való leereszkedés egy kis kilátással, Pilisszentlászló, ahol végre megismerhettem a templomot is és persze a Szent László-völgy. Kicsit az Apátkúti is, bár aszfalt és zsúfolt, de szép rétek vannak. Az Új Osztás felé meg megint csodás a kilátás, Visegrád, Nagymaros pedig verhetetlen. A börzsönyi rész meg egyértelműen a kedvencem volt, nem is sorolom tovább - egyértelműen látszik így is, sokkal hosszabb a lista ezen az oldalon. Szóval az új útvonal a nyerő nálam. 

Továbbá tetszik még az arányaiban több technikás meredek felfelé és lefelé, viszont van sok jól futható rész is mellette.

Mi az, ami nem tetszett: Viszonylag sok aszfalt az új útvonalban, még ha jól futható is. (Nekünk 70-eseknek még nem is olyan vészes az aránya, de a 40-eseknek már összesítésben is tényleg elég sok jut.)

Strava link: Futásnak mértem, de végül fele-fele arányban volt futás és gyaloglás a Garmin statisztikája szerint. Így végül meghagytam annak.